2011. Albáni-Montenegró sátrazós túra

Montenegró

Ott-tartózkodás ideje: 2011. júl. 05.  - 2011. júl. 11. (6 nap)

0 hozzászólás I 3 675 látogató olvasta. Rögzítve: 2012. dec. 03. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar ruba Beszámolója

Cimkék: Albánia Montenegró Szerbia Bosznia-Hercegovina Horvátország sátrazás Prokletije Albán Alpok kalasnyikov túra hegyek hegymászás Szarajevó Zabljak Savnik Gusanje Vusanje 

2011 nyarán egy nagyobb társasággal mentünk Albániába egy kis igazi nomád vadkempingezős útra. Budapestről indultunk, és kocsival folyamatosan haladtunk a Budapest-Röszke-Indija-Sabac-Uzice-Nova Varos útvonalon a montenegrói határig. Az út eseménytelenül telt, ahogy haladtunk Szerbiában egyre délebbre, úgy lettek a hegyek egyre magasabbak. A montenegrói határon is könnyen átjutottunk, majd egyből megálltunk bureket és helyi sört venni. Bijelo Polje után fordultunk le az ország főútjáról délkelet fel az albán határ irányába. Már sötét volt, mire megérkeztünk Novsice falu mellé, ahol az első éjszakát töltöttük. A mező szélén, egy nagyobbacska patak futott. A felette régebben átívelt híd leszakadt, felét elvihette a víz, ám a helyiek nem estek pánikba. A híd vízbe lógó feléhez a patak másik oldalán földet és követ hordtak, így a félig leszakadt hídon is át lehet kelni. Reggel sátorbontás után tovább indultunk Plav felé, majd Gusanjéban megálltunk vásárolni, mert ez volt az utolsó nagyobb település utunk során. Itt már mecsetek is voltak, azonban nem albánok, hanem bosnyákok laknak ezen a vidéken, ami engem meglepett, azt hittem, hogy itt az albán határ mellett már albánok laknak. Gusanje után Vusanje falucskába mentünk tovább, itt az egykori rendőrőrs udvarán tettük le kocsijainkat, ez ott bevett szokás a turisták körében, több más autó is állt ott. Vusanje az utolsó montenegrói falu a határ előtt, de hivatalos közút nem vezet át, csak gyalogos turista ösvény. A célunk a Prokletije hegység egyik, már Albániában található része. A falutól nagyjából 11km-t kellett megtennünk, ennek során 900m-ről 1700m-re mentünk fel, de mivel sokszor kellett kicsit visszaereszkedni, az össz. fölfelé mászásunk több mint 1000m volt. Az út eleje egy kellemes kis földúton vezetett, ami lankásan, lassan haladt felfele. A földút aztán lassan kezdett elfogyni, utána egy patakmederben haladt tovább a turistaút. Az út egyre meredekebben haladt fölfelé, és az erdő is kezdett sűrűsödni. A sűrű erdőből egyszer csak kiértünk, alattunk pedig egy kiszáradt tómeder terült el. Sajnos vissza kellett ereszkednünk kb. 300m-t a tómederbe, mert arra vezetett tovább az út. A tavat valószínűleg csak tavasszal borítja víz. A tó túlsó végén a sok szikla között egy igen szabályos darab is állt, ez volt a montenegrói-albán határkő. Igazából az Albán Népköztársaság és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság rövidítései és címerei voltak rajta. Itt keltünk át illegálisan Albániába. Az Albán oldalon egy elég komoly emelkedő várt minket a tó túlpartján, itt vagy 400m-t mentünk fel, alig több mint 1km-en. Ahogy az emelkedő után haladtunk tovább, lassan elfogyott a térerő is, az utolsó kapcsolatunk a külvilággal, teljesen magunkra maradtunk. A turistaút jelzései viszont itt is egész jól meg voltak, ezzel nem volt gond. No nem mintha nagyon félnünk kellett volna az eltévedéstől, hiszen két hegygerinc között egy völgyben haladtunk, nem nagyon lehetett eltévedni. A hegyek tetején egyébként még így július elején is volt egy kevéske hó. Az út, ha lassan is, de tovább emelkedett. Fűvel borított mezők és sziklás fenyvesek váltották egymást. Aztán megjelentek az első elhagyott fakunyhók és karámok, jelezve, hogy régebben emberek éltek itt. Közel 6 órája voltunk úton, a vizünk erősen fogytán volt (szerencsére vagy 4L folyadékkal készültem), ideje lett volna egy forrást találni. Volt egy térképünk a vidékről, ami jelzett egy forrást az egyik kisebb sík területen, de sajnos ott semmit nem találtunk, így bár már elég elcsigázottak voltunk, tovább kellett mennünk felfelé. Az utolsó nagy emelkedőn már kb. 100 méterenként megálltunk pihenni. Az emelkedőn megláttuk a leghamisítatlanabb igazi bizonyítékát, hogy Albániában vagyunk: egy bunkert. A kis betonbunker az egykori Jugoszláv határ felé nézett. Amint tovább haladtunk a bunkertől hirtelen, vízcsobogás hangja ütötte meg a fülünket, nagy volt az öröm! A forrás a bunkertől jó 100 méterre volt, a víz előbukkant, folyt egy jó 10 métert a felszínen, majd a kövek közt újra eltűnt, hogy aztán csak jó10km-el lejjebb kerüljön ismét elő. A víz hideg és finom volt, mindent újratöltöttünk, majd felmásztunk az innen már csak 50m-re lévő mezőre, ahol a tengerszint felett több mint 1700m-en lesátraztunk. A hegyek között kis, tökéletesen sík füves rét volt. A bunker felőli kiemelkedésen egy vasbeton épület állt, ez lehetett egykor a határőrök laktanyája, ma egy albán pásztorcsalád használja nyári laknak. Az épület mindenféle közművet nélkülöz, a víz is csak a forrásból van, áram, fűtés, csatorna természetesen nem volt. A réten kőből rakott karámok voltak a pásztorcsalád állatainak, voltak birkáik, néhány kecske, két-három tehén, pár kutya és két szamár. Sajnos ezek az állatok a mezőt wc-nek is használták, így a sátorállítás során komoly stratégiát igényelt, hogy az állatok ürülékét kikerüljük. A szag persze így is megvolt, de mivel növényevő állatok voltak, így azért nem volt olyan elviselhetetlenül büdös, ezt a szagot néhány óra alatt megszoktuk, aztán már fel se tűnt. A nap már lemenőben volt, a gazdák épp a birkákat hajtották vissza a legelőkről. Nem nagyon foglalkoztak velünk első nap, volt dolguk bőven. Mi igen fáradtak voltunk, ezért sátorállítás után rögtön lefeküdtünk aludni. Hajnalban arra keltem, hogy hideg víz csöpög az arcomba. A sátor nem ázott át, de a kinti levegő annyira lehűlt, hogy az általam kilélegzett meleg levegőből a pára a sátor belső oldalán kicsapódott, majd jeges cseppenként hullott vissza arcomra. Reggel 6-fele járt, kimásztam a sátorból, és bizony igen hideg volt, 5foknál nem lehetett több. Magamra vettem mindkét pulóveremet, és egyetlen vékonyka kabátomat. Ugyan már világosodott, de a fölénk tornyosuló hegyek a napot még jó sokáig eltakarták. Megreggeliztünk, és páran elmentek túrázni, míg páran visszamaradtunk a tábor őrzésére. A nap végül 9-kor bukkant elő a hegyek mögül, addig továbbra is 5-6fok lehetett. Amikor a nap elkezdett sütni, nagyon gyorsan elkezdett melegedni a levegő, 5 perc múlva már 20 fok, még 5 perc múlva már 30 fok lehetett, gyorsan kapkodtuk le magunkról a meleg ruhát. A birkákat ekkor hajtották ki, miután az állatok elvonultak a nap eseménytelenül telt. Voltak gázfőzőink, és konzervek, amikből fincsi ebédet tudtunk csinálni. A vízért továbbra is az 50m-rel lejjebb lévő forráshoz jártunk, az albánok is azt használták, a vize remek volt, bár az hajnalban meg este nem volt túl jó, hogy hideg is volt. A wc-t egy jó 200m-el feljebb lévő sziklahasadékban jelöltük ki  . A nap nagyon tűzött, ami miatt a sátrakban nagyon meleg volt, kint is nehezen lehetett viselni a forróságot, ezért a forrásnál hűsöltünk, illetve egyikünk által hozott nagy fekete zsákok szétvágásával eszkábáltunk a sátrak között egy kisebb helyet, ahova be lehetett húzódni árnyékba. A nap délután 5-körül bukott le a hegyek mögött. Ekkor a levegő addig stabilan 30 fok körüli hőmérséklete gyors zuhanásnak indult, mindössze 10 perc alatt kellemes 20 fokra csökkent a meleg, majd további zuhanással meg sem állt úgy 10 fokig, ahonnan szépen lassan hűlt tovább a hajnali mélypontot jelentő 4-5fokig. A hőmérsékletnek ez az ingadozása megmaradt a további napokon is, reggel hideg, aztán ahogy előbukkan a nap, nagyon gyors melegedés 30-35fokig, majd amint lebukik a nap gyors hűlés. Emiatt egy nap kb. 10-15 perc volt, amikor a levegő hőmérséklete kellemesnek volt mondható. Estefele a többiek is visszatértek a túrázásról, de semmi extrát nem láttak, amihez hasonlót ne láttunk volna az ide vezető úton. Az albánok is visszatértek, akikkel egy kis beszélgetést is meg tudtunk ejteni. Egyikünk beszélt olaszul, közülük meg az egyik ember régebben Torinóban dolgozott vendégmunkásként. 3 generációjuk volt fenn a szálláson, egy nagyapa korú emberke, két fia (az egyikük tudott olaszul) és az egyik fiú 3 10 és 18 év közötti fiai. Az asszonyok lent voltak a faluban, ahova minden héten 2-3 alkalommal lement valaki közülük eladni a sajtot, tejet, ami éppen volt, és felhozni azt, amire szükségük volt. Megkínáltak frissen fejt birkatejjel, nagyon fincsis volt. A világítást egy olajlámpás biztosította, jó nagy lánggal égett, jobb fényt adott, mint akár egy komolyabb villanykörte. Este sokáig fennmaradtunk és néztük a csillagokat. Innen nagyon messze volt minden fényszennyezési forrás, ezért gyönyörű csillagos volt az égbolt, ennyi csillagot sajnos itthonról sehol sem lehet látni. Reggel ugyanúgy korán keltem, a hidegen csöpögő víz miatt, ami miatt kissé meg is fáztam aznapra, ezért bár aznap már akartam menni, túrázni, végül mégse tudtam, megint maradtam tábort vigyázni. Éppen csakhogy elmentek a többiek (a társaság kb. fele), amikor az egyik albán kisgyerek, aki kb. 14 éves lehetett, kijött a házból, egy Kalasnyikovval. Először nem is tudtam biztosan hogy mi az, mert tőlünk kb. 100m-re voltak, de aztán amikor a vállához emelte, és megsorozta vele a hegyoldalt, nem maradt kétségem. Na mondom, jó, hogy itt maradtunk tábort őrizni, de ha ezek valamit el akarnak vinni, akkor nem sokat fogunk érni, legalábbis ellenállást nem fogok tanúsítani , az biztos. De a gyerekek nem akartak semmi rosszat, csak szórakoztak, lövöldöztek egy kicsit, majd visszamentek a házba. Amúgy lövéseket már korábban is hallottunk, de azok messzebbről jöttek, nem tudtuk, hogy esetleg a szomszéd völgyekben valaki vadászik, esetleg itt van valami világvégi katonai lőtér, de mint kiderült, itt csak a lakók szórakoznak. A nap hátralévő része eseménytelenül, békésen telt. Estefele, amikor már mindenki visszatért a táborba, megint érdekes dolog történt. A birkák, ahogy jöttek vissza valamiért visszafordultak a völgybe vezető leejtő tetején, amire a velük lévő férfi éktelen üvöltözésbe kezdett a kunyhó felé. Erre kirohant az öreg bácsika kezében a Kalasnyikovval, eleresztett egy sorozatot a levegőbe, ettől a birkák megdermedtek, majd a gépfegyvert maga mellett lóbálva úgy átszaladt a völgyön, majd fel az emelkedőn, hogy én 24 évesen nem bírtam volna ezt ilyen tempóban megtenni! Egyébként az albánok ezt a kilométerekről üvöltözést rendszeresen csinálták, ez pótolta a mobiltelefont. Ezután minden visszatért a normál kerékvágásba, este beszélgettünk még velük egy kicsit, majd vettünk tőlük házi sajtot, kilóját 4 euróért. Ez nem tűnhet valami olcsónak, de ez tényleg igazi minőségi sajt volt, olyan finomat az óta se ettem. A sajtért ketten felmentünk a kunyhóba, amin most látszott csak igazán, milyen puritán volt. Három helyiségből állt, a hálószobában csak földre terített pokrócok voltak, a másik két szobácska meg a begyűjtött élelmiszerek és a néhány váltásnyi ruha tárolására szolgált. Bútoruk semmi nem volt, mindent vagy a földön, vagy a tető gerendáira zacskókban felakasztva tartottak. Este utoljára hajtottuk álomra fejünket odafent. A szokásosnál is korábban keltem, ezúttal ugyanis nem a csöpögő hideg vízre, hanem hajnali 5-kor a gépfegyver ropogására ébredtem. Persze a célkeresztben ezúttal sem mi, hanem a hegyoldal volt, de lassan kezdtem magam úgy érezni, mint egy katona a háborúban. Reggeli után elkezdtük lebontani a sátrat, és eltakarítani magunk után a szemetet. Délelőtt 9-10 között járt, amikor elindultunk lefele. A forrásnál még utoljára megtöltöttük minden palackunkat, a bunkernél utoljára lefotóztuk magunkat, és ezzel elbúcsúztunk Albániától. Persze volt még néhány kilométerünk a határig, de lefele a már ismert úton sokkal gyorsabban haladtunk, alig másfél óra alatt lejutottunk a tómederig, ahol a határkőnél átlépve visszatértünk Montenegróba. Lefelé menet még volt egy attrakció, amit felfelé nem néztünk meg, mert nem akartuk pazarolni az időnket, most viszont jutott rá időnk. Ez egy forrástó volt, vagyis egy olyan tó, aminek az alján egy barlang található, amiből ömlik ki a víz, így a tóba nem folyik be vízfolyás, de onnan egy egész nagy vízhozamú patak folyik ki. A tó gyönyörű kék volt, igazi mesébe illő, paradicsomi hangulatot árasztott a hely. Végül alig 3 óra alatt leértünk, szemben a felfelé szükséges 9 órával. Kocsijaink sértetlenül álltak a rendőrőrs udvarán. Az első nagyobb településen Gusanjéban vásárlotunk. Három nap világvége után az 1700 lakosú falu valóságos metropolisznak tűnt, a belső részeken élénk élet folyt a kávézókban és boltokban. A vásárlás után útra keltünk Montenegró közép-nyugati része felé. Montenegró nem egy nagy ország, de a hegyek, és a szegényes infrastruktúra miatt, rengeteg ideig tart átérni rajta. Az utak nagy része még csak nem is 2X1 sávos, hanem inkább csak másfél sávos, ahol, ha jön szembe valaki le kell lassítani, és valamelyik félnek félre kell húzódni. Ilyen úton például előzni szinte lehetetlen. Az utunk Savnik felé vezetett, fél távnál egy rövid ideig mentünk A Főúton, az ország tulajdonképpen egyetlen fő útján, Podgorica felé. A főútról lejőve tovább folytattuk a hegyekben szerpentinezést. A hegyek gyönyörű szépek voltak, ameddig a szem ellátott, csak hegycsúcsokat lehetett látni. Savnikba már sötétben értünk, de még egy kicsit tovább kellett menni, egy onnan nem messze lévő kanyonban sátraztunk. Reggel megnéztük a kanyont, amelyet egykor a jég vájt a sziklákba. Ezután tovább indultunk Zabljak felé, ami a Balkán legmagasabban lévő városa 1500m-el a tengerszint felett. Nagyon érdekes volt a városka hangulata, ugyanis engem észak-Kanadára, vagy Alaszkára emlékeztetett, persze azokról csak képet láttam, szóval lehet, hogy valójában nem is hasonlítanak egymásra. A városban megálltunk vásárolni és egy pékségben finom bureket is ettünk. Tovább indultunk a bosnyák határ felé, és még innen is jó sokat szerpentineztünk felfelé, míg végül úgy 2000m fölé nem jutottunk, ahol el is kapott minket egy rövid hózápor, persze a hó nem maradt meg, de akkor is furcsa volt havazást látni július elején. Az úton láttunk egy kis éttermet, ahol a Jugoszláv zászló lobogott. Érdekes volt, hogy egész Montenegróban komolyan érződött a Jugoszlávia iránt érzett nosztalgia/elkötelezettség. Meglepő módon még a szerbeknél is jobban jelen volt ez itt, talán azért, mert a szerbek már inkább valami nagy-Szerbia féleségben gondolkodnak. Montenegróban viszont több helyen láttam kitéve Jugoszláv zászlót, a falusi gyászjelentések tetejét vörös-csillag díszíti stb. Sötétedés után egy alkalmas mezőn ismét lesátraztunk, ezúttal utoljára, másnap már a hazajutás a cél. A sátrazást egy kis út menti büfé területén ejtettük meg, persze a tulajdonos beleegyezésével. Mi cserébe igen jól fogyasztottunk, szóval szerintem nem bánta meg, hogy engedett nekünk, ekkora forgalma egy nap alatt valószínűleg rég nem volt. A büfés lányán éppen egy Dunaferr-es póló volt, mert mint kiderült a lány kézilabdázik, és épp nemrég volt ellenük meccse. Ebben a faluban látnivaló nem volt, itt már csak éjszakázni álltunk meg. Reggel szedtük is a sátorfánkat és továbbálltunk, a montenegrói-bosnyák határ felé. A határhoz a Piva-folyó völgyében vezetett az út, amit egy hatalmas duzzasztógát gyönyörű türkiz-kék tóvá duzzasztott. A gátról pedig csodás kilátás nyílt a völgyre. Hamarosan elértük a határt, ahol egy fából készült híd áll a háború óta, gondolom az eredeti hidat felrobbantották. A faszerkezeten csak 5km-es sebességgel lehet átkelni. Átérve egy kis táblán üdvözölnek Bosznia-Hercegovinában, mögötte egy hatalmas táblán nagy betűkkel a következő szöveg olvasható: „Üdvözöljük a Szerb Köztársaságban” (Dobrodosli u Republiku Srpsku). Ez is mutatja mennyire megosztott ország Bosznia. Az út innen egyre lankásabb hegyek között vezetett Szarajevó felé. Az út mentén mindenhol hatalmas szerb zászlók, bosnyákot csak elvétve látni. Aztán átérünk a szerb részről a bosnyák részre, ezt a szerb zászlókat felváltó bosnyák zászlók és a megjelenő mecsetek jelzik. A háborúnak jóval kevesebb nyoma van már, mint 2004-ben első boszniai látogatásom idején. Míg akkor teljesen általános volt a kiégett, szétlőtt, romos házak látványa most már ilyet csak elvétve látni. Szarajevóban dél körül érkeztünk meg. Egy hét Montenegró után ahol 3-4 ezer lakossal már megyeszékhellyé lehet válni valóságos világvárosnak tűnt a félmilliós Szarajevó az olyan nagyvárosias dolgok miatt, mint a jelzőlámpák, több sávos utak, villamosok, több emeletes házak stb. Sajnos Szarajevóra nem volt túl sok időnk, mert estére haza kellett érni, de azért egy órát el tudtunk tölteni a belvárosban, ami a legalapvetőbb látnivalókra elég volt. Nekem a törökös óváros (Bascarsija), főleg a bazár tetszett nagyon, illetve a monarchia korát idéző belvárosi rész. Egy euróért ettünk 3 gombóc fagyit a sétálóutcán, nagyon jó volt. Tovább kellett indulnunk, a városból kifelé menet még láttuk a háború egy szomorú mementóját, az Olimpiai Stadiont. Az Olimpiai Stadiont az 1984-es téli olimpiára építették, és egészen a háborúig rendeltetésének megfelelően használták. Azonban a háború során voltak időszakok, amikor a szerb csapatok annyira körülzárták a várost, hogy már a városi temető is szerb ellenőrzés alatt volt. Ekkor nem volt más nagyobb zöldterület bosnyák ellenőrzés alatt, mint az Olimpiai Stadion, ezért annak a zöld gyepét használták temetőnek. Elég szomorú és morbid látvány a hatalmas lelátók között emelkedő rengeteg fehér sírkő, mintha csak azért lenne ott a lelátó, hogy a temetéseket lehessen nézni. Az út hátralévő részén már nem történt semmi, Tuzla-Eszék-Budapest útvonalon este 9-re értünk vissza Budapestre. 2011 nyarán egy nagyobb társasággal mentünk Albániába egy kis igazi nomád vadkempingezős útra. Budapestről indultunk, és kocsival folyamatosan haladtunk a Budapest-Röszke-Indija-Sabac-Uzice-Nova Varos útvonalon a montenegrói határig. Az út eseménytelenül telt, ahogy haladtunk Szerbiában egyre délebbre, úgy lettek a hegyek egyre magasabbak. A montenegrói határon is könnyen átjutottunk, majd egyből megálltunk bureket és helyi sört venni. Bijelo Polje után fordultunk le az ország főútjáról délkelet fel az albán határ irányába. Már sötét volt, mire megérkeztünk Novsice falu mellé, ahol az első éjszakát töltöttük. A mező szélén, egy nagyobbacska patak futott. A felette régebben átívelt híd leszakadt, felét elvihette a víz, ám a helyiek nem estek pánikba. A híd vízbe lógó feléhez a patak másik oldalán földet és követ hordtak, így a félig leszakadt hídon is át lehet kelni. Reggel sátorbontás után tovább indultunk Plav felé, majd Gusanjéban megálltunk vásárolni, mert ez volt az utolsó nagyobb település utunk során. Itt már mecsetek is voltak, azonban nem albánok, hanem bosnyákok laknak ezen a vidéken, ami engem meglepett, azt hittem, hogy itt az albán határ mellett már albánok laknak. Gusanje után Vusanje falucskába mentünk tovább, itt az egykori rendőrőrs udvarán tettük le kocsijainkat, ez ott bevett szokás a turisták körében, több más autó is állt ott. Vusanje az utolsó montenegrói falu a határ előtt, de hivatalos közút nem vezet át, csak gyalogos turista ösvény. A célunk a Prokletije hegység egyik, már Albániában található része. A falutól nagyjából 11km-t kellett megtennünk, ennek során 900m-ről 1700m-re mentünk fel, de mivel sokszor kellett kicsit visszaereszkedni, az össz. fölfelé mászásunk több mint 1000m volt. Az út eleje egy kellemes kis földúton vezetett, ami lankásan, lassan haladt felfele. A földút aztán lassan kezdett elfogyni, utána egy patakmederben haladt tovább a turistaút. Az út egyre meredekebben haladt fölfelé, és az erdő is kezdett sűrűsödni. A sűrű erdőből egyszer csak kiértünk, alattunk pedig egy kiszáradt tómeder terült el. Sajnos vissza kellett ereszkednünk kb. 300m-t a tómederbe, mert arra vezetett tovább az út. A tavat valószínűleg csak tavasszal borítja víz. A tó túlsó végén a sok szikla között egy igen szabályos darab is állt, ez volt a montenegrói-albán határkő. Igazából az Albán Népköztársaság és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság rövidítései és címerei voltak rajta. Itt keltünk át illegálisan Albániába. Az Albán oldalon egy elég komoly emelkedő várt minket a tó túlpartján, itt vagy 400m-t mentünk fel, alig több mint 1km-en. Ahogy az emelkedő után haladtunk tovább, lassan elfogyott a térerő is, az utolsó kapcsolatunk a külvilággal, teljesen magunkra maradtunk. A turistaút jelzései viszont itt is egész jól meg voltak, ezzel nem volt gond. No nem mintha nagyon félnünk kellett volna az eltévedéstől, hiszen két hegygerinc között egy völgyben haladtunk, nem nagyon lehetett eltévedni. A hegyek tetején egyébként még így július elején is volt egy kevéske hó. Az út, ha lassan is, de tovább emelkedett. Fűvel borított mezők és sziklás fenyvesek váltották egymást. Aztán megjelentek az első elhagyott fakunyhók és karámok, jelezve, hogy régebben emberek éltek itt. Közel 6 órája voltunk úton, a vizünk erősen fogytán volt (szerencsére vagy 4L folyadékkal készültem), ideje lett volna egy forrást találni. Volt egy térképünk a vidékről, ami jelzett egy forrást az egyik kisebb sík területen, de sajnos ott semmit nem találtunk, így bár már elég elcsigázottak voltunk, tovább kellett mennünk felfelé. Az utolsó nagy emelkedőn már kb. 100 méterenként megálltunk pihenni. Az emelkedőn megláttuk a leghamisítatlanabb igazi bizonyítékát, hogy Albániában vagyunk: egy bunkert. A kis betonbunker az egykori Jugoszláv határ felé nézett. Amint tovább haladtunk a bunkertől hirtelen, vízcsobogás hangja ütötte meg a fülünket, nagy volt az öröm! A forrás a bunkertől jó 100 méterre volt, a víz előbukkant, folyt egy jó 10 métert a felszínen, majd a kövek közt újra eltűnt, hogy aztán csak jó10km-el lejjebb kerüljön ismét elő. A víz hideg és finom volt, mindent újratöltöttünk, majd felmásztunk az innen már csak 50m-re lévő mezőre, ahol a tengerszint felett több mint 1700m-en lesátraztunk. A hegyek között kis, tökéletesen sík füves rét volt. A bunker felőli kiemelkedésen egy vasbeton épület állt, ez lehetett egykor a határőrök laktanyája, ma egy albán pásztorcsalád használja nyári laknak. Az épület mindenféle közművet nélkülöz, a víz is csak a forrásból van, áram, fűtés, csatorna természetesen nem volt. A réten kőből rakott karámok voltak a pásztorcsalád állatainak, voltak birkáik, néhány kecske, két-három tehén, pár kutya és két szamár. Sajnos ezek az állatok a mezőt wc-nek is használták, így a sátorállítás során komoly stratégiát igényelt, hogy az állatok ürülékét kikerüljük. A szag persze így is megvolt, de mivel növényevő állatok voltak, így azért nem volt olyan elviselhetetlenül büdös, ezt a szagot néhány óra alatt megszoktuk, aztán már fel se tűnt. A nap már lemenőben volt, a gazdák épp a birkákat hajtották vissza a legelőkről. Nem nagyon foglalkoztak velünk első nap, volt dolguk bőven. Mi igen fáradtak voltunk, ezért sátorállítás után rögtön lefeküdtünk aludni. Hajnalban arra keltem, hogy hideg víz csöpög az arcomba. A sátor nem ázott át, de a kinti levegő annyira lehűlt, hogy az általam kilélegzett meleg levegőből a pára a sátor belső oldalán kicsapódott, majd jeges cseppenként hullott vissza arcomra. Reggel 6-fele járt, kimásztam a sátorból, és bizony igen hideg volt, 5foknál nem lehetett több. Magamra vettem mindkét pulóveremet, és egyetlen vékonyka kabátomat. Ugyan már világosodott, de a fölénk tornyosuló hegyek a napot még jó sokáig eltakarták. Megreggeliztünk, és páran elmentek túrázni, míg páran visszamaradtunk a tábor őrzésére. A nap végül 9-kor bukkant elő a hegyek mögül, addig továbbra is 5-6fok lehetett. Amikor a nap elkezdett sütni, nagyon gyorsan elkezdett melegedni a levegő, 5 perc múlva már 20 fok, még 5 perc múlva már 30 fok lehetett, gyorsan kapkodtuk le magunkról a meleg ruhát. A birkákat ekkor hajtották ki, miután az állatok elvonultak a nap eseménytelenül telt. Voltak gázfőzőink, és konzervek, amikből fincsi ebédet tudtunk csinálni. A vízért továbbra is az 50m-rel lejjebb lévő forráshoz jártunk, az albánok is azt használták, a vize remek volt, bár az hajnalban meg este nem volt túl jó, hogy hideg is volt. A wc-t egy jó 200m-el feljebb lévő sziklahasadékban jelöltük ki  . A nap nagyon tűzött, ami miatt a sátrakban nagyon meleg volt, kint is nehezen lehetett viselni a forróságot, ezért a forrásnál hűsöltünk, illetve egyikünk által hozott nagy fekete zsákok szétvágásával eszkábáltunk a sátrak között egy kisebb helyet, ahova be lehetett húzódni árnyékba. A nap délután 5-körül bukott le a hegyek mögött. Ekkor a levegő addig stabilan 30 fok körüli hőmérséklete gyors zuhanásnak indult, mindössze 10 perc alatt kellemes 20 fokra csökkent a meleg, majd további zuhanással meg sem állt úgy 10 fokig, ahonnan szépen lassan hűlt tovább a hajnali mélypontot jelentő 4-5fokig. A hőmérsékletnek ez az ingadozása megmaradt a további napokon is, reggel hideg, aztán ahogy előbukkan a nap, nagyon gyors melegedés 30-35fokig, majd amint lebukik a nap gyors hűlés. Emiatt egy nap kb. 10-15 perc volt, amikor a levegő hőmérséklete kellemesnek volt mondható. Estefele a többiek is visszatértek a túrázásról, de semmi extrát nem láttak, amihez hasonlót ne láttunk volna az ide vezető úton. Az albánok is visszatértek, akikkel egy kis beszélgetést is meg tudtunk ejteni. Egyikünk beszélt olaszul, közülük meg az egyik ember régebben Torinóban dolgozott vendégmunkásként. 3 generációjuk volt fenn a szálláson, egy nagyapa korú emberke, két fia (az egyikük tudott olaszul) és az egyik fiú 3 10 és 18 év közötti fiai. Az asszonyok lent voltak a faluban, ahova minden héten 2-3 alkalommal lement valaki közülük eladni a sajtot, tejet, ami éppen volt, és felhozni azt, amire szükségük volt. Megkínáltak frissen fejt birkatejjel, nagyon fincsis volt. A világítást egy olajlámpás biztosította, jó nagy lánggal égett, jobb fényt adott, mint akár egy komolyabb villanykörte. Este sokáig fennmaradtunk és néztük a csillagokat. Innen nagyon messze volt minden fényszennyezési forrás, ezért gyönyörű csillagos volt az égbolt, ennyi csillagot sajnos itthonról sehol sem lehet látni. Reggel ugyanúgy korán keltem, a hidegen csöpögő víz miatt, ami miatt kissé meg is fáztam aznapra, ezért bár aznap már akartam menni, túrázni, végül mégse tudtam, megint maradtam tábort vigyázni. Éppen csakhogy elmentek a többiek (a társaság kb. fele), amikor az egyik albán kisgyerek, aki kb. 14 éves lehetett, kijött a házból, egy Kalasnyikovval. Először nem is tudtam biztosan hogy mi az, mert tőlünk kb. 100m-re voltak, de aztán amikor a vállához emelte, és megsorozta vele a hegyoldalt, nem maradt kétségem. Na mondom, jó, hogy itt maradtunk tábort őrizni, de ha ezek valamit el akarnak vinni, akkor nem sokat fogunk érni, legalábbis ellenállást nem fogok tanúsítani , az biztos. De a gyerekek nem akartak semmi rosszat, csak szórakoztak, lövöldöztek egy kicsit, majd visszamentek a házba. Amúgy lövéseket már korábban is hallottunk, de azok messzebbről jöttek, nem tudtuk, hogy esetleg a szomszéd völgyekben valaki vadászik, esetleg itt van valami világvégi katonai lőtér, de mint kiderült, itt csak a lakók szórakoznak. A nap hátralévő része eseménytelenül, békésen telt. Estefele, amikor már mindenki visszatért a táborba, megint érdekes dolog történt. A birkák, ahogy jöttek vissza valamiért visszafordultak a völgybe vezető leejtő tetején, amire a velük lévő férfi éktelen üvöltözésbe kezdett a kunyhó felé. Erre kirohant az öreg bácsika kezében a Kalasnyikovval, eleresztett egy sorozatot a levegőbe, ettől a birkák megdermedtek, majd a gépfegyvert maga mellett lóbálva úgy átszaladt a völgyön, majd fel az emelkedőn, hogy én 24 évesen nem bírtam volna ezt ilyen tempóban megtenni! Egyébként az albánok ezt a kilométerekről üvöltözést rendszeresen csinálták, ez pótolta a mobiltelefont. Ezután minden visszatért a normál kerékvágásba, este beszélgettünk még velük egy kicsit, majd vettünk tőlük házi sajtot, kilóját 4 euróért. Ez nem tűnhet valami olcsónak, de ez tényleg igazi minőségi sajt volt, olyan finomat az óta se ettem. A sajtért ketten felmentünk a kunyhóba, amin most látszott csak igazán, milyen puritán volt. Három helyiségből állt, a hálószobában csak földre terített pokrócok voltak, a másik két szobácska meg a begyűjtött élelmiszerek és a néhány váltásnyi ruha tárolására szolgált. Bútoruk semmi nem volt, mindent vagy a földön, vagy a tető gerendáira zacskókban felakasztva tartottak. Este utoljára hajtottuk álomra fejünket odafent. A szokásosnál is korábban keltem, ezúttal ugyanis nem a csöpögő hideg vízre, hanem hajnali 5-kor a gépfegyver ropogására ébredtem. Persze a célkeresztben ezúttal sem mi, hanem a hegyoldal volt, de lassan kezdtem magam úgy érezni, mint egy katona a háborúban. Reggeli után elkezdtük lebontani a sátrat, és eltakarítani magunk után a szemetet. Délelőtt 9-10 között járt, amikor elindultunk lefele. A forrásnál még utoljára megtöltöttük minden palackunkat, a bunkernél utoljára lefotóztuk magunkat, és ezzel elbúcsúztunk Albániától. Persze volt még néhány kilométerünk a határig, de lefele a már ismert úton sokkal gyorsabban haladtunk, alig másfél óra alatt lejutottunk a tómederig, ahol a határkőnél átlépve visszatértünk Montenegróba. Lefelé menet még volt egy attrakció, amit felfelé nem néztünk meg, mert nem akartuk pazarolni az időnket, most viszont jutott rá időnk. Ez egy forrástó volt, vagyis egy olyan tó, aminek az alján egy barlang található, amiből ömlik ki a víz, így a tóba nem folyik be vízfolyás, de onnan egy egész nagy vízhozamú patak folyik ki. A tó gyönyörű kék volt, igazi mesébe illő, paradicsomi hangulatot árasztott a hely. Végül alig 3 óra alatt leértünk, szemben a felfelé szükséges 9 órával. Kocsijaink sértetlenül álltak a rendőrőrs udvarán. Az első nagyobb településen Gusanjéban vásárlotunk. Három nap világvége után az 1700 lakosú falu valóságos metropolisznak tűnt, a belső részeken élénk élet folyt a kávézókban és boltokban. A vásárlás után útra keltünk Montenegró közép-nyugati része felé. Montenegró nem egy nagy ország, de a hegyek, és a szegényes infrastruktúra miatt, rengeteg ideig tart átérni rajta. Az utak nagy része még csak nem is 2X1 sávos, hanem inkább csak másfél sávos, ahol, ha jön szembe valaki le kell lassítani, és valamelyik félnek félre kell húzódni. Ilyen úton például előzni szinte lehetetlen. Az utunk Savnik felé vezetett, fél távnál egy rövid ideig mentünk A Főúton, az ország tulajdonképpen egyetlen fő útján, Podgorica felé. A főútról lejőve tovább folytattuk a hegyekben szerpentinezést. A hegyek gyönyörű szépek voltak, ameddig a szem ellátott, csak hegycsúcsokat lehetett látni. Savnikba már sötétben értünk, de még egy kicsit tovább kellett menni, egy onnan nem messze lévő kanyonban sátraztunk. Reggel megnéztük a kanyont, amelyet egykor a jég vájt a sziklákba. Ezután tovább indultunk Zabljak felé, ami a Balkán legmagasabban lévő városa 1500m-el a tengerszint felett. Nagyon érdekes volt a városka hangulata, ugyanis engem észak-Kanadára, vagy Alaszkára emlékeztetett, persze azokról csak képet láttam, szóval lehet, hogy valójában nem is hasonlítanak egymásra. A városban megálltunk vásárolni és egy pékségben finom bureket is ettünk. Tovább indultunk a bosnyák határ felé, és még innen is jó sokat szerpentineztünk felfelé, míg végül úgy 2000m fölé nem jutottunk, ahol el is kapott minket egy rövid hózápor, persze a hó nem maradt meg, de akkor is furcsa volt havazást látni július elején. Az úton láttunk egy kis éttermet, ahol a Jugoszláv zászló lobogott. Érdekes volt, hogy egész Montenegróban komolyan érződött a Jugoszlávia iránt érzett nosztalgia/elkötelezettség. Meglepő módon még a szerbeknél is jobban jelen volt ez itt, talán azért, mert a szerbek már inkább valami nagy-Szerbia féleségben gondolkodnak. Montenegróban viszont több helyen láttam kitéve Jugoszláv zászlót, a falusi gyászjelentések tetejét vörös-csillag díszíti stb. Sötétedés után egy alkalmas mezőn ismét lesátraztunk, ezúttal utoljára, másnap már a hazajutás a cél. A sátrazást egy kis út menti büfé területén ejtettük meg, persze a tulajdonos beleegyezésével. Mi cserébe igen jól fogyasztottunk, szóval szerintem nem bánta meg, hogy engedett nekünk, ekkora forgalma egy nap alatt valószínűleg rég nem volt. A büfés lányán éppen egy Dunaferr-es póló volt, mert mint kiderült a lány kézilabdázik, és épp nemrég volt ellenük meccse. Ebben a faluban látnivaló nem volt, itt már csak éjszakázni álltunk meg. Reggel szedtük is a sátorfánkat és továbbálltunk, a montenegrói-bosnyák határ felé. A határhoz a Piva-folyó völgyében vezetett az út, amit egy hatalmas duzzasztógát gyönyörű türkiz-kék tóvá duzzasztott. A gátról pedig csodás kilátás nyílt a völgyre. Hamarosan elértük a határt, ahol egy fából készült híd áll a háború óta, gondolom az eredeti hidat felrobbantották. A faszerkezeten csak 5km-es sebességgel lehet átkelni. Átérve egy kis táblán üdvözölnek Bosznia-Hercegovinában, mögötte egy hatalmas táblán nagy betűkkel a következő szöveg olvasható: „Üdvözöljük a Szerb Köztársaságban” (Dobrodosli u Republiku Srpsku). Ez is mutatja mennyire megosztott ország Bosznia. Az út innen egyre lankásabb hegyek között vezetett Szarajevó felé. Az út mentén mindenhol hatalmas szerb zászlók, bosnyákot csak elvétve látni. Aztán átérünk a szerb részről a bosnyák részre, ezt a szerb zászlókat felváltó bosnyák zászlók és a megjelenő mecsetek jelzik. A háborúnak jóval kevesebb nyoma van már, mint 2004-ben első boszniai látogatásom idején. Míg akkor teljesen általános volt a kiégett, szétlőtt, romos házak látványa most már ilyet csak elvétve látni. Szarajevóban dél körül érkeztünk meg. Egy hét Montenegró után ahol 3-4 ezer lakossal már megyeszékhellyé lehet válni valóságos világvárosnak tűnt a félmilliós Szarajevó az olyan nagyvárosias dolgok miatt, mint a jelzőlámpák, több sávos utak, villamosok, több emeletes házak stb. Sajnos Szarajevóra nem volt túl sok időnk, mert estére haza kellett érni, de azért egy órát el tudtunk tölteni a belvárosban, ami a legalapvetőbb látnivalókra elég volt. Nekem a törökös óváros (Bascarsija), főleg a bazár tetszett nagyon, illetve a monarchia korát idéző belvárosi rész. Egy euróért ettünk 3 gombóc fagyit a sétálóutcán, nagyon jó volt. Tovább kellett indulnunk, a városból kifelé menet még láttuk a háború egy szomorú mementóját, az Olimpiai Stadiont. Az Olimpiai Stadiont az 1984-es téli olimpiára építették, és egészen a háborúig rendeltetésének megfelelően használták. Azonban a háború során voltak időszakok, amikor a szerb csapatok annyira körülzárták a várost, hogy már a városi temető is szerb ellenőrzés alatt volt. Ekkor nem volt más nagyobb zöldterület bosnyák ellenőrzés alatt, mint az Olimpiai Stadion, ezért annak a zöld gyepét használták temetőnek. Elég szomorú és morbid látvány a hatalmas lelátók között emelkedő rengeteg fehér sírkő, mintha csak azért lenne ott a lelátó, hogy a temetéseket lehessen nézni. Az út hátralévő részén már nem történt semmi, Tuzla-Eszék-Budapest útvonalon este 9-re értünk vissza Budapestre.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina