Ábrahám nyomában IV. rész

Törökország

Ott-tartózkodás ideje: 2014. szept. 15.  - 2014. szept. 30. (15 nap)

0 hozzászólás I 1 651 látogató olvasta. Rögzítve: 2014. nov. 28. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Hangavillo Beszámolója

Cimkék: Törökország 

Az egyénileg megszervezett út hatalmas kihívást jelentett, végtelen lehetőséget turisták által alig ismert vidékek felfedezésére. Úgy terveztük, hogy Isztambul felfedezésével kezdünk, majd a szent város, Konya felderítése után néhány nap Kappadókia, majd a Nemrut-hegy következik, hogy aztán az Ararát-hegységben eredő Eufrátesz folyó mentén leautózzunk a szír határig, Harran ősi falvához. Végül Sanliurfa és a Földközi-tenger partján található Silifke érintésével visszatérünk Konyába. A dervisek szent városából egy kalandos éjszakai vonatozás után Izmirben újra autót bérelünk, majd Bodrum, Pamukkale, és az ógörög városok megtekintését követően egy isztambuli átszállással hazarepülünk Budapestre.

A Konya és Izmir között közlekedő Mavi Treni, azaz „kék vonat" csak étkezőkocsiból és hálókocsikból áll. Este fél 8-kor indul Konyából, és reggel 7 óra előtt fut be Izmirbe. Kényelmesen, alvással meg lehet spórolni a közel 600 km-es utat a két város között, és a sivár konyai síkságból reggelre már a napsütötte Égei- tenger partján találja magát az utazó.

A lehetséges útitársakat illetően csak akkor nyugodtunk meg végérvényesen, amikor a hálókocsi kalauza átadta párnánkat és takarónkat az egyszer használatos ágyneműhuzattal együtt, és jó éjszakát kívánt nekünk. Mégis csak sikerült kettesben maradni a fülkében. A vonat monoton ringatózásának köszönhetően nagyon hamar álomba merültünk, és csak akkor ébredtünk fel, amikor számításaink szerint már közel jártunk Izmirhez. Az elsuhanó települések csak nem akartak nagyvárosi jelleget ölteni, szőlőültetvények, dombok és falvak között zakatoltunk tovább. Közel másfél órás késéssel, de megérkeztünk Izmirbe. A kalauztól megtudtuk, hogy a késések mindennaposak és megszokottak ezen a vonalon, és rajtunk kívül eddig még senki nem reklamált ezért, egy kicsit neheztelt is ránk kérdéseinkért.

Izmirnek - hazai nevén Szmirnának-, az Égei-tenger partján található 3 és fél milliós nagyvárosnak a felfedezését utazásunk utolsó napjára terveztük be, hiszen innen indult vissza a gépünk egy isztambuli átszállással Budapestre. De addig még hosszú út állt előttünk. Először is el kellett jutnunk a város szélén található Adnan Menderes repülőtérre, ahol várt ránk egy bérelt autó, hogy onnan Epheszosz és Didyma érintésével Bodrumba utazzunk és ott is szálljunk meg.

A repülőtérre való kijutás a vártnál is egyszerűbben ment. Közvetlenül a központi pályaudvar mellett található a külvárosi vasútvonal, az Izban állomása, onnan indulnak ötpercenként a modern szerelvények Izmir északra fekvő külvárosaiba. Útközben, a szerelvény ablakából egy gigantikus Atatürk szoborfejet pillantottunk meg, amelyet a város fölé magasló sziklából faragtak ki. Állítólag ez az egykori államfő legnagyobb szobra Törökországban, aminek oka az lehet, hogy az első világháborúban a város Görögországé lett, de a függetlenségi háborúban Atatürk vezetésével sikerült azt visszaszerezni. A szoborral hálálta meg a török nép Atatürknek a görög-török lakosságcserét, aminek következtében már csak elvétve él görög nemzetiség Izmirben.

Az autóbérlés meglepően gyorsan ment, és fél óra múlva már Bodrum felé haladtunk egy fürge Hyundai i20 személygépkocsival.

Az Égei-tenger partvidéke, amely egykor Törökország legsűrűbben lakott területei közé tartozott, dúslakodik ókori emlékekben, hiszen a klasszikus görög civilizáció fennmaradó emlékeinek nagy része itt található meg. Olyan legendás ógörög romvárosok, mint Pergamon, Didyma, Milétosz, valamint a világon talán legépebb állapotában megmaradt görög település, Epheszosz található ezen a vidéken. A környék ugyanakkor gyönyörű öbleinek és homokos-sziklás partjainak köszönhetően kedvelt üdülőparadicsom, olyan felkapott nyaralóvárosokkal, mint Bodrum és Kusadasi. A táj itt merőben más, mint Közép-vagy Délkelet-Anatóliában, az út mentén a hegyek olívafa- és fenyőerdőkkel borítottak, a vegetáció a mediterrán éghajlatnak köszönhetően buja és mindig zöld.

Első megállónknak Epheszoszt terveztük be, ahová Selcuk városából van a letérő. A városon áthaladva a domboldalon egy erőd maradványaira figyeltünk fel, ezért rögtön le is tértünk az útról. Mint kiderült, ezek a romok az egykori Szent János bazilika maradványai. Jézus keresztre feszítés után János próféta Epheszoszban telepedett meg, hosszú életet élt meg, és itt írta meg evangéliumát. A boltívek méretéből következtetve a bazilika valamikor hihetetlenül nagy épület lehetett. A romokkal átellenben található Selcuk legjelentősebb muszlim emlékműve, az 1300-as években épült bájos Isa-Bey mecset. A bazilikánál a tervezettnél több időt töltöttünk egy fasípokat áruló helybelinek köszönhetően, aki egy, a férjem által rögtönzött sípkoncert után mindenképpen el akarta adni nekünk portékáit. Sehogyan sem akarta megérteni, hogy már több tucat sípunk és furulyánk van otthon, különböző útjainkról.


A Selcukból Epheszosz felé vezető úton, a város határában állt egykor az Artemisz templom, amely a bodrumi (halikarnasszoszi) mauzóleum mellett a világ hét csodájának egyike. A hét csoda közül mára az egyiptomi piramisok kivételével mindegyik az enyészeté lett. Itt is csak egy oszlop jelzi a kopár mezőn az egykori templom helyét.

Epheszoszban a romterület előtti parkoló tömve volt buszokkal és autókkal. Amikor megjelentek a parkolóőrök, és laza mozdulatokkal irányítgattak bennünket, hogy hol álljunk meg, már sejtettük, hogy nem fogunk egyedül bóklászni a romok között.

Epheszosz annyira jó állapotban maradt meg, hogy az egykori város kockakővel kirakott főútvonalán végigsétálva lényegében minden nevezetesebb látnivaló megtekinthető. Rögtön a bejárat mellett található a Vedius-gymnasium maradványa, amely nem egy hagyományos iskola funkcióját töltötte be, hanem inkább egy közösségi épület volt, ahol a fiatal férfiak fürödhettek, sportolhattak, találkozhattak egymással. Közvetlenül a gimnázium mellett van az egykori stadion épülete is. A romváros szívében áll a hatalmas méretű színház, amely még így, romos állapotban is lenyűgöző. Innen indul a Márványút, Epheszosz főutcája, amelynek mindkét oldala tele van szebbnél szebb épületekkel, amelyek közül a leghíresebb a Celsus könyvtár, és amelyet mindenki látott már képen vagy tankönyvekben. Az épület eredetileg az ókor egyik legjelentősebb síremléke volt, csak később alakítottak ki benne könyvtárat. A Celsus könyvtár a Római Birodalom harmadik legnagyobb könyvtára lett az alexandriai és a pergamoni után, 12.000 ezer értékes kéziratával. Az épület épségben megmaradt szobrainak és homlokzatának köszönheti hírnevét.


Nagyon sok nevezetes látnivaló van a romvárosban, többek között a Serapis templom, az egykori bordélyház épülete, vagy Hadriánus temploma, érdemes mindegyiket felkeresni. A romterület a helybeliek szántóföldjével, kertjeivel közvetlenül határos, és amíg a turisták szemlélődnek a romok között, a falusiak öntözik és művelik földjeiket. Több helyen is olvastam, hogy a turistáknak földből kiásott ókori pénzérméket kínálnak eladásra néhány euróért, ezért folyamatosan ott sertepertéltem a szorgalmasan kapálgató helybeliek előtt, hátha valaki megszólít üzleti ajánlattal. Amikor a kijáratnál a férjem elárulta, hogy egy kőkupac mögött több régi pénzérmét is eladásra kínáltak neki, majd megőrültem az irigységtől. Szívesen megnéztem volna azokat! Tíz nap utazás után itt, Epheszoszban hallottunk újra magyar szót a tömegből. Nemsokára Didim felé vettük utunkat, egy, a tenger partján a romantikus öblökkel teli úton. Didyma ősi városa mára üdülővárossá nőtte ki magát hosszú, homokos strandjának köszönhetően. Legjelentősebb látnivalója az Apollo templom, amely Delphi után az ókori görög világ második leghíresebb jósdája volt. Régen 120 hatalmas márványoszlop állt a szentély területén, közülük már csak kettő maradt épségben, de azok alapján el lehet képzelni azt, hogy milyen gigantikus épület lehetett egykor. A szentély híres zarándokhely volt a házasulni vágyók között, de jártak ide hadvezérek és politikusok is, hogy megtudják, milyen jövő vár rájuk. A jósda papjaitól még a leghíresebb államférfiak is véleményt kértek fontosabb döntéseik előtt. A szentély területén látható a Medúza dombormű, amely egy Medúza fejet ábrázol. Ez a környék legjelentősebb emlékműve, amelyről azt feltételezik, hogy egykor valamelyik oszlopot díszíthette.

Hamarosan visszatértünk a Bodrumba vezető főútra, ahol megpillantottuk a Velencei-tó nagyságú sós vizű Bafa tavat az út bal oldalán, igaz, először azt hittük, hogy egy tengeröböl. Nagyon sokat nem tévedtünk, mert a tó egykor valóban az Égei-tenger része volt, ma viszont Törökország és Európa legnagyobb madármenedékhelye, több száz madárfajnak ad otthont. Bodrumba késő délután érkeztünk meg, a tenger partján vezető, fenyőfákkal határolt gyönyörű úton. Erdős hegyvidékek, narancs-, mandarin- és olíva- ligetek mellet autóztunk el. Csodálatosan szép, öblökkel csipkézett tengerpart fogadja azokat, akik a városról elnevezett félszigetre megérkeznek. Még sötétedés előtt szerettük volna a szállodánkat megtalálni a zegzugos, szűk utcákkal tarkított városrészben.

Bodrumi szállodánkat egy számunkra ismeretlen szálláskereső oldalon találtuk meg és foglaltuk le meglepően olcsó áron. A szállodakomplexumon, amely wellness és spa szállodaként hirdeti magát, látszott, hogy egykor szebb napokat is megélt. Javarészt nyugdíjas német és angol turisták voltak a lakói, akiknek sokkal olcsóbb külföldön élni, mint hazájukban, de voltak oroszok is a vendégek között. Bodrum az Égei-tenger legfelkapottabb üdülővárosa. Egyre több külföldi, főleg angol vásárol magának itt házat, így az árakat úgy az üzletekben, mint az éttermekben a külföldiek állandó jelenléte határozza meg: nem éppen alacsony árairól ismert a város. Szűk utcácskáival és hófehér, virágfüzér motívummal díszített emeletes, lapos tetős házaival olyan, mintha egy görög város lenne.

Régen Bodrum helyén állt Halikarnasszosz, a világ hetedik csodájának egyikével, Mauszolosz király síremlékével. A mauzóleum nagyon sokáig fennmaradt, de 1406-ban egy földrengés jelentős pusztítást végzett rajta. Amikor a Szent János Lovagrend megkezdte a Szent Péter erőd építését, a mauzóleum épületének köveit használták fel az építkezés során, és végérvényesen lerombolták azt. A város jelenlegi látképét a tengerbe nyúló félszigetre épült Szent Péter erőd sziluettje határozza meg.


Este belevetettük magunkat az éjszakai életbe, a bevásárló utcákon hömpölygött a tömeg. Bodrum egy igazi, nyüzsgő üdülőváros, nagyon sok étteremmel, szórakozóhellyel, diszkóval. Akik a nyugalmat szeretik, azok inkább a külvárosban foglalnak szállást maguknak. A sétálóutca valamennyi házának alsó szintjén üzlet működik. Nagyon ízléses boltokat is láttunk, török divattervezők extravagáns ruhakökteményeivel, helybeli iparművészek alkotásaival tele. Természetesen voltak bőrárukat, és a szívemnek oly kedves kilimeket is árusító üzletek a soron. Itt nem tűntek agresszívnak az eladók, mint más városokban, nem támadtak lépten-nyomon le minket a megszokott kérdésekkel, hogy honnan jöttünk, mi a foglalkozásunk, melyik áru érdekel bennünket és mennyit is adnánk érte. Bodrumban kedvünkre nézelődhettünk, élve a lehetőséggel végig is tapogattam-simogattam valamennyi csodálatos gyapjúszőnyeget.

Vacsorázni szerettünk volna, ezért valami nyugodt és kellemes helyet kerestünk, ahol leülhetünk a tenger partján. Rengeteg étterem volt a korzón meg a szomszédos mellékutcákban, a bőség zavarában végül egy Burger Kingben kötöttünk ki. Így gyorséttermektől idegenkedő férjemet másodszorra is sikerült a marokkói Marrakech után rávennem arra, hogy helybeli specialitás helyett hamburgert vacsorázzon. Bodrum varázsa reggelre sem szűnt meg, amikor elindultunk felfedezni a várost. Az esti fények mindig jótékonyan hatnak, megszépítik még a nappal kopottnak tűnő városokat is, de ez esetben nem így történt. A város szép volt, rendezett és tiszta. A Szent Péter erőd vastag falai a Víz Alatti Régészeti Múzeumnak adnak helyet. Maga az erőd is érdekes látnivaló ritkaságszámba menő egzotikus növényekkel teleültetett kertjével, de az igazi csemege az a kiállítás, amely annak a Kr. e. 14 századból származó elsüllyedt föníciai hajónak állít emléket, amelyet 1982-ben talált meg egy szivacshalász búvár nem messze a török partoktól. Láthatóak mindazok a ritka kincsek, használati tárgyak, amelyeket a hajó egykor szállított. Ugyancsak a kiállítás keretében látható Ada hercegnőnek, Mauszolosz király nővérének a sírja is. Az erőd tornyaiból csodálatos a kilátás a tengerre és a környező hegyekre, valamint az öbölben található pazar jacht- kikötőre.

Már majdnem dél volt, mire elhagytuk a szállodát, és nekivágtunk újra a szárazföld belseje felé vezető útnak, hogy elérjük Pamukkalet. A pamukkalei utat amolyan nosztalgiaútnak terveztük be, mivel tíz évvel korábban nagyon szép napokat töltöttünk ott. Az emlékeket, és az „eltűnt időt" akartuk megtalálni. Közel 400 km megtétele várt ránk, de útközben még egy ógörög várost ejtettünk útba, Aphrodiziászt. Az Aydin városán átvezető széles, kétsávos úton több mint kétszáz km megtétele után tértünk le egy keskeny útra, hogy megtaláljuk a várost. A kidőlt útjelzőtábla miatt először nem a jó irányba indultunk el, de elég hamar rájöttünk a tévedésre, amikor szembesültünk azzal, hogy pár km után véget ért az út. Aphrodiziasz a főúttól 25-30 km távolságra található, hegyek közé megbújó kis falu, hatalmas történelemmel. A romterülethez, de még annak közelébe sem lehetett saját gépkocsival bemenni, a turisták szállítást vállalkozásban egy traktoros utánfutó végezte. Miután leparkoltunk a feltárási területtől távoli parkolóban, beültünk a több személyes, amúgy üres pótkocsiba, és rövid zötykölődés után meg is érkeztünk a bejárathoz. A város valamikor jelentős ókori település volt, és akkor érte el fénykorát, amikor Kr. e. a 8. században Afrodité tiszteletére építettek a településen egy gigantikus templomot. A templom vad szerelmi orgiáknak adott otthont, mikor a hívek a szerelem istennőjét ünnepelték. Amint a régi vallás helyét átvette a keresztény hit, az Afrodité kultusz szigorúan be lett tiltva, és a város elnéptelenedett.


Aphrodiziasz a szobrásziskolájáról is híres volt, ehhez a közeli bányákban található nagyon jó minőségű márványt használták fel. Az itt készült szobrokat a világ különböző helyein találták meg ásatások alkalmával. A romváros jelenleg is feltárás alatt van, a régészek folyamatosan dolgoznak az elkerített területeken. Bár a legszebb épület a város központjában található Afrodité templom, valamint a Hadrian fürdője, engem legjobban a távolabb levő, ovális alakú stadion nyűgözött le. Ehhez hasonló méretű építményt még soha nem láttam. Annak ellenére, hogy a kőlapokból készült ülőhelyeket mára már teljesen benőtte a fű, el tudtam képzelni azt, hogy ez a stadion, amelyik egykor 30.000 embernek biztosított férőhelyet, milyen lehetett fénykorában.

A romváros területén gyönyörű márványszobrok láthatóak a zöldellő parkokban elhelyezve, valamint díszes szarkofágok, érdekes és különleges mimikájú arcokkal díszítve. Az Égei-tenger partján tapasztalt turistaözön itt már elmaradt, rajtunk kívül csak néhány japánt láttunk a nagy területen fekvő, egymástól távolabb levő látnivalók között. Furcsa érzés volt úgy sétálni a gránátalmákkal tele fák alatt, hogy sokszor díszesen faragott márványlap darabokon és egykori oszlopfők maradványain lépkedünk, amelyek szanaszét voltak szóródva a fűben. Szó szerint a történelmen járkáltunk. A traktoros türelmesen várt ránk a bejárat előtt, a becsületkasszába, amelyet a pótkocsi ajtajára drótozott üres konzervdoboz jelképezett, fizetségül bedobtunk néhány török lírát.

A Világörökség részét képező Pamukkalét késő délután értük el. Mivel már jártunk ott, tudtuk, hogy mi az, amit újra meg szeretnénk nézni, pontosabban újra átélni: magát a Gyapotvárnak is nevezett fehér domb megmászását, és egy sétát Hierapoliszban, a dombtetőn levő ókori görög városban. Pamukkale felé közeledve már messziről látni lehet a mészkővel borított fehér dombot, amelyen, mint a hangyák, mennek le és fel tömött sorban a turisták.

Aki Törökországgal kapcsolatos prospektusokat már nézegetett, egészen biztosan rábukkant a Pamukkale csodás hófehér mészkőszikláiról, és égszínkék vízzel teli, egymás fölött elhelyezkedő medencéiről készült képekre. A képeken minden olyan meseszerű és gyönyörű, hogy mindenki arra gondol egyből, ez az a hely, ahova el kell jutnia életében. Sajnos, mára a képek és a valóság köszönő viszonyba sincsenek egymással. Mintha nem is ugyanarról a tájról lenne szó. Mindig megfogadjuk, hogy soha nem megyünk vissza ugyanoda, ahol egyszer már jártunk, még akkor sem, ha az a világ legszebb helye. Másodszorra semmi sem ugyanaz, mint előző alkalommal volt. Most is így történt. Hófehér sziklákról már szó sem volt, mert a Gyapotvár kezd elszíneződni, és a medencék, amelyek évekkel ezelőtt vízzel voltak tele és végiglépkedhettünk bennük, most üresen konganak. Cipőnket lehúzva mezítláb, több száz turistával együtt kapaszkodtunk fel a hegyre, óvatosan araszolgatva, hogy el ne csússzunk, és lehetőleg bele ne essünk abba a meleg vizű sebes patakocskába, amely mesterségesen kivájt medrében rohan le a dombról.


Pamukkale állapota tíz év alatt, amióta nem láttam, sokat romlott. Annak ellenére, hogy a török kormány nagyszámú intézkedést vezetett be a csodálatos természeti képződmény védelmére, a sok turista miatt ezeket egyre nehezebb betartatni. Mára már csak egy kijelölt útvonalon lehet közlekedni a dombra, mezítláb, hogy megóvjuk a mészkőképződményt, ennek ellenére a fehér sziklák megszürkültek, és állítólag 40-50 év múlva kiapadhat a mészkőmedencéket tápláló forrás is. Lehetséges, hogy Pamukkalet túl későn, megkésve nyilvánították a Világörökség részévé, még mielőtt megállítható lett volna pusztulása.

A dombra felvezető út mentén van néhány mesterségesen kialakított medence, amelyet a turisták örömmel vesznek birtokukba, és fürödnek meg az amúgy sekély vízben. A dombtetőn még körbejártuk Hierapolisz romjait, és gyönyörködtünk a lenyugvó nap fényében, ahogyan a Gyapotvárat és a környező vidéket beragyogta. Hamarosan elfoglaltuk szállásunkat, majd elindultunk felfedezni a települést. Annak ellenére, hogy a hegy tele volt turistával, a falu kongott az ürességtől. Feltételezem, hogy a turistabuszokkal a legtöbben visszautaztak a tengerparti nyaralóhelyekre. Volt ugyan két-három étterem, amely tele volt hangos japán fiatalokkal, de a többi üresen tátongott.

Ahogy baktattunk a kihalt utcán, mindenki igyekezett levadászni bennünket, mint lehetséges kuncsaftokat. Mi arra a helyre igyekeztünk, amelyről szép emlékeink voltak korábbi utunkról: egy kis török kocsmába, ahol egykor a földön ültünk kényelmes kilim párnákon és rakit iszogattunk, több német és angol turisták társaságában. A helynek régi fénye odalett, üres volt az is, csak a tulajdonos állt az ajtóban vendégekre várva, és hogy adózzunk az emlékeinknek, mégiscsak betértünk egy vacsorára.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina