Andalúzia ősszel (2. rész)

Spanyolország Andalúzia

Ott-tartózkodás ideje: 2011. szept. 25.  - 2011. okt. 05. (10 nap)

0 hozzászólás I 4 579 látogató olvasta. Rögzítve: 2012. ápr. 16. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Andrej01 Beszámolója
szeptember 28.
A reggelik igazán jók ezen a szálláson. Megkockáztatom, hogy talán életem legjobb fánkjait ettem itt, mindig friss, puha tésztájú fánk-karikák cukorszirupba mártva. Kifizettük a szobát, az viszont nehezen akart leesni, hogy csak egy éjszaka árát kérte el a recepciós csaj. Valamit mondott arról, hogy azt már rendeztük, mi meg mondtuk, hogy nem, de most mit vitatkozzunk erről, az ő pénze. Igazából csak a Jerez Hotelben esett le, hogy ezek elvonják előre a pénzt, ha azzal a feltétellel foglaljuk a szállást nagyon kedvezményes áron, hogy nem lehet lemondani.
Szóval célba vettük a sherry-fővárost, Jerezt és néhány útbaeső települést, amiket semmiképpen sem szabad kihagyni. Először is Vejer de la Fronteraban álltunk meg, K. Andalúziából származó spanyol barátai nagyon ajánlották. És tényleg, már messziről vonzó a szikla tetejére épült fehér házak sokasága, néhol kivillan a kőből épített régi városfal bástyákkal. Szűk, szinte néptelen utcácskákon gyalogolva jutottunk el a város központi terére, ahol egy színes csempékkel kirakott szökőkút található pálmafákkal körülvéve. A tér márvánnyal van leburkolva és a kovácsoltvas támlás padok csempéi harmonizálnak a szökőkút csempéivel. A téren van néhány hangulatos kávézó és egy hotel. Felsétáltunk a régi városfalhoz, ki akartuk deríteni, hogy a bástyába fel lehet-e menni, de ez nem jött össze. Ekkorra már szép számban érkeztek turisták a fő térre, ezek szerint tényleg fontos látványosságnak számít ez a kis falu, ahova – az útiköny szerint – azok a művészek költöznek, akik nem tudják máshol elviselni az életet. Egy rövid fél órás séta után visszapattantunk a járművünkbe és a híres történelmi város, Cádiz felé vettük az irányt.
Cádiz az a hely, amelyik az utazás tervezgetésénél esélyes volt arra, hogy egy két éjszakás főhadiszállás legyen, aztán a végső döntésnél Jerez és a sherry-túra kiütötte a nyeregből. Európa legrégebb idők óta lakott városáról beszélgetünk egyébként, Gadir néven még a főníciaiak alapították, még a homéroszi ködbe vesző trójai háborút megelőzően. Cádiz nevét a tipikusan mássalhangzó-elnyelő andalúz dialektusban úgy ejtik, hogy „Kái”, sokszor nem is lacafacáznak, és írásban is „Cai”-ként szerepeltetik. A település lakói egész Spanyolországon belül valamiféle speciális hírnévnek örvendenek, eredetileg ők a „gaditánók”. Régebben minden cádizit gaditánónak hívtak, de az utóbbi időkben állítólag kissé átalakult a szóhasználat, és főként azokat a hippikultúrát továbbra is életben tartó laza helyieket hívják így, akik éjjel-nappal kinn ücsörögnek, vagy mászkálnak a városban cigarettával és borosflaskával a kezükben, és eléggé dologtalan, vidám mediterrán életet élnek. Szóval ők nem hajléktalanok, van valahol lakásuk, csak nem sokat szeretnek ott tölteni. Sok helyen hirdetnek Cádizban tipikusan olyan városnéző túrákat, amik pont ezt a bohém gaditánó életmódot mutatják be, a klasszikus kikötői kocsmák világát, borkiméréseket, kultikus helyeket, ahol a múltban pikáns események történtek, vagy éppen a legautentikusabb „tablao”-t, vagyis olyan klubot, ahol színházzal kevert flamenco-est zajlik. Egyik ilyen túra a „Pimpis de Cai”. (A pimpis szó jelentését nem sikerült megfejtenem.)
Én szívesen elmentem volna egy ilyen típusú városnézésre, de sajnos ezt ki kell hagynunk, hisz most csak átutazók vagyunk itt, tovább kell majd indulnunk Jerezbe, borkiméréseket pedig nem szívesen látogatok úgy, hogy bodzaszörpöt kell iszogatni. A város ugyanakkor nem csak a lazaságáról híres, hanem volt idő, amikor ez volt Spanyolország legfontosabb települése. Kolombusz Kristóf ugyanis innen hajózott ki második és negyedik útján Amerika felé, és ezt követően a gyarmatokról érkező szinte minden egyes hajó – főként arannyal megrakodva – Cádiz kikötőjébe futott be. A XVIII. században ez volt az ország legdinamikusabban fejlődő, legnyüzsgőbb nagyvárosa. Fontossága persze hozott rá bajt is, ugyanis a XIX. századig eltelt 300 évben az angolok kedvelt foglalatossága volt, hogy időnként felgyújtották az egészet, a flottáit meg elsüllyesztették. Egy ilyen portya alkalmával zsákmányoltak az angolok pár hordó sherryt (Jerez környékén termelt bort) és vitték haza Angliába. Ez olyan sikert aratott a szigetországban, hogy a mai napig Anglia a világ legnagyobb sherry-importőre.
Manapság Cádiznak van némi hanyatló – emiatt dekadens – hangulata, korábbi jelentőségét elveszítette, fénye megkopott, ráadásul a gazdasági válság igencsak keményen sújtotta, a halászati iparág súlyos krízist él át, és itt a legmagasabb például a munkanélküliség szinte egész Spanyolországban. Ebből persze a turista nem sokat fog észlelni. Cádiz egy bebarangolnivaló, nagyon hangulatos város, ahol a modern városrész és a régi negyedek teljesen különböznek egymástól. Amíg beérünk a régi városkapuig (Puerta de Tierra), addig széles, többsávos sugárutakon haladunk, modern épületek, szállodák, a kapun túl viszont kezdődik a klasszikus Cádiz, a szűk utcácskák, és apró terecskék világa. A legautentikusabb negyed a Barrio de la Viña, ami a kikötőhöz közel eső városrész, ez a külföldi diákcsoportok kedvenc züllési helyszíne is.
(A legnagyobb durranás azonban Cádizban nem valamilyen épület, hanem egy esemény, méghozzá a Karnevál, ami minden év februárjában 11 napig tart, és ez egész Spanyolország legnagyobb és leghíresebb karneválja, a Nemzeti Kulturális Örökség része. Több évszázados hagyománya van ezen eseménynek, és a Lonely Planet szerint ez tényleg egy egészen különleges rendezvény, nem csupán azért mert másfél hétig mindenki permanensen részeg, hanem megszámlálhatatlanul sok műsor is kötődik hozzá a zenei programoktól a történelmi felvonulásokon át a színpadi performanszokig. Na majd egyszer talán erre is sort kerítünk…)
Tehát körülnézünk egy kicsit Cádizban. Eleve érdekes a városba bevezető út: 4 sáv és mindkét oldalon közvetlenül az út mellett a tenger. Sehol nem lehet megfordulni, ha egyszer az ember rákeveredett erre a tengeren lebegő útra. Egy óra körül értünk ide és a belváros környékén mindjárt elkezdtünk parkolót keresni. Többnyire a „nincs hely” jelzés volt kint a parkolóházakon és mélygarázsokon, de azért az egyikben még akadt némi szabad sarok. Nagyon bejön nekem a város hangulata, sok-sok régi épülettel, kávézóval, pici éttermekkel. Be is ültünk egy helyre, kávét inni és plusszban kaptunk egy jó adag olajbogyót, ami eddig itt volt a legfinomabb Andalúziában. Elnavigáltuk magunkat a katedrálisig és úgy döntöttünk felmegyünk a harangtoronyba. Viszont mindez fejenként 4 euróba került volna, így hamar megbeszéltük, hogy 8-at nem ér meg, így csak én egyedül ballaggtam fel. Itt derült ki számomra, hogy mennyi régi épület, palota, park, régi városfal, erőddel, ilyen-olyan herceg, márki és egyéb főúr kastélya található a városban, napokig lehetne nézelődni. Miután belőttem az irányt a toronyból, elindultunk közvetlenül a tengerparton található római színházhoz. Köröztünk rendesen mire megtaláltuk a bejáratot, azonban zárva volt. Csak utólag vettem észre, hogy 14.30-ig van nyitva, addig viszont ingyenes a belépés. Még egy másik nevezetességet néztünk ki, a piacot, ami Dél-Spanyolország legnagyott fedett piaca. Fel is dobódtam a gondolattól, hogy mindjárt egy nyűzsgő mediterrán piacon találjuk magunkat. Azonban nem ez történt, biztos a szieszta miatt... Talán délelőtt nagyobb a forgalom, de most alig voltak, annak ellenére, hogy minden üzlet nyitva volt. Itt mindössze gyümölcsöt, húst és sajtot lehetett vásárolni. Mindenesetre szép volt ez a régi épület a faragott oszlopokkal és meglepően tiszta. Sétáltunk még egy kört Cádizban közben beszereztünk egy zacsi kaktuszgyümölcsöt (Málta óta izgat milyen íze lehet), de már indulni kellett, hisz ma estére Jerezben le van foglalva egy sherry-túra a Bodega Gonzalez Byass-nál.
Jerez de la Frontera egy 200000-es város, így csak a gps-sel volt esélyünk eljutni a hotelhoz, ami azonban a belváros elérésével egyre lehetetlenebbnek nézett ki. Szokásos ötleteit nyomta a masina: keresztül a kávézóasztalokkal telepakolt sétálóutcán, egyirányú utca fordítva, na mindegy. Így hát mit volt mit tenni, elkezdtünk körözni, hátha valahogy rábukkanunk a szállodára. És ez be is következett viszonylag hamar: tekeregtünk mindenfele és egyszercsak látom a gps azt jelzi, hogy a célnál vagyunk. Ezt a szállodát azért válaszottuk, mert ez egy ötcsillagos hotel (nagyon baráti, akciós áron), ráadásul van parkolója, még ha kicsit távol is van a belvárostól. Ahogy leparkoltunk és beléptünk volna az épületbe megjelent egy londiner és megragadta a csomagokat. Megkaptuk a szobakulcsot, a londiner meg egy kéteuróst és már tervezgettük is hogyan jutunk el a ma esti sherry túrára.
(Úgy érzem, hogy itt a megfelelő alkalom bevallani, hogy én még soha életemben nem voltam öt csillagos hotelben, négy csillagosban is csak akkor, amikor a munkahely fizette... Szóval azért volt bennem némi felfokozott várakozás, hogy mégis milyen egy ötcsillagos. Háát, nem estem hanyatt. A Hotel Jerez ugyanis lehet, hogy valamikor elnyerte az öt csillagot, úgy 30-40 éve, aztán úgy is maradt, abban az állapotában. Ha nem Spanyolországban lenne, hanem valahol a mi kágéestés környékünkön, akkor azt mondanám rá, hogy szocreál. A dizájn kopottas, régies, a bútorzat jellegtelen, afféle 80-as évek végi koloniál, az erkélyen a járólap jön fel, a fal málladozik. Ez persze engem alapból nem érdekel, csak éppen ennyi csillagtól nem ezt várnám. Nyoma sincs annak a pompának és luxusnak amit én elképzeltem. Mondjuk már abból is gondolhattam volna, hogy az az ötcsillagos szálloda, ahol van olyan akciós árfekvésű szoba, amit mi is mosolyogva ki tudunk fizetni, az valószínűleg nem igazi ötcsillagos. Igazi luxushotel-érzet csupán a személyzet magatartásából árad, olyan magasan hordott orral, gyanakodva társalognak az emberrel, hogy mindig úgy éreztem magam, mint akit rajtakapnak valami csalási kísérleten. Mindentől függetlenül a hotel ezért az árért nagyon is megfelelő választás, és a kerti medencét még ki sem próbáltuk. A fejenként 40 eurót kóstáló vacsoramenüt valószínűleg viszont kihagyjuk...)
A hotelből a városközpontba vezető út tök egyszerű, csak egyenesen végig kell gyalogolni hotelunk utcáján és 20-25 perc gyaloglás után már ott is lehet az ember. Kalkulációink szerint a Gonzalez Byass központja több mint fél óra gyaloglás a szállodától. Nem is sokat időztünk a hotelban, hamar felkerekedtünk és a recepción kapott térkép alapján elindultunk a sugárúton a belváros irányába. Kb 5 perc gyaloglás után utunkba került egy buszmegálló. A menetrend szerint a busznak éppen most kellene jönnie, így aztán 1 percet sem vártunk és már a buszon ücsörögtük, örültünk magunknak, hogy milyen jól mennek a dolgok. A központban mindjárt kiszúrtunk egy helyet, ahol ki volt irva, minden szerdán minden egy euró. (Ez egyébként valami láncolat lehet, már Cádizban is láttunk egy ugyanilyen helyet, ugyanilyen emlémával, az a neve: 100 Montaditos.) Több sem kellett és már egy-egy korsó sörrel a kezünkben beszélgettük a söröző előtti székeken. Itt figyeltem meg, hogy a helyiek többnyire egy vörös színű dolgot iszogatnak, leginkább vörösfröccsre hasonlított, de fél literes korsókban mérték. K. bement megkérdezni, hogy ez micsoda. A csapos nagyon készségesen elmagyarázta, hogy ez a tinto de verrano (nyári bor): édes vörös borból van, szénsavas limonádéval van felengedve. Valamint az alkalmat kihasználva elmonta, hogy Jerezben kihagyhatatlan az óramúzeum, erről asszem órákat tudott volna beszélni, hogy mehessünk dolgunkra, megígértük, hogy oda mindenképp benézünk.
Közeledett az idő, hogy megkeressük a sherry-túra gyülekező helyét. Menet közben beugrottunk egy turista irodába, a holnapi Doñana Nemzeti Parkos kirándulás után érdeklődni. Itt közölte a néni, hogy ő csak Jerezzel foglalkozik, de mivel a Doñanaba előre be kell jelentkezni, lesz olyan rendes és megereszt egy telefont, persze ha feltéve, ha a holnapi kirándulások még nincsenek tele. Sikerült még két személyre foglalni és elmondta, hogy a Doñanaba minden turistát előre regisztrálnak, nem lehet úgy menni, hogy odaállítok és felszállok a hajóra, a belépők létszáma is korlátozott. Kifejezetten megörültünk, hogy úgy tűnik sikerült nyélbe ütni a holnapi napot, így eléggé jókedvűen vonultunk tovább, hogy megkeressük a Gonzalez-Byass ház bodegáját, hogy belekóstoljunk a sherrykészítés világába, amit eléggé kiemelt programként kezelünk ezen az andalúz körúton.
Gonzalezékénél már szép csapat gyülekezett, nem kellett sokat várakozni, mikor megérkezett két fiatal lány és kétfelé osztották a népeket: spanyol és angol nyelvű vezetés. Mi az angolhoz csatlakoztunk, amivel jól jártunk, hisz összesen 6-an voltunk. Azaz kellett volna lenünnk, de – miért is ne – nem volt ki a létszám, majd pár perc múlva előkerített egy távol-keleti külsejű figurát, aki a spanyol nyelvüek közé ült be a másik járgányba. Felpattantunk egy kis járműre, amit Krisztina, az idegenvezető lány, bugginak hívott. Először egy hordókkal teli helyre terelt be bennünket, hogy itt van mindazon országok zászlója, ahova a Gonzalez Byass exportál sherryt, ha akarjuk lefotóz bennünket a magyar zászólval. Béna turistás dolog, de odaálltunk, készítettünk képet. A távol-keleti fizimiskájú legénytől Krisztina szintén megkérdezte hova valósi. Srác rávágta, hogy Nagy Britannia. Erre Krisztina odaterelte a brit zászlóhoz, de a srácnak szemmel láthatólag fogalma sem volt micsoda lobogóval fényképezik, mondjuk én sem hittem el, hogy angol.
Valami miatt az az érzésem, hogy nálunk otthon csomóan úgy gondolnak a sherryre, mint valami édes likőrre, aminek talán még a cseresznyéhez is köze van. Hát nem így van. A sherry egy borkülönlegesség, amiből van száraz is, meg édes is. Az EU előírások szerint csak azt a bort lehet sherrynek hívni, amelyhez a szőlőt a Jerez de la Frontera, Sanlúcar de Barrameda és El Puerto de Santa María nevű városok által határolt területen termelik. Ez a terület közkeletű nevén a sherry-háromszög. Ez persze még nem elég, mert sherry kizárólag palomino típusú szőlőből lehet készíteni, amihez még esetleg két másik fajtát, muskotályost és Pedro Jimenez szőlőt lehet társítani. Ehhez jön még a speciális erjesztő-technika, melynek egyik fontos eleme, hogy a bort élesztőhártya alatt érlelik, a másik pedig az úgynevezett „solera” rendszer, mely leegyszerűsítve azt jelenti, hogy össze-vissza töltögetik egyik hordóból a másikba a bort érlelés közben, mert nem mindegy (állítólag), hogy a bor a döngölt talajon álló hordóban van-e, avagy a 3. sorban, három méter magasan. Elvileg felülről haladnak lefelé, a palackba mindig csak a legalsó sorban lévő hordókból (ez a solera) kerülhet a bor. Ezen túlmenően pedig bizonyos koncentrációban hozzákevernek egy „olanda” nevű brandyt is az érésben lévő borhoz, ami szintén az adott szőlőfajtákból készül. Ily módon egy normális üveg sherry kb. 3 évig készül, alkoholfoka is erősebb lesz a sima bornál, úgy 15-18 % között ingadozik.
Az italnak tehát semmi köze a cseresznyéhez (nem cherry!), annál több a város nevéhez, Jerez ugyanis az angoloknak Sherry, és mivel ők a legfőbb fogyasztók, az ital neve is a város angol neve után terjedt el a világban. Jerez két legnagyobb és legpatinásabb sherry-cége a Sandeman és a Gonzalez-Byass. Aki már járt egyébként valaha Spanyolországban, annak biztosan feltűntek az ország tájain itt-ott feltűnő hatalmas, fémből készült bika-sziluettek. Nos, ezek valaha sherry-reklámok voltak, mégpedig az Osborne nevű cég rakta ki őket folyamatosan az ’50-es évektől, csak valamikor 30 évvel ezelőtt betiltották az országúti óriásreklámokat, akkor le kellett róluk szedni a reklámfeliratokat. Igazából magukat a bikákat is le kellett volna szedni, de komoly népmozgalom indult azért, hogy azok hadd maradjanak fenn, mint afféle nemzeti szimbólumok. Jerez környékén viszont sok helyen egy kalapos, gitárjára támaszkodó pökhendi alak 5-6 méteres sziluettje tűnik fel az utak mentén, ő Tio Pepe, a Gonzalez-Byass sherrytermelő vállalat emblematikus figurája, akiről a cég leghíresebb bora, a fino kapta a fantázianevét.
Krisztina vezetésével bejártuk a bodegák területet, mutatott szőlőtőkéket, elmesélte miért olyan kedvezőek a feltételek ezen a vidéken a sherry alapanyag termesztéséhez. Teljesen más ez, mint nálunk. Először is a termőföld itt majdnem fehér színű, külön neve is van, ez az ún. „albariza”, afféle meszes-sós felső talajréteg, amit Krisztina szerint az Isten is sherry-szőlő termelésre talált ki. Aztán itt vannak a bodegák, ahol a hordókban a bort tárolják. Ezek nem a nálunk megszokott földbe ásott borospincék, hanem ezek díszes, boltíves, oszlopokon álló csarnokok, melyek némelyike már-már templomra emlékeztet. A legdíszesebb a főcsarnok, a Real Bodega de la Concha, amit maga Gustave Eiffel tervezett. Krisztina nagyon lelkesen magyaráz, kérdése általában senkinek nincsen, meggyőződésem, hogy sem az ukránok, sem a magukat britnek álcázó kínaiak, sem mi nem tudunk annyira angolul, hogy komoly szakmai kérdésekkel bombázzuk. Megnéztük a spanyol királyi családnak fenntartott díszes hordókat, valamint van egy külön bodega azoknak a hírességeknek, akik jártak itt, és autogrammjukkal megjelöltek egy hordót. Van itt minden: Salvador Dali, Marlon Brando, Steven Spielberg, Ayrton Senna, Picasso, Orson Welles, Margaret Thatcher. Krisztina rejtélyesen mosolyogva rámutatott egy Francisco Franco aláírású hordóra, hogy tudja-e valaki, ő ki volt. Én vettem magamnak a bátorságot, hogy válaszoljak: hát persze, ő volt a „caudillo”. Ezzel sikerült meglepnem Krisztinát, sőt meg is rökönyödött kicsit, ugyanis a caudillo azt jelenti, hogy „vezér”, ez volt Franco hivatalos megszólítása a diktatúra idején, olyan mint a führer Hitler, vagy a duce Mussolini esetében.
Vannak teljesen agyament dolgok is, ilyen például szerintem az Utolsó Vacsora Bodega, ahol hordók jelenítik meg a 12 apostolt, középen egy óriási, közel 3 méteres átmérőjű hordó – maga Jézus, jobbján és balján 6-6 apostol. Aztán van az Egér Terme, ahol le van téve középre a földre egy pohár bor, melyhez hozzá van támasztva egy miniatűr létra. Állítólag egyszer régen kifigyelték, hogy egy ilyen letett borospohárba belemászott egy egér, és megitta a bort. Ezután kialakult valami hagyomány-féle, hogy a friss borból mindig kiraktak egy pohárkával az egérnek, hogy tesztelje. Ha megitta – valószínűleg jó lett az anyag, mehetett a piacra. Megnézettek velünk egy filmet is, melyben maga az autentikus jelmezbe öltözött Tío Pepe magyarázta el, hogyan is alapította unokaöccse a céget közel 200 évvel ezelőtt. Elhangzott egy eléggé döbbenetes adat is, mely szerint a cég évente úgy 45 millió liter sherryt értékesít szerte a világon. (Nálunk nem is lehet nagyon kapni. Fene érti, hol isznak ennyit?) Azt is említették, hogy a társaság nevében szereplő Byass egy angol vállalkozó volt aki terítette az anyagot a szigetországban, az családja azonban már régebben kiszállt az üzletből, így ma már kizárólagosan a Gonzalez családé a biznisz, az alapító Manuel María Angel Gonzalez ük-ük-ükunokájáé. De akkor a neve miért maradt benn a cégnévben? Ezt akartam folyton megkérdezni Krisztinától, de végül nem mertem.
Mozizás után jött a főesemény, a kóstoló, amihez kértünk tapa-t is. Ezt gyorsan meg is bántuk, mert kevés volt (fejenként 2 pohár) és nem túl finom. Ukrán társaink jobban költötték el a pénzüket, őkfejenként 4 féle sherryt kóstoltak. Nos, azt hiszem ezzel nem pipálhatjuk ki a tapa-evést. A sherry-turné befejeztével még megnéztük a híres jerezi katedrálist, majd visszasétáltunk az egy eurós helyre (a 100 Montaditosba) és ittunk még egy tinto de verranot. Mostanra a hely és környéke tele volt italozókkal és az utcán alig lehetett közlekedni. Aki kért szendvicset annak a nevét bemondták a hangosbemondóba. Nem rossz módszer. A helyen tömegnyomor volt, alig tudtunk ülőhelyet vadászni. Gondtoltuk hazafelé is be kellene próbálni a buszozást, meg is néztük hogy 20 perc múlva jön egy. Addig sétálgattunk, majd beültünk a buszmegállóba. Busz azonban csak nem jött, így kénytelenk voltunk rászánni magunkat a gyaloglásra. Később láttuk csak, hogy a másik buszmegállóba ki van írva, hogy augusztustól sztrájk van és az éjszakai járatok nem közlekednek.

szeptember 29.
A mai terv a Doñana Nemzeti Park. Mivel nem fizettünk be reggelire, autóba pattantunk és fél óra múlva már Sanlúcar de Barrameda városában voltunk, és itt kerestünk reggeliző helyet. A hajókirándulást előző nap foglaltuk le egy jerezi turista-irodában. Megvettük a szendvicseket és a vizünket egy bárban, aztán sietés a hajóhoz. Itt szembesültünk azzal, hogy van büfé a hajón, egész jó kis választékkal. Bevallom, nem néztem ki belőle, amikor megláttam a kikötőben. Ráadásul ki is volt írva a fedélzeten, hogy nem lehet kaját és italt felhozni. Ennek ellenére mi megtettük és suttyomban be is reggeliztünk a hajón, majd ittunk a büfében egy kávét. A hajó 10 órakor futott ki és elindult felfelé a folyón.
Mi is olyan nagy szám a Doñanában? Nem mozgok ugyan nagyon otthonosan „nemzeti parkok” témakörben, de erről már én is hallottam korábban. A legjobb kedvcsináló a túrához, ha valaki beütögeti a Gugli „képek” menüjébe a park nevét, és olyan légifelvételeket fog kidobni a gép, melyeken egy emberi agy érrendszeréhez hasonlatos természeti tünemény bontakozik ki. A hatalmas Guadalquivir folyam tölcsértorkolata óriási erdős mocsárvilágot alkot itt, ahol a lagúnák és homokdűnék izgalmas váltakozását nádas lapályok és óriási fenyőerdők szigetei szabdalják darabokra. Növény- és állatvilága világviszonylatban is egyedülálló, afféle igazi menedék a négylábúaknak, meg a tollasoknak, egy ember által csak kevésbé sújtott szeglete Európának. Egyik emblematikus állata az ibériai hiúz, mely elvileg – egyéb hiúzfajok mellett – kontinensünk legnagyobb macskaféléje, mióta kipusztultak az oroszlánok a Balkánról. Persze hiúzt látni sok esélyünk nem lesz, nem nagyon kedveli az ember közelségét, és minden bizonnyal igaza is van. Madarak tömegeire azonban számíthatunk, mivel állítólag több mint 400 különböző faj otthona e tájék, például a parlagi sasé és a flamingóké.
A hajózásnak van némi dzsungelszafari hangulata, mindenki hatalmas gukkerekkel nyüzsög a hajón (a nagy része itt bérelte 3 euróért), a hangosbeszélőn moszkitókkal riogatnak: mindenki szépen kenje be magát védekezésként különféle kemikáliákkal. G. a folyó felett söprő szél hideg fuvallatai elől a hajó gyomrába iszkolt. Ahogy egyre távolodnak Sanlúcar de Barrameda utolsó házikói, úgy lép elő a táj főszereplőjévé az őserdő. Őserdőt írok, bár ebbe nyilván bele lehet kötni, de tagadhatatlan a „Távol Afrikától” atmoszférája – legalábbis nekem ez ugrik be. Kis fehér hajónk, a Real Fernando siklik felfelé a sáros, koszos folyó-óriáson, a partom majomkenyérfákra emlékeztető píneafák sűrű dzsumbuja, előttük vagy 10 méter széles iszapsáv. Az egyik bokorban mozgás, sötét árnyék suhanó teste villan ki, majd ki is kandikál egy agyaros pofa. Én szabályosan büszke voltam magamra, hogy előbb észrevettem a fekete vadkant, minthogy bemondták volna a hangosbeszélőbe. Mert bemondták: mindenki nézzen balra, ott van bizony, tessék, na ugye. Úgy képzelem, kicsit azért görcsölhetnek a túraszervezők, hisz könnyen előfordulhat, hogy egy deka vadállat se dugja elő a képét, szembemenve a cég marketingelképzeléseivel – a fizetős turisták zsörtölődését kockáztatva.
Először azt gondoltam, csak hajókázunk ide-oda, de aztán bemondták, hogy mindjárt kikötünk első állomásunkon. Ebből aztán egyből az is kiderült, hogy több is lesz. Mégse rossz ez. Az útikönyv szerint egyébként a hajótúra az egyszerű „day tripper”-eknek való, vagyis lefordítva: a prosztó turistáknak. Az igazi természetbúvároknak, madárlesőknek, bogárbirizgálóknak a dzsiptúra a javasolt, de az nem Sanlúcar-ból indul, hanem a túloldalról, Huelva tartomány El Rocio városából. Mivel hamar kiderítettük, hogy az nemcsak 200 km-rel odébb van, de 40 euró is fejenként, így úgy döntöttünk, hogy mi a prosztó turisták táborát fogjuk növelni.
Kiszálltunk egy helyen, ahol meglepetésemre nádtetős faházikócskák ácsorogtak a bokrok mögött, mintegy a Fertő-tó hangulatát varázsolva a szokatlan helyszínre. Na jó, ez talán egy kis túlzás, ezek azért más stílusúak voltak. Szóval itt régen valami falu-féle állt. A helyi uraságok, márkik és hidalgók imádtak vadászni, az őket kiszolgáló parasztok éltek hát itt, akik, ha nem kellett éppen cipelni a señor vadászpuskáját, szabadidejükben orvhalásztak, bogyókat gyűjtöttek, rákot fogtak, fákat döntögettek, szóval csuda vidáman elvoltak. Amikor nemzeti parkká nyilvánították az egész vidéket (1969-ben), egyszeriben véget ért a jó világ, hirtelen tilos lett minden korábbi móka, a vadászó-halászó-favágó folklór-életmód. El is hagyta szépen lassan mindenki a parkot, a kormányzati szándékkal egybevágóan. Jelenleg már csak kettő család él itt, de ők sem állandóan, inkább hétvégi vityillóként használják a régi kalyibákat, gondolom fő-turistaszezonban bennszülötteket alakítanak. (Na jó, ez csak gonoszkodás...) Mindezeket a minket, mint idegeneket vezető csajszitól tudtuk meg, aki az angol nyelvű brancsot kalauzolta a stégszerűen ledeszkázott ösvényen.
De hoppá, máris akcióhoz értünk, a lófarkas idegenvezetőnk mutatóujját szája elé téve jelezte, hogy innentől pszt van, két gyönyörű agancsos gímszarvas tűnt fel amint békésen poroszkálnak előttünk a fura állagú anyagból lévő dombok között. A szarvasok mindenkit felvillanyoztak, hogy nocsak, mi minden lesz itt még – de sajna csak ennyi volt. A hivatalos vadállat-kukucskáló kalyibából csak az üres szavannát lesegettük, pedig egy szépen kidolgozott ábrán képekkel illusztrálva szemléltették, hogy milyen állatokat is kéne látnunk. Sajnos kiszáradt a fű, nincs most mit enniük itt – sopánkodott túravezetőnk – ezért nincs itt most egy se. (Hm, azért a turisták kedvéért néha fellocsolhatnák...) Sebaj, igazából én teljesen elégedett voltam, annyira szokatlan volt az egész környezet, hogy speciel attrakciók nélkül is kiválóan éreztem magam ezen a kis szafarin. Azért a rend kedvéért kinéztem a könyvemből miket is láthattunk volna: például európai borzokat, egyiptomi mongúzt, pápaszemes gyíkot, görögteknőcöt és még sok-sok szarvast, őzet, vaddisznót. A könyvet olvasgatva még megütötte az is szememet, hogy a park leglátványosabb része a már említett El Rocio-tól délre fekvő homokdomb-világ, az úgynevezett Coto, a vándorló dűnék birodalma, ahol apró lagúnák ölelik körbe az örökké változó mesés domborzati alakzatokat – elképzelésem szerint itt készülhettek a Gugli agyér-rendszerre hajazó légifelvételei. No ezt élőben nem látjuk. Lehet, hogy soha. De nem nagy a baj, ez is gyönyörű.
A hangulat fokozása érdekében a hajón kértem egy manzanillát. A finom sherryt a fedélzeti korlátra támaszkodva kortyolgatva úgy éreztem magam, mint egy XIX századi ültetvényes, aki éppen körbejárja a többszáz hektáros birtokot, megszemlélve milyen lesz az idei manióka-termés. Közben a folyó túloldalán láttam az egyik leggányabb munkát végezni: két figura herezacskóig süllyedve az iszapban tarisznyarákokat túrt a mocsárban, vödörbe gyűjtve az ollójukkal bőszen hadonászó példányokat. Bele se merek gondolni, mi minden rovar, vérszívó és parazita lakozhat abban az iszapban.
Ezúttal a folyó másik partján kötöttünk ki, ez homlokegyeneset ellentétes tájék volt, egy az egyben füves lápvilág, gyanús ingovány többezernyi szűk csatornával átszőve. A víz itt sós. E mocsárvilág urai a flamingók, akiknek nem olyan könnyű az életük, mert a lápi rókák előszeretettel fosztogatják fészkeiket, tojásokat dézsmálva. A madárvilág úgy-amúgy az egész parkban tüneményes, a folyópart mindenhol tele van csőrös jószágokkal, melyek csak éppen ácsorognak, vagy repkednek szerte-széjjel, és persze számomra, mint minimális ornitológiai ismeretekkel rendelkező valakinek lehetőséget adnak a teljesen téves beazonosításokra. Az ott nem egy kócsag? – hangzott el számtalanszor részemről, anélkül, hogy valaha is láttam volna ilyen nevű madarat. (Vagy láttam? Ki tudja...)
Túravezető barátnőnk persze hosszasan beszélt, miket is kell tudni a lápvilágról, ezt azért nem írom le, mert nem teljesen értettem, hogy mit, a félrehallásokból adódó bődületes baromságok lejegyzetelését pedig igyekszem elkerülni. (Azt hiszem olyanról volt szó, hogy a flamingók ide-oda repkednek a folyó két partja között, de hogy miért is, azt már nem tudom pontosan, de valamilyen teljesen logikus okuk van rá... Csak azt nem tudják, hogy ezzel közigazgatási bonyodalmakat okoznak: egyik nap Cadíz, a másik nap Huelva alá tartoznak.) Mindenesetre én nagyon csodáltam a leányzót, ahogy teljes komolysággal igyekezett válaszolgatni a társaink legextrémebb kérdéseire. Az például határozottan megmaradt bennem, hogy egy adminisztratív érdeklődésű, hörcsögképű figura nekiszegezte a kérdést: - Aztán melyik minisztérium felügyeli ezt a mocsárvidéket?...
Na jó, ennyit a Doñanaról. Jerezbe visszatérve megrohamoztuk az egyik élelmiszer-hipetmarketet, hogy ebédet és holnapi reggelit szerezzünk. A következő programpont az volt, hogyan csempésszük be a magára nyilván sokat adó Hotel Jerez & Spa épületébe a vásárolt cuccokat. Sikerült. Menünk ismét a szokásos spanyolos: ibériai serrano sonka, olaj- és kapribogyó, helyi sajt, szőlő és sherry. Ja, én még vettem magamnak egy úgynevezett „cocido”-t (madridi specialitás!), ami csicseriborsós-húsos egytálétel, amit kanál hiányában csak nagyon trükkösen tudtam elfogyasztani. (Többnyire ittam, illetve egy emblémás keménypapír-poháralátétből hajtogatott legyezőszerűséggel mártogattam.)
A délutáni ebéd után igyekezetük kihasználni a szállodai csillagai adta előnyöket és levonultunk a szabadtéri medencéhez heverészni és lubickolni. Én természetesen felöltöttem a hotel címerével ellátott fürdőköpenyt, e miatt a G. kikacagott. A medence igen nagy, ez igazi luxus-élmény. A mellettünk olvasgató angol öregúrnak azonban szemet szúrt, hogy a szobához tartozó hófehér törülközőket hoztuk le, így folyamatosan segíteni próbált, tanácsokat adott, hogy hogyan is tudnánk hozzáférni a medencéhez tartozó kék törülközőkhöz. Segítsége nagyon hosszú időn át eredménytelen maradt, mert nem tudtuk megoldani a problémát, mindenesetre tovább erősítette bennem az esetlenség érzetét, ami általában elegánsnak kikiáltott szállodákban mindig elfog – valamit biztos elrontok, nem jól csinálok, a személyzet rajtam fog kacagni, ilyesmi... Persze G. szerint önmagában a szállodai fürdőköpeny viselése is biztosítja a permanens jókedvet... No, a tréfát félrehajítva: a hotel külső kiszolgáló-részei, elsősorban a medence, valóban ötcsillagos, ez komoly luxus-életérzést biztosított.
Estefelé gyalogosan sétáltunk be Jerez belvárosába. Nincs is annyira messze. Jerez sem csúf, gyönyörű, részleteiben elragadó épületek sora gazdagítja, azonban Rondához képest építészetileg nem nyújt többletet. Bebarangoltuk a nem turistás részeket is. Érdekes megfigyelés, hogy általában egy spanyol település óvárosa sima lakónegyedekből, és tavernákkal tarkított lakónegyedekből áll. A sima lakónegyedben ha megveszik az ember, akkor se talál egy deka helyet sem, ahová be tudna ülni egy sörre, fél órát is kutyagolhat, veszett fejszenyél. Ha rábukkan azonban a tavernás negyedre, akkor meg győzze kapkodni a fejét, hogy melyik kricsmi a szimpatikusabb. Még azt is el tudom képzelni, hogy le van ez szabályozva, és bizonyos zónákban nem lehet vendéglátóhelyet üzemeltetni. De ez persze csak találgatás...
Jerez egyik központi sétatere a Plaza del Arenal, amin az utóbbi időkben tüntetők ütöttek tanyát. Kinn vannak a sátrak, a molinók, petíció-gyűjtő kartondobozok, sütő-főző alkalmatosságok, hasonló forradalmi cuccok, látszik, hogy hosszú távra vannak berendezkedve. Tegnap láttuk, hogy ki van plakátolva, hogy ma 7-től általános kormányellenes megmozdulás lesz. Ezt mindenképp meg akartuk nézni, de kissé elbambultuk az időt, így csak 8-ra értünk az ominózus térre. A nagy tüntetésnek már csak nyomai voltak, azonban néhány afrikai suhanc (kb. hatan) megpróbálta megragadni a forradalmi hangulat fonalát, és dobokkal, meg különféle transzparensekkel kurjongatott a téren. Azt skandálták egész érthetően (és kitűnő ritmusérzékkel): „España – culpable, España – responsable!” - vagyis: „Spanyolország – bűnös, Spanyolország – felelős”! Először persze értetlenkedtem, aztán láttam, hogy Nyugat-Szaharaiak a srácok, vagyis az egykori spanyol gyarmatról valók, mely területnek eléggé hányattatott a sorsa, közel 36 éve a marokkói hadsereg tartja megszállás alatt. (Pontosan 1975. november 6-án vonultak be oda, ezt azért tudom ilyen pontosan, mert aznap születtem...) Aztán, hogy Spanyolország azért felelős, mert nem űzi ki a korábbi gyarmatáról a marokkóiakat, avagy mert egyáltalán valaha gyarmata volt, az nekem nem derült ki, de egy dobos tüntetés nyilván nem a finom eszmefuttatásokról szól.
Az estét természetesen a 100 Montaditosban igyekeztünk zárni, de gondolom ehhez kétség sem férhetett. Fura módon a korsó sör most is egy euró volt, úgy látszik a szerdai akciónapot eléggé kiterjesztően értelmezik. Szóval csudajó. Persze tele volt, ismét vadászni kellett a helyeket. Nos a 100 Montaditos láncolat az megérett a terjeszkedésre, szívesen látom őket Magyarországon is. Igényesen van berendezve (többszáz feket-fehér fénykép Cadíz-ról, ez a város promotálja a „brand”-et, noha állítólag a legelső Huelva-ban jött létre). A korsó sör, meg a tinto de verano elvileg 2 euró, szerdánként 1 euró. 100 féle szendvics van, ez tényleg igaz, rengeteg fajta, a tabascos rákostól az olajbogyós sonkásig, áruk – méretüktől függően – 1 euró, 1,20 vagy 1,50 vagy 2 euró. Ha kaját rendelsz megadod a neved, és mikor elkészült beüvöltik a hangosbemondóba (jó hangosan), lényegében az egész utca hallja, hogy José vegetáriánus szendvicset kért. Nos, utánanéztem: összesen 195 db 100 Montaditos van Spanyolországban, ezen kívül 6 db Nyugat-Szaharában, 1 db Franciaországban, 1 db Portugáliában és 2 db az Egyesült Államokban.
Szóval fejenként 2-3 korsó valamit még legurítottunk, aztán nekivágtunk a hosszú gyalogútnak hazafelé. Buszról már nem is álmodoztunk, hisz kiderítettük, hogy az általános sztrájk miatt délután 7 után nem jár. Útközben úgy alakult, hogy még egy helyre beestünk, hogy igyunk egy sangríát, csakis azért, mert a hosszú séta alatt megszomjaztunk. Sangría nem volt, kaptunk helyette tinto de verano-t. Ez egy igen menő külvárosi bár, a „hotelnegyedben”, amelyik főleg azzal reklámozta magát, hogy 38-féle gin kapható. A hotelben természetesen még egy üveg manzanilla is megbontódott, hisz a sherry-háromszögben vagyunk, vagy nem?

szeptember 30.
Eljött a reggel, ideje itthagyni utunk egyetlen ötcsillagos szállodáját. Meg kell jegyezni, hogy egyáltalán nem csodálom, hogy Spanyolországban a mi felfogásunk szerint eltolódott menetrendben élik az emberek a mindennapjaikat. Reggel nyolckor ugyanis egyszerűen még sötét van itt, pedig még október sincs. Már dereng némi pirkadati fény, de akkor is, ezerrel üzemel a közvilágítás. A boltok fél 10 körül nyitnak, addig az utcák is szinte üresek. Nem véletlen, hogy a legtöbb szálláson a reggeli-idő 9 órától 11 óráig tart, de a vendéglátóhelyeken még délután egyig felszolgálják a tipikus reggeli-menüket.
Fizetni a hotelben nem kell, a recepciós közli, hogy már megterhelték a szoba árával a bankszámlánkat, ne izguljunk. Hm, ez is új információ. A gps a szokása szerint rendkívül lassan ébred, így már saját kútfőből dolgozva bőven kikeveredtünk a városból, amikor először bedobta a szokásos szlogenjét: „újratervezés...”. Hová is megyünk? Nem máshová, mint a fővárosba, vagyis Sevillába! De előtte még beiktatunk pár antik romot, így a célállomás a Sevillától tulajdonképpen északra fekvő Itálica ősi római városa. Az út egyhangú, a táj nem túl változatos, a vidék alapszíne egységesen a sárga, mivel a kiégett, kiszáradt fű az uralkodó növényzet.
Italicába EU állampolgároknak ingyenes a belépés, de eléggé lazán is veszik a kérdést, csak be kell diktálni milyen országból jöttünk, aztán legyintenek, hogy mehetünk. Szépen karban vannak tartva a romok, igényes a hely, azonban őszintén be kell vallanom, hogy én már annyi antik romot láttam, hogy nem voltam túlságosan felvillanyozódva. Az én hőtűrő radarom eszméletlen meleget jelzett, izzadtam is mint egy ló, így kissé vártam már, hogy kipipáljuk ezt a régész-programot. De nem akarok igazságtalan lenni, szóval az amfiteátrum egész szépen megmaradt, illetve a feltárt mozaikok is megérik a vizitet. Itálica a mai Spanyolország legnyugatabbra fekvő települése volt, és olyan sztárokat adott a birodalomnak, mint Traianus, Hadrianus és Theodosius császárok. Érdekes adalék, hogy míg a város I. század végi lakosságát csupán 8.000 főre becsülik, addig az amfiteátrum befogadóképessége közel 25.000 fő. Vagy valamit nagyon félrekalkulálnak szerintem, vagy egyszerűen a korabeli színházi előadásokra az összes környékbeli paraszt 150 km-es körzetből zúzott a helyszínre. Jelentősek még a termálfürdők, vízvezetékek és utak maradványai, illetve van még egy színház is de az nem közvetlenül az itálicai ásatási területen, hanem odébb egy-két kilométerrel, az azóta kinőtt Santiponce városka közepén.
Sevillában szállásunk a Hostal La Muralla lesz, ami előre láthatóan szerényebb kategóriát fog képviselni mint jerezi hotelünk. Andalúzia fővárosára két napot (két éjszakát szánunk), de folyton ott motoszkál bennem, hogy lehet, hogy kevés, nekem ez a város ugyanis kiemelt célpont, igen sok jót hallottam róla. A szállót annak ellenére hamar megtaláltuk, hogy a gps már Jerezben tapasztalt szokása szerint megőrült, a közlekedés legalapvetőbb szabályainak fittyet hányva akart minket bezavarni szemközti irányból az egyirányú utcákba, sétálóutcákba, parkokba. Sebaj. Szóval a szállást ugyan hamar megtaláltuk, de ez nem jelenti azt, hogy parkolót is, ami első (meg második és harmadik) blikkre teljesen lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Köröztünk párat, míg kiszúrtunk a falmaradvány melletti utcában egy lehelletnyi kis helyet, ami kb. 10 cm-rel lehetett hosszabb, mint járművünk valós mérete, vagyis meg kellett próbálni. G. kiszállt, navigált: előre, hátra, még öt centi, tekerd alá, állj!!!, míg végül széles vigyorral megállapítottuk, hogy sikerült. Se elől, se hátul nem lehetett volna egy vastagabb könyvet becsúsztatni a járművek közé, de a kiparkolás miatt majd két nap múlva kell hogy fájjon a fejünk, én nem nyúlok hozzá a kocsihoz amíg itt vagyunk, az tutibiztos. A szállás teljesen jó, tiszta, igényes, két éjszakára 80 euró, éjjel-nappali recepció - így elégedettség töltött el minket. (A recepciós hölgy megjegyezte, hogy becsüljük nagyon meg a parkolóhelyünket, igazán szerencsések vagyunk...) Érdekesség: a bejárat melletti nagy hűtőszekrényből lehet italokat venni. Ki van írva, hogy minden ital 1 euró (a sör is), kivéve a víz, ami 2 euró... Hm, mi ez, sivatag? Na most jöhet a város.
Régóta tervezem, hogy összegyűjtöm élményeim alapján, hogy melyek Európa legjobb városai. Ez persze teljesen szubjektív válogatás lenne, egyáltalán nem azt tekinteném fő szempontnak, hogy hány világklasszis látnivalót vonultat fel az adott hely, hanem mindenféle látszólag irreleváns tényezőt néznék: az utcák hangulata, az emberek öltözködési stílusa és viselkedése, a sör ára, a parkkultúra milyensége, a bárok és szórakozóhelyek egymásutánisága, a vendéglők kínálata, a vízfelületek aránya és az épületek arisztokratikus arányossága. Ez régi tervem. De most nem is foglalkoznék a többi várossal, csak egy dolgot szeretnék leszögezni: Sevilla köztük lenne. Ez egy teljesen jó város. Itt van minden. A Guadalquivir folyó pont kedvezően metszi ketté a települést, igaz, némileg aránytalanul, hisz majdnem minden fontos a keleti oldalra került, de panaszra azért mégsem lehet ok, a klasszikus Triana negyed és a Cartuja-sziget a nyugati oldalon van, ez ellenpontozásnak nem rossz. (Triana régen – a régen alatt a XIX. századot értem – a cigánynegyed volt, ami nyilván bennünk magyarokban rossz érzéseket kelt, hiszen elképzelhető, hogy a tatabányai Mésztelep, a pesti Havanna, vagy valami kilátástalan jövőképpel bíró borsodi falucska elevenedik meg a szemünk előtt, azonban itt erről szó sincsen. Triana egy nagyon hangulatos negyed, fehérre meszelt palotákkal, kovácsoltvas erkélyekkel, templomokkal, no de erről majd később.)
Sevilla – mint minden nagyváros – több részből áll. A szállásunk a nagyon muzikálisan hangzó Macarena negyedben van. (Azért érdekességként ki szeretném emelni, hogy a kilencvenes évek első felében ezzel a dallal mászott ugye a slágerlisták élére a Los del Río nevű egyszámos latinzenekar, amelyik pont Sevillába volt való. Az ő értelmezésükben persze Macarena egy lány, és nem egy városrész neve volt...) Macarena afféle bohémnegyed, a belváros északi részén, a „Fal” alatt terül el, nem annyira turistás, viszont tömve van jobbnál-jobb tapas-bárokkal. Erre alapozunk. A hostaltól 10 percre meg is állapodunk az egyiknél. (Nem kell ugye külön hangsúlyoznom az alapszabályt: oda kell beülni, ahol a helyiek esznek tömegesen.) Hat különböző tapast válogattunk össze: juhsajttal töltött grillezett gombát, ibériai sonkát (jamón ibérico vagy serrano – egyik legfinomabb dolog a világon), marhaszalámit, egy „rosada” nevű tőkehal-félét fokhagymás cuccban, húsgombócokat (albondigas) paprikás mártással és krumplival, valamint whiskey mártásban párolt hátszín-darabokat. Valami csodás volt. Az hatodik napnak kellett eljönnie, hogy végre nekilássunk a tapas-zabálásnak!
Ha valaki nem tudná mi is az a tapa(s), akkor egy pillanatra leragadok ennél. Ezek kisadag – hideg vagy meleg - étkeket jelentenek, amiket eredetileg bor- avagy sörkorcsolyaként fogyasztottak az iszákoláshoz. Maga a szó azt jelenti, hogy valaminek a fedele, no ez állítólag onnan ered, hogy egyszer nemtudomhányadik Alfonz király a tengerparton ücsörgött és rendelt egy pohár bort, meg valami egyszerű kis harapnivalót hozzá. Az inas, hogy ne söpörje bele a szél a homokot a borba, a kicsi tálkán hozott ételt rátette a pohárra, és úgy szolgálta fel a királynak. Ez úgy megtetszett az uralkodónak, hogy ezután mindig így kérte a bor+étel kombót, ami elterjedt a szélesebb néprétegek körében is, és a tapas megindult hódító körútjára. Szóval olyan kisadag étel, ami kistányérban ráfér egy pohárra – elvileg. Persze ez a dolog azóta kinőtte magát, Spanyolországban évente sztárséfek tucatjai vetélkednek, hogy ki milyen speciális tapasokat tud kitalálni, erre iskolák, tévéműsorok, vetélkedők épülnek. Egyébként ennél jobb dolog nincs is, hiszen azt a királyi bőséget nyújtja, hogy nem kell leragadni egy főételnél, hosszú perceket vacillálva, hogy mégis melyik kaja mellett tegye le az ember a voksát, hanem bátran ki lehet rendelni 6-7 különböző tapát, aztán ha egy-kettő nem az igazi, hát kit érdekel, ott a többi. Egy normális helyen 6-7 tapából két személy degeszre zabálja magát, feleáron, mintha rendes főételt rendelt volna. A tapasok ára 1,50 eurótól 3 euróig ingadozik, a hely népszerűségétől függően. Szóval ez egy olyan „hispanikum”, amire a spanyolok nagyon büszkék, afféle nemzetkarakterisztikai jelenségként kezelik. Magába a nyelvbe már teljesen beépült, létezik a „tapear” ige, ami csak annyit jelent, hogy „tapa-t eszik”, a tapas bárokat pedig tapeo-nak hívják.
Jól belaktunk a finomságokból, közben a mellettünk étkező család már a negyedik sherry-t rendeli, eléggé látszik is rajtuk, igen harsányak és vidámak. Egyébként itt Olaszországgal ellentétben nem szégyen az italozás, délelőtt is lehet nyugodtan sörözni, anélkül, hogy megszólnák az embert, és úgy lehet kérni egy üveg bort, hogy nem rendel ételt mellé az ember. (Két éve Nápolyban ugyanis kioktattak minket: ha ilyeneket csinálunk, akkor alkoholistáknak fognak nézni minket. És tényleg, nem is volt jellemző a városban az ilyesmi.) Összességében Spanyolország egyrészt sokkal lazább hely mint Olaszország, másrész viszont nagyságrendekkel tisztább és rendezettebb. Én már több helyen voltam a hispán félszigeten, de olyan helyet, mint például Nápoly, még sehol sem láttam. (Egyből hozzá is teszem, hogy nekem tetszett Nápoly, de azért közelebb áll Damaszkuszhoz, mint mondjuk Brüsszelhez.)
Nagy, mozgalmas tér az Alameda de Hercules, ami az északi városrész központja. Tömve van bárokkal, vendéglőkkel és rengeteg fiatallal, akik gördeszkáznak- és korcsolyáznak, valamint csoportosan hesszelnek a padokon, élvezve az örök sevillai napsütést. Itt is beültünk valahova egy sörre. Innen a Triana-híd felé irányoztuk magunkat, és közben átadtuk magunkat a sevillai utcák hangulatának, ami fantasztikus. Mindegyik kis utca egy műremek, az elmaradhatatlan kovácsoltvas erkélyekkel, faragott oszlopokkal, kékkel festett azulejoval (csempékkel) kirakott patio-k (belső udvarok), templomok falán szenteket árbázoló festett csempék. Az építészeti gyöngyszemek mellett szinte kézzel tapintható a város laza, bohém hangulata is, az egyik bár például az asztalait egyenesen az úttest zebrájára pakolta ki, az út kb. egyharmadát elfoglalva, ott ücsörögtek a vendégek, akiket szemmel láthatóan nem nagyon zavart, hogy autók, gyalogosok kerülgetik őket, de a bártulajt sem nagyon izgathatta, hogy mit szól a közterület-felügyelet, ha ezt észleli.
A Guadalquivir folyó partján sétálgattunk, ami eléggé tekitélyes méretű itt is, szélességre mint mondjuk a Duna fele (három-ötöde?). Sevilla a középkorban Spanyolország legnagyobb kikötővárosa volt, annak ellenére, hogy nem is az óceánparton fekszik. Ezt a Guadalquivir folyónak köszönhette, amelyik azonban a XVIII. század elejétől elkezdett eliszaposodni, a nagy tengerjárók egy idő után nem tudtak felnavigálni, így Sevilla fokozatosan vesztette el a jelentőségét, mint kikötő, és lassan Cadíz vette át szerepét.
A folyó mellett egy parkban leültünk pihenni és kicsit nézegettük az embereket: volt aki napozott, kutyát sétáltatott, de a legtöbben – fiatalok – üvegnyi röviditalokkal, vizipipával és valami üdítővel ücsörögetek a padokon, füvön és nagyon jó hangulatban múlatták az időt. Voltak akik hangszert is hoztak, a különböző társaságok egymást kínálgatták itallal, olyan érzésem volt, mint egy fesztiválon.
Átsétáltunk a Triana hídon, ami kovácsoltvas korláttal és lámpákkal volt ellátva. A hídról észrevettünk két magas tornyot a távolba. A térkép szerint ez nem más, mint a Plaza España-n álló épület. Na, majd holnap elsétálunk oda, messziről nagyon impozáns. A hangulatos Triana negyedben fel-alá sétálgattunk, hamar letértünk a fő sétálóutcáról, az egy-két méter széles sikátorokban. Valahogy élveztem elveszni ezekben: jobbra, balra karanyodtunk, pont arra, amerre valamilye szép épületet, templomot láttunk vagy csak sejtettünk. Bekukkantottunk kapualjakba, fotót is készítettünk sok emeletes ház előteréről. Aztán kitaláltuk, hogy megérdeklődjük mennyibe kerül a városnéző hajózás és mit tartalmaz a kirándulás. A folyópartól látszott a kikötő ahol a hajók gyülekeznek és emberek ki- és beszállnak, valamint az iroda ahol valószínűleg jegyeket lehet váltani. Jópáran álltak sorba és vásároltak jegyeket a hajóra, bennünket elriasztott a 16 euro/fős ár. A hajók a Torre del Oro-nak, Aranytoronynak nevezett hatalmas középkori bástyától indulnak, ami már messziről is igen szép folyóparti látványosság. Mellbevágó volt azonban észrevenni, hogy délután 6 óra van, és a nagy hőmérő 36 fokot mutat. Eszméletlen meleg van itt Sevillában...
K. kitalálta, hogy hajózás helyett egy corridára kellene inkább menni ma vagy holnap. A bikaviadal aréna párszáz méterre van ide: betértünk, de sajnos előző szombaton volt és jövő héten lesz bikaviadal. Én olyan nagyon nem bántam, amúgy sem akarnék részt venni ilyesmin, elég volt, amit olvasgattam róla. Ezek után támad K.nak az a gondolata, hogy el kellene menni focimeccsre, csak játszik a Sevilla csapat valamelyik nap a hétvégén. Feladat: megtudni valahogyan, hogy van-e meccs. Sétáltunk sokat a belvárosban, rátaláltunk a katedrálisra. Ami egyáltalán nem nehéz feladat, hisz hatalmas méretű, a világ legnagyobb gótikus temploma. 1402-ben kezdék építeni azon instrukció alapján, hogy „építsünk akkor templomot, hogy mindenki őrültnek tartson bennünket”. 126 m hosszúra és 83 méter szélesre sikerült. A katedrálisban található Kolombusz sírja, amin megy a vita, mert Valladolidban halt meg és kívánsága szerint karib-tengeri szigetre vitték, ott temették le, de aztán állítólag visszahozták és most Sevillaban nyugszik. Innen továbbsétáltunk, hisz a katedrális és az Alcázar holnap kerül sorra, most már késő van és inkább vacsorázó helyet kellene keresni. A szállásunk felé vettük az irány, mivel már jó messzire elgyalogoltunk onnan, lassan kezdett esteledni is. Ahogy az utcán tébláboltunk betessékeltek bennünket egy helyre, mivel szimpatikus volt az étlap le is ültünk. Az ebédkor megismert solomillot (hátszín) választottuk és nem is csalódtunk, hozzá manzanilla sherry-t. És kiváló alkalom kínálkozott, hogy megtudjuk lesz-e meccs a hétvégén, mindössze a pincért kell megkérdezni, biztosan tudja. Azonban elkapni a fickót nem volt egyszerű. Olyan tempóban futkározott fel s alá, hogy szinte csíkot húzott és csak egy fekete pólót, gyorsan mozgó lábakat lehetett látni és hallani valami folyamatos kiáltozást. A sherryt egy másik – valamivel lassaban mozgó – figura hozta ki, így őt kérdeztük meg. Ő azonban mutogatott fekete pólós társára, hogy ő a focimeccsek tudója, nála kellene érdeklődni. K. mondta, hogy az nagyjából lehetetlen olyan idegesen rohangál ide-oda. Erre a melletünk ülő pár vigyorogni kezdett és a srác mutatta, hogy valószínűleg emberünk kicsit felöntött a garatra és attól ilyen, nem pedig a déli temperamentumtól. Amire odajött a szomszéd asztalnál ülők megnézték a mobilon és mondták, hogy szombaton nem lesz meccs, hanem vasárnap 4-kor fogadja a Betis a Levantét, míg a másik sevillai csapat az Atletico Madridnál vendégszerepel. Pár perc múlva ugyanezt tudtuk meg a pincértől. Na jó, de akkor is kellene valamit csinálni holnap este. (Vasárnap sajna már nem leszünk itt.) Nem marad más, mint elmenni flamenco estre, hisz azt sem akarjuk kihagyni. Vacsora után vagy jó fél órát sétáltunk a szállásig és út közben megfigyeltük, hogy itt a gyerekekt 10-11 óra körül még simán a játszótéren harcolnak egymással a csúzdáért és a hintáért miközben szüleik egy közeli bárból szemmel tartják őket.
október 1.
Gyors készülődés és a szobában lefogyasztott reggeli után irány a katedrális és az Alcázar, út közben keresünk egy kávézót. A belvárosban sikerült beülni egy bárba, aminek megvolt az a hátránya, hogy drága volt, valamint az az előnye, hogy felfigyeltünk egy tüntetésre a főutcán. Először csak hatalmas durrogásokat hallottunk: petárda, aztán kiáltoztak, sipokat fújtak, énekeltek. Gyorsan lehúztuk a kávét, hogy mielőbb lássuk mi zajlik. A résztvevők piros-fehér polóban, piros-fehér zászlókat lengetve koporsót cipeltek, melyre a „közegészségügy” szó volt rápingálva. A zászlókból, molinókból ítélve ez a teljes közszolgálati szektor rendezvénye volt.
Hát igen. A tüntetés. Mostanában ugye minden attól hangos, micsoda válságban van Európa, de elsősorban Görögország, meghát Spanyolország-Portugália is. A spanyol munkanélküliségi ráta az egeket verdesi, megszorítások, tiltakozások, stb. Mindebből mi Andalúziában az égvilágon semmit nem vettünk észre, az utcák, épületek, tömegközlekedési eszközök tiszták és karbantartottak, az emberek vidámak, koldusok nincsenek, az éttermek, bárok tömve vannak. Ennyit lát a turista. Aztán persze nyilván vannak gondok, és hogy erről ne is feledkezzünk meg, egyből belefutunk egy igazi tüntetésbe. (Azért írom, hogy „igazi”, mert ugye láttuk Jerezben azt a hat-hét nyugat-szaharait, az inkább tűnt vicces performansznak, mint egy igazi megmozdulásnak...) Ez itt echte baloldali-szakszervezeti tüntetés, minden saroknál rázendítenek az internacionáléra. A spanyol nagyvárosokban egyébként hagyományosan erős a baloldal, a Kommunista Párt jelenleg Egyesült Baloldal (Izquierda Unida) álnéven fut az országban, és meglepően jó eredményeket szokott elérni. A tüntetés persze igazi turista-csemege egy olyan városban, mint Sevilla, mindenfelé kamerával, fényképezővel rohangáló németeket, angolokat láttam, meg vörös zászlók és koporsók előtt pózoló nyaralókat. Mi is belefeldkeztünk egy jó 10 percig az események bámulásába, aztán visszavedlettünk normál turistává, és megcéloztuk a híres-neves katedrálist, amelyről az útikönyv szerényen azt állítja, hogy a világ legnagyobb székesegyháza.
A tüntetéshez viszonyítva a másik sarkon volt a katedrális bejárata, de olyan sor állt, hogy ettől teljesen megrettentem, pedig nagyon szerettem volna megnézni. Hát akkor menjünk az Alcázarba, ami párszáz méterre található. Persze, itt is hatalmas sor, nem is számítottam másra. K. meglátva a sort inkább elment egy boltot keresni, hogy üdítőt hozzon. Addig én szépen türelmesen beálltam vagy száz túrista mögé. Szerencsére gyorsan osztották a jegyeket (8 euró/fő) és nem telt bele 20 perc már bent sétáltunk az első udvaban. Bent hamar eloszlik a nép, mert hatalmas az épület a kert pedig egyszerűen végeláthatatlan.
A sevillai Alcázar megkerülhetetlen látnivaló. Nem is tudom pontosan hogyan lehet meghatározni ezt az épületegyüttest, mai szóval talán a „lakópark” kifejezést használnám, ami persze vicces lenne ilyen fényűző királyi lak esetében, de azt mindenképp szeretném érzékeltetni, hogy az Alcázar az nem egy épület, hanem paloták, díszes falak, szökőkutak, tavak és kertek, pavilonok, fürdők, belső udvarok, kapuk és labirintusok pazar rendszere. Ahogy a legtöbb dolog Andalúziában, ez is keverék, építészetileg az eredeti arab és mudéjar stílusok mellett a kereszténységgel érkező gótikus, reneszánsz és barokk stílusjegyek is jellemzik. Már a VIII. században megkezdték építeni az arab hódítók, a 800-as évek második felében már komoly erőd volt, feljegyezték, hogy sikerrel állt ellen a vikingek (!) támadásának. (Hogy azok merre nem mászkáltak...) 1248-ban vették be a keresztesek Sevillát, innentől kezdődött az Alcázar spanyol korszaka, jó pár átépítéssel és bővítéssel. Ja, és persze az egész épületegyüttes a világörökség része.
Nem merek arra vállalkozni, hogy részletesen leírjam merre szédelegtünk fel-alá, egyik terembe be, udvarra ki, le a régi fürdőbe, fel a boltíves falakra, végig a különböző kerteken, néha valamelyik rózsalugas alatti márvány és csempeborítású padon megpihentünk, szívtuk magunkba a 35 fokos andalúz ősz minden illatát. A középkori iszlám építészet engem mindig is lenyűgőzött Isztambultól Damaszkuszon át Marrakechig, az Alcázar meg mindennek a netovábbja, talán még a konstantinápolyi Topkapi palotát is szűken, de verné egy ilyen versenyben. Mégis a legmeggyőzőbbek talán a kertek, hatalmasra nőtt fikuszfák, pálmák, narancs, gránátalma- és ciprusligetek, kis tavak, szökőkutak, pavilonok szépen megtervezett egysége. A palotákban váltogatják egymást az iszlám és a keresztény motívumok, nekem különösen tetszettek azok az óriási szőnyegek, amikre XVI. századi eseményeket ábrázoló jelenetek voltak festve (pl.: Tunisz bevétele, a világ térképe, stb.). Egyébként az Alcázarban nem olyan egyszerű tájékozódni, mert kiírva kevés dolog van, az is többnyire csak spanyolul, szóval az ember vagy előre felkészül valami útikönyvből vagy prospektusból, vagy azt választja mint mi, vagyis bóklászik fel, s alá, igazából azt se tudja mit lát, de nagyon élvezi.
Az Alcázar olyasmi szerepet tölt be Sevillában mint Szombathelyen a Hermann Ottó középiskola udvara (vagy a Csónakázó-tó), ugyanis nagyon magas az egy hektárra jutó fényképezkedő menyasszonyok/vőlegények aránya. Valószínűleg az Alcázar azért menőbb hely, itt még olyan plusz szolgáltatás is van, hogy csomó páva gyűrűjében is lehet fotózkodni, háttérben a történelmi díszletekkel. Negatívum viszont, hogy se a női, se a férfi vécében nincs víz. (Ez mondjuk engem nem gátolt a dolgom elvégzésében, de egyeseket igen...)
Az Alcázar megtekintése jó hosszú idő, mi szerintem csomó mindent ki is hagytunk, és így simán legalább két és fél órát lófráltunk benn. Ezután pihenés gyanánt hallgattuk egy flameco gitáros játékát az Oroszlános Kapunál: a lófarkas, kopaszodó fickó kiválóan játszott és feltűnően hasonlított Tátrai Tibire. (Érdekes, hogy nem lehetett neki pénzt bedobni, nem rakott ki se kalapot, se gitártokot, csak egy állványt a megvásárolható lemezeivel. Gondolom ezzel is jelezte, hogy ő nem egyszerű utcazenész, hanem afféle koncertet ad, és ha tetszik, akkor ne szúrd ki a szemét 1 vagy 2 euróval, hanem vedd meg a cédéjét. Nem rossz...)
Itt az ebédidő, hisz három óra is elmúlt. (Én teljesen könnyen felvettem ezt a spanyol ritmust. Szerintem engem eleve így terveztek, csak valamiért félresiklottam helyileg úgy látszik. Délelőtt 10-re becsattognék a munkahelyemre, 2-ig dolgoznék, ebéd, majd szieszta mondjuk 5-ig, aztán vissza dolgozni 7-ig. Vagy ez csak 6 óra munkaidő, nem 8? Na mindegy, akkor is jó lenne. Itt minden el van csúszva legalább 2 órával.) Úgy gondoltuk ma is tapas ebéd lesz, mégpedig Sevilla egyik legemblematikusabb negyedében, a Santa Cruz-ban keresünk egy falatozót. Santa Cruz egy festői városrész, bár kissé turistasújtott, viszont kár lenne kihagyni emiatt a szűk, kanyargós utcácskáit. Régen ez volt a zsidónegyed, Toledo után itt élt a második legnagyobb zsidóközösség Spanyolországban, egészen addig, míg 1483-ban egy városi dekrétum el nem rendelte kiűzetésüket Sevillából. Az Álvaro Peregil bárban kötöttünk ki, amit egyébként a Lonely Planet is ajánlgat. A hely tömve volt, de csodák csodájára pont egy asztal üres volt az utcán, is le is zuhantunk a székekre. A következőket ettük: tésztába csavart sült rákok tejszínes céklasalátával, hátszínérmék mustáros mártásban, kacsamáj narancsboros-mázban és articsóka-szívek füstölt sonkával megszórva. Én mondjuk rákot nem ettem, de a többi mind nagyon jó volt, le a kalappal. A szomszéd asztalnál viszont érdekes kocsmai éneklés ütötte meg a fülünket, egy 8-10 főböl álló társaság gregórián egyházi énekeket kezdett dalolászni a jó sör, meg a kaja mellé, mindenki megdöbbenve hallgatva, az összes pincér kiszaladt és az ajtófélfánál támaszkodva hallgatta. Az egyik tréfás kedvében még a lassan a bárok előtt elsuhanó rendőrautónak is integetett, hogy ide jöjjenek intézkedni, rendzavarás, csendháborítás zajlik. A kórus jó pár nótát letolt vidám kedvében, kisebbfajta városrészi látványosság lettek, az biztos, hogy nem mindennap van részünk ilyen stílusú kocsmai dorbézolásban.
Mivel megállapodtunk G.vel, hogy Sevillában vagy egy focimeccset, vagy egy flameco-estet megnézünk, így lassan lépni kellet az ügyben ugyebár. Mivel a focimeccsről nagyon úgy néz ki, hogy lecsusszantunk, maradt a flamenco, ami nem olyan egyszerű dolog, mint az ember hinné, nagyon okosan kell dönteni. Könnyen belecsöppenhetünk ugyanis egy rakat pénzért valami mű-népies harsány jelmezbemutatóba, amire ráfogják, hogy ez flamenco, legalábbis bennem végig ez a gondolat motoszkált. A Santa Cruz negyedben ebéd után téblábolva azonban ráakadtunk egy ránézésre nívósnak tűnő helyre, a Casa de la Memoría Al-Andalúz nevű kisszínházra, ahol az volt kiírva, hogy minden nap van előadás, ráadásul kettő, és a kirakott fényképek egész meggyőzőek voltak. Csak éppen nem volt nyitva (sziesztaidő!), 6-kor nyit a pénztár. Nos, akkor ide visszatérünk.
A következő ötlet az volt, hogy nézzük meg azt a teret, amit tegnap a Triana-hídról szemeltünk ki, a Plaza España-t, ami távolról egész jól nézett ki. Közelről viszont... Nos, nekem valószínűsíthetően komoly vonzódásom van a gigantikus, birodalmi léptékű, megalomán építészeti elképzelések iránt, ez a tér azonban az egyik legelképesztőbb amit valaha láttam. A tér egy szabályos félkör, aminek ívelt oldalát egyetlen grandiózus – tökéletesen szimmetrikus - épület öleli körbe. Ezt úgy képzeljük el, hogy középen magasodik egy központi épület, a két végponton két magas torony, köztük csempékkel díszített oszlopos árkádsor, az épület előtt meg egy mesterséges csatorna, melyen ladikok úszkálnak és hidak ívelnek át. A tér átmérője 200 méter, területe 50.000 négyzetméter, amiből maga az épület 19.000 négyzetmétert foglal el (utánanéztem az adatoknak). Középen egy óriási szökőkút. Az épületek díszítettségének részletgazdagsága egészen hihetetlen. Az épületen végighúzódó oszlopsor minden egyes beugrója egy spanyol tartománynak van szentelve, csupa festett csempéből kirakva az adott régió címere, térképe valamint egy jellegzetes életkép, történelmi esemény a provincia életéből, múltjából. Gyönyörű, na. Az ember csak áll ott és bámul. Első blikkre azt hittem, hogy valami félig elmebeteg király az Amerika meghódítását követően Spanyolországba áramlott töménytelen aranyat ölte bele ezen épület felhúzásába, de nem, ez messze nem így van, a Plaza España-t ugyanis 1928-ban építették az Ibero-Amerikai Világkiállításra. Vagyis Spanyolország – 8 évvel a polgárháború előtt – ezzel az épülettel akarta elkápráztatni a volt gyarmatokat, hogy lám-lám, azért lássátok ki itt a jani. Szerintem sikerült, engem legalábbis megvettek vele. Jelenleg kormányhivatalok és a sevillai katonai múzeum van ide elszállásolva. De nem csak nekem szúrt ám szemet, hogy ez micsoda lélegzetelállító konstrukció, ugyanis jó pár filmben szerepelt ez a tér helyszínként, nyugodtan le lehet vadászni a Youtube-ról is. Csak kettőt említek: Arábiai Lawrance és a Csillagok háborúja 2. rész (Klónok harca). (Ez utóbbiban itt forgatták a Naboo bolygó fővárosában játszódó jeleneteket.)
A tér élvezeti értékéből egyedül az vont le egy kicsit, hogy megint eszméletlenül meleg volt, tehát egy idő után átmenekültünk a szemközt lévő Mária Lujza Parkba. Itt nagyon tréfás szobrok vannak elrejtve a fák árnyékában, a bokrok között, szóval ez is megér egy kis felfedezőutat. Beültünk egy kioszkba elszürcsölni egy kis hideg sört, azonban szerencsétlenségünkre utánunk 5 perccel megrohamozta a helyet egy egy szervezett nyugdíjas-csoport, de nem kevesen ám, hanem legalább 80-an. Roppant zajosak és önérzetesek voltak, szóval én halkan elkívántam őket valahova máshova, de nem volt mit tenni. Aztán kénytelenek voltunk is továbbállni, mert elkövettem azt a hibát, hogy elmentem vécére, és mire visszatértem már nem volt meg az ülőhelyem. Szegény G. megszeppenve mesélte, hogy alighogy elmentem odapattant az asztalunkhoz egy idős, kövér mami, és rámutatott a székemre, hogy elvinné. Ő közölte, hogy nem viheti el, mert foglalt. Erre a néni megvonta a vállát, felkapta a széket és vitte is, hiába kiabálta utána a G. háromszor is jó hangosan, hogy „No!!!”. Szóval így jártunk, valószínűleg egy karakánabb legény nekiállt volna vitatkozni és kiosztani a pimasz nyugdíjast, de engem sajnos nem ilyen fából faragtak, csak jámboran pislogtam, „végülis, úgyis menni készültünk, nem?” Én ezekben nem vagyok túl jó, mármint ezekben a szituációkban.
Nagyon szép helyeken sétáltunk vissza a Santa Cruz negyed felé, láttunk pár nagyon szép szobrot, régi, patinás hoteleket, meg az Alcázar kertjeinek olyan részeit, melyekig nem jutottunk el. Nekem különösen megtetszett egy óriásplakát, melyen „Ibéria Büszkeségét”, vagyis a sonkát reklámozták, oly módon, mintha az egy háromsávos zászló lenne (hús-zsír-hús), és lobog kifeszítve egy vitorláshajó árbócrúdján. A másik érdekesség, ami megütötte a szemem, hogy van itt egy olyan (nem túl nagy) városrész, ahol a hotelok és panziók kizárólag festőkről vannak elnevezve (Picasso, Van Gogh, Zurbarán, Goya, stb...). Mivel még volt időnk a flamencos hely pénztárnyitásáig, így beültünk még egy szép kis udvarház patio-jába egy kancsó sangriára. Ez nem olyan olcsó mulatság, mint én hittem, egy kancsó ebből a finom üdítőből 12 euró. (Én abból indultam ki, hogy otthon az Intersparban 600 Ft a másfél literes üveg...) Na de ez más. Ez tele van beledobált gyümölcsdarabokkal, meg egy külön kancsóból jeget is lehet adagolni, meg maga a környezet, szóval panaszkodni nem szabad.
6 óra előtt 10 perccel már jókora sor állt kinn az utcán a Casa de la Memoria Al-Andalúz előtt, mindenki flamenco-előadást akart látni. Mi nem álltunk sorba, besurrantunk az épületbe és leültünk egy padra, mintha minket a sor nem is érdekelne, majd egy óvatlan pillanatban mégis benne álltunk, 4 emberre a pénztártól. Teljesen az volt bennem, hogy egy kis furmány nélkül semmi sem lesz belőlünk... A terv bevált, mégha szimpatikusnak nem is mondható módszerrel értük el, kaptunk jegyet a 19:30-kor kezdődő első előadásra. Újabb rövid séta és újabb sörözés után 10 perccel az előadás előtt ott is voltunk a helyszínen. Kicsit csúsznak, mert telik az idő és még mindig nem lehet bemenni, és a jegyárusító-mindenes lány is igen idegesnek tűnik, föl-alá futkozott, telefonált, folyton kirohangált az utcára. Majd odament egy rendkívül kövér asszonysághoz, súgott valamit a fülébe, az sóhajtott, majd leült a lépcsőre. Én az eseményeket nem tudtam máshogy értelmezni, mint hogy a show primadonnájával, Maribellel valami történhetett, nem é
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina