A rettenthetetlen IV.

Egyesült Királyság

Ott-tartózkodás ideje: 2008. aug. 20.  - 2008. aug. 28. (8 nap)

0 hozzászólás I 1 599 látogató olvasta. Rögzítve: 2012. jún. 06. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Skócia Glasgow Stirling Falkirk Skye Inverness Felföld Edinburgh Tweed NewLanark Cairngorns EilanDonan LochNess Jedburgh 

Elkezd cseperegni az eső, ebben a pillanatban megérzem, hogy ez a jel Edinburgh elhagyására. Elindulok a városból dél felé kivezető, már korábban kinézett út irányába. Még egy-két megálló erejéig megállok az egyetemnél és pár érdekesebb épületnél, majd gyors bevásárlás után buszra szállok és elindulok Dalkeithbe, a körgyűrűn túli elővárosba, ahonnan valószínűleg könnyebb lesz a továbbhaladás. A buszon megkóstolom a boltban imént szerzett Mascarponémat – oly sok jót hallottam már róla, elhatároztam, hogy azzal édesítem estémet. Ám megérezve a nyers ízét hamar ráfagyott a mosoly az arcomra. Jutalomdesszert helyett savanyú volt a szőlő. Dalkeithben kis sétával érem el a város peremét, ahol az éj leszállta előtt még bizakodó stoppolásba kezdek. Az eredmény az elmúlt másfél nap ismeretében nem meglepő: Grzegorz, egy szczeczini fiatalember autóján teszem meg a következő kilométereket. Gyakorlatilag Lengyelországban érzem magam, a polák vonal végigkíséri utamat. Grzeg eléggé kimerült, most jön haza a munkából, a bankból, alaposan lefárasztották az ügyfelek. Egyébként van egy magyar barátja, László, de nem sokat tud Magyarországról, nem nagyon van képben a földrajz és a történelem, a tér és az idő terén. A Kárpátokat Magyarországra vizionálja, amiben bár egyes időszakokban nem kevés realitás volt, ma nem tekinthető egzakt tájékozottságnak. Skóciában is nehezen boldogul a térben, nem segíti ebben elavult GPS-sze sem. Az éj leple alatt befutunk Jedburghbe, ahol búcsút intünk egymásnak, mindenki megy a maga otthonába pihenni. Az én otthonom ezúttal egy jedburghi erdő mélye lesz, a városszéli legelő peremén. A sátorverés után egy közeli padon elfogyasztom vacsorámat, majd a kései energiabevitelt ledolgozandó elsétálok megcsodálni a csodásan kivilágított apátsági romokat. A látványt azonban gyorsan szívembe kell zárni, mert hirtelen elerednek az ég csatornái, sebesen iszkolnom kell hát odúmba.
Jedburgh a határvidék egyik legérdekesebb városa, számtalan látnivalója közül természetesen kiemelkednek középkori apátságának romjai, mely a dunkeldi katedrálisnál is monumentálisabb és lélegzetelállítóbb látványt nyújt. A hatalmas normann gótikus apátsági templom több száz éve romként tekint le a Jed folyó völgyére, de máig megőrizte méltóságát és pompáját.
A város normandiai és bretagne-i emlékeket elevenít fel lelkemben: a csinos, homokkőből épült házakkal körülölelt főtér közepén emelkedő oszlopot egyszarvú koronázza, mindenfelé sárga, vörös, lila színben nyíló virágok lógnak, és visznek életet az amúgy kihalt utcákra. Felsétálok a hegyre vezető úton, ahol megpillantom a skót zászlót lengedezni a magasban. A város fölött emelkedő erőd ma börtönként funkcionál, a masszív falakkal és normann bástyákkal körbevett vár erejében is szelídséget mutat. A várat temető övezi, ahonnan belátni az egész környéket. Visszasétálva a városba vár még a város harmadik érdekessége, Máriának a skótok királynőjének háza, aki ötszáz évvel ezelőtt költözött e kisvárosba. Kellemes park közepén emelkedik a kissé romantikus, kissé zord ház, melyet palotának azért nem mondanék. Mindenesetre szép búcsúképet nyújt a kisvárosról.
Jedburgh volt utam legdélebbi állomása, így a város északi kijáratához kellett visszasétálnom, hogy a közeli dombok és völgyek szépségeit meglátogathassam. A hosszú sétát még hosszabb várakozás követte, de végül a „JUST 12M” feliratú táblám láttán egy számítógépügynök megszán, és a kért tucatnyi mérföldre sofőrömnek szegődik. St. Boswells után vettünk búcsút egymásnak, mert innen egy pusztai túrára igyekeztem. A Tweed völgye Skócia egyik legszebb, történelmi, kulturális emlékekben is igen gazdag része, megannyi apátság, kastély és csodás táj teszi változatossá a textiliparáról talán még inkább nevezetes folyó környékét. Utam egyből a néhány száz méterre lévő viaduktig vezet, melynek téglaboltozatai kecsesen ívelik át a folyóvölgyet valószínűleg több száz év óta. Sokan nem járnak erre, így valószínűsítem, hogy sokat kell sétálnom. Bár egy házaspárral megyek jó egy mérföldet, utána ennek többszörösét kell megtennem anélkül, hogy emberrel találkoznék. A környéken csak marhák és birkák legelnek, ők gyönyörködnek ma abban a látványban, amivel Sir Walter Scott is alig tudott betelni, midőn közeli, Abbotsfordi otthona felé kocsizott. A lovai már annyira hozzászoktak, hogy gazdájuk innen csodálja a táj szépségét, hogy egy idő után önkéntelenül is megálltak. Ez azonban akkor volt a legmeghatóbb, amikor az író halálakor a temetési menet is erre ment a Dryburgh-i apátság felé, s a lovak megálltak, hogy a mester még utoljára rátekintsen szeretett hazájára. Nem véletlenül hívják ezt a helyet Scotts View-nak. Belátni innen a Tweed völgyét, a mélyben kanyargó folyó itt szűk szurdokba szorul be, a távolban viszont elterül a szélesebb lapályon. Körben meredek magányos vörös-szürke hegyek emelkednek, melyek lejtőire rétek és legelők, itt-ott gabonaföldek futnak fel. A mezőket erdősáv veszi körbe, így adva sajátos mintázatot a tájnak. A smaragdzöld és a fenyőzöld mozaikját itt-ott aranysárga gabonatáblák ékesítik. Angyali nyugalom árad a tájból.
Hátizsákom terhe alatt sétáltam a kihalt úton, hallgattam a pacsirták hangját, mikor eljutottam egy erdei útig, ahol valami érdekesség tűnt elő. Besétáltam hát az úton, de csak nem találtam nyomát se, mi is lehet a nagy truváj. Aztán már majdnem elértem a Tweed fölötti magaspartot, mikoris egy hatalmas homokkőtömbből kifaragott William Wallace tekintett le rám. Stirlingi emlékeim előtörtek belőlem, s felemlegettem a rettenthetetlen emlékeket. A szobrot még nem Mel Gibsonról mintázták, de e Wallace-nek sem volt olyan dúvad tekintete, ami persze érthető, hiszen Scotthoz hasonlóan ős is a csodás Tweed-völgyre tekintett, a szeméből büszkeséget és a hazaszeretet szilajságát lehet kiolvasni.
Még néhány kilométert kellett tovább sétálnom a következő ínyencségig, William Scott sírjáig, a fenséges Dryburgh Abbey romjaiig. A környékbeli gótikus templomromok közül talán ez van a leginkább leamortizálódva, de egy-egy rózsaablak, vagy csúcsíves átjáró tökélye emiatt még talán döbbenetesebb látványt nyújt. A többszáz éves romok között, az egyik kápolna épen maradt falai alatt fekszik a skót írólegenda. A romokat zöld pázsit és ősfenyők övezik, a kert végében pedig lomhán hömpölyög a Tweed. Idilli a kép, idilli a hely, az örök nyugalom helye, tudta ezt Scott is.
Utam folytatásaként most már nagyobb távot kellett megtennem, úgyhogy nem volt mese, stoppot kellett fognom. Aznap már vagy harmadszor találkoztam ugyanazzal a párral, akik egy Mercedes kabrióból tekingettek a tájra. Gyakorlatilag mi hárman jártuk csak a vidéket, de csak mosolyogni tudtunk egymásra, mert kétüléses sportkocsijukban számomra már nem volt hely. Aztán motorzúgás járta be a tájat, s a horizonton feltűnt végre egy autó. Az apátságból indult haza a kertész, s az útra társául szegődhettem. A bácsi kissé mogorva, zord ember volt, rendkívül gyorsan beszélt, így nehéz volt áttörni azt a gátat, hogy valamiféle baráti szál kialakuljon. Így vettünk hát búcsút egymástól Melrose városkában, ahol kivételesen egy újabb monumentális gótikus apátság rom fogadott.
Melrose talán a legszebben faragott gótikus ablakokkal és ívekkel rendelkező apátság volt egész Britanniában, habár a máig látható alaprajzok arról árulkodnak, hogy jelentős részét a földdel tették egyenlővé. De ami megmaradt, jelzi, hogy a ciszterci rend kétségkívül egyik legpompásabb alkotása lehetett. Nemcsak szépsége, hanem történelmi súlya miatt is fontos hely ez a skótok számára. Itt temették el Robert de Bruce szívét, aki a skótok nagy királya lett, legyőzve Edvárd király, angol király seregeit, megszerezve magának a független Skócia trónját. De a világ számára inkább a Rettenthetetlen című filmből mint megrettent és áruló maradt emlékezetes.
A város tele van gazdagabbnál gazdagabb polgárházakkal, villákkal és udvarházakkal, állítólag itt a legdrágábbak az ingatlanok a környéken, ez a Tweed völgy Rózsadombja. Talán ez is az oka, hogy senki nem invitált autójába, s hosszú sétát kellett folytatnom. Több mint hat mérföldet gyalogoltam mázsás terheimmel, mire megérkeztem a Scott-túra következő állomásáig, az Abbotsford House-ig.
Walter Scott itt élte mindennapjait, a Tweed partig lefutó telken egy csodás romantikus palotát épített, már életében is inkább múzeumra hasonlított, mint a szürke hétköznapokra való lakosztályra. Egyik szobában trófeák, másikban fegyverek, harmadikban egy hatalmas könyvtár fogad, természetesen kilátással a Tweedre. A kúriához tartozik egy kis kápolna és egy függőkert teve virágágyasokkal. Tudott élni a jó öreg Walter bácsi, az egyszer bizonyos. Kapkodom a fejem, ahogy sétálgatok, annyira tetszik, hogy nem is egyszer járom körbe a szobákat, hanem vissza-visszatérek egy-egy kedveltebb helyiségbe. Aztán lesétálva a Tweed partjára, onnan pillantom meg talán legszebb arcélét e csodás házikónak. Itt élt és itt halt Walter Scott, az angol romantika egyik legismertebb hérosza, Rob Roy és Ivanhoe felfedezője.
A kellemes látogatást követően visszaindultam a táskámért, melyet egy bokorban rejtettem el, közel ahhoz a körforgalomhoz, ahonnan folytatni szerettem volna utamat. Mivel az eső is el kezdett cseperegni, igyekeztem, hogy mihamarabb legyőzzem a távolságot. Rosszul néz ki az ázott stoppos, amint egy körforgalom után a legyintő autósok után tekinget. Szerencsére elvétve akad egy-egy srí lankai orvos, aki ezt az embertelen állapotot nem nézheti tehetetlenül. Egy ilyennek leszek az áldozata, aki bevisz a szomszédos településre, Galashielsbe. Akkor még azt gondoltam, hogy milyen jól jártam, de amint kirakott a lakásánál, már tudtam, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt bevállalni ezt a stoppot. Bár nem áztam tovább, de most várt rám egy várost átszelő hosszú séta. S ekkor döbbentem rá, hogy Galashiels nem egyszerű város, hanem a Határvidék székhelye, azaz kemény túrára kellett felkészülnöm, ráadásul hegynek felfelé. Utamat azonban nem egyedül abszolváltam, egy bácsi mellém szegődött, s bátorított, ahogy törtem felfelé, harcolva a relieffel. Aztán – bár kellemesen eltereferéltünk – a bácsi is lekanyarodott, s egyedül folytathattam a várostábláig. Innen szerencsére már négy keréken gördültem tova, egy Land Rover hátán. S az utam nem is volt oly rövid, mert egy jó darabon együtt hágtunk keresztül a Tweed smaragdzöld mezőkkel övezett völgyén. Sok mindent elárult a helyi ökoturizmus rejtélyeiről, lévén ezen üzletág jeles képviselője és egyben híve volt pilótám. Nem csodáltam lelkesedését, ha van hely, ahol a turizmus zöldsége ennyire zöld tud lenni, akkor az kétséget kizáróan e kelta táj. Hogy teljes legyen a delírium, Innerleithenben egy borbárban vételeztünk megfelelő minőségű nedűt, majd egy balkanyar után búcsút intettem neki. Hiszen ott álltam a Traquir House előtt, a zöld pázsiton, a bezárt vaskapu előtt. A szürke felhők továbbra is ráborultak a tájra, de a hófehér középkori várkastély nagyszerűségét nem halványítják. Ez az épület a legrégebbi lakott skóciai épület, a patina valóban látszik. Sajnos záróra után érkezem, így a vár fura ura nem enged betekintést a történelmi lakosztályokba, de engem nem tud megingatni. Megkerülő hadműveletbe kezdek, a ház melletti sörfőzde mellett behatolok a várkertbe, ahol azonban majdnem csapdába esem. A Traquir House mögött egy csodás labirintust alakítottak ki, ahol 2 méter magas sövények között lehet csavarogni, és reménytelenül keresni a kivezető utat. Talán félórát is bolyongtam, mint csapdába esett őzgida, nem találtam utat a buxusból kifelé. Aztán végre feltűnt a fény az alagút végén…
Már egyre jobban közeledett a naplemente, de még nagyon bent voltam a Tweed-völgy belsejében, szerettem volna kitörni, de a körülmények egyre kedvezőtlenebbé váltak. Mivel a kihalt úton a kutya sem járt, így kénytelen-kelletlen visszasétáltam a főúton fekvő Innerleithen-be, hátha ott nagyobb reményekkel bírok. Kellemes helyen találtam stoppos helyet: a város szélén, jó kilátással, a Tweed fölé magasodó dombtetőn, körbevéve gyönyörű birkalegelőkkel. A városra is ráláttam, de élvezhettem az üde skót atmoszférát. Ebből aztán hamar leadtam, mikoris egy hölgy szólított autójába, ahol teljesen más illatfelhő fogadott. Négy éves kisfia az imént hányhatta össze a gyerekülést, még alig száradt meg a köpet – a fellegekből leértem a földre. Nem utaztunk sokat együtt, Peebles talán a harmadik település Innerleithen után. A városka főtere nagyon kellemes, mindenfelé kerek tornyokkal ékesített, kétszintes, talán György-kori házak díszlenek. A városból kigyalogolva útközben sok szépségre lettem figyelmes: emitt egy gótikus templom, lábánál egy kolombázsos házzal, amott a temető közepén egy négyszögletes kőtorony, s mindenfelé virágok és zöld. A várost átszelő Tweed mélyen a dombok között kanyarog, sűrű erdők borítják mindkét partját, a fák csak egy-egy szélesebb kanyarulatban maradnak távolabb a víztől. Sétám közben van időm nézelődni, letekintek a folyóra az útról, majd megpillantom a fölötte emelkedő Neidpath várát, mai utolsó pihenőmet. A vár igazából csak egy kis uradalmi lakótoronynak néz ki, a körülötte lévő várfal és a többi épület elég romos képet fest, a torony viszont masszív erősségként ma is középkori hangulatot áraszt – talán ezért szeretnek itt filmet forgatni. Csinos kis fasor vezet a várhoz, ahol kellemes sétát teszek, majd a szürkülő estében utolsó próbát teszek, hogy kijussak a Tweed-völgyből.

Világörökség camping

Az esti stopp sosem könnyű, de annál emlékezetesebb. Sokáig nem történik semmi, már szinte visszaérek Peebles-be, bízva abban, hogy a kandeláberek tövében azért még észrevesznek, mikoris egy bácsi és a lánya úgy dönt, hogy a társaságomban folytatná útját hazáig. Mikor meghallják, hogy magyar vagyok, egyből felcsillan a szemük. A család egyik legjobb barátja ugyanis egy budakeszi építész, akik az előző évben éppen itt jártak náluk. Ők viszont már hét éve nem voltak Magyarországon, holott korábban ennél rendszeresebben jártak kis hazánkban. Próbálnak nekem kempinget keresni, de kis falujuk Biggar nem lesz estére otthonom. Inkább megpróbálok továbbállni, hátha Lanark közelébe jutok. Az esti kivilágításban pompázó BP kút tövében nem is várok holnapig, jó, ha kibírom pár percig, mert máris akad egy jótevőm, aki barátságból elvisz, bárhova is megyek. Ő ugyan nem megy sehova, de nem akarja, hogy ily esetlenül fejezzem be a mai napom, s emlékszik oly sok régi szép kalandra, amikor ő is hasonló szituációban volt, s mindig jött valaki, aki kisegítette (már amikor, egyszer két napig állt egy helyben, s a madár se ment arra). Most ő szegődik őrangyalként mellém, hogy elvigyen oda, ahova mondom neki. New Lanark 13 mérföldre fekszik innen, régi álmom oda eljutni, de nem igazán reménykedtem benne, hogy még aznap sikeredne. Hála új barátomnak az álom megvalósulni látszott, mert már robogtunk is a híres új város felé. A kocsiban enyhe halszag uralkodott, épp a tóról tartott ugyanis hazafelé, amikor útjába keveredtem. Mivel azonban a halak nagy része aprócska volt, így azokat visszadobálta, de pár keszeg azért maradt vacsorára is.
New Lanark egy völgy mélyén fekszik, ember a közelben sincs, fények is alig. Ma már igazából egy múzeumfalu, a világörökség részét is képező település. Barátom többször járt itt, de nem mostanában, így nehezen jutunk le a völgy mélyére. Aztán valahogy csak rálelünk a helyes útra, s leérünk a völgy alján folyó csatornáig, ahol príma kis táborhelyet mutat nekem. Ritkán alszik az ember egy világörökség helyszín kellős közepén. Sátrat verek a pamutipar fellegvárában, a gépház mellett, a csatornaparton, egy zsilip takarásában. Vacsorámat majszolgatva elcsodálkozok a körülvevő környezeten, illetve az aznap bejárt hihetetlen útvonalon. Mennyi érdekes hely, mennyi érdekes ember, mennyi szép élmény, templomromok és zöld legelők, nagyúri paloták és csendes kis városok. A Tweed völgy szépsége örökre szívembe égett. És most itt állok a világtörténelem egyik legérdekesebb kísérletének helyszínén.
New Lanark ugyanis az oweni utópista szocializmus emblematikus példája, a vadkapitalizmus legyőzője. A 18-19. században, az ipari forradalom első időszakában is ritka volt az a gyáros, aki a munkásainak igyekezett megadni a lehető legnagyobb életszínvonalat és élhető szociális közösséget. Robert Owen, illetve a várost alapító apósa ilyen volt. Olyan, aki nem akart ipari fejlődést, gazdagságot mindenáron, nem akart munkásokat kegyetlenül kizsákmányolni, nem akarta őket saját érdekei miatt eltiporni. Nemcsak munkáslakásokat alakított ki, hanem azokat komfortossá is tette, hanem óvodát, iskolát épített, méghozzá az első iskolát, amit a Brit-szigeten nyitottak. Projektje messzeföldön híres lett, rengeteg korabeli nagy ember jött meglátogatni, s megtekinteni, hogy lehet profitorientált vállalkozást csinálni úgy, hogy az ott dolgozók is jól érzik magukat és jól élnek belőle. Sok vezető és gazdag ember szemléletét változtatta meg.
Az egykori pamutfeldolgozót a várost átszelő Clyde folyó mellé, annak energiáját hasznosító erőműhöz telepítették. Reggeli sétám során a Clyde mentén ráleltem egy nagyobb erőműre, ahova a hegytetőről csövekben leengedett víz jelentős mozgási energiával jut le, amiből már gyerekjáték villamosságot generálni. Ez biztosította valamikor a textilipari gépek működését, a nagyipar kialakulását. A sétám azonban nem az erőműhöz, hanem a folyó egyik csodás és vízbő zuhatagához vezetett, mely a skót festők egyik kedvelt témája volt az elmúlt évszázadokban. A hajnali szélben a folyó túloldaláról gyönyörködtem a lezúduló rozsdás-fehér víztömeg robajában.
A városban ma már nem működnek az üzemek, azokat még a 60-as években bezárták. Aztán leriobbant itt minden, az emberek elmentek, az épületek, a gépek elhagyatottá váltak. De voltak akik nem akarták hagyni a város eltűnését, s egy nagy mentőakcióit indítottak évtizedekkel ezelőtt a város újraélesztésére. Mára a városnak szinte minden részét felújították, már csak egy-két házsoron dolgoznak. New Lanark élő múzeumként emlékeztet az egykori dinamikus ipari fejlődésre. Élő, merthogy nem szellemváros, vagy kétszázan lakják a kolóniákat, igaz, ez már messze elmarad a korabeli nyüzsgéstől, amikor két-háromezer ember élt itt, a völgy alján.
A pöttömnyi várost átszelik a csatornák, amelyek egykoron energiát termeltek, ma pedig kellemes díszletet nyújtanak a sétához. A felújított épületekben itt-ott múzeumok vannak, de kialakítottak itt szállodát és turisztikai központot is. New Lanark ma is várja a látogatókat, a történelem, a kapitalista fejlődés egyik fordítóhelye igazi élményt nyújt, talán nem véletlen, hogy évente közel félmilliónyian fel is keresik e történelmi kulisszákat.
Lassan indulnom kell, úgyhogy elindulok a völgy pereme felé, fel a szerpentinen, felülről a város még érdekesebb képet nyújt, mint a házak között sétálva. Mennem kell azonban tovább, mert hosszú út vár rám. Mivel ember nem jár a környéken, ezért besétálok a régi városba, Lanarkba. Kora reggel nincs nagy forgalom, hiába keresek egy jó stopposhelyet a városból kivezető útnál, nem sokan járnak erre. Aztán jön egy igazi patrióta, aki büszke skót gyökereire, aki bejárta az egész világot, de soha nem távolodott el hazájától. E magasztos beszélgetésnek azonban hamar vége lett, mert három kilométer után utunk kettévált. Itt azonban keserű tapasztalatok érnek. A kereszteződés elég kihalt, alig jár erre valaki, közel félóra alatt szinte jéggé fagyok. Kéklő orcám is egyre ijesztőbb lehet, talán az is hozzájárul, hogy senki nem kíván velem utazni. Aztán egy tejfel segédmunkással tíz mérföldön keresztül töröm az angolt, de legalább átmelegszem e röpke úton. A következő stoppom már hamarabb jön, s jobb helyre is visz el az elegáns úriember: az abingtoni benzinkútig, az autópályáig. A kedvem egyre jobb, jóízű beszélgetésbe elegyedünk a világ energetikai problémáira gyakorlatilag megoldást találunk az út során.
Gyakorlatilag fent vagyok Nagy-Britannia egyik fő ütőerén, a 6-os sztrádán, innen már jól fogunk haladni, érzem. Ráadásul egy olyan kamionnal megyek tovább, melyből ismerős arc tekint rám. Előző este Biggarnál már találkoztunk a fanatikus Celtic-szurkoló sofőrrel. Mivel nem túl beszédes, hamar álomba szenderülök, s csak már bőven Angliában ébredek fel. A Lake Districtnél és Lancasternél két évvel azelőtti utam emlékképei derengenek fel előttem, majd a már ismerős tájon jutunk Liverpool közelébe. A város előtt húsz kilométerre aztán búcsút intek a nagy medvének, s egy röpke ebéd után egy hasonlóan visszafogott úriemberrel érek be a Beatles városába. Méghozzá egészen a szállásomig. A városba vezető út elég mozgalmas, hatalmas baleset mellett haladunk el, valaki fejreállt a sztrádán, mindenfelől szirénaszót visszhangoznak a közeli dombok. Érzem, hogy vége a nagy skóciai nyugalomnak, a világvégi csendes kis városkák után egy pörgő nagyváros lesz az otthonom a következő napokban. S egy teljesen más világ nyitja meg kapuit előttem itt: a nyaralást most a komoly munka váltja, irány a konferencia, amiért idejöttem. Végre meg tudok mosakodni, meg tudok borotválkozni, át tudok öltözni – fel kell venni az új stílust, le kell vetni a csavargó göncöket. Hiszen úriemberek vagyunk, vagy nem?
gyurry kapcsolódó élménybeszámolói:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina