Észak-Ciprus: Utazás Sohaországba 3.rész

Észak-Ciprus

Ott-tartózkodás ideje: 2011. szept. 17.  - 2011. szept. 23. (6 nap)

3 hozzászólás I 4 928 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. okt. 24. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar kirgizke Beszámolója

Cimkék: Nicosia Lefkosa Nikózia Pafos Paphos Limassol Larnaca 

5. nap – szeptember 21.

Ali reggelit készített nekünk, amit a panzió udvarán költöttünk el vidám, reggeli madárcsicsergés közepette. A délelőttöt Észak-Nicosia (Lefkoşa) felfedezésére szántuk. Elsőként a Selimiye dzsámit (Ayia Sofia katedrális) kerestük fel, amely csupán egy utcányira volt a szállásunktól. A katedrális ez egyik legszebb példája a ciprusi gótikának, építése 150 évig tartott 1209-től kezdve. 1326-ban szentelték fel, bár egyik tornya soha nem készült el. A Lusignan hercegeket itt koronázták ciprusi királlyá. Az Ottománok ezt a katedrálist is dzsámivá alakították át. Mivel a reggeli órákban érkeztünk, a mecsetben még senki sem volt, mindössze egy levetett papucs jelezte a kapuban, hogy gazdája valahol bent imádkozik. A templom belső egyszerűségéből és fehérre meszelt falaiból kitűnik a tarka színekben pompázó mihrab. A kapualjban viszont akár órákig lehetne gyönyörködni a míves kőfaragáson: püspökök, pápák, angyalok sora fogadja a betérőt.
Bár már elmúlt 10 óra, de a dzsámi melletti fedett bazár, a Bedesten még mindig zárva volt, így itt csak az északi kapun a gyönyörű kőfaragásokat: virágokat, leveleket, maszkos figurákat, vízköpőket tudtuk megtekinteni. A környező utcákban szépen restaurálták a lakóépületeket, igazán hangulatos ez a városrész, régiségkereskedések, kávézók, ajándékboltok váltják egymást. A város egyik legszebb és legjellegzetesebb oszmán épülete a Büyük Han épületegyüttese: 68 szobája valaha vendégfogadóként szolgált, udvarán egy szép kis mescit (kis mecset) áll, az árkádok alatt ajándékárusító boltok, helyenként bóvlival, helyenként igazi gyöngyszemekkel, igazi kézműves alkotásokkal tarkítva. Mi egy édes kis kézzel horgolt bébicipőre bukkantunk, igazán ízléses alkotás, de „sajnos” nem saját használatra, hanem egy kedves barátunk decemberben születő kislányának szántuk.
Ezután az Arabahmet-negyed felé vettük az irányt, ezen belül is a Derviş Paşa udvarházat szemeltük ki. A sziget egykori kormányzójáról elnevezett negyedben számos régi, oszmán házat felújítottak, de a szép „díszletet„ szegény, kurd származású falusiakkal népesítették be, így itt is érezhető némi lehangoltság, nyomasztó felhang, a „díszletek” mögött pedig szegénység, elhanyagoltság…
A Derviş Paşa udvarház egy, az eredeti állapotnak megfelelően felújított, 19. századi ciprusi oszmán ház, benne néprajzi gyűjtemény látható. Az egyes helyiségekben viaszbábúk mutatják be a napi tevékenységeket, különféle régi, míves használati tárgyakat, eszközöket láthatunk. A ház egykori tulajdonosa, Derviş Paşa az első ciprusi török újság kiadója volt. Szeretem az ilyen régi, felújított udvarházakat, általában érzékletesen adják vissza koruk letűnt hangulatát.
Az udvarház megtekintése után még elkanyarodtunk az Örmény templom felé, de azt most újítják fel, így nem sokat láttunk belőle. Közben elhaladtunk néhány, a Zöld Vonal által kettévágott utcában: látszik, hogy az utca a túloldalon folytatódik, de egyszer csak egy magas, tömör, átláthatatlan kordonfal zárja el a tekintet és a léptek útját. Eszembe jutott, milyen lehet szegény, identitását veszett (kurd /akár török) kisgyerekként a kordon emez oldalán állni, tudni, érezni, hallani, hogy a kordon másik oldalán van egy másik világ, ahová talán soha nem léphet be…
Az Arabahmet – negyedből immár a panzió felé irányítottuk lépteinket, felvettük a cuccost, és elköszöntünk Alitól. L. vezetésével a határ felé tartottunk. A túloldalra mi minden nehézség nélkül átjutottunk, kaptunk egy kiléptető pecsétet a törököktől, az EU-s útlevél felvillantásával meg csak egy legyintést a görögöktől. Újból a Lidra utcán bandukoltunk, közben összefutottunk a Travel Channelről ismert Julian Hantonnal (Julian and Camilla's World Odyssey, Indian Times). A Pafos-ra induló buszokhoz igyekeztünk, ugyanis L. Pafost szerette volna még az utolsó napon megnézni. A pafosi buszra „szokás szerint” órákat kellett volna várnunk, de szerencsére eszembe jutott, hogy téblábolás helyett akár a Ciprus Múzeumot is megnézhetjük, úgy még a hátikat sem kell cipelni. A múzeum alig két saroknyira volt a buszok indulási helyétől. Igazán kár lett volna ezt a kitűnő gyűjteményt kihagynunk, bár maga a múzeum nem túl nagy, de gyűjteménye annyira színes, gazdag és lenyűgöző, hogy jó pár órát el lehet tölteni a falai közt. Hihetetlen, hogy ennek a kopár, száraz szigetnek a népei milyen csodás kézművességre voltak képesek a különböző korokban a neolitikumtól kezdve a rézkoron, bronzkoron át, a görög-római korig: állat/ember alakú edények, szobrok, szülő nők, tengeri hajózás, kultikus szertartások precíz, agyagba öntött ábrázolásai, salamisi elefántcsonttal berakott trón és ágykeret, az ayia irini-i áldozati „szoborhadsereg”…szenzációs és tömény kultur- ill. iparművészeti „fröccs”.
A múzeum után, a buszindulás előtt, az éhhalál küszöbén vettünk némi vizet és nápolyit az egyik kisboltban, majd visszavánszorogtunk a buszunkhoz. Fél háromtól kb. jó két órás út következett Pafosig, a sziget nyugati felébe.
Pafoson a buszpályaudvaron épp azon tanakodtunk, hogy most merre is, mikor egy taxis odajött hozzánk, s megkérdezte, merre tartunk. Előző este a Hilltop Garden nevű apartmanszállóba foglaltam helyet, a fószer ismerte is a hotelt. Közölte, hogy busszal is eljuthatunk oda, de át kell szállni, úgy kettőnknek 4 EUR, vele közvetlen módon 10 EUR. L. nagyon kipihenhette magát a buszon, mert köszönte szépen a lehetőséget, de nem akart vele élni. Ehelyett elbaktattunk a pályaudvartól kb. 5 percnyire levő buszmegállóba, ott várakoztunk a buszra, majd lezötyögtünk a kikötőbe, ahol buszt váltottunk, és a második járattal a Tombs of Kings Road (a cím szerint valahol itt van a szállásunk) ill. a Coral Bay felé igyekeztünk. Ritka madár lehet errefelé a hátizsákos turista, mert mindenki úgy bámult minket, mintha minimum fehér kísértetlepelben kísértettük volna a környék népességét. A népesség egyébként javarészt a lepukkant angol alsó –(alsó-közép) osztály már kora délután duhajjá ittasult rétegeit ill. a „fenesemtudja,honnanvanezeknekennyipénzük” orosz Ivánokat és cicababáikat jelenti. Szóval ezek még életükben nem láttak szerintem talán hátizsákot sem, nemhogy azt cipelő turistát.
A busz közben ezerrel robogott Coral Bay felé, szálloda szálloda hátán, gyakorlatilag csak azok vannak több kilométer hosszan a part mentén, a hegyoldalban felfelé, míg a szem ellát. Kezdtem leizzadni, mert elkezdett bennem motoszkálni egy kellemetlen gondolat, miszerint nem lesz könnyű megtalálni a Hilltop Gardent…Néztünk jobbra - néztünk balra, de persze a mi szállodánkat még véletlenül sem láttuk a buszból, a pontos címet pedig a booking.com-on nem adták meg, csak annyit, hogy a Tombs of Kings Road-on van. (A bookingon megadott térképet az okostelefonommal nem tudtam betölteni, így azt sem tudtuk megnézni.) Elérkezett a végállomás, hiába mondtuk a sofőrnek szép tagoltan és jóóó hangosan, csak hogy végre megértse: Hillllltopppp Gaaarden!!! Nem értette! Viszont adott egy térképet a szállodasorról (ezt már az elején megtehette volna), amin felfedeztem a szállodánkat. Nagy volt az öröm, győzedelmesen mutattam neki, hogy „Nííízzzed, ez az!”. Intett is, hogy oké, majd szól, ha odaérünk. Visszaúton a szállodasor másik oldalát, és még egy rakás oroszt csodálhattuk meg. Nagy sokára jelzett a buszsofőr, hogy eljött a mi időnk, ugorjunk, aztán induljunk hegynek felfelé. Ugortunk, indultunk, de a Hilltop rohadtul nem volt semerre. A névhez hűen felmásztunk a dombtetőre, de még az ottani kocsmában sem hallottak erről a szállásról arrafelé. A térképünk alapján lefelé mutogattak. A térképen a Hilltop környékére jelzett összes szállodát megtaláltuk, csak a miénk nem volt sehol. A domb aljában megállítottunk egy terepjárós bácsit, aki tudni vélte a Hilltop helyét, de szerinte az még több kilométerrel odébb van, s mivel a térképünk ide jelezte, nem mert egyértelműen a saját véleménye mellett kardoskodni. Mi meg jobban hittünk a (rossz) térképünknek…mígnem egy vendéglőben a pincér is ugyanazt állította, mint a bácsi. Meg hogy minimum fél óra gyalog. És lassan sötétedni kezdett… Azt hiszem itt volt ennek az utazásnak a mélypontja, volt pár „szigorú szemvillantás” L-lel. 
Elkeseredetten vágtáztunk a jónak vélt irányba a forgalmas autóút mentén, aztán egyszer csak L.-nek sikerült leintenie egy taxist. Első körben 20 EUR-ért akart elvinni ahhoz a fészkes-frászos szállodába, de látván az elszánt és elkeseredett fejünket 10 EUR-ra korrigálta az árat. (Mondjuk én már úgy voltam vele, hogy mindegy mennyi lesz, ha kell, az összes pénzemet odaadom, csak vigyen már el a szállásunkra, hadd rakjam le a hátizsákot, hadd zuhanyozzak, hadd léphessek ki a szandálomból, hadd pihentessem a valamiért kétszeresére dagadt bokámat…) L. még ekkor is küzdött, hogy őt 10 EUR-ért nem fogja 2 métert fuvarozni a taxis, de szerintem látta rajtam, hogy ha kell, kész vagyok itt hagyni, és egyedül taxizni, így nagy puffogva bevágódott ő is a (újfent) Mercibe. Szerencsére, mert nem két méterre, de legalább 2-3 kilométerre voltunk még a Hilltoptól.
Maga a hotel egyébként kellemes meglepetés volt: egy hatalmas alapterületű apartmant kaptunk, nagy hálószobával, nappalival, konyhával, fürdővel. Bár már hullafáradtak voltunk, a recepciós fiútól sikerült megtudni, hogy a közelben van Pafos egyetlen Lidlje, így oda még elvánszorogtunk némi elemózsiát szerezni. Ekkor már erősen sötétedett, igyekeztem az útvonalat a fejembe vésni, nehogy elkeveredjünk visszafelé. Jobb lett volna, ha kis magocskákat v. homokszemeket szórok magam után, mert az jobban megmaradt volna útjelzőnek, mint az, amit a fáradt agyamba próbáltam bevésni.
A Lidl-ben finom kenyeret, sonkát, sárgadinnyét és pár finom sört (immár KEOt) vételeztünk. Azt is megtanultuk, hogy kell használni az önkiszolgáló kenyérszeletelő gépet: első nekifutásra nem sikerült átlátni a folyamatot, ugyanis az 4 lépésből állt, volt 1-es, aztán 3-as, 4-es lépcsőfok, de a kettest sehogy sem találtuk. Ketten, kétszer kettő diplomával sem jöttünk rá a titok nyitjára, így eladói segítséget kellett kérnünk. Nagy pironkodva vallottuk be a hölgynek, hogy ilyen szerkezetet biza Magyarországon még nem láttunk…
A zsákmánnyal felszerelkezve, immár sötétben indultunk vissza a szállodába, de a sok egyforma ház, apartman, utca közt megint sikerült kissé elkeverednünk. Ekkor az összes aprószent és azok felmenői is le lettek emlegetve az égről, s ennek hatására vagy sem, mégiscsak ráakadtunk a helyes útra.
Vacsora után még mindig volt annyi erőm, hogy letipegjek a gyönyörűen kivilágított medencéhez (még sosem úsztam kivilágított medencében, minként a filmekben a gazdagok, szépek és híresek szoktak), és most is csak a bokámig ereszkedhettem bele a vízbe, mert a recepciós fiúka kiparancsolt belőle, mondván, hogy tilos az éjszakai fürdőzés.
Na majd ha saját kivilágított medencém lesz…!

6. nap –szeptember 22.

Elérkezett ciprusi utunk utolsó teljes napja…
Reggeli után sokadjára, ismét felcuccoltunk, tisztáztuk a recepción, hogy bár neten, netkártyával foglaltunk, a fizetés tegnap este cash-ben történt meg, s lebaktattunk a Lidl melletti buszmegállóba. Szép nyugodtan várakoztunk, egyszer csak oda gurult hozzánk egy taxis, és magyarázni kezdte, hogy „csak nekünk, csak most, csak ennyi meg annyi, és hogy busz még véletlenül sem jár, ha mégis, az is órák múlva jön”.
Persze, hogy járt a busz, a másik irányba már kettő is elment, s mivel a tegnapi kis Coral Bay-es kanyar óta tudjuk, hogy ott fordulnak vissza, így biztosak lehettünk benne, hogy kb. 10 perc múlva felszállhatunk az 1 EUR-ós járatunkra. L. elhajtotta a taxist, aki mérgesen állt tovább, de előtte le „Kommando!” -zott minket. Kisvártatva megérkezett a buszunk, amivel legurultunk a kikötőbe. A buszpályaudvari információnál nem hagyhattuk ott a hátikat, ezért teljes menetfelszerelésben ballagtunk el az UNESCO Világörökségi Helyszínei közé tartozó római villák romjaiig. Ott az őrök megengedték, hogy a kassza előtti egyik sarokban otthagyjuk a cuccost (mondjuk, csak az nem vitte el őket, aki nem akarta, ugyanis a kasszából egyáltalán nem lehetett rálátni erre a területre, ugyanakkor a látogatók itt szabadon mászkáltak ki-be). A régészeti park talán az egyik legfelkapottabb ciprusi nevezetesség, ez meg is látszódott rajta: az eddigiekhez képest „embertömegekkel” együtt kellett felfedezni a lelőhelyet. Kato-Pafos romjait 1962-ben egy parasztember fedezte fel szántás közben. A ezt követő évtizedekben a ciprusi és lengyel régészek római kori, 2-3. századi lakóépületek sorát tárták fel, amelyeket valaha mitológiai jeleneteket ábrázoló mozaikpadlókkal díszítettek, és amelyek Ciprus nagy büszkeségére a Kelet-Mediterráneum legjobbjai közé tartoznak.
A villákat a következőképpen nevezték el: Dionysos és a Négy évszak háza, Aion háza, Theseus és Orpheus háza. A mozaikok egy része fedetlenül, a szabad téren, más részük fedetten, épület alatt látható, ill. van két mozaikpadló (emlékeim szerint Theseus és Orpheus), amiket vagy visszatakartak földdel, vagy kiemeltek egy az egyben, mert ezeknél csak egy-egy füvel borított „kocka” és a mellettük elhelyezett transzparens mutatja, hogy itt elvileg egy mozaikpadló volt/van.
A területen egyébként jelenleg is régészeti feltárás folyik, a déli melegben csak „egy leány és egy legény volt talpon a vidéken”, ők a 40 fok ellenére buzgón próbálták beszintezni a feltárás alatt álló területet, ill. a feltárt objektumokat, lelteket. A csapat többi része – mint később láthattuk - a bázison falatozott és hűsölt. Kimondottan nem irigyeltük őket: egyrészt a pokoli meleg miatt, másrészt szegényeknek a hőség mellett az ide-oda bóklászó turistákkal is meg kell küzdeniük. Teljesen véletlenül egyszer még nekem is sikerült a szintezőműszer és a szintezőléc közé beállnom, s bájos fejecskémmel kitakarnom az aktuális állás adatait.
A villák mozaikjai szépek voltak ugyan, de minket a Sors az utóbbi években nagyon elkényeztetett ebből a szempontból, és ezért annyira mégsem találtuk őket lenyűgözőnek. Elballagtunk a világítótoronyig, és annak tövében megebédeltünk, majd jóllakottan a színház és a 12. századi bizánci erőd felé irányítottuk lépteinket.
Ezzel a régészeti parkot ki is veséztük, visszaérve a portára, láttuk hogy a cuccaink még megvannak, ezért hagytuk őket, és a kikötő végében álló vár felé sétáltunk. Itt aztán lehet látni mi is az a tömegturizmus: hatalmas standokkal kiálló vendéglők egymás mellett, emberbehívogató-leszólítgató emberek kajabálnak egymást túllicitálva, az üzletek tele kínai bóvlival…még a magát „kézműves ajándékboltként” hirdető üzletben sem láttunk semmi értelmeset. A földnyelv végében álló vár mellett, a tengerparti sziklákon bukdácsoltunk egy darabig, de aztán úgy döntöttünk, hogy nem ér meg egy bokatörést a dolog, így visszafordultunk. L. kitalálta, hogy itt az ideje megvenni az ajándékokat, keressünk vmi. normális dolgokat árusító helyet. Nagy mázlink volt, mert épp ellenkező irányba indulva, a buszpályaudvar másik oldalán véletlenül kiszúrtam egy helyi nagyáruházat, így ott mindent egy kalap alatt el lehetett intézni. Kifejezetten fura dolgokat is találtunk, pl. polipbefőtt, de végül majdnem mindenki echte ciprusi olívaolajat és echte ciprusi szőlő(törköly)pálinkát, Zivániát kapott. Ábi Bábinak egy csodálatos tűzpiros autómodellt választottunk.
A zsákmánnyal felszerelkezve visszamentünk a nagyhátikért, átpakoltuk a több liter olajat, sört és pálinkát, majd a megfelelő helyi járattal a helyközi buszpályaudvarra (Karavella Station) mentünk. Mire oda értünk, L. nagyhátijában megadta magát az egyik KEO, és fél liter sör szanaszét folyt a cuccai közt. Úgy bűzlött, mint egy jóféle, hazai útszéli „késdobáló”.
Amint felszálltunk a limassoli buszra, és kényelmesen elhelyezkedtünk, egyszer csak azt láttuk, hogy mindenki leszáll. Fura volt…aztán a sofőr felszólt, hogy a busz bedöglött, szálljunk át a mellettünk álló kisbuszba. Ekkorra már a csomagjainkat is átpakolták. A kisbuszban a lábaknak is sokkal kisebb hely volt, de szerencsére Limassol csak jó órányira van Pafostól. ¾ hatkor már Limassolban ácsorogtunk egy forgalmas körforgalom és egy parkoló mellett, ahonnan állítólag a larnacai járat indul. Mivel helyi srácok is vártak, és még egy másik, svájci pár, így mi is nyugodtabban álldogáltunk a káosz és Limassol közepén. Hat után pár perccel becsettegett a larnacai busz, már az első pár méteren lehetett hallani a zörejekből, hogy siralmas állapotban van az öreg jószág. A sofőr nem is mert vele felhajtani az autópályára, végig a pálya mentén, kis pántlikautakon poroszkáltunk Larnaca felé. Olykor olyan hangokat hallatott a jármű, hogy menten azt hittük, megadja magát, de szerencsére azért Larnacáig kihúzta. Egyszer csak egy forgalmas kereszteződés kellős közepén lefulladt, még szerencse, hogy senki nem jött belénk ezerrel, és nem lett tömegkarambol. Ezután a mutatvány után sofőrbácsi már nem is merte sokkal messzebbre vezetgetni a tragacsot, kirakta az összes utast az út szélén, és közölte, hogy „Finish!”
Fogalmunk sem volt hol vagyunk, az eredeti terv szerint a busz a Finikoudhes-en rakott volna ki, s még egy romantikus tengerparti vacsora is belefért volna az időbe és a keretbe, ehelyett most megint vmi. forgalmas, benzingőzös, poros út szélén ácsorgunk tök sötétben, és gőzünk sincs, merre tovább…L. megkérdezett egy helyi arcot, hogy hol vagyunk, merre a reptér. A helyi arcnak még a szeme sem állt jól, fellengzősen előadta, hogy ilyenkor már nincsen a reptérre helyi buszjárat, egyébként is ez nem Európa, ez Ciprus, vagy taxival megyünk, vagy van vmi. jó drága reptéri busz. Én a felét sem hittem annak, amit mond, ugyanis előző nap néztem meg a neten, hogy meddig járnak a larnacai helyi buszok (este 7-8 körül még bőven!), és egyébként is, az út másik oldalán két helyi járatot is láttam elzúgni, szóval tuti van busz, csak a megfelelőt kellene megtalálni. Nem beszélve arról, hogy a helyi arc ülepe alatt egy szuper BMW volt, így biztos sokszor utazott már a reptérre a helyi járatos busszal…! Megemlítettem L.-nek ezeket a fentebb számításba vett tényeket, aki erre kiakadt, hogy okosabbnak képzelem magam egy helyi, jófej (szerinte!) embernél! Nagy nehezen sikerült magunkat átvitatkozni az utca túloldalára, ahol a reptéri buszok megállóját reméltem, L. dühösen átvágtázott pár szendvicsért a szemközt levő kisboltba. Visszatérvén a ciprusi útjelző táblákon dühöngött egy sort: ugyanazt a dolgot két, teljesen ellentétes irányba mutatták. Míg ezen méláztunk, L. egy félfordulattal majdnem leütött egy biciklistát a fényképezőgéppel, aki a háta mögött állt meg szép csendben. Egyszer csak berobogott egy kék helyi járat, kiabáltam L. nek, hogy checkolja le: bár a buszra is 3 szám (nehogy már egyszerű legyen!) volt kiírva, de a sofőr saját bevallása szerint a reptér felé is megy, így uzsgyi!, felpattantunk a rá.
Fél 9-től már a reptéren kamilláztunk, és próbáltuk átvészelni az indulásig hátralevő –tulajdonképpen egész – éjszakát. Ennyit a romantikus tengerparti vacsoráról…

7. nap – szeptember 23.

A repülőgép csak fél ötkor indult, a hátizsákokat a fekete „hullazsákok” (védőhuzat) miatt különleges poggyászként adhattuk fel a larnacai reptéren. Eddig sehol nem számítottak különlegesnek, no mindegy.
Szerencsére újra viszonylag eseménytelen utunk volt, olykor egy kis turbulencia, de ezen kívül semmi különleges. Ugyanazok a mini szendvicsek, ugyanazok a Sió üdítők, ugyanazok a reklámok a monitorokon, leszállva: ugyanaz a nagy magyar valóság…
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
kirgizke - 2012.12.18. 20:20

Szia Rote!Köszi szépen, örülök hogy tetszett.Válaszok:- Igen, biztonságos.- Igen, tetszett, bár nem lett a kedvencünk.- Simán át lehet menni egyik oldalról a másikra, 2 hétre vagy csak pár órára is. - Külügy: Felejtsd el.- Észak-ciprusi vízum: nem kell megvenni, ingyenes. A határon adják, egy kis bódéban.- Nem a görögök pecsételnek, hanem a törökök. Elvileg mehetne az útleveledbe is, de ha szólsz, akkor egy külön betétlapra nyomják, amit ott helyben ad a határőr. Szerintem ez jobb és a későbbiekben sem lehet vele gond. Már nem emlékszem mennyi időre szólt a vízum, de ha rövidebb mint 2 hét (amit nem hiszek), akkor pl. Nicosiában átsétálsz a határon majd vissza, és máris van új vízumod. Ennyi. De 2 hét hosszú idő, azalatt a görög oldalt is simán meg lehet nézni.A blogomban írtam ezekről is: http://kirgizkeutazasai.blog.hu/2011/10/19/praktikumok

Rote - 2012.12.18. 13:53

Nagyon tetszett az utiélmény beszámolód. Kérlek, adj tanácsot, két hét csereüdülést néztem ki Girne közelében és tetszene a családnak is. Biztonságos? Tetszett Észak-Ciprus? WizAir van kedvező áron, de Larnacába és tartok attól, hogy lehet átmenni majd 2 hétre a török oldalra. Előre megvetted a török vízumot? Hol? MI az, hogy csak a papírra pecsételjen a görög határőr? Milyen papírra? Azt adják, vagy egy síma fehér papírra nyomattál pecsétet? Nagyon várom a tanácsaidat.Róte

Rote - 2012.12.18. 13:52

Nagyon tetszett az utiélmény beszámolód. Kérlek, adj tanácsot, két hét csereüdülést néztem ki Girne közelében és tetszene a családnak is. Biztonságos? Tetszett Észak-Ciprus? WizAir van kedvező áron, de Larnacába és tartok attól, hogy lehet átmenni majd 2 hétre a török oldalra. Előre megvetted a török vízumot? Hol? MI az, hogy csak a papírra pecsételjen a görög határőr? Milyen papírra? Azt adják, vagy egy síma fehér papírra nyomattál pecsétet? Nagyon várom a tanácsaidat.Róte


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina