Észak-Ciprus: Utazás Sohaországba 2.rész

Észak-Ciprus

Ott-tartózkodás ideje: 2011. szept. 17.  - 2011. szept. 23. (6 nap)

0 hozzászólás I 2 140 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. okt. 20. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar kirgizke Beszámolója

Cimkék: Famagusta Gazimagusa Magusa Nicosia Girne Kyrenia Salamis Lefosa 

3. nap – szeptember 19.

Ébredés után összepakoltuk a hátizsákokat, elköszöntünk Naveedtől, és megkerestük a Famağustába induló buszt. A buszállomás közvetlen a dolmuşállomás mellett van, így szerencsére nem is kellett messze menni. A jegyet az irodában előre megváltottuk, s vártunk az indulásra. Mivel volt még egy kis időnk, L. átugrott a szomszédos boltba vizet és némi rágcsálnivalót venni. Hozzám közben odalépett egy bácsi, és elkezdett vmit. hadarni törökül. Nagyon kicsit én is értek/beszélek ezen a nyelven, de a bácsi mondandójából bizony egy mukkot sem értettem, viszont annál szebben mosolyogtam rá, és közöltem (angolul), hogy „Köszi, még nem akarok beszállni, megvárom a társam, meg egyébként a csomagokat se óhajtom emelgetni.” L. pont végszóra ért vissza, a bácsiról meg kiderült, hogy kaller. Nagyon fura, kissé sípoló orrhangja volt, a többi utast is rendkívül erélyesen irányította a megfelelő helyekre. A hátikat berakták a sofőr és az első utasülés közé. Kiszuperált japán v. koreai minibuszokat használnak, szerencsére a légkondi még úgy-ahogy működik bennük, kényelmesnek is egész kényelmesek (főleg ekkora távokra), csak a csomagoknak nem nagyon van hely. Az üléssorok 2:1 arányúak, középütt meg praktikusan kinyitható, felcsapható támlájú ülések vannak. A buszt szépen meg is töltötte az utazóközönség, mire elhagytuk Girne határát. A kaller a város szélén leugrott. Az út kb. 1,5 órás volt, s szép hegyes tájakon, a Beşparmak hegységen vezetett keresztül. A hegységet elhagyva, Nicosia felé a táj kietlen síksággá változik. A főváros előtt a busz elkanyarodott Mağusa (Famagusta) irányába, elhaladtunk a reptér mellett, majd jó ¾ óra múlva elértük úticélunkat. Először egy, a belvárostól meglehetősen messze eső irodánál szállítottak ki, aztán „megkönyörültek” rajtunk, s bevittek egészen a városfalig.
A tekintélyes falak mentén elbaktattunk a Rivettina bástyáig, ahol a városfal szárazföldi bejárata található. Útikönyvünk szerint Mağusa falai „teljesebbek mint Isztambulé vagy Antiochiáé, erősebbek mint Fezé, Jeruzsálemé, de még Aviláénál is, a fallal körülvett városok hercege”… A felsorolt városok közül az első kettőben jártunk, a következő három még előttünk van. Annyi biztos, hogy a mağusai városfalak valóban nagyon impozánsak: átlagos magasságuk 15 méter, szélességük 8 méter, 15 bástya és 5 kapu tagolja őket.
A Rivettina bástyán átérve a közeli turista irodát céloztuk meg, ahol felnyaláboltunk pár térképet, és megszabadultunk a nagy hátiktól. Szerencsére az irodavezető megengedte, hogy az egyik sarokban hagyhassuk őket, míg várost nézünk. Az első utunkba eső templom a Szt. Péter és Szt. Pál templom volt, hatalmas gótikus építmény, melyet egy mağusai kereskedő finanszírozásából építettek (aki egyébként épp szíriai útja végén tette a felajánlást….hmmm, nekem is volt egy olyan pillanat Szíriában, mikor mindent megfogadtam, csak érjünk haza…). Innen már jól látszott Mağusa talán leghíresebb épülete, a Szt. Miklós katedrális, alias Lala Mustafa Pasa Dzsámi. 1298 és 1326 között építették a reimsi katedrális mintájára, ciprusi „testvére” Lefkoşában található. Ahogy a nicosiai katedrálist a Lusignan királyok, úgy a mağusait a Jeruzsálemi király ill. az Örmény Királyok koronázására szentelték fel. /A Jeruzsálem Királya címet is a ciprusi királyok kapták meg, a dinasztiaalapító Lusignani Guido hajdani jeruzsálemi királyi címe jogán./ A misztikus építmény előtt egy, az 1200-as években ültetett fügefa áll, s hozza azóta is narancsos-vöröslő, érett terméseit….a fa árnyékában, egy padon a „ciprusi török genocídiumról” szóló könyveket árulnak… Érdekes, ezt a szót eddig csak az örmény népirtással kapcsolatosan láttam használni, de tulajdonképpen bármiféle népirtásra használható, és sajnos számos példa van rá a történelemben, mikor használhatjuk is…
A mecsetté alakított katedrálist szerény adomány ellenében nézhetjük meg: a szandál a küszöb elé kerül, a nők fejére kendő az illem végett. Bent a fehér falak közt csend, itt egy Korán, ott pár olvasó, amott egy fehér, horgolt fejfedő, talán az imámé. A mecsetből kilépve egy magyar csoport tör előre az építmény előtti téren. Hiába no, magyarok majd’ mindenhol vannak.
A következő templom a sorban a Szt. György, a Görög-nek tulajdonított építmény, egy 14. századi gótikus épület. A falakon itt-ott még fellelhetőek a valaha gyönyörű falfestmények töredékei, magát a templomot és környékét viszont sajnos szemétlerakónak használják, a belső térben szemetet hord a szél, előtte egy kietlen, poros parkoló.
Innen a Szt. György, a Latin nevet viselő templomhoz vezet az utunk: a korai gótika különösen szép példája, 13. század végi - 14. század eleji építmény. Ennek a templomnak is mintha egy óriás kéz elemelte volna az egyik felét, emez oldalon még állnak a falak, az égbe törnek a keskeny, csúcsíves ablakok, a másik oldalon épp hogy csak pár kő mutatatja a falazatot. Megtekintése után az Otelló-torony felé vesszük az irányt, majd a szomszédos bástyáról gyönyörködünk a város ill. a kikötő látványában. A park másik végében belépek egy elegáns cukrászdába, gyönyörű sütemények, színpompás zselékbe ágyazott magvas török édességtornyok.
Már dél után járt az idő, lassan ebédelni kellett volna, de pénzváltót nem nagyon láttunk a városban, a bankok pedig 12-14 óráig zárva voltak. Megállapodtunk abban, hogy hagyjuk az itteni „turistacsapda” éttermeket, majd a városfalon kívül keresünk egy helyiek által látogatott vendéglőt. A szárazföldi kapu felé menet sikerült pénzváltót is találni, majd útba ejtettük az „Iker Templomot”, a Templomosok és az Ispotályosok templomait, melyeket a legnevesebb keresztes lovagi rendek építettek a 13. sz. végén – a 14. sz. elején. Utoljára a Nesztóriánus Templomot kerestük fel, amit a 14. században egy gazdag szíriai kereskedő építtetett a város szír közösségének, s amelyet 1905-től a famağustai ortodoxok használtak, és a neve Xorinoszi Szt. György templom lett. Ehhez egy érdekes legenda kapcsolódik: említett György egy alkalommal a templom talajából egy-egy kis csipetet vitt az ellenség otthonaiba, s aztán ezek vagy meghaltak, vagy 1 éven belül elhagyták Ciprust. Tudott valamit a koma…
A belváros egyéb részei egyébként - a fő turistaösvényeket leszámítva-, egy poros, álmatag, lerobbant török városka benyomását keltik, valahogy kissé nyomasztó a hangulata… emberekkel alig találkoztunk, mondjuk ez lehet, hogy a sziesztaidőnek is betudható. Maradt ki még pár kisebb templom a csokorból, de valamit kell hagyni legközelebbre is.
A szárazföldi kapun keresztül elhagytuk a fallal körülvett várost, és a salamisi út mentén levő vendéglátóhelyek felé indultunk. Itt mindjárt be is ültünk az egyik szimpatikusba (Temel Reis Restaurant), és bevágtunk egy-egy sajtos pidét, amelyhez friss salátát s savanyúságot is kaptunk. (Másnap már „törzsvendégként” tértünk vissza ide, az adag mennyisége is szemmel láthatóan megnövekedett.) A jó ebéddel eltelve visszaballagtunk az információban hagyott hátikért, aztán a buszpályaudvarra meneteltünk. Közben L. majdnem kitörte a bokáját, ugyanis egy zebrán való átkelés közben nem vette észre, hogy mindjárt a magas perem után egy széles vízelvezető vájat van, és olyan szerencsétlenül lépett le a járdáról bele a vájatba, hogy kissé maga alá fordult a bokája. Később úgy tűnt szerencsére mégsem lett nagyobb baj, de estére már meglehetősen fájt neki, s ez lett a tulajdonképpeni oka és ürügye a programváltoztatásnak. (Ami így utólag látva, sokkal strapásabb lett, mintha az eredeti tervnél maradunk.) A buszpályaudvaron elzengtük, hogy Salamisba, ill. az ottani hotelünkbe akarunk menni, s ehhez szükségünk van egy iskelei vagy boğazi buszra. Itt nagy hasznát vettem a kezdetleges török tudásomnak, mert sikerült elmagyarázni a sofőrnek, hogy melyik lesz a hotelünk. A busz Mağusát elhagyva egy 2x2 sávos autópályán repesztett, egy asszonyt kiraktunk egy körforgalomnál, aztán mi következtünk. A sofőr mutatta a hotelt jelző táblát az út szélén: „Itt jó lesz?” „Jó hát, sose jobbat!” Leugrottunk a buszról, a hátik puffantak a porban, busz elszáguld, mi meg megláttuk, hogy a 2x2 sáv közt széles, magas betonfal pöffeszkedik, mint a nulláson, a szállodánk meg persze pont az ellenkező oldalon. Na ez nagy szívás! Mit volt mit tenni, nekünk is vissza kell mennünk addig a körforgalomig, ahol a nőt kiraktuk. Busszal csak pár perc volt, gyalog annál többnek tűnt! A pályával párhuzamosan, a házak-telkek mellett egy alsóbb rendű úton caplattun visszafelé, egyszer csak az egyik luxusvityilló kerítésének rontott két 80-90 kilós „öleb” (kangál?). Nekem van egy viszonylag jól fejlett kutya-parám, de itt még L. is gyorsabban kapkodta a lábait, mert nem voltunk benne biztosak, hogy a kerítés állja a kutyusok rohamát. Szerencsére állta.
A körforgalomnál fogyott csak el a betonfal, ott átfutottunk a másik oldalra, és most a „világnak azon a felén” néztük meg ugyanaz az 1 km-t. Remek érzés volt abban a pokoli melegben teljes menetfelszerelésben egy forgalmas autópálya poros tövében vágtázni felesleges kilométereket...ráadásul a hotel a part mellett feküdt, ami megint csak egy újabb km-re esett az autópályától.
Szumma-szummárum, meglehetősen viharverten érkeztünk meg utunk legelegánsabb szállodájába, ami egy 4 csillagos tengerparti hodály volt (Sky Venus Beach Hotel). Holtfáradtan foglaltuk el a szobánkat (lakosztályunkat?), ami tutira nagyobb volt, mint az itthoni lakásunk. Estére még egy laza tengeri dagonyázást iktattunk be: a víz nagyon kellemes meleg volt, a part homokos, rajtunk kívül még két öreg mókus nézegetett a nyugágyakon. A kis felfrissülés különösen jót tett meggyötört, elfáradt testünknek, olyannyira felszívtuk magunkat, hogy még arra is vállalkoztunk, hogy kipróbáljuk, el tudunk-e menni egész Salamisig a tengerparton. (Itthon a Google Earth alapján úgy tűnt: igen.) Valóban, sikerült is, lassú sétával mindössze 10 perc elég volt, hogy a romterület bejáratához érjünk. L. bokája a visszaúton már kezdett tiltakozni a mai nap ellen, és mivel a nap már egyébként is lemenőben volt, visszavonultunk a lakosztályunkba. Este megpróbáltunk hazatelefonálni, de a Vodafone csak vmi. kávédaráló-szerű zörejeket tudott nyújtani szolgáltatásként, ellenben a barátaik Skype-on élőben, s kitűnő hang- ill. képminőségben jelentkeztek Amszerdamból Fat Freddy’s Drop koncertről.

4. nap – szeptember 20.


Ehhez a szállásunkhoz járt reggeli, de elég felejthető volt, így túl sok szót nem érdemes pazarolni rá. Felcuccoltunk, és hátizsákostul megindultunk a tengerparton Salamis irányába. Persze már megint iszonyatos hőség fogadott minket, mire a romterülethez értünk. A hátikat ezúttal a bejáratnál, a barátságos őrnél hagytuk.
Salamist a hagyomány szerint Telamon salamisi király fia, Teucer alapította, s szülő hazája, Salamis szigetéről nevezte el. A legkorábbi régészeti leletek a területen a Kr.e. 11. századból, a késő bronzkorból származnak. Kr. e. 450-ben a görögök és a perzsák itt is vívtak egy tengeri ill. szárazföldi csatát egymással (pár évtizeddel korábban, Kr. e. 480-ban pedig a másik, atticai Salamisnál csatáztak.). Hérodotosz és Iszokratész után tudjuk, hogy Salamis vált a sziget legjelentősebb görög városává, a Kr. e. 4. században még a Perzsa Birodalomtól való függetlenséget is elnyerte. A római időkben vesztett jelentőségéből, Kilikia római tartomány részét képezte, de a tartományi kormányzóság székhelye Paphos lett. A 4. század kezdetén számos földrengés semmisítette meg a várost, amelyet II. Constantius építtetett újjá Constantia néven, végül a 7. században az arab invázió söpörte el végleg az egykor virágzó várost.
A több hektáros terület feltárása 1952-től 1974-ig tartott, majd a török invázió véget vetett a rendszeres régészeti munkálatoknak. Nemzetközi egyezmények szerint idegen megszállás alatt levő területen semmiféle régészeti tevékenységet nem lehet folytatni, ugyanakkor nemrégiben a török sajtó hírei alaposan felborzolták a nemzetközi kedélyeket, hiszen sikeres salamisi ásatásokról számoltak be, melyek már 1998-ban megkezdődtek az Ankarai Egyetem és a ciprusi török területen fekvő Kelet-Mediterrán Egyetem együttműködésében. A ciprusi külügyminisztérium panaszt nyújtott be az ügyben az UNESCO-nak, valamint az ENSZ-nek és az Európa Tanácsnak.
Hja, nem egyszerű szakma a régészeké…
A bejárathoz közel esnek a legtekintélyesebb méretű, leglátványosabb romok: a gymnasium komplexum, a palaestra oszlopokkal szegélyezett udvara, a fürdők, a latrinák és a 15 ezer nézőt befogadó amphitheatrum. Helyenként friss és több mint 30 éves szelvényeket tehet látni, a módszer érdekes: nincsenek nagy területek kinyitva, sokszor csak 1 x 1, 1 x 2 méteres „kutatógödröket” ásnak egymás mellé. Nekünk, nagy megnyitott területekhez szokott szemünknek kissé „beleturkálás” -szerűnek tűnik a dolog…persze nincs is értelme egy ilyen mérvű lelőhelyen hatalmas szelvényeket nyitni, hiszen egyrészt csak a feltöltődésből tetemes mennyiségű leletanyag kerülhet elő, másrészt az állagmegóvásra is gondolni kell, ami bizony tetemes költséget jelent.
A Kambanopetra bazilika tövében leereszkedtünk a tengerpartra. Ekkorra már elmúlt dél, a nap égetett, a parton senki sem járt, így gondoltunk egyet: megszabadultunk az átizzadt ruháinktól, és alsógatyában / bugyiban-melltartóban belevetettük magunkat a meleg, de a kinti hőfokhoz képest még mindig „hűvösebb” vízbe. Az egész part a miénk volt.
A kis felfrissülés után még egy bazilikát akartunk megnézni, de biztos megtűzött a nap, mert egy „Y” alakú útelágazásnál véletlenül rossz irányba fordultam, s teljesen elkeveredtünk. Sikerült min. 2 kilométeres plusz kitérőt tennünk, a vége csak az lett, hogy vissza kellett fordulnunk az eredeti kiindulási pontunkhoz. A homokdűnék közt s a gazos-bozótos növényzettől nem lehetett látni merre járunk pontosan, így inkább újra visszamentünk majdnem a partig. Ott rájöttem, melyik volt az a pont, ahol rossz irányba fordultam: már mindjárt a bazilika sarkánál.
A portára visszaérve már lógott a nyelvünk a forróságtól és a szomjúságtól – a vizünk időközben elfogyott -, majdnem megvettük a portás saját másfél literes hűtött vizét, de nem akarta adni az ebadta. Helyette két fél lityist kaptunk, és némi jótanácsot, ami arról szólt, hogy vagy taxival megyünk vissza Famába, vagy sehogy. Ballagjunk át a szomszédos étterembe, azok majd hívnak nekünk taxit. Átballagtunk, de először csak a parkolóba. Vagy 5 turistabusz állt ott, a turisztokat épp a vendéglőben ebédeltették. Sasoltunk jobbra-balra, hátha megy még olyan személyautó elfelé, amibe be is férünk a hátikkal, de nem nagyon volt bőséges a választék. A turisztbuszok meg szép lassan elszállingóztak, így tényleg maradt a taxi. Hívták, jött is, újabb fekete luxusMercedes. Ahhoz képest, hogy ez elvileg egy backpackers-utazás, többet ültem fekete luxusMercikben, mint egész eddigi életemben…  Salamisból még csak a pálya felé csorogtunk, és mintha épp egy csotrogány, helyi kinézetű busz jött volna szembe…szóval lehet, hogy valójában mégis jár Salamisig busz, ezt már soha nem fogjuk megtudni…
A taxis a buszpályaudvarra vitt – nem emlékszem, említettem-e már, de azért ez a „buszpályaudvar” szó elég erős a valósághoz képest. Gyakorlatilag egész Cipruson nem láttunk egy normális buszpályaudvart, csak holmi szedett-vedett útszéli megállókat, amiket legföljebb azért neveztek el buszpályaudvarnak, mert több busz állt ott egyszerre. Megérdeklődtük, mikor megy Karpazra busz: öt órát mondtak. Addig még temérdek időnk volt, ezért úgy döntöttünk, hogy ebédelünk egyet. Újra a Temel Reist céloztuk meg, ahol immár törzsvendégként köszöntöttek. Most először mertünk húst enni az út során, és szerencsére semmi bajunk nem származott belőle. Ebéd közben végül is megszületett a nagy (és utólag gondolva: részben hibás) döntés: nem Karpazra megyünk, hanem vissza Lefkoşába, aztán Pafosra. 4 órára visszaplattyogtunk a „pályaudvarra”, gondoltuk, hogy ekkor biztos lesz járat a fővárosba, de ezt is csak 5-re ígérték. Aztán egy bácsika ½ 5-kor felrakott minket egy kisbuszra, mondván, hogy majd átszállunk a lefkoşai járatra az Egyetemnél. Na, az Egyetemig stimmelt is a dolog, aztán a nagybusz nem akaródzott jönni. A másik társaság (Itimat) már 2 buszt is lezavart Lefkoşába, mi meg még mindig az autópálya tövében szívtuk a benzingőzt és a port, de mivel nem az Itimatnál volt jegyünk, így várnunk kellett. Már az „ügyintéző-kalauz-jegyárus egyszemélyben” pasas is ideges volt: folyamatosan telefonálgatott, egyre beljebb állt az úton, de hiába. Vagy negyed 6 is lehetett, mire befutott a buszunk, és kb. ½ 7, mire megérkeztünk a fővárosba. Rögtön a fórumon ajánlott Aksaray Pansiyon felé vettük az irányt, kis kereséssel meg is lett, de hiába „Hahó”-ztunk, meg „Hello”-ztunk, senki sem jött elő. Mondtam L.-nek, hogy útközben is láttam pár panziót, nézzük meg azokat. Hiba volt, egyik rosszabb, mint a másik, már ahol lett volna hely…benéztünk az RG által ajánlott egyik hotelbe (Saray), de sarkon is fordultunk, mert már a repcepciónál nagy lóbetűkkel hirdették, hogy a 2 ágyas szoba 120 EUR. Nem mondom, itt már kicsit szakadt a cérna: fáradtak, izzadtak, a tengervíztől kicsapódó sótól ragacsosak, éhesek és álmosak voltunk. Végső kétségbeesésünkben visszamentünk az Aksarayba, de ott továbbra sem találtunk senkit. Levetettük magunkat a recepciónál található fotelekbe, aztán lesz-ami-lesz alapon vártunk. Egyszer csak jött egy srác, szerencsére nagyon kicsit beszélt angolul, és felhívta nekünk a tulajt. Ali 20 perc múlva jött. Megmutatta a szobákat: Tv, hűtő, légkondi, hajszárító!, az egyik szobában egy polikarbonát lapokból épített „fürdőszoba”, a másikban egy nagyon pici ajtó, amin csak összegörnyedve lehet bebújni, de e mögött egy „igazi” szoba-fürdőszoba. Szíriában már volt egy „beépített szekrény-szerű fürdőszobás” szállásunk, így ezért bármennyire is romantikus volt a görnyedve- bujkálós fürdőszobás szoba, a polikarbonátosat választottam. Egyébként a szoba és a fürdője is teljesen tiszta volt, ez némi optimizmusra adott okot. Az ágy matraca itt is látott már ezt-azt, az ágykeret már leüléskor úgy nyikorgott, mintha minimum csoportos foglalkozásban ugrálnának rajta, de végül is egész jót aludtunk rajta.
Kicsit összeszedtük magunkat, aztán éjszakai sétára indultunk. A város este 9 körül már teljesen kihalt, az üzletek redőnyeit lehúzták, az utcákon egy lélek sincs, vagy ha van, és pont mögötted jön, akkor meg az a félelmetes.  Már-már kísérteties az egész…
Emberek csak a határátkelőhöz közeli utcaszakaszokon vannak: pár étterem, bolt itt még nyitva tart a kevés, déli oldalról átmerészkedő turistának. Ettünk egy sajtos pidét, stikában lefényképeztük a határátkelőt, aztán levizitáltunk pár szépen kivilágított nevezetességet, utcarészletet, majd 11 körül hazasétáltunk. Már elalváshoz készülődtünk, mikor kopogtattak az ajtón: Ali állított be egy tányér dióval-mogyoróval töltött, isteni baklavával….
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina