..." />

Hirtelen Alpok (Svájc)

Svájc

Ott-tartózkodás ideje: 2015. jún. 15.  - 2015. jún. 25. (10 nap)

0 hozzászólás I 584 látogató olvasta. Rögzítve: 2017. jan. 31. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar cobranco Beszámolója

Cimkék: alpok  biciklitúra  cobranco  hegyek  kerékpártúra  sport  svájc 

Videó:



Túrabeszámoló:

Előzmények :
Már a 2014-es olasz, francia túra után körvonalazódott, hogy 2015-ben Svájc lesz a célkeresztben, mert ebben a hegyekkel jól ellátott országban, annyi a csodálatos látnivaló, hogy szinte kötelező megint (2010, és 2012 után) egy új részével közelebbi ismeretséget kötni. Az eddigiektől eltérően nem vadkempinget terveztünk, ami meglepő lehet azok számára, akik figyelemmel követik Cobranco filmjeit, melyekből kiviláglik, hogy a felesleges pénzköltés egyik nagy ellenségét tisztelhetjük személyében. Sőt, ami tovább fokozza a helyzetet, az az, hogy az eddigi öt, közös Alpok-túránkon, a közel 40 éjszaka egyikén sem aludtunk campingben, most mégis ezt terveztük. Nem, nem bolondultunk meg, nem is a nagy összegű büntetés Damokles kardjától való félelem az oka ennek, hanem az, hogy a kirándulás egy részét csillag-túra szerűre tervezte Cobranco. Az eddigi barangolásaink mintáját követte az idei túra eleje, miszerint a célzónáig autóval mentünk, ahonnan málhával indultunk útnak, de 2,5 nap után elfoglaltuk a szállást, illetve beköltöztünk egy campingbe, - innentől a túra közepe újszerűvé változott - ahonnan néhány nap „csupasz„ bringás túrázgatás után, az autóhoz felmálházott kerékpárokkal tértünk vissza. Már jól körbeírtam, miközben semmi értékelhető információt nem osztottam meg az olvasóval, annak érdekében, hátha sikerül a kíváncsiságát annyira felcsigázni, hogy elolvassa az alábbi sorokat is. Mikor ezeket a sorokat írom, akkor éppen dúl a vita, a Star Wars VII. (továbbiakban: SW7) kedvelői és ellenzői között, hogy jó film-e, vagy teljesen vacak. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a „spoilerezés” – jelentsen ez bármit is - az egy nagyon unintelligens viselkedési forma megtestesülése, mások várakozásainak idő előtti beteljesítése, így megvetendő dolog. Én a spoilerről először a ’70-es évek elején hallottam, sőt akkor láttam is ilyen eszközt, igaz azok autóra szerelve próbálták a levegőt elterelni bizonyos, - akkor még számomra érthetetlen – okból. Na most ilyen előzmények után, csak néztem bambán, amikor minden SW7-tel foglalkozó cikkben a leggyakoribb szó lett a spoiler. Ezeket a gondolatokat azért osztom meg a kedves olvasóval, hogy ha nem talál meg sok információt, a még meg nem jelent videók előtt, az azért van, mert nem akartam a légellenállás növelni. (t.i.: a spoiler növeli a leszorító erőt, de a légellenállást is, bár teherautók tetejére fabrikáltak pont csökkentik, de itt versenyautókra gondoltam. Ezt más én sem tudom követni.) Szóval szeretnék én is trendi lenni és nem „spoilerezni”, vagy magyarul: nem szeretném követni a jelenlegi divatot, és nem lőném le idő előtt a poénokat.
Azért a terv főbb momentumait megemlítem: Walenstadt (430 m) – Walensee - Klöntalersee (850 m) - Pragel-pass (1.550 m) – Schwyz (480 m) – Vierwaldstatter-see (435 m) – Luzern (440 m)-Sarnersee (480 m) – Lungernsee (694 m) – Brünigpass (1.010 m) – Meiringen (600 m) – Innertkirchen camping (630 m). Innen – gyakorlatilag – málha nélküli csillagtúrák, félnapos túratervek is voltak a tarsolyban, pl. Engstlensee (1.854 m), Meiringen feletti dimbek-dombok, Hasliberg, felkészülve az időjárás kiszámíthatatlanságára. Egyésznapos tervek: Grimselpass (2.165 m), Grosse Scheideegg (1.984 m) – Laiterbrunnen (810 m) – seilbahn a platóra (1.480 m), majd bringával Mürren (1.640 m) ahol szemtől szembe, szerettünk volna kerüln a Jungfrau híres csúcsával (4.158 m), pihenésképpen Bienzersee (565 m) – Thunersee (563 m) tókerülgetős nap. A hazaútra is voltak látványos tervek, pl. a Sustenpass (2.224 m), Urnersee (440 m), Ibergeregg (1.406 m), Shilsee (893 m), Wagitalersee (897 m).
A tervek után vissza a fő vonulathoz, a túrához: az előző évi nyár időjárása után – ami valljuk meg hagyott némi kívánni valót maga után -, a 2015-ös egészen jól alakult, nem volt sok eső, sokat sütött a nap, időnként dög meleg volt, amit így utólag én nagyon jóra értékelek. Előzetesen felmerült a július eleje, közepe, vége, augusztus második fele, mint lehetséges indulási időpont, de ahogy közeledtünk, egyre inkább tolódott az indulás. Ebben az én családi elfoglaltságaim játszották a fő szerepet, mint feleség szabadság fix helye, osztrák családi kirándulás, ballagás, diplomaosztó (gyerekek), nekem augusztus 15.-ig munkahelyi elfoglaltság. Tehát a szokásos nyári bolondok-háza, miközben négy hőhullám söpört végig hazánkon és szinte egész európán, ami egyre nagyobb feszültséggel töltött fel minket, vajon amikor már tudunk menni, akkor marad-e még egy kis jó idő, az időjárás felelős rulettjében? Így jutottunk el augusztus közepéhez, amikor már nem tűnt túl rózsásnak az időjárás előrejelzés, de az idő szorításában, – amikor 3-4 szép napot jósolt a svájci időjós (meteoblue.com) - nemzetalapítónk névnapján délután felkerekedtünk.
Na, de nem vágok rögtön bele a túrán történtek taglalásába, nehogy az a vád érjen, hogy kurtán-furcsán összecsaptam a leírást.
Tehát még néhány szót vesztegetnék a felkészülésre, hiszen európa legnagyobb hegyei közé készültünk, így nyilvánvaló, hogy csak jó edzettségi állapotban indulhattunk el. Cobranco még júliusban végigtekerte a Déli-Kárpátok emelkedőit-lejtőit „keresztül-kasul”, így az Ő edzettsége elég jól alakult, ráadásul az itthoni jó időben szinten tudta ezt tartani. Én minden évben március körül, - amikor kimegyek a Bükkbe bringával – konstatálom, hát ez bizony nagyon nehéz, és nem értem, hogy az előző években miként bírtam azokat az emelkedőket, amiket most nem. Persze emlékszem rá, hogy tavaly is ez volt a helyzet és május vége felé már jobb lesz a helyzet, de ez nem vígasztal, eleinte elkeserítően megy a tekerés. Valószínűleg ez a kor előrehaladtával nem fog sokat javulni, - sőt - de rossz érzés ellenére csinálni kell, különben tényleg semmit nem alakul az állóképesség. Aztán a jó idő beköszöntével a formám is javulni kezdett és júniustól már málhával róttam a köreimet. Persze nem akkora súllyal, mint az Alpok túrákon, hanem csak a hátsó táskát tettem fel, bele jó adag ruha, amit otthon találtam és máris kész volt a túlsúlyos edzés eszköz. A csupasz bringám 10 kg-os, az edzésre felmálházott pedig 20 kg-os volt (az Alpok túrán kb. 45 kg-os). Nagyon ambivalens érzés volt a megszokott – százszor járt utakon – 160-as pulzussal, sokkal lassabban felmenni, mint ahogyan eddig megszoktam. Ráadásul nem kis, rövid köröket mentem, nem is a megszokott Miskolc-Szilvásvárad-Miskolc túrákat (80km), hanem a 115 km-es túrákat, - ami szintén útba ejti Szilvásváradot, - de megvolt az okom a nagy elszántságra, hiszen Svájcra kellett felkészülni. A családtagjaim szemében láttam a sajnálatot, egy olyan ember iránt, aki megőrült és a 38 C-os hőmérséklet előrejelzés esetén is elmegy a 115-ösre, hiába bizonygattam, hogy ez nekem jól esik. Ha fizikailag nem is mindig volt könnyű, de a tudat, hogy megteszek mindent, annak érdekében, hogy a NAGY túrára jó állapotban legyek, jó érzéssel töltött el, már ez is kis katarzis. Mindenkit arra biztatok, hogy tűzzön maga elé elérendő feladatokat, olyanokat melyek nem könnyen érhetők el, mert a teljesítés utáni eufóriát nagyon kellemes átélni, sőt a visszaemlékezés is termeli az endorfint.
Már lehet, hogy túlzásba vittem az előzmények taglalását, így rátérek a részletekre, vagy mégsem, mert közben eszembe jutott még valami. A túrára terveztem és építettem egy új napelemes eszközt, amelyről lehet GPS-t, telefont, kamerát, miegyebet tölteni, de erről nem akarok itt többet írni, mert majd egy külön anyagban foglalnám össze az ezzel kapcsolatos mondandómat, hogy akit nem érdekel, annak ne raboljuk az idejét.

Részletes leírás :
0. nap 2015.08.20. csütörtök
A túra helyszíne Svájc volt – erről már írtam – az autós szakasz végpontjaként a Walensee partján található Walenstadt-ot, vagy annak környékét néztük ki. Ez a város Lichtensteintől csak néhány km-re, de Miskolctól nagyjából 1.250 km-re található, így megint nagyon hosszú utazás várt ránk a bringás szakasz előtt, mivel a költségek kordában tartása miatt az utazó-sebességünk csak 100-110 km/h volt. A szokásoknak megfelelően délután indultunk útnak, de nem túl korán, hogy az osztrák pályamatrica 10 napos időtartamából ne pocsékoljunk el egy napot, – mert arra szükségünk lehet hazafelé – így éjfél körül léptük át a határt és egész éjjel haladtunk, hogy a reggeli órákban útra készen állhassunk a tó partján. Az oda utat nem cizellálnám túl, nem nagyon különbözött eddigi útjainktól, éjjel kevés, 1-2 órás alvás, folyamatos haladás, majd a célzónába hulla fáradtan érkezés. Talán még annyi érdekesség, hogy az Arlberg alagút felújítása miatt a forgalmat felterelték a sógorok az Arlberg hágóra (1.793 m), ami még éjszaka is torlódást okozott a bazi nagy kamionok miatt. Mi eleve erre mentünk volna a fizetős alagút miatt, - eddig mindig nagyon gyér forgalommal találkoztunk, - most viszont rabolta az időnket a sok lassú jármű.

1. nap (2015.08.21. péntek 77 km, 1.333 m szint)

A tervek szerint a következő útvonalat követve: Walenstadt (430 m) – Walensee - Nafels (440 m) – Klöntalersee (850 m) - Pragel-pass (1.550 m) – Muotathal (639 m) szerettünk volna Schwyz (480 m) közelébe férkőzni. Rögtön az elején leszögezem, sikerült, de hogy milyen történések közepette, azt az alábbiakban próbálom felidézni.
Ahogy elhagytuk az autóval Lichtensteint, már nem voltunk messze a kiszemelt célzónától, de menet közben nem tűnt könnyűnek helyet találni az utónak, ezért még Walenstadt előtt Flums környékén Cobranco beugrott egy helyi benzinkúthoz kérdezősködni, ahonnan egy kis papírra skiccelt útvonal javaslattal jött ki, amit – fáradtságtól – üveges tekintettel próbáltam követni, és jelentem sikerült is megtalálni Flums pályaudvarának átépítés alatti parkolóját, ahol e tény miatt nem kellett fizetni. Az időjárás nem volt elkeserítő, de hurrá optimizmusra sem adott okot, a 11-kor mért 16 C, bár az égen csak kisebb felhők sodródtak, a nap is szépen világított. A GPS utólag megnézett adatai szerint 11:38:50-kor indultunk Walenstadt és a Walensee irányába, vagyis megkezdődött a várva-várt Alpok-túra. Mint távolból - a kedveshez - érkező, epekedő szerelmes, úgy vártam, hogy ismét láthassam a számomra oly’ áhított üde zöld mezőket, égbe-törő csipkés gerinceket, türkizben pompázó tavakat, és tessék a hosszú – egy éves - várakozás alatt elképzelt környezetben vagyok megint, ami szinte hihetetlen látvánnyal fogadott. Ahogy megláttam a tavat és annak északi oldalán emelkedő hatalmas gerincet, már el is felejtettem az éjszakai vezetés fáradalmait, csak a látványra koncentráltam, megbabonázva. Az igaz szerelmet jellemzi ez az érzés, hiába nem találkoztunk régen, de a viszontlátás öröme újra előcsalja eddigi együttléteink csodáit, és új örömöket vetít előre.

Az érzékek, érzelmek birodalmából a pőre földre visszatérve folytatom a történtek taglalását, de közben visszaugranék vagy 30 percet az időben. A lemálházás közben történt ugyanis, hogy természet anyánk jelezte, sürgősen kukoricásra lenne szükségem, de sajnos még a kerékpárok nem álltak készen és egy város közepén voltunk, így nem volt más választásom toilet keresésére indultam. Szerencsésen meg is találtam az állomás épülete mellett – az autótól kb. 150 m-re – csak sajnos pénz bedobását igényelte az ajtó nyitáshoz. Persze az nem volt nálam, így vissza settenkedtem az autóhoz, ahol magamhoz vettem az érméket és indultam volna vissza, amikor földbe gyökerezett a lábam, mintha UFO-t láttam volna. Lehet, jobb lett volna az UFO, mert akkor lett volna mire fogni, miért lett barna a nadrágom, de nem az volt, hanem a takarító brigád, ami a kiszemelt helyiséget próbálta – pont most, ebben a feszítő gondokkal teli időszakban - kitakarítani. Amíg a kínos lassúsággal, alapossággal végzett takarítás zajlott, végig gondoltam az elmúlt kb. 20 óra mivel is telt a vezetésen kívül.

Hát persze, evéssel ivással, legalábbis nekem, mert Cobranco nem evett, nem ivott, mint a nagy műtétre előkészített beteg, bezzeg én megettem 5-6 szendvicset, sütit, megittam 2 liter folyadékot. Most már érthető a hívó szó egyre sürgetőbb hangneme, de sajnos még mindig takarítanak. Na végre elmentek, irány a megmentő zug, csak nehogy valaki beelőzzön, mert akkor baj lesz. Próbáltam szaporázni a lépteimet, de nem sikerült gyorsan, hosszúkat lépni. Valahogy eljutottam az ígéret földjére és a megfelelő mennyiségű apró (apró!?) bedobása után feltárult a paradicsom. A toilet belül fantasztikus volt, a falak saválló acélból, a padló rácsos acél, minden steril, itt akár műteni is lehetne, a falon a tükör, maga a fal anyaga, csak fényesre polírozva, látszott rajta, hogy a volt keleti tábor valamelyik rossz magaviseletű egyede már régen nem járt erre hiszen több tekercs papír is hívogatva integetett a polcon. Bent még zuhanyzó is rendelkezésre állt tusfürdővel, jó illatokkal. Már egészen jól belaktam a helyet, mikor eszembe jutott menni kellene, hiszen nem emiatt vagyunk itt.

Igen, ha valaki csak ennyit látna Svájcból, már az is elég egy életre, néhány anekdotához, de ránk még vártak a kalandok.

Tehát elindultunk a pályaudvar mellett ÉNY irányba vezető kerékpárúton és pár száz méter megtétele után rácsodálkoztam egy logisztikai bázis napelemeire, illetve ezek igen ötletes elhelyezkedésére, vélt működésére. Egymástól 35 méterre elhelyezkedő 5-6 méter magas oszlopokon lévő kereszttartókra acélsodronyokat álmodtak a svájci mérnökök, és ezekre a sodronyokra rögzítették a napelem csoportokat. Egy-egy ilyen csoportban kb. 8 m2 napelem helyezkedett el (60 csoportot számoltam). A sodronyok egymással ellentétes irányú húzásával lehet a napelemek irányultságát változtatni, míg minden ilyen napelem csoporthoz tartozott egy motor, mely a sodronyok síkjához képest tudta változtatni a napelemek dőlését, mellyel a nap követése megoldható, mivel a berendezés tájolása nem volt optimális, de így jó eredmény érhető el a termelt energia mennyiségét illetően, nem túl nagy ráfordítással.

Ez már a második csoda volt, pedig a bicskáról, vonatról nem is esett szó. A vonatról most rögtön ejtek is néhány szót, mert megérdemli, hiszen a 2 (két) percenként közlekedő hosszú szerelvények, illetve inkább a svájciak megérdemlik, hogy csodálattal adózzunk működő rendszerüknek. A leglehetetlenebb helyekre is elviszik a vasutat, viadukton, alagutakon, szűk szurdokokon keresztül, fel egészen a hegycsúcsokig.

A kerékpárút a vasút mellett vezetett, jobboldalt és előttünk felhőbe vesző gerincű, 2.000 m feletti magasságú hegyek vonzották tekintetünket. Még 6 km-t sem haladtunk, máris feltűnt a türkiz színben pompázó Walensee, melynek déli partján haladtunk tovább, miközben a látvány olyan volt, hogy le sem tudtam venni a tekintetemet a tóról és hegyekről. Talán ennek is volt köszönhető, hogy elmulasztottuk a tó közvetlen partján vezető bringaútra való rátérést, és mire ezt észleltük, már jó darabon haladtunk az élénk forgalmú főúton. Félve attól, hogy később már nem lesz mód lemenni a partra, hirtelen visszafordultunk és ez nagyon jó döntésnek bizonyult.

A túlparton, - mintha valami őrült, részeg óriás a csákányát belevágta volna a sziklába – nagy négyszög alakú barlang kijárata uralta a csupasz sziklafalat, felette még mindig a felhőbe lógtak a dínók tarajos hátára emlékeztető hegyek csúcsai, miközben már a nap is ki-kisütött, így hívogatva minket egy kis borzongós fürdésre, de mi még kérettük magunkat. Haladtunk a hullámvasút alapra épített kerékpárúton, az egyre javuló időben, amikor egyszer csak valami építkezés miatt felzavartak minket egy meredek útra, aminek tetejéről jó kilátás nyílt a tó keleti medencéjére, ahonnan jöttünk. Néhány fénykép elkészítése után már gurultuk is vissza azt a 40-50 m szintet, amit megmásztunk. Ekkor már – lévén délután egy óra – szóvá tettem, hogy jó lenne reggelizni,Cobranco most kivételesen nem kérette magát és szerencsére rövidesen találtunk egy padot jó kilátással, és a nap is kisütött.

A reggeli elfogyasztása után már tudtunk ellenállni a hívogató sziréneknek, akik azt szerették volna, ha bemegyünk a tóba. A jó időre tekintettel beadtuk a derekunkat és csobbantunk, de előtte én még egy bokorban átvettem a furdőnacit,ami utólag jó döntésnek bizonyult. A víz igen friss volt, legalábbis a felső réteg, mert - ahogy függőlegesen tapostam egy keveset, nehogy elsüllyedjek, - a felkavart alsó régiók fagyásveszélyes helyzetet idéztek elő, így én gyorsan elhagytam a medencét, míg Cobranco fagyoskodott egy keveset. Kint a parton újra meglátogattam a bokrot, hogy a vizes gatyát átcseréljem szárazra, azt pedig kiterítettem a napelem mellé a csomagra. Továbbindulva egy ipari területre vezetett az út és már láttuk a zsákutca táblát, mikor kiderült, hogy egy szinte függőleges falnak kinéző úton tudjuk megkerülni a hegyet.

Itt rögtön beütött egy műszaki probléma, - ami végig kísért a túrán – nevezetesen, hogy az első átdobó nevéhez nem méltóan nem dobta át a láncot a legkisebb fogaskerékre, legalábbis terhelés alatt nem, így az emelkedő megkezdése után szépen váltogattam a nagy fogaskerekek felé hátul és tapostam, majd meg kellett állni, és a támasztót a földre téve a bringát próbáltam egy kézzel úgy magam felé húzni, hogy a hátsó kerék forogni tudjon a levegőben,ami nem volt egy egyszerű feladat,mivel a bringa összsúlya az 50 felé közelített. A másik kezemmel pedig egyidőben tekerni a pedált és nyomni a váltó lemezét, hogy leváltson végre. Néhány próbálkozás után, a kezem, a köröm alatti rész átvette a frissen olajozott lánc szép fekete színét, de végre sikerült leváltani. Már csak el kellett indulni tízen %-os emelkedőn. Felérve az emelkedő tetejére jó rálátás nyílott a tóra, majd murvás úton haladtunk, végül visszatértünk a tó szintjére egy helyenként 20-25%-os lejtőn, ahol igencsak kellett húzni a féket. Alig hagytuk magunk mögött a nagy buckát, máris újabb érdekes alakzatok, jelentek meg az úton, alagutak. Nagyon hangulatos volt bennük tekerni, az egyik kifejezetten vasúti alagútra emlékeztetett.

Az alagutas szakasz után értük el tó egyik befolyóját az Echerkanal-t, mely mentén folyásiránnyal szemben, dél felé vettük az irányt. Ahogy beértünk a völgybe, rögtön feltűntek a hirtelen nagy hegyek, ami azt jelenti, hogy minden átmenet nélkül a sík völgyből szinte függőleges falak emelkedtek az égbe. A völgy 450 m körüli magasságban terült el, a látott hegy – a Rautispitz - csúcsa pedig 2.273 m-es volt. Elhaladva Nafels-Mollis mellet már látszott jobbra (nyugat felé) az a rés két hegy között, ahol érzésünk szerint a Pragelpass-ra vezető út elindul felfelé. És igen Reidern (530 m) településnél megkezdődött a Klöntal meghódítása. Na, nem valami gyorsan, mert az emelkedő eleinte ugyan csak 5-6%-os meredekségű volt, de néhány kanyar után hirtelen 10%-os falon kezdtünk mászni. Izzadtunk rendesen, mivel a nap is rákapcsolt és sütött ezerrel, mi közben még a fülünkön is vettük a levegőt. Ekkor még azt gondoltuk hű, de kemény ez, kicsit később a 10% már pihentetőnek tűnt a 12-13% mellett, tehát az emelkedő tovább nehezedett. Megálltunk pihenni és megnéztük mit is mond – az előre letöltött és kinyomtatott – szintdiagram a hágóról. Bár a videón megállapítottuk, „annyiban van igaza, hogy emelkedik, de az emelkedési meredekséget nem igazán mutatta jól”, utólag egy kicsit árnyalnám a képet. Ez a diagram rengeteg adatot tartalmaz, nem csak a kilométerenkénti átlag, hanem az adott km maximális meredekségét is, külön színezi mind a kettőt. (Ha valakit érdekel honnan töltöttük le akkor itt a link: http://www.cyclingcols.com/col/Pragel)

Nekem ez informatívabb volt, mint az eddig használt www.climbbybike.com, és ezen a hágón, ahol többször egészen lankásra váltott az út, nem lett volna elég az átlagmeredekség. Két évvel ezelőtt a Dolomitokban is jó megtévesztett a használt diagram.

Végül csak felküzdöttük magunkat a Klöntalersee-hez (850 m), és azt kell mondjam megérte a befektetett munkát, mert nem csak csodálatos türkiz színben ragyogott, de a felette szinte függőlegesen az égbetörő sziklákkal lélegzet elállító képet alkotott. A tó déli oldalán őrséget álló tömb csúcsai 2.800-2.900 m magasságba nyúltak, vagyis a vízfelszín felett több, mint 2 km-rel voltak magasabban. Cobranco persze csobbant egyet a jéghideg vízben, én ezt kihagytam, mert a fürdőruhámat még a Walensee-nél levettem, itt meg nem volt sehol takarás, ahol átöltözhettem volna, meg különben sincsenek úszóhártyák az ujjaim között, mint az előbb emlegetett rendező/kameraman-nak. Már erősen délután volt, amikor tovább indultunk, a tó mellett futó kb. 5 km hosszú, látványos panorámaúton, hogy a hágó második felét (700 m) is leküzdjük. Ez az út fantasztikus vonalvezetéssel haladt, nekem szinte kicsavarodott a nyakam, mert folyamatosan balra néztem, alig tudtam a tó látványával, színével betelni. A fölötte magasodó csúcsokat csak pillanatokra tudtam megpillantani, annyira meredeken kellett felfelé nézni, féltem, hogy a nyakam úgy marad. Sajnos hamar végigmentünk a víz mellett és megkezdtük az egyre meredekebb emelkedőn a kapaszkodást. Itt azonban újabb szépségeket fedeztem fel, a sziklás falak között terepasztal-szerű élénk zöld legelőket, az elszórtan elhelyezkedő házakat, és visszatekintve a délutáni napfényben fürdő tavat. Ahogy emelkedett az út és a nap szállt egyre lejjebb, más-más árnyalatok kezdtek dominálni.

Ezeket az élményeket akkor lehetett begyűjteni, amikor a szerpentínező út visszafordító kanyarjaiban ismét kelet felé haladtunk. Egy idő után elmaradtak a kanyarok, és ahogy elhagytuk a tó környékét, a legelők egyre inkább felváltották a sziklás hegyoldalakat, a völgy kitárult előttünk. A szép látványért azonban meg kellett küzdeni, a folyamatosan 10% feletti meredekségű úton,ami néha-néha átcsapott ijesztésképpen 18%-ba is. Maga a hágóút is tartogatott érdekességet, hiszen csak 1.550 m-en volt a pass, de már 1.400 m-től megritkultak a fák és 1.500 m-től teljesen el is maradtak, mint egy 2.000 m feletti hágó felső régióiban. Közvetlen a hágó előtt még egy kis hullámvasút is volt, majd megérkeztünk a nem túl attraktív hágóra. Csak egy kis tábla – rajta a magasság adata - jelezte, hol is járunk, illetve néhány kerékpáros matrica is virított a fehérre festett fémen. A murvás parkolóban téblábolt egy férfi, akit Cobranco megszólított és megkérdezte lefényképezne-e minket. A jóember kicsit hezitált, majd jelezte, persze megteszi és elővette saját gépét. Ezt nem nagyon értettük, Cobranco meggyőzte, hogy inkább a mi gépünkkel tegye, mert így egyszerűbb lesz hozzájutnunk az eredményhez.

Jaj, majd elfelejtettem, hogy az egyik bringázós/túrázós kolléga megajándékozta Cobrancot olyan kis matricákkal – ezeket maga gyártatta le -, melyeket a hágótáblákra lehet ragasztani és „Túrák Cobranco” feliratot tartalmazzák. Még a 2013-as Dolomitok túrán merült fel, amikor a Passo d. Mauria (1.298 m) hágóra felértünk, hogy neki is jó lenne ilyen kis matrica, megjelölni a teljesített hágókat és ezt el is mondta a filmen,izgazándiból csak poénnak szánva. És lőn, teljesült a kívánság, már mi is ragasztgatunk, köszönjük az önzetlen felajánlást Bihargó kollégának.

A szokásos fényképek, videósnittek elkészítése után át, illetve felöltöztünk és fél nyolc felé megkezdtük a süllyedést. Eleinte igen lankás, helyenként emelkedős volt a keskeny út. A táj jellege teljesen megváltozott, vaddá vált, ős-fenyvesek, óriási alaktalan sziklák szegélyezték az utat, sőt páfrányok, buja növényzet, míg a túloldalon szinte teljesen kopár volt az utolsó 100 m. A hágótól számított 3-4 km-re hirtelen meredekebbre váltott az út (7-8 %), miközben egyik oldalon meredek fal, a másikon villanypásztor, persze Cobranco-t nem zavarta a járda keskenységű út, úgy vágtázott lefelé, hogy rossz volt nézni. Ahogy megérkeztünk a Muotathal felső részére, eltűntek a fenyők és ismét az üde zöld terepasztal uralta a tájat. Sajnos nem lehetett gyönyörködni hosszasan benne, mert a lejtés 15 % fölé emelkedett, a kezem is elzsibbadt a fékkarok húzásától, miközben az út minőségéről nem feltétlenül Svájc ugrana be az embereknek. Persze nem akarok igazságtalan lenni, valószínűleg a zord tél, a gépsoroknak nehezen megközelíthető hely is lehet az oka az úthibáknak. Ahogy 900 m alá csökkent a magasság, egyre meredekebb lett az út, először 15, majd 20, sőt 25 % is feltűnt a kijelzőn.Bele se merek gondolni,mi lett volna,ha erről kell feljönni.Köszönet Cobranconak,aki ezt előre tudva,erre a szakaszra /éppen ezért/lejtmenetet tervezett be. Egy jó kilátással kecsegtető helyen megálltunk, fényképeztem, Cobranco videozott, amikor megtapogattam a felnit, nem lett-e nagyon meleg. Illetve nem tapogattam meg, mert ahogy hozzá közelítettem a kezem, éreztem a hősugárzást, így gyorsan visszahúztam , majd 0,1 mp-nyi időre megérintettem – a tűzforró felnit - és megijedtem, hogy vajon a belső kibírja-e ezt. A baj megelőzése érdekében vártunk vagy 5 percet és csak ezután ereszkedtünk tovább le a völgybe, mely 650 m körül kinyílt és az út meredeksége is megszelídült. Ekkor a nap már eltette magát éjszakára, a sötétség kezdte átvenni a hatalmat a fénytől, bár a győzelméig volt egy kis időnk, de igyekeznünk kellett, hiszen a táborhely keresési projekt is időigényes hobbi. A fáktól, bokroktól mentes, hullámos legelők között véletlenszerűen eloszló parasztházak nem könnyítették meg helyzetünket, Cobranco 3-4 helyet is szemrevételezett, de elvetette őket. Már szinte sötétben jött le egy domb tetejéről elégedetten, végre megvan a táborhely, viszont még nem vacsoráztunk. Vackolás helyett a főúton még legurultunk vagy 1 km-t, ahol egy parkoló szélén találtunk vacsorázó helyet. Cobranco egy szétvert parkoló-automatát rejtő kivilágított, fából készített, buszmegállóra hasonlító alkotmányba vette be magát, míg én egy beton szegélyköre pakoltam az ennivalót és az elmaradhatatlan teát. Már korom-sötét volt, a csillagok villogva szikráztak a tiszta égen, mikor elindultunk vissza, a kinézett helyre. A dombra nagy nehezen feltoltuk a bringákat a harmatos fűben, majd lámpafényben felállítottuk a sátrat és az elmaradhatatlan akkutöltés közepette kezdtem volna álomba zuhanni,amikor Cobranco előadásában kénytelen voltam meghallgatni egy „altatódalt”,amely után sokáig töprengtem,hogy a röhögés vagy az elalvás lenne a jobb választás,végül az utóbbi mellett döntöttem.

Forrás:
www.cobranco.hu
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina