SKYTRAINNEL, TUK-TUKKAL, CSÓNKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL-4.

Thaiföld

Ott-tartózkodás ideje: 2018. márc. 13.  - 2018. márc. 20. (7 nap)

0 hozzászólás I 2 081 látogató olvasta. Rögzítve: 2018. máj. 13. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar hanga Beszámolója
SKYTRAINNEL, TUK-TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL – 4.
A bő három hetes utazásunk utolsó helyszíne ismét Thaiföld volt. Amiért elsősorban az európai, és persze a magyar is ebbe az országba látogat, az az önfeledt tengerparti nyaralás. Izgága világjáróként végül úgy döntöttünk, hogy néhány napot mi is szusszanunk egyet az Andamán-tenger partján.
Ao Nang
Utazásunk 18. napján a sci-fi díszleteket is meghazudtoló szingapúri reptérről az igencsak szerényebb méretű, és kisebb forgalmú Krabi fürdőváros légi- kikötőjében landoltunk azon a kedden. Thaiföld igencsak sokat tesz a turizmus fejlesztése érdekében, hiszen a kicsiny, 30 ezres városnak is van nemzetközi reptere, amelyből az országban 28 működik jelenleg! A két órás procedúrák helyett itt már 15 perc múlva a kisbuszra vártunk a kijárat előtt, és ebben az az idő is benne volt, míg a 5-6 transzfert szolgáltató cég pultjait végigjártuk, kiválasztva a legjobbat. (150 B/fő volt, drágább, mint a buszjárat, de a taxinál jóval olcsóbb). A lányok leadták a rendelést, a diszpécser összerakta az egymáshoz közel megszállókat, és pár perc múlva a 10 személyes Toyota- kisbuszban haladtunk tovább úti-célunk, a kb. 20 km-re fekvő Ao Nang üdülőfaluja felé. A kiváló, jó és közepes minőségi szálláshelyeink után egy előre bevállalt, légkondi- nélküli, mindössze ventillátorral felszerelt bungalót béreltünk erre a 3 dél- tengeri éjszakára, mely végül nem okozott nehézséget: a dzsungeltől visszahódított területen, hatalmas kókuszpálmák alatt a kisházban (10-12 hasonló volt a resortban) szállást nyújtó Full Moon House-ban jó volt lakni. Rohantunk is le a partra, mert még fél ötkor javában perzselt a nap, és két és fél hét után először jót úsztunk, lubickoltunk, napoztunk, pihentünk a gyönyörű tengerparton. Visszajött az, amiket az utazási irodák plakátjain láthattunk: fantasztikusan kék tenger, kellemes víz, elképesztő mennyiségű mészkő-szírt, mészkő-szikla, sziget, és hegy, zöld vegetációval telipakolva: még a legpesszimistábbak lelke is felvidul ezek láttán. Hazafelé- csak ne lett volna olyan hosszú, 45 perces a gyalogút- bevásároltuk a reggelinek, a hűsítőknek, és az esti sörözésnek valókat az egyik 7 Elevenben. Otthon lezuhanyoztunk, átöltöztünk, majd találomra kiválasztottunk egy hangulatos kis vendéglőt, ami igencsak bejött. A Mama’s Kitchen nagyon finoman főz, (ki is kellett várni az időt, amíg elkészült a kaja) az adagok is megfelelőek amellett, hogy nagyon hangulatos bambusz-bútorok voltak és kellemes megvilágítás. Nem csoda, hogy mindhárom este ott vacsiztunk. A másnapi programunk pedig az édes semmittevés volt. Én vízi-buzi lévén, ki sem jöttem a tengerből, és az úszás is jót tett az elkényelmesedett felsőtestnek. Feleségem a rövid pancsolás- hosszú napozás rituálét néhányszor csiga-, és kagylószedéssel tarkította, amelynek eredménye az lett, hogy estére vagy egy kilónyi igen változatos alakú, hófehér ereklyét hozott haza. Csak az interneten való alapos utánanézésnek lett köszönhető, hogy egyet sem tudott hazahozni az igen szigorú thai törvények miatt. Közben az apály vészes gyorsasággal megérkezett, kissé belerondítva a fürdés előidézte örömökbe: amíg délelőtt 20 lépésnyit megtéve már nyakig ért a víz, most 100 lépésre is csak térdig. Nosza, váltsunk: a kánikulában elég volt nekem két banános palacsinta (de jól tudják csinálni a thaiak!), nejemnek egy papaya- saláta, és rögtön felfedeztük a Monkey Trailt, a majom- ösvényt, és a strand mögötti hegyünknek a túlsó, Railay felé eső öblét. A kis makakók is igen nehezen mozogtak a 35 fokos melegben, de azért egy megszerzett pattogatott kukoricás zacskóval jót rajcsúroztak a videó-kamerák legnagyobb örömére. A jóval kevesebb turistát fogadó öböl környezete a tökéletes tengerparti idill helyszíne volt: alig tudtuk otthagyni. A beach-en aztán, miután másodszor „támadott le” minket Mr. Soumi (ez volt a trikóján a srácnak), megegyeztünk a mozgó utazásszervezővel a holnapi hajóutunkat illetően. Egyes prospektusokon 2000, másokon 1500 baht volt az irányár fejenként, barátunk 500-ért kínálta nekünk az utat. Egymás tenyerébe csaptunk, de azért elkértem a cége nevét, telefonszámát, hátha elmegy a pénzünkkel, de – mint sokadszor bebizonyosodott-, nem kell ilyenektől tartani Thaiföldön. Este ismét a tojásrántottával dúsított thai pad volt a vacsora, jó kis Chang sörrel (8 decis a nagy üveg, ami teljesen megfelel két személynek) a szokásos helyen, hogy aztán este hangos kabócaciripelés mellett a teraszon folytassuk a sörözést elalvásig.
A cunami helyszínein
Reggel – jó thai metódus szerint- a resort recepcióján vártuk meg a kirándulókat összeszedő kisbuszt, amely elvitt minket a kikötőbe. Itt „rendszerezték” a különböző helyszínekre tartó utasokat, mivel voltak, akik a Phi-Phi szigetekre, voltak, akik a Hong-, és akik a Bamboo Island-ra kirándultak. Mi a „4 Islands” túrára fizettünk be, ahova jó negyvened magunkkal egy hagyományos thai fahajón, un. long-boat-on, persze egy roppant erős, a hosszú kormányrúd végére szerelt csónakmotorral felfegyverkezve indultunk el úgy 10 óra magasságában. A harmadában falang (fehér ember), harmadában kínai, harmadában belföldi utas élvezhette a hajóutat, hiszen egy bárányfelhő sem volt az égen az itt gyakori zivatarok ellenére. Csodálatos kék tenger, rengeteg, 10-20-30 m. magas, de nem sokkal szélesebb kocka-alakú mészkőszikla, és egy szimpatikus utaskísérő fiatalember személyében rendkívül sokoldalú (történelem, földrajz, geológia, gyakorlati tudnivaló) tájékoztatás volt osztályrészünk, miközben haladtunk úti- céljain felé. Az első szigeten, a Tup Islandon relaxáció, fürdés, séta volt a program, és itt kellett megvennünk az egész területre érvényes nemzeti parkba való belépőt, amely mindenki számára 400 baht volt. Ez ugyan nem kevés, de az biztos, hogy az utolsó fillérig visszaforgatják ennek fenntartásába, fejlesztésébe. Olyannyira vigyáznak az élővilág, a természeti adottságok megtartására, hogy sem kagylót, sem korallt nem szedhettünk össze, de megvenni sem lehetett őket. Sőt, láttunk egy, a drónok használatát tiltó táblát is itt. Jó 50 perc lazítás után a következő objektum a Chicken szigetre való látogatás lett volna, de az apály akkora volt, hogy akadályozta a hajók kikötését, így azt csak „kívülről” szemléltük meg a nevét adó, csirke alakú sziklaformával kiemelten. A Poda szigeten nem volt ilyen körülmény, mély kikötője volt, és a szépen kiépített. A mindennel ellátott (még szabadtéri imahely is volt a buddhista hívek számára) szigeten hosszabb időt töltöttünk el. Itt volt az ebédünk is, amely fél- önkiszolgáló rendszerben működött: mindenki azt és annyit vett garnírungnak, amennyit akart, a húst ellenben adagolták (hal, vagy csirke, vagy sertés). Itt is úszkáltunk, sétáltunk, nézelődtünk, és eközben fedeztük fel a nagy kék oszlopot a tengerparton: Tsunami Harard Zone, 26 dec 04, 4 m. Beleborzongtunk meglátásakor! Négy méter magasan mindent elsodort útjából a tengeri földrengés árja. Azóta rendesen helyrehoztak mindent a turizmus érdekében a sziámiak, le a kalappal előttük. A következő esemény a snorkeling, azaz a pipás búvárkodás volt. A hajó utasainak jó 60 %-a kérte az idegenvezetőtől a szemüveget a lélegző pipával, így a mellettünk ülő ausztrál papa is mind a négy fiával, asszonyával együtt. A tenger 4-8 méter mély volt, így csak biztos úszóknak ajánlották. Feleségem nem mert beszállni, de én is,- mint a legtöbben- a hajóúton kapott világossárga mentő- mellénybe öltözve szálltam vízbe a halak követésére. Szinte felfoghatatlan számunkra, hogy különböző nagyságú, színesebbnél színesebb halrajok ott úsznak a hasad alatt, a kezed mellett, a lábaid között. A jó félórás programot mindenki élvezte, amit katonásan le is pörgettek a szervezők. Aznapi utolsó állomásunk valójában nem sziget, hanem félsziget, a Phra Nang fokon lévő part és barlang felkeresése volt. Mindenhol megcsodáltuk a természet erőinek beavatkozásával képződött fantasztikus szikla- formákat, a tenger kivájta öblöket, barlangokat, de ekkora méretű barlang- rendszerrel még nem találkoztunk. A cseppkő-képződés az orrunk előtt „zajlott”, a fentről csepegő pára növelte lenn a szobrait. Sokan itt kirándulgattak, sokan negyedízben is a vízbe mentek fürdeni, vagy napoztak. A legszélső barlang különös volt: a több száz, fából faragott falloszból telerakott barlangban, mely kegyhely is volt egyúttal, a helyiek imádkoztak és áldoztak gyermekáldásért. De legtöbbször azért kíváncsiskodó- fotózkodó külföldiekkel volt teli. Thaiföld déli területén, a maláj határhoz közel a helyiek közül inkább a muszlim vallásúak voltak túlsúlyban. Érdekes volt látni a falatnyi bikiniben sikoltozó falang, és a velük egyidős muszlim lányokat talpig hosszú, fekete ruhában, szoros fejkendőben, és kontrasztként a világos- sárga mentőmellényben ugyanazon fürdőhelyen pancsolni. Majd négy óra volt, mikor a félnapra méretezett kirándulásunk végeztével kikötöttünk. Egy óriási szongtaóval, 3 sor padon vagy 25-en utaztunk haza szálláshelyeinkre úgy, hogy a vagányabb holland srácok már csak a hátsó lépcsőn állva kapaszkodhattak a sebességéből mit sem visszafogó teherautón. Az esti, otthoni időszakban a kellemetlen a video-kamerám meghibásodása, használhatatlanná válása, valamint feleségem, - aki barna bőrű lévén, nem használ naptejet-, leégése volt, a kellemes pedig a szokott vendéglőnkben elfogyasztott finom helyi vacsora, ezúttal a thaiak utánozhatatlan helyi specialitása, a főételként fogyasztott tom-yam leves volt.
Ismét Bangkok
A fapados Air Asia gépe, - minden esetben Boeing 737-esekkel repültünk- hamar visszarepített bennünket Bangkokba, a Royal Hotelbe, ahol 18 nappal korábban megszálltunk, és a „nagy” bőröndünket hagytuk. A jól hűtött aulában egy órácskát várakoztunk, mivel 14.00 órakor lehetett becsekkolni, majd - az előző napok semmittevése bennünk ragadva-, egész délután a hotel medencéjében lazítottunk. Ez egy kicsit kényszer is volt, hiszen az építésekor egyetlen vasszeget sem felhasználó tíkfa- építmény, a Wimanmek palota volt a délutáni programunk, de makacs lábfájásom ez alkalommal megváltoztatta a terveket. De később kiderült, nem furdalhat emiatt a lelkiismeret. A nagy kánikulában a jól bevált hűtött dinnye-ananász- sárgadinnye ebédünk volt aznap is. Este az immár kihagyhatatlan Khao San Road forgatagában vegyültünk el, és ismét egy regeneráló lábmasszázs hatását is élveztük. Mivel közeledett utunk vége, feleségem már egyre többet forgolódott itt az emléktárgyak, ajándékok vásárlása ügyében. Másnap pokoli hőségre ébredtünk: már reggel is folyt rólunk a víz. Aznap Ayutthaya ősi városa felfedezése lett tervbe véve. El is jutottunk háromnegyed órás buszra-várás után (kiderült, szombaton ritkábbak a járatok, ugyanúgy, mint itthon is) a gyönyörű szép Hua Lam Phong főpályaudvarra, ahol az információs pultnál lesújtó híreket hallottunk mind a legközelebbi igénybe-vehető vonat indulása, mind a jegyárak vonatkozásában. Besokkolásunk eredménye nem az volt, hogy higgadtan másik kijutási lehetőséget (távolsági autóbusz, utazás- szervező iroda, melyek jóval gyorsabban és olcsóbban elvittek volna) kerestünk volna, hanem program-módosítással letettünk az ősi főváros megtekintéséről, és előrevettük a másnapra tervezetteket. Ilyen, felindulásból elkövetett látnivaló meg nem nézést megtettünk már máskor is- Mexikóban a Bonampak-i híres maya falfestményeket, Barcelonában a közeli Dali múzeumot, Isztambulban a Boszporuszi hajókázást hagytuk ki, amelyeket később igencsak megbántunk. Egy szóval eltaxiztunk a Chao Phraya folyó partjára, ahol a kissé rámenős sofőrünk 1000 bahtos privát hajótúrára akart mindenáron benevezni. Ez nem ment neki, mert a public ship, a menetrendszerinti hajójárat ugyanolyan élményeket ad a nevezetes folyón való utazás során, pár bahtos áron. Csak Velencében láttam ilyen sűrű hajóforgalmat, mint itt: az egész folyó teli volt kicsi, családi, nagyobb, személyszállító hajókkal, valamint vontatóhajó húzta több-ezer tonnás, megrakott uszályokkal, azaz mindenféle méretben siklottak, berregtek, dudáltak, hasították az emiatt állandóan tekintélyes hullámokat vető, nem túl tiszta, de halakban azért bővelkedő, Tisza szélességű folyón. Mi a piros zászlós hajóra ültünk fel, ahol a déli végállomástól a 30-ik északi állomásig végighajóztuk a belvárost. A kikötést, akármennyi utas szállt fel és le, egy-két perc alatt megoldották a rutinos matrózok: alig lépett le az utolsó utas, már oldották a kötelet, a felbőgő hajómotor már a Phraya közepe felé nyomta a járművet. A végállomáson kiszálltunk egy hideg gyümölcs-ebédre, majd visszafelé ugyanígy csorogtunk lefelé, de ezúttal a „budai” városrész, Thon Buri legszebb látnivalója, a Wat Arun megállójánál leszálltunk. Egy kicsit kóboroltunk a kikötő melletti óriási piac forgatagában, majd a csupa kínai csempe- mozaik borította, hatalmas csedik templomába léptünk be. Felmenni nem lehetett a központi toronyba, de a második szintről is be lehettet látni az egész folyópartot. A nyugalmat, szépséget, derűt sugárzó templom előtt hasonlóan hangulatos folyóparti parkban sétáltunk egyet, mielőtt beszálltunk a túlpartra tartó kompra (4,5 baht=36 Ft!). Itt egy újabb technikai KO-t kaptunk: ezúttal a fényképezőgépem romlott el. A zoom-ja nem működött, így csak vagy közeli, vagy távoli fotókat készíthettünk. Csak nejem okos-telefonja maradt működőképes. (az is csak hazaértünkig). Március 17-én nem szoktunk hozzá a 20 m-es medence, és a nyugágyon való napozáshoz itthon, úgy hogy ismét lenn töltöttük a késő délutáni órákat, majd átismételve az első napi kalandozásunkat, a modern városközpont, a Siam Center és környéke végigbarangolása következett késő estig. A Khao San Road-i éjszakában ezúttal egy komoly pedikűrnek vetettük alá lábainkat, amely már nem volt olyan mesés, mint az itteni masszázs- szolgáltatások. Utolsó napunkon, kiélvezve a Royal Hotel svéd-asztalos káprázatos reggelijét, aránylag későn vettük nyakunkba a várost. A város kilátótornyaként ismert Aranyhegyre mentünk fel, de most nem csak hegyre, hanem a tetején levő kegyhelyre, kilátótoronyba is. A 322 lépcső megmászása ezúttal sem okozott problémát. A mi városligeti Állatkertünkhöz hasonló műsziklák látványa egy kicsit elhomályosította az élményt, de a harang-sor, a szép áldozati oltárok, a buddhista templom belső elrendezése újravarázsolta azt. Ezt követően a város modern, szellős közigazgatási negyedébe, a Dusit- parkba buszoztunk el, ahol a korábban kihagyott Wimanmek- palotát szerettük volna megnézni. Többszöri érdeklődésünk alapján sajnos beigazolódott a félelmünk: a palota rekonstrukció alatt áll, nem látogatható. De azért körbesétáltuk a városrészt. A királyi palotákat pompásan öltözött őrök vigyázták, hosszú- hosszú kilométeren keresztül. Az orrunk elé kerülő Bangkoki Állatkertet azonban, - a Chiang- Mai élmény után- nem volt kedvünk meglátogatni. Aznapi harmadik célpontunk a Királyi Bárka múzeum megtekintése volt. Ez is a Phraya folyó másik oldalán volt, így komppal jutottunk át a vízi- világ újabb csodáját felfedezendő. De az odafelé vezető úton,- ebben szerepe volt egy kis eltévedésnek is- megláthattuk a khlongok, a sűrű folyami csatornák világát, még inkább az ott élő emberek mindennapjaiba is betekinthettünk, akik magas, cölöpökre épült házaikban, kunyhóikban élnek. A múzeum előtt volt a hajójavító dokk, teli az éppen felújítandó dereglyékkel. Nem kergettek el bennünket, pedig nem valószínű, hogy bemehettünk volna. A Royal Barges-ben vagy 15 hajó volt kiállítva, melyek a XVIII- XIX században készültek a királyi udvar megrendelésére. A kecsesen felkanyarított orrukon voltak a legszínpompásabb faragások, sárkányokkal, mitológiai figurákkal, majd a 40-méteres keskeny, áramvonalas bárka legvégén volt a szintén díszes, lefedett ülő-hely, ahol a királyi család tagjai utaztak a folyón. A köztes részen az evezősök sokasága dolgozott. A két buszos átszállással kettőnk jegyénél alig többe kerülő (80 baht) tuk-tukkal értünk haza. A jól bevált napozás, fürdés, Khao San, lábmasszázs- körökön túl a búcsúvacsora volt az, ami emlékezetes maradt: ismét egy hosszú lófarkas kínai éttermében kaptuk meg a maradandó kulináris élményt. Másnap reggel már korán keltünk, nehogy az A4-es ritka közlekedése miatt ne érjünk ki időben a reptérre. Párom még otthon- amennyire előre lehetett- kinyomtatta a beszálló kártyákat, de a Szingapúr- Krabi járatra már nem sikerült. Ott, a reptér várójában az ottani becsekkolásra felállított gépeken ezt on-line megtettük, kezünkbe kapva a boarding pass-t. Itt, Bangkokban szerencsére, az ukrán légitársaság ezt megtette helyettünk, és bőröndjeinket is elnyelte a futószalag, hogy majd Budapesten vegyük kézbe ismét őket. Sokan ijesztgettek, hogy átszálláskor nagy az esélye, hogy a csomag nem követi az utast, de, hál’Istennek, ez nem következett be. 8 és fél óra alatt repültünk vissza, ezúttal nappal, de aludni nemcsak ezért, hanem az Irán területe felett „bekapott” két egy- egy órás turbulencia-rázkódás miatt sem tudtunk.
Boriszpil
Este 6-kor érkeztünk meg a kievi reptérre, amely földrajzilag Boriszpil kisvárosa mellett fekszik. Mivel a repülőjárat optimalizálása révén annyi hátrányunk keletkezett, hogy aznap nem tudtunk továbbutazni, hanem csak másnap délben, szállást foglaltunk a kisvárosban. Mivel a nagyon téli ruháink a kocsiban maradtak, csak esőkabát- pulóver- hosszú- ujjú ing- trikó rétegsorral mentünk ki a várócsarnokba. Nosza, nem hittük el: 9 óra alatt a +36 fokból a – 9-be csöppentünk. Ukrajnában rendesen tombolt a tél március 19-én, pedig nem kellett volna. Leszállás után azt sem tudtuk, hogy a dollár-hrivnya árfolyam hogyan megy, mennyi egy taxi a városba, mennyi egy reggeli, stb. A helybeli ingyenélő seftelők félpercenként csapódtak hozzánk „jobbnál jobb” ajánlataikkal, de szerencsére nem ugrottunk az első karjai közé. Az egyikük 300 hrivnyás taxiról, 1000 hrivnyás vacsora- árakról informált, de az igazság hamar kiderült: 150-ért be lehet jutni a városba, és ugyanennyiért két főnek meg lehet vacsoráznia is. A hideget észleltük a taxi ablakán keresztül is, de amikor kiszálltunk, láttuk, hogy eltakarítatlan hókupacok, csúszós járdák, és a kellemetlen szél miatt elviselhetetlen hideg-érzet vár minket Boriszpilben. A barátságos panzióba érve hamar kipakoltunk, és a belváros közepén lévén, rögtön körbejártuk azt. Nem kísérleteztünk a helyi specialitásokkal, hanem az ottani McDonalds-ben fogyasztottuk el sajt- burgerünket, majd bevásároltunk a közeli Billában. Hogy ne lógjak ki a sorból, egy két-decis vodkát én is betettem a bevásárlókosárba. Bizony, elkelt. Másnap reggel még felváltva- magunkra véve a másik kabátját is- bebarangoltuk az „átkos” időket felelevenítő parkot, benne a szovjet katona emlékművével, mellette a város tányérsapkában ábrázolt nagyjainak szobor-parkjával, majd az egykori négyemeletes városi tanács, mellette a városi pártbizottság kizászlózott épületeit. Bizony- bizony, nagyon megállt az idő Ukrajnában, ez rögtön látszott az emberek öltözködésén, a járművek állapotán, a boltok kínálatán. Nem kellett a statisztikában kutakodni az életszínvonal mértéke ügyében. A délben induló géppel kora délután már Ferihegyen landoltunk: bizony, elkelt itthon is a télikabát, csizma és a sál. Akit érdekel, készítettem egy költség-elemzést a különböző költség-nemekről, melyből jól kitűnik, hogy egy európai, amerikai utazással szemben az odajutás, az ottani távolsági közlekedés a sok, a szállás, a csavargás, a napi megélhetés nem. Tehát: a repülőjegyek oda- vissza+ a hat regionális járat: 39.7%, 22 éjszaka szállásköltsége: 14,3 %, a négy említett utazási irodás kirándulás költsége (5 nap): 13,1%. És a kicsik: busz, taxi, metró, tuk-tuk (ebben a 3 egész-napos Angkor Wat is): 5,3%, múzeumok, templomok, egyéb belépők (benne a kambodzsai vízum és az Angkor Wat belépők): 6,7%. Masszázsra fordítva (9 alkalom): 2,3 %, egyéb (pipere, gyógyszer, műszaki cikk, ajándék): 5,4 %, míg a „maradék”, az étel- ital 13,2 %.
Gróf István
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina