Alpesi riviera (Svájc)

Svájc

Ott-tartózkodás ideje: 2015. aug. 15.  - 2015. aug. 31. (16 nap)

0 hozzászólás I 816 látogató olvasta. Rögzítve: 2017. ápr. 14. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar cobranco Beszámolója

Cimkék: alpesi tavak  alpok  biciklitúra  bringatúra  brunnen  cobranco  kerékpártúra  luzern  meiringen  pilatus hegy  rigi  schwyz  sport  svájc  urnersee  útifilm  wierwaldstattersee 

Kirándulás Európa talán legszebb és legirigyeltebb országában.Sport,lélegzetelállító látványvilág ,kerékpáros kalandtúra keretében.,egyedi kommentárral.

2. rész: " Mint a tenger"



Útvonal:
Muotathal-Schwyz-Ingebohl-Vierwald Statter See/Négy kanton Tava: Brunnen-Gersau-Vitznau-Weggis-Küssnacht am Rigi/-Luzern-Alpnacher see-Sarnen-Sarner see-Lungerer see-Lungern-Brünigpass/1008m/-Meiringen-Innertkirchen

Túrabeszámoló:

A napi terv nagy vonalakban a következő volt: Schwyz (480 m) – Vierwaldstatter-see (435 m) – Luzern (440 m)-Sarnersee (480 m) – Lungernsee (694 m) – Brünigpass (1.010 m) – Meiringen (600 m) – Innertkirchen camping (630 m).
Reggel óriási durranásokra riadtunk fel, mintha hajtóvadászat lett volna, Cobranco hirtelen kiugrott a sátorból és próbálta megfejteni, vajon ránk lőnek-e. Ja, mert nem mondtam ezek a durranások viszonylag közelről jövő lövések hangjai voltak. Egy idő után arra jutottunk, hogy talán lőtér lehet a környéken, de nem tűnt túl jó ötletnek szombat reggel 7-kor durrogtatni. Ha már felkeltünk, akkor szét is néztünk és igen impozáns környezetet fedeztünk fel a csodás reggeli napfényben.

Este már vak-sötétben jöttünk fel egy kisebb domb tetejére és tettük le a sátrat, emiatt nem láttuk a tőlünk keletre elterülő – felszálló - párába burkolózó csinos kis tavat.

A fű oly-annyira vizes volt, hogy egy lépés után átázott a cipőm, mintha a tóban sétáltam volna. A sátor száradására vártunk, a nap pedig jó partner volt ebben, így pakolás után 9:06-kor útnak indultunk az első város, Schwyz irányába,amit 5 km gurulás után értünk el. Sajnos nem leltük meg a bringautat és a nagy forgalmú főúton ereszkedtünk.

Majd Hinter Ilbach-Ingenbohl-Brunen útvonalat követve értük el a VierwaldStatter-see-t, de még az elérés előtt jól bevásároltunk, mert a következő nap vasárnap lesz, és itt is bezáratta a boltokat helyi KDNP, vagy lehet az is, hogy soha nem is voltak nyitva. A vásárlás után, kis csatornák mentén, sikátorokon áthaladva értük el az aktuális tó partját, ahol a reggelit terveztük. Kiérve a sétányra, konstatáltuk, hogy olyan tömeg van, mint Salzburgban a téli vásáron (bár még sohasem voltam ott, de el tudom képzelni. A Muota – tegnap mellette ereszkedtünk le a hágóról - befolyójától nem messze ültünk le egy padra, közvetlenül a vízparton, ahonnan szép kilátás nyílt a tó déli ágára (Urnersee),ahol a tervek szerint már hazafelé koptatjuk majd az aszfaltot.
Az étkezések minőségére nem vagyok háklis vajas kenyéren elélek napokat, de szeretek úgy enni, hogy ne nézzenek 2 másodpercenként a számba idegenek, sajnos ez a lehetőség itt nem volt adott, emiatt nem is pakoltam ki, nem tudtam megfőzni a reggeli teámat, ezért kissé zabos voltam.Cobrancot ez olyannyira nem zavarta,hogy látványetetést illetve látványitatást hajtott végre saját magán egy liter tartós tejjel,amit az összesereglett svájciak egy inverz tapsviharral honoráltak.Én csak néhány időnyújtó puszedlit ettem lónyállal (ez azt jelenti, hogy 1-2 órával kitolja az éhhalál időpontját). A látvány persze fantasztikus volt,úgy kattogtattam is a fényképezőgépet,hogy attól féltem bereked.

Egyre melegedő időben 11:00 körül indultunk tovább, a tó északi partján, a tervek szerint ezt a napot a lazításra, strandolásra, nézelődésre szántuk, de a végére át kellett volna mászni a Brünig pass-on és eljutni a kinézett campingbe Innertkirchenbe. A reggeli utáni indulástól már csak 110 km volt hátra és nem tűnt úgy, hogy a nap végére elérjük a kitűzött célt. Ugye elvitte az időt a sátor szárítás, a reggeli beszerzés és a látvány miatti tátott száj okán elhúzódott reggeli (minduntalan kiesett a szánkból a rágnivaló). Már reggeli közben feltűnt az, az óriási hajó és repülő (hidroplán) forgalom ami a tavon és felette a levegőben zajlott. Akármerre néztünk, folyamatosan hajóvonták találkoztak, ez biztosan nem volt tilos, mint pl. az alacsony vízállású Dunán. Itt persze alacsony vízállásról szó sem volt, hisz’ a tó helyenként bőven 100 m-nél is mélyebb.
Nekem a tó alakjáról egy törött szárnyú madár, felülnézeti képe ugrott be, melynek feje, csőre Küssnachnál van, a hibátlan, jobb szárnyának vége valahol Altdorfnál, az Urnersee végén, míg a törött, bal szárnya csak úgy csüng lefelé, emiatt nem is látszik rendesen, ezt én Luzern környékére teszem ,a lába maga az Alpnachersee. Mivel nem vagyok ornitológus, emiatt nem tudom megállapítani mi fajta lehet, talán valami albatrosz-féle. Szóval eme légis állat földi lenyomatának a jobb szárnyán haladtunk, olyan 420 m magasságban, közvetlenül a vízfelület mellett,
helyenként élénk forgalomban.Én ekkora tavat még az életben nem láttam,illetve már láttam,de ez akkor is nagyobbnak tünt.

A tisztességes neve: „Négy Kanton Tava”,tehát négy kanton partjait mossa,és a tagoltsága miatt nagyobbnak is látszik,mint amilyen.Tulajdonképpen 9 gleccservájta hasadéktó természetes összekapcsolódásának vagyunk a szemtanúi,méretéről pedig annyit,hogy szinte az egész nap a tó melletti tekeréssel telik majd.

A víz – az egyre langyosodó időben - hívogatva integetett felénk. Az út vonalvezetése miatt, nem tudtunk sokat vívódni a fürödni, nem fürödni, hiányos háromszög problémán (igen, mert ez csak 2 szög), mert egyszer csak elindult felfelé és mire észbe kaptunk, már madártávlatból néztük a Cobrancó-kék vízfelszínt. A reggeliző helytől 6-7 km távolságra áthaladtunk Gersau településen, ahol – Cobranco szerint – evőeszköz múzeum is van, a világ legnagyobb valamijével. Nekem az ugrott be, hogy biztosan kanál lehet a nagyméretű eszköz, hiszen itt nagykanállal eszik az életet, vagy ha nem, a lehetőségük megvan hozzá. A város parkja épületei nyomot hagytak bennem kellemes látványukkal.

Gersau után, a vízpartról ismét a felfelé indult az út és egészen egy éles kiszögellésig haladtunk felfelé, mellyel szemben egy igen látványos hegyes földnyelv harapott a tóba. Itt meg is álltunk egy kiépített kilátó ponton, de sajnos ez a régmúltban tudta csak betölteni teljesen a funkcióját, a jelenben inkább a fák tűntek győztesnek helyenként a kilátás felett.

Tovább indulva kellemes lejtőn gurultunk be Vitznauba, ahol megcsodáltuk a fogaskerekű vasutat, mely innen 420m magasról, - vagy inkább alacsonyról – vezetett a Rigi hegy tetejére (1.752m) épített végállomásig, közben útba ejtve Rigi Kaltbad üdülőhelyet. Érdemes a neten rákeresni, mert lélegzet elállító a kilátás,persze mi ezt ott nem láttuk, hiszen a vasút alsó állomásánál bóklásztunk. A helyszínen úgy tapasztaltam, hogy Svájcot is elérhette a Magyarországról ide dezertáló kisebbség, ezt onnan következtettem ki, hogy eleinte azt gondoltam, hogy itt lakatlanok (nincs rajtuk lakat) a bringák, de egyszer csak láttunk egy helybéli bringáját, amin akkora lakat volt (tehát Lakatos), amiért itthon a színesfém felvásárló simán adott volna talán 100 Ft-is (2 kg).
Néhány km-rel Vitznau után, sikerült egészen megközelíteni a vizet, oly’ annyira, hogy úsztunk is a - nem trópusi tengerre emlékeztető hőmérsékletű, - fantasztikusan tiszta vízben.

Az út változatosan, hol a főúton, hol kerékpárúton – közvetlen a parton – vezetett. Mielőtt a képzeletbeli madár – talán tisztelt olvasó, még emlékszel az agymenésemre – törzsére ráértem volna, hirtelen eltévedtünk. Annyira élveztük a látványt, hogy nem vettük észre a jobbra kanyarodó utat, mi inkább elmentünk egyenesen, majd 2 km után zsákutca tábla fogadott. Kénytelen-kelletlen visszafordultunk, a főútra kanyarodás után hirtelen 10%-os emelkedő fogadott, amin ismét nem tudtam felmenni, mert az első váltóm nem váltott le, így újra összekentem a kezemet, mikor lelöktem a trutyis láncot. A kaptató után elhagytuk a település konglomerátumot – mely eddig elnyelt minket, mint cet Ábrahámot – és egy kellemes kerékpárúton gurultunk egy keveset, amikor óriási kocsisor végét értük utol.
Mint később kiderült egy Porsche 911 hagyta el részlegesen a hátulját, de minket ez csak látvány szempontjából érdekelt, mert a bringaúton zavartalanul haladtunk. És igen, elértük a madárcsőrét Küssnach-nál,ahol próbáltunk lemenekülni a túlzsúfolt főútról, de az ajánlott kerékpárutat nem találtuk meg és kis bolyongás után visszatértünk a motorizált szörnyek közé. Meggen nevű helyen megálltunk és 15:00 körül hazatelefonáltam egy kis időjárás jelentésért, mert nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy nem tudjuk teljesíteni a kitűzött célt, mert még 60 km van hátra, még nem ebédeltünk, és még sok látnivaló is van, melyeket bűn lett volna kihagyni. Az előrejelzés szerint a következő napon csak délben volt várható a front, aminek hatására eldöntöttük, hogy nem rohanunk, hanem kiélvezzük a jó időt, és majd szombaton fogjuk csak elérni a tervezett camping-et Innertkirchenben. Meggenből tovább indulva – alig több, mint – 2km után értük el a madár törött szárnyának a tövét, és beléptünk a Luzern-i öböl ÉK-i partszakaszára. A nagy nézelődés közepette találtunk egy szép pázsittal bíró parkot a tó partján, amiben a helyiek, szerte-szét feküdtek, de vízben egy élő lelket sem láttunk. Addig vártunk, míg valaki csak bemerészkedett a vízbe, - amiből levontuk a következtetést, hogy ezt nem tilos – és már mi is belevetettük magunkat. A víz igen sekély és langyos volt, akárcsak ha a Balatonban lettünk volna, sőt még az aljzat is tiszta homokos volt, csak itt szemben nem a Badacsony figyelt, hanem a Pilátus hegy,ami olyan mint a Badacsony,csak 8x magasabb.Jobbra ott figyelt Luzern óvárosa és ménkű sok hajó, melyek sűrűbben jártak, mint a nagykörúton a 4-es, 6-os.

Fürdés után kiültünk a partra, magunk mögé beállítottuk a drót szamarakat, hogy a helyiek ne figyelhessék ki, ahogyan megebédelünk az abrakos zacskókból. De ők igen érdeklődők voltak, és bizony kifigyelték, csak nem értették, hogy ez a két málhás lovag, mi a túróért eszik itt a parton kolbászt kenyérrel, vagy „R” húst kenyérrel, amikor rengeteg étterem van a környéken. Erre a talányra a választ megtartottuk magunknak, hadd fúrja ki az oldalukat a kíváncsiság. Cobranco megszólta a „paraszt gyerek” barnaságomat, mondván, volt már elég napsütés, hogy maradtam – helyenként – ilyen fehér. Hát igen, eddig nem volt sem időm, – edzeni kellett – sem kedvem, – túl meleg volt – a napozáshoz. Ennél fogva viszont elég fura szín-összeállításom lett, bokától combközépig és csuklótól felkar-középig, középbarna – ja a fejem is – a többi alkatrészemet meg egy foton sem bombázta eddig, így mentőautó színem lett, na nem a most modernnek számító mentőautó szín, hanem a hagyományos, fehér.
Ebéd után gyorsan nyeregbe pattantunk és elindultunk és a tó partján futó sétányon próbáltuk megközelíteni Luzern óvárosát. Pompás közparkban haladtunk, de egyre nagyobb lett a tömeg,helyenként meg kellett állni, nem lehetett már lépésben sem haladni. Még egy útkaparó, vagy szemetet szedő ember ránk szólt, hogy itt bizony mi ne nagyon bringázzunk.
Cobranco elment megörökíteni a tó kifolyóján keresztben álló híres Kapellbrücke-t,és a tűző napon a nagy tömegben ácsorogtam, aztán egy svájci hölgy rábökött a napelemes töltőmre, ami a hátsó csomagra volt gurtnizva és mondott valamit. Nem igazán értettem a nagy zajban, így megkérdeztem, hogy „Wie bitte?”, mire megismételte és pont annyit értettem belőle, mint az előbb és ennek, ha hangot nem is adtam, de pantomim nyelven előadtam a pingvinezést, amit megértett és tova haladt. Mikor Cobranco visszatért – 17:10 felé – elhatároztuk, hogy megpróbálunk kikeveredni a zsúfolt városból, ami nem ígérkezett egyszerű feladatnak, és az élet igazolta várakozásainkat. Több elkavarodás, tudakozódás után (a GPS ellenére), hat óra felé végre arra felé sikerült elhagyni a várost amerre akartuk. Néhány km után újabb tavat értünk el, az Alpnachersee-t,ami összeköttetésben van a Vierwaldstettersee-vel. Az új tó a képzeletbeli madár lábának felel meg. A tó mellett kb. 5 km hosszan haladtunk, miközben a hanyatló nap fénye megvilágította a szemben lévő oldal hegyeit, üdezöld legelőit. A tavat elhagyva, kicsit felvitt minket az út a domboldalba, ahonnan újabb tavat pillantottunk meg, a Wichelsee-t,- ami lévén nem túl nagy- , hamar magunk mögött tudtuk és begurultunk Sarnen-be, Obwalden kanton székhelyére. Méretét tekintve, egy magyar kisvárosnak fele meg, hiszen csak 10.000 lakosa van. Átkelve rajta egy hangulatos, szép épületekkel teleszórt városkának tűnt. A várost elhagyva hirtelen – talán nem meglepő módon – újabb tó, a Sarnersee tűnt fel.

A tó mellett a főúton gurultunk végig, mert nem vettük észre a lejáratot a tó szintjén futó kerékpárútra. A főút magasan futott, jó kilátást kínálva, de vacsorázó hely, vagy sátorhely keresést teljesen kizárta. A tó végénél – ami kb. 6 km hosszú volt – próbáltunk éjszakára való helyet keresni, ami rövid idő alatt sikerült is, egy autópálya alagút tetejére gurultunk fel, ahol az alagút bement a hegybe. Itt volt egy jó nagy füves placc, de Cobranconak nem igazán tetszett, emiatt még feljebb kanyarodtunk egy jó meredek nyírott utacskára, ami szintén egy sík füves térségre vezetett, ahová már nem volt fellátás sehonnan. Ezután már csak a vacsora volt hátra, amit természetesen a tó partjára visszagurulva költöttünk el, mivel fontos a szép kilátás, és itt ez adott volt.

Vacsora előtt Cobranco még egy kis dal-estet is tartott (valami Szandi nevű előadótól származó hangjegy gyűjteményt játszott le az Ő sajátos hardverén, amin a tavon, csónakból horgászók egy cseppet elcsodálkoztak,
de hamar napirendre tértek a dolog felett és nem küldték ránk az ízlés rendőrséget. Bár amilyen akkurátusak ezek a népek, meg amilyen jó a humorérzékük, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Cobranco kap karácsonyra egy 1 milló CHF összegű számlát a tó fenttartójától amiatt, mert a halivadékok visszamaradtak a fejlődésben, köszönhetően az akusztikus sokknak és ezt az előadóművésznek kell kompenzálnia. (Lehet, a filmből ki kellene vágni ezt a részt. Én szóltam) Este felé már hűvösödni kezdett az idő, a forró, porból készült leves melege kellemesen átjárta bensőnket és már csak egy kis pihenésre vágytunk. Vacsora után, sötétben visszaoldalogtunk a kiválasztott helyre és elvackoltunk.

3.nap(2015.08.23. vasárnap 28km, 628m szint)

Reggel 7 felé keltünk és kinézve a sátorból nem sok jót reméltünk az időjárástól, hisz’ a szürke felhők teljesen elfedték az eget.A táborhely/hála Cobranconak/most is,mint mindíg telitalálat volt,csöndes,rálátás semmi,jó talaj,kilátás fantasztikus.Lehet,hogy még fizetni is hajlandó lettem volna érte,dehát,nem jött senki a pénzért.
A pakolás kicsit elhúzódott, csak 9 előtt indultunk, de a felhők valahogy felszívódtak és a szokásoknak megfelelő kék égről nézett le ránk a nap. Dél DNy irányba haladtunk, a napi program nem volt túl cizellált, hiszen csak Innertkirchenig kell eljutnunk, ami olyan 30 km-re volt a szállásunktól, de közben még egy kisebb hágót (Brünig 1.008 m) kell leküzdenünk. Alig indultunk el, máris a hágón át vezető vasútvonal mellénk szegődött, bár itt még nem volt a sínpár között a kiterített fogaskerék, a lankás vonalvezetés miatt. Rudenz település után az utunk meredeksége 8-9%-os lett,amit élveztem a délelőtti friss időben, az élénk vasárnapi forgalmat már nem annyira. Billegtünk a nyeregben, izzadva, miközben mindkét irányból tömött autósorok és zajos motorok dübörögtek a szép tájon,
amiből emiatt nem túl sokat tudtunk élvezni. Menet közben megelőzött minket, az eredeti Mini Cooper néven, valaha gyártott autóparkból megmaradt, még működő összes példány, ezek szerencsére annyira aprók, keskenyek voltak, hogy nem vették el az életterünket. Kétszáz méter mászás után elértünk megint egy hangulatos tavat, a Lungerersee-t.

Én minden természeti látványossággal úgy vagyok, mint gyerek az üveggolyóval, nem tudok betelni a látványukkal, soha meg nem unom őket, remélem a kedves olvasó is így van ezzel. Mikor megláttam, hogy már megint tó, az jutott eszembe, talán nem is kerékpárral, hanem vizibiciklivel kellett volna jönni, bár azokkal a hágókon elég problémás a közlekedés. A tó északi oldalán helyezkedik el a gát, ami megakadályozza, hogy a nagytömegű víz lezúduljon a völgybe – ahonnan jöttünk -, bár ez nem volt mindig így, az évszázadok alatt több árvíz is történt , de mintegy 150 éve megmagasították a természetes gátat, és csatornát is építettek, ami megoldotta a problémát. Fél 10 felé értünk fel a gátra és itt volt az ideje a reggelizésnek, nekiálltunk megfelelő helyet keresni. Nem volt nehéz dolgunk, mert a látvány fantasztikus volt, a tó türkiz-kék színben pompázott,velünk szemben a távolban – bőven 3.000 m feletti magasságú – havas hegyek szegélyezték a látóhatárt,
a tó jobb és baloldalán élénk zöld legelők váltották a sötétzöld fenyvesek tömbjeit. Találtunk is egy padot,ahonnan mindez láthattuk, volt vízvételező hely, szemetes és információs tábla a látnivalókról. Mondhatom idilli környezetben fogyasztottuk el a reggelit,majd úgy döntöttünk, hogy nem a baloldali, árnyékos, forgalmas főúton kerüljük meg a tavat, hanem a – reményeink szerint létező - jobb oldali úton. A döntés pompásnak bizonyult, mert egy forgalom nélküli, aszfaltos mezőgazdasági, murvás kerékpárút kombón tudtunk haladni,
miközben a tóra és a túloldali Lungren településre is csodálatos kilátás nyílott.

Addig-addig tátottuk a szánkat, míg először csak fátyolfelhők, majd röviddel utána már, - a nem sok jót sejtető - szürke felhők megkezdték, a nap hatalmának korlátozását. Mire megkerültük a tavat és becsatlakoztunk a főútba, már vigasztalanul beborult, mintha egy óriási kéz elhúzta volna a napfénytető árnyékolóját. A továbbindulás előtt Cobranco még megtekintette közelről a település katedrálisát,ami monumentális tömbként emelkedett a környező lakóterület fölé.Állitólag a Lurdi-templom kiköpött mása,amit a múlt század végén azért emeltek,mert az előző egy széllökésnek köszönhetően tornyával előre fejest ugrott a tóba.

A tó felszíne kb. 690 m magasan volt, a hágó felé vezető út egykedvűen emelkedett 7-8 %-al,és mi is egykedvűen vettük tudomásul a rengeteg géperejű gépóriást és azt, hogy elkezdett cseperegni az eső, bár az időjósok még nem, e korai órára tették ennek eljövetelét. A táblákkal előre jelzett kilátópontnál (900 m) megálltunk fotózni, de az esőben nem lettek valami mosolygósak a képek, melyeket német rendszámú autóból kiszálló, nagyon segítőkész – ránézésre arab – ember készített rólunk.

Innen már csak 100 m szint várt ránk a hágóig, az út eleinte ugyanolyan meredeken haladt, majd a meredekség 950m magasságban hirtelen 2 %-osra mérséklődött és így is maradt a végéig. Megkönnyebbülve értük el a tetőt, miközben az idő is javulásnak indult, helyenként már kéket is láttunk felfelé nézés közben, nem csak szürkét. A hágón megcsodáltuk a svájci eltökéltség egyik pompás példáját, a Brünig vasútvonal sziklába mélyített útvonalát, természetesen itt már fogaskerekűvé építve.

A tetőn kicsit variáltunk még, több alternatíva is kínálkozott Meiringen elérésére, de végül a labilis időjárás miatt a biztosat választottuk, nem a hegyoldalban le-fel hullámosan futó utat Hasliberg felé. Ezzel már félig el is árultam, hogy Haslital és környékére érkeztünk meg. Már nem voltunk messze a kiszemelt innertkircheni camping-től, de előtte le kellett ereszkedni a völgybe, majd egy kisebb kaptatón át, újra le a remélt szállásunkra, ahol terveink szerint 4-5 napot fogunk eltölteni. A gurulást rögtön igen meredek (10 %) lejtőn kezdtük meg, a nehéz kerékpárokkal, hamar olyan sebességet értünk el, aminél nekem már muszáj (ez a szó a német muss sein–ból származik, ha már német nyelv területen voltunk) volt fékezni, persze Cobranconak nem, mivel az Ő órája éppen vasárnapot tartott és nem adott kellő információt a sebességről, aminek hatására eszelős sebességgel előzött meg.

A hágóról 1,2 km-t gurulva, balra letértünk a Meiringen felé vezető útra, amiről helyenként jó kilátás nyílott a tőlünk jobbra eső látványos völgyre. Volt még egy meredek szakasz, amin szempilla rezegtető sebességgel gurultunk le és érkeztünk meg az Aare folyó völgyébe. Erről a vízről annyit érdemes tudni, hogy a Grimsel gleccserből származó víz a forrása, és átfolyik Innertkirchenen és Meiringenen, majd a Brienzersee-be érkezik. Van egy érdekes formáció, ahogyan az Aare áttöri az Innertkirchent Meiringentől elválasztó sziklatorlaszt, ami a keresztségben az Aaresclucht nevet kapta. Az már elmond valamit a kiválasztott campingről, hogy annak is pont ugyanez a neve. Tehát - visszatérve az eseményekre - Meiringenen szépen átgurultunk, mert terveink szerint leszünk még errefelé, így időt most a szétnézéssel nem töltöttünk. A városka után egy nem kellemes emelkedőn felkaptatva értünk fel az aznapi utolsó hegy tetejére, ahonnan már csak egy jó gurulás választott el bennünket a reménybeli szállástól. Azért írtam az előbb, hogy nem kellemes emelkedő, mert a forgalom zavaróan sűrű és a sok motor miatt igen hangos volt. Ahogy a tetőről – a három szerpentin kanyart tartalmazó úton – legurultunk, az utolsó visszafordítóban szemrevételeztük a szurdok (schlucht) bejáratát, majd kb. 500 m gurulás után értük el a camping baloldalra eső bejáratát.

Már a domboldalból látszott, hogy nem váltak valóra – a szabad hely nélküli – campingről a rémképeink. Ha már ott voltunk be is mentünk…
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina