Mali nem szervezetten 2.

Lacko26 Beszámolója

Cimkék: Bamako  Diema  Mopti 

Ez a szakasz kronológiailag nem az előző rész folytatása, de utunkon külön szakasz volt az UTAZÁS maga.
Szóval, a dogon nép életébe történt megmerítkezésünk jelentős mértékben javította hangulatunkat. De vissza is kell jutnunk, mert várnak minket a bicajok és időből nem állt rendelkezésünkre túl sok.
Újra a motorháztetőn a két fiatal és lehetett újra szorítani (itt senki nem említett imádkozást, mert vallási szempontból bizonytalan területen voltunk) a defektmentes visszaútért. Legalábbis Moptiig. Ott már láttunk gumis az út mentén. Kb 50 km, 4 óra alatt. A fiamat egy idő után lecseréltem, mert súlyban előnyösebb volt, ha én utazom elöl és embert próbáló dolog ennyit gubbasztani az egyre forrósodó vaslapon. Alulról és felülről is jött a meleg, plusz az ember keze elzsibbadt a kapaszkodástól.
A sziklaperemről búcsút intettünk az alant elterülő akáciás szavannának, a szétszórt dogon falvaknak és a már ismerős köves bozótos úton cammogtunk. Úgy vártuk az a koszos kisvárost, mintha ott valami nagyszerű dolog történne velünk. Pedig csak elképzeltük az újabb defekt következményeit. Naponta egy két autó járt erre. A gumi cseréje, vagy javítása valószínűleg egy teljes napot is elvett volna az életünkből. De végül is megúsztuk.
Bekanyarodtunk egy gumisműhely kinézetű, végtelenül lepukkadt fészer elé. Persze a mi kocsinkra megfelelő méretű gumi nem volt. Egy „motoros futár” azonban pillanatok alatt hozott egy kb. azonos méretű, igen lekopott, de használható kereket. Már csak az alku volt hátra. Kezdő ár 30 000 CFA (kb. 12 000Ft). Na, előjött belőlem az alkusz. Végül 3000-ért megkaptuk. Gyors szerelés, centrírozás persze errefelé nincs. Ekkor jöttünk rá, hogy Harang, a kocsi tulaja, itt akarja eladni „Jorgent”. Látszott, hogy errefelé magasabbak az árak, mint Bamakóban. Dogon idegenvezetőnk segítségével (neki jutalékot ígért) sorra jöttek a vevők. Végül egy helyi gazdag ember házánál találtuk magunkat, aki másnapra ígérte a vételárat. Láttuk, hogy a visszaútra az egyetlen esély a helyi busztársaságok egyikénél lesz. Buszpályaudvar bábeli zűrzavarában feltuszkoltak minket az éppen induló buszra. Csomagunk a busz gyomrában. Ösztönösen leültem a vezető mögötti ülésre. Ez jó döntésnek bizonyult, mert a hátsó sorok romantikája egy idő után csöppet zavarja az ehhez nem szokott világutazót. Ádám mellettem. Hőség, büdös (vagy csak mi voltunk finnyásak?), az utasok kiabálnak, a vezető és a segítőik szintén. Indulunk. 200m-t, majd tankolunk. Megint 200 m. Megállunk, mert enni és inni azért kell út közben, így hát árusok rohanják meg a buszunkat. Pontosan tudják a buszindulások koreográfiáját és nem hibáznak. 20 perccel később már megyünk is tovább. A sofőrünk előttem sült halat eszik. A szálkákat köpködi ki az ablakon. Én élvezem a szagokat és félek a visszarepülő haldarabkáktól, de a pilótánknak, valószínűleg már nagy gyakorlata van ebben a tevékenységben. Nem kapok belőle. Indulás kb. du. 3-kor volt. Az út kb. másfél sáv. Kétoldalt egy-egy sáv homokos út, ahol szamárfogatok bicajosok és gyalogosok haladnak. Előzéskor, vagy kamionnal történő találkozáskor az egyiknek le kellett húzódni. Az a kérdés, hogy kinek? Eleinte féltem a szembe jövő járművekkel való találkozáskor, de aztán a félelmet átvette a beletörődés. Egyszer úgyis mindenki meghal.
Szokás szerint lassítások a fekvő rendőröknél, megállás imádkozni, pisilni, fel és leszálló utasok csomagjainak pakolásakor. Ránk esteledik. Próbálok aludni. Szerencsére voltam katona. Ott sok mindent megtanul az ember, de legalábbis azt, hogyan kell bármilyen lehetetlen helyen elaludni. Ádámot lefektetem az ölembe, én az ablaknak dőlök… Bálint szerint órákon keresztül aludtunk. Megúsztunk néhány megállót. Még sötét van, mikor megérkezünk Bamakóba. Nagyváros, éjszaka is él. Kisebb a forgalom, de van élet. ½ 5 van. Álmosan, törődötten kászálódunk le buszunkról. Nézem a sofőrünket. Tulajdonképpen hibátlanul oldotta meg a feladatot. Egész éjjel vezetett és kockázatos szituációba sem vitte az öreg buszunkat. Köszönjük.
Ádámmal elhatároztuk, hogy nem maradunk Bamakóban regenerálódni, hanem azonnal indulunk tovább. Inkább egy nappal tovább vidéken, mint egy nap a nagyvárosban. Tudtuk, hogy kemény lesz egy újabb buszos út, de egyszer élünk.
Taxival egy másik buszpályaudvarig. Jegyvásárlás a jegypénztárnak nevezett bódéban. Leülünk egy padra és azonnal aludni akarok. Észreveszem, hogy nagyon sok szúnyog döngicsél ezen a hajnali órán. A maláriától való félelmem felülkerekedik az álmosságon. Hosszúgatya, „OFF” a szabadon maradt testrészekre. Így már mindjárt más. Ádám észrevesz egy szabad konnektort és azonnal rácsap. Feltöltjük a laptopjára az elkészült képeket és a videónkat, mobiljainkat is kapnak áramot. Aztán megelégelik az áramlopást. A buszra még két órát várni kell. Pénzért megy Ádám. Jön vissza, sikerült. Elmegyünk reggelizni egy utcai „gyorsétterembe”. Nem kockáztatunk egy hasmenést. Hosszú buszút áll még előttünk. WC lehetőségek korlátozottak út közben. Tea, bagette a szokásos és biztos menü. Csomagjainkra rákerül egy szigetelőszalag, rajta a nevünk (ADAM) és az úti cél. A busz mellett állvány, amiről a tetőre pakolnak. Zsákok, dobozok, két motorkerékpár néhány bicaj és kecske. Egy órával a hivatalos indulás után már megyünk is a szokásos koreográfia szerint. Benzinkút, majd kajavásárlás. Az erre legalkalmasabbnak vélt hely kb. 20km-rel Bamako után egy Kati nevű kisvárosban volt. Ez egyúttal egy kamionterminál is. A szegénység és a gazdagság kavargott az út menti porban. Ki kent, ki fent helyi plázacicák topogtak a mocsokban. „Shopingoltak”. Mellettük igazi afrikai koldusok rongyokban soványan, betegen. A földről ették fel az elhullajtott maradékot. Rossz volt nézni. Igen csak néztük, mert a busz biztonságát valahogy nem volt erőnk elhagyni. Közel harminc órája vettünk részt ebben a szürrealisztikus utazásban és egyre ingerültebben tűrtük az állandó megállást. Fényképezőgépeinket elő sem vettük. Ezen a fáradtsági szinten az embernek az is kellemetlen, hogy a külső ingerek folyamatosan özönlenek. Input, input….. Nem tudod megállítani.
De minden véget ér egyszer. A busz 11 óra tájban egyszer csak elindult és egy Magyar viszonyok szerint is jól kiépített országúton, legnagyobb meglepetésünkre, száguldani kezdett. Ez olyan 90-es tempót jelentett. A hátralévő 350 km-t megállás nélkül nyomtuk le. Kétoldalt sivár bozótos szavanna. Diema már elérhető távolságba került. Számoltuk a kilométer köveket, és eljött az idő amikor Ádám felhívta Pam-et, hogy megadja a pontos érkezési időnket. Egy forgalmas útkereszteződésben, mert ez Diema, állt meg a buszunk. Lekászálódtunk, csomagjaink is előkerültek. Kicsit hülyén néztek ránk, mert itt fehér ember nem igen száll le. (igaz ilyen buszon sem utazik)
És egyszer csak megjelent egy terepjáróban megmentőnk és védőangyalunk PAM Young. Nem véletlenül írtam nagybetűvel a keresztnevet. Ő itt mindenkinek csak PEM volt.
Utazásunk legnehezebb része ért ezzel véget. Út közben általában nem tudtuk mi vár ránk az elkövetkező órákban. Ebben az ismeretlen kultúrában nem igen tudtunk elvegyülni az emberek között. Ennek ellenére útitársaink részéről negatív, vagy agresszív megnyilvánulást nem tapasztaltunk. Csomagjaink értékeink mindvégig biztonságban voltak.
A visszaút Bamakóba ehhez képest, már nem volt olyan rossz. Tudtuk mire számítsunk. Rozoga buszon, sajnos nem volt egymás mellett hely, így Ádám a busz közepén szocializálódott. Legalább magára szedett egy kis helyi illatanyagot. Ezen a buszon melegebb volt és lassabban is ment. Útközben megtapasztaltuk azt, hogy miért áll annyi jármű az út szélén. Busztársaságunk egy másik járműve bedöglött. Megálltunk neki segíteni. Valami elektromos baj volt, amit a mi buszunk akkujával oldottak meg. Kati-t már ismerősként üdvözöltük. A helyi rendőri erők egy tagja, nem tudni miért, besokallt az árusokra és csatos nadrágszíjával kergette őket. Lehet, hogy csak a kedvünkért csinálták és a helyi folklór része? Sose tudjuk meg.
Bamakó koszosabb és büdösebb, mint az utolsó találkozásunkkor. Taxival vitetjük magunkat az általunk ismert legjobb étterembe. A taxi nagyot néz, amikor biztosan mondjuk az utat a belvárosi sikátorokban. Hiába a rutin. (egyszer már jártunk itt)
Pihenő az étteremben, majd irány a reptér. Indulás éjjel 1 után. Addig a váróteremben próbálunk aludni, mert megint egy hosszú nap volt és még nincs vége. Végre leszáll az egyetlen gép és az pont a miénk. Royal Air Marocco, de régen láttunk utoljára. 3 óra repülés, közben kis vacsi (vagy reggeli, ki tudja?), alvás. Már itt is vagyunk Casablancában. A tranzitban van Wi-Fi. Megnézzük, mi újság a világban. Forradalom Líbiában! Reméljük Marokkóban néhány órán át még béke lesz. Ezt megúsztuk. Aztán innen is tovább állunk. A gép szép kört tesz meg, így megnézhetjük felülről a híres várost és a kikötőt.
Nagyon nyújtózunk, nézünk kifelé, hol van már Európa. Szerencsénk van. A felhők közül pont látszik a „szikla”. Gibraltár gyönyörű napfényben köszönti a tékozló utazókat. Hátradőlhetünk és gondolatban még egy kicsit Afrikában lehetünk, de visszahúznak a hétköznapok. Mi van otthon?