Angliába biciklivel

Egyesült Királyság

Ott-tartózkodás ideje: 2014. júl. 09.  - 2014. aug. 09. (31 nap)

0 hozzászólás I 1 243 látogató olvasta. Rögzítve: 2014. nov. 12. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Gezu79 Beszámolója

Cimkék: Anglia  Ausztria  Franciaország  Monaco  Németország  Olaszország  Svájc 

Előszó

Öt éve megfertőzött egy „betegség”, aminek következménye, hogy 5 nyár alatt 12000 km kerékpároztam Európa több mint 30 országában. A tavalyi túrámon eluralkodott egy érés. Úgy éreztem ez már nem az, amit elkezdtem, és nem élvezem annyira a vadonban alvást, az étlen-szomjan tekerést, mint az előző túrákon. Sőt már a gyönyörűbbnél-gyönyörűbb dolgok sem izgatják a fantáziám, és nem nyújtanak elég örömöt. Magyarán kiégtem. Épp ezért úgy gondoltam tavaly, hogy egy olyan helyre kéne tekernem idén, ahol már jártam, és ami a legjobban tetszett. Így tettem le a voksom a 3. túrám mellett, mert a Riviérán gyönyörű az idő, az Alpokban pedig mindig otthon érzem magam. Ha ezt sem élvezem, akkor velem van a baj, ha pedig igen, akkor csak a Skandináv éghajlat tett be tavaly. Mielőtt valakiben felmerülne a kérdés, hogy „Miért olvassam végig? Hisz ez ugyan az lesz, mint 2011-ben.” Azoknak a kedves olvasónak elárulom, az idei túrán azért módosítottam bőséggel, és egy ilyen túrán soha „nem lépek ugyan abba a vízbe”. Igaz idén is eljutottam Firenzébe, Pisa-ba, Monacóba, Anignon-ba, vagy ép Chamonix-ba, de most ellátogatok a Verdon-kanyonba, Londonba, és az Alpokban is más csúcsokat hódítok meg.

0.nap: Az időjárás nem kegyes
2014.07.08. kedd

Az indulás napján még dolgozok. Természetesen a bicikli és a felszerelés útra készen a lakásban. 14 órakor megérkezik az eső és a vihar. Attól félek, hogy délután is esni fog, így a (buszba) bepakolásnál jól elázok. Hazamegyek, és az utolsó simítások várnak rám. Értem ez alatt a hajvágást, és az utolsó meleg vizes fürdést.
Az indulás előtt pont eláll az eső, de azért vonattal megyek be Pestre. A Keleti előtt várom az elindulást. A buszba könnyű bepakolni, szerencsére nekem kell elsőnek, mivel a végállomáson szállok majd ki, és az én felszerelésem a legtöbb. Két német turistára várunk egy órát. Végül a buszsofőr úgy dönt nem vár tovább, és elindulunk. A nyugatinál még fél óra várakozás, egy nőre, de ő legalább megérkezik. Kicsit ideges vagyok, hogy elvettek 1,5 órát az életemből, de Münchenbe rájövök, ennek így kellett lennie.
A buszon hideg van és minősíthetetlenül rossz a film. Nem tudok aludni, bezzeg az üléstársam, horkol, meg ugrálva forgolódik. A mellettem lévő csomagtér ajtaja zörög. Többször kinyitom a szemem, hogy nézzem, mi adja ezt a hangot. Már majdnem elalszom a nehézségek ellenére, amikor ordibál valaki, hogy kinyílt az ajtó, pont az ami mellettem van, állítólag láttak is egy táskát kiesni. A sofőr alig akar megállni. Ő és a kollegája elég rosszul kezelik a helyzetet. Kb 1km után döntöttek úgy, hogy megnézik a problémát. Mivel pont az az ajtó nyílt ki, ahol a csomagjaim voltak, lementem megnézni mindenem megvan-e. Nekem semmi hiányom nem volt, de azt a hölgyet nagyon sajnálom, akinek a bőröndje a német autópálya valamelyik fűcsomójánál pihen.
A vezetők saját viselkedését überelték, azzal, hogy a kigyúrt sofőr húzta az időt, mindenütt megáll kávézni, vagy k*rvázni.

1.nap: Egész estig eszement eső
2014.07.09. szerda


Reggel 6-ra bent vagyunk Münchenbe a buszállomáson. Az idő nem kegyes, csak mert esik az eső, és ahogy a felhőket nézem nem is fog csendesedni. Nincs mit tenni fel a poncsó, aztán meg a biciklire, és irány dél. Alig tekertem párszáz métert rá kellett döbbenni, hogy az eső ezt az egészet nagyon komolyan gondolja. Ha nem szeretném, hogy a lában csurom víz legyen fel kell venni a kamáslit is. Mivel már nincs közel a központi pályaudvar, ezért elmegyek odáig, ott kényelmesen felkészíthetem magam a mai napra.
A várost nem nézem meg, csak ami mellett amúgy is elmennék. Láttam már párszor, ráadásul, ha minden jól megy, most a befutó is itt lesz. Akkor lesz időm még körbenézni. Mindennek ellenére azért a városházát, a sétálóutcát és a Deutsches Museum-t megnézem, mármint kívülről. A városnézésnél sokkal fontosabb a vízszerzés, hiszen az összes kulacsom csont száraz. Szerencsére München tele van kutakkal, és ez legalább a mai nap hamar összejön.
A városból elméletileg nem lenne nehéz kitalálni, mivel csak délre kell haladnom. A probléma csak az, hogy a főútból autópálya lesz, ezért mehetek kertek alatt. Ez egy kicsit megzavar, és pont ezért több mint egy óra is eltelik, mire megláthatom a München vége táblát. Annyira feladta a leckét a város, hogy a határán lévő aluljárónál meg is állok pihenni.
Lassan de biztosan haladok egyik faluról a másikra. Már-már kezdtem megszokni az esős német időjárást, amikor megérkezik az oldalszél, és a még hidegebb (10,7°C). Nem elég, hogy csontomig hatol a hideg, de még az oldalszél is áztatja a jobb lábamat. Hogy a hangulatom javuljon, a kamionok pedig baloldalról csapják rám a sáros vizet.
A szélsőséges időjárás teljesen kiveszi belőlem az erőt. Már-már viccesnek tartom, hogy 7 km-t alig tudok tekerni, minden egyes fedett helyen megállok pihenni, és enni. Arra gondolok, hogy feladom, mert ilyen erőléttel esélyem nincs végig csinálni. Az út (csak) lassan emelkedik, ami szerencse, mert kellemetlen lenne esőben felfelé tolni a biciklit.
50km után elérem a Tegernsee-t. Egy tavat a sok száz alpoki tó közül. Tipikus kis német falvak veszik körül. A másik oldalt piros lámpa villog a kikötőben. Ha jól tudom ez a vihart jelző fényjelzés. Bármenyire is szép a látkép, azért menjünk tovább, nem akarok még jobban elázni.
A tavat elhagyva közeledtem Ausztria, és a durva emelkedő felé. A táj bár szép, de az eső lélekmelengető hatása miatt az egészet nihilként élem meg. A csúcs 981méter magas. Ha csúcs, akkor utána jöhet a száguldozás lefelé, de esőben csúszik az út, és a látótávolság sem indokolja a nagy sebességgel való haladást. Magyarán már itt elkezdem feleslegesen koptatni a fékjeimet. Hamar átérek Ausztriába, ahol még megy feljebb az út. Új ország, új remények. Na, ez most itt sem jött össze. Egy kis kereskedésnél megállok pihenni, és átöltözni, mert csurom víz a ruhám. Nem kizárólag az esőtől, inkább az izzadságtól. Ha már megálltam megnézem a hőmérőmet. 10,4°C!!!
Az út innentől elég pihentető, és hamar elérem az Achensee-t. A tó selymes vizéről gyönyörűen tükröződnek a közeli és a távoli hegyek is. Persze csak az, amit nem burkol teljesen felhő.
A tó felénél találok egy kempinget. A recepciós látja rajtam, hogy hulla vagyok, ezért a 12 € helyett 20-t kér el. Sajnos tényleg hulla fáradt voltam, ezért erőm se volt reklamálni, és ráadásul csak percekkel később esik le, hogy ez mennyire sok pénz. Egésznap esőben tekertem, vizes vagyok, fázok, és fáradt vagyok. Örülök, hogy végre nyugodt helyen tudhatom magam. A drága szállásdíjban ráadásul nincs benne a fürdés. Külön fél eurót kéne azért is fizetni, ráadásul a tapasztalatom, hogy egy zsetonból nem lehet lefürödni. Most nem azért az 1 euróért, de minek fürödjek le, hisz ma nemhogy nem izzadtam le, de örültem annak is, hogy nem fagytam meg. Plusz félek, ha most forró, vagy meleg vízzel zuhanyoznék, az erősen igénybevett immunrendszerem feladná a küzdelmet, és holnapra tök gyenge lennék. Szóval inkább legyek kicsit izzadt, mint beteg.
Egésznap esett az eső, ilyet még nagyon otthon se láttam még, a 34 év alatt, ami mögöttem van, nemhogy a túráimon. Az egész nap azt jelenti, hogy egy percre sem hagyta abba. Nem volt egy percem, hogy felnézhessek anélkül, hogy ne essen az arcomba az eső. Viszont túléltem, beértem az eredeti kitűzött (mai) célba. A hideg rendesen lefárasztott, és természetesen a hegy is, épp ezért ma dupla konzervet toltam be az arcomba, ez jókora energiabomba, de kit érdekel a koleszterin, ha ennyi energiát emésztünk el.
A tavalyi túrámnak is tudtam volna egy címet adni, ezzel az idei sem kivétel. Így az első napon rögtön elárulom, hogy az eredeti tervet szinte végig tartani tudom, bár hogy mekkora fizikális, és lelki energiát emészt fel ez a kaland, az maradjon (egyelőre) titok. Szóval a teljes cím lehetne: Minden a terv szerint… DE! Adhatnám azt is, hogy: 10 csapás 1 túrán. Csak mert, a túra első napjaiban úgy éreztem magam, mint Egyiptom, amit 10 csapással átkozott el Mózes. Az első csapás, ami ért a túrán, az a kamerám volt. A tavaly jól bevált Contour gyártmányú kamerámat lecseréltem. Azért merem kiírni a márkáját, mert a cég, aki gyártotta, csődbe ment. Nem azért mert rossz volt a termék, egyszerűen keveset költött a reklámra. De vissza problémámra. Az új kamera szinte minden alkalommal kikapcsolt magától 26-28 másodperc alatt. Először arra gondoltam, hogy a 10°C nem tesz az akkumulátornak jót, ezért két használat között betettem a zsebembe. Sajnos a probléma nem múlt el, így már az első nap örülhettem, hogy vettem egy hibás terméket, amivel fogalmam sincs, hogy fogok ütős videókat készíteni.
Az esti programok között még szerepelt a vizes, nyirkos ruháim szárítása a fürdőben, szerencsére itt még a hagyományos kézszárító üzemelt, nem az Európában egyre inkább alkalmazott szuper higiénikus NASA technológiás, amivel se kezet, se mást nem lehet szárítani.
km: 107,34

2.nap: Az időjárás a hasznomra válik
2014.07.10. csütörtök

Reggel korán kelek, kint hideg van mindösszesen 9,1°C. Fel is öltözök rendesen. Öt réteg ruhában már elviselhető a friss levegő. Látok pár kék „felhőt”. Magyarán pár helyen látom a felhő között a kék eget. A lényeg, hogy nem esik az eső.
A pakolás gyorsan megy, bár alaposnak kell lennem, mert kitudja milyen idő várható, azt meg sem említem, hogy még gőzöm sincs hol alszom, mert mára kempinget nem néztem ki előre. A pakoláshoz hozzá tartozik, hogy a csurom vizes sátramat minél szárazabbra kell törölni, mert bár teljesen vízhatlan, de ha minél szárazabban pakolom el, este annál hamarabb szárad ki, és annál hamarabb tudok bepakolni. Ez meleg száraz helyen nem gond, de én az Alpokban vagyok, ahol nem a száraz éghajlat a jellemző.
A gondos pakolás ellenére korán elindulok, és az első 5 km-t a tó mellett teszem meg, ami mellett aludtam. Meseszép. Tükörsima vízfelület, és látszanak az egyre magasabb hegyek.
Idén először a fényképezőgépem nem hátul a csomagtartón lóg, hanem készítettem egy plusz tartót a kormányra, és arra van felrögzítve a fotóstáska. Mivel a buszba csak úgy fért be a bicikli, hogy ez a tartót nem a funkcionális helyére rögzítettem, ezért itt volt az ideje kitolni a helyére. Tegnap azért nem tettem ezt, mert egész nap esett az eső, és nem volt szükségem a fényképezőgépre. A szerelés sikeres, és pár perc után folytathatom tovább az utam.
Jenbach-ig az út nagyon meredek, és mivel az út még mindig vizes, nem mehetek gyorsabban 35-40 km/h-nál. Ilyen meredek helyen addig gurítom a biciklit, ameddig az út és a bátorságom engedi. Ez általában 65 km/h szokott lenni. Bár ekkora pakknál a légellenállásom hamarabb leszabályoz, mit a merszem. Két okból száguldok lefelé. Egy, mert nagyon élvezem. Kettő, mert így nem kell a fékjeimet használni, csak éles kanyarokban. Viszont itt a levegő nyújtotta ellenállást nem használhatom a „jelentéktelen” sebesség miatt, azért a fékjeimet koptatom, amiket a túrám végére rojtosra használok.
Innsbuck-ig az út sima, és elég érdekes. Északi, és déli irányban hatalmas hegyek. Az egész egy több száz kilométeres katlan. Bár a várost hamar bevettem, de onnan kitalálni annyira nehézkes, hogy már azon kezdtem gondolkozni, felülök egy vonatra, és irány Olaszország. Szerencsére idén hoztam egy modern navigációs rendszert (nem GPS-t), amit természetesen az energia ellátottság miatt csak vész esetén kapcsoltam be. Mivel a rendszer nem GPS alapú, ezért be kell tájolom magam. A tájoláshoz nincs másra szükség, csak némi kreativitásra, és esetleg helyi segítségre. Egy autós srác elmagyarázza, merre kell menjek, és azt is, hogy azért nem tudom merre van az út, mert a főutat felbontották, vagy inkább elbontották ezért nem találom.
5-6 km bolyongás után végre elindulok a mai célom felé. Csak előtte egy 1426 méteres hegyet kell meghódítsak, úgy hogy Innsbruck 550-en van.
Az egyik faluban olyan meredek volt az utca, hogy a tolás is nehezen ment. Képzeljék el, hogy a kezük a kormányon és a szokásostól eltérve nem lefelé áll, hanem vízszintesen, vagy inkább felfelé. A közel 60 kg-os biciklit minden méterben kínkeservesen tudtam csak, egyre feljebb tuszkolni az emelkedőn. Néhol olyan meredek volt, hogy az útban barázdákat martak, hogy a kocsik ne csússzanak vissza. Szerencsére ez a szakasz csak 300 méteres, de így is beletelt közel negyed órába mire megtettem.
Az izzasztó méterek után szerencsére találok egy padot. Ott nyáriasabbra cseréltem a ruházatom, és bekevertem a fehérje lötyim, amit finom müzlivel fogyasztottam el.
Az egyik faluban nincs kitáblázva rendesen Patsch, és természetesen a rossz irányba fordulok. Ennyi év és km után a megérzésem jól működik. Megkérdezem egy sráctól, hogy biztos jó fele tartok, és magabiztosan bólogat. Pár száz méter után három jel is arra utal, hogy engem most szívatnak. Az első, hogy az út elkezd leejteni. A másik, hogy az iránytűm szerint északnak megyek, és a harmadik, hogy esik az eső. Szerencsére jön egy biciklis, ő útba igazít, sőt mondja, hogy kövessem. A probléma csak az, hogy az ő biciklije 5 kg, az enyém meg <55.
A folytatásban az út nem olyan vészes. Persze az nem igaz, hogy simán tudok tekerni, mert több helyen inkább tolom. Aldrans-ban megállok egy pici pékségnél, és veszek egy bagettet, amit friss hegyi vízzel fogyasztottam el. Ez ám az ínyenc fogás. Ha írnék túra szakácskönyvet, ennek az ételnek gulágmenü nevet adnék.
„Ebéd” után fel a bicikli, és pedáltaposás tovább fel a hegyre. Meglepően jól haladok, de néha megállok, hogy megnézzem a térképet, biztos jó felé tartsak. Egyik helyen egy litván házaspártól kérek útba igazítást. Persze a származásukat csak később veszem észre, de tőlük megtudom, hogy kicsit arrább útfelújítás miatt az egész utat lezárták. A hölgy hozzáteszi, hogy szerinte biciklivel el tudok menni. Ha nem akkor kardomba dőlök, hisz felküzdöttem magam 1000méter fölé, és akkor mehetek vissza Innsbuck-ba, és kereshetek másik hegyi utat.
2 km tekerés, gurulás után látom az útlezárást. 6 motoros ott áll és tanácstalanul néznek. Én úgy gondolom, egy próbát megér, hisz a kétkerekűek átférnek, és tiltótábla sincs kitéve. Átlavírozok a kordonok között, hátranézek, és a motorosok is követnek. Hurrá, legalább nem leszek egyedül. Kb 500 méter után látom, hogy legalább fél méterrel van a markoló és az egész építkezés lejjebb, mint az eredeti aszfalt. Mutatom a motorosoknak, hogy ők itt nem tudnak elmenni. Leemelem a biciklit, és tolom egyre közelebb a hatalmas exkavátorhoz, amely teljesen elfoglalja az utat. Tőlem balra sziklafal, jobbra meg szakadék. A szakadék oldalán munkások vésnek valamit, a markolós meg néz rám, hogy mit akarok itt. Kérdezem tőle, hogy ha elférek mellette, akkor elmehetek? Természetesen megengedik, de a fal, és a lánctalpak között maximum 80 cm lehet. Ez kisebb probléma, a nagyobb, hogy ezen a szűk helyen egy méter magas földkupac nehezítette az átjutást. Ráadásul olyan puha volt, hogy én boka fülé süllyedtem, a bicikli meg 10-15 centire. De siker. Bár tapsot nem kaptam a munkásoktól, de nem is kellett, elég, hogy nem kell fölösleges hegyeket megmászni. Bár jött még egy kis egyensúlyozás a pallókon, és egy kis homokdomb megmászás, de az már semmiség.
A határig még felfelé tartott az út, de a lankásabb részeken végre hátszelem volt és növelhettem a sebességem. Plusz a tudat, hogy mindjárt itt a határ, és hogy lassan a csúcson vagyok doppingolt. Az meg főleg boldogított, hogy tudom Bolzano-ig leejt az út, ami a holnapi cél. Persze a mai nap még volt egy kis tolás felfelé, de nem vészes. Néha megálltam pihenni, enni, és nézni a tájat. Itt már egy-két helyen látni havas foltokat a hegyen, és mellettem egy patak csörgedezik, itt még velem szembe, ami azt jelenti fölfelé megyek az úton. Egyik helyen útépítést végeztek, ott megálltam, kiültem az út melletti kőkerítésre, és miközben ettem a gulágmenümet, addig néztem a gyönyörű hegyeket, és patakot. Lehet, hogy az étel minden negatív rekordot megdönt, de a hely öt csillagos.
A határnál két kellemes hír is fogad, az egyik, hogy átértem Olaszországba, a másik, hogy kb itt van a csúcs. Hatalmas öröm járja át a lelkem, és elkezdek táncolni, ugrándozni. Sajnos csak a nyugatról érkező sötét felhő rontotta az összképet.
Van egész jó minőségű bicikliút, és két követőm is akad. Egy férfi, meg a lánya. Az apukát megkérem, hogy menet közben kicsit kamerázzon engem. Egész jó felvétel születik, bár majdnem elesek. Velük tartok addig, amíg el nem kezd esni az eső. Nem vészes, még a poncsót sem veszem fel, bár megállok megigazítani a felszerelés. Ezzel a megállással a két biciklis ellép, de nem is baj, mert így saját tempómban mehetek egész Vipiteno-ig, ami a határtól 16 km-re van, és ameddig nem sokat kellett tekerni. Ott már az eső sem esik, és a város gyönyörű.
Mivel leejt az út, azért nagyobb sebességgel tudok haladni, és szép lassan pakolom fel a sebességi fokozatot. Elől már a legnagyobb lánckeréken a lánc, hátul még raknám a legkisebbre, amikor megszorul a lánc, és se előre se hátra. Nem erőltetem, csak gurulok, amíg nem látok egy biztos helyet, ahol nem csapnak el az autók, és a biciklit is fixen le tudom támasztani. Megállok, felveszem a gumikesztyűt, hogy ne legyek tiszta olaj, és megnézem a problémát. A lánc leesett a legalsó lánckerékről, és beszorult a váz közé. Mivel elég nagy erővel tapostam a pedált, így a kiszedéssel is megszenvedek. Megállapítom, hogy a válltóm egy fokozattal el van csúszva. Magyarán 1-be nem tudom betenni, ha meg 7.-be válltok, akkor meg már leesik a lánc. Ezek után minden ilyen hegyről lefelé száguldozásnál eszembe kell jutni ennek a problémának. Hozzáteszem, szinte mindig el fogom felejteni . Ez a túrám második csapása.
A következő város határában kérek útba igazítást egy olasz férfitől. Ezt azért említem meg, mert bár Olaszországban járok, de rajta kívül még mindenki németajkú. Nem csoda, hisz ez a terület 100 éve még az Osztrák-Magyar Monarchia része volt.
Ez a német ajkóság fel sem tűnt az első háznál, ahová beestem esti szállás után érdeklődve. A háziasszony nem beszélt angolul, ezért oda adtam neki az olasz nyelvű Magic Card-om. A hölgy bár el tudta olvasni, de válasz már németül jött. Annyit közölt, hogy a kertben azért nem aludhatok, mert van két kutyája. Elköszöntem, és az út többi részét már a bicikliúton folytattam, csak mert ott több esélyét láttam, hogy találok szállást, mint a főút mellett.
A következő kilométerekben megint jött két követőm. Két német nő volt, kicsit beszélgettem velük. Nekik volt térképük, és a szerint a környéken nincs kemping. Ők azt mondták, majd alszanak valahol. Én nem bíztam a véletlenre, és az első háznál ahol mozgás volt be is próbálkoztam.
A háziasszony szintén németajkú volt, de beszélt angolul. Mutatta, hogy a sátrat nyugodtan bárhová felverhetem. Ez egy farm volt, ahol teheneket tenyésztettek. A szag elviselhető volt, de a macska kevésbé. Úgy gondolta kitűnő karomélező eszköz a sátram. Ilyen helyzetben zavarban vagyok, mert én kéredzkedtem be. Ha elzavarom a macskát, még magamra haragítom az esti szállásadóimat.
Az alacsony hőmérséklet miatt a vacsorámat a sátorban készítem el, de az elfogyasztását már a kerti padon. Mászok ki a sátorból és látom egy másik sátor is van mellettem, ami az előbb még nem volt ott. Egy 40-50 év körüli német úr lehetett, akire azt hittem a család barátja, de később kiderült, ő is olyan potyázó, mint én, és azért is mert bekéredzkedni, mert látta a sátramat.
A családnál a hétvégén nagy banzáj lesz, épp ezért tábori wc-k voltak kihelyezve. A háziasszony azt is megengedte, hogy oda végezzem a dolgom, bár azt nem mondta, hogy be van zárva. Szerencsére a kreativitásom határtalan, és pillanat alatt egy fémpénzzel kinyitottam a zárat. Bár a vécézést megoldottam, de a fürdés ma is csak távoli álom maradt. Így enyhén koszosan felvettem a „pizsamám” és nyugovóra tértem.
km: 109,56

Ha érdekel a leírásom részletes leírása, gyere fel a honlapomra, ahol sokkal több mindent olvashatsz a kalandjaimról. http://www.mybiketour.hu/leirasok/turaleiras2014.html
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina