Két hónap Indonézia

Indonézia

Ott-tartózkodás ideje: 2001. jún. 24.  - 2001. aug. 16. (53 nap)

0 hozzászólás I 3 501 látogató olvasta. Rögzítve: 2012. jún. 05. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar teveve Beszámolója

Cimkék: indonézia jáva sulawesi celebesz bali lombok gili trawangan jakata kuta pangandaran dieng borobudur prambanan yogyakarta bromo ubud batur padang bai mataram senggigi ujung pandang makassar toraja rantepao bira tomohon manado bunaken 

Június 24. vasárnap

Hajnali 3.30-kor csörög az ébresztőóra. 4.30-ra összeszedjük magunkat, és indulunk a kis zöld minibusszal. Jó órával korábban ki is érünk a reptérre. Az első repülőút rövid (1 óra 20 perc), és élvezzük is – jó nagy adag reggelit kapunk.
Frankfurtban marad kb. 10 óránk, és már készülünk a városnézésre. Két dolog jön közbe: egyrészt hulla fáradtak vagyunk, másrészt Frankfurt központja – legalábbis amit mi megtaláltunk – egymás mellé pakolt modern és unalmas háztömbök kupaca itt-ott pár megmaradt szép épülettel. Hamar megunjuk, és mivel a korai kelés miatt amúgy is álomkórosak vagyunk, keresünk egy csendes parkot, ahol egy padon alszunk egyet.
A 10 órás várakozás vége az, hogy kis híján lekéssük a repülőt, még el is tévedünk, de végül a reptéri dolgozók jóvoltából még egymás mellé (!) is kerülünk. 19.50-kor elindul a gép 9 órás útjára, Dél-Koreába.

Június 25. hétfő

A két hely egymás mellett van, de majdnem a legrosszabb helyen – ez a későn érkezők sorsa. Előttünk fal, és persze ablakról szó sincs.
Alszunk is – órákat – mégis, mikor megérkezünk Szöulba, helyi idő szerint 13.25-kor, alig bírunk feltápászkodni.
Aztán nem kis erőfeszítéssel azt is megtudjuk, hogy honnan indul a busz a városba – hiába, nem minden koreai beszél tökéletesen angolul. Pár percig az is bizonytalan, hogy Szöulnak egyáltalán van-e belvárosa. Aztán megkerül a busz, bejutunk a városba, ami egy nyüzsgő metropolisz felhőkarcolókkal, széles sugárutakkal és félelmetes kereszteződésekkel. Modern és nem túl érdekes, de van néhány kis sikátor, régi templom és egzotikus szagokat árasztó olcsó étterem, amitől mégis különleges az élmény.
8-kor visszamegyünk a reptérre, hogy még kivehessük a hálózsákot, aztán a vacsi és részleges mosdás után 11 körül nyugovóra térünk.

Június 26. kedd

Az éjszaka Aninak gyorsan (és a hálózsákban kényelmesen) telik, nekem lassan – ½ 3-tól 6-ig próbálom az elhagyott reptér fényképezésével, olvasással elütni az időt. Újabb 6.45 perces repcsiút – ez a repülő valamivel jobb, és ABLAK MELLETT ülünk! Lehet videózni és fotózni is.
Jakartában a repülőből kilépve megüt bennünket a tavaly Bangkokban már megismert páradús és sajátos szagú levegő. Először azt gondoljuk, hogy itt nincs légkondi, aztán az utcára kilépve rájövünk, hogy van, csak ennyire képes.
A taxisok hadát kikerülve elérünk a rozsdától itt-ott már kilyukadt buszhoz, amivel – a taxi árának ötödéért – kb. egy óra alatt bejutunk Jakartába. A pályaudvar rövid megtekintése után irány az olcsó hotelek utcája, a Jalan Jaksa. Az első hotel jó, a szoba kicsi és nem túl szép, de van zuhanyzó. Este még eszünk egy kedves kis étteremben, váltunk némi pénzt (1 millió rúpiát), és megyünk lefeküdni – kicsit megviselt bennünket az 50 órás utazás.

Június 27. szerda

Persze nem tudunk 7-kor kelni, hiába csörög az óra. 8 után eszmélünk fel, ezért már nincs idő a zuhanyra, csak gyors pakolásra. Rögtön az állomásra megyünk. 3 óra vonatozás következik gyönyörű tájakon át. Bandungban végre kajához jutunk (reggeltől 3 óráig semmit nem ettünk), és egy taxis sikeresen bepaliz – 25000 rúpiáért visz ki a buszpályaudvarra, míg a 6 órás út Pangandaranba mindössze 28000.
Ez a hat óra azonban elhomályosítja a taxis emlékét: hat óra száguldás őrületes emelkedőkön és lejtőkön, hihetetlenül kanyargós utakon.
Útközben sort kerítünk az errefelé megszokott pihenőre, ahol enni is lehet, és a szintén gyakori kényszerpihenő sem marad el, aminek durrdefekt az oka.
10 óra van, mire megérkezünk. Örülünk, hogy szilárd talaj van a lábunk alatt, amikor két pénzéhes becakos tapad ránk. Irreális áron (20000 rp) próbálnak bevinni minket a faluba, amiről tudjuk, hogy kb. 1,5 kilométer. Nem tudunk megegyezni, pedig a végén már csak 5000-et kérnek. Végül a kitartóbbik egész a hotelig követ minket, őt vigaszul meghívjuk egy kólára.

Június 28. csütörtök

A tegnapi tortúra után nem tudunk 7-kor kelni, ahogy terveztük, és már-már azon gondolkodunk, nem is nézzük meg azt a Green Canyont.
Reggeli után lemegyünk a partra. A tenger vadul hullámzik, ideális lenne a fürdésre, pont ezt szeretjük. Csakhogy egyetlen európai arcot sem látni, indonézek viszont rengetegen vannak – igazán kiábrándító. Ők ugyanis ruhástól vagy sehogy nem fürdenek, és minket bámulnak. Így aztán nem nehéz a döntés: irány a Green Canyon.
Pár perc alkudozás után 20000 rúpiával megvágnak a minibuszosok, és 1 óra múlva megérkezünk a folyóparti kikötőhöz. Kapunk egy motorcsónakot két fiatallal, és elindulunk felfelé. A látvány leírhatatlanul gyönyörű, és egyre szebb. Végül kikötünk – tovább nem lehet menni. Mindenhol csöpög, folyik, ömlik le a víz, a part két oldalán pedig cseppkövek lógnak, és vízesések látszanak a távolban. Leöltözünk, de előtte rendelünk 2 gumibelsőt – azzal fogunk a végén fogunk leereszkedni. Ezt az élményt nagy kár lett volna kihagyni. Az erős sodrás mellett kell felfelé úszni, néhol a partra is kimászni, és a meredek falon kapaszkodva haladni, miközben fentről esik ránk a víz, a köveken pedig ezernyi apró rák nyüzsög. Az látvány viszont fantasztikus. Felfelé úszunk és mászunk amíg lehet, aztán lefelé sodródunk az árral.
Visszafelé már gyorsabban leérünk, a csónakban felöltözünk, és egy óra múlva már a hotelben is vagyunk.
4 körül kimegyünk a strandra, és persze most is csak az indonézek mindenhol – egy-két turista lézeng a parton. Nem hagyjuk magunkat, egy csendes részen bemegyünk a hatalmas hullámok közé. Naplementéig ki sem jövünk, sőt másik 7 turistát is becsalunk a vízbe.

Június 29. péntek

A tegnapi hullámlovaglás után hullák vagyunk, és csak 9 után kelünk fel. A nap mosással indul, ez nem a kedvenc programunk. Elfogyasztjuk a bőséges reggelit, és útnak indulunk a dzsungelbe. Pangandaran határában ugyanis kijelölt ösvényeken lehet bejárni az esőerdő egy részét. Mi persze a már lezárt részre is bemerészkedünk, és az első 10 percben sikerül egy majomcsaláddal összetalálkoznunk. Apamajom elöl, majd az anyuka a kicsinyekkel. Még csak teleobjektívet sem kell használni, olyan közel jönnek. Miközben mindketten el vagyunk foglalva a felvételekkel, nem vesszük észre, hogy a főmajom kis híján meglép a táskánkkal, benne az útlevelekkel és minden pénzünkkel… Kisebb dulakodás és kölcsönös vicsorgás után a majom enged. Jó messzire elrohanunk, és úgy döntünk, inkább másik utat választunk. Valahogy nem vágyunk több izgalomra..
Este drágább étteremben vacsorázunk, 800 forintért. A kaját lesétáljuk, és veszünk két pólót, elég könnyű alkudozás után.


Június 30. szombat

Utazásunk 7. napja. Nagyjából ennyi is történt ma: utazás és utazás. Reggel 7 felé indulunk. Pangandaranból kibecakozunk a terminálig. Azonnal betuszkolnak minket egy minibuszba, mint ahogy az lenni szokott. Az út iszonyú, csak gödrökből áll. Hátul ülünk, szóval tiszta hullámvasút Kalipucang nincs olyan messze, nemsokára lekászálódhatunk. A kikötőbe kell menni, amiről azt sem tudjuk, hol van. Ez elég is a két becakosnak, jól megvágnak minket. Szegényes kunyhók mellett vezet az út a kikötőhöz. Hajó nincs. (De ezt senki nem tudta.) Kész, felborult az útiterv, oda a szép hajókázás, vár minket a zsúfolt busz. Irány Cilacap.
A buszon találkozunk két helyi lánnyal. Nagyon érdeklődők, és passzióból eljönnek velünk Purwokertoba, így legalább könnyen elmegy az idő a beszélgetéssel. Címeket cserélünk, meg minden. Végül a pályaudvari étkezdében kötünk ki, ahol sotót – indonéz zöldséges csirkelevest – rendelnek nekünk. Aztán a két lánytól búcsút veszünk, tovább már nem jönnek.
A buszos száguldozik a keskeny utakon, még jó, hogy ép bőrrel megússzuk. Most nem becak, hanem lovaskocsi szállít el minket, így sikerül egy már teletömött minibuszt elcsípnünk. Ülőhely nincs. A hátizsákunk is csak másik három zsákon kap helyet. Ez az út is kész borzalom, legalább 2200 méterre robogunk fel vagy 20-szal, hogy kapaszkodni is alig tudunk. De végre megérkezünk Diengbe.
Szállásnak találunk egy egyszerű hotelt hideg vizes fürdőszobával (ez mandit jelent, ami egy kicsempézett minikádnak néz ki, abból kell merni a vizet fürdéshez). A hotel egy kaszárnya mellett áll, ahol egész nap üvöltenek a kiskatonákkal a tisztek.
A helyiek sapkában és nagykabátban mászkálnak, és vacognak. Hiába, van is vagy 19 fok…
Korán kell lefeküdnünk, mert hajnalban vár egy vulkán, ezért 7 óra előtt már ágyban vagyunk, és végre kipihenhetjük magunkat.

Július 1. vasárnap

Reggel fél négykor az ébresztőóra csap zajt, és mi fel is kelünk, hiszen nem akarunk lemaradni a napfelkeltéről. 10 perc alatt kész vagyunk, és már indulunk is Jáva legmagasabb faluja, Sembungan felé, onnan pedig (az útikönyv szerint 2 km-re) az egyik hegy tetejéről gyönyörű a kilátás.
Az elején minden rendben megy, nem is kell elemlámpa, a csillagok elég fényt adnak, és a térkép szerinti távolságban megtaláljuk az elágazást, gombagyárat, stb.
Aztán az út és az imám hajnali kántálása vezet el minket a koszos kis faluba, onnan pedig csak egyfelé lehet menni. Már majdnem a hegyen vagyunk, amikor lefelé kezd vezetni az addig olyan szimpatikus ösvény – és közben látjuk, hogy a nap már alig bír magával. Fel fog kelni!
Anita szerint innen is épp elég jó lesz a kilátás, én viszont ragaszkodom a magaslathoz, úgyhogy felkapaszkodunk egy lépcsőzetesen kialakított hegyoldalra. Lehetetlennél lehetetlenebb ösvényeken jutunk fel. Végül – épp időben – megérkezünk, készül néhány fotó és pár centi videofilm, aztán sárosan és vizesen elindulunk lefelé.
A délelőtti túrának nincs még vége: hátravan még a két színes tó és néhány régi, töpörödött templomrom. Készül rólunk két fotó is – mint egzotikus lényeket fognak minket mutogatni baráti körökben…
10-re visszajutunk a szállodába. Kezdetét veszi a szieszta – eltart 2-ig – aztán hideg zuhany (a víz tényleg hideg, de zuhany nincs).
Délután még elmegyünk az egyetlen elfogadható ’étterembe’. Este alszunk, vacogunk, és néha felriadunk a még mindig ordító katonák és a diszkó zajára.

Július 2. hétfő

Az éjszaka elég fagyos, és néha felébredünk az enyhe záptojásszagra – ez a vulkán. Rossz irányból fúj a szél.
Minibusszal megyünk le a hegyről, aztán Wonosobóban átszállunk egy másik buszba. Elmegyünk egyesben Magelangig, mindenhol hatalmas vulkánokat látni útközben.
Magelangból Borobudurba indulunk tovább egy nagy busszal. Egyetlen hátránya, hogy nem tudják jól teletömni utassal, és ennek mi isszuk meg az árát. Hosszú ideig csigalassan haladunk, miközben megpróbálnak mindenkit a buszba terelni.
Borobudur maga nem nagy cucc, mármint a város. Viszonylag jó hotelben szállunk meg, van reggeli és ingyen tea is. Sőt, naplemente előtt is bemehetünk a templomokhoz a Lotus Guesthouse jóvoltából (a hivatalos nyitva tartás ugyanis úgy van kitalálva, hogy sem napfelkeltekor, sem naplementekor ne lehessen bent lenni, tehát mindenki a kerítésen mászik be, ’feketén’). Az ára 6 dollár koponyánként. Délután unalmunkban teszünk egy rövid sétát is, és bemegyünk egy drága étterembe nasi gorenget enni.

Július 3. kedd

Reggel 3.30-kor szól az ébresztőóra, de nem csak nálunk – egy másik szobában fél óráig nem nyomják le. Az ’idegenvezetőknek’ viszont nincs órája, ők elalszanak, és csaknem meghiúsul a hajnali túra, de végül felébresztjük őket, és elindulunk. Átmászunk a kerítésen a kiépített létrán, lefizetjük az őrt, aki kinyitja a kaput és már ott is vagyunk. A nap nehezen kel fel, de aztán csak előbújik két vulkán és a felhők közül, az elénk táruló látvány pedig tényleg megéri a 6-6 dollárt. Még egy órán át keringünk a templom teraszain, és rengeteg kép, videofelvétel készül.
Elfogyasztjuk a szoba árában benne foglalt reggelit, iszunk 3 teát és egy kávét, aztán pakolunk. A buszpályaudvaron betuszkolnak minket egy meglepően nagy és üres buszba, és indulunk.
Most először több hotel is tele van, de azért találunk szobát. Amivel nincs ilyen szerencsénk, az a továbbutazáshoz szükséges jegy. A vonatról kiderül, hogy több napra előre tele van, aztán a buszjegyekkel szerencsétlenkedünk: bejárjuk a fél várost, mire a pályaudvarra kikeveredünk ezzel telik a fél délután.
Este kicsit lehiggadva bemegyünk a főutcára, a Jalan Maliborora, és kezdjük megszeretni a várost: tiszta, nincs olyan meleg, és barátságos a hangulat, főleg a kis sikátorokban.

Július 4. szerda

Ez a nap nehezen indul, főleg mert Ani nem akar felkelni egyáltalán. 9 óra van, mire elszánja magát, és indulhatunk reggelizni. Aztán próbálkozunk tovább a buszjeggyel – majdnem Yogyában maradunk – és végül el kell fogadnunk a rosszabbik buszt többért.
A következő program a Kraton, a szultán palotája. Vezetőt nem kérünk, de nem is kellene, az egész a szultáni család arcképeivel és különböző használati tárgyakkal van tele. Ami igazán érdekes, az a hagyományos gamelán zene és a wayang golek bábelőadás. A Kraton után néhány önjelölt idegenvezető igazít el minket zegzugos utakon a vízipalotához (Taman Sari). Megegyezünk az egyikkel, aki (annak ellenére, hogy a végén természetesen elvisz egy batik-gelériába), egész hasznosnak bizonyul. Bejárjuk vele az egész környéket, a madárpiacig kísér minket. Itt legurítunk egy-egy gyümölcslét, majd visszamegyünk a hotelbe.
A kora délutáni szieszta, stb. után elindulunk egy újabb körútra a belváros óriás bazárjába.
Kiválasztjuk az éttermet (New Superman), és az utcán vett hagymás palacsinta után elmegyünk spagettit és édes-savanyú csirkét enni, nagy adag fagyis palacsintával és banános milkshake-kel. Mindez 400 forintunkba kerül.

Július 5. csütörtök

Későn kelünk – magunkhoz képest – és reggelivel kezdjük, a New Superman-ben. A reggeli elfogyasztásának fáradalmait ki kell pihenni: sziesztázunk kb. ½ 2-ig. 2-kor indulunk a Pranbananba tartó buszok pályaudvarára. Hagyjuk magunkat rábeszélni a becakra, így hamar odaérünk. Aztán irány Prambanan és a naplemente.
A buszos egy rendkívül lassú úriember, kb. 20 km/h-ás átlaggal száguldunk, és másfél óra alatt tesszük meg a 17 km-t, mert ezek a minibusz sofőrök úgy képzelik, hogy bármelyik fűszál vagy kilométerkő mögül kiugorhat egy potenciális utas. A lassú tempó a garancia, hogy senkit nem hagynak az út szélén.
Prambanan nagyon szép és persze ennek megfelelő az ára. Ekkor még nem tudjuk, hogy diákjegyet is vehettünk volna…
A videóban persze pont ekkor fogy ki a kazetta, de készítek pár szép fotót a naplemente színeivel.

Július 6. péntek

Felkelünk időben, és 7.30-kor már a buszirodában vagyunk (Yogya Rental). Az első átverés: nem indulunk 8-kor, csak 9.30 körül mozdul meg a nagy busz, miután a kicsi ide-oda hurcolt, utasokat gyűjtve. A 2. átverés: az út 9 óra helyett 12-re sikeredik. A 3.: nem visznek el Ceromo Lewangig, ahogy ígérték, csak Nyadisariig (4km a másik falutól). A 4. pedig már ott derül ki: még csak Nyadisariba sem visznek el, hanem még lejjebb tesznek ki a saját hotelüknél. Enyhén szólva fel vagyunk háborodva, kis híján tettlegességig fokozódik a hangulat.
Megismerkedünk egy kanadai párral, akik szintén nem hagyják magukat, és a srác talál egy másik szállást. Drágább egy kicsit, de csak azért sem gazdagítjuk őket.
Addigra már éjjel 11 óra van, és másnap 2.20-kor kell kelnünk, ha gyalog akarunk feljutni a kilátóhelyre – márpedig úgy akarunk, nem pedig dzsippel, sok száz másik turistával együtt.

Július 7. szombat

Tehát ez a nap 2.20-kor kezdődik, és még nem tudjuk, hogy mikor fejeződik be… 2.40-kor elindulunk a téves információval, hogy Ceromo Lewang csak 4 km. Persze kiderül, hogy ez is hazugság volt, szerencsénkre Anita sikeresen lestoppol egy minibuszt. Helybéli turista-kopasztó csapat utazik benne, és kérnek is pénzt, de nem fizetünk belépőt, amit mindenki más igen. Így arra is van esélyünk, hogy időben felérjünk a hegyre.
A túra első szakasza nem olyan nehéz – csak nekünk, akik előző nap 12.00 óta se nem ettünk, se nem ittunk… Kb. 4 km után kevésbé jó az út, de még aszfaltozott. Aztán kőomlás állja utunkat, de nem adjuk fel, tovább megyünk, és elérkezünk egy szakadékhoz. Most már tényleg reménytelennek tűnik az egész, és én majdnem leesem a falról, amikor megtaláljuk – még teljesen sötét van! – az ’ösvényt’, ami nem más, mint lépcsőszerű mélyedések a meredek hegyoldalban. Egyszer csak megjelenik előttünk egy beton lépcsősor, mint a mesében, mintha egy elpusztult város romjait találtuk volna meg. Innen feljutunk az ún. 2. kilátóhoz, ami csak a miénk, hiszen az út leomlása óta szinte senki nem jár erre. Aztán felfedezzük, hogy tovább is van még ösvény, az eddigihez hasonlóan, így továbbindulunk. A látvány innen már leírhatatlanul szép, alattunk az egész hatalmas kráter, benne 2-3 kisebb vulkán kúpjával, és a nagy kráter belsejét felhőréteg borítja. Közben kezd pirkadni, úgyhogy belegyorsítunk – pedig már fogytán az erőnk.
Kiérünk az aszfaltozott útra: talán az előző helyen kellett volna maradnunk, mert itt mindenhol dzsipek, minibuszok és motorok, turisták és ’guide’-ok, árusok nyüzsögnek. Kiábrándító az előző csendhez és nyugalomhoz képest.
Felérünk az 1. kilátóhoz, ahonnan a látvány ha lehet, tényleg még lenyűgözőbb, de a sok embertől épphogy jut helyünk a korlátnál.
Feljön a nap, készülnek a fotók, míg ki nem derül, hogy elfogyott a színes film. Erre az a hatalmas ötletem támad, hogy kicserélem a FF filmet a gépben – az eredmény: 10-15 FF kép elveszett.
Mindegy, végül veszünk egy tekercs diát, és elindulunk lefelé – a saját ösvényünkön. Leérve Ceromo Lawangba azon gondolkodunk, lesz-e időnk megnézni a kráter belsejét, hiszen 12.00-re ki kell jelentkeznünk a hotelből, ha nem akarunk plusz egy napot feleslegesen kifizetni. Aztán összekapjuk magunkat, és még a Bromót is megmásszuk 10.00-re (2 hegy egy délelőtt!), mindezt dzsip és ló nélkül.
Visszamászunk a faluba, elkapunk egy minibuszt (nem nehéz, olyan gyors, mint egy lajhár). Aztán 30 percig megyünk a hotelig, ami kb. 6 km. Ebédelünk, és miután elköszöntünk a kanadai pártól, akik AC busszal mennek tovább Balira délután 5-kor, felszállunk egy bemóra, és bemegyünk Probollinggóba.
A város unalmasabb nem is lehetne – csak egy Dunkin Donuts utánzat emlékeztet civilizációra, itt iszunk és eszünk. Nem rossz, csak a légkondi nem megy.
Aztán kimegyünk a buszpályaudvarra, ahol előzőleg már megvettük a jegyet a sima ’ekonomi’ buszra Denpasarig (Bali fővárosáig).
A busz késik. 6 után megjelennek a kanadaiak, akik egészen megrémülnek, hogy mi is ott vagyunk. Lehet, hogy az ő buszuk sem AC-s, és ez csak egy újabb átverés? Lehet. 7 körül jön a busz, a legtetvesebb prolibusz, törpéknek tervezett ülésekkel és finoman szólva egyszerű utasokkal.
A nap nem akar véget érni – elvileg másnap reggel 7-re kell megérkeznünk. Éjfélkor még bővel Jáván vagyunk.

Július 8. vasárnap

Szóval éjfélkor még Jáván vagyunk, hiába tép ezerrel a buszsofőr. Természetesen mi vagyunk azok, akik az 5 méter széles úton mindenkit megelőzünk, ügyet sem vetve a szembejövőkre. Hajnali 1 óra körül egyszer csak megállunk. Durranást nem hallottunk, de mivel többen befekszenek a busz alá, kitaláljuk, hogy defektet kaptunk. Ez nem is lenne olyan nagy baj, ha valaki tudná, hogyan kell kicserélni a kereket. Kb. 1 óra után visszaszáll a tömeg, talán már elhagyjuk Jávát. Úgy fél óra múlva megállunk kajálni. A hely nem valami bizalomgerjesztő, mégis már fél órája veszteglünk itt. Kiderül, hogy ez már a kikötő. Már legalább 10 buszt engedtünk magunk elé, és a kompok sorra telnek meg és indulnak el, de mi nem mozdulunk. Ekkor látjuk, hogy megérkezik a megjavított kerék – arra vártunk eddig, hogy megragasszák. De most már akkor indulhatunk, gondoljuk naivan. Csalódnunk kell, amikor meglátjuk, hogy az egyik fickó megint a busz alá fekszik. Nincs mit tenni, újra kezdik elölről. Tiszta rémálom. Hihetetlen lassúsággal lazítják meg a csavarokat. A 10 emberből kettő dolgozik, a többi guggol, és vagy cigizik, vagy köpköd, vagy a szőrét tépkedi az álláról. Hiába, az indonézek nem türelmetlen emberek. Egyre reménytelenebb a helyzet, az idő telik, és újabb kerékcserébe kezdenek. Ez már a harmadik! Itt nálunk betelik a pohár, úgy döntünk, hogy itt hagyjuk az egész kócerájt, és átkelünk a komppal. Felébresztjük kanadai barátainkat is, akik teljes egyetértéssel 1 perc alatt összekapják magukat. A másik 3 turista is velünk jön. Kivesszük a csomagokat, és távozunk – a buszosok csak ámulnak. 5-kor indul a komp. Meglepve látjuk, hogy a mi buszunk is feljutott rá. De ez már nem hat meg minket, nem szállunk vissza, és a többiek sem kérnek belőle. Balin elgyalogolunk a buszállomáshoz, és indulunk Denpasarba egy kisebb, de már sokkal barátságosabb busszal. Denpasarból hamarosan Kutába érkezünk. Egy kis keresgélés után szállást is találunk. Irtó mocskosak vagyunk. Mosakodás után kinézünk a partra, felmérjük a terepet. Jó sokan vannak, és a hullámok is nagyok. Gyorsan visszajövünk, és estig lustálkodunk. Este egy jó kis étteremben eszünk, ami ettől kezdve a törzshelyünknek számít. Isteni a dinnyelé.

Július 9. hétfő

Ez a nap a pihenésé és a dőzsölésé. Délelőtt és délután is a parton vagyunk, napozunk, és ellesem, hogyan lehet deszka nélkül meglovagolni a hullámokat. Vettünk egy finom ananászt is.
Azért ma is jutott egy kis izgalom, ugyanis pénzt kellett váltani. Sosem gondoltam, hogy így meg kell szenvedni párezer nyamvadt rúpiáért. Tudtuk, hogy vigyázni kell velük, és igyekeztünk is… Miután az első 2 milliót megszámoltuk, úgy döntök, azt a maradék aprót már biztos ideadták. A szemetek alig akarták elfogadni a 100 dollárosunkat, vakargatták, nézegették. Végül még a bankban is ellenőrizték. Tudták, hogy mi már nem fogjuk visszaadni a pénzt, ha a dollár hamis. De ez csak csel volt. A nagy felfordulásban nem vettük észre, hogy 50 ezerrel átvertek minket. Mindez az én hibám volt, de most már legalább megtanultuk a leckét. Viszont még nem voltunk túl a dolgon, mert még több pénzt kellett átváltanunk. Sorra következett a többi zugpénzváltó, de mindenhol résen voltunk. Az összes trükköt megpróbálták bevetni, és amikor nem sikerült, inkább feladták, és azt mondták, hogy elfogyott a rúpia. Sőt olyan is volt, hogy utólag akartak valamilyen díjat felszámolni. Utoljára aztán egy 5 év körüli gyerektől kaptunk pénzt – ezalatt Anita jól leégett, ki gondolta, hogy ilyen sokáig fog tartani.

Július 10. kedd

Ma igyekszünk korán kelni, hogy motort béreljünk. Ők viszont jobban szeretnek későn kelni, úgyhogy 8.30 körül sikerül megszerezni egy vadiúj mocit (BMW). A gazdája nem annyira örül, amikor összekeverem a féket a váltóval. Teljesen kétségbeesett arcot vág. Hát, amilyen forgalom van, lenne is rá esély, hogy összetörjük. Motorosok ezrei száguldanak az utakon, és a balkéz szabály még mindig szokatlan.
Előbb a Nusa Dua nevű gazdag üdülőhelyre mentünk, ahol minden parkosítva van. Útközben vettünk jégkrémet és egy kanna zöld teát. Aztán irány Bali Cliff, ahol gyönyörű a kilátás a tengerre. Homokos part is volt itt, csak a sós víz miatt nem fürödtünk. A következő kilátó is a part szikláiról nyílt, de itt már majmok is voltak. A tenger gyönyörű kék színű, a hullámok pedig zöld színűek, amikor átcsapnak a sziklák fölött…
Délután visszatérünk Kutára, és még van idő egy fürdésre. Akkora az ár, hogy bele is lehetne fulladni. Este fincsi édes-savanyú csirkét eszünk a Bali Asiban, a hosszú és koplalós nap után. A dinnyelét a banánlé után már alig bírom legyűrni.

Július 11. szerda

Ismét jó korán kell kelni, hogy ki tudjuk használni a mocit. A terv az, hogy 2 napos kirándulást teszünk északra úgy, hogy nem adjuk fel a szállásunkat, csak egy kisebb csomaggal megyünk.
7 körül indulunk, és délelőtt 9 előtt Ubudban vagyunk, ahol megreggelizünk. A kiszolgálás dög lassú, de az olasz tészta finom. Ubudban megnézzük a Majom-erdőt, ami tulajdonképpen egy kis park rengeteg majommal és romantikus, omladozó épületekkel, szobrokkal, hidakkal.
A következő állomás Goa Gajah, egy mesterséges barlang hatalmas, ősrégi faragásokkal és szobrokkal. Innen továbbmegyünk a Gunung Kawi oldalába faragott hatalmas kősíremlékekhez. Megnézünk kettőt-hármat és egy vízesést.
Kora délután elérjük célállomásunkat, ami egy kis falu egy krátertó partján. A part mellett több üres hotel sorakozik. A szobát lealkudjuk 25 000 rúpiára, de mint este kiderül, azért akadnak itt is turisták.
Tisztálkodás előtt még elmotorozunk egy templomhoz, de az ég nagyon felhős, és nagy a pára, kilátás meg semmi. Ide nem is megyünk be, viszont meglátogatunk egy másik templomot. Készül egy kép egy helyi kislánnyal, aki elsárgult képeslapokat árul.
A hotelben finom helyi kaját eszünk. Most találkozunk az első igazán undok indonézzel. Ő a pincér, egészen lekezelően bánik velünk, és ennek megfelelően nem is kap borravalót.

Július 12. csütörtök

Reggelre mindenhol visszahúzódik a köd, és elég hideg van. Nekünk meg így kell visszamotoroznunk!
Elfogyasztjuk az ingyen reggelinket, aztán indulás.
A ködből hamarosan kiérünk, a hegy tetején már süt a nap. A visszaút elég hosszadalmas, és nincs is nevezetesség, de a táj elragadó. Elmegyünk egy templomhoz, de a bejáratnál nem jutunk tovább. Visszafelé őrült nagy a forgalom, de ezen könnyen túltesszük magunkat – itt nem meglepő, ha a motoros az úttest közepén előz a szembejövő teherautók mellett… 2-3 óra felé érünk vissza Kutára. Semmi pihenés, irány a tengerpart. A szokásos: ananász, szóda, jégkrém; mellettünk ugyanazok a srácok árulják a szörfdeszkákat, jók a hullámok is. Labdázunk is egyet, és mezítláb megyünk vissza a hotelhez. Este a kedvenc étteremben eszük degeszre magunkat.

Július 13. péntek

Ezen a napon nem történik semmi rendkívüli. Későn kelünk, reggelizünk, és délre a parton vagyunk. Késő délutánig süttetjük magunkat vörösre. A tűző napon fekszünk, és a könyveink utolsó oldalait olvassuk. 1 órára kibérelünk két boogie-boardot. Hát ez isteni! Elég hamar rajövünk, hogy kell magunkat kivitetni egészen a partig.
Délutánra persze megéhezünk a sok víztől, és elmegyünk a Matahariba (szupermarketbe) kaját venni, csupán a változatosság kedvéért. A kiadós kajálás után visszamegyünk még egy utolsót pancsolni.
Este nagy hibát követünk el. Kipróbálunk egy másik éttermet, ahol szintén sokan vannak. Gondoljuk, itt biztos jó a kaja. A hely valamivel olcsóbb, mint a Bali Asi, de ¾ óra, mire megkapjuk a vacsorát. A levesemet két hörpintéssel megeszem. Szóval nem lett volna szabad változtatni.

Július 14. szombat

Ma elég korán kelek, ugyanis a Garudánál kell lennem 9-kor. A repcsijegyeket mától lehet megvenni a diákkedvezmény miatt. 10.30-ra érek vissza, kezemben az utazásunkat lezáró jeggyel, amivel majd Manadóból Jakartába repülünk vissza.
Teázgatunk még egy órát, aztán jönnek értünk a minibusszal. 2 óra körül érünk Padang Baiba, ez a kikötőváros Bali és Lombok között. A hajó 3-kor indul, tudjuk meg az ’irodában’, és néhány helybeli életunt felkapja a hátizsákjainkat, és kérdés nélkül elindulnak velük a kikötő felé.
A hajó meglepően elviselhető, és 4 óra alatt teszi meg a távot. Ahogy alkonyodik, gyönyörű a látvány: a nap pont Bali mögött megy le, az Agung mögött. Lombokon még nincs ott a busz, betuszkolnak a kikötő épületébe, és ott várjuk meg, a helyi vízárusok legnagyobb örömére. A busz végül megérkezik, és 1 óra alatt Mataramban vagyunk. A város kissé riasztó – nincs közvilágítás. Bár, mint később kiderül, ez nem mindennapos.

Július 15. vasárnap

A koránkelésből ezúttal 8 óra lett, összekapjuk magunkat, és elindulunk bérelhető motort keresni – ma és holnap kirándulás lenne a terv. Mocit bérelni itt úgyszólván lehetetlen, és ahogy össze-vissza kóválygunk a fokozódó hőségben, a kedvünk is elmegy az egésztől.
Aztán Anitát hazaküldöm, és elmegyek megkeresni a Perama busztársaságot, de 2 km után feladom, és bemegyek az egyetlen – tényleg színvonalas – bevásárlóközpontba. Veszek mindenféle finom kaját.
Délután szieszta, amiből Anit elég nehéz kizökkenteni. Rohadt meleg van, ezért újabb zuhany után megyünk vissza a mallba, és ismét vásárolunk – ezúttal némi szuvenírt, egy kis innivalót, no meg sült krumplit.
Este még veszünk pár pólót potom áron a szobánk ajtaja elé gyűlt asszonyoktól, vidám alkudozás után.

Július 16. hétfő

Ma Gili Trawanganra utazunk, ezért korán kell kelnünk. Elfogyasztjuk a főtt tojást és a teát, közben újabb 3 pólót sóznak ránk, még olcsóbban. Nemsokára a kikötőbe érünk, ahol egy kis rozoga bárkába tuszkolnak be minket és a többi utast. Megyünk vagy 30-cal, az összes hajó leelőz bennünket. Úgy másfél óra múlva megérkezünk. Elindulunk szállást keresni, és hosszas keresgélés után végre találunk egy szép kis bungalót – ez már drágább, de nagyon aranyos, saját fürdőszobával.
Kimegyünk a partra, és bérelünk maszkot. Ezen a helyen előfordulnak cápák, és Anita egyből lát is valami olyasmit. Ez elég is ahhoz, hogy kikívánkozzon a vízből.
Este jó kis vacsorát kapunk, és az étterem egyben moziként is funkcionál, így megnézhettük a Számkivetettet Tom Hanksszel. Este séta a sötétben, az ég csillagos és a tejút csak úgy ragyog.

Július 17. kedd

Ezt a napot eredetileg a pihenésre szántuk, de nem egészen így sikerül. Az az ötletem támad, hogy körbejárjuk a szigetet, hiszen nem több az egész út 8-10 kilométernél. Elindulunk a part mentén fotózni, és az egész szigetet mezítláb járjuk be 1 liter vízzel. Homokos tengerpart sehol, mindenhol korall van a parton. A végére eléggé megunjuk, jóformán ezzel megy el az egész délután.
Este egy másik helyen vacsizunk, itt is van film, de nem várjuk meg a végét, megyünk vissza a bungalóba.

Július 18. szerda

Ma elutazunk. Hurrá! Nincs több sós zuhany! A hajó 1 óra alatt a kikötőben van. Senggigiben a hotelünk nagyon jó helyen van, és nem is drága. Minden tiszta, és nincs szúnyog. A reggeli is benne van az árban.
Feltérképezzük a terepet, és rájövünk, hogy jó hely ez a Lombok. Kevesebb az ember, és az autó is. A táj pedig gyönyörű. A tengerparton van vagy három turista – ez egy kicsit más, mint Kuta. Mellénk szegődik egy helybéli, csak úgy beszélgetni. Indonézül egész jól elcsevegünk, Anita közben homokpiramist építek.
Este egy elegáns éterembe megyünk hosszas árnézegetés után. A kaja nem nagy szám.

Július 19. csütörtök

Már tegnap leelőlegeztük a motort, látatlanban. Hát, ez nem vadiúj, a kerekei elég meggyötörtek. A bukósisak is óriási, Anita nem is veszi fel. Az én baseball sapkám van rajta, amit állandóan lefúj a szél. Elindulunk az itteni Kutára, ami jó messze van. Kis, kanyargós utakon visz az út, a falvakban minden gyerek ordítozik nekünk („Hello Mister!”). A kilátás nagyon szép, és a vártnál is jobban betekinthetünk a falusi életbe, amikor kipukkan a veterán abroncs. A falu nincs messze, és van egy műhely is. Mindenki körénk gyűlik, és merőn néz minket. A belsőről kiderül, hogy mindenhol meg volt már foltozva, így újat veszünk. A szerelés a szokásos csigatempóban folyik. Már a csavarok eltávolításánál megakadnak, aztán megmutatom nekik, hogy ellentétes irányba kellene tekerni… Úgy fél óra múlva elszabadulunk, de előtte Anita még ünnepélyesen kezet ráz a falu rangidős asszonyával.
Innen folytatódik a kanyargós út, helyenként mesés tengerpartokra nyílik kilátás. Szép, fehér homok és türkizkék víz, bár bemenni nem lehet a koralltól.
Visszafelé sok látnivaló nincs, de megtudjuk, milyen az, amikor a száraz évszakban zuhog az eső, és bőrig ázunk.
Már 5 óra van, mire Senggigibe érünk, de ennyi nem elég – rövid pihenő után elmegyünk naplementét nézni.

Július 20. péntek

A mai nap is a motorozásé, de most eltökélt szándékunk, hogy nem visszük túlzásba. Tegnap 230 km-t tettünk meg. A helyi ’információs hivataltól’ szerzett tájékoztatás alapján indulunk el a majomerdő felé. Rengeteg a majom, mindenhol ülnek az út mentén, kajára várva. A következő látnivaló a Gangga-vízesés. Egész jól ki van táblázva az út, könnyen odatalálunk. A helyi vezető, aki mellénk szegődik, hasznosnak bizonyul. Megnézünk 2 vízesést, aztán már egyedül megyünk fel a patakhoz, ahol gyorsan fürdünk egyet a kellemesen hideg vízben. De a legjobb még hátra van. A harmadik vízesés fantasztikus: két lépcsőben ömlik lefelé a víz, létrán lehet az egyik tóból a másikba felmenni. Szóval szuper.
Este még elmegyünk naplementét nézni, a múltkor elég felhős volt az ég, de most nagyszerű a kilátás Balira.

Július 21. szombat

Hajnalban kelünk, mert a busz 6-kor indul. A többi szomszéd is ezzel a busszal távozik. Rövid buszozás után a kikötőbe érünk, és 1-kor indul a komp Padang Baiba. Kényelmesen elhelyezkedünk a fedélzeten. 4 óra alatt érünk Baliba. De jó újra itt lenni! A Perama irodánál ebédelünk egyszerű körülmények között.
Kutára elég nehezen jutunk el, a busz is lerobban egyszer. Valami nagyon elkezd füstölögni a műszerfalnál.
Kután visszamegyünk a Kemala Indah 1-be, de sajnos valaki más lakik az előző szobánkban, így egy egyszerűbbet kell kivennünk. Kipakolás után azonnal a part felé vesszük az irányt. Este megint pénzt kell váltanunk, azonban csalódva látjuk, hogy a dollár árfolyama közben leesett. Ahol meg többet adnának érte, tudjuk, hogy csalók. Így aztán nem váltunk, reménykedünk benne, hogy holnap már jobb lesz a helyzet.

Július 22. vasárnap

Jól kipihenjük magunkat, így egy kicsit későn reggelizünk, és jutunk ki a partra. Később kiderül, hogy nem is baj, mert az egész partot elmosta a víz a viharban, és még most is nagyon magas a vízállás. Pálmafákat sodornak a hullámok, oszlopok dőltek ki.
Aztán a part másik részéről visszahúzódik a víz, és letelepszünk.
Délután elmegyünk a Matahariba feladni a képeslapokat, és veszünk egy üveg arakot is. A dollár egyébként ma sem szedte össze magát, majd Ujung Pandangban váltunk.
Hát, ez volt az utolsó napunk Balin. Még vacsorázunk egy jót, én degeszre tömöm magam, a jégkrém már alig fér belém.

Július 23. hétfő

A repülő 8.30-kor pontosan indul, és az út csak 1 óra – a stewardesseknek keményen kell dolgozniuk hogy kiosszák a kaját ennyi idő alatt. A látvány csodás, különösen a Gunung Agung, ahogy kikandikál a felhők közül.
Ujung Pandang repteréről – miután átverekedtük magunkat a pénzéhes taxisok hadán – egy pete-petével jutunk be a belvárosba. A pete-pete a bemo itteni neve, és 1 óra alatt pöfög be a Makassar Mallnak nevezett ’bevásárlóközpontba’. Innen ismét gyalogolunk vagy 3km-t a hotelhez.
A hotel kifejezetten koszos és lerobbant, de sikerül kifognunk talán a legjobb szobát. A teraszon van, és a szinten az egyedüli, mondhatnánk penthouse lakosztály. Van saját fürdőszobánk és konyhánk – mindkettő esztelenül koszos és őrült nagy csótányok rohangásznak bennük céltalanul.
Ledöglünk, és nem is kelünk fel csak 12 után. Elmegyek a város másik végébe motort bérelni másnapra. Becakkal csak 20 perc, és valóban a kövér, koszos kínai motorkereskedő szívesen kiadja az egyik használt motorját egy napra 50000 rúpiáért. (Eddig ez a legdrágább moci.) Senki nem tud angolul, így indonézül ütjük nyélbe az üzletet. Megegyezünk, hogy másnap reggel 8-kor megyünk a járgányért.
Délután kimegyünk a tengerparti sétányra, ahol állítólag rengeteg kajaárus van estefelé.
Megkóstoljuk az avokádó shake-et is, valamint a sült banánt, és visszavonulunk a hotelbe.
Még egy kiruccanás a Makassar Mallba, ahol szőlőt veszünk, és este a hihetetlenül koszos konyhában főzünk vegyes leves – rakott tészta csodát.

Július 24. kedd

A reggel nem úgy indul, ahogy elterveztük – ezt a következő napokban kénytelenek leszünk megszokni – mert csak ½ 9 körül sikerül kikászálódnunk az ágyból. A reggeli (1-1 főtt tojás) elfogyasztása után irány a motorárus.
A cél Bantimurung és a vízesés. Jó másfél óra alatt oda is érünk, lerázzuk a vezetőket, és meglátjuk a vízesést. Gyönyörű, csak nagy kár, hogy egy csapat helybéli lubickol benne, így itt képtelenség lenne nyugodtan fürdeni. Elindulunk hát még feljebb a hegyre, hátha van csendesebb zug is. A séta kifizetődő, a hatalmas lepkéken kívül találunk egy újabb vízesést, ahol senki nincs, csak egy tábla figyelmeztet, hogy a hely veszélyes, évente átlag egy turista hal meg. Mi vigyázunk, és egy órán át érezzük magunkat nagyon jól a sekély vízben. A visszaút eseménytelenül zajlik.
Még nincs kedvünk visszaadni a mocit, így kimegyünk a tengerpartra. Iszunk egy avokádós és egy csokis shake-et, aztán a hotelben már várnak a csomagok.
Zuhanyzás és olvasás után 7-kor jön a busz – gyakorlatilag egy rabszállító kocsi: betuszkolnak minket, jól bereteszelik a zárat, és megyünk a buszpályaudvarra. A nagy busz meglepően megnyerő. Kényelmesek az ülések, és az ablak mellé ülhetünk, ami megfizethetetlen az állandóan cigiző utasok között.
Az este maradék részét a buszon és a megállóként szolgáló, lepusztult étterem-budi-kajabolt komplexumokban töltjük.

Július 25. szerda

5-kor érkezik a busz Rantepaóba, és már érkezés előtt látjuk a buszból, hogy zuhog az eső.
A hotelben ledöglünk aludni, és csak 10 körül kelünk fel, de mivel zuhog az eső, folytatjuk a lustálkodást délután 2-ig. Jó lenne túlesni a buszjegy-vásárláson, ezért a buszirodába megyünk, hogy megvegyük a jegyet Tentenába. Úgy néznek ránk, mintha őrültek volnánk, aztán a 3. helyen kibökik, hogy nincs senki, aki most elvinne oda, a zavargások miatt. A sziget középső részén a keresztények és a muzulmánok ölik egymást, már hónapok óta. Csak körbe elehet menni, Palaun keresztül, ami 2 nap! Ez azt is jelenti, hogy mindenképp ki kell hagynunk a Togean-szigeteket, ami az egyik fő célpont lett volna, és legalább 3 napot mocskos buszokon kell töltenünk – csodás kilátások.
Azért étvágyunk maradt, úgyhogy elmegyünk kajálni. Megkóstoljuk a tamarillo-lét, ami egészen finom. Aztán irány a hotel, ki kell találni, hogyan tovább.
Közben az is kiderül, hogy a városban csak 9200 rúpiát adnak a dollárért, ami kb. 15%-kal kevesebb, mint amit UP-ban adtak, mi meg voltunk olyan hülyék, hogy ott nem váltottunk. A döntés tehát: visszamegyünk UP-ba, onnan pedig legfeljebb felbuszozunk Palauba – talán jobb buszt is találunk, mint itt.
Tehát megvesszük a jegyet vissza UP-ba, és megrendeljük a mocit másnapra, ami még az előzőnél is sokkal drágább.

Július 26. csütörtök

Reggel korán kelünk, mert 8-kor elvileg házhoz jön a motor. Kapunk reggelit is – meglepetésünkre puha zsemle vajjal – aztán várjuk a motort, ami csak nem jön. Végül Anit elküldöm az utazási irodába, hogy kérdezzen rá, én meg várom, és ha megjön a motor, utána megyek.
Egyszerre jönnek vissza ő és a motor. Villámgyorsan járta meg az utat. A fiú csak ideadja a kulcsot és a motort, és el is rohan. Mint hamarosan kiderül, ez nem a megszokott kismotor. Fent kell kuplungolni, és egész máshogy váltani. Nem is tudom elindítani. Többszöri próbálkozás után megkérem az engem bámuló indonézt, hogy segítsen. Neki rögtön beindul, de még hosszasan kell magyarázni, mire nekem is engedelmeskedik, úgy-ahogy.
A nap hátralevő részét azzal töltöm, hogy a környék különböző pontjain egyre idegesebben próbálom elindítani a nyomorult motort – ami egyébként messze a legjobb eddig, nagyon dögös hangja van, és amikor megy, akkor nagyon megy.
Elmegyünk a közeli falvakba, ahogy terveztük. Megnézzük a barlangba elhelyezett halottakat, a sziklafalról lelógó, disznó és hajó alakú koporsókat, és kúszunk-mászunk a szűk folyosókon át. A másik faluban a függőleges sziklafalba vájt mélyedésekben a tau-tauk néznek vissza ránk – ezek az elhunytak életnagyságú másai. Hihetetlen az egész. Csak egy dolog árnyékolja be a kirándulást, a felhők az égen. Meg is ázunk visszafelé, én pedig úgy döntök, hogy elég volt a motorozásból.
Elmegyünk a Pelni irodába, ahol megtudjuk, hogy van hajó is nekünk megfelelő időpontban (ami nagy szerencse, ha figyelembe vesszük, hogy a távolsági hajók kéthetente járnak). Csak két nap lesz az út a sziget északi csücskébe, Manadóba, és így megúszhatjuk a horrorisztikus buszozást. Persze, ha lesz helyünk – ez csak UP-ban derül majd ki.
A hotelben regenerálódunk kicsit, aztán eldöntjük, hogy mégiscsak meg kellene nézni még egy falut, és adunk még egy esélyt a technikának. Találunk egy tradicionális falut, belépődíjjal…
Aztán találunk még fél tucat sokkal autentikusabb falut, ahol a kutya sem törődik felünk.
Este vacsora után készülődünk, majd beugrunk még egy teára, és indulhat a busz. Az este maradék része a buszon telik, egész hamar UP-ba érünk.

Július 27. péntek

Mivel 5-kor még nemigen van pete-pete, beszállunk egy taxiba, ami meglepően olcsón, 10000 rúpiáért visz el a hotelhez. Zárva találjuk, úgy kell felébreszteni az éjjeliőrt. Aztán kiderül, hogy nincs szoba, csak egy egyágyas, a másikunk meg aludhat a ’hálóteremben’ (20 ágy egy nagy hodályban). Na, erről szó sem lehet, ezután negyedórán keresztül magyarázzuk neki, hogy nekünk jó lesz az egyágyas, elférünk. A személyzet többi tagja sem érti, hogyan lehet egy ágyon aludni, mert amikor felkelünk 10 körül, még mindig ez a téma.
Elindulunk hajójegyet venni, de előtte pénzt kell váltani. Ekkor ér minket az újabb csapás: kiderül, hogy amíg távol voltunk, a dollár újabb 20%-kal gyengébb lett, illetve inkább a rúpia értékelődött fel a miniszterelnök váltásnak köszönhetően.) Ezt nem könnyű megemészteni, de pénzt váltani muszáj, és hajójegy is kell. Beváltunk hát 100 dollárt, hátha mire visszatérünk UP-ba, normalizálódik a helyzet…
Némi lustálkodás után este még elmegyünk a közeli szupermarketbe, és bevásárolunk egy kis hideg élelmet – kell a változatosság az egy hónapja fogyasztott indonéz ételek után.

Július 28. szombat

Reggel 8-ra már elkészülünk a pakolással, és felszállunk egy pete-petére, ami kivisz a Malengkevi pályaudvarra, hogy elutazzunk egy közeli tengerpartra a hajó indulásáig.
Az út elvileg 4 óra – sikerül is 5 alatt megtenni. Tulajdonképpen kényelmes, csak elég kicsik az ülések – megszokott probléma. Bulukumbában átszedelődzködünk egy pete-petébe (itt is résen kell lennünk, ha nem akarunk egy órát vesztegelni.) Mellénk furakodik 2 olasz turista. Egyikük, egy fura külsejű középkorú férfi enyhén lenőtt, festett vörös hajjal egész folyékonyan beszél indonézül, és imád beszélni, nem hagyja békén a velünk együtt utazó helyi lányokat sem, akik a végén már nem tudják, hova nézzenek – de az olasz kitűnően érzi magát. Az elkövetkező napokban időről-időre feltűnik a tengerparton vagy egy étteremben, és ha nem is látjuk meg rögtön, biztosan felfigyelünk a jellegzetes hangjára és olaszos akcentussal beszélt indonéz szövegére.
7 óra utazás után Birában vagyunk.
Hamar megtaláljuk a nekünk való bungalót. A tulaj 40 év körüli férfi, aki egész kedves és segítőkész, de hihetetlen mennyiségű taknyot és nyálat termel, mert ha éppen nem az orrát fújja, akkor köp – vagy időnként nagyokat böfög.
A bungaló viszont tökéletes. Tágas, van terasz, áram, fürdőszoba, és tiszta.
Gyorsan átöltözünk, és lemegyünk a partra. A part minden várakozásunkat felülmúlja. Igazi trópusi paradicsom: hófehér, finom szemű homok borítja, a víz pedig a part közelében zöldes színű, beljebb pedig sötétkék, itt-ott fehérebb foltokkal, ami a korallzátonyt jelzi. Már tudjuk, hogy jó döntés volt itt kihúzni a hajó indulásáig hátralévő pár napot. Ha ezt még lehet fokozni, turista alig van.

Július 29. vasárnap

Vasárnap van, amikor elvileg a környék megtelik az Ujung Pandangból érkező hétvégi nyaralókkal. Kicsit félünk is, mi lesz a meseszép tengerparttal.
Nos a tömegről kiderül, hogy vagy 20-25 nagyrészt fiatal indonézt jelent, akik nagy problémát nem okoznak. Néha kicsit megbámulnak, és lefotóznak, mint a majmot szokás az állatkertben…
Reggeli után lemegyünk a partra, és elindulunk a ’Palau Beach’ felé, ahol még kevesebb az ember. Valóban, itt gyakorlatilag egyedül lehetünk. Ani kitalálja, hogy építsünk homokvárat (régi gyerekkori vágya lehet ez, mert már Senggigiben is előtört belőle.) Most mindketten lelkesen vetjük bele magunkat, és egy 5 tornyos középkori várat kezdünk építeni. Még 2 nap múlva is ott áll, a hullámok által kicsit megtépázva.
Később csak döglünk a napon, olvasunk, majd mikor elviselhetetlenné válik a hőség, behúzódunk a sziklák árnyékába, és ott maradunk délutánig.

Július 30. hétfő

Ma reggel végre kilustálkodhatjuk magunkat, nem vár semmilyen buszozás. Mielőtt még kimegyünk a partra, elmegyünk reggelizni arra a jó kis helyre. Reggelinek való igazán nincs, úgyhogy sült krumplit (kentang goreng) eszünk teás tejjel. Ezzel jól is lakunk egy időre. Maszkot és légzőpipát kölcsönzünk a bungalók tulajdonosától, és sikerül kifognunk két viszonylag jó szemüveget. A part ma még gyönyörűbb, az a 20 indonéz nyaraló is eltűnt. A korallok pedig csodálatosak, egész közelről látjuk őket, mert a hasunk majdnem súrolja a zátony tetejét. Ma is építünk homokvárat, találunk kiszáradt ráktetemet, este pedig megmásszuk a közeli dombot, ahonnan jól látható a félsziget mindkét oldala.
A vacsora a szokásos: mie goreng egy kis desszerttel.

Július 31. kedd

Az utolsó napunk ezen a szép helyen. Reggeli a bungalóban, majd jéghideg narancslével megpakolva irány a part. Ilyenkor reggel egész kint van a víz, ez a legjobb idő a kamerázásra. Amíg dagály van, bemegyünk snorkellingezni is, nehogy úgy járjunk, mint tegnap. Most elég nagy területet bejárunk, sodródunk az áramlattal. Közben nagyon szép korallszigetek felett úszunk el. Jól ki is fáradunk, ezért elterülünk a parton, és olvasunk. Ebéd után ismét a part következik, most matraccal megyünk be a sekélyebb vízbe. Este még utoljára telezabáljuk magunkat, és ennyi.

Július 32. / augusztus 1. szerda

Elég fárasztó utazás áll ma előttünk. El kell jutnunk Manadóba, ami annyit jelent, -, hogy Birából Bulukumbába pete-petével megyünk, onnan Kijanggal Makassarba, aztán hajóval Manadóba. Összesen 3 napi utazás. Bulukumbába 1.45 perc alatt érünk, néha 20 km/h sebességgel. Bulukumbában majdnem egy órát várunk, hogy a Kijang megteljen, aztán nagy nehezen elindulunk, legalább 10 emberrel. Az utazás szörnyű, alig lehet megmoccanni, és majdnem mindenki dohányzik körülöttünk. Még jó, hogy tartunk egy rövid pihenőt félúton. Makassarba délután egykor érünk, az állomásról taxival vitetjük be magunkat. Még fel kell adnunk pár képeslapot, úgyhogy Anita a postára, én pedig a bankba megyek. A dollár közben még lejjebb csúszott. Vásárolnunk is kell a hajóra, ezért elmegyünk egy közeli szupermarketbe, és telepakoljuk a kosarat löncshússal. Majdnem százezret fizetünk, és bízunk benne, hogy a hajón még drágább lesz a kaja, és mindez megérte. Kivitetjük magunkat becakkal a kikötőbe. Ennyi embert még életemben nem láttam hajóra felszállni. Az ekonomi osztály utasai, több száz ember, mind ott gyülekeznek a bejáratnál. A bejárat viszont elég keskeny, ezért iszonyú a tolakodás. Úgy érezzük magunkat, mintha egy darálón passzíroznának át. Aztán bejutunk egy zárt váróterembe, itt várhatunk még párszáz emberrel összezárva. A hajóról közben kezdenek leszállni az utasok, de jó órát kell várnunk, amíg kinyitják a kaput. Addig viszont állni kell a teljes felszereléssel a hátunkon, kb. 40 fokos melegben. Amikor kinyitják a bejáratot, megint megindul a tömeg a partra, majd fel a lépcsőn a hajóra. Itt már tényleg embertelen a tolongás, ráadásul a legtöbben óriási csomagokkal, kartondobozokkal a karjukban és a fejükön próbálnak feljutni. Én például könyörtelenül taszítom félre az egyik öregasszonyt – sajnálom ugyan, de itt a túlélés a tét… A lépcsőre nagy művészet fellépni, miközben hátulról lökdösik az embert. Ami aztán a hajó belsejében vár minket, minden eddigit felülmúl. A mi jegyünk az első három szintre és a fedélzetre érvényes, megyünk hát a tömeggel a hajó fenekébe. Az óriási területen mindenhol egyenmatracok hevernek szorosan egymás mellett, és gyakorlatilag mindent lefoglaltak már az ügyesebbek. Megnézünk egy vécét, ahol 10 cm-es, bizonytalan összetételű folyadék áll a padlón… Menekülünk a fedélzetre, mondván, hogy akkor inkább aludjunk a szabad ég alatt, ott legalább friss a levegő. Kibérelek 15 ezerért egy gyékényt, aztán pár perc múlva megjelenik a megmentőnk, egy jobb vágású indonéz – kiszúrt bennünket a tömegben, ugyanis egész úton nem láttunk más európait – és elvisz minket egy légkondis folyosóra, amiről a legénység kajütjei nyílnak. A padlón szőnyeg is van! Meg vagyunk menekülve. Nem vagyunk egyedül kiválasztottak, de zsúfoltságról szó sincs, sőt a legénységi fürdőszobát is használhatjuk, amihez mindig el kell kérni a kulcsot, azaz a kilincset. Eleinte ezt nem nagyon merjük, de a kinti koszos budihoz végképp nincs kedvünk. Később a ’kunci’ elkérése teljesen természetessé válik.
Vacsorára húst eszünk bagettel. Még napon át ez lesz a reggelink, ebédünk és vacsoránk is. Desszertnek van alma, körte és egy kis csoki. Ja, és jól tettük, hogy bevásároltunk, mert a hajón minden kétszeres áron kapható.

Augusztus 2. csütörtök

Az éjszakát elég simán átaludtuk, csak én keltem fel, hogy WC után kutassoakn. Találtam is egy férfi WC-t, de olyan állapotok uralkodnak, hogy be sem tudtam lépni az ajtón…
Az egész napunk azzal telik, hogy eszünk, kockapókerezünk, vagy kártyázunk. Néha teszünk egy-egy sétát a hajón, átkelünk a nyomortanyán, de jobb a legénységi folyosón. Este egész jól megismerkedünk a szomszédainkkal, azaz a mellettünk alvó két matrózzal, másik két fiúval és aztán egy harmadik srác is leül mellénk játszani. Jól kikap.
Este lemérjük, mennyi időt töltenek a tisztek a kurvákkal.

Augusztus 3. péntek

Tegnap még azt mondták, 10-re érünk Manadóba, ma már inkább déli érkezésről van szó. Végül 1.30-kor kötünk ki Bitungban – ez Manado kikötőjének neve. A nyüzsgést el akarjuk kerülni, de aztán teljesen a közepében találjuk magunkat. Jobb is, hogy a tömeggel együtt szálltunk le, mert azután megindultak a felszállók, ami rosszabb, mint egy elefántcsorda.
Bitungból egy zsúfolt busszal elmegyünk Manadóba és Manadó külvárosából bemóval a belvárosba. Ez a város is elég jellegtelen, és sok a szemét, de legalább nem ordítják minden sarkon azt, hogy „Hello, Mister!” A Smiling Hotelt elég könnyen megtaláljuk, a szobánk egy kis luk. Este elmegyünk vacsorázni, és a kaja ugyan olcsó, de nem valami jó. A hotel teraszán még egy jó könyvet is találunk, amiben hasznos utazási tanácsok vannak egészséggel kapcsolatban. Ez még jól jöhet.

Augusztus 4. szombat

Reggel motorbérlés után kell érdeklődnünk, de kiderül, hogy nagyon kevesen foglalkoznak ezzel, ők pedig meg is kérik az árát. A Matahariban megpróbálunk diát venni, és hosszas kutatás után sikerül is.
Délelőtt még a régi kikötőbe is elmegyünk, itt végre sikerül lencsevégre kapni egy chiliárust. Ez az első hely, ahol az árusok kifejezetten le akarják fotóztatni magukat. 1-kor kijelentkezünk a hotelből, és várjuk a ’kapitányt’, aki majd Bunaken szigetére visz bennünket. Végül aztán egyedül indulunk el. Egy órát vagy talán még többet várunk, 3 körül aztán elindulunk. Egy újabb óra az út Bunakenre. A szigeten lindulunk egy földúton, és találunk is szállást, és be is költözünk Lorenzo bungalói egyikébe. A vizet kannákban hordják a fürdőszobákba a kútról. Az ár tartalmazza a napi 3 közös étkezést is. Először ez a rendszer nem annyira tetszik, de este az asztalnál megismerkedünk a többiekkel. Mivel egy asztalnál eszik mindenki, ez nem megy nehezen. Egy dán párt nagyon szimpatikusnak találunk.
Azt mondják, hogy reggel korán kell felkelni, ha korallt szeretnénk nézegetni, az apály miatt. A vacsora is finom, annak ellenére, hogy csak hal van, ami nem a kedvencünk. Innen kezdve minden nap hal és rizs a menü – igaz, hogy a halat nagyon változatosan és ízletesen készítik el.

Augusztus 5. szombat

Az első teljes napunk a szigeten. Nekem már 5-kor kezdődik a nap, amikor arra kelek, hogy megy a hasam, és innen kezdve 8-ig megvan a programom. Reggelinél is alig tudok enni, és snorkellingezni sem annyira van kedvem. A dán srác (Frank) felajánlja, hogy bemegy Anitával a vízbe, de végül én is csatlakozom.
Egy kis úszkálás után vissza is jövünk, mert jön az apály, és olyankor annyira lemegy a víz, hogy nem tudnánk kijönni a hasunk lereszelése nélkül.
Ebédnél megtudjuk, hogy a másik Homestay hajóján elmehetünk mi is snorkelling túrára délután, van elég hely.
2-re odamegyünk, és miután kiderül, hogy tényleg van hely, sőt csak 20000 rúpia/fő, begyalogolunk a sekély vízen át a hajóig, és indulunk. Három helyen állunk meg, ezek közül az első a legjobb: gyönyörű, ahogy leszakad a korallzátony fala, és rengeteg a hal. Rohadt éhesen érkezünk vissza, jöhet a megszokott közös vacsora.

Augusztus 6. vasárnap

Ma reggel sem kelünk fel hamar – pedig napfelkeltekor szép lehet a tenger – csak 8 után. Arról van szó, hogy ma 4-en kibérelünk egy csónakot (Lorenzóéktól), de nem megy olyan simán a dolog, még azon is gondolkodunk, hogy mégis a tegnapiakkal menjünk-e. Végül a külön hajót választjuk, és egy kis bemelegítő snorkellingezés után elindulunk.
Ebéd (ma van valamilyen sütőtökfőzelék-féle is) után mi Anitával elmegyünk a sziget másik végébe (egy kis dzsungeltúra), és látunk néhány mulatságos fekete malacot. Délután döglődés és olvasás következik, aztán Anita észreveszi, hogy leesett egy fáról négy kókuszdió. A fejembe veszem, hogy kibontom, és félórai munka után az elsőből már ki is isszuk a levet.
A vacsorához Ani hozza a kókuszlét. Evés után elkezdünk öten kártyázni (az osztrák lány, Eva is beáll), és Frank legnagyobb örömére ő nyer. Utána egész későig beszélgetünk, majd ½ 11 körül fekszünk le.

Augusztus 7. hétfő

Ma reggel mennek a dánok Manadóba, de úgy egyezünk meg, hogy majd Tomohonban találkozunk. Reggeli után bemegyünk a hotel előtti részre snorkellingezni, aztán jöhet a pihenés – de még előtte a mosás.
Kiteregetjük a ruhákat, és reméljük, hogy megszáradnak másnapra.
Ebéd után már egyikünknek sincs kedve bemenni a vízbe, így a snorkelling túra elmarad.
Este a szokásos vacsi, de ma van tészta! (Ani csak azt tömi magába, mindenki elől eleszi.)

Augusztus 8. kedd

Mi is itt hagyjuk ezt a szigetet végre, mert már kezdtük unni, és ráadásul este ellopták az egyik pólómat.
8-kor indul a hajónk, megérkezünk Manadóba. Elmegyünk internetezni, aztán elintézem a repülőjegy megerősítését is, és elmegyünk a Dolphin Donuts étterembe, amit a dánok ajánlottak.
Tomohon igazán közel van, kettőre már a hotelben vagyunk. A szobánkat is gyorsan elintézzük, és elhatározzuk, hogy még elmegyünk a Mahawn vulkánt megmászni. Sőt az is kiderül, hogy a holnapra tervezett Lokon megmászásához sem kell vezető.
Bemóval eljutunk a vulkán alá, onnan egyértelmű út vezet fel a kráterhez, ami látványos, és körbejárható.
Este beszélgetés közben, amikor arról beszélgetünk, ki milyen fizetőeszközt használ, egyszerre beugrik, hogy a dollárt ($300) ott hagytuk (hagytam) Bunakenen. Őrület. Innen kezdve nem jár máson az eszem, megkérdezzük az öreget, tudja-e a számot, aki meg is adja. Aztán úgy döntünk, mégsem telefonálunk, ki tudja, hova tűnne akkor a pénzünk…
Eldöntöm, hogy reggel elmegyünk megmászni a Lokont, aztán pedig én egyedül elmegyek Bunakenre, lehetőleg a menetrend szerinti hajóval, bejutok a házba a pénzért (valahogy), és vissza is jövök (valahogy).

Augusztus 9. szerda

5.30-kor kelünk, a megbeszélt időpontban, és látjuk, hogy zuhog az eső. Már azon gondolkodom, hogy elmegyek most Bunakenre, de aztán eláll, és 6-kor útnak indulunk. A térkép, amit kaptunk, jól jön, megtaláljuk a lávafolyamot („liquid lava”, ahogy a helybeliek mondták), onnan pedig nem nehéz tartani az irányt, bár a néha 1-2 méteres lávafalakra nem könnyű felkapaszkodni.
Másfél óra alatt érünk fel a kráter peremére, és ez a vulkán is igazán látványos.
Rövid ebéd után én készülődöm a fantasztikusnak ígérkező útra.
Két bemóval és egy túlzsúfolt busszal jutok be Manadóba, ahol rögtön a kikötőbe megyek, tudom, hogy egy hajót kell „kibérelnem”. Némi alkudozás után (300-ról indulnak) belemennek, hogy 200 ezerért elvisznek, és vissza is hoznak, bár nem Manadóba, hanem a Hotel Santikához, ahonnan majd még vissza kell jutnom mikrolettel a városba.
Bunakenig rázós az út, enyhén szólva hullámzik a tenger, de odaérünk. Kitesznek a falunál, aztán becserkészem a faházat – hátulról, a banánosból közelítem meg. A fiú a partot sepregeti, és tudom, hogy ezt órákon át tudja csinálni, ezért átmászom a köveken, és megnézem, lakik-e benne valaki. Nincs ott senki, és az egyik ablakot is sikerül kinyitnom – kb. 2 perc, és bent vagyok. Némi matatás után megtalálom a matracba rejtett pénzt! Kimászom, és visszafutok a partra.
A parton várom a csónakot – egy ember még a 75 ezres belépővel is próbálkozik, persze hiába – aztán ½ 5 körül kezdek ideges lenni, hogy nem jön a hajó, és már azon gondolkodom, hol tudnék itt elaludni. De itt maradni semmiképp nem akarok, ezért elkezdek alkudozni egy másik hajóra, amikor feltűnik az enyém. Felvesznek, és megyünk a szárazföldre. Onnan fogok egy bemót, aztán Manadótól még kettőt. Bemegyek egy szupermarketbe és a pékségbe is egy kis finomságért, és indulok haza. 8-ra megérkezem a hotelbe.
Este még vacsorázom, aztán le is fekszünk aludni. Ma nincsenek erdei patkányok, csak egy-két visítás.

Augusztus 10. csütörtök

Még egy utolsót reggelizünk Saráékkal, aztán jön értük a reptéri busz. Elválnak útjaink. Reggeli után elmegyünk a vízeséshez. Elég sokat kell hozzá utazni. A végén már egy teherautó platóján utazunk, és a helyiek csak vigyorognak, amikor elővesszük a kamerát.
A vízesést egész könnyen megtaláljuk. Előbb a tetejénél kötünk ki, aztán lemegyünk az aljához is. Óriási víztömeg zúdul lefelé, és a fejembe veszem, hogy csak azért is megmártózom a tóban.
Visszafelé már nagyon megszomjazunk, jó lenne valami hideget inni. Van víz a faluban, de csak felforralt, nem palackozott – lehet, hogy ez vezet pár nappal később a gyomorrontáshoz.
Egy óra múlva már Tomohonban is vagyunk, a bemó elég zsúfolt. Megnézzük az ottani piacot, de nincs semmi érdekes, úgyhogy visszamegyünk. Vacsorára eszünk finom nasi gorenget.

Augusztus 11. péntek

7-kor kelünk. Úgy tűnik, mindenkinek egyszerre csörgött az órája, mert 20 percig kell várni, hogy megürüljön a fürdőszoba. Reggelire mie gorenget eszünk.
Tangkokóba kell eljutnunk, végül is nincs olyan messze. Bemóval kimegyünk az állomásra, és onnan kb. 15 perc múlva indul egy zsúfolt busz. Az utazás egyszerűen szörnyű. Hegyeken-völgyeken át száguldozunk a legvadabb hullámvasút módjára, rajtam ki is tör a pánik, le akarok szállni. Aztán kiderül, hogy ezt az utat teljesen feleslegesen is tettük meg, mert Tangkoko felé nincs csatlakozás. Azaz van, csak órákig kell rá várni. Úgy másfél órányi tehetetlen veszteglés után – mivel a busz még félig sem telt meg – eldöntjük, hogy jobb, ha visszamegyünk Manadóba, mert a végén még lekéssük a repülőnket. Visszagyalogolunk a pályaudvarra, és egy óra múlva Manadóban vagyunk. A kis tarzier makikat ugyan kihagytuk, de most nagyon örülök ennek a városnak. A következő célpont az étterem, ahol ismét jót kajálunk, aztán irány a bevásárlóközpont, mert még sok ajándékot kell beszerezni.
A délután ezzel megy el, rengeteget költünk az ajándékokra, és élvezzük a dolgot. Már sötét van, mire visszaindulunk a hotelbe, ahol bezabáljuk a sütit, és számba vesszük szerzeményeinket.

Augusztus 12. szombat

Korán kelünk, ma megy vissza a gépünk Jakartába, és előtte még el akarunk intézni ezt-azt. Elmegyünk a minireggelinkért, és gyorsan be is faljuk.
A reptérre már rutinosan kitalálunk, csak fogni kell egy mikroletet a Paal 2-re, onnan egy másikat a ’Lampangan’-ra (= reptér). Érdekes módon gyepet telepítenek: a gyeptéglákból csak feleannyi van, mint amennyi kellene, de ez nem számít, lerakják hézagosan és majd a fű benövi a lukakat, ha tudja.
Bent a reptéren még jut időnk egy-egy Feast jégkrémre – később kiderül, hogy az utolsó kettőre – majd beszállás, és némi késéssel felszállás. A gép Ujung Pandangban leszáll, itt le kell szállnunk a gépről, és az épületben várni 50 percet. Unalmunkban összevásárolunk ezt-azt a boltokban, aztán a biztonsági előírásokra fittyet hányva visszamegyünk a gyepre. Még 6 óra sincs, amikor leszállunk Jakartában, és ilyenkor még busz is van. Elindulunk gyalogosan a Jalan Jaksa – az olcsó szállodák utcája – felé, de most másik szállást akarunk, és egy srác be is visz egy olcsó helyre. Csak 20 ezer, és van olyan jó, mint a korábbi volt. Még nem tudjuk, hogy a vécé fontosabb lesz, mint a szoba, és hogy a szoba melegebb, mint egy szauna…
Este a mellettünk lakó szószátyár finn javaslatára a közeli Ya-Udalba megyünk, ahol egy nagyszerű saláta és spagetti a vacsora. Aztán alvás a szaunában.

Augusztus 13. vasárnap

Á! Tehát ez 13-a volt! Így már érthető…
Én már 5-kor talpon vagyok, pontosabban ülök a mellékhelyiségben, és innen kezdve 20-30 percenként visszatérek. 10 körül aztán úgy érzem, hogy már kibírnék egy hosszabb utat, és elmegyünk megvenni a maradék ajándékokat. Az első utunk a Surabaya úti régiségpiacra vezet. Rengeteg árus kínálja itt kis boltokban a portékáját a csatorna egyik oldalán, és tényleg mindent lehet kapni. Fafaragásoktól és porcelántárgyaktól a régi telefonokon és fényképezőgépeken keresztül a lemezekig és famacikig mindent. Alkudni pedig őrül módon kell, mert az irányár általában 4-5-szöröse a valódinak, illetve annak, amennyire mi le tudtunk menni.
Innen visszabajajozunk a Jaksára, bemegyünk az étterembe, Most én is eszem salátát – hátha az kímélőbb. Ani pedig babfőzeléket kér pirítóssal, mert ő sincs túl jól.
A hotelben folytatódik a rémálom: én már rosszabbul nem is lehetnék. Anitának az a véleménye, menjünk el orvoshoz, hátha felír valami jó gyógyszert.
A hoteltulajdonos családja nagyon kedves és segítőkész. A lány – Fibri – elvisz minket az orvosi rendelőbe, majd a gyógyszertárhoz is elkísér.
Aztán Fibri újabb meglepetésekkel szolgál: kapunk teát és kímélő kaját, mindezt ingyen és kérés nélkül! Hiába, ez Indonézia.
Anita összeszedi magát, és elmegy a boltba, vesz nekik egy kis csokit hálából.
Az este nem éppen idilli, hol én, hol Ani látogatja a földszinti vécét. Ha mindez még nem lenne elég, az itteni szúnyogoknak van egy nagyon hülye szokásuk: bemásznak a szúnyoghálón keresztül, és félóránként újabb, vérrel teli szúnyogra kell átkozódva és kimerülten vadásznunk, mert ráadásul a csípéseik rohadtul viszketnek.

Augusztus 14. hétfő

Terveink szerint a mai nap a vízipark és a városnézés között oszlana meg. Hát, mindezt alaposan keresztülhúzza a gyomorrontás. A gyógyszerek egyelőre nemigen hatnak, délelőtt gyakorlatilag csak döglődünk, és látogatjuk a budit. Nem is eszünk, csak isszuk a gyümölcslevet. Ani hordja a boltból hősiesen.
Van már vagy 2 óra, amikor én úgy döntök, hogy már jobban vagyok, és úgy határozunk, hogy azért a városnézés ne maradjon ki, elmegyünk hát busszal (légkondis) a régi kikötőbe és a gyarmati időkre emlékeztető főtérre.
A kikötőben megdumálnak minket, hogy nézzünk körül egy rozoga csónakból, de megéri – ez egy igazi kövület: mindenhol régimódi vitorláshajók állnak, rakodják őket áruval. Készül pár fotó, majd még körbesétálunk, és elindulunk visszafelé, mert Ani már elég rosszul érzi magát.
Azért még a szupermarketbe elmegyünk, veszünk 1-2 hiányzó szuvenírt, és legurítunk egy-egy narancslét, sőt én egy mexikói kaját is megkockáztatok.
Aztán jön az este a szokásos nehézségeivel, csak most már Ani van rosszabbul, én kezdek kigyógyulni.

Augusztus 15. kedd

Eljött hát az utolsó napunk Indonéziában. Nincs sok kedvünk az utazáshoz, mert betegek vagyunk még, főleg Anita.
A reptéren rengeteg időnk van, elköltjük hát a maradék rúpiánkat. A még fennmaradó időben sem unatkozunk, mert még tart a gyomorrontás…
A szöuli járaton az ablaknál ülünk, és azután egészen hazáig. Bár olyan sok látnivaló nincs, többnyire felhős az ég, az idő elég viharos.

Augusztus 16. szerda

Szöulba reggel 5.30-kor ér a gép. Még 7 óra előtt szeretnénk aludni, utána ugyanis jön a sok kis koreai munkába, és össze-vissza rohangásznak. Elfoglaljuk két hónappal azelőtt kiválasztott padunkat, és egy jót alszunk, engem még a cipőkopogás sem ébreszt fel.
Mostanra az étvágyunk is megjön, most már bármit meg tudnánk enni, három napos koplalás után.
A gépünk jó nagy, remélhetőleg nem fogja annyira dobálni magát a szélben, mint az előző. Itt már mindketten megesszük a vacsorát.
Frankfurtba helyi idő szerint 5.35-re érünk. Az átszállás egyszerű lenne, de el kell menni a csomagokért, amivel legalább egy óra eltelik.
A Malév gép egy kis Fokker 70-es. Belülről viszont tágas és kényelmes, olyan mintha a Business osztályon utaznánk. Kaja van bőven, és itt már beszélnek magyarul. A kiszolgálás tökéletes.
Pestre pontosan érkezünk. Az útlevélkezelés elég lassan megy, és idegeskedünk a hátizsákok miatt is, de végül mindent hiánytalanul visszakapunk. Irány haza!
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina