A rettenthetetlen II.

Egyesült Királyság

Ott-tartózkodás ideje: 2008. aug. 20.  - 2008. aug. 28. (8 nap)

0 hozzászólás I 1 640 látogató olvasta. Rögzítve: 2012. jún. 06. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Skócia Glasgow Stirling Falkirk Skye Inverness Felföld Edinburgh Tweed NewLanark Cairngorns EilanDonan LochNess Jedburgh 

Aztán hamarosan Skye szigetére lépünk, ez itt Kis-Skócia. A Hebridák egyik szigete a kis Skye, de küllemében, hangulatában az egész országot leképezi. Földtani szempontból valami eszméletlen változatos, a magmás kőzetektől a vulkáni emlékeken keresztül a tengeri üledékekig. Geomorfológiailag telis-tele meglepetésekkel: a pöttömnyi szigeten a jég által csipkézett magashegységek, a tengerparton meredek sziklafalak, máshol homokos plázsok, mélyen benyúló öblök és félszigetek ismétlődnek mozaikosan. Történelmi emlékei is évezredeken ívelnek át, menhirektől a középkori várakon keresztül az eszményi kistelepülésekig. Ember alig lakik e tájon, alig nyolcezren népesítik be a szigetet, melynek az egyharmada Portree-ban lakik.
A szigetre érve az első nagyobb településen, Broadfordban ér véget hosszú közös utunk. Hálás lehetek az útért, gyakorlatilag keresztülszeltük fél Skóciát együtt, az öt órás utazás után végre eljutottam álmaim szigetére. Most már csak jó idő kell, ami már megvan: a naplementében a nap utolsó sugarai fantasztikusan festik meg a broadfordi öblöt. A kikötőben kicsiny halászhajók készülnek a hajnali indulásra. Ezzel a képpel búcsúzok a településtől, s várom, hogy valaki esetleg vigyen még egy kicsit beljebb. Nem igazán van forgalom, későre jár, aki mégis erre jön, az pedig nem vágyik potyautasra. Körbenézek, hogy potenciális alvóhelyet keressek, már szinte feladom, már csak egy utolsó próbálkozás, és…már utazom is. Egy bálaszállító teherautón, egy lengyel gyerekkel indulok a sziget fővárosa, Portree felé. A zord skye-i éjszakában haladunk a hegyoldalban húzott kanyargós utakon, teljesen kihalt minden, itt tényleg senki sem lakik. Már benne vagyunk az éjszakában, mikor beérünk a kicsiny kikötővárosba.
Kis esti séta során igyekszek megfelelő alvóhelyet találni. Beérve a főtérre, az észak felé vezető úton indulok, hogy valami kis zugra leljek. Nem túl messze a központtól már épp rátalálok egy jó kis helyre, amikor fiatalokból álló csapat érkezik. A vadkempinges helyzete nem könnyű, odébb állok hát. Egy játszótéren eltöltöm vacsorám, aztán mégis visszatérek a már kiválasztott katlanhoz, egy egykori kicsiny kőfejtőhöz, ahol szélvédett helyen verhetem fel a sátrat. Az éjszaka csendjében végre jól kipihenhetem magam.
Reggel kidugom az orrom a sátramból, s festői kép fogad: alattam fekszik a zegzugos portreei-öböl. Terheim hátrahagyván városnézésre és élelmiszer beszerzésre indulok az öbölparti úton. A színes házakkal övezett kikötőben csónakok és hajók tucatjai állnak, mintha nem is Skóciában, hanem valahol egy karibi szigeten lennénk. Talán öt házból áll a kikötő, melyeket egy templom koronáz, mégis mintha egy komoly kikötőben járnék. Aztán beérek a főtérre, itt már egy-két ember mozog, de szombat reggel lassan éled a város. Várnom kell, amíg a pékség kitárja ajtaját, de aztán a friss kenyér illata belengi az egész teret. Csodaszép reggel van, örömmel indulok útnak. Felvéve táskámat kigyalogolok a város szélére, fel a magasba, mikoris elérek a kempingig. Nem bánom, hogy nem előző éjjel tettem meg ezt az utat. A kempingben is mindenki ásítozik, a kutya se jár erre. Várakozással töltöm az időt. Aztán érkezik egy Mercedes, s bár nem is reménykedek benne, de felvesz, és magával visz a Storr félszigetre. Már az autó is elárulja, hogy nem hétköznapi turistával van dolgom, sietsége is erre utal. Londoni építőipari vállalkozó, egész élete rohanás, most is vagy négy apartmanházat kell egyidőben átadnia, azt se tudja hol áll a feje. Utunkat meredek sziklafalak szegélyezik, szebbnél-szebb formák, alattuk az enyhébb lejtőkön birkák legelésznek. Itt mindne zöld, és sehol egy fa. Aztán egyik pillanatban előtűnnek a bizarr sziklaformák, az Old Man of Storr sziklatűi. A kipreparálódott sziklaszirtek mesebeli alakzatokat vesznek fel a hegytetőn, valamelyik abráziós tengerpart formavilága elevenedik fel előttem. Úgy döntök, hogy kiszállok, és teszek egy kis sétát a környéken. Egy parkolóban elbúcsúzom sofőrömtől, majd a szögesdrótokon átkelve a leszakadó sziklaszirtek pereméig török előre, hogy onnan tekintsek a mélybe, az alattam kéklő tenger felé. Bazaltorgonák és birkák vesznek körül, a zöld legelőket hangák és színes mezei virágok ékesítik, varázslatos a környezet.
És ez még semmi, mert csak most jutok el a legszebb részhez, a Kilt Rockhoz. A tengerre leszakadó függőleges sziklafalakat mindenhol bazaltorgonák fedik, melyek közül egy bővizű zuhatag hullik a mélybe. Ennél szebb környezetet elképzelni is nehéz. A színek, a formák, a hangok egyvelege mosolyra húzza számat, ezekért a boldog pillanatokért érdemes világot járni.
Visszatérve a főútra már autóba szállnék, de nem igazán van erre esélyem, így gyalog baktatok tovább a kanyargós úton. Aztán egy magányos kőháznál megállva újra autóba szállhatok. Egy szőke rasta fiú és mozgássérült barátnője visz tovább észak felé. Egy röpke kitérőt tesznek velem a hegyek felé, s egy mellékútra térve meredek szerpentineken emelkedünk fel a hágóig. Ez itt a Quirang bizarr sziklavilága. Az utamat eddig is kísérő szélmarta sziklaformák újabb szép példái között barangolhatok. A smaragdzöld birkalegelők között szinte várak benyomását keltik az óriási képződmények. A különféle formák nevet is kaptak, van itt asztal, tű, de még börtön is.
Egy fennsíkon vagyok, melyen hosszasan kanyarog a félsziget nyugati része felé vezető út. Mivel senki nem jár erre, gyalogosan rovom a kilométereket. A zsombékos, vizenyős réteken itt-ott birkák szegődnek társamul. Csodaszép a környezet, kellemes az idő, jól esik a séta. Mikor már éppen kényelmetlenné válna a hátizsák súlya, egy fülbevalós fickó felvesz, így kényelmesebben fejezhetem be a hegy áthágását. A gyönyörű környezet őt is vonzotta, ezért költözött ide Glasgowból, mert itt nemcsak nyugalmasabb az élet, hanem ilyen eszményi környezetben sokkal boldogabb is. Ahogy elérjük a hegy peremét kirajzolódik alattunk az uigi öböl varázslatos képe. Messze a távolban magas hegyek keretezik a horizontot, lent a zöldségben hófehér házak díszítik a kéklő tengerpartot. Elámít a színkavalkád.
Ennek örömére teszek egy sétát a festői Uigban, majd kigyalogolok a város végi kőtorony mellé, hogy innen most már autóval menjek majd tovább. Egy német lakóbusszal hamar útra kelek, s nagyon jó hangulatban, vidáman tesszük meg azt a néhány kilométert, amíg közös utat járunk be. Majdnem eltévesztjük a kereszteződést, de végül rátalálunk a dunvegani útra. Innen most már nyugatnak veszem az irányt, s magam mögött hagyom a csodás Storr félszigetet. Egy halásszal indulok tovább, aki alaposan bemutatja nekem a szigetet. Panaszkodik, hogy az elmúlt években milyen óriási népességmozgás indult a sziget felé, ma már szerinte tizenegyezren laknak itt a korábbi hétezerrel szemben. Az emberek ma már nemcsak a halászatból és a birkatenyésztésből élnek, hanem egyre jelentősebb a turizmus, virágzik az építőipar. Szerencsére sok a hal, s végre meg is fizetik az árát, úgyhogy Skye egyre inkább a habzsidőzsi szigete lesz. Jólétben jó a lét. Annyira jót beszélgetünk, hogy, bár csak félútig menne, elvisz még vagy tíz kilométert, egészen Dunveganig, a MacLeod klán hazájáig.
Dunvegan kastélyáról nevezetes, mely egész Nagy-Britannia legrégebbi lakott épülete, ráadásul egy család, a MacLeodok laknak falai között már vagy nyolcszáz éve. A kastélyt csodaszép kert övezi, telis-tele a spektrum minden színében pompázó virágokkal, kis kerti tavakkal, vízesésekkel, a világ számos tájáról idehozott növényekkel. A kastély közelről nem mutat valami eszményi szépséget, de belül az arisztokrácia kissé sem diszkrét bájával ámít el. Igazi főúri vityilló, szalonnal, gazdag könyvtárszobával, sok-sok szobával. És hát nem mehetünk el szó nélkül a kastély mítosza, a tündérzászló mellett sem, amit a vár lakói kaptak egy tündértől. A tündérzászló olyan, mint az aranyhal, három kívánságot teljesít. Kettőt már kihasználtak belőle, de egyszer még lehet zászlót bontani. Kíváncsi vagyok, hogy mikor fogják kihasználni, szerintem, amikor a MacLeodok vérvonalának folytatása majd akadályokba ütközik, újra előveszik a zászlót, mert a tündér gyermekáldást ígért egyik potenciális kívánságként.
Dunvegan azonban nemcsak kastélyáról és a klánról nevezetes, van itt egy sokkal érdekesebb látványosság. A szomszédos szigeteken fókák tanyáznak, fehér és szürkefókák napoznak a zátonyokon. Ez kihagyhatatlan kaland. Viharos a tenger, fúj a nyugati szél, nincs nagy sor. Egy csak egy legény van, ki hajóra szállna. De van itt kérem egy leány is, egy kobei japó, aki szintén velem tartana. Mivel más nem jön, végül kettőnkkel indul útnak a csónak. Hánykolódunk a hullámokon, egyre messzebb jutunk a távolból már igen festői kastély felől, mikoris megpillantjuk a távolban a zsírgombócokat. Tohonya fehér és pöttyös állatok fetrengenek a szárazföldön, ügyet sem vetve a látogatókra. Látnak ők ilyet elég gyakran, gondolom. Egy-egy kíváncsi tekintetet azért sikerül elkapni, de a többség lustán fekszik el, szemüket se nyitják ki. Körözgetünk a szigetek között miközben mindenfelől támad a szél és permetez minket a tengervízzel. Jobb itt fókaként élni, nem embernek való ez. Vidáman nézzük a bajszos jószágokat, ahogy a hínárokkal, tengeri salátával fedett apályos parti sziklákon henteregnek. Ez a legnagyobb élménye eddig az útnak.
Dunvegan sok-sok élményt ad, örömmel búcsúzok a legnyugatabbi skóciai ponttól, ahova eljutottam. Bestoppolok a párszáz méterre fekvő városba, majd hosszú sétával próbálok keresztüljutni rajta. Természetesen erre se jár a madár se, amikor végre fékcsikorgásra leszek figyelmes. Egy kedves, idős házaspár invitál autójába, velük átszelhetem Skye déli részét. Nagyon hamar egymásra találunk, örülnek nekem, én örülök nekik, szinte egy unoka-nagyanyó-nagyapó kapcsolat alakul ki közöttünk nagyon rövid idő alatt. Lelkesednek, látva lelkesedésemet, hüppögve hallgatják történeteimet, és bölcs gondolatokkal toldják meg végszavaimat. S mindez nem elég, olthatatlan szomjat éreznek arra, hogy látványra szomjas tekintetem vágyait kielégítsék. Szinte kilométerenként kuplungpróbát tartunk, fék, egyes, gáz, kettes…ötös, fék, egyes…és így tovább: mindent látnom kell, mindent le kell fényképeznem, hiszen nem akármilyen tájon járunk. Ez itt Skye egyik legnagyszerűbb, legvadabb része, a Cuillins.
A Fekete Cuillins a sziget legmagasabb hegysége, majdnem eléri az ezer métert, de látszatra messze többre tippelné a magamfajta keleti gyerek. Olyan zord és olyan sötét, mint egy óperenciántúli, több ezer méteres bérc, ahol hatalmas talpakat hagy maga mögött a hóban az ismeretlen, senki által nem látott lény. Nem vagyok egy jeti lovag, az erő szinte elhagy, látva a félelmes sötét bolygót. A Cuillins Európa egyik legkeményebb hegymászóterepe. A hegy nevét is adó, sötét bazalt és gabbróíveken való áthaladás még napfényes időszakban is akár egy napba beletelhet, télen ez talán csak félútig elég. Pedig jó, ha tíz kilométeres útról beszélünk. El lehet képzelni az út brutálisságát.
A hegy tövében egyébként a Talisker whiskeyüzem kínál frissen csapolt nedűt a magashegyi vándoroknak, hogy ezzel fojtsák el a hegy okozta kínjaik gyötrelmét. Vonzó egy vidék.
Folytatjuk utunkat, s a szerpentineken lefelé együtt szidjuk vidáman az angolokat. Olyan jó látni a skót népeket, ahogy szívből jön nekik az angol-utálat, annyira természetes viselkedés, hogy az ember csak helyeselni tud. Vörös testvéreim, le a pudingfejűekkel. Különösen viccesen hangzik ez sofőrünktől, akin ugyan a kor fogott valamit, de fiatalságát továbbra is igyekszik kimutatni. Valaha biztos glasgowi derbyken nevelődött, Celtic szurkolókat gyalázott ritmusos rigmusokkal és vérző ököllel. Tetoválásai és fülbevalói nem szolid nyugdíjas-tekintetről tanúskodnak, az élet iskolájában szerzett tapasztalatairól inkább hiányos fogsora árulkodik.
A Cuillins zord hegytömegeit magunk mögött hagyva alacsonyabb, zöldebb, kellemesebb hullámos térszín tűnik elénk. Ez itt a mama hazája. Kicsit olyan, mintha tényleg nagymama mesekönyvében lapozgatnék. Itt-ott egy-egy magányos, szinte szabályos kúpot formáló hegy, melyet mintha cukormáz borítana. A legelők zöldje az utolsó néhány száz méteren már elmarad, s csak zord kősivatag borítja a kúp tetejét. Mint a Fuji, csak a shinkanzen vonatok nem robognak a tövében. Ez itt a Vörös Cuillins, a már egyáltalán nem zord, sőt kifejezetten barátságos vidék, ahol birkák csengettyűit, és a közeli Loch Sligachan halászainak kurjantásait visszhangozzák a hegyek. Vörös, mert ezt gránit alkotja, szépségében, melegségében a déli hegyek igazi ellentéte, pedig attól csak néhány kilométer választja el. E mesebeli hangulatban élünk be újra Broadfordba, és zárom ezzel rövidre skye-i körtúrámat. Innen már kifelé vezet az út. Ám a körülmények is kedvezőtlenebbek lesznek. Amíg Skye-t jártam, a skót időjárás nem mutatkozott be nekem, de most hogy elhagynám a szigetet, tiszteletét teszi. Amint kijövök egy boltból, egyre hevesebb csepergésben kel felvennem a stoppos pózt, hogy mielőbb a száraz felé igyekezzek. Alaposan beöltözök az eső ellen, de a szabadulás nem könnyű. Aztán egy rövid stoppal kiszabadulok a településről és eljutok az utolsó elágazóig, így innen már bízom sorsom jóra fordulásában, hiszen most már minden errejövő csak a híd felé mehet.

Vissza a „kontinensre”

Nem is kell csalódnom, következő fuvarommal valóban elérem a híres Skye Bridge-et, majd visszatérünk a civilizációba. Ezúttal egy szórakozott közgazdászprofesszorral hoz össze a sors, a bácsi echte angol, Londonból, semmit nem ért az ország e féltekén, küzd a kelta nyelvvel, inkább kineveti. Ha tudná, hogy alig félórája meg én nevettem skót testvéreimmel az ő fajtáján. Téblábolunk, nem tudja hova kell mennie, hol felejtette a családját. Elég ügyefogyott útitárs, jobb az ilyentől hamar szabadulni, nehogy az én szerencsémet is elveszítse. Utam úgyis északra, az övé meg keletre visz, így a keresztútnál véget is ér közös jövőnk.
Szerpentin kanyarog fel a hegyre a fenyvesek közé, jó lenne minél följebb és följebb jutni, de nem egy zsúfolt magisztrál mellett állok, a madár sem jár erre. Aztán, talán az első autó, aki rákanyarodik az útra, meg is áll. Ha mindig így menne a stoppolás…Sofőröm a helyi erdész, ismeri a fenyvesekkel vadregényes táj minden medvecsapását. Kislányával halad hazafelé, a hegy túlsó felére, az alig tíz kilométerre lévő Achmore-ba igyekeznek. Az együtt töltött idő gyorsan elröppen, de a sötétzöld fenyőerdők közötti utazás képe beleég hosszú távú memóriámba. S mint a terület jó ismerője, sofőröm egy olyan helyen rak ki, ahol más autósok is bizonyára megállnak. Achmore-t elhagyva az út bal oldalán kis parkolót alakítottak ki, ahonnan eszményi panoráma nyílik az alattunk fekvő Loch Carron mélyen elnyúló völgyére. Alant a hegyoldalt rózsaszín virágok és lucfenyők borítják, a túloldalon viszont kopasz sziklák emelkednek meredeken az öbölparton, de mégis azon az oldalon tűnik fel némi élet: a hegy tövében egy-egy hófehérre meszelt tanya magányoskodik, jelezve, hogy még itt is meg lehet élni valamiből. Zordságában is káprázatos táj. S ha látnám az öböl mélyén élő híres tűzkagyló-kolóniákat, akkor lepődnék meg igazán, milyen szépség is lakozik a világ e sarkában. Bambulásomat német szavak törik meg. Sógorokkal elegyedek szóba, egy fiatal bécsi párral, Peterrel és Monikával. Mit sem sejtő beszélgetésünket követően talán ők se gondolják, hogy a napból hátralévő maradék óráinkat együtt töltjük. Persze ez nem volt azért olyan egyértelmű. Utunk ugyanis olyan volt, mint egy focimeccs, két félidőből és szünetből állt. Az első játékrész után egy kereszteződésben búcsút vettem tőlük, de nem telt bele sok idő, s együtt folytattuk utunkat. Történt ugyanis, hogy kissé másképp terveztük utunkat, ők jobbra mentek, én balra indultam volna. Ám balra nem ment senki, s egy idő után ők is meggondolták magukat, s visszafordultak, s lenyugvó nap követésére indultak. Talán negyedórás várakozás után így ismerősként köszöntöttem őket, s nagy mosolygás közepette indult a második felvonás.
Az út során igazán összebarátkoztunk, rengeteget megtudtunk egymás életéről, kiderült, hogy ugyanolyan csavargók vagyunk mindnyájan. Persze azért van polgári énünk is, Monika például biológiát tanít egy gimnáziumban, Peter pedig hallókészülékekkel üzletel, én meg vagyok, aki vagyok, de szürke hétköznapjainkat mindannyian szívesen színesítjük utazgatással. Ők általában motorral járják az alpesi vagy mediterrán tájakat, de tavalyi kudarcuk után most egészen másra vágytak. Egy éve Barcelonát kereszték fel, Peter motorozott, de Monikának vezetnie kellett, mert egy csapattal mentek, s szerencsétlenségére neki egy kisgyermekes család jutott. A kis lurkó azonban nem nagyon élvezte az utat, sírt és hányt felváltva a dögmelegben, utált mindent, szörnyű ordítás és kínlódás maradt meg az egész út emlékeként. Elhatározták, hogy ezúttal otthagynak csapot-papot, csak ketten indulnak neki a világnak, s ki van zárva a forróság, ha majd fáznak, legfeljebb egymást melengetik. Persze arra nem számítottak, hogy a hangulatot én is fűteni fogom őket, s jobbnál-jobb ötletekkel állok elő. Mint, aki itt nőtt fel, folyamatosan ajánlgattam a szebbnél-szebb látnivalókat, a jobbnál jobb programokat.
Első megállónk a méltán világhírnévre szert tett Viktória vízesés. Kell ennél jobb indítás? Ám ez nem az a Zambézin körben lezúduló, morajló, szivárványos giccs. Skócia nem a méretekkel és a bájjal kérkedik. Bár, hozzá kell tenni, hogy a zambiai testvért is egy skót úriember, bizonyos Livingstone ismertette meg a nagyvilággal. Ennek a magassága talán csak negyede-ötöde az afrikai névrokonnak, jó, ha húsz-huszonöt méter magasságból érkezik a víz, s nem is egy tömegben hullik alá, inkább kaszkádként, útközben egy-egy kisebb tóban meg-megpihenve. Szépsége is megfakult, különösen most mutat szerény képet, ahogy a szomszédos erdőt tarvágással megsemmisítették. Hát igen, ha a skótok nem lennének egy büszke nemzet, Virág elvtárssal mondhatnák ők is, hogy kicsit sápadt, kicsit savanyú, de legalább a mienk. De egy igazi skót ilyet nem mond, ők nem pesszimista emberek, ők a nagyságot és a dicsőséget látják mindenben, legalábbis, ami whiskey nélkül elviselhető.
Például ennél a vízesésnél Viktória királynő bizonyosan járt, megpihent a patakparton s megmosta hófehér kacsóit. Ez az aktus keresztelőnek is beillett, hiszen nem meglepő módon, a zuhatag természetesen a királynőről kapta a nevét. Olyan volt ő, mint a mi Petőfink, vagy Rákóczink, bejárta a fél országot, mindenhol megpihent, mindenhol járt, még ott is, ahol nem, s mindenhol őrzi az emlékét valami. Csak az ő birodalma kissé kiterjedtebb volt, Afrikától Indiáig tartott vagy még tovább is.
Második és sokadik megállónk egy rekettyével borított egykori gleccservölgy, a Glen Docherty különböző magassági pontjain volt, annyira nem tudtunk betelni a látvánnyal, hogy újra és újra megálltunk, haraptunk a felföldi levegőből, s néztük a zöld, rózsaszín és bordó színekben pompázó hegyoldalakat és a völgy végén a lenyugvó nap utolsó sugarait tükröző tavat. A Loch Maree a Felföld legszebb, s a környék legnagyobb édesvizű tava. Telis-tele kisebb-nagyobb szigetekkel, melyek közül az egyik igazi kuriózum: a legnagyobb szigeten van egy tavacska, közepén pedig egy apró szigetecske. A sziget szigete, a rejtelmes sziget. De itt sok a titokzatosság. Számos sziget szent helyekkel van teli, ősi tölgyek és magyalok tövében egykor druidák mormolták imáikat és főzték varázsszereiket. És természetesen, nem lenne igazi felföldi tó, ha nem rendelkezne egy saját szörnnyel…

Egy nehéz éj krónikája

Ennyi élmény után édes a pihenés. Labanc testvéreimtől búcsút veszek Gairloch városában, s a gyönyörű fekvésű, óceánparti kempingben elfoglalok egy szép kilátással rendelkező helyet a pázsit közepén. Körben senki, óriási terem van. Elégedett vagyok magammal. Vacsora után az estét kellemes sétával zárom a tengerparti fövenyen, majd bebújok a sátramba szunyókálni.
Éjfél után azonban az eszményi kép és állapot megváltozott, a föld kifordult sarkából. A jeges nyugati szél belekapott sátramba, mint a vitorlába, nyomta, szaggatta, tengervízzel alaposan megszórta. Harcoltam az elemekkel, s éreztem, hogy mégse volt az évszázad ötlete mindentől távol, védtelenül felállítani a sátrat. Hatalmas köveket szedtem össze, és behordtam a sátorba, hátha azzal ellen tudok állni a széllöketeknek. De a kerek gránitsziklákkal a ponyva alatt is gurigázott a szél. Egy órás elkeseredett küzdelem után nagy elhatározásra jutottam: pozíciót váltok. Áthúztam a sátrat két lakókocsi közé, levédve így a déli és északi turbulens áramlatok hatását. Ezzel azonban még nagyobb bajt okoztam: szélcsatornába feküdtem. Igaz, hogy a szél így csak egy oldalról támadt, de ott minden eddiginél erősebben. S a baj fokozódott, a külső sátorlap cipzárja feladta a küzdelmet. Ezzel a vitorla-hatás még nagyobb lett. Szívós küzdelemmel megmentettem a sátorlapot, de az első védelmi vonalat fel kellett adnom. Innentől kezdve a szél előtt álló akadály minimálisra zsugorodott. Bár a belső sátorlap nem szakadt fel, de annak anyagán simán átfújt az orkán, így testhőmérsékletem is vészesen apadt, ahogy a kövekre hasalva védtem a bázist az elszállástól. A szívós küzdelem hajnali 5-ig tartott, akkor elhatároztam, hogy megint vonulok. A hajnalpírben újra szedtem a sátorfám, s a vizesblokk mögé, annak tövébe cövekeltem le. Ezáltal a nyugati széltől megvédtem magam, viszont a turbulens áramlatok újra megjelentek. Igaz ezek hatása már jóval elviselhetőbb volt. Lassan, végre elszenderültem, de ez se tartott sokáig. Kiderült ugyanis, hogy a sátrat éppen ott vertem fel, ahol a lakókocsik wc-jét ürítik, s itt Skóciában a turisták is igen korán kelnek. Reggel hattól megindult a népvándorlás, s a sátramon valahogy átvergődők csomagjának ürítése kezdte kiverni az álmot a szememből. A csobbanást visszhangozták a falak…
Bírtam egy darabig, de aztán feladtam a küzdelmet, s úgy döntöttem, hogy e szép vasárnapi hajnalon mihamarabb nekiindulok a nagyvilágnak, hátha az éjszakánál legalább egy csöppet szebb nap köszönt rám. Hát ez se így lett…

Vasárnapi séta

Gairloch nem egy nagyváros, talán ha kétezren lakják. A hófehér házak körbeölelik az öblöt, ahol kedves kis strandon lehet mártózni. Bár a környék Britannia-szerte híres a medúzákról, mivel a Golf áramlat melege miatt ez ideális lakóhely számukra, így a lubickolás akár komoly fájdalommal is járhat. Érdekes módon e reggel fel se merült bennem egy kis uszikálás. Nem mintha megijednék egy-két medúzától, de az éjszakai átfagyás és a reggeli borult időjárás valahogy nem hozza elő belőlem az „itt vagyunk az óceánparton, nyomás be a vízbe” haselhoffi fílinget. Persze közel s távol sem látok piros dresszes szőke lányokat rohangálni a parton. Óceánpart és óceánpart között is van különbség…
A strandról inkább a hegy felé veszem az irányt, s a városon kívülről gyönyörködök a látványban. Időm van bőven. Erre hétköznap se járhatnak sokan, de vasárnap kora reggel a madár se jön erre. Az eső is rákezd, érzem, hogy a viszontagságoknak még nincs vége. Aztán egy kis idő elteltével végre megáll egy lakóbusz, s fölengednek a fedélzetre. Csapzottabb vagyok az útitársaimnál, a két kutyánál, akik megosztják velem szőnyegüket. Érdeklődve néznek rám, szinte már hajolnék, hogy megborzoljam homlokukat, amikor éles kiáltást hallok: ne simogasd a kutyákat. Szemem előtt hirtelen megjelenik a vállban testemtől elvállt alkarom az egyik eb szájában, ahogy a fjord fölötti megállónál elindul vele a rekettyés felé…brr…hátrahőkölök. A kellemes útnak inkább véget vetek, azzal az ürüggyel, hogy a kilátópontnál kiszállnék. A Loch Maree és annak szigetei felé varázslatos innen a kilátás, sokan ajánlották ezt a megállót. A rossz döntések újabbika következik. Mivel a Loch kelet felé fekszik, így csak azt látom, ahogy a szürke fellegek közül talán valahol kibukkanó nap fénye csillog a völgy közé szorult vízfelületen, szinte megvakítva. Az eső megint elkezd cseperegni. A rekettyés között nem látok olyan utat, mely levisz a tópartig, de őszintén szólva, nincs is hangulatom lemászni oda. Persze újabb autó nem érkezik, így gyalog indulok tovább. Skócia legrövidebb folyója, az Ewe folyó mentén indulok vissza az óceánpartra, a Loch Ewe felé. Gyönyörű környezetben sétálok: a zöld pázsiton itt-ott hatalmas, hófehér birkák delelnek, fölöttük meredek sziklák zárják el a látóhatárt. De valahogy most nem tudom annyira élvezni a sétát. Szinte semmit nem aludtam, a húszkilós hátizsák húzza a vállam, minden porcikám fáj, éhes vagyok, esik az eső. Nem az a tipikus vasárnapi piknikhangulat.
Aztán ahogy leérek az öbölpartra, a nap is kisüt, fejemből is kiűzve a fellegeket. Házak közé érek, néhol még embereket is látok, újra éledek. Még az is megfordul a fejemben, hogy a lábamat is belógatom a vízbe. Ráadásul nem messze vagyok az Inverewe Gardentől, Skócia egyik legérdekesebb helyétől, az egész brit sziget talán legnagyobb botanikai élményétől. Ez itt a Golf áramlat csodája. Szentpétervár magasságában vagyunk, mégis egy teljesen más világban. 150 évvel ezelőtt itt egy olyan kertet hoztak létre, amely egyedülálló. Szinte az év minden szakában virágok nyílnak itt, kint a szabadban, méghozzá nem amolyan skót bozótfüvek, hanem szubtrópusi és mediterrán csodák, azáleák és rhododendronok. Húsz hektáron fák és bokrok, mohák és páfrányok, virágok fent és lent, a világ minden tájáról, több mint kétezer különböző egzotikus növény. Másfél órán keresztül csodálom a paradicsomot, az erdőben hol kis tavakra bukkanok, hol japánkert nyűgöz le, hol mohával borított sziklákon pihenek meg. Majd kiérek a Loch partjára, és az óriási fenyőfák tövében megbúvó fácskákon tobzódó hófehér virágerdő alatt megpihenve telek be a teremtés szépségével. Gyönyörű hely, de mi lehet itt télen, amikor e szubtrópusi kert felett az északi fény világítja be az éjjeli égboltot. A Golf áramlat a világ egyik nagy csodája.
E csodát mélyen elraktározom a szívemben és további élményekre indulok. A Wester Ross vidéke megannyi csodát rejt, és még bőven van felfedezni való. Egy bácsi, mint egykori stoppos, szívesen felvesz, s elvisz néhány mérföldre, de gyorsan újra kiszállok. Az újabb élményt ezúttal egészen más formában kapom. A szépség után a szörnyeteg állomása következik.
A Loch Ewe huszadik századi történetét legjobban az Ewe szigettel szemközti hegyoldalról tekintheti meg a vándor. Nagy-Britannia egyik legnagyobb tengeralattjáró-kikötője rejtőzik az öbölben. A második világháború idején a sárga tengeralattjárók innen indultak atlanti kalandozásaikra, Murmanszktól Afrikáig a fritzek megfélemlítésére. Az oroszországi északi kikötőket innen látták el, az északi utánpótlást az itt állomásozó Királyi Flotta hajói biztosították. A németek viszont nem tudtak behatolni az öbölbe, mert az igen jól védhető volt. Az északi konvojokat sem tudták megsemmisíteni, mert azok védelmét innen könnyen meg lehetett oldani. Lehet, hogy ez volt a világháború egyik sorsfordító helyszíne? Persze azóta sok minden történt, a germánok és a britek ma már kéz a kézben küzdenek a NATO-ban. Hova jutott a világ?
A Loch Ewe ma állítólag atomtengeralattjárók otthonául szolgál, persze ezek csak pletykák, nem lehet pontosan tudni mi van itt. Murmanszkhoz hasonlóan itt is sok a titok. Az útról csak a helikopter-leszállók kör alakú, zöld pázsittal borított dombjai, és a móló látszódik. A mólóra üzemanyag-vezetékek futnak ki, a bázis ma benzinkútként is üzemel. Nehéz elképzelni mi lehet itt a föld és a víz alatt. De talán jobb is, ha nem rendelkezem túl sok információval.
Sétálok hát tovább, az esőfellegek elmennek, a nap újra süt, de emberek nem járnak erre. Hosszú kilométereken keresztül megyek, míg beérek Aultbea falucskába. Itt aztán újra megpróbálkozok fuvart találni, nem mozdulok tovább. Elköltöm ebédem, és sóvárogva várok valakit, aki elvisz valahova. Bárhova. Hosszú ácsorgás után imám meghallgattatott: egy somerseti családdal mehettem a következő faluig. Sebaj, az is valami, néhány kilométer is fontos most nekem. Legalább kijutunk ebből az öbölből, s a hegygerinc túloldalán lévő másikba jutunk. Somerseti élményeimet taglalom nekik, a wellsi erdőben eltöltött emlékezetes éjszakámat, ők meg a glastonbury fesztivál pikáns jeleneteit foglalják szavakba. Már teljesen belelkesedünk, mikor sajnos közös utunk végéhez érünk.
Laide falucska, vasárnap dél. Innen nincs tovább. Ez annyira a világvége, hogy szinte már leesek a korong széléről. Ember nem jár erre. Fölösleges várakoznom, újra elindulok. Legalább most már másik öböl partján sétálok. A Gruinard Bay gyönyörű, különösen így napsütésben. A szilvakék vizet almazöld levegők övezik, s megannyi szín teszi még változatosabbá a tájat: piroslanak a hangafélék, sárgállanak a perjék, itt-ott páfrányok zöldellnek. Sziklás medrükben sebesen futó patakok jönnek a hegyoldalból, a zúgókon átbukva a kopasz hegyoldalak között vidáman morajlanak. Nem lehet panaszom a környezetre. A fellegekben járok, amikor egy másfajta morajra leszek figyelmes. Autó jön. És megáll. Juhé!
Méghozzá földik, legalábbis majdnem. Brnoi diákpár, akik most Dundeeban gyűjtik a mesés vagyonokat, hogy a nyár végén hazatérve, legyen miből a tejbe aprítani, miközben a kémialaborban mindenféle trükkökkel a diploma megszerzéséért hajtanak. A kelet-európai hangulat átjár minket, és az előző napi osztrrák csapathoz hasonlóan itt is hamarosan taggá, kiemelt útitárssá válok. Ötletekből most se fogyok ki, s az ő kedvességüket is igyekszem meghálálni azzal, hogy számukra is átnyújtok egy élménycsomagot. Szeretetből.
Utunk a hosszan elnyúló Loch Broom mentén halad, majd felkapaszkodunk a völgyoldalba, ahonnan csodaszép kilátás nyílik a fjordra és a lapos völgytalpra. De ez a látvány még nem lenné elég emlékezetes, így rábeszélem őket egy olyan élményre, amit biztos nem felejtenek el. Az autót egy parkolóban hagyjuk, és egy meredek gyalogúton elindulunk a mélybe. Nem kell sokat menni, néhány száz méter megtétele után egy függőhídhoz érünk. Ennek közepéről elképesztő a kilátás, már ha az ember le mer nézni a mélybe.
A Corrieshalloch szurdok a térség egyik csodája. Egy másfél kilométer hosszú, legalább 50-60 méter mély, néhány méter széles, szinte függőleges falú völgykatlan mélyén sebes patak folyik. Mély robaj hangja tölti be a völgyet, amelynek forrására hamar rálelünk. A Falls of Measach a legszebb skóciai vízesés, amit láttam. A szűk szurdok végén közel 50 méter magasból hullik alá a hatalmas vízesés. Egy platformot is kiépítettek, amely benyúlik a völgy fölé, elképesztő látványt nyújtva a kevésbé tériszonyosok, és még elképesztőbbet a tériszonyosok számára. Teljesen beleszédülünk a panorámába, de aztán csak kivonszoljuk magunkat a völgyperemre. Nesztek, itt az ajándék, na skledonou.
Utam most már könnyebbnek ígérkezik, bár azt még nem tudom, hova fogok menni. De a főút mellett állok, itt már nem panaszkodhatok a forgalom hiányára. Na jó, csak skót viszonylatban zsúfolt az út, percenként jön egy-két autó, de nem is kell sokáig szemlélődnöm. Két pecással robogok Inverness felé. A csomagtartóban vagy húsz halacska csapkod a farkával. Jó a hangulat, ők már alapoztak egyet, bedobtak egy sört, de itt annyi belefér…
Aztán beérünk Invernessbe, s búcsút intünk egymásnak.

Szörnylesen

Egy hatalmas Nessie hasonmás fogad a város szélén – érzékeltetvén, hogy ki az úr a környéken. Aztán hosszú sétával indulok Inverness megismerésére.
A várost vizek övezik, itt folyik a Ness az Északi-tengerbe, legalábbis annak öblébe, amit itt Moray Firthnek neveznek. Inverness nagyon szép helyen épült, nem véletlen, hogy ez a Felföld fővárosa, a hegyektől északra itt laknak a legtöbben. Az ötvenezres város tényleg városi hangulatot áraszt, Glasgow óta nem éreztem ilyet Skóciában. A Ness folyó partján templomok és katedrálisok sorakoznak, s egy vörös színű romantikus vár emelkedik. Az invernessi vár a történelem országútján volt mindig, Macbeth például itt ölte meg a királyt ezer évvel ezelőtt. Aztán a várat elpusztították, s csak a 19. században építették újjá. A vár alatt viktoriánius házak ölelik a szűk utcákat, tornyok tucatjai emelkednek minden házon. A folyópart nyújtja talán a legszebb látványt, kellemes a vízparti séta mindkét parton. A katedrális egy vidéki kisvároshoz illően szerény külsejű, belül azonban gótikus pompa fogad. Kellemes kisváros, jól érzem magam.
Hosszú séta után elindulok a város pereme felé, hogy a mai napot még egy igazi kalanddal koronázzam. Kiérve a város szélére sokáig eredménytelen próbálkozok, fogy a reményem, mikoris egy gégerákos német bácsinak köszönhetően mégis lesz esélyem Nessie-vadászatra indulni. Német-angol keveréknyelven igyekszünk megérteni egymást, ahogy a Loch Ness partján hosszan utazunk. Ugye, a tó a Kaledóniai csatorna része, vagy negyven kilométeren keresztül nyúlik el, miközben alig 1-2 km széles. Hatalmas, mégis inkább egy folyónak tűnik. Pedig tó, méghozzá a második legnagyobb skóciai tó a Lomond után, sőt méreteit jelzi, hogy annyi víz koncentrálódik benne, amennyi összesen nincs Anglia és Wales összes tavában. Nem sok település van a partján, inkább magányos tanyák övezik, néhol megszakítva az összefüggő fenyőrengeteget. Ebben a vadregényes környezetben nőtt fel a kis Nessie, aki évezredeken keresztül cseperedett. Állítólag már a 7. században is élt, legalábbis már akkor írtak létezéséről, azóta pedig újra és újra feltűnt egy-egy ember lázálmaiban. Vagy tényleg látták? Mindenesetre Nessiért messze földről jönnek a turisták, sokan látják is, sokan még festményt vagy fényképet is készítenek róla. A rengeteg hamisítvány a mítoszt élteti, a bizonytalanság még érdekesebbé teszi a történetet. Állítólag Nessie-t a tó partjára épült Urquhart várából lehet leggyakrabban látni. Talán ez sem véletlen. Ez történelmi hely, ekkora várat sehol nem építettek Skóciában, mely a 17. századig büszkén állt a tó partján, s tornyából számos delíriumba esett vitéz vélte felfedezni a tó szörnyének bálnahátát. Azonban egy végzetes csatában, az angolok, látván, hogy vesztésre állnak, inkább lerombolták a várat, semmint feladják azt a skót csapatoknak. Háromszáz éve romokban hever az erősség, de nagyságát máig őrzi. Igaz, ma már ezt a turistáknak köszönheti, akik világszerte repítik hírét, hiszen a parkolóban vagy a romok tövében elfogyasztott néhány pohár whisky után felfedezett szörny emlékének felidézésekor a vár adja e történetek romantikus hátterét. Én sajnos nem látok még szörnyhöz sem hasonlót, hiába nézem a tó vizének fodrozódását, nem pillantom meg a jó Nessiet. Valószínűleg nem ittam eleget.
Mivel későre jár, úgy döntök, hogy visszaindulok Invernessbe, ami nem tűnik könnyűnek a szürkületben. A nap már közel jár a horizonthoz, amikor egy autó fékez előttem. Két pakisztáni és egy indiai fiú vesz fel, akik Aviemore-ba igyekeznek, éppen oda, ahova én is vágyom. Előtte azonban még szeretnék ők is megnézni Inverness városát, úgyhogy az este beálltáig teszünk egy kis pihenőt a városban. A folyóparton és a belvárosban már, mint tapasztalt idegenvezető vezérlem őket, bemutatva a város fő látványosságait. Összebarátkozunk. A városnézés után aztán Aviemore-ba indulunk, hogy az éjszakát ott töltsük el. A városban az ifjúsági szállásra hajtottunk, majd vacsorázni indultunk. A kisváros főterén éppen motorosfesztivál zajlott: egy kamion tetején egy skót rockbanda húzta, beleremegett a környék. A késői órára való tekintettel vacsorához nehezen jutottam, de végül az estéhez illően, egy indiai étteremben megfelelő betevőhöz jutottam, melyet tűzijátékok fényében fogyasztottam jóízűen.

Csúcshágás

A hosszú éjszaka után, a végre pihe-puha ágyban való szendergést követően nem volt nagy kedvem kikelni az ágyból, 9 órát is elütötték, mikor végre rászántam magam az elindulásra. Kinézve az ablakon azonban rögvest visszahőköltem: rendületlenül zuhogott, a sötét fellegek komor hangulatot teremtettek. Beh, de jó volt a meleg szobában, örültem, hogy paki barátaimmal tartottam, s nem valami bokor tövében kukucskálnék ki a sátor kémlelőnyílásán. A közeli Tesco-ban tettem egy kis bevásárlótúrát a városban. Az idő semmit nem változott, így boltról boltra sétálgattam, majd visszatérve a szállásra pihengettem. A déli harangszó hallatán aztán már nem tudtam a fenekem ülni, s mivel már csak szemerkélt, így elhagytam a faházat, hogy nekiinduljak a hegyeknek. A Cairngorns hegység csábított a hegymászásra, bár a teteje fellegekbe borult, de bíztam a kikeletben. Kis séta után buszra szálltam, mely a hegy tövében lévő menedékházig vitt engem és néhány hasonló elhivatott kirándulót. Persze a többség zsíros skót turista volt, akik fogaskerekűvel indultak neki a hegynek, s csak páran próbálkoztunk gyalogszerrel. Az út elején összeismerkedtem egy helyes litván lánnyal, Verával, akivel együtt másztuk meg a hegyet, együtt ugráltunk át a kis csermelyek fölött, s együtt küzdöttünk a széllöketekkel. Aviemore-ban pincérkedik egy olasz bárban, azzal egészíti ki szerény ösztöndíját, amit otthon, Kaunasban kap a közgázon. Nagyon jól összebarátkozunk, habár alig egy órát sétálunk együtt. A fogaskerekű végállomásánál lévő menedékháznál már sarki körülmények fogadnak, csontig hatol a jeges szél, de legalább a felhőket is messzire fújja. Sajnos Verának este műszak van, így nem vállal be egy csúcshágást, s a hegyi faházban eltöltött kis pihenő után visszaindul a város felé. Én azonban, ha már eddig feljöttem, nem alázkodom meg a hegy előtt, s bár rajtam kívül élő ember nem mozog a hegyen, nekiindulok a meredélynek. Jól kiépített gyalogösvényen haladok felfelé, varázslatos a kilátás, a messze távolba is ellátni. Megállni azonban nem túl jó, mert hasít a szél, szinte lerepít az ösvényről. Elérve a csúcsot, egy kis meteorológiai állomás tövéből szemlélem a fenséges felföldi tájat. Lábaimnál fátlan, kietlen szürke gránitsziklák leszakadó tömbjei, szegényes, hangás birkalegelők, melyeket itt-ott hófoltok, kis pocsolyák tesznek változatossá, melyeken a nap sugarai táncukat járják, fényessé és élővé téve a zord tájat. E csodás képek azonban csak ideig-óráig látszanak, nem sok telik bele, s mindent elfed a fehér tejföl, a hegycsúcs és én is felhőbe záródom. Még ez lenne a legkisebb baj, de a felhő esőt ereget, melyet az éles szél igyekszik bejuttatni védelmi felszerelésem alá. Fel kell vennem a kesztyűt, beöltözöm, amennyire csak tudok: esőnadrágot, sapkát húzok, épp csak egy kis likon tekintek ki a búra alól, s nekiindulok a hegyoldalnak az izmos ellenszélben. Vízszintesen szállnak a vízcseppek, ugrálok a lófejnyi gránitgömbökön, mire újra elérem a csúcson lévő kunyhót, onnan már lefelé visz az út, s letaposott, barátságos ösvényen, lépcsőkön kell csak leszökellni. És aztán végre kiszabadulok a felhő fogságából, az esőcseppek marásából, s újra kivilágosodik körülöttem a táj. Újra gyönyörködhetek az alattam elterülő hegyekben, az azokat tarkító, erdőkkel körülölelt hegyvidéki tavakban, és a skót táj változatosságában. Lépteim lassulnak, végre van időm és terem beszívni a felföldi levegőt és átélni annak hangulatát. Elérve a menedékházat, tartok egy röpke pihenőt, majd a felfelé már megismert szerpentinen indulok visszafelé. Néha szélvédettebb, néha kitettebb helyeken vezet az út, ez alapvetően meghatározza haladási sebességemet és hőérzemet, de ahogy lejjebb érek, egyre tavasziasabb a kedvem is. Körben virágok nyílnak, a kis patakok sejtelmesen duruzsolnak, mintha most éledne a természet. Csak a fogaskerekű zaja zavar bele az idilli képbe, ahogy küszködik föl a meredélyen. Elérve a lenti állomást, úgy döntök, hogy nem várok buszra, hanem nekiindulok. Bár Aviemore messze van, majd csak jön valaki, aki felvesz, addig meg élvezhetem a táj szépségét, mely minden kanyarban újabb és újabb csodákat tár elém. Egy szurdokvölgy, egy meanderező folyó, virágzó erikák, néhol egy-egy magányos fenyőfa – kapkodom a fejem, itt minden részlet, minden apróság mosolyt fakaszt, boldog pillanatokat generál. Az út nagy részét egy London környéki angol házaspárral teszem meg, kellemesen elbeszélgetünk a skót táj szépségéről, s hamar átmelegszem a szélmentes környezetben. Beérve a városba elmegyek hátizsákomért, s kisétálok a városszéli körforgalom mellé, hogy most már folytassam utam dél felé.

Küzdelmes utazás

Nem is várok sokat, hamarosan egy lengyel párral haladok tovább. Már három éve Londonban élnek, s néha ki-kiruccanak északra egyet kirándulni. A hölgy egy utazási irodában dolgozik, úgyhogy tudja mit érdemes megnézni. Most is épp whisky-kóstolásból jönnek, de bedobtak kísérőnek egy sört is, hogy még jobban érezzék magukat. A polákokat nem kell félteni. De szeretnék hozzátenni élményeikhez, úgyhogy meghívom őket egy kis kirándulásra a Blair Castle-höz. Egy gyönyörű, soktornyú, hófehér romantikus várkastély fogad minket egy kellemes park közepén, melyet szelíd patak szel át. Skótszoknyás turisták mászkálnak, igazi skót hangulatban sétálgatunk. Aztán a település szélén a Felföld egyik legviccesebb teremtményére lelünk: a vörösbarna skót marhák hosszú frufruval vannak megáldva, mely két szarvuk között szinte orruk hegyéig omlik le. A látvány mindenkinek az ajkára mosolyt csal. Utunk során elmegyünk még egy két szép kastély mellett, különösen Pitlochry emlékezetes, mely a kopár hegyek tövében egy vadban gazdag erdő közepében, egy dombtetőről tekint ránk, szürke színe ellenére mégis fenségesen, s nem mogorván. Hamarosan azonban búcsút intek a polákoknak, mert még szeretnék egy kisebb kitérőt tenni, mielőtt a fővárosban mennék, ők pedig még aznap este oda igyekeznek. Dunkeldnél kiraknak, és sok szerencsét kívánva hajtanak tovább.
Dunkeld csodaszép skóciai kisváros, de nem gondoltam volna, hogy a látvány ennyire magához ragad, s nem enged tova. A középkor feudális légköre csapja meg a városba érkezőt, ahogy lekanyarodunk a gyorsforgalmiról, mintha egy másik világba érkeznénk. Állítólag ez a város a legépebben megmaradt 17. századi skóciai város. A kisváros főtere kosztümös filmek hátterének is beillik, mintha megelevenedne a Stuartok világa. Hófehérre meszelt gótikus lakóházak övezik az öblös teret, melynek közepén egy gyönyörű díszkút tetején kereszt emelkedik, mely névadója is egyben: The Cross. Innen indul a katedrális utcája. Ennél kisebb település nemigen rendelkezik saját katedrálissal, ez már önmagában érdekessé teszi a látogatást. A székesegyház láttán azonban megértem az idők szavát: a hatalmas gótikus templomnak csak egy kis része működik ma is templomként, több mint kétharmadán csak a falai állnak, s több száz éve nem fedi tető a büszke falakat. A romok azonban ma is fenségesek, a hatalmas csipkézett gótikus ablakok romjaikban is lélegzetállítóak, sőt így talán még inkább, mivel egyszerre jelzik az élet és a halál, a pusztulás és az örökkévalóság kettősségét. De valójában az élet diadalát a halál fölött. Francia- és írországi képek jelennek meg előttem, a normandiai Jumieges, a pikárd Soissons, vagy a Cashell szikláján trónoló monumentális katedrális romok láttán éreztem ugyanígy. A folyóparti parkban tornyosuló masszív templomtorony látványa sokáig kísér utamon, ahogy lassan magam mögött hagyom a várost. A hegyoldalban kiválasztott stopposhelyemről is sokáig bámulom a völgy alján elterülő városkát, ahol nemcsak a középkorban, hanem e késői órán is gyakorlatilag megállt az élet. A St. Andrews-i álmok egyre távolodnak, ahogy peregnek a homokszemek a homokóra alsó tartályába. A nap is eltűnik lassan a horizont felett, de a néhány arrajáró figyelemre se méltat. Nyilvánvalóvá válik, hogy az éjszakát már nem fogom a várostól nagy távolságban tölteni. Mielőtt beköszönne a zord skóciai éj, el is indulok egy erdei úton, hogy szállást keressek magamnak. Őzek suhannak a fenyves mélyén, éled az erdő, csak én készülök lehajtani a fejem. Egy lomhán csörgedező patak partján, az erdő takarásában verem fel sátram, mely nemcsak a vadak, hanem az eső ellen is biztonságot nyújt. Az egyik legpihentetőbb skóciai éjszakám telik az erdő rejtekén.
Másnap reggel nem sokat spekulálok, látván, hogy a választott utamon a madár sem jár, visszasétálok a városba, majd a gyorsforgalmi úthoz, bízván abban, hogy délig elérem Edinburgh-ot, ahol akár az előző éjjel is tölthettem volna. Előző nap biztosan könnyebben eljutottam volna Skócia fővárosába, hiszen már bent ültem az áhított autóban, most meg bárgyún integethetek az elszáguldó autóknak. Gyakorlatilag esélytelen vagyok arra, hogy itt valaki is megálljon nekem. Próbálkozok, le-fel sétálok a rosszabbnál rosszabb helyek közül kiválasztani a legideálisabbat, de nem dereng még egy kis gyertyaláng sem az alagút végén. Aztán mégis…egy lengyel testvér érkezik, és vele folytathatom utam. Casper Rzeszówból érkezett, hogy Skóciában gyarapítsa élettapasztalatát és magánvagyonát, s a perthi egyetemen igyekszik papírt is szerezni az itt eltöltött évek megkoronázásaként. Már három éve szívja magába a skót levegőt, s meséli nekem is ezen évek élményeit. Skócia második hazájává vált, jól érzi magát, a csillogó, mosolygó tekintete elárulja kiegyensúlyozottságát. Perth előtt búcsút veszek tőle, s véletlenül a fürge kipakoláskor ellopom esernyőjét. Mély lelkiismeret furdalás gyötör, hogy e kedves fiút megrövidítem, de mire észreveszem a csenést, ő már messze jár. Az út menti parkoló mellett elég gyorsan suhannak az autók, de nem kell sokáig várnom, míg folytathatom az utam. Két idős hölgy, Gayle és Jane invitál útitársuknak. Gayle egész délelőttre vezetőmnek szegődik. Eszméletlen egy nő, akinek élettörténete mélyen emlékembe vésődött. Kilenc gyermek született szülei házasságából, de édesanyjuk az utolsó kislány születése után meghalt, s Gayle, mint a legidősebb nővér nevelte fel őket. Tizenöt évesen abba kellett hagynia az iskolát, nagymamájával György-korabeli palotákba, kastélyokba járt ezüstöt tisztogatni, hogy ellássa a sok éhes szájat. Nagyon hamar fel kellett nőnie, de már ekkor elhatározta, hogy egyszer neki is lesz egy ilyen villája. És valóban, az élet megadta neki, nem is egyszer, hanem kétszer, hogy életének néhány évét ilyen házakban tölthette, de már nem mint cseléd, hanem a ház úrnője. Tizenkilenc különböző helyen lakott, s ma is egy hatalmas, tizennégy szobás házban lakott. Később, ahogy testvérei felcseperedtek, elkezdett tanulni, pénzügyi tanácsadó lett belőle. A sors mindenért kárpótolta. Férjhez ment, három gyermeke született, szép családi életet élt. Az előző két stopp után már nem is meglepő, hogy Gayle férje is lengyel, Varsóban nevelkedett. A házasság azonban nem tartott holtodiglan, hét év után különváltak, de a barátság máig megmaradt. Gayle vitte magával a festményeket, férje a könyveket, ma pedig cserélgetik ezeket egymás között. Van kulcsuk egymás házához, akkor látogatják meg a másikat, amikor szeretnék, azt visznek el a másiktól, amit akarnak, határtalan a bizalom, valódi a barátság. A gyerekeik is nagyon jó kapcsolatban vannak mindkettejükkel, mindannyian nagy patrióták, s ez nagy büszkeség nekik. A fiuk túraszervező cégnél dolgozik, ő fogja majd megszervezni nekem is a következő skóciai utamat, amikor barátaimmal visszalátogatok, s az éjszakákat Gayle felföldi vityillójában töltöm. Ez már nem is meghívás, hanem kötelezvény.
Útközben megpillantjuk azt a két francia stopposfiút, akiket előző nap vett autójába, integetésünket mosolyogva fogadják.
Mielőtt bemennénk a városba, hazavisszük Jane-t, aki a közeli Livingstonban, a főváros egyik elővárosában lakik. Nem olyan nagy a korkülönbség közöttük, de Gayle ma is anyáskodik húga felett, aki nagyon szereti őket, és nagyon büszke nővérére. Olyan jó látni ilyen testvéreket, hallani ilyen élettörténeteket. Az ember nemcsak feltöltődik, hanem érzi, hogy többé válik azáltal, hogy találkozik ilyen hölgyekkel, életekkel, sorsokkal. De messze nem búcsúzok még Gayle-től, noha időközben beérünk a városba. Mivel még van vagy egy órája a következő programjáig, úgy dönt hogy végigkalauzol engem kedvelt városán. Végigvisz a város minden fontosabb negyedén, mesél és mesél, mutogatja az érdekességeket, saját élményeivel fűszerezi – szinte összes edinburghi lakását megláthatom. Aztán az egyik gyönyörű templomnál megáll, mondja, hogy menjek nézzem meg, addig ő vár, s majd a templom túloldalán felvesz. Hihetetlen a nő, hihetetlen a szituáció. Körbesétálom kívül-belül a gótikus templomot, telítődöm az élménnyel, majd a kapun kijőve észreveszem Gayle integető karját. Mintha anyám várna a templomajtóban. Aztán kimegyünk a város szélére, a Hollyrood park szerpentinjein felkapaszkodunk a város fölé, hogy ránézhessek felülről is a városra. A bazaltorgonák tövében, egy tópartról csodálhatom a gyönyörű fővárost, Gayle városát. Mindent megtesz értem az én pótanyám.
Aztán lassan búcsút intünk egymásnak, a Royal Mile tövében elengedjük egymást, de biztos, hogy nem örökre – nekünk még találkozni kell, s szerintem hamarosan találkozni is fogunk.

(folyt.köv.)
gyurry kapcsolódó élménybeszámolói:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina