Észak-Itáliai és Dél-Franciaországi kalandozások

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2015. aug. 30.  - 2015. szept. 03. (4 nap)

0 hozzászólás I 1 082 látogató olvasta. Rögzítve: 2015. nov. 04. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar hanga Beszámolója
UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN
II. FRANCIAHON
Utunk 5-ik napján San Remo-ból indultunk a Cote d’Azuron tovább, de már francia földön. A San Remo-i „reggeli az árban” azért még megér egy mondatot. A Locanda tulajdonosa átküldött a szemben levő kávézóba, hogy ott kapunk reggelit. Na, végre nem lesz gondunk ezzel - gondoltuk-, de ez egy másodperc alatt szertefoszlott. Vagy egy csészécske kávét, vagy egy csészécske teát kaptunk, és vagy egy sima, vagy egy csokis, kisebb méretű croisson járt mellé. Udvariasan megköszöntük, és már hajtottunk is aznap a többinél nagyobb penzumot előírt utunkra. A szerpentines, kanyargós tengerparti utunk első francia állomásán, Mentonban a kissé fellengzősen a Provance-i Alpes- Maritimes, azaz az part-menti Alpok tájegységbe kanyarodtunk fel, ahova három sziklákba kapaszkodó út megy fel, a Corniche Infériere, a belső, a Mayonne, a középső, és a legmagasabban körülvezető Grande Coriche. Ez utóbbin értük el az Augustus császár itteni, Kr. e. 25 – 14 között zajló sikeres hadjáratának tiszteletére emelt pazar győzedelmi templomot, melyet a hálás római utókor a VI. században emelt számára. A hatalmas, 36 m. magas márvány építmény körül csak ketten bóklásztunk a forrónak induló nyári délelőttön, de a rend francia vigyázója egy parkőr személyében rögtön lecsapott ránk, és elkérte tőlünk a megváltott jegyünket bemutatásra. Hm…. Következő állomásunk a nevezetes mini- állam, Monaco volt. Ha nem sztrádán, hanem mellékutakon közelítjük meg a hegyről, csodálatos élmény megpillantani a hihetetlenül kék tenger partján az öbölben felépített városkát, Monte- Carlót. Lent a kikötő, a tenger- part, a part menti csillogó, pazar építmények, félkörben a nem egyszer igencsak több tízemeletes toronyházakkal, bérpalotákkal, luxuskertekkel és rajtuk szinte kivétel nélkül megtalálható kerti medencékkel. A nevezetes Forma-1 pálya útvonalán, a Boulevard du Lavrott-on merészkedtünk be a belvárosba, ahol felfedeztük (talán a vasárnap miatt), hogy a város kellős közepén levő mélygarázsban 60 perc ingyenes parkolást adnak. Nosza, bejártunk, és kijőve máris a luxusjachtokkal teli Kikötő, a méltán legnevesebb épületek, a Casino, az Opera, a 100 méterenként fehéring-nyakkendős őrökkel őrzött promenádon találtuk magunkat. Balra, a dombok tetején ott húzódott a Palais Princier, a hercegi palota hatalmas tömbje, a Rainier- dinasztia lakóhelye. A tiszta, ápolt, és nagyon gazdag városállam megtekintése után az Aranypart fővárosa, Nizza (Nice) felkeresése volt soron. A mai kor csodái is élményt adóak- jelszóval nagy nehezen leparkoltunk a vártnál jóval nagyobb város belvárosában. Legalább is ezt gondoltuk. A vasútállomás melletti megállónktól jó két kilométert gyalogoltunk, de végül sem a keresett óvárost, sem a tengerparti városközpontot idő híján nem tudtuk megnézni. Így „csak” a Avenue Thiers-en csatangoltunk, és az ortodox Cathedrale- St- Nicolas-t néztük meg, valamint igencsak megcsodáltuk a mi kombinónkhoz képest is ultramodern villamosokat. De tanultunk a hibánkból: turista- iroda és várostérkép az első úti-cél, majd azzal a kezünkben szabad csak a városok felfedezésére indulnunk. Mivel az idő megint csak gyorsan elszaladt, és a Verdun Nemzeti Park körútja legalább 2 és fél, 3 órás program, a Cannes-i filmpalota előtti fotózást- nem is olyan szomorú szívvel- átugrottuk- kihagytuk. Nem sütöttem le szemem, mikor is az engedélyezett pohár söröket, úgy háromóránként én is felhajtottam: kibírhatatlan volt a hőség augusztus utolsóelőtti napján. Ezt tettük Castallone-ban is, ahova a 85-ös úton, az illatszer-központ Grasse városát elhagyva érkeztünk meg. A bakancsos turistáktól hemzsegő városka főterétől mindössze 100 m-re egy 903 m. magas kősziklán álló kápolna hangulatteremtő bevezetés volt a Gorges Du Verdon, a Verdon- völgyi kirándulás előtt. Eleinte kisebb hegyek, majd egyre magasabbak következtek, de a mindenhol kanyargó szerpentinek mindig lankadatlan figyelmet követeltek. Pedig lett volna sok látnivaló autózás közben. Összesen négy alkalommal álltunk meg, többek között a legmagasabb ponton, a Balcons-nál, ahol szinte függőleges falként meredtek a 100 méteres szakadék oldalfalai, majd a Lac de Sainte- Croix- tó mellett, és a nem tudom, miért „szublimációs pontnak” nevezett, a sziklamászók kiindulási pontjaként elhíresült helyen. Önfeledt videózásom közepette kellemes meglepetésként vettem kamerám kereszttüzébe egy raftingos csónakot öt emberkével, akik szorgosan lapátolva igyekeztek elkerülni a Verdun medréből kiálló tekintélyes sziklákat. A mozi-készítés jó 100 méteres magasságból történt. Már sötétedett, mikor a park területét elhagyva ismét sztrádára hajtottunk, hogy szálláshelyünket, Aix- en Provance városát elérjük. A szállóba (Franciaországban három éjszakát az olcsó, ugyanakkor komfortos modern városszéli hotel- hálózat, az Ibis szálláshelyein töltöttünk) becsekkolás után bementünk a belvárosba, amolyan felderítésre. A vidám, fiatalokkal teli Cours Mirabeau-n, a város óriási platánokkal szegélyezett sugárútján végigsétálva a Quartier Mazarinban, egy poszt-hippi hangulatú terecskén, egy ír sörözőben oltottuk végül szomjunkat. Hatodik napunk délelőttjét a Provance Párizsa, Aix városa felfedezésével töltöttük. Az arisztokratikus, szökőkutakkal, platánszegélyezte sugárutakkal teli város elég kicsi volt ahhoz, hogy bejárjuk hangulatos tereit, bekukkantsunk- a Franciaországban mindig érdekes, így kihagyhatatlan- piacaira, de elég nagy ahhoz, hogy eltévedjünk. Nehezen találtuk meg parkoló autónkat. Akkor nem tudtuk, hogy kálváriánk még csak ekkor kezdődik. A térképen nyúlfarknyi, a valóságban 43 km-re levő híres kikötővárosba, Marseillesbe 2, azaz kettő óra alatt jutottunk el. A GPS segítő szolgálatait, - azt is beleszámítva, hogy nem volt napra készen frissítve- ezen a napon átkoztuk el végérvényesen. Párszor körül- kerülve a kívánt célpontot, végre célba értünk. De, mivel rosszabbra, koszos, bevándorlóktól lelakott városra számítottunk, örömmel fedeztük fel Gallia második legnagyobb városát. Paradox módon az örök ellenség, az angolok részeg tengerészei által nevet kapott Canébiere-n ( egy korsó, sör), a monumentális Tőzsdepalota mellett lecsorogtunk a Vieux Port-ra, az öreg kikötőbe. Turisták, helyiek ezrei vagy hajóra fel, vagy kompról szálltak le, vagy az ebédre való halat vásárolták, vagy a 20 m. magas tükörpavilon alatt önmagukat filmezték, fotózták. Ezután a neves Opera épülete következett, mely a városban nemcsak a művészetkedvelők, hanem a helybeli örömlányok központi helye is. A felettünk emelkedő hegyen a Notre Dame da la Garde székesegyház magasodott, amelyhez felmenvén gyönyörű kilátás nyílik a városra. Elhisszük - mondtuk, és csavarogtunk tovább a kánikulában a minden négyzetméterén nyüzsgő nagyvárosban, a Vieille Charite óvárosi hűvösében, a Bibliotheque Alcazar modern épülete körül, az Arc diadalívének árnyékában. Marseille után északra vettük az irányt, Provance belsejébe. A várt gyönyörű, lila levendulamezőkkel teli tájat augusztus lévén nem sikerült felfedeznünk ugyan, de hamarosan Arles-ban, a tartomány szívében parkoltunk le. Az Espadlane De Gaulle parkjában egy padon- és ezzel nem voltunk egyedül- bevágtuk grill- csirkéből álló ebédünket- majd a fő nevezetesség, a római amfiteátrum megtekintése következett. A 136 m hosszú, 107 m. széles építményhez hasonlót- mi tagadás- már láttunk sokat Európában és Kisázsiában, a mellette levő színház- romokból pláne, így inkább a városkában sétáltunk tovább, többek között a késő román- gót csodaszép St. Tropine –templom tájékán. És hogy a franciák modern fricskája itt se maradjon ki, az egyik utca felett több-száz különböző színű, kifeszített esernyő borította el a perzselő nap elől az eget. Nem sokkal odébb, az aznapra tervezett utolsó úti-célunk, Nimes városkája következett végül. Itt, a viszonylag épen megmaradt, az I. században emelt római- kori Aréna volt első megcsodálni való látnivalónk, mely napjainkban bikaviadalok (plakátok eladók!), torreádor- iskola, rock- koncertek és sportviadalok színhelye. Számunkra nagyobb élményt azonban egy pár utcasarokra távolabb felfedezett római ház, a Maison Carrée adta. Az elől 6, oldalt 11 óriási, épen megmaradt korinthoszi oszlop tartotta, hatalmas, mai mértékkel 2-3 emeletes magasságú épület ma belül múzeum. Megtekintése elengedhetetlen! És ismét a modern behatás: a római házzal szemben, a téren Foster brit lépítész Carré d’Art modern acél- üveg épülete, amely egy csöppet sem rítt ki a környezetéből. Itt nem a villamosokon, hanem az ultramodern csuklós autóbuszokon akadt nem a szemem: valódi futurisztikus műalkotások voltak. Este 7 óra lett, amikor rátértünk az autó- sztrádára, hogy nyugati irányban a jó 200 km-nyi távot megtegyük Carcassone-ba, következő megállónkig. Fontos lehet az az információ, miszerint Franciaországban, amikor az autópályára ráhajtáskor sávot választunk, attól függően, hogy bérletünk van, automatikusan áthajtva rajta, avagy ott fizetünk, gyakran előfordul, hogy nincs készpénzzel fizető sáv-választás: ilyenkor kijövetkor a hitelkártyát kell bedugni a gépbe ahhoz, hogy kiengedjenek. Tehát lemerült kártyával ne induljunk útnak arrafelé! Este a városszéli, ipari park övezte területen sehogy-sem találtuk meg a helyi Ibis Hotelt, a GPS megint csütörtököt mondott, így egy helyi, éppen leparkoló férfit kértünk meg, hogy segítsen nekünk. Ő, okostelefonján tájékozódva, intett, és a 2 percre levő, 300 méterre fekvő hotel bejáratához vezetett. Akkor már beborult, sőt esni is kezdett. Ez jó jel volt a huzamos kánikula után, de rossz is az elkövetkezendő programok kivitelezése miatt… A római korban is már létezett vár Merész Károly uralkodása idején kapta meg mai külsejét. Európa legnagyobb és leglenyűgözőbb citadellája a spanyolok támadásai ellen épült, de a középkor derekán feladat nélkül maradt, és majdnem lerombolták. A XIX században Viollet-le Duc építész, aki inkább a francia gótika újra-restaurálására áldozta munkásságát, a Carcassonne-i kettős bástyafallal körülvett, békeidőben 4, ostrom alatt akár 10 ezer embernek is helyet adó vár idilli romantikus vár, a fanyalodók még giccsesnek is titulálják. Mindesetre nem szabad kihagyni annak sem, aki csak Marseille-ig tervezte esetleg az útját. A felvonó- kapun, a Porte Narbonnaisén belépve e kora- középkori épületek között juthatunk el- persze araszolva a sok turista-társ hada között- a Chateau Comtal főépületéig, amely a tulajdonképpeni vár. A szemetelő eső ellenére majd 3 órát csavarogtunk a középkori színfalak között, hogy útba vegyük a francia high- tech fővárosát, a még nyugatabbra fekvő Toulouse nagyvárosát. Sikerült is a város közepén egy mélygarázsban leparkolni, és rögtön megkezdtük a beharangozottaktól eltérően nem rózsaszínű, hanem inkább tégla- mert hát azzal építkeztek - vörös hangulatos épületekkel díszített félmilliós városban sétánkat. Még nagyobb meglepetésünk re nem is egy, hanem két metró-vonal lett kiépítve. A szemerkélő eső nem vette el kedvünket, hogy ernyővel kezünkben gyalog kószáljunk a nem is kicsi, olyan Tisza méretű Garonne folyó partján, a híres Pont Neuf hídon, a Bamberg alapítvány gyönyörű reneszánsz palotájában, a Place Equirol tér nyüzsgő tömegében, a város főterén, a rendkívül hosszú Városházáról elnevezett Place du Capitole-n. Itt minden 30 cm-nél nagyobb valamit a kezében, hátán tartó- viselő embert elutasítottak a biztonságiak, hogy beléphessen a Városháza XVIII. században épült gyönyörű belső udvarára. Nekem sikerült, fotózhattam kedvemre. A két utcasarokra levő Basilique St. Sermin láttán elámultunk: ekkora hatalmas templomot még nem láttunk. És valóban, a világ legnagyobb román kori, 1096-ban felszentelt épülete ez, persze gazdag belsővel. A Ville Rose-n, a vöröstéglás házakkal teleépített óvárosban inkább még a Les Jacobins gótikus kolostorát néztük meg, minthogy kimentünk az eredetileg betervezett Űrmúzeumba, a Cité de L’Espace-ba. Nem messze volt következő megállónk, az úti- programba csak az utolsó pillanatban berakott város, Albi. De jól tettük ezt! Legmaradandóbb élményünk Franciaországban ehhez a városhoz kötődik. És nemcsak azért, mert elállt az addig szigorúan szemetelő eső. Albi városa volt a XII. században a katolikusok ellen lázadó- kvázi korai reformátorok- katharok, itthon ismertebb nevükön az albigensek központja a XII-XIII században, és az ezeket aztán leverő Castanet püspök kezdett a Cathedralede St. Cecile építéséhez, 1282-ben. Ekkora templomot én még nem láttam! A főtér szintjéből az ég felé feltörő óriási, meredek téglafalai egyszerűnek, és komornak tűnnek, a valóságban gyönyörű- ek, és teli vannak díszítésekkel. A templombelsőről nem is beszélve! A közvetlenül mellette álló, és ugyanolyan vörös- téglából épült óriás- építmény a régi püspöki palota, a Palais de la Barbie (feltételezem, hogy a hasonló nevű játék- babáknak nincs köze ehhez), mely ma a város híres szülöttjének, Henri de Toulouse- Lautrec- nek ad hatalmas méretben kiállítótermeket. A palota parkjába kisétálva egy gyönyörűen ápolt francia- kert erkélyére kiállva átláttunk a kanyargó Tarn folyón épített középkori kőhidakra, a túloldalon elterülő középkori házak alkotta városrészre. Egy tipikus Franciaországban divatos ebéddel zártuk a dús élményeinket adó városjárást: egy kávézóban napi menüt kértünk kólával, amiért 4 Eurót fizettünk (csak!), és egy jókora, kb. fél bagettet kaptunk telirakva sonkával, felvágottal, ízes lágy- sajttal, salátával, bazsalikom- ízesítéssel. Jókora kerülővel áldoztunk az úti-könyvekben alig említett, de általunk feltételes megállónak tartott technikai- építészeti csúcs-remeket, a Millau-i viadukton átívelő híd megtekintésére. A több mint 100 km-es oda, és ugyanennyi vissza kitérőben terveztünk egy kis kirándulást is az ottani Gorges de la Dourbie Nemzeti Parkban, de ez utóbbiról- időhiány miatt- le kellett mondanunk. Amikor először az országúton haladva, egészen véletlenül és hírtelen megpillantottuk a hidat, „lehidaltunk”. A 2001-2004 kötött a Tarn folyó völgyén átvezető műtárgyat a brit Norman Foster tervei alapján építették meg, ezáltal megrövidült az út Párizs és a Földközi tenger között az A 75-ös sztráda részeként. A mi köröshegyi M7 sztrádahidunknál 4X nagyobb építmény nemcsak hasznos, hanem kifejezetten szép is. Monumentálisa csak alulról, a betonpillérek mellől fogható fel: a legmagasabb hídnyílás 270 m., nagyobb, mint a franciák legnagyobb büszkesége, az Eiffel- torony. Alulról innen- onnan lefényképeztük- lefilmeztük, majd – miután eldöntöttük, hogy felesleges rámennünk, hiszen az ezt bemutató filmeket látván biztos, hogy csak a lelátást nem engedélyező alu- falakat láttuk volna csak - bementünk a „névadó” faluba. Millau hegyek által körülvett, kedves kisváros, a mi Balaton- felvidéki tanúhegyeinken megtalálható- bazalt- orgonákkal körbevédett, tündöklően fehér sziklákkal. Már este lett, mire célállomásunkra, az ismét délre, a tenger partjához közeli nagyvárosban, Montpellierbe érkeztünk, a szokás szerint a város szélére telepített Ibis Hotelbe. Aznap kihagytuk az éjszakai város felfedezését, inkább bepótoltuk alváshiányunkat. Montpellier, Languedoc tartomány,- mely a XIII. században a francia koronától független terület volt, és a már említett katharok eretnek- mozgalmának központja, - mára a fiatalság, a nagyszámú egyetemi diákság, a modernség, a zajos nyüzsgés negyedmilliós városa, ahol azért találunk műemlékeket is. Az óváros központja a Place de la Comedie, rajta a híres névadó színház-opera épületével, és a Les 3 Graces, a három grácia szobrával díszített hatalmas szökőkútjával, valamint a környező sétálóutcák nem túl régi, XVII-XVIII. századi bérpalotáival. Ennek oka, hogy az újfent a katolicizmus ellen fellépő, most már erősebb protestáns mozgalmak élére álló várost XIII. Lajos ostrom alá vette, és a középületek zöme ekkor, 1622-ben elpusztult. A Főtértől pár száz méterre megtaláltuk az egyik legmodernebb franciaországi városnegyedet, a Ricardo Bofill építész által tervezett Antigoné- negyedet, mely nyüzsgő piacával, kávéházaival, korzóival ugyanolyan nagyvárosi hangulatot árasztott, mint egy régebben alkotott városközpont. A Place de l’Europe - a modern negyedet lezáró tér, - modernsége ellenére igazi belvárosi hangulatokat közvetít. Nagyon élveztük az ott töltött időt, de visszafelé, a Lafayette áruházban, a bevásárlás után hiába kerestük a mellékhelyiségeket, csak negyedóra múlva találtuk meg. Mindez általánosítható a franciaországi többi bevásárlóközpontra is: a közép- európai szokásoktól eltérően igencsak eldugták ezeket.
Egy-két szót megérdemel a gallok csatornahálózata is. Minden város szélén, az utakkal párhuzamosan, szinte útként folytak a mesterségesen épített csatornák, melyeken hajócskák, csónakok közlekednek, és sok ottani lakos lakóhelyeként szolgálnak a nem kisszámú lakóhajók is. A leghíresebb ezek közül a Canal du Midi, a Montpellier mellett is húzódó nagyon hosszú csatorna, amely az Atlanti – óceánt köti össze a Földközi tengerrel, a Garonne folyó beiktatásával. Szép, vidékies, hangulatos építmény, de óceánjárókra nem szabad gondolni, csak kisebb- közepes sétahajókra maximum.
Na, de visszafelé kellett indulnunk, keletre, és ismét Provance tartományba. Gyorsforgalmi úton tettük meg az utat Orange városáig, következő célpontunkig. Ebben a városkában Augustus császár idején háromszor ennyin laktak, mint napjainkban: egykoron a tartomány fővárosa volt. Erről árulkodik a Theatre Antique, a legteljesebben megmaradt ilyen funkciójú ókori épület a világon. A 9000 embert befogadó színház ülőhelyei, oldalsó tartópilléreinek nagy része, a legnagyobb látványt nyújtó színfala (úgy 25 m. magas lehet?) teljes egészében épen maradt, az utóbbi középre állított 3 méter magas Augustus- szobor szinte elveszik a falban. Az éber franciák itt is figyeltek: bóklászás közben elkérték tőlem a belépőjegyet. A másik ókori emlék a térképen pár centinek, valójában az ismét visszatérő forróságban egy örökkévalóságnak tűnő párszáz méterre fellelhető, Kr. e. 26-ban épült, Julius Ceasar győztes csatájának tiszteletére épített Diadalív, mely tele volt csatajeleneteket ábrázoló kőfaragásokkal. Ismételten a betervezettekhez képest késésben voltunk, hiszen az útiterv megalkotásakor nem számoltunk bizonyos tényezőkkel. Az útról, sztrádáról a városba be (1), parkoló keresés (2), a célpontig gyalog be (3,- és sokat számít, hogy hol gondoltuk azt, hogy most már „benn vagyunk a belvárosban”), a korrektül megtervezett városnézés (4), onnan vissza a kocsihoz (5) , a városból kitalálás (6- van, amikor szerencsés, néha, mint Orange elhagyása esetén, a vártnál hosszadalmasabb). Szóval a „szervizperiódus” sokszor 30-60 perc.
Avignonba, következő célpontunkhoz is kissé távolabb parkoltunk le az optimálishoz képest, de végül a feltételezett kisváros helyett jóval nagyobb város hamar megmutatta a főtéren álló impozáns Hotel de Ville épületét, ami a franciáknál a Polgármesteri Hivatalt, azaz a Városházát takarja, majd a nevezetes pápai palotát. A Toulouse-i Sermin, az Albi-i Cecile után az Avignon-i pápai palota volt a harmadik egyházi épület- kolosszus, amelynek nagysága láttán megborzadtunk: több emelet magasságú, hideg, (talán ez is volt a cél!) lenyűgöző komor téglaépület, mely VI. Kelemen és utódja székhelyéül szolgált akkor, amikor az egyházfő nemcsak spirituális, hanem világi hatalommal is bírt. 1309-től 70 évig itt „uralkodtak” a pápák, melyek hatalmas palotáját, benne a pápa freskókon kívül kerámiacsempével díszített dolgozószobáját ugyanúgy ajánljuk megnézni, mint a palota többi helyiségét, a többtucatnyi kiszolgáló személyzet szobáit. Az egykor az európai vallás központjaként, de ugyanakkor a prostitúció fellegváraként is elhíresült, művészeti központ város turistákkal telt utcáit, palotáit (köztük a Palais de Papes melletti többi műemléket, így a Katedrálist, a Petit Palace-t) bekalandozva kihagytuk a mára csak a gyermekdalokból ismert, a Rhone folyón átívelő Pont d’ Avignon híd torzóját, mely inkább szomorúságot, mint élményt adott volna. A jól bevált „hideg francia szendvics” elfogyasztása után ismét természet- központú célpont felé vettük az irányt, miután az aznapra még esedékes Pont du Gard római vízvezeték rendszert kellett kihagynunk. Provance tartomány egyik jellegzetes tájegysége, Luberon vörös-okker színű, kopár kősziklái között telepített szőlői, gyümölcsöskertjei, levendulatáblái vonzottak a táj általunk kinézett legszebb települése, Gordes kisvárosa felé. Már fél 6 volt, mire felaraszoltunk a tucatnyi szerpentinen a városka főterére, ahol Franciahonban elkerülhetetlen hatalmas bástyákkal körülvett, 30 m magas, a XVI. században emelt vár, majd a hegyen föl, dombon le szűk sikátorok bebarangolása után az utcai árusok sok esetben művészi portékái között válogattunk. A lenyugvó nap által megvilágított települést - egyébként nem eléggé elitélendő módon szűk, alig két autó szélességben húzódó útról – én is leálltam videózni. A hazánkban is, máshol is bejáratott praktika szerint út-menti letérőkkel a fotósokat segítő parkolósávval azt elkerülhették volna, hogy megálló autónk miatt feltorlódott a sor, és bizony, megérdemelten, rám dudáltak az autósok. Már majdnem sötét volt, amikor belevágtunk több mint 200 km-es utunkba, melynek végcélja a francia- Alpok majdnem tetején fekvő Briancon városába vezetett. A harmada út autópályán vezetett, itt nyomtam is rendesen a gázt, majd, mikor minél feljebb értünk, feltűnően megszaporodtak a hajtűkanyarokkal teletűzdelt szerpentinek. Már majdnem este 10 lett, mire elértük célpontunkat, és a nyugovóra térni szándékozó szállodai portástól átvehettük a szobánk kulcsát. Gyors kicsomagolás, majd a későnyári estén már kabátot igénylő barangolás következett, mely végül egy borozóban végződött. A vezetés utáni idegállapotban jól esett kettőnknek a megrendelt fél liter nem éppen csúcsbor, melyért 12 Eurót, azaz 3700 forintot fizettünk. Mindenesetre azért jól aludtunk aznap éjszaka…
G. K. István
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina