DÉL-KOREA

Dél-Korea

Ott-tartózkodás ideje: 2015. okt. 09.  - 2015. okt. 26. (17 nap)

4 hozzászólás I 1 310 látogató olvasta. Rögzítve: 2016. márc. 23. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar hunylac Beszámolója

Cimkék: Busan  Dél-Korea  demilitarizált zóna  DMZ  Doha  Észak-Korea  Gyeongju  Incheon  Jeju  Korea  Qatar Airways  Seogvipo  Seoraksan Nemzeti Park  Szöul 

***sajnos ide csak az első 4 nap fért ki, úgyhogy az EREDETI és TELJES útinapló, rengeteg saját fotóval, videóval, kapcsolódó linkkel ITT található --> http://rokavar.blogspot.hu/2016/02/del-korea.html ***



Előzmények


Aki jól ismer, az tudja rólam, mennyire érdekel az ázsiai kultúra. Immár évek óta tanulok kínaiul, több ázsiai országban is megfordultam már, vannak ázsiai barátaim és imádom az ázsiai ételeket. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy honnan ered ez a kiemelt érdeklődés a kontinens iránt. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna…

2008 nyarát írtunk, s akkoriban, közel 23 évesen, szinte csak az az egy dolog tudott a tévé elé ültetni, ha NHL meccset közvetítettek. Minden más esetben, a képernyőre vetett gyors pillantást – „oké, nem jégkorong!” – követően átvonultam a nappalin, be a szobámba. Azon a nyáron azonban szüleim esténként nem a szokásos amerikai tömegcikknek tűnő nyomozós sorozatokat, vagy a kereskedelmi televíziókból áradó napi maszlagot nézték, hanem az M1-en („Úristen! Ott is van nézhető műsor?!”) valami béna, kosztümös ázsiai sorozatot.
- „Jesszusom, Szülők, már megint mit néztek?!” – fakadtam ki, amikor már feltűnően sokadik este találtam őket ez előtt a misztikus ázsiai sorozat előtt.
- „Várj, várj, nem olyan rossz ez…inkább ülj le és nézd Te is.” – felelte Anya, miközben a szemét le sem vette a képernyőről.
- „Uhh, kösz, inkább nem.” – mondtam szörnyülködve.

Egyszer aztán egy vacsorázás erejéig én is esélyt adtam ennek a filmnek, és a végén azon kaptam magam, hogy akkor sem álltam fel, amikor már megettem a szendvicsemet. A szinkron látszott, hogy éppen minőségi, de a színészek elég jól játszottak, a Csoszon-korabeli ruhák és díszleteket nagy hitelesnek hatottak és a film zenéje pedig egészen kiváló. Végül, ahogy ilyenkor lenni szokott, hamar megszerettem én is a sorozatot (A palota ékköve / Dae Jang Geum), így onnantól immár hárman vártuk az este 7 órási kezdést.
A palota ékköve sokkal nagyobb hatás gyakorolt rám, mint azt akkor hittem volna – valóságos kulturális sokként hatott. Korea innentől már nemcsak a high-tech kütyüket, a Samsungot és Daewoo-t jelentette, hanem ízelítőt kaphattam a tradicionális koreai konyhából, a régi akkupunktúrás gyógyításból és az ország Csoszon-korabeli történelméből.

Később aztán jött a többi koreai sorozat, amelyek egytől-egyig a tévé elé szögezték az egész családot – A királyi ház titkai (Dong Yi) és személyes kedvencem, A Silla királyság ékköve (Queen Seon Deok). Innentől aztán nem volt megállás – ha nem adtak többet a tévében, letöltöttem őket az internetről! Teljesen rákaptam az eredeti nyelvű, magyar/angol feliratos sorozatnézésre, lettek kedvenc színészeim, akiket aztán más filmekben megnéztem.
A lelkesedés Korea iránt aztán a teljes ázsiai régió iránti lelkesedésbe csapott át. Kifejezetten örültem, amikor az Exxon-hoz kerülve a munkám révén is napi kapcsolatba kerültem ázsiaiakkal. Szingapúr, Malajzia és Korea mellett hamar megjelent a kínai vonal is, köszönhetően a GE-nél dolgozó kínai munkatársamnak, Yeyének. Ő kezdett el kínaiul tanítgatni, amit aztán pár hónap múlva már szervezett keretek között, az ELTE Konfúciusz Intézetében folytattam tovább.

Innentől kezdve nem is volt kérdés, hogy ha Európán kívüli utazásban gondolkodom, melyik kontinenst szeretném legelőször bejárni – Ázsiát. 2013-ban Malajzia és Szingapúr, 2014-ben Sri Lanka…2015? Hmm…hova menjünk, hova menjünk?

Petiékkel együtt terveztük az idei nyaralást, de hamar be kellett látnunk, hogy az időpontot tekintve gyakorlatilag lehetetlen közös metszéspontot találni. Nekik csak a június közepétől augusztus végéig terjedő időszak jöhetett szóba, amely első körben kizárta a dél-kelet ázsiai országok jó részét az akkortájt esedékes monszun miatt. Engem pedig sajnos már csak két hétre engednek el munkából, ráadásul a negyedéves zárások és az azt megelőző hajtás miatt több hét is kiesett a kérdéses időszakból. Ezenfelül idén nyáron három jó barátomnak is hivatalosak voltunk az esküvőjére, amit szintén be kellett kalkulálni a tervezésbe, így végül arra jutottunk, hogy nem fogjuk tudni összehozni a várva várt közös utat.
Andival végül végigvettük a lehetőségeket a nyárra – Thaiföld, Vietnam, Kambodzsa, Laosz monszun miatt kizárva, Kínára nem elég a két hét, kizárva, Japán túl drága, kizárva, India egyikünket sem mozgat meg igazán, kizárva, Indonézia erdőtüzek miatt kizárva. Mi maradt, ami megfizethető, érdekelne is mindkettőnket, és két hétbe beleférhet – a régi álom: Dél-Korea!

Mivel állítólag Dél-Korea ősszel a legszebb, lemondtunk a nyári nyaralásról és kinéztünk egy alkalmasnak tűnő időszakot októberben, amely az október 23-i nemzeti ünnep miatt még kevesebbet szabival is abszolválható. A két hét végül „észrevétlenül” 18 napra kúszott fel, de szerencsére gond nélkül jóváhagyták a szabikérelmemet.
Mivel azonban csak 2-3 napnyi mozgásterünk volt a repjegy foglalás tekintetében, kigyűjtöttem az összes lehetséges járatot az odaút és visszaút lehetséges napjaira, s rangsoroltam őket a repülési és tranzitidő alapján, hogy minimalizáljuk az utazással töltött időt, és minél több maradjon Koreára. Ezt követően feliratkoztam a szóba jövő légitársaságok hírleveleire, így első kézből értesültem a legújabb akciókról.

Nagy átlagban 170-180 ezerért kínálták a repülőtársaságok a retúrjegyeket Szöulba, így amikor április közepén beesett a Qatar Airways 153 ezres akciós ajánlata, gondolkodás nélkül lecsaptunk rá. Kiváló vételnek bizonyult – az útig nem is ment soha ennél lejjebb az ár, így ebből kihoztuk, amit ki lehetett.

http://ecx.images-amazon.com/images/I/510CiargnmL._SY344_BO1,204,203,200_.jpgAz útikönyv kérdése sem tűnt egy egyszerű esetnek. A kedvenc Eyewitness Travel Guide orozatomból nincs Dél-Koreáról szóló kötet, a Lonley Planet kiadását pedig az olvasói értékeléseket olvasva még a legádázabb Lonley Planet-fanok is lehúzták, így végül a Seoul Selection Guides: Korea című kiadványa mellett döntöttünk. A könyv elképesztően részletes és könnyen emészthető stílusban íródott, tele van képpel, s megtalálható benne minden, amit az országról, kultúráról, ételekről tudni kell. Hátránya ugyanakkor, hogy rettentően vastag és nehéz, cipelése kissé körülményes, így ezzel számolni kell az út során. Ennek ellenére a legjobb Koreáról szóló útikönyvnek tartják, és én is bátran tudom ajánlani bárkinek.
Már hónapokkal az indulás előtt kezdett összeállni a programterv, melyet szeptember közepére véglegesítettünk. Lefoglaltuk a belföldi fapados repjegyeket, a DMZ túrát, a jejui szállásokat és elkezdtünk aktívan CouchSurfinges szállásadókat keresni Szöulra, Busanba, Gyeongju-ba és Sokcho-ra, valamint felvettük a kapcsolatot az örmény út során megismert dél-koreai bácsival is.

Az indulást megelőző héten már szinte minden elő volt készítve, összeállt a program, beadattuk az ajánlott oltásokat és elkészítettük a szokásos pakolási listát.
Az utazás előtti este már csak a megfelelő utasbiztosítás megkötésével, szendvicskészítéssel és a pakolással foglalatoskodtunk. Profi módon betekertük a túrahátizsákjainkat nejlonfóliába, majd éjjel kettő körül bezuhantunk az ágyba.

Elérkezett az indulás napja…


1. nap – Indulás (2015. október 9.)

8.15-kor keltett az ébresztőóra. Az izgatottságtól eszembe se jutott visszaaludni még 5 percre sem, szinte azonnal kipattantam az ágyból. Gyorsan összeszedelőzködtem, majd miután Andi is végzett a hajmosással, „könnyed” reggeli gyanánt megfalatoztuk a maradék sült pulykacombot pár falat kenyérrel.
Negyed 9 után jöttünk el a lakásból. A buszmegállónk előtti pékségben vettünk még egy-egy friss, ropogós sajtos croissant-t, majd elbuszoztunk Zugló vasútállomásra.
Mivel perceken belül érkezett a Ferihegy felé tartó vonat, a nagy sietségben nem bíbelődtem az újfajta jegyautomatával, hanem berohantam a kasszához kérni jegyet. A pénztáros reakcióideje egy vemhes lajháréval vetekedett, s nem igazán jött át neki az üzenet, hogy az éppen begördülő vonatra szeretnénk még felszállni.
- „Melyik vonattal kíván menni?” – kérdezte a szemüvege mögül felpillantva miközben a mutatóujjával lassú, de megfontolt mozdulatokkal elkezdte az okostelefonján kinézni a ferihegyi menetrendet.
- „EZZEL, ami épp jött! Kérem, siessen, ha lehet!” – türelmetlenkedtem.
- „De arra nem kell jegy!” – felelte nagy természetességgel.
- „Nincs Budapest Bérletem, hogyne kéne rá jegy!” – vágtam rá.
- „Ja, hogy sima jegy kell Önnek, máris adom, máris adom!” – s rögtön magasabb fokozatra kapcsolt az öreg.

Végül még pont fel tudtunk szállni a vonatra, így viszonylag hamar, fél 11-re már ki is értünk a reptérre.
Rég láttam ilyen hosszan kígyózó sort a 2-es terminálon, mindenesetre meglepően gyorsan sikerült átjutnunk a biztonsági ellenőrzéseken. A beszállókapukhoz érve megkomponáltuk az utazás szokásos indítófotóit, felhívtuk utoljára az otthoniakat, hogy időben kiértünk a reptérre, majd izgatottan vártuk a beszállást. Még sosem utaztam korábban Qatarral, viszont hallva a kiváló értékeléseket, dicsérő véleményeket erről a többszörösen díjnyertes légitársaságról, az én elvárásaim is az egekbe szöktek.

Az első kellemes meglepetés a beszálláskor ért minket, ugyanis annak ellenére egymás mellé szóló, ablakos helyet kaptunk, hogy még tegnap este az online helyfoglaláskor már csak 10 sor különbséggel volt 1-1 szabadon maradt hely. Az ülések közötti lábtér – különösen a fapadosokhoz képest – egészen hatalmas, hogy szinte táncolni lehetne ott. Harmadikként mellénk egy kifejezetten szimpatikus, középkorú magyar üzletember ült le, akivel rövid idő alatt szóba elegyedtünk. Banki szoftverek értékesítésével foglalkozik, s Doha érintésével Szingapúrba igyekezett tovább.

A gépünk pontban 12.50-kor indult, s miután elértük a repülési magasságot, felszolgálták az ebédet, mely minden szinten méltónak bizonyult a légitársaság hírnevéhez. Pikáns, pörkölthöz hasonlító szószban készült csirkehúst kaptunk, párolt brokkolival, borsóval, csicseriborsós zöldségsalátával és rizzsel, amihez járt még egy mini buci, kenhető sajt és vaj, valamint desszertnek málnával töltött csokitorta és Mars-szelet. Mindehhez kértem még egy doboz hideg Heineken sört, amely végső betetőzése volt a fejedelmi lakomának.
Ebéd után végigböngésztem a repülőn nézhető filmek listáját (kb. 300+ mozifilmből és sorozatból lehet választani), majd a frissen kijött Jurassic World-öt indítottam el.

Becsülettel végignéztem a filmet és megállapítottam, hogy igazán hagyni kéne már ezt a dínós témát, már nagyon nem tudnak újat kitalálni. Közben szépen lassan besötétedett, s a lemenő nap tűzpiros vonalként világította meg a horizontot.

Az út hátralevő része is tartogatott kellemes meglepetést – Andi és a mellettünk ülő üzletember is egy-egy minizacskós Lays chip-szel tért vissza a vécére tett kitérőről.
- „Ez most komoly, chip-szet osztogatnak a vécénél?” – kérdeztem elkerekedett szemekkel a szintén kisfiúsan mosolygó férfit.
- „Sőt, még italt is adnak az arra járóknak! Chipset?” – tette hozzá vigyorogva, miközben megkínált minket a felbontott zacskóból.

Helyi idő (GMT+3) szerint este 7 óra körül érkeztünk meg Doha repülőterére (Hamad International Airport). Sajnos a kései óra miatt már nem tudtunk részt venni a Qatar utasok számára igényelhető, ingyenes dohai városnéző túrán (ezt azok a tranzitutasok kérhetik, akiknek 5-12 óra van a járataik között), így annyit tehettünk, hogy a fennmaradó 6 órában elindultunk felfedezni magát az ultramodern, másfél éve átadott repteret.


Hamar megállapíthattuk, hogy Ferihegyhez képest ez tényleg egy más kategória – korlátlan és ingyenes wifi, pihenőszoba dönthető, ágyszerű székekkel és takarókkal, imaszoba, designos üvegbetonfallal elkerített, síkképernyős LED tévékkel felszerelt mozisarkok, internetezésre ingyenesen használható Apple számítógépek és a legdrágább, legelőkelőbb márkaboltok, amit csak a világ összes pontjáról össze lehet válogatni. Viccelődtünk is Andival, hogy egyedül talán csak az újságos boltban nézelődve nem éreztük zavarban magunkat az árak láttán. A legkülönbözőbb napilapokat és újságokat nézegetve feltűnt, hogy az aktuális Forbes magazinok címlapjain mindenhol ki van takarva egy női mell. A vezércikk a mellrákról szól, viszont arab ország lévén, ilyet címoldalra nem rakhatnak ki, így az intim testrészt minden újságon fekete szikszalaggal ragasztották le.
Szintén vicces jelenet volt, amikor véletlenül felmentünk a „business class” részére fenntartott, előkelő luxusváróba. Az ajtónál ülő recepciós hölgy reflexből felpattanva köszöntött minket („Excuse me Sir, Madam, may I help you?”) annak ellenére, hogy sütött rólunk, nagyon nem vagyunk odaillők. Mihelyst rájöttünk hova tévedtünk, már azzal a lendülettel fordultunk is visszafelé, némi kuncogás közepette.

Telt-múlt az idő, minden irányból körbejártuk a főcsarnok közepén elhelyezkedő, kissé groteszk hangulatú, sárga, „lámpafejű teddy mackót”, amely valamilyen bizarr kortárs művészeti produktum lehet, olyan rejtett mondanivalóval, amire hosszan töprengést követően sem jöttünk rá.

Másfél órával a felszállás előtt, elindultunk megkeresni a beszállókapunkat.



2. nap – Érkezés Szöulba (2015. október 10.)

Éjjel fél 1 után nem sokkal megkezdődött a beszállás, immár a 380 fő befogadására alkalmas transzkontinentális Boeing 777-300-es fedélzetére.
Hosszú, de bekalkulált szöszölés után, a menetrendnek megfelelően, 1.30-kor szálltunk fel.

A szemeim majd’ leragadtak az álmosságtól, de tudtam, hogy amint elérjük az utazómagasságot, elkezdik felszolgálni a vacsorát. Andit pár percen belül el is nyomta az álom, s csak akkor riadt fel, amikor a stewardess kedvesen fölé hajolva az italválasztásról kérdezte. Ezúttal eltérő ételeket kaptunk, mivel Andi előzetesen különleges (blend) menüt kért, amelyben a könnyebben emészthető, gyomorkímélő, kevésbé zsíros és hagymamentes fogások vannak túlsúlyban. Én ugyanakkor végletekig elégedett voltam a sajátommal – fokhagymás-rozmaringos sült csirkemell vadas szósszal, zelleres tört burgonyával és sült répával, amihez járt még egy adag keleties zöldségsaláta, valamint desszertnek egy kis epres nyári torta. Hmm…ahogy írom, összefut a nyál a számban!

Ezt követően bevackoltam magam a lehető legkevésbé kényelmetlenebb pozícióba, majd, mint egy jóllakott óvodás a kötelező délutáni alváson, rögtön álomba is szenderültem. Néhány óra múlva, amikor felébredtem, Iszlámábádtól északkeletre, a Himalája lélegzetelállítóan gyönyörű, havas hegycsúcsai fölött repültünk el.



A látvány egészen magával ragadó volt, úgyhogy gyorsan felébresztettem szegény Andit is, aki a vacsorát követően alig tudott aludni valamicskét. Gyakorlatilag mindketten rátapadtunk az ablakra és gyönyörködtünk a csipkés hegyvonulatokban, valamint a szél formálta egészen különleges, futurisztikus tájban.

Nem sokkal később felszolgálták a reggelit, mely a vacsorához hasonlóan, mesteri ízkavalkádot alkotott. Andinak a gyomorkímélő menüben paradicsomos tojásrántottát szolgáltak fel egy kis borsópürével, míg én sült halat kaptam yuzu szósszal, főtt rizzsel és párolt zöldségekkel (többnyire brokkolival), míg desszertnek pedig szeletelt déli gyümölcsöket és joghurtot adtak. Az újabb kulináris élmény után már kezdtem azt érezni, hogy a Qatarral pusztán a kajáért is érdemes repülni! Mosolyogva elnosztalgiáztam a három évvelezelőtti malajziai útról, amikor az Egyptair által produkált konyhaművészetet Peti bölcsen így summázta: „Egyptair – not for gastronomy!” Szegény, Peti, bezzeg ha ezt a kaját ehette volna…

Kína fölött repülve reméltem, hogy Peking fölött fogunk elhúzni, de végül épphogy elkerültük a kínai fővárost, pedig szívesen megnéztem volna a levegőből. Amikor megkezdtük az ereszkedést Szöul felé, a személyzet kiosztott két úrlapot, amit ki kellett tölteni – egy ún. „Declaration Form”-ot, amelyen azt kell feltüntetni, mennyi lőszert, alkoholt, gyümölcsöt, kisállatot stb. akarsz behozni az országba, illetve egy egészségügyi lapot, amellyel a MERS vírus tüneteire igyekeztek rákérdezni.

Nem tudtuk, mennyire veszik ezt komolyan, mindenesetre bevallottuk a fél liter házipálinkát és a két szem almánkat, biztos, ami biztos.

Végül helyi idő szerint (GMT+9) délután fél ötkor landoltunk Dél-Korea legnagyobb nemzetközi repülőterén, az Incheon International Airport-on (INC). A Szöultól 48 km-re elhelyezkedő reptér világviszonylatban is az egyik legforgalmasabbnak számít – tavaly több mint 45 milliós utasforgalmat bonyolított (összehasonlításképp, Ferihegy nagyjából 9 milliót).

Miután kiszálltunk a gépből, rögtön az utóbbi időben nagy felzúdulást keltő légúti járvánnyal, a MERS-vírussal foglalkozó plakátok és kiírások fogadtak minket. A közel-keletről indult, eredetileg tevék által terjesztett betegség már több halálesetet okozott, így érthető az elővigyázatosság. Az embereket két sorba tereltek, majd begyűjtötték a gépen kitöltött egészségügyi lapokat, megmérték mindenkinek a lázát, majd ezenfelül hőkamerával is végigpásztázták a tömeget.
Bele se mertünk gondolni, mi van, ha valaki fennakad a rostán, mondjuk egy múló nátha miatt! Ezt követően jöhetett az útlevél-ellenőrzés, itt kellett leadni a Declaration Formot. Aki nem kapott ilyet a repülőn, ott a helyszínen, egy kis oldalsó asztalnál is kitölthette a nyomtatványt, sőt extra figyelmességként még különféle dioptriájú olvasószemüvegeket is készítettek oda, ha valaki nem tudná elolvasni a hangyaméretű betűket.
Az útlevél-ellenőrzésnél ujjlenyomatot kellett adnunk, majd készítettek egy gyors webkamerás képet rólunk. Természetesen mindketten gond nélkül megkaptuk a pecsétet az útlevelünkbe, így immár hivatalosan is Dél-Koreába tehettük a lábunkat!

Felvettük a táskáinkat a csomagkiadó szalagról, majd kimentünk a terminálépület előterébe megtervezni a továbbiakat. Két dolgot kellett ott helyben eldönteni: Veszünk-e koreai SIM-kártyát (pre-paid), illetve hogyan jutunk be a városba?
Előbbit végül borsos ára (35.000-40.000 KRW a legolcsóbb kondíció) miatt hamar elvetettük, míg az utóbbira már rendelkeztünk némi alternatívával, mivel a szöuli CouchSurfinges szállásadónk előzetesen megírta a legegyszerűbb opciókat. Olcsó metrózás, ami a több átszállás miatt kicsit körülményes, vagy a drágább, viszont kényelmes shuttlebuszozás, mely egyenesen a megbeszélt találkozóponthoz visz minket. Végül az utóbbit választottuk, már csak az volt a kérdés, hogy a temérdek reptéri busz közül melyik közlekedik a kérdéses megállóhoz. Némi utánakérdezéssel kiderítettük, hogy a #6002 jelzésű busz kell nekünk, melynek Cheongnyangni (청량리역) állomás az utolsó megállója. Megvettük a jegyeket (10.000 KRW/fő), beszereztünk 1-2 ingyenes Szöul térképet, váltottunk koreai won-t (KRW – 1 HUF nagyjából 4 KRW-t ér), majd kimentünk terminálépület elé a buszokhoz.

A mienk az 5B peronról indult, és viszonylag gyakran, 15 percenként közlekedik. Felszállva az elegáns, modern, bőrülésekkel és LED tévével felszerelt buszra csöppet sem bánta az ember, hogy nem a metrón zötykölődést választotta.
Ahogy elindultunk, Andi feje néhány percen belül a vállamra bukott és ott helyben elnyomta az álom.

Az út Szöul (서울) belvárosába bő egy órát tarthatott. Út közben szerencsére sikerült elérni telefonon az esti szállásadónkat, ChoongHyuk-ot, aki jelezte, hogy sajnos vidékről visszafele jövet belefutott egy durva dugóba, így a korábban megbeszélt 7 órási találkozó helyett legjobb esetben is csak éjjel fél 11-re (!) fog befutni.
Hullafáradtan, másfél napnyi transzkontinentális repülés után ennél „jobb” híreket nem is kaphattunk volna, mindenesetre ekkor már nem akartuk lemondani az egészet, úgyhogy abban egyeztünk meg, hogy megvárjuk az eredeti találkozóhelyen.

Miután megérkeztünk a Cheongnyangni megállóhoz (청량리역), először igyekeztünk belőni, a város melyik részén is vagyunk, és mit lehet errefelé még 2-3 órán keresztül csinálni. Ebből a szempontból nem érkeztünk olyan rossz helyre, mivel a Cheongnyangni-nál vasútállomás, metrómegálló és egy forgalmas LOTTE bevásárlóközpont is található.


Elsőként azonban – mint minden külföldi országban – ásványvízvétellel kezdtük a napot. Kissé kabarisztikus (ergo kézzel-lábbal mutogatott és hangutánzó szavakkal teletűzdelt) jelenetek közepette ugyan, de egy fiatal lánycsapat segítségével sikerült buborékmentes vizet választanunk, majd miután kijöttünk a boltból, mehettünk is vissza, venni még egy-egy T-money kártyát. Ez az univerzális mágneskártya rendkívül népszerű egész Dél-Koreában, mivel az összes tömegközlekedési eszközön (busz, metró, vonat, KTX, taxi), temérdek élelmiszerboltban és csomó egyéb üzletben is lehet vele fizetni. A kártya maga mindössze 2500 KRW-ba kerül (kb. 600 Ft), melyre aztán külön automatákból vagy pénztárnál lehet feltölteni plusz levásárolandó/leutazandó összeget. Bár a pénztáros fiúk a boltban két eltérő kinézetű kártyát tudtak csak adni, megesküdtek rá, hogy mindkettővel lehet a metrón utazni. (Ennek az információnak később jelentősége lesz!)

Miután beszereztük a kártyákat, letettük a vonatállomás bejáratánál lévő önkiszolgáló, kódos csomagmegőrzőnél a túrahátizsákjainkat (4000 KRW), majd irány a szöuli metró!
Mindig is különleges élménynek tartottam kipróbálni a metrózást egy külföldi országban, városban, mivel alapvetően jól körülhatárolható és könnyen összemérhető része a tömegközlekedési hálózatnak, mely sokat elárul az adott város életszínvonaláról. Jó néhány ország, jó néhány városának metróját próbáltam már ki, de szöuli egy egészen más dimenzióba kalauzolt el minket!
Szöult és agglomerációs körzetét – beleértve az olyan „apró” elővároskákat, mint a 2,7 milliós Incheon és 1,1 milliós Suwon – szám szerint 18 (!!!) metró- illetve könnyűvasútvonal hálózza be, amely összesen 645 (!!!) megállót jelent. Naponta nagyjából egy magyarországnyi ember használja ezeket a vonalakat, melyek nagy részén már biztonságos, üvegfallal zárt peron védi az utasokat, LCD kényernyőkkel felszerelt állomások és szerelvények tájékoztatják négy nyelven (koreai, angol, kínai, japán) az utazóközönséget az vonatok érkezéséről, következő megállóiról.
Amikor először láttam a zsúfolt szöuli metrótérképet, leginkább egy sűrű szövésű pókhálóra hasonlított, amit finoman szólva is kilátástalannak tűnt, hogy valaha is át fogok látni.
http://umdcipe.org/conferences/epckdi/Images/SeoulsubwayMap.gif
Sőt, a hálózat méretein túl maguk az állomások és hozzájuk tartozó aluljárórendszerek is olyan terebélyesek, hogyha nem nézi meg előzetesen az ember, az átlagosan megállónkénti 15-20 kijáratból melyiken kell feljönnie, akár két-három háztömbnyire is felbukkanhat az eredetileg tervezett helyhez képest. A helyzet még komplikáltabb, ha metróvonalak között kell átszállni (s ilyenkor ne a Deák téri léptékekben gondolkozzunk), mely akár önmagában 20-30 perces művelet is lehet perontól peronig.
Szerencsére az utastájékoztatás minden szinten első osztályú – ha az ember tudja melyik számú/színű vonalra akar átszállni és azon melyik végállomás felé kell haladnia, akkor a tájékozódás pofonegyszerű.
A 18 említett metróvonalból az első kilenc számozott (1-9), míg a maradék kilenc valamilyen fantázianévvel bír. Az egyes vonalakat más-más cég üzemelteti – az #1, #3, #4 a Korail (Koreai Vasúttársaság) és a Seoul Metro közösen kezeli, #2 kizárólag a Seoul Metróhoz tartozik, a #5-8 vonalakat a Seoul Metropolitan Rapid Transit (SMRT) cég felügyeli, míg a #9 számút a külön neki létrehozott vállalat (Seoul Metro Line9 Corporation) irányítja. A többi vonalat vagy a Korail vagy a helyi agglomerációs érdekeltségekhez tartozó vállalat kezeli. Az összes közül a leghosszabb (200 km) és egyben legtöbb megállót (97) számláló #1 számú (sötétkék) vonal viszi a prímet, amely Soyosantól egészen Incheon városközpontig nyúlik. Ami szintén nagyon menő, hogy a városközpontot szintén közvetlen gyorsvasúti vonal (AREX) köti össze mindkét szöuli nemzetközi repülőtérrel (Gimpo Airport és Incheon International Airport), amely rendkívül olcsóvá és egyszerűvé teszi a reptérre kijutást.

http://tong.visitkorea.or.kr/img/vk/enu/contents/transportation/img_tmoney01.jpgA metróhálózatot a már említett T-money kártyával lehet igénybe venni, melyet előzetesen fel kell tölteni elegendő mennyiségű pénzzel (kredittel). T-money feltöltő automaták minden metrókapunál találhatóak, s használatuk rendkívül egyszerű és gyors. Az első 10 km-ért alapdíjként 1250 KRW-t (kb. 300 Ft) kell fizetni, 10-50 km-es távon öt kilométerenként plusz 100 KRW, míg 50 km fölött tíz kilométerenként plusz 100 KRW-t számolnak fel. Ugyanakkor a T-money-val történő fizetés (tömegközlekedési eszközökön) során a készpénzes fizetéshez képest helyből 100 wonnal olcsóbb a jegy, és a vonalváltások (az adott kilométer tartományokon belül) ingyenesek. A metrón viszonylag egyértelmű a kártyák használata, mivel addig nem tudsz ki- és bejönni a kapukon, amíg az érzékelőhöz nem érintetted a kártyát. Viszont buszozás esetén, különösen leszálláskor meglehetősen könnyű elfelejteni a lecsippantást, amely esetén egy maximális zónaértéknyi terhelést kapunk, amely nem két fillér lesz, úgyhogy érdemes odafigyelni!
Az első szöuli metróutunk alkalmával az #1 vonalon tőlünk négy megállónyira lévő Dongdaemun-ig mentünk el, amely nevét az itt található 14. századi Dongdaemun (동대문) Kapuról („Nagy Keleti Kapu”) kapta.

A csodálatosan díszített, kétszintes, Heunginjimun néven is ismert főkaput 1398-ban építették, mely a Csoszon-dinasztia idején, a masszív szöuli városfal részeként a város legkeletibb csücskét őrizte. Naplementekor, amikor a megkongatták a városi harangot (Jongno), bezárták a város kapuit, mely egyben az össznépi takarodót is jelentette Szöul lakói számára.

Az impozáns kaput körbesétálva láthatjuk még a járdában megjelölve az egykori szöuli városfal helyét, majd felmásztunk a Jong-ro út túloldalán magasodó kis dombra, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a Dongdaemun körüli forgalmas csomópontra.

Miközben sétáltunk lefelé a dombról, felhívott ChoongHyuk, hogy 20 perc múlva megérkezik a Cheongnyangni megállóhoz, így mi is elindultunk visszafelé. Végül az ottani vonatállomás vécéje előtt találkoztunk vele, amikor már messziről mosolyogva és sűrű bocsánatkérések közepette odasietett hozzánk.
Mint kiderült, egy vidéki esküvői lagziról igyekezett hazafelé, de a busz olyan dugóba került Szöul külvárosában, ami órákkal megtoldotta az utazást.
A masszív késés ellenére, a 25 éves, egyetemista fiú már az első perctől fogva rendkívül szimpatikus volt a számunkra. Vidám, közvetlen és barátságos stílusa mellett különösen érdeklődőnek bizonyult, és a koreai átlaghoz képest kiválóan beszélt angolul.
Aranyos volt, amikor elindultunk hazafelé, kérés nélkül felkapta a két kis hátizsákunkat, hogy segítsen cipelni, majd a kifizette a taxit, és nem engedte, hogy beleadjunk.
Egy nagyon pici két félszobás lakásban lakik az Imun-dong városrészben, az ország egyik legjobb felsőoktatási intézményének tartott Hankuk Egyetem (Hankuk University of Foreign Studies) közelében.

Mivel még éreztünk magunkban erőt és kedvet, elmentünk beülni egy tipikus helyi egyetemista bárba. Bár a sörkedvelő ChoongHyuk végig bizonygatta, hogy „a koreai sörnél nincs rosszabb a világon”, nem tudott meggyőzni minket Andival, hogy első koreai napunkat ne koreai sörrel kezdjük.

Amúgy ChoongHyuknak igaza volt: a koreai sör tényleg szörnyű! Leginkább egy sörízesítésű ásványvízre hasonlít. Az ital mellé ChoongHyuk rendelt még egy tál édesburgonyás, sajtos, csípős sült palacsintát, amit külön erre a célra készített, ételvágó ollóval kellett felszabdalni. Mulatságos jelenet volt, ahogy Andi ollóval vágja a palacsintát, meg is örökítettem ez a nem mindennapi eseményt.

A sör és csípős palacsinta mellett jóízűen elbeszélhettünk. Megtudtuk róla, hogy most fejezi be az egyetemet, üzleti marketinget tanult, s a záróvizsgák mellett már nagyban pályázgat cégekhez gyakornoki állásokra. Imádja az európai focit, nagy Barcelona-drukker, s élete egyik legnagyobb élménye volt, amikor hátizsákkal végigutazott Európán és élőben megnézte a kedvenc futballcsapatainak a mérkőzéseit, köztük természetesen a Barcelonáét is. Egy évet tanult Kanadában, Calgary-ban, úgyhogy alaposan kitárgyalhattuk a kanadai élményeinket is.
Nagyon sokáig maradtunk, de valahogy nem tűnt fel milyen későre is jár az idő. Hazaérve elpakolt a szobájában, helyet csinált az alvóhelyünknek (a földön egy jellegzetes koreai matracon aludtunk), majd elköszönt. A matrac, mely egy vastag szövettakaróhoz hasonlított, meglepően kényelmes fekvőhelynek bizonyult. De szöges ágy jutott volna, szerintem azon is perceken belül elaludtunk volna a kimerültségtől.


3. nap – Szöul (2015. október 11.)

Szerintem egyikünk sem csodálkozott, hogy a reggel 9 órára felhúzott ébresztőórát egy alsóhangon 40 perces szundival nyomtuk ki. Sebaj, nem mi voltunk az egyetlenek, akik eredetileg korábban terveztek kelni, s valahogy mégsem jött össze – ChoongHyuk is bőven 10 óra után tántorgott ki a másik szobából.

Miután összeszedtük magunkat, megbeszéltük ChoongHyukkal az esti találkozót, majd elindultunk felfedezni a várost. Első megállónk egy pékség volt a metrómegálló közelében, ahol vettünk egy-egy guszta sonkás, sajtos, tojásos pékárut és Andinak egy pohár napindító kávét. Rekordidő alatt befaltunk az istenien finom péksütiket, majd elsétáltunk a Hankuk Egyetem felé, amely a Koreába érkező külföldi diákok első számú választásaként szoktak emlegetni.

Az egyetem előtti sportpályán valamilyen nemzetközi rendezvényre ment a készülődés, ahol több ázsiai és néhány európai országból érkezett diákok mutatták be saját nemzetüket. Tettünk egy kört, majd visszabattyogtunk a metróhoz és elmentünk a Városháza/City Hall (시청역) megállóig, mely Szöul belvárosának központjaként jó kiindulópontnak tűnt a mai napi városnézéshez.

Ahogy a megálló nevéből sejthető, itt található az impozáns szöuli Városháza (서울특별시 청사), melyet még 1926-ban a japán megszállás idején a japán kormány építtetett. A 1945-től egészen 2012-ig szolgált városházaként, amikor a városatyák egy új, modern épületbe költöztek a közvetlen szomszédságban, míg a régit könyvtárrá alakították át. Meglehetősen bizarr látvány, ahogy a régi Városháza rideg, szürke háztömbje mögül kimagasodik az óriási cunamira emlékeztető, extravagáns üvegpalota (új Városháza), mely mintha el akarná árasztani az előtte elterülő Szöul Plázát (mely nevével ellentétben nem egy bevásárlóközpont, hanem egy zöld, füves placc).

Ezen a részen ugyanakkor a legnagyobb látványosság a Deoksugung Palota (덕수궁), mely egyike az Öt Nagy Csoszon Palotának. A palotát a 14. században építették eredetileg elegáns villaként a királyi család rokonai számára. A jelentősége akkor nőtt meg, amikor az 1592-es japán inváziót követően Seonjo (Szondzso) király visszatért Szöulba, s mivel a város királyi palotáit mind felégette az ellenség, ideiglenesen ide, a Deoksugung Palotába költözött be.
Közel 400 évvel később, 1897-ben az utolsó Csoszon királyként és egyben első koreai császárként ismert uralkodó, Gojong (Kodzsong) is ide költözött, sőt még a japánok által kikényszerített, 1907-es lemondását követően is itt élt tovább egészen 1919-es haláláig. Maga a Deoksugung név is különleges jelentéssel bír – „az erényes, hosszú élet palotája”.

A palota főbejáratánál (Daehanmun) tradicionális ruhába öltözött királyi őrök teljesítenek szolgálatot, s itt zajlik a látványos őrségváltási ceremónia (hétfő kivételével) is naponta háromszor (11.00, 14.00 és 15.30), amit semmiképp sem akartunk kihagyni.
Megvettük a jegyeket (1000 KRW/fő), fotózkodtunk az őrökkel, majd elindultunk bejárni a palotakomplexumot.


Az egyik legfőbb látnivaló a Junghwajeon, azaz fő trónterem, mely a rövidéletű Koreai Birodalom politikai központjaként funkcionált a 20. század elején. Eredetileg az 1902-es építésekor emeletes épületnek indult, majd két évvel később leégett, s 1906-ban már csak egyszintes tetővel építették újjá. A trónterembe tekintve érdemes megfigyelni a trón fölötti aranyozott sárkányfaragásokat.




A Junghwajeon mellett, egy határozottan nyugatias, klasszicista stílusú épület, a Seokjejeon húzódik, melyet egy brit férfi tervezett Gojong király lakhelyéül, ám végül japán művészeti galériaként funkcionált a koreai függetlenségig. Manapság egyik szárnyában a palotakincseknek szentel kiállítás tekinthető meg, míg másik felében modern kortárs művészeti galéria működik.

Szintén érdemes még megtekinteni az eklektikus stílusú Jeonggwanheon Pavilont, melyet Gojong király azért épített egy orosz építésszel, hogy legyen hol elfogyasztania a napi egy csésze kávéját.

Mivel már csak öt perc volt hátra fél négyig, visszasiettünk a Daehanmun-hoz, ahol hamarosan kezdetét vette a félórás őrségváltási ceremónia. A legalább 60-70 embert felvonultató ünnepségen az őrökön kívül trombitások, dobosok, zászlóhordozók és hivatalnokok is részt vettek, egytől egyig a tradicionális Csoszon-korabeli ruhákba öltözve.






Az újonnan érkező és a leköszönő kapuőrök mellett is egy-egy fiatal, gyerekkorú katona is elvégezte a hosszú szertartást. Az egész végeztével megengedték a nagyközönségnek, hogy 5 perc erejéig fényképezkedjenek a részvevőkkel, úgyhogy mi is kihasználtuk a kínálkozó alkalmat.

Miután lejárt a fotóidő, hangos, ütemszerű dobolás és trombitaszó közepette kivonult a díszmenet a következő helyszínre, s mi is folytattuk az utunkat.

A Deoksugung Palota falai mentén indultunk el sétálni, amely – amennyiben hinnénk a babonákban – akár még komoly veszélyeket is rejthetett volna magában a kapcsolatunkra nézve. Ugyanis a legenda szerint, ha a palota falai mentén végigmegy valaki a szerelmével, mire a végére érnek, szakítani fognak. Állítólag onnan eredeztethető ez a régi mondás, hogy itt a közelben helyezkedik el a családjogi bíróság, így azok a párok, akik válni szeretnének, pont ezen az úton haladnak végig a bíróságra menet. Nos, ünnepélyesen mi is próbára tettük itt a kapcsolatunkat, de úgy tűnik, biztosabb alapokon nyugszik, minthogy 900 méter séta után elváljanak az útjaink. Mindenesetre készítettünk egy mulatságos videót az egész jelenetről.

A palota végében, egy érdekes, bronz szoborcsoportra bukkantunk, melynek tagjai olyan összenyomottnak néztek ki, mintha egy hosszában torzító tükörben néztük volna őket. A kissé szokatlan művészeti elem előtt beszélgetésbe elegyedtünk egy idős, svéd házaspárral, akik nagyjából hasonló utat jártak be, mint amit mi tervezünk.

A Deoksugung Palotától nyugatra fekvő kerület, a Jeong-dong (정동) tele van nyugati építészeti stílusú épülettel. A szobrokkal szemben egy amerikai stílusú, vöröstéglás metodista templomot láthatunk (Chungdong First Methodist Church), de itt találjuk az egykori orosz követséget, ahova anno Gojong király is menekült, miután a japánok merényletet követtek el a felesége, Myeongseong királyné ellen.

Innen mindössze ötpercnyi sétára található a kissé lesajnált Gyeonghuigung Palota (경희궁), mely távolról sem annyira felkapott látványosság, mint a többi Csoszon palota.

A Gyeonghuigung-ot a királyok másodlagos palotájaként építették 1616-ben, ahova az uralkodó vészhelyzetben vagy a főpalota alkalmatlanná válásakor költözhetett. Sajnos az eredeti palotakomplexum a 20. század eleji japán megszállásnak esett áldozatul, amikor is a legnagyobb részét elbontották, hogy helyet csináljanak egy japán középiskolának. Az átfogó rekonstrukció a 1990-es években indult, s 2002-ben nyitották csak újra a nagyközönség előtt.
Bár nem áradoznak róla az útikönyvek, de mindenképpen érdemes megtekinteni. A belépés ingyenes, sőt még egy igényes kis angol nyelvű kiadványt is kaptunk, amely minden főbb épületrészről ír néhány szót. Sajnos szinte mindegyik leírása úgy végződik, hogy a japánok lerombolták, szétbontották, földbe dózerolták, így gyakorlatilag minden egységet a nulláról kellett újjáépíteni.

A legszebb az összes közül kétségtelenül a főcsarnok (Sungjeongjeon), ahol a király a hozzá audienciára érkező alattvalóival találkozott és hivatalos ünnepségeket tartott.

Szintén találkozókra és meghallgatásokra használták a mögötte található, kisebb, de jelenleg felújítás alatt lévő Jajeongjeon-t, melyet viccesen a király „nappalijaként” is emlegettek. Sukjong király halálakor a holttest itt volt felravatalozva, s átmenetileg itt tartották az elhunyt királyok névtábláit is.

Miután körbenéztünk a palotában, még elmentünk WC-re mielőtt tovább indultunk volna. Ezt a rendkívül „fontos” információt csak azért emelem ki, mert másfél napos koreai tartózkodás után levonhattuk a messzemenő következtetéseket – a szemünkben az eddigi listavezető Örményország elvesztette vezető pozícióját, Dél-Korea az új Vécénagyhatalom! Mit is értünk ezalatt? Dél-Koreában mindenhol, értsd mindenhol ingyenes (!) a nyilvános vécé! Minden metrómegálló, aluljáró, vonat- és buszállomás WC-je mindig, minden körülmények között szép tiszta, rendezett és egy árva petákot sem kérnek érte. Van, hogy olyan táblákba botlunk az utcán sétálva, hogy WC 50 m à arra, másik WC 35 m ß erre. Mintha ez az ország presztízskérdést csinálna az ingyenes és kultúrált vécézéshez való hozzájutás lehetőségéből, ami itt úgy tűnik, alanyi jogon mindenkinek jár. Ezúttal viszont itt Gyeonghuigung Palotában olyan nyilvános WC-t próbálhattunk ki, amely mérföldkőnek számít az eddigi budihasználati történelmünkben. Kicsi, fából eszkábált 2-3 négyzetméteres kis helyiségbe lépve kellemes, andalító klasszikus zene szólal meg, elősegítendő a békés trónolás folyamatát. Ha kilépsz az ajtón, a zene elhallgat. Az ilyen idill mellé – mint ahogy az ajtó melletti két tábla is jelzi – szokatlan társaságot is kap az ember, egy CCTV-s térfigyelő kamerát, amely bent a vécében, a mennyezetről alátekintve őrzi a rendet. Nem vagyok egy paranoiás alkat, de a WC-fülke fölé kamerát tenni azért lehet, hogy kissé túlzott óvatosságra enged következtetni.

Ezután a vécés élmény után folytattuk az utunkat a forgalmas Saemunan-ro (새문안로) mentén, amikor a palota fölött gyülekező, valószínűtlenül sötét felhők már vészjósló közelségbe kerültek. Pont jókor botlottunk bele Szöuli Történeti Múzeum (서울역사박물관) mellett kiállított egykori villamosba, mely rögtönzött menedéket nyújtott a hirtelen nyakunkba zúduló felhőszakadás elől. Ez a #381 számú villamoskocsi a mára letűnt szöuli villamosoknak állít emléket, melyek 1899-ben kezdték meg a működésüket itt a koreai fővárosban.

A #381 volt az egyik legutolsó szolgálatot teljesítő villamos Szöulban, mígnem 1968-ben végleg megszüntették az itteni villamoshálózatot. A belülről szépen karbantartott, fabetétes járműre ingyenesen fel lehet szállni, sőt a rá vigyázó kedves néni még barátságosan mesél is pár szót a híres kocsiról. Mindezeken felül kaptunk tőle egy ingyenes térképet néhány javaslattal, mit nézzünk meg, valamint lelkesen ajánlgatta a szomszédban lévő Szöuli Történeti Múzeumot. Nagyjából 10 percet tölthettünk el itt a villamosban, mire az eső kezdett enyhülni egy kicsit, úgyhogy felvettük az esőkabátjainkat és elköszöntünk a nénitől.

Mire elgondolkozhattunk volna, hogy betérjünk-e a múzeumba az eső idejére, szinte a semmiből előbukkant a nap, úgyhogy inkább folytattuk a városnézést a Saemunan-ro (새문안로) mentén.

Pár perc sétát követően kiértünk Szöul palotanegyedének központi terére, a híres Gwanghwamun térre (광화문광장). Az 555 méter hosszan elnyúló, 34 méter széles, grandiózus méretű tér nevét, a végében elterülő Csoszon főpalota, a Gyeongbokgung főkapujáról (Gwanghwamun) kapta. Közepén a koreai történelem két kiemelkedő alakjának a szobrát lehet megtekinteni – Yi Sun Shin (I Szunsin) admirálisét, aki valóságos nemzeti hőssé vált azzal, hogy különleges, „teknőshajóival” hét tengeri csatát is megnyert a félelmetes japán császári flotta ellen a 16. század végén, valamint az ország egyik legkiválóbb uralkodójaként emlegetett Sejong (Szedzsong) királyét, akinek a nevéhez fűződik a koreai ábécé, más néven a hangul kialakítása.

A téren nagy készülés folyt, ugyanis éppen az éves Szöuli Arirang Fesztiválba csöppentünk, mely a híres koreai népdalnak, az Arirang-nak (아리랑) állít emléket. A dal 2012 óta az UNESCO Világörökség részét képezi, mivel több, mint 600 éve a koreai kultúra részét képezi.

A 2013 óta évente megrendezésre kerülő Szöuli Arirang Fesztiválon tradicionális ruhába öltözött néptáncosok, zenészek vonulnak fel, de tartanak Arirang-éneklő tehetségkutató versenyt és egyéb népművészeti programokat.

Körbesétáltuk a teret, belehallgattunk a népviseletbe öltözött idős asszonykórus énekébe, végignéztük, ahogy egy csapat fiatal nekilát egy óriási májusfát fonni és fotózgattuk a felvonulókat egészen amíg…le nem szakadt az ég, újra.

Ezúttal azonban annyi időnk sem maradt, hogy felkapjuk az esőkabátjainkat, úgyhogy a tömeg egy részével együtt behúzódtunk az egyik épület előterébe. Szegény felvonulók még pár percig dacoltak az időjárás elemeivel, majd felbontva az egységet mindenki hanyatt-homlok menekült valami fedett helyre. A hosszú, zászlórudat tartó fiatalok az épületek falainak támaszkodva például maguk elé terítették a nagyméretű, színes lobogókat, így védve magukat az eső elől.
Mivel nem tűnt úgy, hogy egyhamar enyhülni kíván az eső, inkább felvettük az esőkabátjainkat, és elindultunk a City Hall metrómegálló felé. Mire odaértünk, combtól lefelé alaposan eláztam, úgyhogy jó volt végre 100%-ig fedett helyre érni. Ami a legviccesebb az egészben, hogy a metrólejárat fölött angolul is ki volt írva, hogy „shelter”, azaz menedék. Valószínűleg a metróaluljárókat egy szokásos őszi zápornál komolyabb vészhelyzet esetén is sikeresen lehet óvóhelyként használni.

Azon túl, hogy némiképp eláztunk, rettentően éhesek is voltunk, úgyhogy szükségünk volt valami minimális harapnivalóra az esti vacsoráig. Az aluljáróban már szinte minden kisbolt bezárt már ekkorra, kivétel egy pékséget, ahol megláttunk egy bizarr, zöld színű, elsőre penészesnek tűnő bucit. Annyira szörnyen nézett ki, hogy Andival seperc alatt eldöntöttük, veszünk belőle egyet kóstolóba. Édes vörösbabos krémmel volt töltve, és a riasztó kinézete ellenére kifejezetten finomnak találtuk.

Innen egyből hazafelé vettük az irányt, mivel este 7-re beszéltük meg a találkozót ChoongHyukkal a Hankuk Egyetem közelében lévő McDonalds előtt. Elhozta bemutatni a csinos barátnőjét, MinKyung-ot, majd négyesben mentünk el vacsorázni egyre, ahol beavattak minket a jellegzetes koreai barbeque világába.
Az első fontos tudnivaló, hogy a koreai éttermekben az összes köret ingyen van, és ha elfogy, akárhányszor lehet kérni újabb adagot, nem számolnak fel érte semmit. A legfőbb köret, mely a koreai konyhaművészet egyik legismertebb étele is egyben a kimcshi (김치), melyet kínai kelből, retekből és kis hagymából erjesztéssel készítenek.

(ChoongHyuk viccesen kifakadt az ételek magyarázása közben, hogy hívhatják kínainak a kínai kelt, amikor Korea legfőbb nemzeti eledelét készítik belőle!) A kimcshi alapvetően csípős savanyúság, de elkészítésének és ízesítésének ezerféle módja ismert.

A híres kimcshi mellé kaptunk köretként még hínárlevest (Miyeokguk, 미역국), fehérhagyma-salátát, egész fokhagymagerezdeket, salátaleveleket, egy tál babcsírát, gőzölt fürjtojást, szójababpasztából készült levest (Doenjang jjigae, 된장 찌개) és különféle csípős, fűszeres szószokat, mint a Szamdzsang (쌈장) vagy a Töndzsang (된장). Főételnek pedig első körben falatokra vágott sertésdagadót (Samgyeopsal, 삼겹살), majd azt követően marinált disznóbordát (Galbi, 갈비) hoztak, melyet az asztal közepébe épített grillkorongon lehetett megsütni. Ha jól átsültek a húsok, fogni kell egy salátalevelet, beletenni egy-két husit, pakolni rá még a köretekből és a fűszeres szószokból, majd összehajtogatva elfogyasztani.

A guszta, ugyanakkor így elsőre szokatlan kaják egy csapásra betelítették a kicsiny kis asztalunkat. Végignézve a rengeteg ételen, csak kapkodtam a fejem, mint a veres paripa, hogy mit mivel egyeket, milyen sorrendben, miközben az otthon megszokott bambuszpálcikákhoz képest vékonyabb és laposabb fémpálcikákkal bénáztam folyamatosan.

Mindezek tetejébe ChoongHyuk rendelt egy-két üveg Soju-t (szodzsu, 소주), amely – jó koreai sör és bor híján – a helyiek kedvenc (égetett) szeszesitala. Rizsből készítik, s bár legtöbben a vodkához szokták hasonlítani, annál jóval enyhébb és édesebb ízű, és alkoholtartalma is mindössze 16-25% körül mozog. Bár ChoongHyuk még eleinte azon aggódott, hogy nem lesz-e túl erős nekünk a soju, de Andival csak egymásra vigyorogtunk – „egy jó magyar pálinka után a soju, olyan, mint reggeli harmat.”

Finom ételek mellett nagyon jóízűen elbeszélgettünk. Egy idő után MinKyung is egyre bőbeszédűbb lett, különösen, amikor kiderült, mindketten tanulunk kínaiul (ő kínai szakos itt a Hankuk Egyetemen), úgyhogy a többiek unszolására elkezdtünk egymással kínaiul beszélni. Vicces volt!

Miután elpusztítottuk a vacsorát, átbattyogtunk egy pár méterre lévő kávézóba, ahol egy jellegzetes koreai desszertet próbálhattunk ki. A pingszu (bingsu, 빙수), magyarul hópehely, alapja vékonyra forgácsolt jég, melyre különféle feltétek kerülhetnek. Mi Andival vörösbabosat kértünk, ők pedig ananászosat választottak.

Mivel már egy adag is hatalmas, legalább ketten kellenek az elfogyasztásához. A végére már mindenki evett mindegyik ízesítésűből, de ez nem zavart egyikünket sem. Bár egymás ételeinek a megosztása alapból régóta a benne van a koreai kultúrában, a külföldiek szemében ez sokszor visszatetsző lehet, ezért ChoongHyukék az biztonság kedvéért előre megkérdeztek minket, hogyan viszonyulunk ehhez az egészhez.

Végül miután elnyammogtunk a kétkehelynyi pingszut, MinKyung nagylelkűen meghívott mindnyájunkat, majd mivel későre járt, elköszönt tőlünk.
ChoongHyukkal még tettünk egy kis sétát az egyeteme felé, mely a Hankuk Egyetem épülete mögötti meredek dombon magasodik. Elsőre el sem hittem neki, hogy valóban ez csodálatos, gótikus, kéttornyú épület egy egyetem, mivel egy az egyben úgy nézett ki, mint a párizsi Notre Dame. Döbbenetes hangulata lehet mindennap egy ilyen helyre jönni tanulni, annyi szent!

Az egyetemi oktatás kapcsán ChoongHyuk sokat mesélt a dél-koreai diákokat érő extrém mértékű napi stresszről, amelybe nagyon sokan bele is rokkannak vagy öngyilkosságot követnek el. Nagy a nyomás rajtuk már a kezdettől fogva, hogy jó egyetemre kerüljenek, onnan pedig minél jobb céghez mehessenek gyakorlatra, majd pedig dolgozni. Nem mindenki dolgozhat az LG-nél vagy a Samsungnál, ezért pedig óriási a verseny. Egy átlagos koreai diák legalább napi 3-4 plusz órát jár korrepetálásokra a kötelező iskolaidőn kívül, hogy meg tudjanak felelni a szigorú vizsgákon. ChoongHyuk-nak láthatóan jót tett a Kanadában töltött időszak, úgyhogy sokkal lazábban kezeli ezeket, mint a legtöbb koreai fiatal. Mindenesetre, hazaérve a lakására, alvás helyett ő is a gép elé ült még éjjel 1 órakor, hogy a megnyerő szakmai gyakorlatos pályázatát írja.

Minket azonban igáslovakkal sem lehetett volna visszatartani az alvástól, úgyhogy tegnaphoz hasonlóan ezúttal is rekordidő alatt nyomott el minket az álom.


4. nap – Szöul (2015. október 12.)

Vicces véletleneket produkál néha az élet. Pár héttel az út kezdete előtt ráírtam Facebookon Chui-ra, hogy érdeklődjek, mi újság vele manapság, s nem mellesleg elújságoljam neki a remek híreket, miszerint nemsokára újra Ázsiába jövök, ergo ott leszek a „szomszédban”. Az utazás időpontját hallva teljesen izgatott lett, mivel kiderült, egész véletlenül ő is pont akkor utazik Koreában, amikor én! Álmomban nem gondoltam volna, hogy vannak ilyen véletlenek! Gyorsan összevetettük az útiterveket, amely alapján úgy tűnt, a mai nap akár összefuthatunk Szöulban. Még tegnap este leegyeztettük a találka pontos helyét, idejét – délelőtt 10 óra, Gwanghwamun tér, Sejong király szobra mellett.

Reggel 8.15-kor keltünk. Mivel tegnap este már összepakoltuk a cuccainkat, most már viszonylag hamar felkészültünk az indulásra. Bekopogtunk ChoongHyukhoz, aki akkor még az igazak álmát aludta, viszont egyből kipattant az ágyból elköszönni tőlünk. Rendkívül fáradt és álmos tekintete arról árulkodott, hogy éjjel még hosszú órákon át a pályázatát fogalmazhatta, mivel az általa annyira várt reggeli baseball meccsre sem kelt fel. Nagyon sajnáltam, hogy el kell búcsúznunk tőle, olyan szívesen töltöttünk volna vele még egy kis időt.

Reggelit újfent a tegnap már bevált pékségben szereztünk be, ezúttal egy másfajta péksütit próbáltunk ki. Innen az #1 metróval egyenesen a City Hall megállóig mentünk, ahonnan egyenesen a Gwanghwamun térre siettünk. Pár perc késéssel érkeztünk meg, Chuiék még sehol sem voltak.
Ez addig is lehetőséget adott, hogy ezúttal tökéletes nappali fények közepette fotózzam le a tér két látványosságát, a diadalittas Yi Sun Shin (I Szun Sin) admirális és bölcs Sejong (Szedzsong) király szobrát.

Éppen az uralkodó emlékművéhez komponálgattam a fotót, amikor valaki hátulról megkocogtatta a vállam – Chui volt az!
Úgy megörültem neki, el sem lehet mondani! Bő két éve találkoztunk utoljára Kuala Lumpurban, de azóta is rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Az egykori CouchSurfing-es szállásadók közül ő és Laura áll hozzám a legközelebb, ők azok, akik ténylegesen a barátommá is váltak. Az pedig külön boldogsággal tölt el, hogy végre Andi is megismerheti, miután annyiszor meséltem róla neki.

Egy Oscar becenévre hallgató, szintén kínai-malajziai barátja kísérte el az útra. Közvetlenül Busanba repültek, ahol 3 napot töltöttek, majd tegnap este érkeztek meg ide a fővárosba. Az elsőre feltűnt, hogy a rendkívül aranyos, érdeklődő, ugyanakkor kicsit feminim Oscar egy rendkívül jólelkű srác, aki különösen szeret fényképezni. Egy egész komoly, cserélhető objektíves kis kompaktgépe volt, s a képeiből érződött, van szeme a fotózáshoz.

Mivel Chuiéknek nem volt különösebb terve a mai napra, gyorsan rábólintottak az általam javasolt programra, melynek első pontja a híres Gyeongbokgung Palota (경복궁) volt. Szöul legrégebbi és egyben legnagyobb királyi palotáját még 1394-ben a Csoszon-dinasztiát alapító Taejo (Thedzso) király építette, mely akkoriban az újonnan megalapított főváros (régi nevén Hanszong 한성) egyik első épületének számított. Sajnos a palota fénykora a 16. századvégi japán megszállásig (1592-1598) tartott, amikor porig rombolták a hatalmas palotakomplexumot. 1867-ig csak romok maradtak a helyén, amikor átfogó felújítási munkálatok kezdődtek. Ez az állapot sem tartott soká, ugyanis a japánok 300 év szünet után ismét visszatértek leigázni szegény koreaiakat, s ennek a paloták ismét csak a kárát látták. Gojong király erőskezű feleségének, Mjongszong királynénak a 1895-ös meggyilkolását követően az uralkodó végleg elhagyta a Gyeongbokgungot, mely a japánok hatalomátvételével újfent pusztulásra volt ítélve. A temérdek épületből mindössze tíz maradt meg valamennyire eredeti formájában, a többi mind le lett bontva, hogy helyet adjon a japán kormányzói épületnek. Hihetetlen belegondolni, hogy a palota újjáépítési munkálatai csak alig öt (!) éve, 2010-ben fejeződtek be!




A palota emblematikus főkapuja, a Gwanghwamun (광화문), melyről a vele szemben elterülő, hosszúkás teret is elnevezték, Szöul egyik vitathatatlan jelképének számít. Átkelve a főkapun a belső udvarra jutottunk, ahol a pénztárok is találhatóak. A felnőtt jegy 3000 KRW-ba kerül. Miután beszereztük a jegyeinket, odasiettünk a bejárathoz, ahonnan elvileg pontban 11-kor az ingyenes angol nyelvű vezetett túra indult.


Nem volt nehéz megtalálni az angol csoportot, mivel a fél udvart beterítette a sok odaérkező ember. Szerintem alsó hangon 60-70 ember csatlakozott a túrához, ráadásul az idegenvezető hölgy mondókájából – kihangosító mikrofon hiányában – egyikünk sem hallott egy árva kukkot sem, így végül pár perc után ott is hagytuk őket és a saját tempónkban, az útikönyv alapján indultunk felfedezni a palotát.

Az egyik legfőbb látnivaló a Geunjeongjeon (근정전), azaz királyi trónterem, ahol az uralkodó a formális audienciáit tartotta a miniszterekkel és hivatalnokokkal, valamit fogadta a külföldi követeket. A kétszintes épület gazdag díszítéseit érdemes mind kívülről, mind belülről megfigyelni, különös tekintettel a trónterem mennyezetének élénk színeire és csodálatos faragványaira.




Szintén szép látképet nyújt az 1412-ben épített, mesterséges tó közepén magasodó Gyeonghoeru (경회루) pavilon, melyet állami bankettek rendezésére használtak.


Ezt követően a palota északi vége felé vettük az útirányt, közben pedig jóízűen cseverésztünk. Megtudtam például, hogy Chui felmondott a munkahelyén, viszont decembertől már lesz új állása, addig pedig kipihenheti első pár munkával töltött hónapját. Hűségesen kitart a divatszakma mellett, s divattervező asszisztensként fog dolgozni a jövőben. Mesélt a Petiékkel való júliusi találkozásról, a Happyékkel történt balhéról és a kissé féltékeny pasijáról, aki mostanában nem engedi, hogy a CouchSurfing keretében fiú vendégeket fogadjon.





Közben megnézegettük az egykor királyi könyvtárat (Jibokjae, 집옥재), melynek jellegzetes, nyolcszögletű pavilonja, a Parujeong (팔우정) a koreai helyett sokkal inkább a Csing-korabeli kínai építészeti jegyeket mutatja magán.
Nem messze innen, a palota egyik leghangulatosabb részéhez érkeztünk, ugyanis a tavirózsával borított tavacska közepén álló, kis hatszögletű Hjangwonjoeng (향원정) pavilon látványa, különösen a pazar őszi színekben egészen magával ragadó.




Ezt követően a tragikus események színteréül szolgáló Geoncheongung (건청궁) következett, mely azzal vonult be a történelembe, hogy itt lett merénylet áldozata Gojong király felesége, Mjongszong (eredeti nevén Min) királyné.

Az erőskezű, innovatív gondolkodású asszony vérbeli politikus volt, tulajdonképpen ő irányította az államügyeket, míg férje Gojong király többnyire csak asszisztált mindehhez. A királynét rendkívül aggasztotta, hogy a 19. század végén, a japán-kínai háború végeztével Japán egyre inkább igyekezett kiterjeszteni befolyását a koreai királyságra.


A királyné, ellensúlyozandó a japánok előrenyomulását, nyíltan oroszpárti politikát folytatott, melyet Japán nem nézett jó szemmel. Olyannyira nem, hogy 1895. október 8-án a kora reggeli órákban, 50-60 képzett japán merénylővel megindulva, nemes egyszerűséggel rárontottak a privát rezidenciáján pihenő királynéra, s brutális módon meggyilkolták, azon nyomban elégették a testét, majd eltemették az egyik udvaron lévő fenyőfa alá. Gojong király ezt követően menekült az orosz követségre…

Szintén láttuk a Keleti Palota, azaz a koronaherceg rezidenciájának a maradványait (igen, ezt is a japánok rombolták le), melyet szintén minden koreai történelmi sorozatban emlegetnek.

Mire végigjártuk az egész Gyeongbokgung Palotát, fél 1 is elmúlt, s mindannyiunknak kopogott a szeme az éhségtől. A szintén a palota falain belül található Koreai Nemzeti Palotamúzeumot már nem volt lelkierőnk végigjárni, helyette inkább a Bukchon Hanok Falu felé vettük az irányt, abban a reményben, hogy találunk arra valamilyen szimpatikus éttermet is.

Ahogy kijöttünk a Samcheong-ro felőli kapun, egy olyan játszótéri játékba botlottunk, amely láttán lefagytunk mindannyian. Nem tudom, hogy a koreaiak hogy vannak ezzel, de a négyünk reakciójából ítélve annyi szent, hogy Magyarországon és Malajziában is enyhén szólva ferdehajlamúnak tartanák azt, aki egy ilyet helyez el egy játszótéren. Adva van egy kajánul vigyorgó, pocakos férfibábu, aki póló alól kikandikáló sörhassal, háttal egy póznának támaszkodva élvezkedve figyeli, ahogy előtte egy gyerekfigura terpeszben állva bedugja a fejét az ő lába közé, míg a társai sorban ugyanezt csinálják az előttük állónak. Ha ezt megfejelem azzal, hogy a sorban utolsóként terpesztő gyereknek kilátszik a fél feneke és épp a nadrágját próbálja visszarángatni, szerintem kijelenthetjük, nyugaton már családjogi szervezetek szempillantás alatt elbontatták volna a kétes értelmű, enyhén pervez játékelemet.


Miután magunkhoz tértünk a sokkból, elindultunk éttermet keresni. Nem húztuk sokáig a döntést, az első vállalható árú, s kevésbé lehúzósnak tűnő helyre beültünk enni. Azt leszámítva, hogy Andi rendelését elfelejtették kihozni, s külön kellett szólnunk emiatt, a hely teljesen korrekt volt. Előételnek itt is hínárlevest járt kimcshivel, majd főételnek mindenki mást kért.
Ebédet követően sétálgattunk a hangulatos Bukchon Hanok Falu (북촌한옥마을) területén, mely arról híres, hogy ezen a város ezen részén őrizték meg a legnagyobb számban és legjobb állapotukban a tradicionális, koreai építésű házakat, ún. hanok-okat.



A városvezetés persze idővel felismerte a kerület turisztikai jelentőségét, s azóta szó szerint öntik ide a pénzt, hogy az idelátogatóknak autentikus koreai hanok élményt nyújthassanak. Aki egy koreai hanok házban száll meg, még a bejáratnál le kell vennie a cipőjét, míg az alvás rendszerint a földön történik. A hanok házakat többnyire fa, kő és föld felhasználásával építik, az ablakokat üveg helyett vastag papírral borítják. Egy ilyen hanok otthonba mi is bemehettünk, ahol egy ingyenes kiállítást is meg lehetett tekinteni, mégpedig a díszes, Csoszon-korabeli koporsódíszekről – tudom, kissé morbid téma, de hihetetlen, milyen aprólékos és művészi faragványokat voltak képesek egy koporsóra faragni.




A fényképezés szerelmeseinek jó hír, hogy vannak kifejezetten ajánlott fotóhelyszínek a Bukchon Hanok negyedben, ahonnan kiváló rálátás nyílik a legjellegzetesebb házakra, elsőrangú fotótémát biztosítva.




A rossz hír, hogy ezek a helyek non-stop tömve vannak bámészkodó turistákkal és selfie-bottal hadonászó helyi fiatalokkal. Itt a megfelelő kép komponálásához bizony jó adag türelemre lesz szükség – szerencse, ha az embernek egy olyan birkatürelmű párja van, mint nekem, aki a huszadik beállított fotó után készít egy újabb képet rólam, ha az előzők nem tetszettek volna.

Becsülettel bebarangoltuk a dimbes-dombos bukchoni kerületet, úgyhogy visszafelé orientálódtunk a központ irányába. Mivel Andi a fáradtságtól kókadni kezdett, beültünk egy gyors, „életmentő” kávé erejéig az egyik sarki Dunkin Donuts-ba, majd miután Chui is elmajszolta a kalóriabombával felérő fánkját, az Insa-dong kerület szélén futó Ujeonggukro-n folytattuk az utunkat. Párszáz méter után egy furcsa kinézetű fát pillantottunk meg a túloldalon, ami leginkább egy fűzfa és egy madárpók bizarr ötvözetére hasonlított, melynek lábait sárga virágpamacsok díszítik. A különleges növény Szöul egyik legnépszerűbb buddhista templomának, a Jogyesa-templomnak (조계사) a bejáratát mutatja.

Bevallom a templom maga nem tett rám mély benyomást, ellenben a kertje, melyben az extravagáns növények, virágok egész tárházát csodálhatja meg az ember, mindannyiunk tetszését elnyerte. Olyannyira, hogy Oscar teljesen kétségbeesett, hogy fog ide vissza holnap visszatalálni, s addig nem nyugodott, amíg föl nem írta a templom nevét és pontos címét.






Mivel ekkorra már délután 4 is elmúlt, sajnos nem maradt túl sok időnk, amit Chuiékkal tölthettünk, mivel este repültünk is tovább Jeju szigetére. Lassan el kellett kezdenünk visszafelé orientálódni a City Hall metrómegálló felé, ahol egy csomagmegőrzőben hagytuk a nagy hátizsákjainkat. Útközben még meg akartunk tekinteni a híres Bosingak-harangot (보신각터), melynek megkongatása jelezte a Csoszon-időkben szöuli városkapuk nyitását és zárását. A kapukat mindennap hajnali 4-kor nyitották a harang 33-szori (!) megkongatására (nem laktam volna akkoriban a szomszédban!), míg 28-szori kongatással jelezték a kapuzárást este 10-kor. A jelenleg látható haragot 1468-ban készítették, miután elődje tönkrement egy tűzesetben. Naponta (hétfőt leszámítva) 11.30-12.20 között rendezik a harangkongató ceremóniát, amin bárki részt vehet. Nos, nekünk sikerült pont hétfő délután idevetődni, így nemcsak a kongatásról maradtunk le, de még az egész harangtartó komplexum is zárva volt.


Innen viszont már tényleg sürgősen metróra kellett szállnunk, hogy ne csússzunk meg az idővel. Visszamentünk felvenni a cuccainkat a megőrzőből (extra 4000 KRW-t kellett fizetnünk, mivel 4 óránál több ideig tartottuk ott őket), majd felpattantunk a #2 számú (zöld) metróvonalra, mely mindannyiunknak megfelelt. A Hongik University megállóhoz érve érkezett el a búcsú ideje. Adtunk Chuinak ajándékba egy kis díszcsomagolású, magyar pirospaprikát, míg ő egy duriános édességgel lepett meg minket. Megígérte, hogy legközelebb már tényleg Európában fogunk találkozni, most rajta a sor! Így legyen.

Andival átszálltunk a reptéri gyorsvasúti vonalra (AREX), mellyel mindössze 2 megálló és 10-15 perc múlva meg is érkeztünk a Gimpo Nemzetközi Repülőtérre (김포국제공항). A döbbenetesen gyors és hatékony vasúti összeköttetés a belvárossal minden várakozást felülmúlt, s az egyértelmű kiírásokkal és irányokkal könnyedén elnavigáltuk magunkat a belföldi járatokat kiszolgáló terminálig.



Megkerestük a mi járatunkhoz tartozó check-in pultot, majd feladtuk a csomagjainkat. Meglepetésünkre, a feladott poggyász átvételéről szóló visszaigazolást csak 20 perccel később adták oda, miután külön átvilágították a hátizsákjainkat. A megszokotthoz képest a beszállókártya is rendhagyó formaiságot öltött, mivel egy bugyi rózsaszín számlapapírra nyomtatták az egészet.



Ezek kifejezett lelkesedéssel vártam a repülést. Kíváncsi voltam, milyen géppel fogunk utazni, hiszen mégiscsak egy kis 45 perces belföldi járatról van szó, egyáltalán tele lesz-e a gép. Mint kiderült, meglehetősen mellélőttem a tippjeimmel. Nagyjából 15 percente felszáll egy Jeju-ra induló gép, s nem kis 20 fős, rotoros repülőkről van szó, hanem rendes Boeing 737-esekről, melyek egytől-egyik tömve vannak utasokkal.

Jeju-ra három koreai fapados légitársaság repül a Gimpóról – az Eastar Jet, a t’way és Jeju Air. Végül verhetetlen árai miatt (35.700 KRW/fő, ami kb. 8500 Ft) az utóbbit választottuk, s nem is kellett csalódnunk.

A Jeju Air járatunk teljesen pontosan indult (19.40), az ígértnél előbb érkezett (20.15), és még ráadásul ingyen narancslevet is felszolgáltak a fedélzeten, amely azontúl, hogy fapadoshoz képest elképesztően ritka és szép gesztus, de még remekül illik is a cég narancssárga designjához.


Maga a jejui reptér is magasan felülmúlta az elvárásaimat, ugyanis nem éppen egy Sármellékhez hasonló, lesajnált kis vidék reptérről van szó – tavaly két és félszer nagyon utasforgalmat bonyolított Ferihegynél és évek óta veri a Gimpót is.


Olyan sok járat érkezik egyszerre Szöulból, hogy a csomagkiadó szalagoknál nem volt teljesen egyértelmű, hol is kéne várni a hátizsákjainkat. Végül gond nélkül megjöttek, úgyhogy hoztunk egy-egy ingyenes Jeju térképet a turista infópultról, majd felszálltunk a terminálépület elől induló, #500 számú buszra (1200 KRW/fő).



Bár a szállásfoglalásunkhoz kapott visszaigazoló e-mailben küldtek térképet a hostelhez való eljutáshoz, de a leszállást követően a két lehetséges irányból természetesen a rosszon indultunk el először.

Végül keringtünk egy sort, mire megtaláltuk azt a G25 nevű élelmiszerboltot, amellyel szemben lévő sikátor végében található a hostelünk, a Greenday Guesthouse.

A cipőt itt is már az ajtóban le kellett venni, s csak azután lehetett belépni a folyosóra és a közösségi szobába. Mindenekelőtt fizettünk, majd megmutatták a szobáinkat – én egy négyágyas férfiszobát kaptam, míg Andi öt lánnyal osztozott a sajátján. A hostel meglehetősen szigorú házirendet követel meg a vendégei részéről. Este 11-kor lámpaoltás és takarodó mindenkinek, sőt Andit még arra is megkérték, hogy lehetőleg ezután ne használja a fürdőt, nehogy zavarja a többieket.

Ez a megoldás már csak azért is röhejes, mert így az összes „partiarc” kivonult a bejárati ajtó elé dumálni és iszogatni, mindössze pár méterre a hálószobák nyitott ablakaitól, így százszor akkora hangzavarban kellett elaludni, mintha b
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
hunylac - 2016.03.23. 15:21

Csak most látom, hogy a 18-ből mindössze 4 nap fért is ide ki helyszűkében. Többit ITT találjátok: http://rokavar.blogspot.hu/2016/02/del-korea.html

jevgenyi - 2016.03.23. 14:30

jevgenyi - 2016.03.23. 14:30

jevgenyi - 2016.03.23. 14:29

Nagyon igényes beszámoló, élvezettel olvastam. Gratulálok!


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina