A rettenthetetlen I.

Egyesült Királyság

Ott-tartózkodás ideje: 2008. aug. 20.  - 2008. aug. 28. (8 nap)

0 hozzászólás I 3 483 látogató olvasta. Rögzítve: 2012. jún. 06. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Skócia Glasgow Stirling Falkirk Skye Inverness Felföld Edinburgh Tweed NewLanark Cairngorns EilanDonan LochNess Jedburgh 

Augusztus 20-án a tűzijátékot már nem vártam meg, s felültem a repülőre, s úgy elszálltam, mint a fecske – odafenn a levegőbe. A célállomás a skóciai Prestwick, Glasgow egyik elővárosa, vagy legalábbis nevezzük így, hiszen a repülőtér 50 km-re található a skót iparvárostól. Mivel este fél kilenckor landolt a gép, így már nem volt sok hátra a világosból sem, hát belehúztam. Tervem az volt, hogy benézek a szomszédos Ayr nevű kisvárosba, illetve az azzal szomszédos kisközségbe, Allowayba, a híres skót költő, Richard Burns szülőfalujába, az éjszakát pedig a tengerparti sziklákra épült fantasztikus Culzean kastélynál töltöm. Amennyiben ez az ideális terv nem valósul meg, akkor pedig Ayrban húzom meg magam az éjszaka, s reggel indulok Glasgow felfedezésére.
Nos, ezek a tervek hamar dugába dőltek. A reptéren felszálltam egy buszra, gondolván, hogy majd valamilyen ideális helyen leszállok róla, s onnan stoppal folytatom. A busz a repülőtéri területek peremén haladt végig, bement egy-két kis faluba, aztán pedig megérkezett a reptéri parkolóhoz, ahol mindenki elhagyta a fedélzetet. Mivel itt a világvégén nem akartam maradni, inkább visszamentem a reptérig, hogy újrakezdjem a kalandozást. Ezalatt szépen besötétedett, így lemondtam az ayri útról, s úgy döntöttem, hogy a közelben keresek alvóhelyet, ahonnan reggel könnyen be tudok jutni Glasgowba. Mivel a buszút egy jó darabon ezen az úton haladt, így már volt elképzelésem, merre vannak az ideális helyek, ahol fejemet egy éjszakára lehajthatom. Így egy jó órás éjszakai túrával megközelítettem a kilmarnocki utat, mely a reggeli induláshoz a legjobb starthelynek tűnt. A körforgalom környékét alaposan körbejárva végül találtam egy szántóföldet, melynek szélén be is vackoltam magam a bokrok alá. Mikor már majdnem elaludtam, lassú cseppek formájában az arcomon kezdtem érezni, hogy Skóciában a „kifekszek és alszok” módszer nem biztos, hogy ugyanúgy működik, mint a mediterrán térségben. Nem ijedtem azonban meg, mert megvolt a B terv, tőlem tíz méterre a főút alatt volt egy fedett hely, egy nagy cső. De akkora, hogy még traktorral is át lehet menni rajta. Kicsit cúgos, de legalább nem esik, s reméljük az éjjel senki nem akar itt áthaladni. Mindenestre életemben először elmondhattam, hogy csőlakó lett belőlem.
Reggel levontam a konklúziót: a csőlakók élete nem öröm és vidámság. Nem könnyű és valószínűleg nem is egészséges egy szélcsatornában aludni, ezután én is hanyagolni fogom ezt a módszert, de legalább egyszer az életben kipróbáltam…
Lóra, elvtársak, nincs időnk itt fagyoskodni, vár minket a glasgowi szürkeség. A körforgalom után ütöm fel tanyámat, tegnap este láttam itt egy stoppost, tuti helynek tűnik. Nem is várok sokat, egy festő bácsi felvesz, s már robogunk is Skócia legnagyobb városa felé. Az út kellemesen telik, bár még csak ismerkedek a skót tájszólással. Szimpatikus vagyok neki, így tesz egy kis kerülőt, pedig Glasgow egyik déli elővárosába siet, de bevisz a Citybe, hogy ne kelljen többet csatangolnom.

Glasgow protestánsainak és katolikusainak nyomában

A városba megérkezve átmegyünk a Clyde folyón, mely Glasgow fejlődésének az alapját jelentette. Először azért, mert a Clyde-nak ez a leggyorsabb része, így a legjobb lazacfogó helyként bőséget biztosított, később pedig az ipari forradalom idején a hajógyártás is a folyó déli partján épült ki. Innen indultak el az atlanti flották, s ide érkeztek be a cukor és dohányszállítmányok, s itt épült a világhírű teaszállító klipper, a Greenwich-ben nemrég leégett Cutty Shark, vagy a H.M.S. Lusitania gőzhajó, melynek tragédiája vezette az amerikaiakat az első világháborúba való belépésre.
Itt állok tehát a glasgowi belvárosban, még 8 óra sincs. Erre azért nem számítottam. Jó lenne beszerezni valami reggelirevalót. Elindulok hát kelet felé az ilyenkor még üres bevásárlóutcákon, s úgy tervezem, hogy a druszámról elnevezett György téren fogom majd eltölteni reggeli étkezésem.
Glasgow egy nagyon érdekes város, az előítéleteimmel szemben kellemes meglepetést nyújt. Bár igen szürke, de ezt nem az ipari szennyezések, hanem a környéken kitermelt szürke és sárga homokkövek okozzák. A csodás viktoriánus épületek szavak nélkül is mesélnek a város történelméről.
Glasgow a 20. század elején már milliós nagyváros volt, Európa negyedik legnagyobb városa, ahol sorra épültek a gyárak, a helyi bányák ontották a szenet, a kohók az acélt, a gyárakból pedig óriási számban jöttek ki a hajók, mozdonyok, s más gépek. S emellett a textil-, sör- és whiskyipar is virágkorát élte, hiszen a skót szoknyába öltözött derék hazafiaknak le kellett öblögetniük a gyárban belélegzett port. A Skót iparvidék a sziget egyik legjelentősebb nehézipari körzetévé vált, vonzotta az új munkaerőt, Glasgow a „Brit Birodalom második városa” volt ekkoriban. A második világháború utáni évtizedekben viszont a gyors növekedés alapja kipukkadt, s Glasgow egyre súlyosabb problémákkal kezdett szembenézni. Kimerültek a szénkészletek, a textil- és hajóipar is elvesztette versenyképességét, a munkanélküliség gyorsan növekedett, s a túlzsúfolt nagyvárosból megindult a népesség kiáramlása. Bár Glasgow agglomerációjában ma is körülbelül 1,7 millióan élnek, ebből már csak alig hatszázezren a város közigazgatási határain belül.
Mára az ipari negyed, a South Side alaposan megváltozott, már csak az öreg kikötő emlékeztet az ipari hagyományokra, sőt egyre inkább Glasgow egyik elitkerületévé kezd válni. A város a posztindusztriális korszakban kénytelen volt más fejlődési utat keresni magának, melyet az oktatásban, kultúrában és a pénzügyi szektor fejlesztésében vélt megtalálni. A város évszázadok óta fontos egyetemi központ, Skócia első királya a 10. században itt alapította meg iskoláját és szerzetesrend is letelepedett a környéken. 1451-ben épült a város első egyeteme, ma pedig négy egyetemén és számtalan főiskoláján már több mint 160 ezer diák tanul. A pénzügyi szektor is gyorsan fejlődött, az 1990-es években az Egyesült Királyság bankjainak nagy része ide helyezte skóciai székhelyét, s Glasgow ma Európa 20 legfontosabb pénzügyi és bankközpontja közé tartozik.
Kulturális téren azonban Glasgow Edinburgh mögött mindig háttérbe szorult. Az 1980-as évektől azonban a tudatos várospolitika eredményeként Glasgow új hírnévre tett szert. A város kulturális élete felpezsdült, a turisták egyre nagyobb számban elözönlötték. Glasgow ma az egyik leglátogatottabb város a brit szigeteken, évente több mint kétmillió turista keresi fel. 1990-ben Glasgow volt Európa kulturális fővárosa, 1995-ben a Sport nemzeti városa, 1999-ben az Egyesült Királyság építészeti fővárosa, 2003-ban pedig Európa sportfővárosaként vonzotta a turistákat.
Persze Glasgow elsősorban futballklubjairól nevezetes, a katolikus Celtic és a protestáns Rangers otthona, mindkét csapat képes volt nemzetközi kupát nyerni – ilyenre Európában nem sok példa akadt. Glasgowban játszották 1872-ben a világ első nemzetközi meccsét is, természetesen az angolokkal. A foci mellett a rögbi is igen népszerű, s nem szabad elmenni szó nélkül amellett, hogy a világ egyik legfurcsább olimpiai sportágának, a curlingnek is Glasgow a szülőhazája.
Glasgow-ban világhírű művészeti gyűjtemények sora található, az Art Nouveau egyik európai székvárosa (az egyébként az esőkabátnak is nevet adó Charles Mackintosh hazája), a Burrel Gyűjtemény és a Kelvingrove Művészeti Galéria messze földön híres kollekciókkal rendelkezik. A Skót Opera és Balettintézet is Glasgowban székel.
Glasgow építészeti emlékei is csodaszépek, ez Nagy-Britannia legnagyobb viktoriánus stílusú városa, telis tele Viktória királynő korának csodás épületeivel, melyeket az elmúlt években szépen felújították.
Korán van még, minden zárva, borús, szürke az ég, előbb-utóbb esni fog. Ülök a város központjában a György-téren, Sir Walter Scott szobra egy hatalmas oszlop tetejéről néz le rám, amint majszolom szendvicsem. Előttem emelkedik a csodás reneszánsz városháza, melyet 1888-ban avattak fel. A tér telis-tele szobrokkal, a skót nép legnagyobbjait ismerhetem meg. De minden kihalt, hűvös és vizes. Ideje sétára indulni.
A térről több sétálóutca indul, a környéken van a Színház és Kereskedőnegyed. A környékbeli épületek, különösen az Árutőzsde épülete árulkodik a város urainak egykori gazdagságáról. De itt található a Királyi Színház, a Királyi koncertterem, a modern művészetek múzeuma, és a világ legmagasabb mozija is. A kereskedőnegyed London után a második legnagyobb a szigeten, melyek közül különösen a Buchanan Street emelkedik ki. Igazi világvárosi hangulat, mindenhonnan az arisztokratikus jólét árad. Ám sokáig nem évődhetek ezen, mert egyszercsak megindulnak az ég csatornái, s megismerhetem a skóciai időjárás szépségét. Mivel itt sehol nem találok olyan helyet, ahová bebújhatnék, elindulok a város keleti felébe, a középkori Glasgow-ba. A katedrális tűnik a legjobb búvóhelynek, de addig el kéne jutni. A dézsákban még bőven lehet víz, de végre megérkezek. Sajnos be nem tudok jutni, mert csak jó húsz perc múlva nyitják ki a templom kapuit, így hát várakozok, s nézegetem a középkori sírok között füvet nyíró gyepmestert. A templom körüli sírok biztosan többszáz évesek, megcsap a középkor hangulata.
Még a 6. században Szent Mungo alapította az első fatemplomot a környéken, ettől kezdve Glasgow püspöki székhely volt. A 17. századtól a skót protestantizmus egyik központja lett, de a katedrális megőrizte emlékeit. A Szent Mungo katedrális Glasgow talán legszebb építészeti emléke, egy fantasztikus gótikus székesegyház.
Hátizsákomat rábízom a templomban képeslapokat áruló bácsira, s körbesétálok a csodás tölgyfamennyezet alatt pompázó gótikus ívek alatt, majd leballagok az altemplomba, a sejtelmes árkádok alá, hogy megnézzem Glasgow védőszentjének, Szent Mungónak a sírját. Mivel időközben elállt az égi áldás, teszek egy kis sétát a székesegyház körül, föl a hegyre. A templom fölötti hegyen található Nekropoliszból csodás látvány tárul elém, a sírok és kripták közül nyílik a legszebb látvány a katedrálisra. Mennyivel szebb lehet, amikor a zöld dombok felett kék ég és bárányfelhők, s nem ez a szürke massza van. Nekem ez jutott, kár elégedetlenkedni.
Ha már meg tudtam időlegesen szabadulni táskámtól, ki is használom az alkalmat, s teszek egy sétát a város keleti részén, a Celtic otthonában. A hegyről lesétálva az óváros közepén fekvő Glasgow Cross-ig jutok, ahol a Tolbooth torony emlékeztet még az egykori eleganciára. Innen továbbsétálok a folyóig, ahol csodás fémszerkezetek ívelnek át a Clyde fölött, árulkodva arról, hogy a motherwelli kovácsok és hídépítők tudománya igen magas szinten mozgott.
A Clyde északkeleti partján fekszik a Glasgow Green, a város legnagyobb parkja, közepén a Nép palotájával és a csodás télikerttel, de van itt diadalív és obeliszk is, valamint a Templeton Üzletközpont kissé mór jellegű tömbje. Glasgow egyik legszebb helye, egyedül bandukolok a parkban, majd a télikertben, mikor végre kisüt a nap is. Mielőtt visszaindulok a katedrálisba, teszek még egy kis kitérőt a Barras piac érdekes utcáin.
Glasgowi búcsúmat a katedrális terén igyekszem megkoronázni. A tér telis-tele van szebbnél-szebb épületekkel, melyek közül különösen a Provand’s Lordship emelkedik ki. Ez Glasgow legrégibb, 15. századi háza, ahol még Stuart Mária is eltöltött egy éjszakát. A ház igazi időutazást jelent, még talán Kevin Costner is szembe jön az egyik ajtónál. Szomszédságában van a Szent Mungo Vallásmúzeum, ahonnan a katedrális a legszebb arcát mutatja.

A keréknél

A glasgowi buszpályaudvaron nagy nehezen megtalálom a falkirki járatot, melyen nagyon jó barátságot kötök egy bácsival, akinek komoly magyar kapcsolatai voltak, egyik legjobb barátja, egy 56-os menekült, József. A bácsiból áradnak a történetek, felét se értem, amit mond, de ahhoz úgy mosolygok, hogy ez neki fel sem tűnik. Aztán végre beérkezünk a kis skót városkába, mert már kezd kínossá válni a folyamatos vigyorgás. A főtéren a bácsi mindent elmagyaráz, felültet egy helyi buszra, mely egyenesen a Wheel-ig visz ki. Hiszen ezért jöttem ide, noha a városka főtere is kellemes meglepetést nyújt, de nemigen tettem volna meg ezt a kitérőt, ha nem itt lenne a legújabb kori skót csoda, a Falkirk Wheel, ami feltétlenül megért egy utat.
Az ipari forradalom idején a csatornahálózat kiépítése forradalmasította a szállítást. Skócia két partját, két nagyvárosát is igyekeztek összekötni egy belvízi hajóúttal. Már 1777-ben elkészült Glasgow és Falkirk között a Forth & Clyde csatorna, de aztán közel ötven év telt el, amíg sikerült kialakítani az Edinburgh-ig érő Union-csatornát. A szárazföldet átszelő csatorna megépítését nagyban nehezítette és lassította, hogy a két víziút között 24 méteres szintkülönbséget kellett legyűrni, amit – egy 1,5 km hosszú szakaszon – csak 11 hajózsilip kialakításával lehetett megoldani. Így jött létre Skócia legfontosabb kereskedelmi-szállítási útvonala. A zsilipek azonban megszenvedték a gőzhajózást, a gőzhajók lapátkerekei által gerjesztett hullámok ugyanis nem tettek jót műszaki állapotuknak. Az 1960-as évekre már annyira elavult és leromlott állapotúvá vált a zsiliprendszer, hogy le kellett zárni a forgalom elől, s közel 40 évig nem volt közvetlen vízi összeköttetés a két skót nagyváros között. 1999-ben viszont belekezdtek a nagy Millennium Projektbe, melynek révén újra kialakították az egységes vízi utat egy ultramodern berendezés, a világon egyedülálló forgózsilip révén. Megépítették Skócia új jelképét a Falkirki Vízikereket (Falkirk Wheel), mely formája révén a kelta hagyományokat is felelevenítette, fizimiskája a kelta kétfejű harci szekercére hasonlít. A vízikereket maga a Királynő nyitotta meg 2002-ben, s egyből a turisták kedvelt látványossága lett a nem mindennapi építmény.
A kerék egy valóságos technikai bravúr: 35 méter átmérőjű, 1200t acélból épült, 15 ezer csavar tartja össze, össztömege meghaladja a 800 tonnát. A kerék központi tengelyétől 15-15 méterre kinyúló karok két „gondolát” tartanak, melyekbe egyenként 300 tonna víz fér. A kerék két karja mindig egyensúlyban van, mely lehetővé teszi, hogy a szerkezet 4 perc alatt 180°-os fordulatot csináljon. És mindehhez alig van szükség energiára, gyakorlatilag egy kisebb konyhagép szükségletének megfelelő energiafelhasználása van, egy forgás alig 1,5 kWh energiát vesz igénybe. A magasabban fekvő Union-csatorna elvezetéséhez a kerékhez egy 25m magas vasbeton pilléreken álló 150 méteres csatornaszakaszt építettek. Innen lehet lejutni a kerék segítségével a mélybe.
Hatalmas élmény a hajóval csorogni a szűk csatornán, majd egyszercsak elindulni lefelé, ráhagyatkozni a zsilip karjaira. Egy igazi csoda. Hajósember lévén természetesen nem hagyhattam ki az élményt, s megjártam a kereket felfelé és lefelé is. A mérnöki tudomány nagysága előtt leborulva bámultam jódarabig a szerkezetet, miközben piknikeztem a csatorna parti zöld fűben.
Szellemi és testi táplálékkal feltöltődve indultam vissza a belvárosba, majd egy nagy sétát téve buszra szálltam, hogy következő célom, Stirling városa felé vegyem az irányt.

Rettenthetetlen vidék

Megérkezve az ősi fővárosba rögvest megcsapott a történelem szele. Stirling évszázadok óta Skócia kapuja, miután stratégiailag igen fontos helyen fekszik. A középkori mondás szerint: „aki megtartja Stirlinget, az megtartja egész Skóciát”. Ez valóban így is volt, hiszen a város éppen ott épült, ahol a legkisebb a távolság a két tengerpart között: a nyugati oldali Firth of Clyde és a keleti Firth of Forth között mindössze 50 kilométerre szűkül a szárazföld. Aki tehát a Felföld felé igyekezett, Stirlingen mindenféleképp keresztül vitt az útja. Nem véletlen tehát, hogy a város megannyi küzdelem helyszíne volt. Ezek leghíresebbjéről tanúskodik a Stirling peremén fekvő csúcson magasodó Wallace emlékmű, mely a 13. század végi nagy eseményre emlékeztet, ami még Mel Gibson érdeklődését is felkeltette. Bizony a Rettenthetetlen azokat az eseményeket meséli el, mikor Stirlingnél, az öreg hídnál, Wallace legyőzte Edvárd király, angol király seregét, s ezzel háromszáz évre kivívta Skócia függetlenségét.
A város is magaslatra épült, így a meredek, szűk utcák macskakövét koptatva ballagok egyre feljebb és feljebb. Skócia ősi fővárosa megőrizte ódon hangulatát, utcái középkori hangulatot árasztanak. A várost erős fal vette körül, ez védte meg a 16. században Stuart Máriát is attól, nehogy VIII. Henrik menyévé tegyék, s így egyesítsék a skót és angol koronát. Ki gondolta akkor, hogy alig egy emberöltő múlva, Erzsébet királynő halála után épp nagy ellenfelének, Stuart Máriának a fiát, Jakabot, a skót királyt emelik az angol trónra, így egyesítve a két országot. A városfal mindenesetre megvédte a város középkori miliőjét, s az évszázadok lehelete ma is árad az utcákon. A város igazából mogorva képet nyújt, ám utcáin sétálva mindenfelől árad a pátosz, s érződik a skót büszkeség. A komor bazaltból épített kőházak mellett némely paloták vörös, mások sárga homokkőből épültek, így színesítve az összességében szürkével és feketével jellemezhető városképet. A város zordsága azonban csak a látszat, aki nyitott szemmel jár, észreveszi, hogy az utcák telis-tele vannak szebbnél szebb gótikus és reneszánsz házakkal. A város sok csodás épülete közül is kiemelkedik a vár tövében emelkedő gótikus Szentkereszt-templom, melynek köveit egykor a skót királyok is koptatták. A mellette elterülő temető kőkeresztjei ősi neveket hordoznak, melyek gazdái egykor büszkén védték a föléjük emelkedő királyi rezidenciáját.
A Várhegy tetején, meredek bazaltfalak fölé magasodik a Stuartok királyi vára. Skócia talán legfontosabb középkori erőssége büszkén emelkedik a Skót-alföld fölé, melyből csak egy másik magaslat, a Wallace-emlékművel koronázott domb nő ki, s csak a horizont peremén sejlenek fel a Grampian-hegység hullámai, egyébként a rónák végtelenjét látom. Fejem fölött magasodik a kardjára támaszkodó Robert the Bruce szobra, s innen nézi vitéz tábornoka Wallace távoli emléktornyát. Szinte hallom, ahogy szól a nagy király harcra hívó szózata.
Skótok, szólít vezéretek!
Wallace-szal omlott véretek –
fel! az igazság véletek:
vívjátok a csatát!
Felkelt a nap, az óra üt,
les ránk a zsarnok mindenütt:
Edvárdék jönnek és velük:
lánc és rabszolgaság.
Ha volna itt megalkuvó,
ki gyáva vagy gaz áruló:
pusztuljon, nem közénk való –
bennünk nincs félelem.
De ki a skót törvényekért
s a népért kész hullatni vért,
s kész halni is, mert tudja, mért:
az induljon velem!
Tudjátok: láncot csörgetünk,
de szolgaság nem kell nekünk,
talán meghalunk, de gyermekünk
szabad lesz majd, szabad...
Villogjon hősi kardotok,
aprítsátok a zsarnokot –
a szabadság ma felragyog
fölöttünk, mint a Nap!

Legalábbis egykor a híres skót poéta, Robert Burns így jegyezte le Bruce szózatát.
Buzgó szívvel indulok én is harcba, hogy áttörve a folyón, induljak fel a skót szabadságharcos emlékét őrző emlékműnél adózni. A folyó fölött átívelő hídnál zajlott az a hősies csata, ahol William Wallace tönkreverte Edvárd király seregeit, megvédve az angol királyi sereg elől a skótok ősi földjét. A „parasztvezér” azonban nem tudta elérni, hogy a skót nemesek melléálljanak, s végül elbukott. Wallace-t néhány évvel a történelmi győzelem után elfogták, s Londonban halálra ítélték. Ott hangzott el a felségárulással vádolt Wallace szájából a híres mondat: „Nem árulhattam el Edvárdot, mivel sohasem voltam az alattvalója.” Ám a vádlókat nem tudta eltántorítani, szörnyű kínok között, darabokban végezte. A rettenthetetlen fejét Londonban, végtagjait Skócia városaiban tűzték ki, hogy elrettentsék a még rettenthetőket. De Wallace emléke évszázadokon keresztül beleívódott a skót nép emlékezetébe. 1870-ben Stirling peremén, egy hegy tetejére hatalmas neogótikus tornyot emeltek, mely Wallace kardját oltalmazva Skócia egyik legfőbb zarándokhelyévé vált. A Wallace emlékműn emelkedik a skót hős életnagyságú szobra, amint letekint a Forthra, ahol legnagyobb győzelmét aratta.
A Felföld felől érkező zord szél csontig hatolóan támad, mely még vadabbá teszi e történelmi események megélését. Olasz barátaimmal bámulunk a messzeségbe, szinte látva, ahogy az angolok vérétől vöröslő Forth fölé büszkén emelkedő stirlingi várból a délceg Bruce néz vissza ránk. Nem csoda, hogy éppen Stirling ad otthont a minden évben megrendezésre kerülő farönk lökő versenynek: itt minden skót kettőzött erővel küzd, s emberfeletti teljesítményt képes végrehajtani.

A skót időjárás megismerése

Skót nemzeti öntudattal felvérteződve indulok tovább, hogy elhagyva a várost új útra induljak, észak felé. Kisétálva az egyetem felé vezető útra, hamarosan újra autóban ülök, s nagy dilemma elé kerülök. Az úriember ugyanis Aberdeenbe megy, fel is merül bennem, hogy vele tartsak ezen az úton, de aztán mégis ragaszkodom eredeti elképzelésemhez, s inkább nyugat felé folytatnám utam. Így hát csak néhány mérföldre társulok be mellé, s Dunblane-ben elválnak útjaink. Nem hagynám ki a kisváros 13. századi hatalmas katedrálisának megcsodálását, de a lassan szürkületbe hajló délután nem túlzottan várt ajándékaként megérkezett a skót mindennapokhoz hozzátartozó égi áldás. Még bíztam benne, hogy gyorsan sikerül odébbállnom, de csakhamar bele kellett törődnöm, hogy Dunblane nem enged el. Az ég csatornái egyre vadabbul ontották az egyre hidegebb esőt. El kellett bújnom, de nem volt hova. Aztán egy templom kapujába bebújva tekintettem az égre, reménykedve, hogy a fekete fellegek talán továbbállnak. Hiába, az eső nem akarta abbahagyni. Nem volt maradásom, s bíztam benne, hogy vagy találok egy autót, vagy legalább egy tágasabb helyen kihúzhatom, amíg eláll. Egy kis séta után egy bevásárlóközpontba küzdöttem magam, ahol kis ideig szárazon lehettem, de az est megérkeztével tudtam, hogy kell még egy kísérletet tennem, hogy valahova eljussak, ahol legalább nyugovóra térhetek. Ennek az lett a következménye, hogy elindultam a Doune felé vezető úton, hátha találok alkalmas helyet, ahol tábort verhetek. A koromfekete éjszakában, a sövénnyel övezetett úton azonban nem volt sok lehetőségem: s az eső nem akart mérséklődni. Aztán egyszercsak egy kerítéssel körülvett legelőre bemerészkedve sikerült egy kevésbé vizenyős sátorhelynyi teret találni. A szakadó esőben, sötétben nem volt könnyű a sátorverés, s mire végre bebújhattam vackomba, már bakancsomból és nadrágomból is szinte facsarni lehetett a vizet. Ez nem volt túl biztató a következő napokra.
Kora reggel szikrázó napsütésre ébredtem, bárányfelhők úsztak az ég kék tengerén, Skócia újra más arcát mutatta. Vizes sátram és cuccaim összepakolva kerekedtem hát fel, hogy bejárjam a Skót-felföld legszebb tájait. Fülig érő mosollyal ballagtam a Doune felé vezető szűk, kanyargós úton, nézve ahogy a Grampian ormain a szél belekap a hófehér szélkerekek lapátjaiba, ahogy a smaragdzöld legelőkön fejüket lehajtva harapnak a dús pázsitba a feszülő tőgyű tehenek. Kellemes reggeli séta, sehol egy ember, sehol egy autó. Egy idő után persze már örültem volna valamilyen társaságnak, mert a hátizsák kezdte egyre jobban húzni vállaim, de beérve Doune-ba nem foglalkoztam tovább ilyen hétköznapi fájdalmakkal, hiszen a filmtörténet egyik kultikus helyére értem. Doune rövid ideig Skócia fővárosa is volt, de nem erről ismerik nevét széles e földön, hanem a Gyalog-galopp című filmről, melynek számos kockája itt pergett. A film készítése ugyanis szűk büdzsével zajlott, így le kellett faragni a költségekből. A filmben feltűnő számos vár felkeresése helyett egy olcsó megoldást választottak: a filmben megjelenő várakat a Doune Castle más-más szögből felvett képeivel jelenítették meg, így a várat alaposan körbejárták a derék lovagok. Én is így tettem, s a filmhez hasonlóan körbelovagoltam, de én sem lóháton. Aztán a nyírt, zöld gyeppel körülölelt, szinte parkosított várat magam mögött hagyva átsétáltam a falun, s végre kiértem a főútra, ahol már sokkal egyszerűbb volt autót találni. Pár perc múlva már egy szállítóval tartottam nyugat felé, hogy bejussak a Trossachs belsejébe.
Mintha én is munkába álltam volna, házról-házra kísérgetem a skót urat. Több helyre is kell kiszállítani kisebb-nagyobb csomagokat. Nem egy túl érdekes munka, ő se ezt csinálná, legszívesebben régi hobbijait folytatná. Korábban sí- és vitorlásoktatóként kereste kenyerét, de rá kellett döbbennie, hogy abból nem tudja eltartani magát, így e hétköznapi tevékenységre váltott. A kisteherautó lassan ürült, aztán Callandernél valami külterületi tanyán komoly nehézségbe ütköztünk. A kiszállított kukával kapcsolatban vevői elégedetlenséget tapasztaltunk, s vagy tíz perces kemény vita alakult ki, hogy mi legyen a kukával. Végül sikerült egyezségre jutni, a kuka maradt, s mi mentünk. Visszatérve a városba, rövid időre búcsút vettünk egymástól. Úgy gondoltam, hogy amíg tart a szállítmányozás, megpróbálok más fuvart találni, de végül mégis újra együtt folytattuk az utat, most már nagyobb távolságra.

Skócia kertjében

Gyönyörű úton törtünk a magasba, utunkat most már hegyek és tavak kísérték. Robosztus hegycsúcsok, a három nővér tekintete mellett érkezünk be a kicsiny Aberfoyle központjába. Ez itt a Loch Lomond és Trossachs Nemzeti Park kapuja. Skócia egyik legszebb természeti területe Sir Walter Scott műveinek köszönhetően vált igazán népszerűvé, s már százötven éve Skócia egyik legfelkapottabb turisztikai régiójává. Scott bácsi művei, különösen két bestsellere, A tó hölgye és a Rob Roy ismertette meg a térséget a nagyközönséggel, és indította be a zarándokok áradatát. Igazából ez egy történelmi időszak volt, hiszen ekkoriban számottevő idegenforgalom még nem volt a nagyvilágban, s e hőskor egyik fontos pontja volt a Loch Katrine, ahol beindult az ekkoriban még alig ismert jelenség: nem azért mentek el egy tóhoz a tisztes polgártársak, hogy halat fogjanak, vagy valamilyen munkafolyamatot végezzenek, hanem szabadidőeltöltés céljából. Piknik a tóparton, séta kézen fogva az esernyőt pörgető kisasszonyokkal, csónakázás a naplementében és hasonló klasszikus képek jelennek meg a szemeim előtt.
S a turizmus beindulása indította meg az infrastrukturális fejlesztéseket is, szállodák és éttermek nőttek ki gombamód az alig szinte lakatlan vidéken, s a turistaáradatnak köszönhetően épült ki a kanyargós aberfoyle-i út, hogy biztonságosabb körülmények között lehessen idejutni. Elindultam én is ezen az úton, tekeregtem a szerpentinen, de csakhamar egy néninek köszönhetően a hegytetőn, a Duke’s Pass-nál találtam magam. A hercegi átjáró királyi: gyönyörű, dús, vaddal teli erdők borítják a fennsíkot, a mélyben pedig halban gazdag tavak jelzik az uralkodó dicső nagyságát. A távolban, körbe-körbe kopasz, meredek hegyoldalak emelkednek, melyek a rózsaszínben bimbózó hangáknak köszönhetően legszebb nyári arcukat mutatják felém. Varázslatos a környezet, a napsütötte skót táj első látásra szerelembe ejt. Hegyen-völgyön sétálok, majd egy dobozos autóval folytatom utam. Amint leérünk a Loch Achray partjára, nem bírok tovább az autóban maradni. A tó túlpartján, a fenyveserdő közepén tündöklő, csúcsos tornyokkal csábító Trossachs Hotel látványa csábít el. Sofőröm megvár, amíg kigyönyörködöm magam, s csak a tó délnyugati partján lévő szállodánál enged utamra. Innen aztán egy kellemes délelőtti séta következett, megannyi szépség felfedezésével. A tóparti bandukolás után jobbnak láttam, hogy megszabaduljak terheimtől, s táskámat a Ben Venue tövében lévő parkolónál rejtettem el. Így hát felegyenesedve vágtam neki a hangáktól tarka, bíborban-vörösben-rózsaszínben pompázó vizenyős vidéknek. Nem meglepő, hogy e festői környezet a legnagyobb művészeket is megihlette. A színek, az illatok, a látvány fantasztikus egyvelege mosolyra fakaszt, jól érzem magam a bőrömben. Kis erdei patak mentén érem el a Loch Katrine partját, mely még tovább fokozza jókedvemet.
A Loch Katrine a Nemzeti Park igazi szíve. Itt játszódnak Scott főművei, itt született Rob Roy, s itt írta meg a mester A tó hölgyét is. A Scott-kultusz ma is él, a róla elnevezett viktoriánus gőzösön lehet ma is átszelni a hosszan elnyúló tavat. Mivel hajó épp nem indul, így gyalogszerrel indulok tó körüli sétára. A színek orgiája talán még tovább fokozódik, a víz illata, a tó közepén díszlő kicsiny szigetek látványa romantikus énemet is meggyújtja. Belógatom a hűvös vízbe lábaim, piknikezek a parton a szikrázó napsütésben. Jó itt lenni, nem csodálom, hogy száz éve járnak ide felüdülésre vágyó úriembere és úriasszonyok. Még sincs zsongás, a csend uralkodik, emberekkel alig találkozom, a kikötőtől távolodva igazán egyedül lehet az ember. Itt minden tiszta, minden jó, minden szép, mintha a teremtés óta az ember be se tette volna ide a lábát. A tisztaságról árulkodik az is, hogy a tó vizéből látják el Glasgow városát, ezért a Scott gőzösön kívül más hajó nem is közlekedhet a tavon, nehogy beszennyezzék a város ivóvizét.
Boldogan sétálok vissza az idefelé megtett úton, a táj szépsége beleívódik lelkembe. Milyen jó lehet itt élni, milyen boldog lehet az, aki ilyen környezetben nő föl. Irigylem kicsit Rob Royt, bár élete korántsem volt irigylésre méltó. De hát itt született, itt élte mindennapjait. Ugye Rob Roy – aki Liam Neeson arcával vált világhírűvé – a skót Robin Hood, a hős, a szegények védelmezője, a gazdagok szemében az idegesítő szálka, aki folyton a bajt keveri. Roy egy ősi skóciai klán, a MacGregorok egyetlen utódjaként adósságcsapdába jut, s a gaz Montrose márki mindenét elrabolja tőle: az éppen tőle hitelezett pénzt, asszonyát, vagyonát, s ezzel a dicsőségét és a becsületét. A bosszút forraló bátor Roy törvényen kívül lett, mint nottinghami testvére, s természetesen sokszorosan visszavágott. Wallace és Rob Roy, a skót büszkeség letéteményesei, a jók, akik mindig győznek a rossz felett, de ha elbuknak is, hősként és büszkén vesztenek.

Áttörés a Felföld felé

Rob Roy nyomán indulok tovább, észak felé, hogy Skócia történelmét és tájait még jobban megismerjem. A hosszú úton gyakran váltom az autókat, nagy távolságokat ívelek át. Előbb egy dagi párral jutok el a főútig, ahonnan komám, egy vörös gyerek visz tovább a Grampian hegység felé. Az autóban elég nagy káosz uralkodik, két hatalmas ebbel kell megosztoznunk a téren. Aztán egy öreg bácsi visz tovább, akivel eleinte nehezen értjük egymást, de miután kiveszi a fogait, jobban ráérzek a tájszólására. S mindezt a szürreális hangulatot countryzene festi alá, mintha a kiöregedett John Wayne-nel lovagolnánk a prérin. Majd egy nénivel folytatom az utat, akinek kávézója van, ahol zajlik az élet, ahol mindig történik valami. Anekdotáit hallgatva ismerkedem a skóciai mindennapokkal. Aztán megérkezünk a kávézóhoz, így új autót kell keresnem. Tyndrum falu végén próbálkozok, de ugyanígy tesz két izraeli leányzó, akikkel beszélgetésbe elegyedem. Abban a pillanatban, amikor megállt nekik egy autó, én is beültem egy másikba. Egy teherautó vett föl, aki legnagyobb meglepetésemre Skye-szigetére igyekezett. Az legalább kétszáz kilométer innen, elképesztő szerencse. Ennyi idő alatt igazi barátság köthető, van idő beszélgetni, megismerni egymást. És van idő nézelődni is. Különösen akkor, ha útépítés miatt huzamosabb ideig kell várakoznunk. Milyen jó, hogy épp a legkülönlegesebb helyen, a Glen Coe völgyben jön egy ilyen pauza. Van időm kiszállni, sétálgatni, mert az útépítés miatt feltorlódott kocsisor lassan mozog.
Már eddig is jártam néhány történelmi helyen, hallottam a MacGregoroktról, a MacLeodokról, most egy újabb klánt kell megismernem, a MacDonaldokat. Ez a környék ugyanis az ő tulajdonuk volt. Talán egész Skócia egyik legszebb völgye ez. Fák gyakorlatilag egyáltalán nincsenek, csak meredek hegyek, sziklák, köztük a Három Nővér, melyek között szűk völgy fut kilométereken keresztül. A völgy mélyén futó sebes patak a hegyek közül bő utánpótlást kap, vízesések omlanak a magasból, s a zöld legelők között kicsiny völgyekben vágnak utat maguknak. Vadregényes Felföld. De a vad regény csak most jön, a MacDonaldok keserű emlékének felidézése, egy fekete történet a Sírás völgyében.
Történt pedig az Úr 1692. esztendejében, hogy új királya lett Skóciának, aki szeretet volna békét kötni a klánokkal, és hűségre bírni őket. A MacDonaldok azonban ezt a hűségnyilatkozatot nem írták alá, aminek szörnyű bosszú lett a vége. A király bizalmasa, a Campbell klán feje és katonái egy téli napon Glen Coe-ba jöttek látogatóba, akiket szívesen látott és megvendégelt a jó házigazda. Az éjszaka közepén azonban, amikor az egész ház aludt, a Campbellek felkeltek, és lemészárolták az őket házukba fogadó MacDonaldeket. Aki nem az ágyában vérbefagyva végezte, hanem meg tudott menekülni, az a kopár hegyek között vesztette életét. Az egész klán megsemmisült, több mint negyvenen vesztek el. Ez volt mindenidők legkegyetlenebb skóciai mészárlása. A Campbellek viszont azóta is isszák ősatyáik bűnét, hiszen a vendégszeretet, a becsület mindig is a skótok legfontosabb értéke volt, s a Campbellek ezt dobták a tűzbe. A glencoei kocsma ajtaján ma is ott lóg a „No Campbells” tábla – becstelen embereket nem látnak szívesen e tájon. Már Révész Sándor is megmondta, hogy a becsület mindennél többet ér.
A szomorú történet ellenére a kedvem nem borús, gyönyörű a táj, nem véletlen, hogy itt fut a West Highland Way, Skócia leghíresebb túraútvonala is. Aztán a hegyekből lassan leereszkedtünk a tenger szintjére, a Loch Linhe partjára, mely a Kaledóniai csatorna kezdetét jelenti. A Linnhe, a Ness és még néhány kisebb tó egy mély törésvonal mentén helyezkedik el, mely Skóciát szinte kettészeli. A törésvonalban lévő, hosszan elnyúló tavakat folyókkal kötötték össze, így biztosítva a hajózóútvonalat, mely jelentősen lerövidítette és biztonságossá tette a Skócia északi és déli része közötti tranzitot. A közel száz kilométeres csatornának több mint kétharmadát a tavak teszik ki, s a jó öreg Telford bácsi ásatott közéjük megfelelő mélységű és szélességű csatornát, illetve alakított ki zsiliprendszert a biztonságos átkeléshez. Fort William és Inverness között vagy harmincszor kell zsilipelni az átjutáshoz. A csatornát közel húsz éven keresztül építették, s az 1820-as évek elejére végre el is készült a hatalmas mérnöki csoda. Több mint tíz évvel hamarabb már szerették volna átadni, de mint a budapesti metróépítés, ez sem ment zökkenőmentesen, s a határidők folyton tolódtak. S ahogy szokott lenni, ez itt is sokba került. Ekkorra ugyanis a hajózás jelentős átalakuláson ment keresztül, a vitorlások helyét egyre inkább a hatalmas gőzösök vették át – nekik azonban a csatorna szűknek és sekélynek bizonyult. Így a nagy áttörés el is maradt, a csatorna nem hozott igazi forradalmat a Felföld életében. Bár az építés ideje alatt sok embernek munkát adott, így azok legalább nem vándoroltak ki Amerikába, de nem eredményezett olyan fejlődést a térségnek, mint amit a kezdeteknél reméltek.
Utunk hosszan ment a csatorna mellett, mikor újabb pihenőhöz érkeztünk, ám ezúttal logisztikai kérdéseket kellett megoldanunk. Megérkeztünk Fort William városába, melynek nyugati végében hirtelen bekanyarodtunk egy raktár elé. Pakolás következett, de előtte még megittunk egy ötórai teát, hiszen mégis britek vagyunk, na. Kellett az erő, a csáj után ugyanis a teherautóról hatalmas matracokat kellett lepakolni, alig bírtunk velük, még jó hogy ketten voltunk. Mi lett volna, ha nem vesz fel útközben? Mire nem jó a stoppos…
Azért a trógerolás közben volt egy kis időm körbenézni, amit nem is hagytam volna ki, hiszen azért nem egy nem mindennapi helyen vagyunk, Fort William ugyanis a Brit-szigetek legmagasabb hegye, a Ben Nevis lábainál található. Az 1343 méteres csúcs általában felhők közé bújik, szörnyű időjárás jellemzi, mert északról akadálytalanul érik és támadják a sarki szelek. Magassága nem is mutatja, hogy mennyire pokoli hegy ez. Nem véletlenül kapta a Nevis nevet, gael nyelven ugyanis ez pontosan ezt jelenti. Most is csak az alacsonyabb hegyekben gyönyörködhetek, de szép látvány nyújtanak az is, ahogy a nagy, kopasz bálnahátbuckák keletről körbeölelik a várost. Az egyikre meredeken csövek futnak föl: egy hatalmas vízerőművet építettek a Nevisből érkező vizek energiájának kiaknázására. Az olcsó energiával egy hatalmas alumíniumgyártó üzemet látnak el, mely a hegy lábánál terpeszkedik. Más finomságot is gyártanak itt, közvetlenül a gyár szomszédságában párolják le a Ben Nevis whisky-t, a környék jó hírű nedűjét.
Aztán magunk mögött hagytuk a várost, s folytattuk utunkat észak felé. Gyönyörű helyeken gurultunk, tavak, folyók, gömbölyded hegyek vettek körbe. Néhol felemelkedtünk a völgy fölé, s néztük a Kaledóniai csatornán vonuló csónakokat, máskor lementünk a partjára, s onnan néztük a felhőbe burkolózó hegyeket. Útközben elhaladtunk a Commando memorial monumentális háborús emlékmű mellett, ahonnan szép időben a Ben Nevis csodálható, de az útnak éppen ezen a szakaszán kaptunk egy kis zuhét. Mikor leértünk a völgybe, az idő is jobbra fordult. Aztán kiértünk a Kaledóniai-völgyből, de a táj nem sokat változott, sorban jöttek a tavak egymás után, csak most nem hosszában követték egymást, hanem egymással párhuzamosan elhelyezkedve nyújtottak sokkal változatosabb képet. Gyönyörű zöld volt minden, sehol egy ember, sehol egy birka. Teljesen lakatlan területen jártunk.
Hosszú kilométerek magányos megtétele után értünk ki a tengerpartra, illetve a Loch Duich partjára, mely a tenger egyik mélyen a szárazföldbe ékelődő nyúlványa. Itt aztán újra megálltunk. Hamarosan egy autó érkezett, s átszálltunk, majd az útról letérve egy kis part menti tanyára tartottunk. Akár kellemetlenül is érezhettem volna magam, de valahogy semmi nem utalt rosszra. A háznál is nagy örömmel láttak minket, újra csak teázhattunk. Beszélgetés közben még egy pár kekszet is elropogtattunk vendéglátóinknál. A két fiú azonban hamar eltűnt, én pedig aztán a nagymamával beszélgethettem. Szerintem ő még életében nem látott a kontinensről jött embert.
Utunk hamarosan egyik legérdekesebb részéhez érkezett, az Eilan Donan kastélyhoz, a skóciai Mont Saint Michelhez, mely minden Skóciáról szóló misztikus film kötelező kulisszája, például a Hegylakó egyik otthona. Apály idején szinte száraz lábbal is át lehetne sétálni a szigetre, de azért ilyenkor is biztonságosabb azon a kőhídon, mely dagály idején az egyetlen utat jelenti. A kis szigeten egy zord szürke vár áll, tökéletes állapotban. Ez nem is csoda, hiszen a 20. század első felében gyakorlatilag teljesen újjáépítették.

(folyt.köv.)
gyurry kapcsolódó élménybeszámolói:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina