Nem vagyok amerikai! (III. rész)

Mexikó

Ott-tartózkodás ideje: 2012. máj. 01.  (1 nap)

0 hozzászólás I 625 látogató olvasta. Rögzítve: 2014. nov. 14. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Hangavillo Beszámolója
"Mérida valóban szép város. A padokra leülve figyeltük a helybeliek életét, és a tér mindegyik oldala tele volt látnivalóval, a hatalmas katedrálissal, a püspöki palotával, a Városházával, és a számunkra legszebbnek tűnő épülettel, az el Mozo család érdekes, vörösre színezett palotájával. Egy kis utcában még felkerestük az 1600-ban épült jezsuita Jézus templomot, ahová egy helybeli vezetett el. Amikor megtudta, hogy Magyarországról érkeztünk, Puskás Ferencet kezdte emlegetni, mint ismert hazánkfiát. Hiába, a focinak Mexikóban is kultusza van." - Mexikói utazásunkról szóló beszámolónk harmadik részét olvashatják.

Escarcégát elhagyva ritkán lakott vidéken, legtöbbször sűrű, bozótos erdők között vezetett az út. Néha megpillantottunk néhány kisebb falut, de azok sem az út mentén helyezkedtek el. Hosszú út állt előttünk, hiszen a Palenque és Campeche közötti távolság több mint 400 km volt, ugyanakkor még Edzna romvárosának megtekintését is beterveztük. Az útjavítás több mint 100 km-en keresztül tartott, ami megnehezítette a haladást.

Champton városnál értünk ki az óceán partjára, a Mexikói öböl déli részén, és sokáig a part mellett haladtunk. Többször is megálltunk, hogy szokásomhoz híven kagylók és csigák után kutassak a homokban, de nem jártam sok sikerrel. Az óceán itt teljesen más arcát mutatta, mint a Yucatán félsziget déli részén, a víz nem volt sem türkiz zöld, sem türkizkék, de még csak átlátszó sem, sötét volt és zavaros. Hamarosan elértük az Edzna felé leágazó utat. Az út monoton volt, csak a kisebb-nagyobb települések rettenetes fekvőrendőrei tudtak kizökkenteni bennünket az egyhangúság érzéséből. Egy nagyobb faluban megálltunk ásványvizet vásárolni. Rettenetesen meleg volt kint, izzott az aszfalt és a levegő, ennek ellenére tettünk egy kisebb sétát az utcákon. Felfedeztünk egy szép világoskék templomot egy kisebb dombon a település főterén, ahová bementünk, többek között hűsölni is. A turisták által látogatott vidékektől távolabb gondozatlannak tűntek a települések, sok helyen szemét hevert a földön, olykor még a templomok körül is. A falvakban sehol nem láttunk emeletes házakat. Általában színes, vörös, narancs vagy sárga színű, egyszintes házak voltak mindenhol, virágzó növényekkel telefuttatva.

Edzna az egyik legfontosabb maja romváros, mégis nagyon kevesen látogatják. Kr. előtt 400-ban alapították, és több mint ezer évig lakott volt. A bejárattól elég sokat kellett gyalogolni az épületekig, szó szerint folyt rólunk a víz. A lépcsőkön napozó iguánákon kívül mi voltunk az egyedüli látogatók a nagy kiterjedésű romvárosban, felkapaszkodhattunk az öt emeletes, 30 m magas palotára, és a szomszédos épületekre.


Campeche városába kora délután érkeztünk meg. A város a Mexikói öböl partján fekszik, fontos közlekedési és kereskedelmi csomópont. Ez az első település, amelyet a spanyolok alapítottak a Yukatán félszigeten, ott, ahol hódítóként először léptek Mexikó földjére. Belvárosát, amely magán viseli a koloniális jegyeket, a Világörökség részévé nyilvánította az UNESCO. Mivel aránylag nagy, közel 230 ezer lakosú városba érkeztünk, izgultunk, hogy térkép hiányában hogyan találjuk meg szálláshelyünket, a Plaza Campeche nevű szállodát az óvárosban.

Az óváros gyarmati stílusú sárga és vörös házai között, a párhuzamos utcákon araszolgatva hiába érdeklődtünk a szállodánk iránt, mindenki más irányba mutatott. A végén leparkoltunk, és gyalog indultunk el megkeresni az autókkal és járókelőkkel telezsúfolt városrészben a szállást. Annak ellenére, hogy elegáns szállodáról volt szó, nagyon rejtőzködő életmódot folytatott, mert többször is elmentünk mellette, mire felfedeztük.

Amikor mentünk vissza a nem messze parkoló kocsihoz, láttuk, hogy egy rendőr épp veszi le a rendszámtábláinkat, és egy cetlit tesz az ablaktörlő alá. Nem hittük el, amit láttunk! Szerencsére rögtön észbe kaptunk, és elkezdtünk rohanni a rendőr után, különböző nyelveken kiabálva, hogy álljon meg. Érdekes, hogy vészhelyzetben mennyi idegen szó jutott eszünkbe, merem állítani, hogy ott és akkor még spanyolul is beszéltünk. Már látni véltük magunk előtt a szomorú jövőt, a hatalmas pénzbüntetést, tolmács keresését, aki intézkedik, hogy visszaszerezzük a kocsit valami távoli telephelyről, de az is felmerült bennünk, hogy az út további programjai csúszni fognak, de még az is lehet, hogy nem utazhatunk tovább....

Kemény egy órás könyörgés és alkudozást követően lágyult meg a rendőr szíve. Mint kiderült, Mexikóban sem sikerült szépen, járdával párhuzamosan leparkolnom, állítólag a kocsink akadályozta más járművek közlekedését, ezért lett leszerelve a rendszámtábla. A varázsszó, ami miatt végül is visszacsavarozták a táblákat, a már említett „nem vagyunk amerikaiak, szegény európai turisták vagyunk" többször is elismételt mondat volt. Amikor rendőrünk már a felettesét hívta telefonon, miszerint európaiakkal akadt ügye, és mit tegyen, éreztük, hogy megnyertük a csatát. Hatalmas nagy kő esett le a szívünkről, amikor újra „egyben" láttuk a kocsit, a rendőr egy hatalmas puszit kapott tőlem, és a siker örömére egy nagyobb tequilázást helyeztünk kilátásba aznap estére.

Szerencsére a szállodának volt parkolója, így nem kellett izgulni egy újabb incidensért, amilyen gyorsan csak tudtunk, biztonságba helyeztük a kocsit.


Egész este az óváros hangulatos utcáin sétáltunk. Kimentünk az óceánpartra, amely tele volt kocogókkal, sétálókkal, valamint rengeteg sovány és molett nővel, akik hangos zenére közösen aerobikoztak, egy tréner utasítására. Campeche átlaghőmérséklete meglehetősen magas, 26 fok, ami miatt csak a késő délutáni és az esti órákban kellemes a városnézés. Ráadásul a legforróbb hónap a május, és mi épp akkor voltunk ott.

Másnap délelőtt - amíg kocsink még biztos helyen parkolhatott - megtekintettük a fontosabb látnivalókat. Az óváros nem csak gyarmati stílusú színes házai miatt volt érdekes, hanem a járdák miatt. Ilyen járdákat eddig még soha nem láttunk, mert közel egy méter magasan voltak az úttesthez képest, és 3-4 lépcsőfokkal lehetett róluk lejönni útkereszteződésekben. Néhány pohár tequila után nagyon kell vigyázni még a gyalogos közlekedésnél is Campechében, mert hatalmasat lehet esni a járdáról!

Mivel a város már a 16. századtól virágzó település volt, a kalózok támadásai gyakoriak voltak, ezért folyamatosan épültek az erődítmények, falak és őrtornyok, melyek a belvárost védelmezték. A legtöbb erődben múzeumot rendeztek be vagy egyéb kulturális célra hasznosítják. A látnivalók nagy területen helyezkednek el, ezért csak a San Miquel ágyúkkal díszített erődjét, a Puerta de Tierra és Puerta de Mar elnevezésű erődkapukat kerestük fel. Az óváros főterén látható a monumentális Nagyboldogasszony székesegyház, valamint attól nem messze a San Francisco templom. A maja romvárosok után furcsa érzés volt egy mai, élő várost felfedezni és bejárni.

Következő szállásunk Uxmalban volt. Lényegében egy laza napnak néztünk elébe, mert csak 200 km-t kellett aznap vezetnünk.

Az út kopár vidéken vezetett. Erdőirtás volt végig az út mentén, mert égett vagy füstölt a sűrű bozótos, a magasabb fák pedig ki voltak vágva. Látszott, hogy az itt élőknek minden talpalatnyi termőföldért komoly harcot kell vívniuk a természettel.

Uxmal előtt két romvárost látogattunk meg, Sayilt és Kabaht, ezek közel helyezkedtek el egymáshoz.

Mindkettő a főútról egy kisebb kitérővel volt elérhető, és mindkettőnél csak mi voltunk látogatók. A bejáratnál a látogatóktól vezetett könyvben láttuk azt, hogy előttünk Lengyelországból, Németországból és Csehországból érkező turisták voltak a romvárosban, valamint helybeliek. Pedig mindkét romváros sokkal jelentősebbnek tűnt számomra építészetileg, mint a turisták által felkapott Coba vagy Tulum.

Sayil legfontosabb látnivalója a három szintes palota, amelynek a földszintjén és az első emeleten összesen 90 szobája van. A középső szint homlokzatát gyönyörű, faragott oszlopok és domborművek díszítik, középen pedig Esőisten óriási maszkja látható. A korábban látott romvárosokhoz képest Sayilban az épület falainak színe vöröses árnyalatú volt.

A romok között sétálgatva egy közel 1 m átmérőjű lyukat találtunk a mészkő talajon, amelynek nem is láttuk az alját. Hálát adtunk az égnek, hogy észrevettük, mert ha beleesünk, ki tudja, mikor találtak volna ránk.

Kahab régészeti körzete szintén útba esett, itt található a Maszkok temploma, az egyik legszebb maja templom. Az épületet a talajtól a tetőig mintegy háromszáz kiugró faragott maszk borítja, az épület belsejében szobák sorakoznak.

Kabahot elhagyva már csak Uxmalban szálltunk ki a kocsiból. Mexikói tartózkodásunk alatt ez a nap tűnt a legmelegebbnek, és hiába voltak elképesztően szépek és látványosak a meglátogatott romvárosok, nem tudtuk élvezni a látványt, folyamatosan csak arra gondoltunk, hogy a kocsiban van légkondi, és ott talán enyhül a forróság.

Az uxmali szálláshoz nagyon hamar odatalálunk, hiszen a közelben nincs egy település sem, az út egyik oldalán voltak a romváros épületei, szállodákkal és éttermekkel a bejárat mellett, az út másik oldalán pedig a Hacienda Uxmal, egy gyönyörű, régi udvarház, szállodának berendezve. Pálmákkal, virágokkal teleültetett parkban volt az épületegyüttes, a falakon felfuttatott vörös és lila murvafürttel és ismeretlen trópusi növényekkel, valamint középen egy hatalmas medencével, ami csábítóan hívogatott bennünket a melegben. Férjem nem is tudott ellenállni a kísértésnek, amint elfoglaltuk a szobát, lerohant úszni. Mexikói utunk alatt ez volt a legelegánsabb és legszebb szálloda.

Szobánk a 305-es lakosztály volt, amelyben Rainer monacói herceg és felesége, Grace Kelly szállt meg uxmali tartózkodásuk alatt. Amíg párom hűsölt, én az épületet és a parkot jártam körbe, amelynek fáin majmok ugráltak, és elképesztő hangú madarak énekeltek.

Abban a pillanatban, ahogyan megláttuk a romváros épületeit, Uxmal elnyerte képzeletbeli toplistámon az előkelő 2. helyezést Palenque után. Míg az utóbbi a környezetével, esőerdei fákkal és hatalmasra nőtt növényekkel nyűgözött le, Uxmal a gigantikus építményeivel, és azzal a harmóniával, ami közöttük volt. Még a tikkasztó hőséget is enyhülni véltük a csodálatos látványtól, hatalmas lelkesedéssel vágtunk neki a felfedezésnek. Szerencsénkre nem volt sok látogató, itt is, akárcsak Palenquében, iskolás csoportok voltak tanárokkal.

Rögtön a bejárat mellett található a Varázsló piramisa, az egyik legszebb épület, amit életemben valaha is láttam. Ez egy ovális alapzatú piramis, amelyet a legenda szerint egyetlen éjszaka épített fel egy tojásból kikelt törpe, valójában építése 300 évig tartott. A piramis öt, különböző korokban egymásra épült templomból áll, meredek, szűk lépcsősor vezet a legmagasabban fekvőhöz. Az Apácák Háza elnevezésű épület közvetlenül a Varázsló Temploma mögött található, ez egy belső udvart magába foglaló impozáns épületegyüttes, számos szobával, amelyek vagy az udvarra, vagy a külső teraszra nyílnak. Az elnevezés ellenére nem valószínű, hogy papnők laktak az épületben a maják korszakában. Távolabb, egy magaslaton található a Teknősbékák Temploma, amelynek homlokzatát kígyó és teknősbéka domborművek díszítik. A templom mellett helyezkedik el a Kormányzó palotája, egy 120 m hosszú, 30 m széles és 8 méter magas épület, amely a városállam igazgatási központja lehetett. A lépcsőkön felkapaszkodva be lehet menni az épület szobáiba, amelyeknek plafonján denevérek fészkelnek.

Coba óta itt, Uxmalban láttunk újra labdajáték teret. Ezek a terek akusztikával bíró, téglalap alakú magas falakkal határolt területek, melynek két oldalán 7 méter magasan egy-egy körgyűrű található. Rituális labdajáték helyszínéül szolgáltak, ahol a labdát a kezek és lábak használata nélkül csípővel és vállal kellett átcsempészni a gyűrűkön. A korántsem könnyű játékot csak férfiak játszhatták, akik 5-5, vagy 7-7 fős csapatokat alkottak. A kutatások során a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy a játék az életért folyt, ám az a mai napig vitatott, hogy csupán a vesztesek kapitányát vagy netán az egész csapatot feláldozták az isteneknek, (de az sem kizárt, hogy a győzteseket.) A labdajátékok nagy társadalmi és szakrális jelentőséggel bírtak a maja kultúrában, a győztest hősként tisztelték és ünnepelték, a vesztesek pedig meghaltak.

A Nagy-piramis és a Galambdúc ugyancsak olyan jelentős épület, amelyeknek megtekintését és megmászását nem szabad kihagyni. A romváros nagy, gondozott pázsittal és árnyas fákkal borított területen fekszik. Nem mertünk sietni, nehogy kihagyjunk valamit, ezért néha leültünk a kövekre, és csak bámultuk a látványt.

A kijáratnál tájékoztattak minket, hogy sötétedés után a romoknál fény és hangjáték lesz, a piramisok fantasztikus fényben lesznek megvilágítva, életre kel minden, de meglehetősen borsos árért. Mivel Uxmalt az eddigi legdrágább belépőjegyért lehetett meglátogatni, arra gondoltunk, hogy fifikásan a kerítésen kívülről próbáljuk meg élvezni a látványt, de nem jártunk sok sikerrel.

Este, megfáradtan a sok sétától és kiszikkadva a hőségtől, én is lementem úszni. Rajtunk kívül senki nem volt a vízben, de a medence körül az asztaloknál többen vacsoráztak, mexikói élőzene kíséretében, és egy kicsit furán méregettek minket. Csak később vettük észre, hogy este 9 óra után a medencét nem szabad használni, a személyzet pedig nem mert szólni nekünk, nem igazán tudták, hová tegyenek minket, a szabályokat nem betartó magyar turistákat. Éjszaka csodálatos álmaim voltak, talán amiatt, hogy Rainer herceg és Grace Kelly egykori ágyában és szobájában aludtam.

Kora reggel indultunk útnak, mert Mérida előtt, ahol a következő szállásunk volt, a Celestúni Nemzeti Parkba szerettünk volna ellátogatni biológus affinitású férjem kívánságaként és közel 250 km megtétele várt ránk. Utunk a korábbi napon megismert sztyeppés, bozótos területen haladt át, érdekes nevű kisebb és nagyobb települések között. A fekvőrendőrökhöz a rutinnak hála hozzászoktunk, ha valami érdekes épületet vagy tájat láttunk, megálltuk és megnéztük. Az első napokban még jelentkező bizalmatlanságunk a helybeliek iránt teljesen szertefoszlott, néhány spanyol szót megtanultunk, amivel mindig mosolyt csaltunk az arcokra.

A celestúni Nemzeti Park a Mexikói öböl partján található, nem nagy távolságra Campechetől, egy halászfalu mellett, közel 60 ezer hektáron terül el. A Ria Celestún torkolata az, ami látványos, a folyó édes vize itt keveredik az óceán sós vizével, tele van mangrove erdőkkel és itt él a flamingók és más vízimadarak óriási populációja. Yaxchilánhoz hasonlóan itt sem tudtuk előre, hogy hogyan jutunk el a nemzeti parkba, de interneten olvastuk, hogy csónakot lehet bérelni. A folyót átszelő hídon áthaladva rögtön megpillantottuk a kikötött csónakokat. Komoly alkudozások kezdődtek, de hamar rájöttünk, hogy két személy meglehetősen drágán tudja igénybe venni a szolgáltatást. Így újra befutó turistákra vártunk, akik az utazás örömét és a költséget megosztanák velünk. Szerencsére nem sokáig kellett várni, egy fiatal francia házaspár érkezett két kisgyermekkel - így velük kötöttünk üzletet. a 3 órás csónakkirándulás létrejötte érdekében. Hamarosan már a sekély vízen hasított a csónak. Sikerült megközelíteni egy flamingó csapatot, a rózsaszínű egyedek a felnőttek, a világosabbak pedig a fiatalabbak voltak, a vízből kiálló fatönkökön fekete madarak pedig, mint kiderült, kárókatonák ültek százszámra. Állítólag krokodilok is voltak a vízben, de mi nem találkoztunk velük. A legszebb az volt, amikor bementünk egy mangrove erdőbe. Én ilyet még sosem láttam, fantasztikus élmény volt, a léggyökerek között keskeny folyosókon siklott a csónakunk. Ki is szállhattunk az erdő közepén egy kiépített hídon, amely a víz fölé épült, a kristálytiszta vízben rengeteg érdekes színű és formájú halat láttunk, és érdekes madarakat. Mint megtudtuk, az akváriumi halak nagy része - a xifó, a platti, a black molly - mind-mind Yucatánból származik, és épp az olyan tengerparti lagúnák félsós vizében éltek eredetileg, mint Celestún.

A három órás csónakázás után bementünk Céléstun faluba, amelynek strandját már az Atlanti óceán mossa. Egy szerény takóból álló ebédet követően kisétáltunk a homokos tengerpartra. Amíg én hosszasan sétáltam a forró homokban kagylókra vadászva, férjem egy pálmalevéllel lefedett padon pihent. Nem sok eredménnyel jártam, de visszatérve felfedeztem, hogy életem párjától nem messze több helybeli nő csodálatos hófehér és rózsaszínű kagylókat árul potom áron, így bevásároltam belőlük.


Celestúnból újra vissza kellett térni a főútvonalra, amely Méridába, Yukatán állam fővárosába vitt. A város a maga 800 ezres lakosságával az eddigi legnépesebb mexikói településnek számított, és újra felmerült bennünk az aggasztó gondolat, hogyan találjuk meg szállodánkat. Korábbi utazásaink során az égiek mindig mellettünk álltak, mert a legképtelenebb helyeken, milliós városokban is valamilyen ösztöntől vagy sugallattól vezérelve mindig jó irányba mentünk és mindent megtaláltunk. Most is volt nálunk egy Google maps-ről kinyomtatott várostérkép, de nem sokra mentünk vele, mivel nem tudtuk merre van észak vagy dél, az utcaneveket nem tudtuk elolvasni, ugyanakkor hatalmas forgalom volt az utcákon. Mindezek ellenére fél óra múlva már le is parkoltunk a belvárosban levő Dolores Alba szálloda zárt parkolójába.

A Dolores Alba szálló egy rendkívül hangulatos, átriummal és kültéri medencével is rendelkező hacienda stílusú épület volt. A belső fedett rész falait az egyik leghíresebb mexikói festőnő, Frida Kahlo nagyméretű, gyönyörű reprodukciói díszítették. Utólag kiderült, hogy a művésznő apai nagyszülei Magyarországról vándoroltak ki Németországba, majd Mexikóba. Meglehetősen szenvedélyes életet élt, szeretői között szintén volt magyar származású, Muray Miklós festőművész, de Lev Trockij is közéjük tartozott.

A gyarmati kor hangulatát felidéző Méridát, mint „fehér várost" emlegetik, árkádos, fehér mediterrán házai és az utcák tisztasága és rendezettsége miatt. A várost 1500-ban alapította a Montajo család, egy maja város, Tihó helyén. A város felfedezésére volt időnk, de én mindenek előtt a piacot, mint a mexikói városok legszínesebb látnivalóját szerettem volna látni, amely egy utcányira volt szálláshelyünkről.

Valahol azt olvastam, hogy ha valaki idegen országba utazik, két helyet mindenképpen látnia kell, a piacot és a temetőt. A piacot azért, mert amit az ember megeszik, maga is azzá válik, a temetőt meg azért, mert aki jól bánik a halottaival, az az élőkkel is jól bánik. Temetőben már jártunk, és hogy még többet megtudjunk a helybeliekről, a piac volt a soros.

Minden mexikói város lelke, ugyanakkor legkaotikusabb helye a piac, mert a keleti országokhoz hasonlóan az emberek nem csak vásárolni járnak ide, hanem azért is, mert itt élnek társadalmi életet, itt ebédelnek és beszélgetnek.

A piac területére belépve nem győztük kapkodni a fejünket. Soha ennyi színes zöldséget és gyümölcsöt egy helyen még nem láttunk. Már a bejáratnál hatalmas volt a nyüzsgés, főtt kukoricát, hámozott, zacskókba csomagolt ismeretlen gyümölcsöket árultak földön vagy zsámolyon ülő asszonyok és gyermekek, kedvesen noszogatva minket a vásárlásra. A gyümölcsök standján olyanokat is felfedeztem, amiket addig csak konzervdobozok címkéin vagy képeken láttam. A maracujával, mangóval és papayával napi szinten találkoztam, hiszen sok esetben azt ebédeltünk kilószámra, de az összes többi ismeretlen volt. A zöldségeket árusító pultoknál szembesültünk azzal, hogy mennyi színű, formájú és különböző csípősségű chillipaprika létezik a világon. Nagy gyakorlat kell a mexikói háziasszonyok részéről, hogy kiigazodjanak közöttük. Egy kicsit elidőztünk a szárított árukat kínáló pultoknál, ahol a virágok és magok mellett felfedeztük a szárított halak és rákok között az olajban sült szöcskéket, amit előszeretettel rágcsálnak a helybeliek és a merészebb turisták. De nem a szárított szöcske az, ami bizarrnak tűnt számunkra, hanem az a huitlacoche elnevezésű étel, amely nem más, mint a kukoricacsövet megtámadó gombafertőzés, amelyet a helybeliek akkor kezdenek el enni, amikor az már úgy néz ki, mintha a kukorica teljesen elrohadt volna. Mivel nem kóstoltam, nem tudom hogy milyen lehet az íze, de később megtudtam, hogy Mexikóban az éttermekben a huitlacochet előszeretettel teszik takóba vagy quesadillába. Eszerint lehet, hogy tudtomon kívül mégis ettem valahol belőle.

A piacon állatokat, virágokat, valamint kegytárgyakat is árusítottak. Ez nem egy kirakatpiac volt turisták részére, mivel csak helybeliekkel találkoztunk. Az ételeket árusító részen csak átfutottunk, jól megfontolt szándékkal, mert az olykor gyomorforgató bűz miatt nem lett volna kedvünk vacsorázni.

Mérida valóban szép város: főterén állt valamikor a tihói nagypiramis, a helyén most kellemes park van, nyírott sövényekkel, kockára nyírt indiai babérokkal, virágokkal és szökőkúttal. A padokra leülve figyeltük a helybeliek életét, a cipőtisztítót munka közben, a sorban álló, turistákra váró konflisokat, a siető üzletembereket. A tér mindegyik oldala tele volt látnivalóval, a hatalmas katedrálissal, a püspöki palotával, a Városházával, és a számunkra legszebbnek tűnő épülettel, az el Mozo család érdekes, vörösre színezett palotájával. Egy kis utcában még felkerestük az 1600-ban épült jezsuita Jézus templomot, ahová egy helybeli vezetett el. Amikor megtudta, hogy Magyarországról érkeztünk, Puskás Ferencet kezdte emlegetni, mint ismert hazánkfiát. Hiába, a focinak Mexikóban is kultusza van.

Időközben a fő tér környékén levő szebbnél szebb ajándék és emléktárgyakat árusító üzletek látványa kezdte elvenni a városnézéstől a kedvem, a végén már alig lehetett kirángatni engem a polcok közül. Sikerült is gyorsan összeállítanom magamban egy hosszú listát, hogy mi mindent szeretnék ottlétünk alatt vásárolni.

Nem mindig sikerült eddig, de aznap este rátaláltunk egy nagyon jó étteremre. Nem csak a vacsora volt ízletes, de a mellé járó Corona sör is, amelyet a pincérek 10 l-es jéggel teli vödörben szolgáltak fel.
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina