Célpont: Svájc

Svájc

Ott-tartózkodás ideje: 2015. aug. 01.  - 2015. aug. 15. (14 nap)

0 hozzászólás I 520 látogató olvasta. Rögzítve: 2017. júl. 31. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar cobranco Beszámolója

Cimkék: alpesi tavak  alpok  biciklitúra  bringatúra  brunnen  cobranco  glarus  kerékpártúra  luzern  meiringen  pilatus hegy  rigi  schwyz  sport  svájc  urnersee  útifilm  walensee  wierwaldstattersee 

Kirándulás Európa talán legszebb és legirigyeltebb országában.Sport,lélegzetelállító látványvilág ,kerékpáros kalandtúra keretében.,egyedi kommentárral.8. rész: Minden jó,ha a vége jó!



Útvonal:
Brunnen-Schwyz-Ibergeregg/1406m/-Oberiberg-Unteriberg-Sihlsee-Einsiedeln-Sattelegg/1190m/-Vorderthal-Innerthal-Wagitalersee-Siebnen-Relchenburg-Walensee-Flums


Túrabeszámoló:

Reggel fél hét felé ébredtünk, a csendesnek egyáltalán nem nevezhető éjszakai pihenőhelyünkön. A tábor különben jó volt, sík, sima beton, rajta az önfelfújó derékalj,
teljesen vállalható kényelmet nyújtott, a sátrat sem kellett felhúzni, csak bivakoltunk (mármint ketten vakoltunk?, a fene se tudja, bár szerszámok lettek volna hozzá.).
Egész éjjel folyamatosan dübörögtek az autók az alagútban,
a fáradtság megtette a hatását és viszonylag folyamatosan tudtam aludni, néha-néha felébredtem, majd visszaaludtam, de nem volt nagyon pihentető. Egyszer-csak arra ébredtem, hogy Cobranco - a másik vakoló, vagy vakeroló - megbökött és azt mondta: „Baj van Pisti itt a rendőrség”. Ettől a suttogva elmondott félmondattól rögtön kiment a szememből az álom és úgy fekve felnéztem. Azt láttam, hogy még sötét van és egy kék-pirosan villogó fényhíddal rendelkező autó tolat be abba a részbe, ahol mi aludtunk, majd megállt. Kiszállt belőle egy „valaki’ és elindult felénk, na ekkor már erősen tettettük az alvást, de a kis résen amit a szempilláim között hagytam, - mint az óvodában annó – figyeltem a történéseket. Nem nagyon értettem, miért jöttek ide a rendőrök és azt sem, hogy ez egy minden napos ellenőrzés, vagy valaki bejelentett minket. Na, szóval jött felénk a rendőr és meggyújtott egy erős fényű zseblámpát, amivel először ránk világított, majd a környezetünket is fényárba borította. Valószínűleg meglátta a kerékpárokat, majd 1-2 másodperc után eloltotta a fényt, beleszólt valamit a rádiójába és sarkon fordult, beszállt az autóba, majd szó nélkül elhajtott. A frász majd kitört közben, mert a svájci rendőr nem úgy élt bennem – mások által átélt történetek alapján -, mint a jótét lelkek védőszentje. Így utólag pozitív kicsengése volt számomra a hívatlan látogató megjelenésének, és főleg eltűnésének, mivel úgy értelmezem, értelmeztük, hogy a túra-kerékpárosoknak szólt az a gesztus, hogy békén hagyott minket. Bár az is lehet, hogy nekik - már akkor – volt információjuk a migráns hullám növekedéséről, - amiről nekünk akkor még nem – és fokozottan ellenőrizték azokat a helyeket, ahol éjszakára meghúzhatják magukat, és így botlottak belénk. Végül, az első ijedtség után még aludtunk kb. 2 órát, és – ahogy már írtam – fél hét felé ébredtünk fel, és még utána is a hajnali események megtárgyalásával múlattuk az időt. Aztán napirendre tértünk a történtek felett és egyre inkább a tó túlpartjának hegycsúcsai kötötték le figyelmünket,ahogy a felkelő nap először csak a tetejüket világította meg, majd egyre lejjebb is terjeszkedett a világosság. A víztükör közben rezzenéstelenül továbbította a fejjel lefelé lógó csúcsok képét, felejthetetlen látványt varázsolva a „valószerűtlenül” kék ég alatt elterülő tájból.

Valahogy csak ki kellene keverednem a körmondatokból, ezért egy hirtelen váltással oda ugrok, hogy elindultunk a túrára, olyan háromnegyed nyolc körül. Persze előtte összepakoltunk, befejeztük a különböző kütyük töltését, mert éjszaka valahogy zavar támadt az erőben és nem sikerült minden feltölteni, amit terveztünk. A napi tervek között szerepelt hágó - Ibergeregg (1.406 m)-, tavak - Shilsee (893 m), Wagitalersee (897 m)- , szép városok, tehát maradt még a tarsolyban látványosság.
Indulás után először alagútban vitt a kerékpárút, közösen az autókkal, de szerencsére ennek hamar vége lett és a tó fölé magasodó part szélén gurulgattunk, miközben a szemünket meresztettük.

Sajnos Cobranco – 2004-ből hívogatva integető – reggeliző helye mondjuk úgy, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert egy tökéletlen ott végezte el a dolgát, nem a 100 m-re elhelyezkedő kulturált, tiszta, ingyenes WC-ben, így tovább álltunk és nem sokára meg is érkeztünk Brunnen-ba, ahol már 8 napja jártunk. Megkerestük az akkori reggeliző helyünket a tóparti parkban, és az árnyas fák alatti padon ülve (4+-os hely) feltöltöttük az energia raktárakatamire nemsokára szükség is lett, hiszen az Ibergeregg hágó következik, ami ugyan közel sem kétezres, de várhatóan igen meredek lesz. Ahogy ott ültünk a padon az idilli környezetben, nézelődtünk jobbra-balra, pásztázva a sok szép látnivalót, amikor a park közepén megakadt a szemem egy kis táblán. Ezen, a talpára állított – piros vonallal keretezett - háromszög alakú táblán, fehér alapon egy fekete (?) munkás lapátol valamit.

Már itt is feketén dolgoznak az emberek? és erre még tábla is felhívja a figyelmet? Vagy mi a csuda lehet ez? Közelebb mentem, hogy jobban megnézhessem, és akkor láthatóvá vált az a kisebb negatív vakondtúrás jellegű lyuk, amire a gondos aktakukac fel akarta hívni a figyelmet, vagyis egy borzasztó veszélyforrásra, nehogy komplett népek haljanak szörnyű halált, nem látván a munkavégzés helyét. Hát nagyszerű, jót derültem azon, hogy ezeknek erre is van idejük, gondjuk, figyelmük. Nem lehet véletlen az sem, hogy éjszaka a rendőrök megleptek minket, nyilván ez is – jó előre elkészített – tervek szerint történt. A reggeli után búcsút intettünk Brunnen-nak, hogy néhány km után elérjük Schwyz-t, ahonnan indul a kaptató az Ibergeregg-re. Alig hagytuk el Brunnen-t, máris idegesítő közlekedési táblát láttunk, elterelték a forgalmat az autópálya irányába, valamilyen építkezés miatt. Mi arra nem mehettünk, emiatt a kihalt úton mentünk tovább,viszont a kihalt úton nyugodtan haladtunk a Pazar kilátás nyújtó égbetörő hegyek felé. Szerencsére nem kellett visszafordulnunk, mert csak egy kisebb hidat építettek át, és a járdán simán el tudtunk menni, majd néhány kanyar után már - a bérházak között - meg is kezdődött a hegymászás 10-12% meredekséggel. A reggeli, mint kő ülte meg a gyomromat, nem volt sok idő megemészteni, de legalább az időjárásról le tudom írni azt az unalmas szófordulatot, hogy fantasztikus kék ég, kellemes meleg, mint az elmúlt 6 napban, és ez is valami.
Az út,mint a seilbahn ment felfelé, néhány km után már sűrű erdőben kanyargott, kilátásról szó sem volt, ha a meredekség lágyabb lett volna, akkor simán elment volna bükki túrának látvány szempontjából.

Az út nagyon keskeny volt, az egyik oldalon acélkorlát, a másikon meredek sziklafal, szerencsére a nagy autókat tábla tiltotta el a behajtástól, sajnos a förtelmes mennyiségű motorost nem. Olyan 4-5 km után kinyílt a völgy eltűntek a fák, csak a csodálatos üde zöld mezők maradtak, meg a meredek út.

Szerencsére visszafelé csodás kilátás nyílott a hegyek szorításában vergődő türkiz színű tóra, melyet mint hangyák a szabadon hagyott tortát, úgy elborították a vitorlások.

Egy nagy balos visszafordító kanyarban dizájnos forrást találtam,ráadásul árnyékban is volt, így megálltam, inni egy jót. A felüdülés után továbbra is 10% feletti meredeken hajtottunk felfelé, de nem volt unalmas egy pillanatra sem a menet, mert a szép hegyek végig őrséget állva figyeltek, persze mi sem pihentettük a szemünket.

Már 1.000m felett jártunk, amikor egy kis robogón jött egy fiatal lány – olyan Babetta félén -, megelőzött. Ez nem nagy szám, de tekernie kellett felfelé, mert a motor nem nagyon bírt a heggyel. Még meg is néztem, hogy a hátizsákján valamiféle állat farok lengett a szélben, olyan szőrös fajta, róka, vagy mit tudom én mi lehetett, elvégre nem vagyok én ornitológus. Ez a dolog nem is érdemelt volna ennyi betűt, de a kislányt - időben széthúzódva- még vagy 15 hasonló – lányka, lány, anyuka - követte, de mind tekerte a pedált és mindnek rókafarka – maradjunk ennél az állatnál – volt, integettek, visszaintegettem, szóval jól telt az idő. Aztán egy meredek balos visszafordító kanyarban – gondoltam – megállok pihenni, meg Cobranco-t bevárni, a külső íven. Alig álltam meg a keskeny helyen, ahol a bringát igazgatni kellett, hogy ne boruljon fel,amikor megállt mögöttem egy autó és kifejezte abbéli szándékát, hogy Ő bizony szeretne jobbra lemenni azon a pici ösvényen, ahol sikerült a kerékpárt nehezen egyensúlyba hoznom. Kénytelen kelletlen odébb toltam, kézzel tartottam míg lement az útról, majd visszaállítottam az egyetlen helyre, ahol megállt. Elővettem egy kis kekszet, amikor jött a következő autó, majd 1 perc múlva még egy. Furcsállottam ezt a forgalmat a keskeny ösvényen, - mert eddig nem sok autó jött felfelé, igaz azok mind lementek a kis földúton - talán Al Capone késői leszármazottai jöttek a helyi keresztapához ebédre. Közben Cobranco is megérkezett, megosztottam vele – kicsit felindultan - a tapasztalatomat, majd indultunk tovább a hágó felé, ami már csak 200 m-rel volt felettünk. Ez a rész nagyon látványos volt, mert az út nagy „S” kanyarokat írt le, emiatt körülöttünk lévő tájat jól meg lehetett figyelni. A hágó előtt sajnos elfogyott az aszfaltos út – út felújítás miatt – csak zúzott köves igen poros rázós vackon zötykölődtem, persze az autók észre sem vették milyen nagy port kavartak, amikor elmentek mellettem én pedig szilikózist kockáztatva haladtam felfelé. A hágó 1.406 m-en helyezkedett el, volt ott 3-4 épület, buszvégállomás és kb. 150 ember, emiatt a kerékpárt alig tudtam úgy elhelyezni, hogy másokat ne zavarjon. Cobranco is felért kb. 10 perc múlva, addigra a tömeg eloszlott és rajtunk kívül 3-4 ember lézengett csak. A hágót jelző táblára elhelyeztük a - már szokásos – „Túrák Cobranco” feliratú matricát és elindultunk lefelé. A terv az volt, hogy legurulunk a Shilsee-hez, fürdünk egyet és megyünk tovább Einsiedeln-be, ami – állítólag – Svájc legszebb főterével rendelkezik. A kellemes, gyors gurulás Oberiberg - szép házakkal rendelkező – településig tartott,innentől már szelídebb lett a lejtő és a környezet is, megszűntek az égbetörő hegyek, de a legelők üde zöld színe továbbra is kísért bennünket.

Stöckl településen egy kút mentett meg a szomj haláltól, szerencsére észrevettük, így vasárnap déli fél egy tájban, amikor ember nem járt az utcán. Nagy szükség volt rá, mert őrült melegen perzselt a nap és sehol nem volt egy csepp árnyék sem. Ettől a településtől nyíl egyenes út vitt a várt felfrissülést adó tóhoz a Shilsee-hez.

A parton alig találtunk helyet, olyan sok surf-ös és egyéb lebzselő népek töltötték meg a fövenyt. Nagy nehezen a bokorban átvettük a fürdő nadrágot és irány a víz. Sajnos a Balatonra hasonlító iszapos sekély víz fogadott, de legalább a hőmérséklete kellemesen hűs volt. Egyébként nem egy kis pocsolyáról beszélünk a Shilsee esetében, hanem egy 8 km hosszú nagy vízfelületű tóról.

Fürdés után kicsit száradtunk a parton, aztán uzsgyi, már indultunk is tovább a tó keleti partján, élénk ellenszélben. A tavon két híd is található, azt terveztük, hogy az elsőn átmegyünk a túlpartra és Einsideln megtekintése után a másikon vissza. Már majdnem a hídnál jártunk, amikor észleltem, hogy a kulacsom a fürdőhelyen maradt, ahol betettem az árnyékba. Mivel már jócskán eltávolodtunk, úgy döntöttem, nem megyek vissza, majd kibírom valahogy kulacs nélkül a napot, mert reméltem, hogy estére elérjük az autót., bár addig még legalább 80 km volt hátra, fél kettőkor. A táj nyugat felé egyáltalán nem emlékeztetett Svájcra, csak alacsony dimbek-dombok voltak láthatóak, sziklás hegyormok, magas gerincek sehol nem törtek az ég felé, illetve igen, de a keleti irányban.

A hídon átkelve helyenként kellemes árnyas úton haladtunk, de több helyen szakította meg előretörésünket ideiglenes forgalom-irányító lámpák sora, amiket az útépítések miatt szórták el a helyi erők. Négy km után kanyarodtunk el a tótól Einsiedeln irányába, ahol meglepetés ért bennünket, engem kifejezetten a kellemetlen fajtája, mert nem nagyon szeretem a tömeget, itt viszont szörnyűséges embertömegekbe futottunk bele.

Valami búcsú-féle lehetett, céllövöldével, wurstlival, motor és autó hömpölyegekkel. Persze a környezet csodálatos volt, nem csak az óriási – a főteret uraló – fantasztikus bencés kolostor,hanem a városka rendezett főtere is, de a tömeg miatt már nem is voltam ezekre nagyon kíváncsi, teljesen letargiába estem. Leültem egy átmenetileg szabad padra, amire egy kar vastagságú fácska vetett árnyékot a perzselő napsütésben és itt vártam meg Corbranco-t, amíg megörökíttte a látnivalókat. Közben a kolostor előtti – örök élet illúzióját keltő – kútból vettem egy kólás üvegnyi vizet,
remélve, hogy kitart estig, illetve, - ha nem is ad örök életet, de most megment a szomjanhalástól, és tényleg, ez a várakozásomat beteljesítette. Végre – fél három körül – elindultunk és áthajtottunk a másik – északabbra elhelyezkedő – hídon, ami nemcsak sokkal hosszabb (1,5 km vs. 0,5 km), de jóval keskenyebb is volt, szinte feltartottuk a forgalmat, mert az autók nem tudtak megelőzni. A tó túloldalán megkezdődött egy újabb kis hágóra (Sattelegg 1.190m) a mászás, ami kb. 300 m szintet és átlag 9-9,5% meredekséget jelentett. A hágás nem volt sem túl látványos, sem túl inger gazdag, de valahogy leküzdöttük a nagy melegben. A hágó előtti néhány száz méteren utolért minket egy Mercedes-Benz kocsisor, régi, öreg, fiatal, mindenféle autó húzott el mellettünk, mikor felértünk, akkor végre a szép kilátás is tiszteletét tette, pazar hegyek látványa fogadott bennünket. A gurulás- le a Wagitaler Aa völgyébe – kb. 500 m szintvesztéssel járt, de ennél sokkal fontosabb, hogy az út vonalvezetése nagyon izgalmas, érdekes, több visszafordítós szerpentin-kanyarral és közben szinte semmi nem zavarja a kilátást.

A két oldal,mintha nem is ugyanazon a kontinensen lett volna. Én haladtam elöl, viszonylag hamar leértem a „T” elágazáshoz, ahol majd jobbra kellene kanyarodnunk, hogy felmásszunk a Wagitalersee-hez, ami zsákutca, tehát ugyanitt kell majd visszajönnünk is. Én csak vártam-vártam, de Cobranco sehol, már nem tudtam mire vélni a késést, amikor egy autót követő cammogó motoros mögött befutott és azon zsörtölődött, hogy a motoros és az autó nagyon lassan mentek, és nem vállalta be az előzést. A videón is szóvá teszi, hogy „L” betű van a motoros rendszáma mellett, és vajon mi lehet az. Innen üzenem, hogy ugyanaz, mint nálunk a „T” betű és ugyanazért ment lassan, mint nálunk a tanuló vezetők, sőt ebben az esetben még súlyosbítva volt azzal is a helyzet, hogy a motoros, hölgy volt. Nem volt nagyon könnyű dolga a meredek lejtőn és a helyenként szűk kanyarokban, de szerencsére sikerrel vette az akadályt. A zsörtölődés után kb. 16:00 órakor indultunk a – várhatóan könnyfakasztóan szép – tóhoz, az 500 m lefelé után kb. 170 m szint várt ránk, eleinte igen enyhe emelkedővel (Vorderthal-ig), de az utolsó 1,5 km 8,5% lett, sőt még egy impozáns 300 m hosszú alagút is fokozta az izgalmakat.

Az alagútból kibukkanva rögtön magával ragadott a látvány, szemben a mélykék színű tó, körben magas hegyek (1.500 m-2.000 m).

A gát is itt, az alagútnál volt, igaz még nem mondtam, hogy ez egy duzzasztott tó, de most pótolom a hiányt, a gát magassága 60 m körüli.
A tervünk az volt, hogy körbe kerekezzük a tavat, ha lehet, akkor fürdünk is. A tó észak-keleti csücskében található az egyetlen település Innerthal,mi ebben az irányban kezdtük a kört a kisebb hajókkal teli öbölnél.

Az út sajnos igen magasra kaptatott fel a parton, ráadásul végig villanypásztorok tartották távol nem csak a teheneket az úttól, hanem a fürdeni vágyó vándort is a víztől.

A tó végéig kb. 7 km-t hajtottunk a befolyóig, tehát nem egy kis pocsolyáról van szó.

Itt a hegyek szorításában, a meleg is mérséklődött keveset, a látvány viszont teljesen eltűnt, mivel a csak a nagy fenyvest láttuk, amiben haladtunk. Aztán a kitartó keresésünket siker koronázta, megtaláltuk az ideáli vacsorázó/vagy inkább ebédelő/ és fürdőhelyet egyben.

Igaz a vízig vagy 60-80 m-t kellet menni nem okozott problémát. Az már annál inkább, hogy a tó medrét vastag iszap fedte, ami megnehezítette a be és kiszállást, de mi nem ismertünk lehetetlen és jól összevizeztük magunkat, ami kész felüdülés volt az egész napi hőségben tekerés után. A fürdés és a vacsora kb. 70 percig tartott, és csak 18:15-kor indultunk tovább, hogy teljesen bekerítsük a tavat. Erről – a nyugati – oldalról talán még jobb panoráma nyílt a túloldalra, mint onnan ide, mert a laposan sütő nap pompásan megvilágította a hegyeket,
legelőket, házakat és nem utolsósorban a tavat. A fürdőhelytől még 5,5 km-t tettünk meg, - összesen 13 km volt a tó kerülete,– majd újra az alagútban haladtunk, immáron tervezett kitérő nélkül az autóhoz, ha elérjük, de nem tűnt nagyon valószínűnek. A gurulás 900 m-ről a zürichi medencében található Siebnen (445 m) településig tartott, végig a Wagitalersee kifolyójából keletkezett folyó mellett, amit egy helyen felduzzasztottak és a végén az Obersee-be torkollott, mely a Zürichsee keleti része. Siebnen nem teljesen az Obersee partján, hanem attól 3 km-re található, az eddigi észak felé gurulásunk itt ért véget, itt fordultunk kelet felé,hogy elérjük a 16-17 km távolságban lévő Walensee nyugati végét. A terv az volt, hogy még a tó előtt kellene találni éjszakai szállást és a következő napon gyorsan ledaráljuk a maradék 30 km-t az autóig. Igen ám, de én már nagyon mentem voltam haza (család, munkahely okán), és az éjszakai szállás kereséshez még túl korán volt, igazándiból Cobrancot sem kellett nagyon győzködni.
Tovább indultunk, lesz ami lesz és egy idő után elhatároztuk, hogy megpróbáljuk elérni az autót. Ahogy közeledtünk a Walensee nyugati végéhez, úgy lett egyre kaotikusabb a kerékpár-út választás, mert a bőség zavarában szenvedtünk, olyan sok táblát, irányt kellet figyelni. A főutat kerülni akartuk, a völgyben viszont néhány tereptárgy, amit, vagy kerülnek kellett, vagy átmenni rajta keresztben, pl. autópálya, a Walensee befolyója (Linthkanal) befolyója (Echerkanal), a vasút.
Az egyre szürkülő időben meredő szemmel néztem a GPS-t, merre is kellene menni, de ehhez sokszor meg kellett állni, de végül némi keringéssel, jó kis murvás bringautakon való tekeréssel sikerült elérni azt a pontot a tó déli partján, ahol már első nap jártunk, és innen már nem lehetett eltéveszteni az irányt, ez 20:25 kor történt. Az utunk helyenként alagutakban meredek kaptatókon és lejtőkön vezetett,az autópálya mellett, amin a vasárnap esti kocsisorok hol haladtak, hol meg nem. A tó felénél járhattunk, szinte már teljes sötétségben, amikor úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a gyér forgalmú főútra, úgy valamikor negyed tíz tájban. Hiába volt lámpánk, (nekem a bringán és a fejemen is) elég korlátozott volt az, amit láttam az útból. Már csak 5km-re voltunk az autótól, amikor Cobranco kitalálta, hogy menjünk be Walenstadt vasútállomására egy kicsit enni, inni pihenni. Innen már viszonylag hamar ledaráltuk a hátra lévő távot, és ahogy közeledtünk egyre feszültebb lettem, vajon az autóval minden rendben lesz-e a flumsi pályaudvar parkolójában? Mikor 22:11-kor odaértünk, rögtön látszott, hogy felesleges volt az izgalom, minden rendben volt, autó a helyén, sérülés semmi. A jól végzett munka/szórakozás után kellemesen elfáradva szedtük le a málhát, majd raktuk be az autóba, a kerékpárok szinte maguktól mentek fel a tetőre, majd este 11 körül elindultunk hazafelé, hogy a maradék csekély 1.250 km-t levezetve megérkezzünk haza.
Összefoglalva: ismét egy sikeres és fantasztikus látványokkal tarkított túrán vagyunk túl. Ahhoz, hogy ilyen tartalmas, sok érdekes látnivalót tartalmazó kiránduláson vehettem részt, Cobranco aprólékos tervező munkája kellett, melyet innen is köszönök neki. Az időpont egyeztetése nem volt egyszerű, de valószínűleg az időjárás felelős is szereti nézni Cobranco videóit és tett is azért, hogy sikerüljön szinte minden nap megörökíteni az óriási hegyek, türkizkék tavak mellett a „valószerűtlenül kék” eget is. Így nagy köszönet az időjárás felelősnek is, persze ehhez is van köze Cobranconak – na nem Ő az emlegetett -, de az időjárás figyelése és az indulási időpont kijelölése is a megérzéseit dicséri, de tovább nem fényezem, mert még elbízza magát. Újdonság volt a fizetős camping igénybe vétele – most, a 6. közös túránkon először -, szintén újdonság volt a nagy málha nélküli, csillagtúra-szerű tekerés. Minden eddiginél hosszabb, és szerintem tartalmasabb videó készült barangolásainkról, de a sok pozitív dolog mellett volt egy sajnálatos is, Cobranco betegsége (köhögős, fejfájós, lázas állapot), amit Svájcban hamar kihevert (antibiotikum, lázcsillapító, meg pihenés segítségével), de itthon voltak még utózöngéi. Remélhetőleg a 2016-os túrán nem lesz egyikünknek sem baja.

Ja, mert nem is mondtam,- de pótolom – terveink szerint lesz 2016-os túra is, már csak a megfelelő időjárásra várunk. Akit érdekel és elolvasta idáig, az ne csüggedjen, már nem sokára…
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina