Sátrazós kirándulás Moldovában

Ott-tartózkodás ideje: 2011. júl. 15.  - 2011. júl. 24. (9 nap)

3 hozzászólás I 3 912 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. dec. 11. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar ruba Beszámolója

Cimkék: Moldova Ukrajna Tipova Tiraspol Bender Kisinyov Chisinau Chisinâu sátrazás sátor Hotel Zarea vonat Ukrajna Odessza Odesza Dnyeszter Menti Köztársaság PMR Pridnestrovie Transznisztria Moldávia Rezina Saharna Butuceni Őrhely Orhei Veche Raut Râut 

A tavaly nyári moldovai kiruccanás olyan jól sikerült, hogy pár barátommal elhatároztuk, hogy idén is meglátogatjuk Moldovát. Július 15.-én pénteken reggel indultunk, és Záhonyi átszállással mentünk Csapra, majd onnan indult a vonatunk a bukovinai Csernyovci-ba (ukránul Csernyivci, monarchia-kori nevén: Chernowitz). A vonat reggel 8-ra érkezett meg (jó ukrán szokás szerint percre pontosan). Bár Csernyovci is egy érdekes, és szép város, ám mivel nem ez volt mostani utunk célja, és a napi egyetlen vonat Moldovába 8: 45-kor indult, így megnézni nem volt időnk, csak megvettük a jegyet a moldovai Ocniţába, és fel is szálltunk a vonatra. A Csernyovci-Ocniţa út érdekessége, hogy a pálya többször keresztezi a moldáv-ukrán határt, így 5 útlevél-ellenőrzésben lehet része annak, aki végigutazik rajta (a vonat még ennél is többször keresztezi a határt, de ha nincs megálló, akkor nem is ellenőriznek, sokszor volt, hogy elhagytuk Moldovát, majd pár percen belül vissza is értünk). Ez elsőre borzasztóan hangozhat, de mivel ezek eldugott kis falusi határátkelőhelyek, ahol ez a napi egyetlen vonat a néhány utassal jelenti az egyetlen érdekességet, a határőrök általában igen barátságosak, és érdeklődőek voltak, valószínűleg nem sok nyugatit látnak errefelé. A legtöbb utas az első moldovai városig Lipcani-ig utazott, onnan mindössze 7 utas volt a 3 kocsis vonaton. Ocniţába 14: 09-re érkeztünk meg, így a vonat kicsit több mint 5 óra alatt tette meg a 180km-es távot, ez természetesen a sok határellenőrzés miatti sok állásnak köszönhető, amúgy a vonat elfogadható tempóban haladt. Innen délután 5-körül indult az utolsó marsrutka (busz) Kisinyovba, erre meg is vettük a jegyet a buszállomáson, majd a helyi söröző/bolt-ban ittunk egy jó Chisinâu sört, 140Ft-ért. A busz nem Ocniţából indult, így mikor beérkezett bizony rendesen tömve volt, még az se volt biztos, hogy egyáltalán állva felférünk rá. Szerencsére, mint kiderült a rendszer úgy működik, hogy a buszállomáson nem kötelező jegyet venni, elég a buszon a sofőrnek fizetni, viszont mivel a buszállomáson a szabad helyek függvényében adják ki a jegyeket, így akinek ilyen jegye van, annak mindenképpen juttatnak ülőhelyet. Ezt érdemes megjegyezni annak, aki esetleg Moldovába akar látogatni. Így aztán 3 utas felállításával (akik egyébként is nemsokára leszálltak) sikerült ülőhelyhez jutnunk. Nagyjából fél órája lehettünk úton, amikor óriási nyári zápor kapott el minket, ömlött az eső úgy 10 percig. Igen vicces (és persze kissé félelmetes) volt, hogy a sofőr nem kapcsolta be az ablaktörlőt, csak a legkisebb fokozatra, amikor kb. 3 másodpercenként töröl egyet, így gyakorlatilag a szélvédőt folyamatosan összefüggő vízfüggöny takarta el, amin nem lehetett kilátni. Ehhez jött a 80-90körüli tempó, és persze a rossz minőségű utak miatti állandó rázkódások, illetve többször megdobta kicsit a buszt egy-egy kiemelkedés. Viszont a sofőr halál nyugodtan repesztett, valószínűleg bízott a visszapillantóra kiakasztott kereszt, illetve a kirakott Jézus-kép erejében. Az eső után az út eseménytelenül telt, este féltízre értünk Kisinyovba a Gara de Nordra. Itt szerencsénkre még sikerült elkapnunk az egyik utolsó trolibuszt a Stefan Cel Mare sugárút irányába (Kisinyovban a Budapesten megszokottal ellentétben nem 11-12 között mennek el az utolsó járatok, hanem inkább 9-10 között, 10 után már csak egy-két vonalon van 1 max 2 trolibusz a belvárosból a külvárosok felé, 11 után pedig egyáltalán nincs már tömegközlekedés). Itt jegyezném meg, hogy tavaly óta Kisinyovba 105 darab vadonatúj, alacsonypadlós trolibuszt vásároltak (a teljes flotta kb. 350db trolibuszból áll), miközben Moldova Európa legszegényebb országa, nálunk meg 13db tizenéves használt német trolibuszra futotta, és még azt sem tudják forgalomba állítani, szégyen. Innen elsétáltunk a Hotel Zareába, ahol kivettünk egy háromszemélyes szobát. A szállás így nagyjából 2200Ft-ba került egy éjszakára. Másnap Kisinyov nevezetességeit néztük meg, melyek nagyobbik részét már tavaly is láttuk, de szépek, és jó volt őket újra látni. Megnéztük a tavaly kimaradt Eternitate emlékművet, mely a második világháborúban elhunyt moldávoknak állít emléket. Az emlékmű 5 egymásnak támasztott puskatust formáz, mely felülnézetből egy 5-ágú vörös-csillagot formáz. Az 5-ös szám egyben a háború 5 évét is szimbolizálja, középen pedig örökláng ég. Az emlékmű-komplexumhoz még további szobrok, és egy temető is tartozik. A város további nevezetességeit nem sorolom fel, ezek a tavalyi út leírásában megtalálhatóak. Este a Ciocana lakótelepen található kiváló Andy’s Pizzában vacsoráztunk, mely 1 év alatt semmit sem vesztett minőségéből, továbbra is kiemelkedő minőségű ételeket szolgálnak fel, olcsón. Másnap reggel korán keltünk, hogy a reggel 7:20-kor induló marsrutkával a PMR-be (Dnyesztermenti Moldáv Köztársaság) menjünk. Az út legelején megkaptuk a regisztrációs kártyát, melyet mindenkinek ki kell tölteni, ha a PMR-be akar utazni. A határon átadtuk az őrnek, aki mikor meglátta, hogy magyarok vagyunk, nagyon megörült nekünk, mondta, hogy ő Székesfehérváron szolgált katonaként, és nagyon tetszett neki az országunk. Emiatt nem is kekeckedett velünk, egyből lepecsételte a regisztrációs kártyánkat, és már mehettünk is (ez igen ritka errefelé, általában a határőrök valamilyen mondvacsinált indokkal megpróbálják lehúzni a nyugati turistákat). A határról néhány perc alatt Benderbe értünk, ahol leszálltunk a marsrutkáról. Váltottunk pénzt (ők ugyanis saját pénzt, a PMR-rubelt használják), érdekes volt, hogy ez a senki által el nem ismert valuta 1 év alatt értékének nagyjából 50%-át elvesztette, míg tavaly 100 moldáv lejért kb. 50 rubelt adtak, idén már 80-at kaptunk. Ennek megfelelően az árak is igencsak megemelkedtek, például a tavaly még mindössze 60 kopejkába kerülő benderi trolibuszjegy idén már 1rubel40 kopejkába került. Benderből trolibusszal mentünk Tiraspolba, az „ország” fővárosába. A trolibusz a 15km-es utat kicsit kevesebb, mint fél óra alatt tette meg. Itt megnéztük a Szuvorov-tér nevezetességeit (Legfelsőbb Államtanács épülete, Szuvorov-szobor, Hősök-parkja, Lenin-szobor, stb.), majd a Dnyeszter hídján átsétálva felszálltunk egy Kickányba menő marsrutkára. Kickány egy kis falu Tiraspoltól nagyjából 4km-re, arról híres, hogy itt található Moldova területének legnagyobb kolostora. A marsrutkák átlagosan 10-15 percenként indulnak a hídfőtől, és kb. 100m-re a kolostortól tesznek le. A kolostorba a harangtorony alatti kapun lehet bejutni, a harangtorony igen magas, már messziről látszik. A kolostorban 3 templom, és több további épület található, mindegyik szépen fel van újítva, az épületek között gondozott virágágyások találhatóak. Összességében nagyon szép kolostor, érdemes ide ellátogatni. A kolostor megtekintése után visszatértünk Tiraspolba, ahol folytattuk a nevezetességek megnézését. Először a Dél-Oszét, Abház közös nagykövetséget néztük meg, majd következett a Nemzeti Bank épülete, a Városi Tanács (ami sokkal szebb, mint az Államtanács épülete), végül a színház és az egyetem épületei kerültek sorra. Út közben egy könyvesboltban vettünk mindenféle szuveníreket (PMR-térkép, képeslapok, stb.), illetve a postán bélyegeket. Emellett még megnéztük a Kvint likőrgyárat, ahol kiváló minőségű konyakokat állítanak elő, és tettünk egy kis sétát a vasútállomás felé, ahol politikai okok miatt alig van forgalom, az épület most is szinte teljesen kihalt volt. Visszafele megnéztük a város templomát, melyet a függetlenség elnyerése után néhány évvel építettek, ezért aztán nem valami régi. Emiatt viszont a templom nem a Moldovában megszokott stílusban épült, sokkal inkább emlékeztet egy oroszországi templomra. Végül újra felszálltunk a trolibuszra, és visszamentünk Benderbe. Itt megnéztük a városházát, melynek érdekessége, hogy a 92-93-as függetlenségi háború óta nem újították fel annak érdekében, hogy emlékeztessen a háborúra, így az egész ház tele van golyónyomokkal. Emellett még megnéztük a mozit (meglepően szép épülete van), illetve a vasútállomást, ami ha lehet még a tiraspolinál is kihaltabb, az állomás előtti hatalmas téren egyetlen egy autó árválkodott, kissé világ-vége hangulatot kölcsönözve a helynek. Ezután még vásároltunk néhány szuvenírt a helyi Sheriff szupermarketben, majd trolira szálltunk, és kimentünk a vasútállomásra (ez egy másik, nem az, amit az előbb megnéztünk), innen indult a vonatunk Kisinyovba. Azért választottuk visszaúton a vonatot, mert tavalyról tudtuk, hogy ott nincs határellenőrzés, így sikerült kivinnünk a regisztrációs kártyánkat (amit egyébként a határon le kéne adni), emellett a vonat kb. 5-öd annyiba került, mint a busz. Kisinyovba a koraesti órákban érkeztünk, egy Andy’s Pizzában elfogyasztott vacsora után egyből nyugovóra tértünk. Másnap korán reggel keltünk, és végleg elhagytuk a szállásunkat. Reggel 8-ra már a Gara de Nordon voltunk, ahonnan marsrutkával Rezinába mentünk. Rezinából Szaharnába folytattuk utunkat szintén marsrutkával, ahol megtekintettük a Szent-Háromság kolostort, illetve a kolostor mögötti völgyben található két vízesést, melyek közül tavaly csak az egyiket néztük meg. Innen kezdődött az út új szakasza, a kolostortól ugyanis nem visszafele mentünk Rezinába, hanem tovább indultunk, keresztülsétáltunk a falun, és elindultunk az innen gyalog 6-7km-re lévő Ţipova felé (közúton ez legalább 30 km. lenne). Az út eleinte a Dnyeszter partján lévő mezőn haladt, ahol a helyiek állatai is legelésztek. Azonban hamarosan az erdő egyre jobban kezdett besűrűsödni, az út egyre kevésbé volt kitaposva, és a meredek partfal is egyre közelebb jött. A végén azon kaptuk magunkat, hogy egy domboldali bozótos-erdős részen haladunk keresztül, ahol az ösvényt inkább csak sejteni lehetett, mintsem látni. A bokrok, fák ágai állandóan belógtak, a bozót sok helyen szúrt, az út néhol meg igen csúszós volt, sokszor pedig a növényzettől nem is igazán lehetett látni, hogy hova teszi az ember a lábát. Igazi kis dzsungel-túra volt, nem csoda, hogy az alig 1-1,5km-es szakaszt kb. 1,5 óra alatt tettük meg. Igazi felüdülés volt kiérni belőle, itt nagyjából félúton volt egy kis falu Buciusca, ahol a kútból tudtunk vizet venni. Tovább haladva a falu határában felkapaszkodtunk a Dnyeszter partját követő magaslatra. Sajnos az út itt rövid szakaszon ismét egy bozótoson vezetett keresztül, ami ugyan kevésbé volt durva, mint az első, de kissé fáradtan, karcolásokkal tele, hegyre fel igen megerőltető volt keresztüljutni rajta. Szerencsére fent már egy szántóföld szélén vezető földúton tudtuk folytatni utunkat, egészen Ţipova határáig, ahol egy völgy állt közénk és a falu közé. Mivel a nap már lemenőben volt, így úgy döntöttünk, hogy itt a magaslaton sátrazunk le. Nem sokkal az után, hogy felállítottuk a sátrat, már be is sötétedett. Lentről a völgyből, illetve a faluból is hallottunk hangokat, sőt a völgyben egyszer-egyszer elemlámpák fényét is láttuk, ám a mi táborhelyünknek senki nem jött a közelébe. Mivel a környéken szinte sehol nem volt közvilágítás, így a csillagos ég nagyon szépen látszott, ezt még elnézegettük egy darabig, majd nyugovóra tértünk. Másnap reggel táborbontás után leereszkedtünk a völgybe. Ez egy „Y” alakú völgy, ahol az y mindkét szárát egy-egy vízesés zárja le, a célunk ezeknek a megtekintése volt. Alighogy leereszkedtünk 3 helyi fiatallal találkoztunk, akik kihangsúlyozták, hogy ők kisinyoviak, nem pedig moldávok (a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy oroszok). Hamar előkerült a bögre, és a vodkás üveg, amiből mindenkinek 1,5 decit töltöttek. Minden szabadkozásunk ellenére 2 ilyen kört el kellett fogyasztani, így reggel 8-kor fejenként 3 deci vodkával kezdtük a napot. Nem maradtunk azonban sokáig, hanem egyesével felkerestük a vízeséseket, amik gyönyörűek voltak, és ha már ott voltunk, meg is mosakodtunk bennük. A vízesések után a falu felé vettük az irányt, útközben 2 másik helyi fiatallal találkoztunk, akik a PMR-ből jöttek át ide kirándulni. Velük együtt kirándultunk a nap hátralévő részében, érdekes volt beszélgetni velük arról, hogy ők mit gondolnak az „országukról”, az elnökről stb. Még egyikük PMR-es útlevelét is megnézhettük, ami azért igen érdekes, mert az az útlevél a világon sehova nem jó. Amint a völgyből felkapaszkodtunk egyből a falu fő nevezetességénél találtuk magunkat, a kolostornál. Innen nagyon szép kilátás nyílt a Dnyeszterre. A kolostor ma elég picike, mindössze egy kicsi (ám szépen felújított) templom, és néhány egyéb épület tartozott hozzá. A kolostor mellett azonban az igazi látnivaló a közelben található sziklakolostor, melyet a Dnyeszter partjának szikláiba vájtak a középkori tatár és török üldözés elől menekülő keresztények. A sziklakolostorban, található kápolnában (melyet természetesen szintén a sziklába vájtak) házasodott össze Stefan Cel Mare feleségével Maria Voicuţ-al, ez is mutatja, hogy egykoron a ţipovai kolostor Moldova egyik legfontosabb kolostora volt. Visszatérve a kolostorba a szerzetesek meghívtak minket ebédre, ami egy igen kiadós Borscs leves volt. Ettem már korábban is Borscs levest, és eddig is szerettem, de eddig mindig valami étteremben tudtam csak megkóstolni, viszont most igazi falusi borscs-t ehettem, ami teljesen más volt, sokkal jobb, mint ezek az éttermi verziók. A levesezés után körbejártuk a falut, hogy hátha el tudunk még aznap jutni innen valahogy (délután 2-körül járt az idő). A napi egyetlen busz ugyanis reggel 6-kor megy el a falu előtti bekötőúton, ezt tudtuk, csak gondoltuk, hátha valaki megy még aznap kocsival valahova, és legalább a főútig elvisz. Nem jártunk sikerrel, így a PMR-es fiatalokkal visszaereszkedtünk a völgybe (a cuccainkat a kolostorban hagytuk), még egyszer megfürödtünk az egyik vízesésben, majd ők meghívtak minket egy teára az ő sátrukhoz. Nagyon kedvesek voltak, és szerencsére nem voltak olyan alkoholisták, mint a másik társaság. Mondták, hogy nekik ez az első külföldi útjuk, de tervezik, hogy beszerzik a moldáv állampolgárságot, hogy valahova máshova is elutazhassanak. A teázás után búcsút intettünk egymásnak, mi visszamentünk a faluba, majd a bekötőúton kisétáltunk a „főbb” útra (valójában még ez is csak egy bekötőút volt, ami az innen 17km-re lévő főútra vitt ki, egyik út sem volt burkolva). Már lemenőben volt a nap, amikor a kereszteződéstől pár m-re felállítottuk sátrainkat egy kisebb füves részen a szántóföld és az út között. A forgalom erre fele elég gyér volt, óránként 1-2 autó jött erre. Egyszercsak egy bácsika sétált el mellettünk, aki meg is kérdezte, hogy mi mit csinálunk itt, erre csak annyit feleltünk, hogy „Várjuk a buszt.”, amit el is fogadott, és nem kérdezősködött tovább. Vacsorára főztünk magunknak egy kis lecsót, majd viszonylag korán lefeküdtünk aludni, merthogy másnap a busz igen korán jött, és addigra még a sátrat is el kellett bontanunk. 5-kor keltünk, ám sajnos valami nem lehetet jó a lecsóban, mert mind a 3-an elég rosszul voltunk. A busz érkezéséig még úgy-ahogy elviselhető volt a helyzet, ám a buszon már csak állóhely volt, ráadásul a borzalmas utakon a busz folyamatosan rázkódott, dobált. Egyetlen egy zacskó volt nálam, azt adogattuk körbe, mindig annak, aki éppen a legrosszabbul volt, de szerencsére nem volt rá szükség. Másfél pokoli óra után értünk Őrhelyre (moldávul Orhei, de a név magyar eredetű), ahol szerencsénkre közel 5 óránk volt a következő buszunk indulásáig. Ez máskor kissé idegesítő lett volna, de most nagyon jól jött, a buszállomáson a váróban ülve próbáltuk kipihenni a gyomorrontásunkat. Kicsit jobb is lett, mire elindultunk a következő busszal, ráadásul ezen már ülőhelyünk is volt, így itt már nem voltak problémák. Célunk Butuceni volt, ahol több látnivaló is akad. Először is itt találhatóak annak a középkori várnak a maradványai, melyet a magyarok építettek, és ahonnan Őrhely is a nevét kapta. Emellett itt is található egy kolostor, néhány sziklacella, amik mind nagyon szépen rendben vannak tartva. Továbbá a Râut-folyó kanyonja itt igazi moldáv-grand-kanyont alkot, ami igen szép környezetet ad az előbb említett látnivalóknak. Mivel a gyomorrontás hatására kissé legyengültünk, így komolyabb túrát ezen a vidéken nem tudtunk tenni, bár terveztük, hogy innen elsétálunk a Dnyeszterpartig (kb. 10km), és másnap reggel onnan megyünk Kisinyovba, de emiatt ez elmaradt. A busz pont a középkori vár romjainál tett ki, igazából nem volt nagy szám, a falak nagyjából derékig álltak ki a földből, mégis jó érzés volt itt, Budapesttől jó 1000km-re, egy magyar vár romjainál állni. Innen 1km-es séta volt Butuceni határa, ahol a sátrainkat felállítottuk, majd mivel korán is keltünk, lefeküdtünk aludni. Késődélután keltünk, és megbeszéltük, hogy annyi erőnk azért van, hogy a kolostorhoz felmenjünk. A falu határában volt egy bolt, ahol vásároltunk némi élelmiszert, de nagyon drága hely volt (még magyar viszonyokhoz képest is drágának számított, nemhogy ott). Az egyetlen előnye a drága boltnak az volt, hogy mikor kérdeztük, hogy mikor megy másnap marsrutka Kisinyovba, mondta a boltos az időpontokat, majd mondta azt is, hogy mondjuk meg, hogy melyikkel akarunk menni, mert a szomszédja a marsrutkás, és akkor elintézi nekünk, hogy azon mindenképp tartson fenn nekünk 3 szabad helyet. Ezután felsétáltunk a kolostorhoz, mely szépen fel volt újítva, és melynek bővítésén éppen dolgoztak a szerzetesek. Vicces volt hosszú, fekete köpenyben maltert keverő, téglát pakoló, és egyéb kőműves munkákat végző szerzeteseket látni. A kolostor előtt nem sokkal egy ősrégi kőkereszt található a Râut fölötti sziklafal tetején, a legenda szerint, aki elég bátor ahhoz, hogy megkerülje (mögötte egy jó 50m-es szakadék van, de azért a perem a kereszt körül elég széles, nem kell hozzá különösebb bátorság), annak teljesül egy kívánsága. Itt üzenném a keresztnek, hogy még mindig nem teljesítette a kívánságomat! A kolostor előtt 30-40m-el található egy külön harangtorony, ez alatt kis alagút vezet át a sziklakolostorokhoz. Megnéztük őket, de igazából semmi újat nem nyújtott a ţipovai-hoz képest, egyetlen érdekessége a jóval alacsonyabb belmagasság volt, sok helyen csak lehajolva lehetett közlekedni. Mivel már kezdett esteledni, visszatértünk a sátrainkhoz, és kis beszélgetés után lefeküdtünk aludni. Másnap reggel még egy rövid sétát tettünk a Râut partján. Ahogy mentünk előre gondoltuk, hogy át kéne kelnünk a folyón a faluba, és úgy menni visszafele a táborhelyre. Ahogy mentünk tovább, egyszer csak egy kerítést találtunk, amin azonban hatalmas hézag volt (a földút haladt rajta keresztül), és bár a kerítésre ki volt írva, hogy magánterület, mi azért bementünk, hátha lesz valami híd a folyón. Rövidesen szembejött velünk a terület gazdája, aki eleinte nem foglalkozott velünk (annak ellenére, hogy épp a gyümölcsösében bóklásztunk), majd nekem jutott eszembe, hogy megkérdezzem a fickót, hogy hol lehet átkelni a folyón. Utána mentem, megkérdeztem tőle, erre intett, hogy kövessük. Egy kis folyóparti árnyas lugasba vezetett minket, ahol két pad, és egy asztal volt, a közelben parkoló traktorjából pedig kivett egy hűtőtáskát, és saját borával (ami egyébként igen finom volt) valamint süteménnyel kínált minket. Kicsit beszélgettünk, majd körbevezetet minket a birtokán, adott barackot a barackfái egyikéről, szóval összességében nagyon rendes fickó volt. Végül azért mondta, hogy megmutatja, hol lehet átkelni a folyón, elindultunk a parton, majd egyszer csak belegázolt a folyóba. Mutatta, hogy kövessük, és szépen lépésről-lépésre átvezetett minket a folyón, aminek legmélyebb részén kb. 80-90cm mély volt a víz, és azért volt sodrása néhol. Átérve elbúcsúzott, majd szépen visszament, mi meg a falun keresztülsétálva visszatértünk a táborhelyre, ahol elbontottuk a sátrakat, majd kimentünk a marsrutka megállóba. A megállóban épp egy japán turistacsoport busza várakozott, hihetetlen, hogy japán turisták mindenhol vannak. Végül megjött a mi marsrutkánk is hely még volt bőven, így el is indultunk Kisinyovba, ahova egy órán belül, koradélután meg is érkeztünk. Kicsit még várost néztünk, pl. elmentünk a Műszaki Egyetemre, ahol ki van állítva két traktor, amit a moldáv mérnökök terveztek, és moldovában is készültek. A másik az afganisztáni háború emlékműve, ami innen nem messze volt található. Ezután az Andy’s Pizzába látogattunk el természetesen, ahol ismét jót ettünk. Lévén, hogy ezután már kezdett esteledni, és a trolibusz-közlekedés elég korán leáll, kimentünk a Gara de Nordra, ahonnan a buszunk indult Odesszába, igaz a tervezett indulási idő 23: 10-volt, addig pedig még kicsit több, mint 3 óra volt hátra. Végül indulás előtt fél órával kiderült, hogy a mi buszunk pont nem megy, viszont természetesen, mivel előre váltott jegyünk volt, egy másik busz elvisz minket (ilyenkor 22: 30 és éjfél között minden nap 6-7 ilyen éjszakai busz indul Odesszába). A buszút pokoli volt, a 250km-es távot 7 óra alatt tette meg a busz. Az első másfél órában nem tudtunk aludni, mert az út iszonyat rossz állapotban volt, így az egész busz rázkódott, dobált (egyébként itt rendes nagy nyugati gyártmányú buszunk volt, nem ilyen kis 15 személyes marsrutkánk). Majd megérkeztünk a határra, ahol 4 órát töltöttünk el az átkeléssel, és nem azért, mert akkora volt a sor (mikor megérkeztünk kb. 2 személyautó, és 1db busz volt ott), hanem mert nem foglalkoztak velünk (még a moldáv oldal oké volt, de az ukrán az valami katasztrófa volt). Ezalatt ráadásul aludni sem lehetett, mert nem lehetett tudni, hogy mikor jönnek az útlevelekért, vagy mikor hozzák vissza az útleveleket. Miután hajnali fél 5-kor elindultunk a határról már nem volt értelme aludni, ráadásul az út se lett sokkal jobb, így a busz továbbra is rázkódott. Reggel 6-ra aztán megérkeztünk Odesszába. Itt derült ki, hogy kicsit megszívtuk, ugyanis este mikor átraktak minket a másik buszra, magyaráztak valami 7km-t, de én ezt nem értettem, szóval rájuk hagytam a dolgot. Nos reggel kiderült, hogy arról volt szó, hogy a másik busz nem a mi úti célunkhoz (a pályaudvar melletti központi buszpályaudvar), hanem egy „7 kilométer” nevű buszállomásra ment. Ezt a helyet úgy kell elképzelni, hogy Odesszától kb. 7 kilométerre egy bevásárlóközpont parkolójának a végében tett le minket a busz (ez olyan, mintha Budapesten a népligeti buszpályaudvar helyett a budaörsi Auchan parkolójában tenne ki a busz). Szerencsénkre mivel szombat reggel volt, amikor rengetegen jönnek kifele vásárolni, viszont befele még szinte senki nem megy, nagyon hamar találtunk egy marsrutkát, ami elvitt minket a vasútállomásig, és a gyér forgalom miatt meg se állt egyszer se, így hamar bent voltunk, persze így kicsit rá kellett fizetnünk. Megérkezés után beálltunk a pénzváltóhoz, ahol éppen technikai szünet volt, de mivel már csak 5 perc volt hátra, így gondoltuk azt már ott kivárjuk. Ekkor vettem észre, hogy az előttem álló ember vállán egy Kalasnyikov gépfegyver lóg, amin lazán pihentette a kezét! Rövidesen felém is fordult (ezzel a fegyver csöve is nekem szegeződött…), és közölte, hogy mindjárt nyit a pénzváltó, mondtam, hogy oké, természetesen nem akartam vele ellenkezni. Aztán kiderült, hogy a pénzszállítók egyike volt, hát nálunk nem járnak ilyen komoly felszereléssel. Pénzváltás, és a csomagok lerakása után a Privozon kezdtük a városnézést, ami Európa egyik legnagyobb piaca, ezt bizonyítja az is, hogy még úgy, hogy csak a felén keresztül mentünk (tehát azért nem álltunk le minden standnál nézelődni), így is egy órát eltöltöttünk ott. Itt aztán a világ minden népe megtalálható, és nagyjából minden kapható is, amit csak el lehet képzelni, nagyon érdekes hangulata volt ennek a piacnak. A piac után a kikötő felé vettük az utunkat, ugyanis engem érdekelt volna az Odessza-Batumi hajójárat, ám a neten semmi biztosat nem lehetet róla találni (nem is biztos, hogy létezik), ám a kikötőben sem lettem okosabb. A kikötő után rövid belvárosi séta következett, majd kimentünk az Arkadija strandra, és a hátralévő időt ott töltöttük. Strandolás után visszamentünk a pályaudvarra, felvettük a cuccainkat, és felszálltunk az ungvári vonatra. Itt 2-en utaztunk egymás mellett, 3-ik társunknak csak tőlünk távolabb volt hely. A nálunk lévő másik 4 helyre egy tizenévesekből álló csapat 4 tagja került, akikhez szépen lassan elkezdtek szivárogni a többiek, emiatt egyre hangosabban beszélgettek. Mivel előző este nem aludtunk, így hulla fáradtak voltunk, és elhatároztuk, hogy nem hagyjuk, hogy itten ukrán buli-központot hozzanak létre, így amikor hétóra fele megjött az ágynemű, mi meg is ágyaztunk, és fél nyolckor szépen le is feküdtünk aludni. Ez olyan jól sikerült, hogy másnap majdnem 9-ig aludtunk egyhuzamban. Reggel kiderült, hogy félelmeink jogosak voltak, ugyanis alig fél órával az után, hogy felkeltünk már 12! kis ukrán nyomorgott rajtunk kívül a 6 fős részen, és neki is álltak énekelni. Kiderült, hogy valami templomi kórus lehetnek, de elég borzalmasan énekeltek. Lehet persze, hogy ami egy jó akusztikájú templomban jól hangzik, az egy kis vonaton már nem annyira, vagy tényleg nagyon hamisak voltak, de mindenesetre borzalmas volt, áldottuk az eszünket, hogy legalább este elejét vettük ennek. Útitársaink egészen Munkácsig szórakoztattak minket, onnantól az utolsó egy óra Csapig már nyugalomban telt. Innen már semmi érdekes nem történt, rendben hazatértünk.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
across - 2013.08.23. 09:18

Jó hosszú leírás, de én szeretem az ilyeneket. Gondolom, beszéltek oroszul és úgy kommunikáltatok.Én is kacérkodtam azzal, hogy klassz lenne elmenni Moldovába, de a családot félteném a körülményektől, a közbiztonsággal kapcsolatosan is vannak aggályaim, mégiscsak háború folyt ott még nem annyira régen, a Kalasnyikovos őr se lehetett véletlen mégha az Odesszában is volt. Sajnos nincs olyan ismerősöm, akit még érdekelne, egyedül meg nem szeretnék menni, a nyelvet se beszéljük. Az angol nyilván csak korlátozottan használható. Meg igazából ez csak egy kóbor ötlet, sok más is érdekelne csak ez is köztük van. Nem tudom, autóval mennyire érdemes elmenni, ez esetben lehet, hogy erdélyi ismerősökkel kellene elmenni, akik beszélnek románul.

lengyellaszllo - 2011.12.25. 13:57

Hát ezt csak most találtam meg...annyi hozzáfűznivalóm volna csak, azok számára, akik nyáron sátraznak, hogy a lecsóval az volt A baj, hogy indiai szokás szerint vajjal csináltam olaj helyett, mert az olajat problémásnak tartottam szállítani. A vaj viszont a melegben megbuggyant. Ergo legközelebb kell vinni valami kis, jól zárható flakonban olajat. Vagy majd veszünk Kisinyovban kukoricadarát, víz lesz, és csinálunk puliszkát.

lengyellaszllo - 2011.12.25. 13:57

Hát ezt csak most találtam meg...annyi hozzáfűznivalóm volna csak, azok számára, akik nyáron sátraznak, hogy a lecsóval az volt A baj, hogy indiai szokás szerint vajjal csináltam olaj helyett, mert az olajat problémásnak tartottam szállítani. A vaj viszont a melegben megbuggyant. Ergo legközelebb kell vinni valami kis, jól zárható flakonban olajat. Vagy majd veszünk Kisinyovban kukoricadarát, víz lesz, és csinálunk puliszkát.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina