Viking rege I.

Norvégia

Ott-tartózkodás ideje: 2010. aug. 11.  - 2010. aug. 22. (11 nap)

0 hozzászólás I 12 158 látogató olvasta. Rögzítve: 2012. jún. 06. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Norvégia Oslo Bergen Stavanger Galdhoppiggen Jotunheimen Jostedalsbreen Geiranger Preikestolen Kjeragbolten Rjukan Heddal Borgund 

Prológ

Elhatároztam, hogy életem egy korszakát ünnepélyesen lezárom, több mint tíz éve elkezdett mesterségem méltóképpen befejezem, s leteszem a lantot, mint stoppos világjáró. Sok-sok ország sok-sok szegletét jártam már be, emberek ezreivel utaztam, hihetetlen történeteimnek se szeri se száma. De el kell fogadni, hogy a világ megváltozott körülöttem, én is megváltoztam az engem körülvevő világban, a szabad ifjú, világfi lét lassan átmegy komoly középkorú férfi-világba. Persze sokan mondják, hogy sose fogok felnőni, de majd meglátják…
Szóval stoppolásaim történetét álmaim egyik célpontjával, Norvégiával terveztem lezárni. Bár már egy éve dédelgettem ezt a tervet, de végülis a tavalyi év máshogy alakult. Igaz a viking halmok nem maradtak el, Murmanszkból hazafelé ugyanis már kaptam egy csipet Norvégiát. S a látvány – a már amúgyis rózsaszín álmok után – természetesen első látásra szerelem volt. Pedig alig egy órát töltöttünk északon, úgy hogy egész éjszaka vezettem, de nagyon megragadott a norvég táj.
Ezévben nem terveztem eljutni a Nordkappig, hanem az ország szívét, a fjordok és gleccserek hazáját céloztam meg. Társam is akadt e vidék felfedezésére, mert Soma elhatározta, hogy élete első stopposútját az én utolsómmal kapcsolja össze. Még nem tudta mibe vágja a fejszéjét, de a következő lapok bizonyítják, hogy jutott neki hideg és meleg egyaránt…
No de csapjunk a lovak közé, lássuk mi is történt bő másfél hét alatt kétezer kilométeren keresztül, több mint 30 különféle járművel megtett utunkon a trollok földjén.
Gépünk szerda reggel emelkedett a magasba, s a felhők fölött eltöltött több mint két és fél órás unalmas utazás után Oslotól északra, a Gardermoen reptéren ért minket a déli harangszó, mely mint eldörrenő rajtpisztoly nyitotta meg maratoni utunkat. Miután a reptéren nagy nehezen megtaláltuk melyik busszal jutunk el az autópálya melletti felhajtónál terpeszkedő Quality Resort Hotelhez, s befizettük a vaskos tarifát, alig negyed óra múlva a pár kilométerre lévő körforgalomnál lengettük Trondheim feliratú előre elkészített táblánkat. Felgördült a függöny…

Olimpiai tortúra

Mint nagy tapasztalatú, professzionális stoppos igyekeztem Somát tanítgatni a mesterség minden csínjára-bínjára, keserű és édes élettapasztalataimat egybesűrítve átadni neki a know-how-t. Aztán háromnegyed óra elteltével furcsa gondolatok kezdtek megjelenni fejemben – mi lenne, ha visszamennénk a reptérre, bérelnénk egy autót, s kényelmes körülmények között, normális turistaként járnánk be vikingföld szegleteit. Ez a bizarr gondolat életemben először merült fel bennem stoppos utazásaim során, de már most elmondhatom, hogy nem utoljára. De ugye nem leszek olyan, mint a többi turista, aki látványosságtól látványosságig kocsikázik, tespedve a légkondis vagy fűtött autóban, napi négyszer-ötször majszolva vonatkozó napszakbeli ételét, s netalán pihe-puha ágyban pihegve egy forró zuhany után?! Én ebből nem kérek, nyaralni jöttem, azt meg nem így szoktam, s nem is szeretném így szokni… Ezt ugyan Somának nem fedtem fel előre, de azért korábbi utazásaink és elbeszéléseim alapján talán nem is álltattam ilyen hiú reményekben. No jó, legvadabb énemet igyekeztem nem felfedni előtte, és bizonyos minimális kényelmet azért legalább neki biztosítani. De igaz ami igaz, magamnak is be kell vallanom, puhányodtam az évek alatt, megtört az élet és a világtrend. No de ne filozofálgassunk itt, jöjjenek a száraz tények és programpontok.
Első napi terveimben az szerepelt, hogy a messze északon, Oslotól 400 kilométerre, fent a hegyekben fekvő bányavárost, Rorost érjük el, s útközben Lillehammerben tartsunk egy kis megállót. A tervezés azért jó, mert követheti az újratervezés. Nos ez az első napokat hatványozottan jellemezte. Ezt még nem láthattuk akkor, amikor a hosszú várakozás után egy norvég úr kedvesen autójába invitált minket, vállalván, hogy egy jó darabon elvisz minket, s ha akarjuk még tovább is. Akartuk, amire kissé ráfáztunk, de erről majd később…
Nos a bácsi életében nem vett még fel stoppost, most se tudja, hogy jött neki, hogy megálljon nekünk, de ha már így alakult, akkor ez van. Robogtunk észak felé az autópályán, bár néhol a sok építkezés miatt belassultunk, de nem zavartattuk magunkat, olyan jól elcsevegtünk, röpültek a percek és a kilométerek. Bácsikánk négygyermekes családapa, aki mostanában buszsofőrként űzi az ipart, de egykoron farmerként dolgozott. Az élet úgy hozta, hogy újra visszatért a gyökerekhez, s vett néhány húsmarhát, s most bornyakat nevel eladásra. Életemben már én is sokat hallottam, mikor keltemben-léptemben összesúgtak mögöttem, s valóban úgy van: aki paraszt, az mindig paraszt marad, az ember nem tagadhatja meg önmagát. Hősünk sem bír marhák nélkül élni, s miután az asszony 25 évi házasélet otthagyta, néhány évig még küzdött, de aztán rájött milyen nagy marha, hogy ezért a nőért annyi mindent beáldozott. S valóban, miután a mama megszülte sok gyermekét, egyszercsak megkergült, s egy férfi kedvéért otthagyta az egész hóbelevancot. Pedig egy nagy tejgazdaságot építettek fel, a ház körül ott kóricált a sok kis kópé, minden békés, boldog családi idillre utalt. Apuka nem is vette észre az asszonyka eltévelyedését, aki aztán otthagyott csapot-papot és felégette korábbi életének gyökereit. A gyökér kép illik talán legjobban a hölgy bennünk kialakult képéhez. Szántuk a bácsit, s nem értettük, hogy tehet valaki ilyet, saját csemetéinél többre tartva egy valószínűtlen jövőtlen kapcsolatot. Erre vezet a karrierizmus. Bácsikánk egyedül maradt hát gyermekeivel, s mivel közben a tehenészet sem volt már túlzottan profitábilis a mikrobarázdákon, úgy döntött, hogy sofőrnek áll, hátha úgy könnyebb felnevelni a pulyákat. És lőn, egyik lánya épp most megy egyetemre, a többiek is szépen felnőttek.
Időközben elértük a Mjosa tavat, melynek keleti oldalán fut az autópálya, de nyugati oldalán, egy főúton keresztül is el lehet jutni Lillehammerig. S mivel sofőrünk arra megy még egy jó darabig, úgy döntünk, hogy megpróbáljuk vele, legalább haladunk, s biztos menni fog az a kisebb úton is. Végülis nem kellett sokat várakoznunk a következő stoppra. Miután Lena mellett elbúcsúztunk, alig pár percet kellett várnunk, míg egy atipikus norvég gyerek fel nem vett minket. Kreol bőre árulkodott, s mivel nem szőke vagy vörös volt a haja színe, egyből tudtuk, hogy bevándorló. Rasta barátunk Kubából keveredett ide: beleszeretett egy szöszi vikingbe, elvette feleségül, s odaköltözött a családi farmra. Így most disznók alól ganajozhat apósa birtokán. Nyugat-Európában, beh, szép az élet. És már hét éve ebből áll az élete... Cherchez la femme, nesze neked.
Megdöbbentő, ahogy vezet, az autó köhög és prüszköl alatta, nem találják a közös hangot, persze ezt ő azzal indokolja, hogy ritkán vezet olyan autót, amelynek nem automata a sebességváltója. Beszélgetésünk is legalább ilyen szürreális, ott is nehezen leljük a közös hangot, hol angolul, hol spanyolul, hol franciául próbálkozunk kommunikálni, kár, hogy norvégul nem beszélünk. Mindenestre látszik, hogy egy igazi világfival állunk szemben, aki a hűvös északon is megtalálta a dolcsevitát.
Gjovik a környék legnagyobb városa, a Mjosa nyugati oldalának fővárosa, itt pezseg legjobban az élet, kubai barátunk is ide jön, hogy barátaival összeüljenek egy kis jam-melésre. Már a beszálláskor feltűnt, hogy autójában ott lapul a dob. Jesus igen bohókás figura, érződik rajta, hogy a zenélgetés sokkal inkább a sajátja, mint a disznóólban való ténykedés. Őszintén szólva nem való karibi embernek a munka, ő is igazi muzsikus, akinek dalból van a lelke…
Gjovik olimpiai település, a lillehammeri olimpia idején hokimeccseket rendeztek itt, a város elején tábla is emlékezet a két évtizeddel ezelőtti, a várost világszerte valamelyest ismertté tévő eseményre. A város nem túl kicsi, legalábbis elég sokáig megyünk, s nem tudjuk hol fogunk kiszállni. Laknak itt vagy húszezren, s mivel a város a tó partján terül el, ezért szépen végigkocsikázzuk hosszában. Kubai barátunk nem akar tőlünk olyan könnyen megszabadulni, jobbnál-jobb ötletei vannak arra, hogy hol rakjon ki minket, honnan lesz a legkönnyebb tovább menni. Mi szívesen maradtunk volna egy benzinkúton, de inkább kivitt a városból. A Mjosa partján kanyargó szűk út mellett azonban sok hely nem volt, aztán egyszercsak a korlát megszakadt, s végülis ott rakott ki minket Jesus barátunk. Igaz, hogy a pihenőhöz csak úgy lehetett beállni, hogy közben az autó egy harminc centis lépcsőn bucskázik le, ez őt nem zavarta. Az viszont érzékelhető volt, hogy a 80-nal elrobogó többi norvég szemében ez már nem lesz olyan csábító a fékezésre és a félreállásra. Bár barátunk széles mosollyal és heves integetéssel búcsúzott gondolván, hogy most milyen jót tett velünk, mi hamar felismertük, hogy reménytelen a helyzetünk, s az eleredő eső is arra hajtott minket, hogy menjünk vissza Gjovikbe, s a körforgalomnál próbálkozzunk. Igen ám, de az út szélén hely nem volt, így a tóparti kis ösvényen indultunk neki. Sajnos az ösvény egy idő után elfogyott, s a harmatos fű vízkészletének java cipőnkbe jutott. Innentől egyetlen cipőmben hamarosan állt a víz, ami nem túl sok derűre adott okot a norvégiai időjárás ismeretében a következő másfél hétre. Egy idő után nejlonzacskót húztam a lábamra, hogy legalább a zokni ne nedvesedjen tovább, de éreztem, hogy valahogy el kéne kerülni az első napi megfázást, amire az adott szituáció azért kedvező lehetőségeket kínált.
Szóval a legnagyobb norvég tó partján sétálunk, s szomorúan meredünk a hosszan elnyúló tó túlpartjára, ahol egy forgalmas autópályán haladhatnánk, s már talán Lillehammerben lennénk, ha nem erre jövünk. Most meg az út töltésének rézsűjén küzdünk vissza a városba, pont az ellenkező irányban. Cumi. De legalább a város szélén van egy kis látnivaló, ami felvidít minket. A távolban pöfög a világon a legrégebben, közel százötven éve szolgáló keréklapátos gőzhajó, a PS Skibladner. Előttünk a parton vadkacsák totyognak a zöld fűben, a tóból egy szökőkút sugarai törnek fel. Ez akár egy genfi idilli kép is lehetne, de ha körbenézünk, látszik, hogy ez egy másik világ. No, végre megérkezünk fél órája vágyott körforgalmunkhoz, bízva abban, hogy majd itt lesz, akinek mi kellünk. Pár perc elteltével már kezdünk kokettálni az út túloldalán megbúvó kicsiny vasútállomással, de nem engedhetem, hogy csődöt jelentsünk az útnak ebben a szakaszában, s elhessegetem Somának ezeket a kósza gondolatait. S lőn, az eredmény hamarosan egy dobozos formájában érkezik. Lillehammer táblánkat látva, egy szakállas fiatal gyerek kisteherautója fékez mellettünk, s végre visszajutunk a Mjosa keleti oldalára. Az utazás megint emlékezetes: a fűtést nem tudjuk kikapcsolni, már mindenhonnan csöpög rólunk az izzadtság, úgy látszik Jesust elengedtük, de a karibi hangulatot hozzuk magunkkal. Próbáljuk szórakoztatni a fiút, de érezzük, hogy nem vagyunk kellően csendesek és visszafogottak – a túlfűtött hangulatban nem is lehetünk azok, ő viszont ilyen típus. Szociális munkásként mondjuk hozzá van szokva a deviáns viselkedéshez, látszólag nem is rendíti meg túlzottan. Azért megtudunk néhány dolgot róla is, de mi biztos többet mondunk magunkról. Anyukáját megy költöztetni, aki hosszú évek után Lillehammerből megy fel a fővárosba, s most egy szem fia bérelt egy autót, hogy e logisztikai kérdést rendezze. Így telik a szabadság…
Lillehammerhez közeledve végre átjutunk a Mjosán, s a városba bevezető leágazónál lévő benzinkútnál máris búcsút intünk barátunknak. Mivel Norvégia legnagyobb szabadtéri múzeuma, a Mailhaugen skanzen már épp zárórához közelít, jobbnak látjuk a várost csak messziről megszemlélni, s inkább mihamarabb észak felé venni az irányt, mivel már látszik, hogy nem olyan egyszerű azért itt a stopposok helyzete. Lillehammer fő látványosságát, az olimpiai síugrósáncot meg amúgy is láttuk a Mjosa hídjáról.
Persze egy dolog, hogy milyen álmokat fogalmazunk meg a tervezőasztal fölé görnyedve, s más dolog, amikor empirikusan megtapasztaljuk, hogy itt a messzi hűvös, nedves északon a fenékig tejfel mást jelent.
A Lillehammer központjából kivezető út mentén már jó órája lóbáljuk Trondheim-táblánkat, s mindössze annyi sikerélményben volt részünk, hogy egyszer megállt két suhanc, aki ugyan elvitt volna, de a megtett távolság nem elégítette ki az igényeinket, így visszamondtuk az invitet (persze Soma ment volna velük, de én szigorú apáskodó tekintettel lehűtöttem lelkesedését). Ennél nagyobb siker ezidő alatt csak az volt, hogy nem áztunk meg. Ekkor viszont elkezdett esni, így behúzódtunk az olimpiai város benzinkútja melletti kerti asztalhoz, ahol csak a vízszintesen szálló vízcseppek értek, legalább a javát megúsztuk. Aztán az eső elültével visszatértünk posztunkra, de sikereink a korábbiakat idézték. A szürkület beálltával a város elhagyására új terveket kezdtünk szőni, s újra felmerült bennünk az autóbérlés most már kószának semmiféleképpen nem mondható gondolata. A meredek hegyoldalon keresztül – hátizsákunk terhétől alaposan sanyargatva – felküzdöttük magunkat a belvárosba, hogy intézkedjünk e logisztikai kérdésben. A küzdelmes meredély okozta kitikkadás és az újra beköszönő eső arra vezette társaságunkat, hogy külön utakon haladva hidaljuk át a következő időszakot. Soma a vasútállomáson, a hátizsákok tessék-lássék őrzésével szunyókálta át azt a röpke félórát, amíg az esőáztatta Lillehammer utcáin keringtem, felkeresve a város összes potenciális autóbérlő helyét.
Lillehammer, bár a környék legnagyobb települése, de kisvárosi képet mutat. Hihetetlen, hogy egy ekkora, huszonötezres település rendezett olimpiát. Talán a világ legkisebb települése volt, amely ekkora esemény házigazdája lehetett, előtte nem is sokan ismerték a világ más szegleteiben. Persze, mint ez már korábban kiderült, igazából ez egy térségi olimpia volt, s a környező településekkel összefogva közösen voltak a házigazdák, de Lillehammer volt a központ, noha a szomszédos Hamar nála egy kicsit azért nagyobb város. A városközpontban van is egy-egy szobor vagy más mementó, ami az olimpiára emlékeztet.
A szürkülő, esős város utcáin százéves faházak között bandukoltam, rajtam kívül gyakorlatilag ember nem járt itt, így szállodákban és éttermekben igyekeztem a megfelelő információkhoz hozzájutni, de gyakorlatilag nem sok eredményt hozott ebbéli buzgóságom. Visszatérve a pályaudvarra magamhoz vettem Somát és a hátizsákokat, és a borongós éjszakai Lillehammert hosszában átszelve igyekeztünk a városi kempinghez, amire hosszas keresgélés után nagy nehezen rátaláltunk, így végre megpihenhettünk. Nem voltam túlságosan feldobva az első napi teljesítménytől, de reménykedtünk, hogy sorsunk másnap kedvező fordulatot vesz, s a szél belekap vitorlánkba.
Reggel nehezen ment az ébredés, amíg Soma rendbe szedte a toalettjét, én elugrottam felderíteni az egyetlen még szóba jöhető autóbérlési lehetőséget, mely a kempingtől negyedórányi járóföldre volt. Visszatérve azonban kiadtam a jelszót: szerelvényt igazíts, indulunk – ugyanis olyan summát állapítottak meg bérleti díjként, melyre nem csak a fülem állt ketté.
A kempingtől nem kellett sokat sétálni, hogy elérjük az autópályát, szerencsére nem ugyanott, nem előző napi szenvedéseink helyét, hanem egy másikat, egy újat, az új remények helyszínét. Ez viszont sokkal kedvezőtlenebb hely volt, a körforgalom utáni lehajtónál szemernyi hely sem volt megállásra, így az előző napi rémálmok nem oszlottak el teljesen.
Aztán, végre, csak sikerült magunk mögött hagyni Lillehammert és a már minden oldalról látott Mjosa tavat. Tizennyolc órát töltöttünk az olimpiai városban, noha csak egy skanzen-sétát terveztünk. Végre azonban észak felé haladtunk, ami kedélyünkün alaposan javított. Egy indiai hölgy vett magához néhány kilométer erejéig. Most már semmi nem érdekelt minket, csak szabaduljunk a lillehammeri átoktól.
A hunderfosseni Troll kalandparknál egy bérháznyi méretű bibircsókos troll öreglány szobrától kísérve kanyarodtunk le a főútról, hogy egy körforgalomál búcsút vegyünk sofőrünktől, s újra a saját lábainkra álljunk. Nem tudom, mi történt: a lillehammeri átok nem szűnt még meg, vagy kaptunk egy újabbat, amit hívhatunk akár hafjelli átoknak is, de tény, hogy ez a hely is magához rántott és nem enegedett.
Mivel az olimpia idején itt rendezték a szánkó és bobversenyeket, egyre inkább kezdett bennem körvonalazódni, sőt nyilvánvaló vált, hogy olyan ez mint amire az elmúlt évtizedben a szerbiai vízipólócsapat is mutogat: olimpiai átok. Egyszerűen megbabonázott minket. Bármit csináltunk, semmi nem vezetett eredményre. Álltrunk a körforgalomnál, de negyedóránként, ha jött arra valaki, s természetesen hűvös norvég arcán a vendégszeretet legapróbb nyomait sem lehetett felvillanva látni, rezdületlenül gyorsítottak, amint megláttak minket. Próbálkoztunk a gyorsforgalminál is, de ott reményeink még halványabbak voltak. S ebbéli pechszériánkat nem kívántuk azzal tetézni, hogy egy esetlegesen erre járó rendőr borsos büntetést szab ki ránk, mert az autóúton tekergünk, így visszamentünk a körforgalmi magányba. Sőt, arra vetemedtünk, hogy feladva korábbi tiltakozásunkat, buszra szálljunk, s így menjünk észak felé.

Kvam, Norvégia gyöngyszeme

Reggeli sikertelenségünk miatt már alaposan megnyirbáltuk a programot: előbb Roros, majd Trondheim meglátogatása is kikerült az aznapi repertoárból, s a hegyek felé vettük az irányt. Mivel nagyon szép idő köszöntött be, így nem bántuk, hogy ilyen körülmények között tudunk felmenni a Jotunheimen csúcsai közé. Csak már ott lennénk.
Hidegzuhanyként ért minket a buszjegyért lesarcolondó összeg tetemessége, de most már mindegy volt, így legalább haladtunk. Csodás tájon haladtunk keresztül: a szűk Gudbrandsdalen valóban az útikönyvek által beharangozott szépségét nyújtotta felénk. A Lagen folyó a völgy nagy részén tóvá szélesedett, melyek fölött hol zord szürke függőleges fjellek emlkedtek, hol fenyőerdők futottak fel a lankásabb hegyoldalra. Az út mellett takaros kis falvak, a ringebui fatemplom, és sok-sok látnivaló. Csak úgy szívtuk magunkba a látványt, végre láttunk valamit Norvégiából. Aztán egy étterem mellett megállt a busz, s bemondták, hogy itt most egy kis pihenő következik. Még alig egy órája utaztunk, s máris hosszabb időre megállunk. No mindegy. Megkérdezem a sofőrt, hogy jól értettem-e, hogy tíz percig áll a busz, mert akkor teszünk mi is egy átmozgató sétát, mire azt mondja, hogy nem, háromnegyedóra múlva indulunk tovább. Remek. Szikrázó napsütés, kellemes hőmérséklet, lehetnénk akár a hegyekben, mi meg itt kódorgunk egy kis porfészekben. No jó, ne degradáljuk ezt a kedves, Kvam névre hallgató falucskát, hiszen – ha a lillehammeri éjszakai lődörgést nem számítjuk – mégiscsak az első település, amit alaposan megnézhetünk. Bizony, másfél napja vagyunk Norvégiában, s amit eddig láttunk belőle, az Kvam. Nem sokan mondhatják ezt el rajtunk kívül. Pedig Kvam rengeteg látnivalót nyújt, a háromnegyed óra úgy elröppent, hogy alig vettük észre. Végigmentünk a főutcán, jártunk a temetőben, láttunk egy fatemplomot, voltunk a vasútállomáson, s gondoltuk, lesétálunk a folyópartra is. Sajnos utóbbi nem sikerült, mert egy nagy faipari üzem meggátolt ebben, de annak kerítése mellett hatalmas málnamezőre bukkantunk. Így a hátralévő húsz percet a faaprítéktól és pernyétől megtisztított málnafalatok elfogyasztásával alaposan kitöltöttük. Kvam örökre emlékezetes marad, hiszen itt kezdődött el norvégiai utazásunk igazi, tartalmas része.
Buszutunk hátralévő része annyiban különbözött a Pre-Kvam szakasztól, hogy az észak-déli Lagen völgyéből csakhamar áttértünk a nyugat-keleti folyású Otta folyó völgyébe, egyébként a posztkvami utazásunk – a fentebb már ecsetelt módon – egyazon díszletek között zajlott.
Délután négy óra volt, mire Lomba értünk. A program szerint még korán is voltunk, hiszen csak aznap estére terveztem a megérkezést – igaz ugyan, hogy jó néhány száz kilométerrel és néhány városnézést kihagyva, de ezeket most már ne hánytorgassuk fel. Lomban hasonló sikeres stoppolási kísérletet folytattunk, mint gyakorlatilag az elmúlt 24 órában egy kivétellel bármikor, így habozás nélkül úgy döntöttünk, hogy korábbi útitársainkhoz hasonlóan mi is busszal megyünk fel a Spiterstuleni menedékházig.
Végülis nem bántuk meg, hogy busszal próbálkoztunk, mert ahogy elhagytuk a főutat, a maradék 15 km-t egy szerpentines szűk hegyi úton tettük meg, ahol nemhogy aszfalt nem volt, de forgalom se. Ellenben a vegetáció és a geomorfológia csodálatos volt, tetézve számos hidrológiai élménnyel, amelyről a nagy esésű és bővízű Visa és mellékfolyói gondoskodtak.

A Galdhopiggen csúcstámadása – vagy legalábbis valami ahhoz hasonló

A Spiterstulen menedékház nem egy bungalló a hegyen, hanem egy hatalmas komplexum a gleccservájta, valóban U alakú völgyben, melynek egyik oldalán Skandinávia legmagasabb pontja, a Galdhoppiggen, másik felén pedig a vonatkozó félsziget második legmagasabbja terpeszkedik (előbbi négy méterrel magasabb utóbbinál, de néhány évtizede még más sorrendet állapítottak meg közöttük az éles szemű geodéták – csakhogy a globális felmelegedés elolvasztotta a Glittertind jégkúpját, így leszorítva őt a trónról).
A Spiterstulen menedékház kékestetői magasságban található, de itt eltörpül a környező hegyek között. Állítólag a Jotunheimen Nemzeti parkban több mint 250 csúcs emelkedik 1900 méter fölé, ami nem semmi teljesítmény, különösen egy röghegységhez képest. Persze azért a Skandináv középhegységről már az iskolában megtanultuk, hogy a jég alaposan kicsipkézte, s bármennyire lepusztultak a kaledónai formakincsek, a hideg és a jég biztosítja az alpesi arculatot. Több mint 60 gleccser folyik szerte-szét a Jotunheimen völgyeiben, s ezek a jégárak ezernyi csermelyt és patakot, tengerszemeket és tavakat táplálnak. Vízszűkében itt sem vagyunk: a Spiterstulennél összefutó gleccserpatakok vize szélesen elterül, ahogy utat tör a hegyről lehordott durva törmelék és üledék között, s a meredek hegyoldalról az utánpótlás bizosítja, hogy a víz ereje ne lankadjon.
Mivel naplementéig még van időnk, egy átmozgató esti sétára indulunk a turistaház fölötti egymás fölött emelkedő vízesésekhez. Az út kb. 70 százalékos emelkedőn halad több száz méteren keresztül. Kissé in medias res indulunk a skandináv hegyek királyának, de nem lacafacázunk. A kőgörgeteggel és rekettyével borított hegyoldalról csodás panoráma tárul a túloldali Galdhoppiggenre, igaz, a lenyugvó nap sugarai a Skandinávia tetejéről leereszkedő gleccsereken megpattanva éppen a szemünkbe tűznek, de hunyorogva azért be tudunk telni e látvánnyal.
Visszatérve, a turistaháztól lejjebb verjük fel sátrunkat, s az egyre hűvösebbé váló estén vacsora után nyugovóra térünk. Az éjszaka dermesztő hideg volt, s reggelre az esőfelhők is a közelbe értek.
Nem volt szép időnk, a fellegek belepték a hegyeket, de ez nem akadályozhatta meg, hogy nekiinduljunk a 2469 méteres főcsúcs meghódítására. Ez azt jelentette, hogy 1400 métert kellett emelkednünk alig 3-4 kilométeren belül, ami már matematikailag is árulkodik arról, hogy a lejtőszög elég közel járt a derék 90-hez. Bizony, hamar megtapasztaltuk, hogy a „nekiszaladok a hegynek” taktika nem lesz megfelelő, s a csúszós, köves, sáros úton küzdöttünk az elemekkel. Aztán nagy nehezen felértünk egy kissé szelídebb részre, de itt a kitettség miatt a szél támadása volt heves, gyorsan vissza is kellett öltöznünk. Reggelinket egy csodás panorámájú pihenőhelyen töltöttük el, de éreztük, hogy nem szabad sokáig pihenni, mert a légáramlatok jeges fuvallatával nehezen dacoltunk. Az újra meredekké váló terep egy idő után már köves és saras lett, de itt legalább még voltak virágok és kis csermelyek. Aztán a növényzetet magunk mögött hagytuk és már csak bokaszaggató sziklagörgetegeken küzdöttük fel magunkat. Néhol már hómezők tarkították utunkat, a heveny kapaszkodás azonban egyre baljósabb körülmények között zajlott. A völgy túloldalán az esőfelhők már szinte átbuktak, éreztük, hogy hamarosan mi is kapunk a nyakunkba. Térdeink is nehezen bírták a küzdelmet, többször meginogtunk, de még mentünk tovább. Egy lankás hómezőn törtünk át, bízva abban, hogy hamarosan elérjük legalább a Svellnose-t, a hegy első csúcsát, ami bár a felhőkbe burkolózott, nem tűnt már oly távolinak. A Svellnose 2200 méter fölé tornyosul, azután már csak 200 métert kellene emelkedni, hogy felérjünk Norvégia tetejére. Ekkor azonban utolért minket az égi áldás, ami a csúszós grániton nem volt túlzottan ínyünkre. Előttünk a felhők egyre alacsonyabban szálltak, nem láttuk sok értelmét folytatni utunkat. Bár még többen jöttek felfelé, de a norvégok nem nagyon törődnek a csapadékkal, hiszen mindennap ebben élnek. S őket inkább a sportteljesítmény motiválja, mi pedig inkább a látványért jöttünk. Ha továbbmegyünk, akkor sem látunk semmit, és még a végén elázik mindenünk, ami tíznapos utunk ezen pontján elég nagy gondot okozna. Másrészt fizikai állapotunk is arra hajtott, hogy nem kell feltétlenül megmásznunk minden csúcsot, már ezt is szép teljesítményként könyvelhetjük el. Így hát ezer méter szintemelkedést követően, megtéve az út több mint kétharmadát: visszafordultunk. Tudtuk, hogy még ez is szép út lesz, s térdeink valóban nem voltak túl jó állapotban. Én gyakorlatilag nem tudtam behajlítani a jobb térdemet, ami nem tette leányálommá az ereszkedést. Soma is nagyon ki volt, két hendikepes csúszott-mászott lefelé a vizes, sáros, mohos lejtőkön. Néha csendesedett a zuhé, aztán újra rákezdett. Lassan haladtunk, óvatosan ereszkedtünk, majdnem három óra kellett, mire végre leértünk a Visa partjára, s a hídon átjutva a menedékházba. Illetve nem is oda, hanem a szárítószobába. A ház melletti kazánházban a csöveken lehet szárítani az átnedvesedett holmikat. Mintha egy lepukkant szaunában lettünk volna, kényelembe helyeztük magunkat, felaggattuk vizes dolgainkat. Jó volt a melegben. A hatórás gyaloglás a jeges, szeles, vizes hegyen alaposan lestrapálta szervezetünket, elpilledtünk a hőségben. Soma eddigi utunkon itt érezte magát legjobban, nem is akarta elhagyni a forró odút. Mivel az eső nem lankadt, én hősiesen elindultam, hogy összepakoljam dolgainkat, hiszen nemsoká jött a menetrendszerinti, amivel végre magunk mögött hagyhattuk ezt a lucskos környezetet.
Lefelé sokkal gyorsabban haladt a buszunk, s ahogy kiértünk a hegyek belsejéből az idő is tisztább lett. Beérve Lomba, a város elején megpillantott kempingnél kiugrottunk, s a szemerkélő esőben pikpakk felvertük sátrunkat. Aztán egyszercsak elállt…

Szaharai kisülés

Vacsora előtt besétáltunk a városba, mivel be kellett szereznünk a hozzávalókat. Lom kedves kis turistaközpont a széles Otta folyó partján. A város központjában tucatnyi étterem, szálloda, több múzeum és még egy kemping is van. Kár, hogy nem ezt választottuk. Lom komoly csomópont, az egy darabon most már bejárt hegyi út, a Sognefjellsvegen innen ágazik ki a stryni főútból, s a hegyeken keresztül ereszkedik le a Sognefjord szelídebb vidékére. Az út mellett tajtékzó folyó érkezik a városközpontba, majd a stryni út melletti lomhább, tónak is mondható folyóba torkollik. A várost meredek hegyek, fjellek övezik. Valószínűleg a zártság az oka, hogy – annak ellenére, hogy most mindenhol esőcseppek csillognak–, egy tábla tanúsága szerint ez a vidék Norvégia legszárazabb vidéke, Észak Szaharája. Évente 300 mm csapadéknál több ritkán esik, így itt a gazdák már évszázadok óta öntözőcsatornákból nyerik az éltető vizet. Mivel a környéken zsíros földek vannak, így inkább csatornákkal hálózták be a vidéket. A gleccserekből kiolvadó víztömegeket fából készített vízvezetékeken vezették le a völgy aljára, majd ott a csatornákon keresztül juttatták el a szomjazó földekre. Az öntözéses kultúrák mindenhol komoly civilizációt alakítottak ki a történelem folyamán, természetesen Lom is közéjük tartozott, mégha ez a szint néhány nagyságrenddel el is maradt az egyiptomi vagy mezopotámiai testvérterületekétől. A helyi kultúra legjelentősebb tárgyi emlékei természetesen fából épültek, melynek első számú remeke a híres norvégiai dongatemplomok egyik jeles képviselője. A Lomi stavkirke az elmúlt években töltötte be 850. születésnapját. Ez volt az első középkori fatemplom, amit testközelből láthattunk, s az előzetes híreknek megfelelően lenyűgöző látványt nyújtott. Igaz, kissé modernebb képet mutatott, mint az utunk későbbi állomásain látott borgundi vagy heddali, de ennek az is az oka, hogy életének derekán kissé átalakították, megnagyobbították, így eltűnt körüle a fedett kerengős folyosó. De a tető sarkait és tornyait díszítő jellegzetes sárkánydíszek ugyanolyanok maradtak, mint a fentebb említetteknél, melyeket ekkor még csak fényképről ismertünk.
A temetővel körbevett templomot jó volt körbejárni, jól éreztük magunkat, végre szép volt az idő, szép helyen voltunk. Korgó gyomrunk azonban jelezte, hogy ideje feltárni, mit is nyújthat nekünk a norvégiai áruházak bőséges kínálata. Igazából itt ismerkedtünk meg a norvégiai árszínvonallal, hiszen eddig csak a buszjegyek révén találkoztunk a hírhedt drágasággal. Elképedtünk, minden háromszor-négyszer annyiba kerül, mint otthon. Egy tojás nyolcvan forint, egy liter tej ötszáznegyven, egy fél kiló kenyér nyolcszáz. Tudtuk, hogy nem lesz olcsó, de azért ez mellbevágó volt. Bár ekkor még néhány jutalomfalatot megengedtünk magunknak joghurt és üdítő formájában, de utunk további részére előrevetítette, hogy a kenyér-tej duón kívül sokmindenre nem fogunk költeni, s az otthonról hozott készleteinket fogjuk kihasználni, utánpótlási vonalainkat feláldozni. Össze is dobtunk vacsorára egy kínai levest, hogy ezzel is bizonyítsuk előbbi fogadalmunk melletti elkötelezettségünket. Ebben mondjuk majdnem megakadályozott, hogy telefontöltőm darabokra hullott, s a kemping minden feszültsége átment szervezetemen, de szerencsére az egész nap benyelt nedvesség miatt nem tudott elfüstölni.
Reggel adtunk magunknak még egy lehetőséget, hogy végre bebizonyítsuk, hogy képesek vagyunk stoppal utazni. Nagy hittel és bizodalommal, bő fél órával a menetrendszerinti járat érkezése előtt kivonultunk a kemping előtti buszmegállóba, s nem hittünk a szemünknek, amikor alig egy perc elteltével már egy autó ott állt előttünk. Egy fiatal holland zenészpárral tettük meg utunkat a Juvashytte-i elágazóig. Ők aznap tervezték megmászni a Galdhopi-t, de a könnyebb útvonalon keresztül. Igaz, hogy itt egy gleccsert is kell keresztezni, s ahhoz felszerelést kell bérelni, de mégis könnyebben teljesíthető, mint az általunk bevállalt fekete pálya. Mivel tudtuk, hogy aznap szép idő várható, majdnem elcsábultunk, hogy esetleg megpillanthassuk Norvégia tetejét – nem felhők mögé rejtve, hanem a nap sugarai által megvilágítva. De aztán térdeinkre pillantottunk, és megköszöntük a lehetőséget. A holland pár egyébként az előző évet is Norvégiában töltötte, de akkor két héten keresztül esett, mégis idei nyaralásukat is ide tervezték, annyira megfogta őket a viking hangulat. Mindenestre biztató, ha itt minden nyár így néz ki…A historikus klimatikus adatoktól mindenestre kissé megrettentünk, de bíztunk a szebb jövőben, ez a nap más volt mint a többi, ez már ekkor látszódott. A hollandusok is aranyosok voltak, a leányzó szombathelyi látogatásáról is beszámolt, amikor behegedülte a vasi éjszakát.
Az út további része már nem volt ennyire gördülékeny, legalábbis stoppos szempontból.

Áttrapézolás a Jotunheimen vidékén

Mivel félórányi előnyünket a busz ledolgozta, s nem sok remény látszott arra, hogy megfordul a hadiszerencse, inkább felsunnyogtunk a buszra, hogy így jussunk el Gaupnéba, a gleccserek hazájának kapujához. Ehhez egy kétórás utat kellett megtenni a havas, jeges fjellek között, gyakran szerpentineken keresztül. Fantasztikus magashegyi környezetben mentünk fel a fennsíkra, majd ereszkedtünk onnan alá. Utunkat csodás hegyi patakok, vízesések, vadregényes tengerszemek színezték, alig bírtuk kapkodni a fejünket. A tavakban visszatükrőződő meredek hegyoldalak között gleccserek ereszkedtek alá, hómezők díszítették a horizontot, s a mohazöld mezőkön itt-ott fűvel borított tetejű faházak, hütték árválkodtak, tanúbizonyságot adva a civilizált világ jelenlétéről.
Itt-ott megálltunk pár perc szusszanásra, ekkor az utasok szinte mindegyike fényképezőgépét kattogtatta, s csak egy-két útitársunk választotta a forró teát, kávét az étterem falai között. Aztán egy szerpentines szakasz végén leereszkedtünk a tengerszint közelébe, s az egyik kanyar után megpillantottuk a csodálatos Lustrafjordot, életünk első fjordját. Felemelő volt a pillanat, nagyszerű élmény ért minket, hiszen ezzel nem csak egy fjordot a sok közül, hanem magát a világ legnagyobbját, a Sognefjordot, illetve annak a tengertől legtávolabbi pontját csodáltuk. No jó, lehet, hogy a Sognefjord csak Európa legnagyobb fjordja, a világon állítólag van egy hosszabb valahol Grönlandon, de annak nagy része a jég alatt van – az nem is igazán számít. Itt viszont 200 kilométer hosszan nyúlik be egy csáp az óceánból, mely több ágra bomlik, s most itt állunk a karácsonyfa csúcsán. S ha minden jól megy, utunk során leszünk még sok-sok ágában.
Hihetetlen egy hely, ezerméteres hegyek ölelik körbe a víztükröt, s az öböl feneke is legalább ilyen mélyen van. A kietlen hegyvidék után a fjord partján újra életet találunk: egy-egy védettebb helyen kis falvak fehérre festett fatemplomokkal, a lankákat málnaligetek borítják, a fjord vizén halászbárkák és ladikok ringanak. Idilli a kép, méltó befejezése buszozásunknak.
Gaupnéba érve végre lerakott a busz, új kalandok vártak, innen stoppal kellett eljutnunk a Jostedalsbreen pereméig. Ránézve a térképre, láttuk, hogy nem lesz egyszerű, mert legalább 30 km-re volt a gleccser nyelve, s az úton nem volt túl nagy forgalom. Így volt idő, hogy az út menti málnabokrok minden termését leszüreteljük. Míg Soma őrségben állt az út mellett, én eltűntem a vízmosásban. S mint a téli álmából felébredt medve, aki félév nélkülözés után az első útjába álló falatot mohón falja, a szúrós vesszők piros terméseit mind egy szálig arcomba toltam. No jó, az őrség is kapott… Elvoltunk egy darabig, nem nagyon akart senki megállni, mondjuk alig jött erre a fehér holló se. Aztán egy lengyel hölgy végre megállt, de csak azért, hogy elmondja, hogy semmi hely nincs a kocsijában, meg nem is oda megy, ahova mi…persze, ha oda menne, akkor más lenne, de bocsássunk meg neki, hogy most nem visz el minket. A mea culpa-t elfogadtuk, s feloldoztuk, hogy megkönnyebülten, s ne szúrós tekintetünktől övezve mehessen tovább. Aztán egyszer csak végre-valahára megállt egy spanyol, azaz baszk lakóbusz, s új útitársakkal repültünk a cél felé. Az úton nagyon jól elszórakoztunk, elmesélték útjukat Bilbaotól idáig, s az eddigi norvégiai élményeiket. 1 hónapra jöttek, még a felénél se járnak, s ahol lehet, biciklivel teszik meg az utat, de két etap között azért kocsikáznak egy nagyot. A tapasztalataikat bőségesen átadták, a Flam-vasútról kissé le is beszéltek minket. De mi is adtunk nekik plusszt, igaz, inkább a viccelődésben éltük ki magunkat. Ahogy haladtunk be egyre mélyebben a Jostedali völgybe, az Athletic Bilbaora és a baszk focira terelődött a szó. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy az utat is elrontottuk, a GPS se figyelt, s kénytelenek voltunk visszafordulni. Innen már nem volt messze, meg is pillantottuk csakhamar a hegyről leereszkedő jégfolyamot, amihez egy keskeny, kanyargós úton, a gyalogos turistacsoportokat kerülgetve egyre közelebb kerültünk. Megérkezve a parkolóba búcsút intettünk barátainknak, s gyalog folytattuk az utunkat.

Heves jeges

Táskáinkat a parkolóban hagytuk, s egy kis erdei ösvényen, gránitsziklákon és patakvölgyekben, létrákon és kőlépcsőkön keresztül indultunk a Nigardsbreen irányába. Nyugdíjasabb turisták kis hajóval haladtak a gleccsernyelvig, mi azonban nem voltunk ily puhányok, s felemelt fejjel törtünk át az olasz és francia családok között. Persze az út nem volt oly egyszerű, s mentünk vagy négy kilométert, mire végre egy kiszáradt gleccserpatakon átívelő fahíd túloldalán már táblák jelezték, hogy a panorámapont nagyon közel van. Ehhez azonban még egy nagy gránitcsúszdán kellett feljutnunk, aztán kiderült, hogy onnan még vagy két gerincet kell menni, mire valóban elénk tárul a gleccser egész jeges valója. De nagy küzdéssel, kitartóan odaértünk. Ebédünket a legszelesebb helyen fogyasztottuk, a gleccser felől érkező jeges fuvallatban nagyon kellemesen fagyott arcunkba az olcsó norvég kenyér. Nem is tartott sokáig a löncs, már a falat akartuk inkább kaparni. A gleccsernyelvet övező drótkötél nem jelenthetett akadályt a közelebb jutásban, s a moréna kőgörgetege is csak belassított minket – pár perc múlva már a jégfalat lapogathattuk. A szikrázó napsütésben kéklő jégár hasadékai között felemelő élmény volt a leskelődés, meg is nyalogattam a gleccser nyelvét, szopogattam a leborjadzott darabokat. A gleccser alatt alagutak, barlangok alakultak ki, nagyon heves az olvadás. A legnagyobb gleccseralagútból egy hatalmas folyó roppant erővel tört elő. Itt volt a leghidegebb, ahogy a jég belsejéből kiáramló levegőtömeg arcunkba hasított, nem nagyon éreztük a nap sugarainak melegét.
A Jostedalsbreen gleccserei közül állítólag ez az, ami a leglátványosabb. Korábban mindenki a Briksdalsbreenhez ment, de az egyre jobban visszahúzódik. A Nigardsbreen viszont nemhogy fogyna, még hízik is rendesen. Állítólag a vidék az utóbbi években egyre csapadékosabbá vált, s így az 1970-80-as években jellemző fogyást az utóbbi húsz évben heves előrenyomulás követte. Több száz méterrel lett hosszabb a jégfolyó, ami világszinten is elég ritka.
A gleccseren sétát is lehet tenni, meg is néztük, hogy milyen konstrukcióban lehet oda feljutni. Bár nem voltunk annyira oda a jégmászásért, de közelebb mentünk. Ehhez azonban a gleccserpatak fölött egy elég ingatag kötélhídon kellett átkelnünk. A lengedező tákolmány nem nyújtott túl nagy biztonságot, de ki bátrabban, ki barna csíkkal a nadrágján, csak-csak átjutottunk. Egy bódétól indultak az expedíciók, hágóvasat illesztettek a talpukra a bátor és gazdag turisták, s mint a munkatáborba igyekvő rabok, láncra fogva, egymás sarkában küzdötték fel magukat a jeges lépcsőn. Nekik enélkül, ingyen is küzdelmes az élet, köszöntük, nem kértünk belőle. Szabadon és büszkén, lassan visszaindultunk a már ismert úton. Útközben arra lettünk figyelmesek, hogy magyar szót hallunk. Három magyar hölgy érkezett, szóba elegyedtünk, az első magyarok voltak, akikkel találkoztunk itt a messzi északon. Aztán folytattuk utunkat, s nemsoká ismerősökkel találkoztunk, a szájpirszinges baszk pár jött velünk szembe kötélzettel, jégcsákánnyal, teljes menetfelszerelésben. Sziesztáztak egy kicsit, s most indulnak neki a jégfalnak. Mi is leültünk egy kicsit, de aztán irány a parkoló másik fele, egy kocsit se szalaszthatunk el. Ilyen stopposhely ritkán adatik, egy tó partján, gleccserrel a háttérben. Egy német lakóautó megáll nekünk, átrendezzük a belsőt, beülünk a megszeppent kisgyerekek mellé. Kiderül, hogy ők csak a főútig mennek, s addig se sokat kommunikálnak. Aztán kiraktak minket a Breheim centrumnál, egy sisak alakú gleccser-múzeumnál. Egy kis sétát tettünk bent, aztán kigyalogoltunk a málnabokrok övezte ideális stopposhelyhez. Gleccserrenéző. Kell ennél több. Mondjuk az, hogy azért egy idő után felvegyen valaki. Ez egy jó darabig azonban nem nagyon akaródzik, ami abból is feltűnik, hogy a környékbeli málnások lelegelése után egyre messzebb távolodom a placctól. Lassan telítődünk a gyümölccsel, mikoris meglátom a távolban, hogy egy magyar rendszámú autó érkezik. S igen a már korábban megismert lányok megállnak, és fel is vesznek. Egy jó néhány tucat kilométeren közös az utunk, addig talán kibírható a szoroskodás.

Zuziékkal tűzön-vízen át

Utunk végéig alaposan megismerjük őket, s ők is kapnak belőlünk néhány emléket. Hármukat összeköti, hogy alig egy éve még mindannyian a siófoki kórház radiológiai osztályán dolgoztak, ki mint már tapasztalt átvilágító, ki még a szakvizsgájára készülő friss húsként. Sára azonban közel egy fél éve, nagy elhatározásra jutott, s belevágott élete nagy kalandjába, s eljött a távoli Norvégia egy kis vidéki kórházába, hogy legalábbis egy-két évig itt szerezzen élményeket, tapasztalatokat és természetesen némi készpénzt, amivel otthonhagyott csemetéi jelenét és jövőjét is segítheti. Sára nem az a csöndes asszony, akiből harapófogóval kell kihúzni a szavakat, egész utunkat végigcsicseregte, mesélt korábbi otthoni élményeiről, az egyik volt férjével éveken keresztül együtt csinált hagyományőrző lovastanyáról, a lovasterápiás foglalkozásokról, a vidéki élet minden ezzeljárójáról, gyerekeivel való, néha eléggé konfliktusos kapcsolatáról, depressziójáról, s megannyi másról. Hatalmas élettapasztalata, szomorú és vidám történetei elszórakoztattak, megnevettetek, megdöbbentettek, életének nehézségeit és keserveit az út alatt szinte magunkénak éreztük. Szinte egymást tromfoltuk a különböző sztorikkal, mindannyian jól éreztük magunkat. Talán így volt ezzel Zsuzsi és Melcsi is, a két siófoki radiológus ex-kolléga, akik néhány napra jöttek meglátogatni Sárát, s valószínűleg álmukban sem gondolták, hogy nem csak vele töltik idejüket, hanem két potyautassal is. Persze az ő döntésük is volt, hogy velük tarthatunk, magukat okolhatják, ha terhükre voltunk – bár ezt nem érzékeltették velünk sose, s biztos, hogy nem is voltak fenntartásaik…
Annyira jót beszélgettünk, hogy nem is nagyon volt kedvünk elbúcsúzni. Hát, amikor még kiderült, hogy másnap a Geirangerfjordhoz, nagy álmomhoz mennek. Voltam annyira szemtelen, hogy megkérdeztem tőlük, hogy esetleg nem csatlakozhatnánk-e hozzájuk erre az útra. Vagy nem mertek nemet mondani, vagy tényleg szimpatikusnak találtak minket, nem tudom, mindenesetre bevállalták, hogy másnap is öten folytassuk az utat. Így hát nem is szálltunk ki Sogndalnál, hanem mentünk velük tovább nyugat felé, Fördébe.
Ez a szép a stoppos utazásban, az ember olyan helyekre jut el, amit nem tervezett, ahova talán nem is akart eljutni, amit kihagyott volna a feszes útitervből. Hosszas tervezés után kitaláltam, hogy a Jostedalsbreen melyik részére menjünk gleccsert nézni, aztán a végén szinte körbejártuk az óriási jégmezőt, s szinte minden lecsorgó jégárat láthattunk, nem is beszélve azokról a fjordokról, tavakról, völgyekről és hágókról, amellyel szegényebbek lennénk, ha minden a terveim szerint alakul.
Néztünk ki az ablakon, mikor az út a Sognefjord mellett kanyargott, kapkodtuk a tekintetünk, majd egy hosszú alagútból kibukkanva, a Fjaerlandsfjord partjáról a Boyabreen, a Jostedalsbreen déli ágának látványa nyűgözött le minket. Többek közt ezt se láttuk volna. Aztán magunk mögött hagytuk a jégmezőket, majd megálltunk egy kicsit a Jolstravatnet tó partján. A festői környezetben sétáltunk a tóparton és egy mólón, s közben tervezgettünk egy fjordbeli fürdőzést, melyhez ki bátrabban állt hozzá, ki teljesen elzárkózott attól. Iszonyú hideg tud lenni ezeknek a norvég tavaknak és fjordoknak a vize, nem is csodálkozom, hogy van, ki nem vállalkozna ezen ész nélküli lubickolásra. Persze ekkor még nekem is nagy volt a szám, hiszen még nem volt itt a számonkérés ideje. Mielőtt megérkeztünk Fördébe, a város előtt megálltunk egy skanzennél, hogy megnézzük a helyi száz-kétszázéves, fűvel fedett faházakat – de aztán a programot reggelre halasztottuk, mert a múzeumban akkor épp valami mulatság folyt. A város kempingjénél aztán búcsút vettünk a lányoktól a reggeli viszontlátás reményében.
Mivel még nem esteledett ránk, egy sétával szerettük volna lezárni a napot. Sátorállítás után felkerekedtünk, hogy besétálunk a kisvárosba. Amilyen kicsi a város, olyan messze voltunk, így jó sokat kellett gyalogolni mire beértünk a központba. Förde nem a szépségéről nevezetes, sokkal inkább arról, hogy Norvégiában ez volt az első tervezett város. Emiatt a város elég inverz képet mutat, hiszen a háborús pusztítás és az új elképzelések miatt a városközpontot teljesen kitakarították, átépítették, míg a város peremén megmaradtak a régi lakónegyedek. A belváros így gyakorlatilag négyzethálós szerkezetű, hatalmas bevásárlóközpontokkal és más nagy kockákkal ékesített, akörül pedig az utcák sokkal inkább girbegurbák, és a csinos kertes házak szebb látványt nyújtanak, hiszen valójában ez az óváros. A régi, hófehér fatemplom, néhány hagyományosan cölöpökön, illetve kőtuskókon egyensúlyozó faház emlékezetes ugyan, de ilyet minden norvég városban lehet látni. Ráadásul a hazaút is elég hosszú, s még vacsorát is kéne csinálni. Hosszú volt a nap, kellemesen elfáradtunk, mire hazaértünk, a levest már félálomban ettük meg.

Vadregényes útjaink

Reggel nehezen ment az ébredés, de mire a lányok megérkeztek, mi már talpon voltunk, s széles vigyorral vártuk őket, hiszen tudtuk, hogy nagy élmények várnánk ránk, Norvégia egyik legszebb helye és megannyi élmény. Előző napon is megettük a lányok elemózsiáját, s ma reggel is készítettek nekünk szendvicseket. Pártfogásukba vettek, gondoskodtak rólunk, irultunk-pirultunk a gyönyörűségtől. Úgy néz ki, megszerettek minket, vagy csak megszánták az ágrólszakadt szerencsétleneket?
Végülis másfél napunk volt arra, hogy megismerjük egymást, s bizonyítsunk. Érdekes, amikor ilyen nyitott emberek találkoznak össze, nem jelent nehézséget az ismerkedés, másnap reggel már szinte régi ismerősként köszöntöttük egymást. Sára szinte gondoskodó anyukaként bánt velünk. Zsuzsi nagyon nyitott, kedves, barátságos lány, aki láthatóan élvezte társaságunkat, történeteinket, különleges utazási élményeinket. Hajdanán ő is megjárta Tajvant, s látszott rajta, hogy érdekli a mi életünk és útjaink is. Melcsi ezzel szemben a visszafogottságáról marad meg emlékezetünkben, aki egész utunkon alig szólt, szinte a hangját nem is hallottuk, de tekintete elárulta, hogy jól érezte magát velünk.
Aznap reggel az indulás után nem sokat ültünk az autóban, hiszen az előző esti ígéretnek megfelelően egyből visszamentünk a Sunnfjord múzeumba, hogy körbesétáljuk a skanzen házait, gazdasági épületeit, csónakházait, a gerendabudit, bekukucskáljunk a homályos ablaküvegeken, játszadozzunk a kecskegidákkal és megadjuk az alaphangot a csodaszép naphoz. Szikrázó napsütésben folytattuk utunkat, szűk völgyben kapaszkodtunk felfelé, majd egyszercsak elénk tárult a fenséges Nordfjord vidéke. A szerpentin legszebb kilátópontján alig fértünk a fényképezőgép előtt pózoló orosz és lengyel lányok tömegétől, mulatságos élményt nyújtott, ahogy modelleket megszégyenítően pipiskednek, nem túlzottan törődve azzal, hogy a háttér mennyire kap hangsúlyt a képen, önnön arcmásuk mögött végülis az úgyis lényegtelenné silányul. E mulatságos látvány kísért utunkon, amint legördültünk a szerpentinen a fjord-partra, s aztán a girbegurba partvonal mentén kocsikázgattunk talán egy órát is, a légvonalban pár kilométerre lévő Strynbe. Itt rövid technikai szünetet tartottunk, amit ebéddel, tankolással és guminyomás-ellenőrzéssel töltöttünk ki, hiszen egy emberek által nem lakott, világvégi vidékre igyekeztünk.
Strynből a Geirnagerfjordhoz több szebbnél-szebb útvonal vezet a hegyeken keresztül, javaslatomra azonban az egyik legkülönlegesebb úton közelítettük meg a messzeföldön híres fjordot – amely javaslatot a végén majdnem megbántam.
Az út kellemesen indult, elhaladtunk a Stryni tó partján, majd az egyre szűkülő völgyben keskeny szerpentineken haladtunk egyre magasabbra a szikrázó napsütésben. Egy 19. század végén épült, a szűk szurdokot áthidaló masszív kőhídnál megállva csodáltuk a sziklakanyon mélyén őrjöngő hegyi patakot, majd egyre magasabbra emelkedtünk a stryni völgy fölé. Jobbra-balra kanyarodtunk a szűk úton, mire felértünk egy turistaházhoz. Kihalt minden, rajtunk kívül talán egy család van a környéken. Megállunk a parkolóban, hogy megnézzük a hatalmas Buldrefossen vízesést, ahogy a magunk mögött hagyott szerpentinek közötti mély hasadékba omlik bele. A parkoló ugyan fizetős, de erre a néhány percre azt a pár száz forintot inkább megspórolnánk. A víz iszonyatos erővel zúdul alá, a stryni völgy mindehhez festői hátteret teremt. Csodaszép környezet, felejthetetlen élmény. Ám a megálló mégsem erről emlékezetes, hanem arról a húszezer forintos büntetésről, amit autónk szélvédőjén találtunk a kifizetetlen parkolásért…
A kalamajkát követően az autóban is kissé zordabb lett a hangulat, nekem is lelkiismeret furdalásom volt, mivel a nem-fizetés először az én számból hangzott el. Az egyre szűkülő szerpentineken haladtunk felfelé a völgyben, igaz, már nem volt olyan meredek az emelkedő, de a táj egyre zordabbá vált, a fák eltűntek, az útminőség is romlott, egyre porosabb, murvásabb úton haladtunk, mikoris felértünk egy fennsíki szakaszra. Körbe-körbe tavak és csorgók, itt-ott hófoltok tűntek fel, s tették változatossá a kerekded gránit hompok és törmeléklejtők uralta tájat. Látszott, hogy ez itt télen a jég birodalma, minden alaposan meg van csiszolva, mintha csak az imént smirglizte volna végig a tájat egy viking brigád. A Strynefjellsvegen az egyik legszebb és legkalandosabb norvég hegyi út, nem véletlenül egyik ékköve a norvég nemzeti turistavonalaknak.
Kacskaringóztunk a tavak mellett a keskeny úton, lassan haladtunk, s a szembejövő forgalom miatt gyakran le kellett húzódnunk. Óránkra pillantva láttuk, hogy kissé késésben vagyunk, mert már lassan megszólalt az utolsó geirangeri komp kürtje is, mi meg vég valahol a világ végén porzunk. Aztán nagy nehezen csak kijutottunk a főútra, ahol már nagy sebességre kapcsolva rohantunk a bekötőútig. Közel ezer métert ereszkedtünk innen le a fjord partjáig, iszonyatos szerpentineken, versenyezve a percmutatóval.
Az egyik fő látványosságként ismert Dalsnibba-kilátót ki kellett hagynunk, pedig az még izgalmasabb lett volna, mint az eddigiek – hiszen itt is porzó földúton kell egy meredek szerpentinen emelkedni 1400 méter fölé, korlát nincs az út mellett, s nagy az adrenalindózis. Ezt mi csak Sárától tudjuk, aki már járt erre, és végigordította a felmenetet. Ettől az élménytől most megfosztottuk magunkat, de azért egy kissé lejjebb megálltunk egy pillanatra. A Flydalsjuvet, a másik híres megálló egy híres sziklapárkány, amely a fjord felé tekintve a kilátásba bezavar ugyan, de egyesek legnagyobb örömére, mert azon mindenfajta gimnasztikai gyakorlatok végezhetők, amely egy fényképen megdöbbentő és emlékezetes bizonyítékát adja a vakmerőségnek. Mi ezt nem csak azért nem próbáltuk ki, mert nem volt időnk, vagy, mert tudtuk, hogy még előttünk állt a Kjerag – hanem mert nyulak voltunk. Mondjuk én nem…na jó de igen…
Inkább robogtunk tovább, mert még le kellett gyűrnünk néhány hajtűkanyart, s a hajó már az alattunk elterülő kisvárosban volt. Ezt az utat egyébként csak egy-két hónapot lehet használni, akkora hófalak vannak télen errefelé. Geirangerbe csak hajóval érdemes jönni az év nagy részében, mert a szerpentinek mélyen a hó alatt rejtőznek. A városhoz északról is befut egy még látványosabb út, a Sasok útja, mely a büszke hágótól több mint tíz szerpentinen keresztül ereszkedik a mélybe, szinte sormintát rajzolva a sziklafalba.

Romantikus fjord-horror

Egy-két perccel a komp indulása előtt végre megérkeztünk a kikötőbe, s hamarosan a leghíresebb norvégiai fjordon ringatóztunk a bárkán. A nagy rohanás után megpihentünk, s igyekeztünk betelni a mámorító látvánnyal. A Geiranger fjord azért az egyik leglátványosabb és leginkább látogatott norvégiai táj, mert itt a vadregényesség, a romantika, a monumentalitás és a báj egyszerre van jelen. Ezért lett a világörökség része is. Állítólag évente hétszázezren keresik fel, s ezzel a harmadik legnagyobb utaskikötő Norvégiában, pedig csak négy hónap a turistaszezon. De ide még a legnagyobb merülésű óceánjárók is be tudnak jönni, a víz iszonyatosan mély, akár 300 métert is kéne úszni, míg elérnénk az alját, ami még sík terepen se lenne egyszerű. Betoncsizmában lenne érdemes csak próbálkozni…
A kétezer méteres meredek sziklafalak között hosszú kilométereken keresztül kúszik el a csodásan kéklő víztükör. A hegyek tetején még hófoltok tűnnek fel, a meredek sziklákon, minden talpalatnyi helyen fák és bokrok zöldellenek, a repedéseknél pedig vízesések zubognak alá. A leghíresebb a Hét Nővér vízesés, ahol a fjord feletti több száz méteres sziklafalak pereméről zuhan a mélybe a vízoszlop, egymás mellett, mint az orgonasípok. Legalábbis vízbő időszakban, mert most inkább csak vézna, alultáplált, lánytestvérek benyomását keltik, akik közül némelyik annyira anorexiás, hogy szinte nem is látszik. De legalább szép szivárványszínben pompáznak, a napsugarak selymesen cirógatják a nővérek buksiját.
A fjord mentén, a meredek sziklafalak tövében, itt-ott feltűnik egy pirinyó farm, ahová csak ladikon lehet eljutni. Csodálatos lehet itt lakni, körbevéve a hegyekkel, vízesésekkel, kéklő vizekkel. Télen viszont nem egy leányálom: amikor például karácsonykor a kamrában elfogy a só, és hónapokig nem lehet bejutni a városba, s májusig mindent ízetlenül kell enni, akkor érti meg boldog-boldogtalan milyen fontos dolog a nátriumklorid, s az öreg király is, hogy mennyire szereti őt a legkisebb királykisasszony…
De nem csak ilyen idilli képek jellemzik a geirangeri vidéket, a hely Janus arcú, a giccses látvány mellett a fjord maga a horror, a gyilkos halál, állandó rettegés és félelem. A meredek Akerneset hegy tetejénél a sziklafalon egy óriási repedés van, s bármikor elképzelhető, hogy a hegy óriási robajjal a vízbe zuhan. A hatalmas szikla állítólag 15 centimétert mozog minden évben, de ha egyszer beindul, akkor itt armaggedon lesz. Egy ekkora kavics hatalmas cunamit gerjesztene, és az emberi élet nyomai is eltűnnének a fjord partjáról. Fröcsögne a vér, és kéklő emberi hullákat és rénszarvastetemeket hordana szerteszét…
Másfél órás andalgás után e színes fantazmagóriával veszünk búcsút a fjordtól, mikor hajónk kiköt Hellesyltben. Innen már csak hazafelé visz az út, hegyre fel és le, szerpentineken és szűk folyóvölgyekben haladunk, jó hangulatban térünk vissza a Nordfjord partjára.

Négy kilométer?

Mivel még van egy jó óra a naplementéig, felmerül kis csapatunkban, hogy esetleg még beleférne az időbe, hogy megnézzük a Jostedalsbreen észak felé leszakadó gleccserét, a Briksdalsbreent. Felvetem az ötletet, Sárának tetszik, a többiek se nagyon ellenkeznek, így elindulunk a szűk gleccservölgybe. Gyönyörű alpesi táj vesz körül, a völgy végében pedig megcsillan a jégtakaró pereme. A völgy végében letesszük autónkat, hogy szétnézzünk egy kicsit, bár tudjuk, hogy a gleccserhez kell gyalogolni egy keveset. Legalábbis van olyan, aki rendelkezik megfelelő információkkal a négy kilométeres gyalogúttal kapcsolatosan, de az megőrzi titkát. Aztán kiderül, hogy az a gleccser nem is a Briksdal, az egy keleti mellékvölgyben van. Elindulunk, mondván, hogy sétálunk egy kicsit, még ha nem is érjük el a gleccsert. Kellemes kis túrázás, semmi több – persze van, aki már a tüdejét kiköpi, de a szent célért mindent. Úgy érzem, hogy a jégár már nem lehet túl messze, s a lányok hisznek nekem. Lehet nekem nem hinni? Végül jó háromnegyed óra alatt érünk fel a gleccser-tóig, ami annyira szép, hogy még a jégár is beleborjadzik. A magasból egy szűk völgyben lomhán, de fennkölten folyik le a Briksdal, a szomszédos hegyoldalakról vízesések hullanak alá, a szemközti hegyoldal tetején pedig a lenyugvó nap sugarai selymesen simogatják a jégmezőt. Megérte feljönni! A legtöbben egyetértenek velem…
Valaha ez volt a leglátogatottabb norvég gleccser, de az elmúlt időszak olvadása, kopása miatt veszített régi fényéből. Az út mentén stációk jelölik, hogy meddig ért egykoron a gleccser nyelve. Megdöbbentő a klímaváltozás mértéke. Rá kell döbbennünk, hogy a jég a melegben egyre jobban olvad. Micsoda felismerés.
A tajtékzó gleccserpatak mellett sétálunk visszafelé, de ezúttal nem a rövidebb lépcsőkkel tarkított gyalogúton, hanem a troll autók által is használt szerpentineken megyünk. Az út a gleccserpatak hatalmas vízesése alatt visz át, ahol a patak fölötti hídon kéjes sikoltozással rohantunk át egymás után, miközben rendesen kaptunk a nyakunkba a vízpermetből. Így az élményektől felfrissülve mosolygósan indultunk az autóhoz.
Visszatértünk a Nordfjord partjára, majd felkapaszkodtunk a hegyes kanyargós utakon, s a sötét beálltával érkeztünk meg Skei városába. Itt aztán búcsút vettünk a lányoktól, sok-sok élménnyel a zsákunkban most már külön utakon folytattuk. Nagyon jó volt az elmúlt másfél nap, remélem ők is legalább annyira élvezték. Skeiben az Esso kút mellett vertük fel a tanyánkat, egész úton ez volt a legolcsóbb kempingünk. Nem kaptunk cserébe sok szolgáltatást. És még jó hűs volt az éjszaka is.

Tengerre magyar

Reggel gyorsan összeszedtük magunkat, mert még sok volt hátra a kikötőig, s 11-kor indult a gőzös, amiről nem szabadott lemaradnunk. Rövid bevásárlás után kisétáltunk a város szélére, a Jolstravatnet partján gyönyörködtünk a tóban visszatükröződő fenyvesekkel vadregényes tájban. Időnk volt, senki nem járt erre. Norvégiában nincs túl nagy forgalom még az egyszámjegyű utakon se. Aztán végre-valahára megállt egy autó, s kiderült, hogy egy utunk van, ő Oslo felé Kaupangeren át megy. Heuréka, hamarosan a Sognefjordon fogunk hajókázni, így már nem késhetjük le. Az osloi könyvtáros bácsival jól elbeszélgettünk, bár perverz norvég humorát nem mindig értettük. Persze nem kellett volna adni alá a lovat, mit emlegetem egy osloinak azt, hogy én a trondheimi csapatnak szurkolok. Viszont jól ismerte Kovács Pétert, egykori salgótarjáni, vörös hajú gólvágónkat, aki az egyik osloi csapatban játszik, s most éppen vele vannak tele az újságok, mint az anti-fair play mintapéldányával (nem törődve a földön fekvő sérült kapus jelenlétével lőtt a hálóba – ami országos felháborodást váltott ki a szelíd vikingekben). Ezek után igyekeztem más irányba terelni a témát, de mindig lukra futottam. Nézzük inkább a tájat, abból nem lehet baj…
Útközben átmentünk a Jostedalsbreen délnyugati nyúlványa alatt egy hosszú alagúton, majd a túloldalon újra megpillantottuk a Boyabreen-t. Aztán egy újabb alagút után megtaláltuk azt a kilátópontot, amiről a lányok meséltek. Innen csodálatos a panoráma: a Fjaerlandsfjord és a gleccserek. Egy újabb ága a Sognefjordnak, s egy újabb ága a Jostedalsbreen-nek. Ebben az országban minden hatalmas és csápszerű nyúlványokkal rendelkezik?
Aztán megérkeztünk végre Kaupanger városába, ahonnan komppal folytattuk utunkat. Búcsút vettünk sofőrünktől, aki kedves volt, s egészen a kikötőig vitt, pedig az útja nem erre vezetett. Az indulásig hátralévő húsz perc már nem elegendő arra, hogy megnézzük az öböl végében megbúvó középkori fatemplomot, de egy kis sétát azért tettünk, mielőtt megszólalt a hajókürt.
Hajónk végre kifut a kikötőből, s a leghosszabb norvég fjordon hasítunk. Alattunk több mint egy kékestetőnyi jéghideg vízoszlop. A fjord több kilométer széles, néhol tónak vagy tengernek tűnik. Itt még lankás, néhány száz méteres magaslatok övezik, de a távolban látszik, hogy a torkolat felé meredek, néhol több mint ezerméteres, hósipkás hegyek veszik körbe. A fjord egyik kanyarulatában találkozunk egy másik komppal, kicserélünk néhány utast, majd délre indulunk, a szűk Aurlandsfjord felé. Itt-ott egy-egy vízesés zuhan a mélybe, a vízparton néhol kisebb farmok tűnnek fel gondosan művelt apró parcellákkal körülvéve. A hegyek egyre magasabbak, a fenyőerdők már alig tudnak felkapaszkodni, a szürke sziklafalak is gyakoribbak. Aztán megérkezünk egy szűk átjáróhoz, amiről gyorsan kiderül, hogy az egyik legkülönlegesebb norvégiai fjord kapuján lépünk be. A néhány éve a világörökségi listára is felkerült Naeroyfjord nevéből is kiolvashatóan a világ legszűkebb fjordja, néhol 300 méterre emelkednek a partot övező, rendkívül meredek ormok, egyikük-másikuk 1600-1700 métert is meghaladja. Hajónk lassan hagyja maga mögött az óriásokat, melyek szinte a fejünk fölé nyúlnak. Annyira szűk a fjord, hogy állítólag a nagyobb hajók nem is kürtölhetnek, mert az kőomlást eredményezne. Csendesen siklunk mi is, mígnem a zord, a napfényt se beeresztő sziklafalak tövében kis farmokat pillantunk meg. Ezeket csak csónakon lehet megközelíteni, lakói mégsem hagyják el, zöldellő rétek veszik körül a hófehér vagy vörös épületeket. A fjord végéhez közel egy pár házból álló szinte már falunak mondható településen még egy fatemplom is ékeskedik. Aztán hajónk befut Gudvangen kikötőjébe, s egy időre búcsút vettünk a talán legszebb norvégiai fjordtól.

(folyt.köv)
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina