Három hét Moldáviában

Moldova

Ott-tartózkodás ideje: 2012. aug. 08.  - 2012. aug. 29. (21 nap)

0 hozzászólás I 29 733 látogató olvasta. Rögzítve: 2012. okt. 04. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar FCS85 Beszámolója

Cimkék: árak  élmények  kultúra  látnivalók 

Ez a beszámoló egy hosszú, egy hónapos román, moldáv, ukrán nyaralás terméke. Három részre bontva töltöttem fel, így jobban olvasható.


Az előzményekhez annyi tartozik, hogy már jártam Moldovában 2006 őszén. Akkor úgy éreztem, hogy vagy harminc évet mentem vissza az időben és az az egy hetes utazás olyan hatással volt rám, hogy annak nyomán döntöttem el, hogy meg fogok tanulni oroszul, ugyanis keleten nem beszélnek idegen nyelveken és akkor még nem tudtam beszélni a helyiekkel. Akkor összesen hatan voltunk és Ukrajnán át mentünk Moldovába és elmentünk valamennyi megtekintésre érdemes helyre (kolostorok –ahol aludtunk is egyébként, Cricovába a borospincébe, illetve a fővárosba és Transzdnyisztriába két helyre is: Tirspolba és Kitskani-ba a kolostorhoz).
Már egy ideje tervezgettem, hogy visszanézek Moldovába, Európa egyik, hanem a legszegényebb országába és megnézem, mi minden történt ott az elmúlt hat évben. Idén nyáron olyan szerencsém volt, hogy az egyik nemzetközi diákszervezetnek volt ott egy hat hetes turizmussal kapcsolatos projektje, amit teljesen véletlenül találtam meg a neten és egyből jelentkeztem is rá és egy skype-os csevegés után már biztosan tudtam, hogy mehetek is. Szállást, étkezést adtak, így különösebb anyagi kiadásra nem számítottam.


Brassóból Chisinauba utaztam busszal, amire előzetesen foglaltattam jegyet Segesváron a hostelban. Amúgy ez a vonal nem túl frekventált, mert a kb 50 fős buszon alig volt húsz utas. A jegy assz’em 60Lei volt és én az este 7-es busszal mentem (van 1 délben is) és hajnal 4-re értem Chisinauba. A busz jó hosszan ment magyarlakta falvakban és valamikor éjfél után ért a határra. A román határőr hosszasan nézegette az útlevelem (gondolom, nem nagyon jár erre „nyugati” utazó), még a hologramot is megnézte és az összes pecsétet, vízumot, majd utamra bocsátott. A moldávok nem voltak ilyen érdeklődőek: összegyűjtötték az útleveleket és benyomták a pecsétet, majd mehettünk is.
Ahogy ment a busz, már éreztem, hogy, na, megérkeztem: teljesen kivilágítatlan falvakon haladt át a busz, szegénység, csövesség mindenütt. Chisinau, csakúgy, mint 6 éve egy nyüzsgő metropolisznak hatott, pedig hajnal négyre érkeztem meg és nem sok ember volt a belváros utcáin: néhány buliból hazafelé tartó párocska, néhány részeg, 1-2 rendőr, meg taxik. Mivel volt térképem és emlékeztem a belvárosra, így nagyjából tudtam, hogy merre kell menjek, milyen utcákat keressek. Nem volt túl kellemes élmény éjjel fél öt fele egy posztszovjet állam nem túl elegáns fővárosában sétálni 7 óra buszozás után 15 kg cuccal, de bíztam magamban (és a térképben), így egyedül vágtam neki. Egy darabig tudtam is az utat, majd nem találtam meg a keresett utcát és a sötétben sehogy sem tudtam kitalálni, hogy merre is kéne mennem, így visszafordultam és odamanetem egy 24 órán át nyitva tartó boltba (a Fidesco lánc az ilyen), hogy segítséget kérjek. A bolt előtt állt két kasszás lány, nekik (természetesen) nem volt semmi ötletük, hogy hol az utca, amit keresek, de pont megállt egy taxi a bolt előtt és megszólítottam a sofőrt, tudna-e segíteni. Ő séróból nem nyomta Chisinau összes utcáját, így beszólt a központba. 1 perc után magához tért közepesen ittas utasa is, aki az elázott emberek magabiztosságával kezdte el magyarázni, hogy szerinte hol van, miután előtúrt valahonnan egy füzetet, ami amúgy térkép volt és rajta szerepelt Chisinau összes utcája. Néztem én is a térképem, hogy valahol itt kell lennie az utcának, (kérdezték is, hogy mi van ott, de ugyebár a hostel meghatározhatatlan fogalom a számukra, pláne, hogy nem is működik hivatalosan, tehát nincs kiírva semmi, hogy ez most egy diákszálló) mivel már öten bénáztunk + pár ember a taxitársaság központjában, így jobbnak láttam, ha szépen megint elsétálok arra, ahonnét visszafordultam és megint magam próbálom megtalálni az utcám. Másodjára mázlim volt, mert rábukkantam, csak egy olyan lepukkant utcának tűnt, hogy elsőre be sem akartam oda fordulni. A diákszállót megtaláltam, csak csengő nem volt, de volt egy mobilszám, amit (természetesen) nem vettek fel hajnal 5kor. Volt egy hosszú pad a tornácon, a ház előtt arra ráfeküdtem és vártam, hogy majd előjön valaki. Hat fele amcsi angolt halottam: 5 jenki jött haza a buliból és ők engedtek be a lakásba. A „hostel” 2 pici szobából állt, amiben kb. 16 ember élt. (Ez volt a leggázabb hely, ahol valaha voltam: egy kb. 40-es elvált nő volt a tulaj, aki a kisfiával és pasijával lakott ott egy szobában négy vendéggel és a másik szobában 12 másikkal. A pici lakáshoz még fürdőszoba is tartozott, ahová kb. fél óráig tartott bejutni. A házigazda legalább kedves volt és vigyázott a tisztaságra, de rém egyszerű volt a hely, kb. mint egy egérlyuk) Én a szófán feküdve pihentem kb. 10-ig,mert addigra ébredt fel a tulaj, aki csodálkozott, hogy ki vagyok, majd megnyugodott, hogy nem illetéktelen és kettő óráig elküldött a városba, de azért még legombolt rólam egy kis összeget így előre…
Jó pár órát kóvályogtam Chisinauban, de ez inkább szieszta volt, mert 40°C volt és parkokban való üldögélésen és fagyievésen kívül semmi sem izgatott, csak egy kéregető, aki cash helyett Romániából hozott, nem túl bizalomgerjesztő kinézetű péksüteményt is ezer örömmel elfogadott és boldogan andalgott tovább tarhálni másoktól. Ekkor néztem meg a főváros egyetlen tavát, ami egy nagy parkban található. A tó nem túl látványos, de kiépítettek egy plázst a szélére és ott lehet napozni, már aki bírja a 40 fokot és az UV sugarakat. Amúgy a vízbe tuti nem mennék bele, még ha fizetnének sem. Délután találkoztam moldáv ismerősömmel, akinél otthagytam cuccaim javát és másnap elmentem Ogyesszába két napra. Az ukrán tengerparti városból ismét Chisinauba utaztam.

Chisinau és Odessza között napi egy vonat jár: reggel a moldávoktól jön, este az ukránoktól megy egy erősen leharcolt vonat, amire az ülőjegy 80 Grivnya (kb. 2400Ft). A vonatút több, mint négy óra, dacára a rövid távnak. Ennek az az oka, hogy a szakadár államban, Transznisztriában (PMR) fél órákra megáll a vonat –nem tudom, miért. A vonat elég szegény vidéken megy keresztül, ez alól PMR sem kivétel. Ott néztem ki az ablakon mindig, amikor megálltunk egy állomáson, de sehol sem láttam rendőrt (paráztam tőlük, mert „nyugati” vagyok és el akartam kerülni, hogy 20 Dolcsit legomboljanak rólam, mint 6 éve a PMR- ukrán határon), aminek nagyon örültem.
Így utazni, azaz PMR-en át nem a legjobb, mert nem kap az ember moldáv beléptető bélyegzést az útlevelébe. Ebből adódhatnak gondok, de ez egy ember alkotta rendszer, így minden gondra van megoldás. Ahogy megérkeztem Chisinauba, másnap elmentem a főpostára (ott van a Telekomm. Minisztérium székhelye), hogy kérjek bélyegzést, vagy valamilyen dokumentumot, amivel bizonyíthatom, hogy legálisan tartózkodom az országban. Onnan elküldtek a Bevándorlási Hivatalba öt házzal odébb a Stefan Cel Mare utcán, ahol egy angolul beszélő ügyvédnőbe futottam és ő kiderítette nekem, hogy hova kell menjek. Nos, aki hasonló cipőben jár, az menjen a Puskin utca 42-be és ott a 16-os irodába és 2 perc alatt elintézik az ügyét. Nem is kell mit mondjon, az ügyintéző nők minden nap találkoznak ilyen esettel és ingyen regisztrálják az utazót. A Puskin utca a katedrális melletti parknál található.

Este tízre érkeztem a chisinaui főpályaudvarra. Ott (is) már lesben álltak a taxisok, hogy majd jól elvisznek valahová jó drágán, de leállítottam őket és többet már nem is zargattak. A diákszervezettől kijöttek elém és elmentünk a város legjobbnak mondott kollégiumába, ami néhány kilométerre van, de nem jelent gondot odajutni még este tíz után sem. Viszont megtalálni a lepukkant épületet a többi lepukkant között már kissé nehezebb. Amikor benyitottam a leendő szobámba, majd hanyatt vágtam magam a látványtól: olyan gáz volt a hely. Nagyon csöves volt és nem csak maga a szoba, hanem az épület is. Ezt valamikor a szovjetek felhúzták és azóta se nyúltak hozzá, max. a fürdőszobához, ami öt csapból és egy padból állt. Se zuhanyzófülke, se villany, se zárható ajtó nem volt. A zuhanyzás egy flakon segítségével történt. A WC sem volt szívderítőbb látvány, de hozta azt a szintet, amit elvártam tőle. Mosógép, hűtőgép nem volt az épületben. A moldávok lavórból mostak, főzni azt tudtak a főző helyiségben, ahol volt egy gáztűzhely és egy csap. Szóval nagyon minimál volt a hely. Wifi ugyan volt, de csak az épület egyik oldalán lehetett a jelet fogni. Többször is gondolkodtam azon, hogy vajon hogy bírják ki a moldáv tanulók egy ilyen helyen, ahol nyáron dög meleg van, télen tök hideg, mivel csak egy pici radiátor van a szobákban és az ablakok se sokat szigetelnek. Ilyen helyen aztán nem egyszerű tanulni, vizsgára készülni és még mellette élni is. Pláne ha belegondolok abba, hogy a jófejű vidéki feljön Chisinauba, négy évig szenved egy ilyen patkányfészekben és aztán kitörölheti a diplomájával, mert nem tud elhelyezkedni, vagy lesz egy húszezer forintos állása. Nem szép kilátások, ez az oka annak, hogy a hárommilliós ország harmada nyugatra ment dolgozni. Sokan vannak Portugáliában, spanyolban, olaszban.

Chisinau nem sokat változott a hat év alatt, mióta nem jártam ott. Talán annyi a változás, hogy nem az összes trolibusz negyven éves, mivel az EU adott pár tini korút nemrég, sok az új nyugati kocsi (régi szovjet autót már nem látni olyan sokat), a marsrutkák többsége sem leselejtezett, átgányolt, 20 éves Mercedes, hanem többnyire új Ford; van pár modern üvegépület ,mint a Moldcel székháza, vagy a Skytower pláza és több kaszinó lett. Az árak még mindig megfizethetőek a magyar zsebnek (a fő utcán egy több fogásos ebéd kijön 1800 Ft-ból, egy tálcás- sorbanállós helyen (ahol szintén jó minőségű ételt adnak) 7-900Ft-ból is. Kint kötöttem biztosítást az Asterra biztosítónál öt hétre 484 Leit fizettem (kórházi ápolást is magába foglalt), ami elég alacsony ár a magyar biztosítók áraihoz képest. Sim kártyát nagyon egyszerűen lehet venni: minden újságos árul Moldcel és Orange sim kártyát és mindenféle regisztráció nélkül lehet venni 40 Leiért. Feltöltő kártyát szintén ilyen helyen lehet venni 20-100 Lei között. Ugyan a globalizáció már ide is elért (emlékszem, hogy tíz éve még lehetetlen volt moldávot, grúzt, örményt, albánt találni a neten –most már itt is van 0-24 netcafé és 10 Leiért lehet egy órán át netezni), de még mindig őriz valamit a „bájából” mind a főváros, mind az ország.

Aki Chisinauba téved, az tulajdonképp egy nap alatt megnézhet minden valamire való híres helyet, de két- három napot is el lehet lenni minden gond nélkül. Mivel én már jártam itt régebben, így nem akartam bemenni minden múzeumba, hanem inkább csak sodródni az árral és kóvályogni, hátha belefutok valami érdekes emberbe.
Pár éjszakát voltam csak a fővárosban, onnan vidékre kerültem. Amikor megtudtam, hogy Orheiul Vecibe megyek hatod magammal, nagyon megörültem, mert pár éve nem jutottam el oda ,holott ez Moldávia egyik legszebb része.
Orheiul Veci a történelmi Orhei városa akar leni, de ma ez csak egy falu, Butuceni. A falu egy völgyben fekszik és Raut nevű keskeny, kanyargós folyócska folyik mellette. A táj egyértelműen szép, de nem egy alesi tájat kell elképzelni… A falu melletti kopár, mészkő anyagú domboldalon található egy ortodox kolostor és egy harangtorony, aminek az aljából lejárat nyílik egy barlangi templomhoz. Nagyon érdekes, ahogy egy barlang templomnak lett berendezve és ami még meglepőbb, hogy ott strázsál egy pópa, aki tud angolul is. A barlang előtt sziklaterasz, amire ki lehet menni és lehet fényképezni a tájat. Emiatt a szakrális épületek miatt népszerű ez a hely, sok, leginkább belföldi turista jön ide nézelődni, de találkoztunk japánnal, aki 3 napra jött Moldovába Romániából (csak pecsét kellett az útlevelébe –hiába, mindenki gyűjt valamit-), lengyelekkel, akik észak-Moldovából jöttek ,mert ott valamilyen lengyel alapítású falut kerestek (és meg is találták és a temetőben minden sírkövön lengyel név van).
No, Butuceni egy félreeső falu, egy hosszú utcából áll, ami párhuzamosan fut a dombbal és a Raut folyóval, az út nincs lebetonozva, járda sincs, sem vezetékes víz, sem gáz. Ez utóbbi nem is baj, mert úgysem bírnák megfizetni az emberek, akik amúgy többnyire munkanélküliek és már reggel nyolcra eláznak. Szóval olyan, mint itt a hátrányos helyzetű kistérségekben, csak itt nincs egy darab cigány sem. (Cigányokat egyébként csak egyszer vagy kétszer láttam Chisinauban). A faluban négy bolt is van, de alkoholon kívül másból nemigen van választék. Mi az első napokban megpróbáltunk magunkra főzni és ez komoly nehézségekbe ütközött, mivel mindenféle alapanyag hiányzott. Ugyan a faluban lehetett tojást, krumplit venni, de húst nem és a boltban sem. Bár egyszer láttam, hogy az eladó kivesz valami fagyasztott csirkét a mélyhűtőből , a nő kiviszi (feltehetőleg a napara, hogy kicsit felolvadjon), majd pár perc múlva visszahozza és az eladó baltával lecsap egy kicsit, amit a nő a koszos kezében elvisz, a nagyobbik részt pedig az eladó visszateszi a hűtőbe… Az árak amúgy magasak Moldáviához képest (egy szelet csoki 200 Ft, egy doboz sör 150Ft, ihatatlan házi bor (szörnyű volt) 20 Lei, azaz 360Ft. Amit nem helyben állítanak elő, hanem úgy hozzák messziről, az mind drága. A helyben vett tojás darabja 1 Lei (18Ft volt), a hagyma, krumpli szintén olcsó volt. Gyümölcsöt nem kellett vegyünk, mert a közelben volt almás, ahol mindig tudtunk szedni almát, körtét, ugyanis a helyiek le se szarták: a fán rohadt meg a gyümölcs. Senki se szedte le, hogy páleszt, vagy ecetet készítsen belőle.
A falu alapvetően szép környezetben van, de 2-3 nap után már unalmas. Romantikus a dombtetőről nézni az elterülő sík vidéket, a kukorica- és búzamezőket, a legelésző lovakat, teheneket, a kecskenyájat terelő parasztokat és a folyóban úszkáló buta kacsákat, de a környéket hamar fel lehet fedezni (akad pár barlang a sziklafalban) és nagyon egyhangú ilyen helyeken az élet. Busz is csak ritkán jár (Chisinauba van napi 2-3 járat és nem is mind jön be a faluba, van úgy, hogy 2km-t kell sétálni egy elágazásig), ahogy az autóforgalom sem nagy és nagyon szerencsefüggő, hogy a stoppolás működik-e. A benzin jóval olcsóbb, mint Magyarországon (16Lei-azaz 300Ft alatt van), de erre felé nem jár túl sok autó hétköznap.

Ami a stoppolást illeti én és egyik lelkes útitársam, egy indonéz gyerek többször is megpróbáltuk. Amikor először megpróbáltuk a faluszélen, sikerünk volt, mert felvett egy autó (egy Raw 4-es), amiben két nő ült és az egyik a Harwardon tanult, s az indonéz elnök fia volt az osztálytársa… Erre szokták mondani, hogy kicsi a világ. Ők elvittek minket a Chisinaut Orhei-jel összekötő főútig, ahonnét ismét stoppoltunk és egy marsrutka bevitt minket az állomásra (kb. 10 perces út, cirka 11m és 5Lei az ára).
El sem tudtuk hinni, hogy egy hét után végre városban vagyunk, „normális” kaját (pizzát) ehetünk és angol WC van a pizzériában. Emlékszem, nagyon boldogok voltunk, mert Butuceni olyan, mint a világvége.
Orheire, a közeli vársora mindig úgy gondoltunk ott a faluban, mint egy Los Angeles kaliberű metropoliszra. A többiek (lányok) csak úgy álmodoztak róla, hogy majd egyszer busszal ők is bemennek a városba, de csak két hét után voltak képesek 6kor felkelni, hogy elérjék a 7-es buszt.
Én már jártam régebben Orheiben. Nem éppen egy nagy város, látnivaló sem sok akad, de mi boldogok voltunk, hogy eljutottunk idáig. A városnézést az ország legrégebbi templomával kezdtük. Már jártam itt korábban és örömmel láttam, hogy az 1637-ben épült Szent Dumitru templomot szépen felújították. (Ez az épület látható a kék 5 Lei-es bankjegy hátoldalán).
Reprezentatív épületek nincsenek, hacsak a városka közepén álló új, arany tornyos ortodox templomot nem tekintjük annak (nem tudom honnan van az egyháznak ennyi pénze, de sorra épülnek a templomok, a régieket újítják fel és látszik rajtuk, hogy rendszeresen gondozzák a környéküket, mert egyik sincs elhanyagolva), de reprezentatív útja sincs, bár a fő utca végülis annak tekinthető, mert ott koncentrálódik minden: egy áruház, közintézmények, gyógyszertár, (ahol 4 Lei-ért vettem gyógyszert (10 kapszula) a hasmenésemre), boltok, két étterem és a főtér Vasile Lupu nemesember szobrával. Innét pár méterre van a csernobili áldozatok, a Szibériába kitelepítettek emlékműve és egy szovjet katonai szobor.
Ahogy nézegettük a kitelepítettek emlékművét, odajött hozzánk egy öregasszony a két unokájával és beszédbe elegyedtünk. Ő mondta meg, hogy mi is ez az emlékmű, én azt hittem, hogy egy holokauszt emlékmű (városkában voltak, vannak zsidók, van valahol még egy zsinagóga is és itt született Tel Aviv első polgármestere). Ő sírva mesélt arról, hogy a háború után a rokonságát háromezer emberrel együtt elvitték Szibériába Sztálin idejében és mily kevesen élték túl és ezért mennyire utálja az oroszokat, és hogy milyen rossz volt a megszállás. Ezután odamentünk a szovjet emlékműhöz, ami egy egyszerű, sablonos katonaszobor, egy térdelő katona zászlóval. Mondtam neki, hogy nálunk már ezeket rég eltávolították és egy városszéli parkban megnézheti őket, aki akarja. Egyébként meg a véleményem az volt, hogy jobb volna, ha egy értelmiségi szobra állna itt (akad pár román zeneszerző: Enescu, Eminescu, vagy ha oroszt akarnak Muszorszkij, Korszakov, Prokofjev) és neki is ez volt a gondolata és meg is beszélte az unokákkal, hogy a messziről jött „bácsi” is ugyanúgy gondolja, mint ő. Még pár szót váltottunk, majd elbúcsúztunk egymástól.
Irány a buszpályaudvar, nehogy ne jussunk el a falunkba és ittragadjunk. Hasonlóan kalandos volt a visszaút, mint az ideút: ahogy mentünk a buszhoz, füttyentett egy marsrutka vezető az úton (valószínűleg látta nálam a térképet és az indonézt) és Chisinau felé elvitt Ivancea falu határáig /oly sokszor megjártuk később ezt az utat, hogy már álmomból felkelve is tudnám, hogy az első Lukoil benzinkútnál kell leszállni/. Ott életünket kockáztatva átrohantunk a főúton és a bekötőútnál egy buszmegállóban (!) vártuk meg a buszt, ami nem jött, de a várakozók megállítottak egy taxit ami elvitt az egyik faluba (a 10 km-re kb. 20 Lei/fő volt a tarifa, ami elég jó, mert kettőnket ugyaninnét egy másik taxis Orheibe (11km) 100 Leiért akart bevinni), ahonnét még 2-3 km-t kellett sétálni a mi falunkba. Ahogy mentünk az úton, hallottam, hogy jön egy kocsi. Megláttam, hogy Lada és gondoltam, hogy na, ez majd megáll és elvisz és olyan mázlink volt, hogy a mi a falunkba ment és elvitt minket, nem kellett a 30°C-ban tovább sétálni.

A stoppolás erre tényleg szerencsén múlik ( és állítólag nem is szokás errefelé a helyiek szerint, bár én utazóktól mást hallottam és láttam az utakon), mert másnap el akartunk menni északra, egy Rezina nevű városkába, de lekéstük a buszt és autó sem állt meg és kb. 5 kilométert gyalogoltunk, míg az egyik faluban elértük a következő buszt. Azzal bementünk Orheire és ott vártunk a Rezinába induló buszra, de az tömve volt emberrel, így nem tudtunk és (már nem is) akartunk odamenni a dög melegben, pláne, hogy jó sok időt elfecséreltünk. Hazafelé menete a falunkban álltunk a már jól ismert buszmegállóban, amikor megjelent egy nő két marha nagy szatyrot cipelve. Az egyikkel jött 5 métert, lerakta, majd a másikért visszament és azzal is jött öt métert. Segítettünk neki és mondta, hogy melyik falba megy. Pár perc múlva megállított egy autót (mint később kiderült, egy illegális taxit- mert itt ilyen is van), ami elvitt Baranesti faluba, ahová mennie kellett. Ott megállt egy erődszerű helyen, aminek a tetején szögesdrót és őrtorony volt. Csalhatatlan ösztönöm azt súgta, hogy ez egy börtön és máris világossá vált, hogy az ötven kilós nő miért is cipel magával húsz kiló kaját.  (Amúgy a taxis elvitt minket a falunkba és fejenként 20 Leit fizettünk neki, ami korrekt kis ár 15km-re).

Következő nap már ügyesebbek voltunk, s hatkor keltünk, hogy elérjük a buszt Orheibe. Nincs mese, ha el akarunk jutni Rezinába és Saharnába, a kolostorhoz, akkor korán kell kelni. No pain, no gain, ahogy az angol mondja.
No most az a gond, hogy tapasztalatom szerint ha megkérdezel három embert a faluban, hogy mikor jön a busz, akkor ők négyfélét fognak mondani. Jobb nem várni a buszra a faluban, hanem elindulni a másik falu irányába és majd legfeljebb a kereszteződésnél elcsíped. Nos, mi is így jártunk. Hajnalban, éhesen (a boltok még zárva voltak, de amúgy sem erősek élelmiszer-téren )nekivágtunk a két kilométeres sétának és szerencsénkre észrevett a buszvezető minket és megállt a kereszteződésben. Ha fél percet késünk, akkor elmegy és mi szívunk megint, mint egy nappal előtte.
A kis busz dugig volt emberrel. A kb. 20 fős buszon utazott vagy negyven, ötven ember, akik mind mentek be a városba melóba. (Milyen fasza lehet nekik télen, amikor hideg van, fagy van és még fúj is a szél…). A 25 km-es út életem egyik legrosszabb utazása volt, hála Istennek csak negyven percig tartott, de még fizetnem is kellett érte (itt olyan a rendszer, hogy leszálláskor is lehet fizetni, erre a távra speciel 25 Leit).
Orheiben a buszpályaudvaron egy órát vártunk, majd jött a menetrendszerinti marsrutka. Itt volt egy kis mizéria, mert a marsrutkák egy részénél lehet a sofőrnél fizetni, de itt nem: a kasszában kellett jegyet venni (mint utólag kiderült, aki a kasszában veszi, az helyjegyet is kap, azaz le tud ülni, ami nem egy hátrány, mert máfél- két órás az út és sokan vannak a buszon, így állni nem valami kényelmes). (Akit érdekel: az Orhei-Rezina (kb. 100km) távolságra cirka 40Lei volt a jegy 1 személynek).

Rezina egy abszolút érdektelen város. Orhei mellette egy gyönyőrűséges szép hely, pedig az sem egy nagy szám a valóságban. Rezinában is jártam régebben, de ott is csak futólag, így most jobban szemügyre vehettem, de igazándiból nem volt mit, mert itt tényleg nincs semmi látnivaló. Akad ugyan egy fő út, de ott csak pár bolt van, akad egy étterem is, meg pár kocsma és 1-2 fantáziátlan szobor. Itt tényleg nem érdemes egy óránál többet eltölteni, de nem is lehet, mert nincs itt semmi, csak jó sok panelház, köztük néhány befejezetlen is. Gondolom, beütött a krach és egyből le is álltak az építkezések. A Dnyeszter partján található a település, szemben vele Ribnita, de az már Transzdnyisztria. Eredetileg át akartam menni oda, de idő hiányában kihagytam. Inkább Szaharnába mentünk, mert a kolostor és maga a természeti környezet igen szép.
Szaharnába a kisbusz 5 Leiért visz és nem a pályaudvaron van a várója, hanem a főutcán (ahogy arra én jól visszaemlékeztem).
Szaharna az egyik legszebb, legfelkapottabb része Moldovának. Minden turistakatalóguson rajta van és most megtapasztalhattam, hogy tényleg népszerű: sok látogató jött el ide és akad pár külföldi is (sok ukrán, orosz rendszámú kocsit láttam, de volt fehérorosz és litván is). A „tömeg” teljesen meglepő volt számomra, mivel 6éve, októberben hatunkon kívül senki nem járt erre. De akkor még nem is volt úgy kiépítve, mint most. Nagyon szép állapotban van a monostor, állandóan megy az építkezés (persze a klotyót nem sikerült normálisan átalakítani és ugyanúgy, mint több éve ,most is szomorú látvány és elviselhetetlen bűz fogadott, így inkább a természetet választottam –megint). A monostor körül is karbantartott utak vannak, jelzőtáblák, hogy mi merre van és a békés természeti táj idilljét tönkre vágó szemét sok helyen. A vízesés még megvan, a függőhíd szintén, múmia a templomban szintúgy. Mostmár van mini állatkert is egzotikus madarakkal, külön tó a hattyúnak és az udvaron együtt főznek a falusi nénikék a nagy szakállú pópákkal. Úgyhogy az idill még megvan, de kit tudja, meddig. Szemlátomást haladnak a globalizációval (itt is van volt a templom mellett, amit a pópák működtetnek, állandóan bővítik a kolostort és a pópák is motoroznak, illetve ami meglepő volt, hogy transdnisztriai rendszámú (tiraspoli) BMW X6-ost vezetett két pópa.
Beszélgettünk rezinai fiatalokkal. A két lány és a fiú eljöttek a vízeséshez kirándulni a hétvégén és beszélgettünk, miközben vártuk a buszt. Szinte nem tudtak semmit Magyarországról (nem meglepő) és örömmel fogadták az orosz nyelvű brossúrákat, amiket vittem magammal. Kérdeztek a munkáról, fizetésekről, árakról, készségesen felvilágosítottam őket, aminek örültek (elvégre nem minden nap találkoznak magyar, illetve indonéz turistával) és Rezinában segítettek jegyet venni a buszra.
Rezina és Szaharna között gyakran, azaz óránként jár busz, de Szaharnából Orheibe csak három van naponta (ha igaz a táblán lévő kiírás). Mi az (elvileg) utolsó busszal, négy órakor indultunk el és min. 150%-os kihasználtsággal ment a kisbusz. Én még soha ilyen tömött buszon nem voltam. Hála az Égnek nekünk volt ülőhelyünk, így relatíve kényelmesen kibírtuk az utat, ami a hepehupás úton elég nehézkes volt. Olyan rossz utakon még sosem mentem autóval, vagy talán még régen Romániában.
Példátlan szerencsénk volt, mert ahogy leszálltunk a már jól ismert ivanceai bekötőútnál és átballagtunk a buszmegállóba, két percre rá már jött is a busz, ami elvitt a falunkba. El sem akartam hinni, hogy ekkora szerencsénk volt. Még jó, hogy nem szaladtam be a benzinkútra egy üdítőért, mert akkor jól megszívjuk és ki tudja meddig dekkolhatunk a megállóban.
Két hét után vége lett a falusi életnek, amit nem bántam. Augusztusban Trebujeni faluban minden évben megrendezik a két napos Gustar fesztivált, ami egy etnózenei fesztivál, azaz kis / új lengyel, szerb, orosz csapatok jönnek a falu határában felállított színpadra, hogy újabb alkalmat teremtsenek a totális berúgásra. Trebujeni egy nagy falu, de szintén nincs semmi említésre méltó, hacsak nem az, hogy itt már van betonút, posta és normális buszmegálló, no meg pár „római” kori rom a falu fölötti dombon. Itt is javarészt nyugdíjasok meg leszázalékoltak laknak, meg persze egy-két csodabogár, mint a 28 éves szőke „szépség” Nasztja és flúgos pasija, Iván, aki még télen is papucsban jár (mert a cipő árát inkább elissza jó rockerhez méltóan). A fesztivál előtt pár nappal már jártam a faluban a kis indonézzel és már messziről látszott rajtunk, hogy nem idevalósiak vagyunk (mondjuk ez a kávébőrű 160cm-es indonézen egyből látszik) és pont a becsiccsentett Nasztjába és párjába futottunk bele. Én még nem láttam ittas orosz nőt ennyire erőlködni, hogy angolul beszéljen. Mindenesetre sikerült neki pár értelmes mondatot megalkotnia. Csak azt az egyet nem értettem meg, hogy ha ő moszkvai, akkor mi a francot csinál itt és ha munkanélküli (amúgy ált. isk. tanár), akkor hogy jött ide és miért néz ki úgy, mint egy skinhead (acélbetétes csizma és katonai cuccok)…
Szóval a Gustar fesztivál egy két napig tartó vigadalom, ami messze földön híres és sokan jönnek ide. Ez igaz is, mert láttam amerikai, de még japán vendégeket is, de szerintem e középkorú urakat csak a cégük hozta ide egy délelőttre. Ami számomra meglepő volt, hogy ahogy jöttem a falu poros utcáján, szembe jött velem három magyar és alig akartam elhinni, amikor magyar szavakat hallottam. Egyből megfordultam, hogy követem őket és majd ha befejezik a nagy beszélgetést, megszólítom őket, de csak lökték a dumát számomra érdektelen útjelző táblákról, így feladtam és mentem a kempingbe). Amúgy a fesztiváljegy 80 Lei a két napra, de be is lehet lógni, ahogy azt mi tettük. Amúgy a körülmények nagyon nomádok: van pár mobil WC, de aki ezeket nem szereti, annak jó sokat kell sétálnia, hogy a természet lágy ölén végezze el; fürdési lehetőség szintén nincs: a közeli forrás vize túl hideg és túl sokan vannak arra ilyenkor, a Raut folyócska vize pedig koszos. Az árak mérsékelten magasak, de itt legalább már jó minőségű fehérbort vehettem 30 Leiért (1 litert). Tanulva az előzőekből, amikor is bűnrossz bort vettünk, itt csak 2dl-t akartam venni, hogy majd elkortyolgatom, erre mondta a mögöttem álló férfi, hogy itt nem szokás ennyit kérni, s hogy hová valósi vagyok, moldáv vagyok-e. Mondtam neki, hogy moldáv vagyok és Chisinauból jöttem. Ezt nem hitte el, kérdezte, hogy lengyel vagyok-e, vagy cseh, de én mosolyogva bizonygattam, hogy moldáv vagyok. De még mindig kételkedett –hiába, nincs moldáv arcom. Na, megmondtam neki, hogy Budapestről jöttem és ,hogy nálunk csak a lovak isznak vizet. Na, ez hatásos volt, megtetszett neki és ő (is) megkérdezte, hogy hol tanultam oroszul. (Akikkel beszélgettem, mind rákérdeztek erre. Úgy látszik, a nyelvtani hibák és az akcentus felkelti a kíváncsiságukat, vagy csak örülnek, hogy végre tudnak dumálni egy külföldivel –az átlagember ott sem beszél idegen /nyugati/ nyelven ).

A fesztivál amúgy nem nagy szám, de hát kis pénz- kis fesztivál. Koncertek csak este voltak, napközben nem volt semmi program, csak a rétre terelt teheneket, folyóban kacsára vadászó részegeket /a négy gatyára vetkőzött részeg egy óra próbálkozás után csak elkapott egy kacsát/, meg jópár fesztiválarcot lehetett látni, így eldöntöttem, hogy visszautazom Chisinauba és mások is csatlakoztak hozzám.
Az egyiptomi-japán-kínai-magyar különítmény élén először volt olyan gondom, hogy megérkezem egy városba és nincs szállásom (csak homályosan emlékeztem, hogy hol is volt az a szálloda, ahol 6éve aludtunk), ami picit frusztrált. Szerencsénk volt, mert a diákszervezet segített és végülis egy hostelben szálltunk meg, ami tulajdonképp az egyetlen ebben a műfajban Chisinauban, így 13 €-t kellett fizessek, de legalább egy hűvös bunkerban (nem vicc) alhattam a földön és több hét után végre normális fürdőszobában fürödhettem. Emlékszem, amikor beléptem a fürdőszobába, csak néztem a zuhanyzót, hogy mi is ez, úgy elszoktam tőle. (Falun nem volt, azaz a ház mögött egy elkerített részen volt egy alkalmatosság: fel kellett tölteni vízzel a tankot és akkor jött belőle az alatta állóra. A kollégiumban pedig nem volt zuhanyzó, csak fürdőszoba).

Másnap mindannyian a chisinaui ismerőseinknél alhattunk, mindenki külön-külön.
Mivel rengeteg szabadidőm volt, így végre elmehettem Transzdnyisztriába (PMR), ahová már rég terveztem, hogy elnézek.
Jártam már Tyiraszpolban korábban is, kíváncsi voltam, hogy vajon mi minden történt az elmúlt hat évben. Kicsit féltem az úttól, mert régebben akadtak gondok és most is számoltam vele, de amikor a diákszállón találkoztam egy görög utazóval, aki előző nap volt ott és semmi gondja nem volt, akkor minden aggodalmam köddé vált és elhatároztam, hogy elmegyek a szakadár államba.
A chisinaui központi buszpályaudvarról indulnak a buszok Benderbe (Thigina románul) és mivel nagyon gyakran mennek, azért nem kell korán felkelni, hogy elérj az ember az elsőt. A jegy Benderbe 24 Lei (visszafelé 34), Benderből Tyiraszpolba 2-3 helyi Rubel (1.1 moldáv Lei =1 transzdnyiszriai rubel). A kisbusz megállt a „határon”, ahol az orosz békefenntartók ellenőrizték a papírokat, majd a pultnál leadtam a kitöltött immigrációs papírom. Nézték az útlevelem is, mondták, hogy 10 órát lehetek az országban, erre mondtam, hogy 6 is elég, erre megkérdezte a határőr, hogy minek megyek, én pedig megmondtam, hogy csak szobrokat, épületeket nézni. Pecsét, aláírás és már mehettem is a buszhoz. (Ami fura volt, hogy még apám nevét is rá kellett írni a lapjukra, nem tudom, hogy miért).
Benderben még nem voltam előtte, így elsőként itt szerettem volna körülnézni. A vár lett volna a fő attrakció, mert pár hete láttam a vonatról, hogy szépen felújították, és én naivan azt gondoltam, hogy már nincsenek itt a békefenntartók. Miután megnéztem a buszpályaudvar mellett kiállított tankot és a hősi emlékművet, a vár felé vettem az irányt. A vár körül van egy vastag külső fal is, ami szintén a várhoz tartozik, ugyanúgy, mint a már messziről látszó aranykupolás templom, ami már messziről hívogat. Ahogy mentem a külső, elhanyagolt fal mellett, megláttam egy katonaruhás férfit, hogy hajladoz. Azt hittem, hogy gombász (nem is gondoltam arra, hogy orosz békefenntartó) és megszólítottam, hogy hogyan lehet a templomhoz menni. Ő mutatta, hogy merre menjek, de nem említette, hogy nem lehet odamenni, mert katonai objektum. Csak amikor a laktanya bejáratához értem, vettem észre, hogy hopsz, ez egy laktanya és csak úgy hemzsegtek ott a katonák. Néztek felém (nyilván szokatlan volt a gyalogos) én meg inkább oda sem mentem kérdezősködni, hogy ne provokáljam őket.
Bender amúgy sem nem szép, se nem csúnya város. Van pár szép tere, modern épületei, parkokban szobrai, szóval élhetőnek tűnik. A buszállomás mögött kezdődik a fő utca, ahol boltok, váltók sora található. Ott áll a piac épülete is, amiben tettem egy nagy sétát. Hát, nem nagyon vennék élelmiszert itt, mert nem épp EU konform módon árulják az élelmiszert: ahogy a képeken is látszik, nincs hűtő és semmitől sincs védve a hús, a túró, sajt, stb.
Benderben van pár park, amit nagyon szépen rendben tartanak. Mindenhol láttam melósokat, akik takarították, szépítették a parkokat. Gyanítom ez a jószokás, hogy minden parkot egy brigád takarít, a kommunizmusból maradt itt, csökkentve a munkanélküliséget.
Benderből busszal (a központból, az első terminálról megy), illetve trolibusszal is el lehet jutni, ami egyébként a világ leghosszabb trolibuszvonala. A jegy mind a buszra, mind a trolira 2 Rubel.
Tiraspol teljesen meglepett, oly nagy mértékű a változás. Mindenhol új üvegépületek, banok és ATM-ek, áruházak, rendbetett épületek, parkok, új szobrok. Még Andy’s pizza is van itt. Nagyon modern, pezsgő város képét mutatta. Egyáltalán nem érezni a levegőben azt a kommunista diktatúrát, ami volt, de Igor Szmirnovval együtt eltűnt. Ugyan a mostani vezető nem Moszkva embere, de ettől még rengeteg pénz áramlik Moszkvából és ennek itt Tiraspolban és Benderben is megvan a látszata. Szerintem a váltással együtt eltűnt az „ország” „bája”, érezhetően nem ugyanaz a hely, mint ami előtte volt, de még mindig megvan benne az az egzotikum, hogy egy szakadár köztársaság fővárosában sétálhat az ember. Erre még ráerősít Abházia és Észak- Oszétia nagykövetsége, amik a főutcán találhatóak. A két szakadár államnak itt van nagykövetsége, mert ezek az országok elismerik egymás függetlenségét. Én pár nappal a függetlenségi napi ünnepségek előtt mentem oda és már készülődtek az ünnepélyre. A pódiumot már felállították, díszítették a főteret. Sajnos nem volt alkalmam megnézni az ünnepséget, pedig már évek óta készültem, hogy részt vegyek egy ilyenen itt Tiraszpolban (hol, ha nem itt?).
Tiraszpolban a főpostánál szálltam le a marsrutkáról és egyből be is mentem venni pár helyi bélyeget és el is költöttem pénzem jelentős részét. Még jó, hogy van minden sarkon váltó és azonnal tudtam pótolni a veszteséget. Szemben, a könyvesboltban vettem egy Transzdnyisztria térképet. Gondoltam, majd csak jó lesz az valamire itthon. Akartam egy keretezett képet az elnökről is, de az túl drága volt. (Furcsa, de lehet, hogy ez szokás a volt szovjet országokban, hogy papírboltban meg lehet venni az elnök bekeretezett képét, ugyanis Minszkben is több helyen is láttam). Ahogy a városban jártam és nézelődtem, láttam, hogy az árak szépen feljebb kúsztak. Amikor Orheiul Vechiben holland turistákkal találkoztam, mondták, hogy Tiaspolban aludtak egy éjszakát és száz Dollárba került. Most, hogy látom az átalakulást, el is tudom hinni.
Visszatérve Chisinauba megnéztem az ünnepélyt a főtéren, ugyanis a függetlenség 21. évfordulóját ünnepelték a fővárosban. Ez annyiból állt, hogy a parlament elé felállítottak egy színpadot, amin néptáncosok és helyi Lagzi Lajcsik szórakoztatták azt a pár ezer embert, aki eljött ide. Ez egy nagy ünnepély, de ennek ellenére nem lehettek többen 2-3000 főnél még este sem. A kitelepült árusok viszont jól kaszáltak, köztük a Romániából odavetődött kürtöskalácsárus is. Minden tele volt rendőrrel, akik fémdetektorral vizsgálták a szórakozni érkezőket. A katedrális előtti parkban vándor kereskedők árulták a portékáikat. Elég vegyes képet mutatott az itt megjelent szolgáltatóipar: lehetett pénzért fényképezkedni királynak öltözött férfivel, papagájtulajdonossal (1-2 kisgyerek azért odament hozzájuk…), kisgyerekek mehettek elektromos kisautóval a park kb. 100 m2-én, voltak lufiárusok és voltak, akik a férfiakra utaztak: függővason lehetett lógni és aki 2 percig bír lógni, az kap 200 Leit, de volt boksz és rúgó gép is, ahol jó nagy sor állt, hogy beleüthessen /rúghasson a gépbe. Szép kis szociológiai tanulmányt lehetett volna írni az itt megjelent népségről…

Mindent egybevéve nem volt rossz elmenni Moldáviába, mert ugyan sok újat nem láttam, de élményben bőven volt részem és Moldávia még mindig egy olcsó, megfizethető desztináció, nem mellesleg a feeling, hogy Európa legszegényebb országában lehetsz, egyedülálló.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina