Az ezeregyéjszaka meséi Marokkóban

Marokkó

Ott-tartózkodás ideje: 2017. nov. 25.  - 2017. dec. 02. (7 nap)

0 hozzászólás I 397 látogató olvasta. Rögzítve: 2017. dec. 11. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Lilla79 Beszámolója
Bár szokásommá vált, hogy minden utazás után élménybeszámolót írok, jelen esetben nagyjából a második napon tudtam, hogy itt bajban leszek. Már a képeket nézegetve láttam, hogy nem igazán sikerült visszaadnom a valóságot; leírni viszont - az én képességeimmel - még nehezebb lesz ezt a színes-szagos-hangos világot.

Azt hagyjuk is, hogyan jutottam el odáig, hogy saját szervezés helyett befizettünk erre az útra, konkrétan a Királyi városok nevet viselő körutazásra a Budavár Toursnál. Azonban az iroda említése most igenis helyet érdemel, mert nélkülük nem ugyanez az élmény ért volna. Nem mondom, hogy rosszabb, de egyfelől nagyban gazdagította a program (rengeteg kézműves műhelybe nyertünk bebocsátást) és az idegenvezetés az élményt, másfelől a csoportban utazás néha megkímélt attól, hogy egy-egy érzés túl közel jusson... Claudine, az idegenvezető irgalmatlan mennyiségű információt adagolt, és jól adagolta, befogadható mennyiségben, élvezhető előadásban – látszott, hogy nem csak sokat tud, de nagyon szereti is Marokkót, így nem száraz adatokat osztott meg velünk, hanem MESÉLT: az országról, a történelméről, az uralkodókról, a vallásról, az emberekről, szokásokról, mindenről. Természetesen a csoportos utazásnak hátrányai is vannak, de jelen esetben az előnyök javára billent a mérleg.

Egyelőre fogalmam sincs, hogyan fogom leírni ezt az utat, de elkezdem – aztán insallah, ahogy a helyiek mondják...

November 25-én délután repültünk Agadirba, Wizzairrel, 4 és fél óra repülési idővel. A repülés nem tartozik az élmények közé, visszafelé (éjjel 10-től 2-ig) még kevésbé.

Agadirban emlékezetesen balzsamos este fogadott, főleg a magyar novemberből érkezve, valamint a buszunk és legénysége, Chriff és Ali, továbbá mindenkinek egy-egy másfél literes ásványvíz, ott ugyanis nem tanácsos csapvizet inni. Én raktam is a bőröndömbe pár félliteres vizet, de azért ez jól esett, rögtön érezni lehetett, hogy jó kezekben leszünk... Egyébként én jó darabig azt hittem, hogy mindketten sofőrök és váltják egymást, de később kiderült, hogy Ali valójában csak „tanonc”, ugyanis állítólag 5 évig kell „jelöltködni” egy sofőr mellett, mielőtt valaki turistabuszt vezethet. Ez alatt megtanulja az utakat, takarítja a buszt (napjában akár többször!), segíti az utasokat (pl. fel/leszállni), rakodja a bőröndöket, valamint a buszban is alszik, így őrzi. Kemény. Én három évig voltam ügyvédjelölt... Ali lelkiismeretesen végezte is a dolgát, nagyon kedves volt, Chriffet én nem is láttam szinte egész héten, hátul ülvén, de azt leszűrtem, hogy irtó jól vezetett, ugyanis ez is olyan műfaj, ahol az ember azt veszi észre, ha valaki nem olyan jól csinálja, nemrégiben volt ebben részem, úgyhogy mivel itt semmit nem vettem észre, Chriff nagyon jól csinálta.

Agadirban csak egy éjszakát töltöttünk, az felejthető volt, egy emlékem maradt, egy domboldal, ahol világít az „Isten, Haza, Király” felirat. Másnap reggel úgy kezdtük az utazást, hogy felmentünk a Citadellához megnézni az agadiri öblöt, de már akkor nem tartottam nagy durranásnak, pedig még nem sejthettem, hogy később százszor szebb látványban is lesz részem.

Ezután megkezdtük a nagy kört: irány Marrakesh. Nekem ennek a régiónak a tájképe tetszett legjobban, az argánfákkal, rajtuk a kecskékkel... A talaj a „vörös ötven árnyalata”, ahogy az útitársam mondta, néhol teljesen kopár, de ahol víz van, ott elképesztő kerteket tudnak varázsolni: egy-egy "hacienda" falai közül csak úgy burjánzott ki a mindenféle színű virágzó bokor, sövény; nem csak leánder és bougainvillea, de például fehér bougainvillea is, meg sárga, piros, kék virágos bokrok, cserjék – felüdülés volt a látvány, főleg hogy október-novemberben már a mediterrán országokban se igen virágzik semmi. Az útszéli életképet ló/szamár/öszvér vontatta kétkerekű kordéval utazó helyiek színesítették. Vicces, amikor a körforgalomba behajt egy ilyen, de amúgy ahol csak lehet, a műút mellett a földúton közlekednek ezekkel. Egy szó mint száz: már az út egy élmény volt. Az utak egyébként nagyon jó állapotúak voltak, a városi útszakaszok pedig kifejezetten parkosítva vannak, méghozzá gyönyörűen, szökőkutakkal, lugasokkal, padokkal, látszik, hogy ott nem stadionokra megy a pénz... mégiscsak Nyugatra esik tőlünk :)

Marrakesh nekem nagy kedvencem lett, bár nem mondanám, hogy az volt a legszebb vagy a legérdekesebb, de egy nagyon jó esszenciája Marokkónak. Másfél napot töltöttünk itt, és két városnézés között volt egy teljesen más jellegű program is (az Ourika-völgy), így emészthetőbb is volt, mint például Fes. Első délután a Menara-kertet néztük meg (sztem kihagyható amúgy, nem is értem, miért ez van a programban és nem a Majorelle-kert, de szerencsére aki akarta, másnap azt is megnézhette), a Koutoubia-mecsetet kívülről (mecsetbe sehol nem tudtunk bemenni, nem nagyon szeretik, ha nem muzulmán megy be oda, egyedül Casablancában lett volna esély rá, de aznap meg pont Mohamed próféta születésnapja volt, és a király (VI. Mohamed) tartott imát, szóval erre készülve sajnos ide se mehettünk be. Zsinórban talán a harmadik ország, ahol van mecset, de nem tudom megnézni. Cserébe rengeteg medreszébe vagy mederszába, azaz Korán-iskolába mentünk be, ablak, kapu, kerámia, mozaik, csempe, oszlop, szökőkút, „pációkert” ezekben is volt), valamint a souk-on mentünk egy kört, ami nem csak bazárt jelent, hanem gyakorlatilag az ő kis élőhelyük, műhelyekkel, piaccal. Naplementekor értünk a marrakeshi fő látnivalóhoz, a Jemaa el-Fna térre, de itt érthetetlen okoknál fogva az idegenvezető hazavezényelt minket, pedig még csak öt óra volt, és vacsora után jöhettünk vissza. Ezt nagyon sajnálom, sokkal jobb lett volna közösen menni itt egy kört, közben szépen leszállt volna az este, és egy kis szabadidő után együtt hazamehettünk volna. Így én nem láttam a mesemondókat, tűznyelőket, kígyóbűvölőket, akikről a tér híres, este már inkább a lacikonyhások vannak kint. Azért valamennyi így is átjött az ezeregyéjszaka hangulatból (a lacikonyhák füstje, illata, a dobolás, zenélés, éneklés), de én kicsit jobban át szerettem volna élni.

Amúgy a hotel itt szuper volt, rengeteg finom kajával, úgyhogy „tömegeltem” rendesen :)

Másnap délelőtt az Ourika-völgybe kirándultunk, kicsit kiszellőztettük a fejünket :) Gyönyörű vidék, arra kell számítani, hogy aki kiszáll tevét fotózni, annak baksist is illik fizetni, mert ezek azért vannak ott. Ezen nem kell felháborodni, ők az „élni és élni hagyni” elvet vallják: mi kapjuk a látványt, az élményt, ők meg a dirhamot, hogy megéljenek. Nyilván nem a saját szórakoztatásukra hozzák ki a tevéket.

Ami itt a legjobban tetszett, az a folyóvölgybe települt éttermek látványa. Gondolom, nyáron még hangulatosabb lehet, az ötven fokban a lábunkat a hideg vízbe lógatva meginni egy bambit, vagy enni egy jó tajine-t. Azt amúgy mindenhol készítenek, még az útmenti benzinkutaknál is friss tajine-t lehet enni. Én a legjobbat a legkevésbé jó hotelben ettem, citromos csirke tajine volt, eszméletlen finom. Ha már a kajáknál tartunk, nagyon jó kuszkuszt is ettem, finom halakat, pastillát, ami leveles tésztába töltött darált hús, megsütve, a tetején fahéjas cukorral – érdekes volt, de nagyon jó.

Az Ourika völgyben még egy vízimalmot látogattunk meg, az kábé olyan (nekem), mint bármelyik vízimalom, de azt hiszem, inkább a helyi egyszerű élet bemutatása volt a cél, a kuriózum pedig egy mentatea-szertartás volt. Egy szőnyegszövő műhelybe is betértünk – gyönyörű színű és mintájú darabokat mutattak. Egy idő után az volt az érzésem, egy lakás árát el lehetne költeni Marokkóban. Egyszer, ha a Jóisten is akarja – insallah – és végre lesz lakásom, visszatérek bevásárolni :)

Visszatérve Marrakeshbe, a Szaddidák (egy uralkodócsalád) sírkertje volt a program, meg a Mellah és a Medina, azaz a zsidó- és a muzulmán negyed, nagyjából immár egybenőve. Állítólag nagy békében éltek ők egymás mellett, de régen estére azért bezárták mindkét negyed kapuját, hogy ha balhé van, akkor ne kenhessék a másikra... Ezt a részt Rejtő például sokkal ijesztőbbnek írja le (A fehér foltban), mint amit mi láttunk, hála Istennek, teszem hozzá. Utolsó marrakeshi programunk a Majorelle-kert volt, amit valami ilyen nevű festő hozott létre és Yves Saint-Laurent újított fel, gyönyörű, gazdag növényzete van, főleg „bambusznád, majomkenyérfa”, kaktusz, pálma, agavé, érdemes megnézni.

Még egyet aludtunk Marrakeshben, aztán a következő nap Fes felé vettük az irányt, ami el is vitte az egész napot. Nekem ez az út nem volt olyan festői, mint az Agadir-Marrakesh, de azért elvoltunk, voltak pihenők, volt egy közös ebéd, eltelt az idő. Gondoltam is rá, hogy mivel ezen az úton a busz inkább volt az otthonunk, mint a szállodák, milyen jó lett volna a buszon wifi... Még a buszozás-sztorihoz tartozik, hogy a legénységünk természetesen hívő muzulmán volt, láttam is Chriffet bemenni imádkozni egy kis útszéli pihenőnk során az imahelyiségbe, mert ott, kérem, ez is van.

A következő napunk és programpontunk Fesről szólt. Fes a marokkói kézművesség Mekkája, innen származik minden kézműves termék országszerte, mi keramikus műhelyben, fémműhelyben, selyemszövő műhelyben és a bőrcserzőben jártunk (ó, azok a pihe-puha bőrkabátok!), valamint a „berber patikában”, ami tulajdonképpen fűszerek és gyógynövények, valamint a belőlük készült kencék „műhelye”. Na itt aztán kaptunk egy adagot a souk-ok világából, ami a világ legrégebbi folyamatosan lakott óvárosa, gyakorlatilag 700 éve változatlan benne az élet... Azzal kezdtük, hogy felmentünk egy hegyre rálesni a városra, hogy kellően illusztrálva legyen, miért NE maradjunk le semmiképp a csoporttól... ha ott valaki elveszik, soha nem talál ki. Elképesztően nagy terület, és totál labirintus, néhol olyan szűk utcákkal, hogy szélesebb vállal már csak oldalazva lehet elférni. Emiatt állítólag tilos a főzés a házakban, csak kijelölt helyeken, mert ha tűz lenne, egyrészt gyorsan terjedne, másrészt nem lehet megközelíteni a tűzoltóknak. Lehet benne igazság, mert láttam nagy kondért cipelő asszonyokat. Egyébként a fes-i souk miatt gondolom, hogy azért is jobb volt csoporttal menni, mert így kevésbé hatolt csontig az élmény, ami nem feltétlenül volt baj: elég sok olyan dolog jött szembe, ami okozhatott volna rémálmokat (levágott marhafej, levágott tevefej, csigák, élő tyúkok, stb). A marrakeshi souk ehhez képest egy szelídített változat. Még mielőtt valakit elrettentenék: számomra nem volt undorító, simán el tudtam fogadni, hogy milyen lenne a helyi piac, ha nem ilyen? Különben is, a disznótor vagy a csirkevágás mennyivel kevésbé undorító? Amúgy meg le a kalappal előttük, mert ez tényleg nem turistáknak szánt vidék, hanem a mindennapi élet helyszíne (munka, bevásárlás), ehhez képest meglepően jól tűrtek minket, pedig a szűk utcákra marhára nem hiányzott egy 40 fős turistacsoport; az árukat is azért szállítják öszvérrel, szamárral, mert más nem fér el. Úgyhogy időnként utat kellett engednünk egy-egy jószágnak, bár ez még mindig jobb volt, mint ugyanez Marrakeshben a motorosokkal.

Maga a városrész egyébként nem szép, tehát szó nincs az európai óvárosok bájáról, a sikátorokban csak zárt falak vannak. Ami szép, az belül van, erről akkor győződhettünk meg, amikor ebédelni mentünk: egy szűk sikátor nem túl feltűnő ajtaján belépve egy egészen más világ fogadott: tágas terek, díszes ajtók, ablakok, falak, mennyezet, a labirintus-jelleg pedig fölfelé terjeszkedve megmarad: zegzugos lépcsőkön át mehettünk fel a tetőre, ahonnan már kilátás is akadt (mondjuk ugyanezekre a sima, dísztelen falakra és tetőkre). A legszebb a bronz-és rézműves, valamint a keramikus műhely volt, a legérdekesebb pedig a tímárműhely (azt a szagot nem tudom leírni, legyen elég annyi, hogy belépéskor mindenki egy mentaágacskát kapott a kezébe... a szagok forrása pedig galambürülék, az abban lévő ammónia kell a művelethez), ott is követhetetlen rendszerű lépcsőkön keresztül jutottunk az árusítótérbe, meg mindenféle teraszokra, ahonnan viszont tágas udvarra láttunk le, ahol a tulajdonképpeni bőrcserzés folyik hatalmas, színes löttyel teli kádakban, emberi erővel... (v. ö.: galambürülék!!!) . Ha visszagondolok a város látképére, fogalmam sincs, hol és hogyan fért el ekkora udvar ott. Lényeg a lényeg, hogy az egész jól tükrözi a felfogásukat: kifelé nem igazán mutatnak semmit, ami lényeges, az a falakon belüli élet, a magánélet. A szépséget Fesben is egy Korán-iskola és a királyi palota díszes kapui képviselték.

A következő napunk első állomása egy római kori városrom volt, Volubilis. Mindenkinek ajánlom, aki erre jár, de aki ebben a témakörben Pompeiit már látta, az nem fog hasra esni a látványtól. Engem az egészben leginkább az a térkép nyűgözött le, ami a Római Birodalom területét jelölte, amúgy is a kedvencem az ókori Róma, főleg Caesar kora.

Meknes mondhatni nekünk kimaradt, mert esett az eső (azért busszal sok helyre elvittek), de szerencsére Rabatban, a fővárosban újra napsütés fogadott. Itt a főbb látnivaló V. Mohamed "szerény" méretű mauzóleuma volt, illetve az Oudayák (újabb uralkodócsalád) kék-fehérre festett házacskákból álló kasbája (a medinán belül is elkülönülő uralkodói „negyed”) volt, legalábbis nekem ez maradt meg, ezek tetszettek, ez a kasba-rész már idézte a mediterrán világot (lehet azért, mert Rabat már tengerparti város, míg Marrakesh és Fes ugye nem), nagyon hangulatos, főleg a sok cicával... zárásként az óceán, naplemente, és a kasba kertje az alkonyatban, fantasztikus.

Casablancában, ami a másnapi, következő állomásunk volt, viszont eleve nincsen medina, középkori városrész. Köszönhetően az amúgy minden városban kötelező helyi idegenvezetőnek, a sokak szerint jellegtelen Casablancában is tudtak nekünk szépet mutatni a királyi palota környékén, ahol a fehérre meszelt, árkádos épületek a jellemzők, és óvárosi hangulata van, de valójában az 1920-as években épült... Rick kocsmája már nincs meg, itt található viszont a világ 2. legnagyobb mecsete, a II. Hassan mecset, amiért önmagában is megéri lemenni Casablancába: a mecset az óceán partján, az óriási tér előtte, a minaret díszítései, meg az egész épületegyüttes a retinámba égett, ahogy egyébként a mosdó is, aminek az előtere vetekedett egy szerényebb metróállomással (nem tudom, miért épp a metró jut eszembe, talán mert a föld alatt volt és teljes mértékben ki volt csempézve), gyönyörű volt, majd az ajtók mögött wc-kagyló helyett pottyantós wc fogadott... Nyilván azért ekkora a létesítmény, mert a hívek itt végzik el a rituális mosakodást is. Amúgy, hogy ne csak a WC-ről meséljek, az itteni minaretek sajátossága, hogy nem olyan karcsú és hengeres, mint a török mecsetek, hanem négyszögletesek és vastagabbak, inkább torony-szerűek.

Jellemző a kiszolgálásunkra, hogy a buszunk még elvitt egy olyan pontra, ahol az óceán felől is ráláthattunk a mecsetre és lefényképezhettük, bár itt engem sokkal inkább lekötött egy kölyökkutya (aki patkányt fogott, de mindegy).

A nap végére még egy portugál mazagan, El Jadida jutott, ez és az utolsó napi Essaouira már-már megkönnyebbülés volt a súlyos medinák után: El Jadida egy portugál erőd, Essaouira egy kis halászkikötő, emészthető méretűek, és itt már sokkal bájosabbak az utcácskák is. Különösen Essaouira tetszett, ott jó lett volna pihenni még egy kicsit, tök hangulatos volt a hotel is, éjjel behallatszott a sirályvijjogás (és a hajnali imára szólító ének), szép volt az óceánpart, és a mediterrán halászfalvakra emlékeztetett a városka (rengeteg cica lustálkodott mindenhol, a csónakokban, a halászhálókon, a bazárok kosaraiban).

A közös séta után itt kaptunk szabadidőt shoppingolásra, úgyhogy aki nem vásárolt be a szőnyegszövőnél, a bőrcserzőnél, a fémművesnél, a keramikusnál, a selyemszövőműhelyben és a berber patikában, az itt bepótolhatta – és jobban is járt, ha itt tette. Szerintem amúgy nem érdemes kézipoggyásszal jönni Marokkóba...

Útban a repülőtér felé még egy argánolaj termelő üzemet látogattunk meg, ahol még láthattunk „kecskét a fán”, és végső élményként a berber asszonyok még zenéltek egyet nekünk, ami annyira hangulatos volt, hogy rendesen meghatódtam, pedig örömzene volt részükről... Hazafelé jobboldalon az óceánba lemenő nap, baloldalon az afrikai táj felett felkelő (majdnem) telihold kísért minket, nem tudom, mivel lehetett volna még fokozni az élményt... (azért a reptéren még sikerült némi kalamajkába kerülni, köszönhetően annak, hogy ez volt az első Wizzair-es csoportja az irodának, de meg kell mondjam, a Budavár több mint korrekten rendezte a dolgot, amint leszálltunk Ferihegyen, le a kalappal).

Hát ennyit „dióhéjban”. Hatalmas élmény volt, rengeteget láttam és tanultam Marokkóról, városokról, vidékről, emberekről, a foglalkozásaikról, a vallásukról, hatalmas utat tettem meg térben, és ha felidézem a kétkerekű kordékat, az útszéli falvakat, a soukokban lépten-nyomon közlekedő szamarakat, a kézműveseket, a piacot, a berber asszonyok énekét, a Jemaa El-Fna tér hangját és illatát, vagy ahogy állok a bőrcserzők felett és száll a müezzin szava, úgy érzem, hogy nem csak térben, de időben is... Sok helyen éreztem már nagyon jól magam és sok gyönyörű helyen jártam, azt hiszem, messze ez volt a legérdekesebb utazásom. Csak ajánlani tudom mindenkinek.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina