Dajti - oxigénpalack nélkül*

Albánia Tirana

Ott-tartózkodás ideje: 2017. júl. 14.  - 2017. júl. 14. (1 nap)

0 hozzászólás I 691 látogató olvasta. Rögzítve: 2018. máj. 27. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar MartiSatya Beszámolója

Cimkék: Tirana Dajti BunkArt túrázás 

A túrát megelőző nap már komoly szervezési munkálatokba kezdtünk. Ültünk Tirana főterén a Nemzeti Múzeum mögötti hat, egymás mellett lévő kávézó egyikében a közel negyven fokos hőségben és azon gondolkodtunk, hol lehet itt a szállásunkhoz közel egy élelmiszer bolt, ahol holnap reggel friss árut tudunk vásárolni kirándulásunkhoz. A tér másik oldalán van egy nagyon szuper bevásárló központ, de az elég messze van. Kézenfekvő lenne megnézni a Google-n, de az itt már többször csődöt mondott, ezért ennél sokkal hatékonyabb módszerhez kellett folyamodnunk. Ezt a keresési eljárást saját gyermekeink fejlesztették ki még 1994-ben egy Párizsi utunk során. A „szatyros mamik” módszer lényege, hogy ha egy utcán rövid ideig figyeled a nagy szatyrokkal lassan cammogó általában idősebb hölgyeket, pontosan velük szemben haladva találod meg a legközelebbi szupermarketet. Néhány perces célzott megfigyelés után sikerült is bemérnünk a helyes irányt, és a „mamik” gyakoriságából arra következtettünk, hogy viszonylag közel lehet ez a bolt. El is indultam egy sikátoron át felfedezni az üzletet. Már a sikátor sem volt valami fényes hely, de ami a másik oldalon elém tárult arra bizony nem számítottam. Egy borzalmasan lepusztult lakótelep a szürke összes árnyalatával, rendezetlen utakkal, fejem felett pókháló sűrűséggel lógó összevissza vezetékekkel. Tőlem 20 méterre Márti egy kulturált tér kávézójának teraszán üldögélt. Nagyon mellbevágó volt ez a kontraszt. Nem is mentem volna egy lépést sem tovább, ha ebben a szürke gettóban nincs velem szembe egy teljesen normális élelmiszer bolt portálja, járólapok a lépcsőn, nagy üveg ablakok, szép felíratok. Az épület többi része szürke és lepusztult. Természetesen a bolt nemcsak kívül, de belül is teljesen európai volt, bárhol lehetne a kontinensen. Szinte mindent lehetet kapni, amit az ember egy ekkora üzlettől elvár. Nemzetközi márkák, rengeteg olasz termék és természetesen albán árukat is. Visszamentem és pár perc múlva már együtt vásárolgattunk a bizarr lakótelep remek kis boltjában.
Reggel természetesen ide jöttem, hogy a Dajti meghódítására tervezett túránkhoz bevásároljak. Bár nagy volt a választék, volt még bennünk némi bizalmatlanság, így két dolog jöhetett csak számításba az olasz sonka vagy a „magyar szalámi”. Az utóbbinak semmi köze nem volt Magyarországhoz vagy a téliszalámihoz, valószínűleg inkább magyar típusú „száraz” szalámit jelenthet az elnevezés. Természetesen hazafias okokból erre eset a választásom, csak akkor kezdtem pánikba esni, amikor az eladó hölgy, kérésemre elkezdte szeletelni. Gyorsan kézzel-lábbal mutogatva szóltam neki, hogy a szeletelés előtt vegye már le a szalámi héját. Elnézést kért és folytatta a szeletelést most már leszedett héjjal. Ekkor meg én kezdtem azon gondolkodni vajon milyen szabályok vonatkozhatnak erre Albániában. Biztos, ami biztos a végén mondtam (azaz mutattam) hogy tegye a leszedett héjat is a mérlegre, nem akarok én itt nyerészkedni csak egyszerűen így a praktikus. Jaj dehogy is teszi rá – nagyon szabadkozott, és szólt, hogy a friss pékáru most érkezett és néhány perc múlva behozzák a boltba.

Dajti

Tirana tömegközlekedése szerintünk maga az őskáosz. Vannak autóbuszok, amelyek mennek valahonnan valahová, számokkal nincsenek jelölve, de valamilyen felírat, általában van rajtuk, vagy esetleg nincs. Minden buszon van kalauz, aki sok esetben a nyitott autóbusz ajtajában áll. A megállóban várakozó utas megkérdezi, hogy hová megy a busz, majd a kalauz válasza alapján eldönti, hogy felszáll, vagy sem. Gondoljuk mi. Végül is működik ez a rendszer, csak ehhez meg kellene tanulni albánul. Az Interneten egyetlen Vodafone által fejlesztett használható alkalmazást találtam, ami némi támpontot nyújt Tirana egyes külső területeinek eléréséhez. Természetesen az alkalmazás csak online működik, hogy azért a cég is profitáljon belőle valamit. Mi a központból csak a Dajti-Ekspres alsó állomására szerettünk volna eljutni. Az alkalmazásból megtudtuk, hogy ide a ’Porcelan’ feliratú buszok visznek el bennünket és még tegnap megnéztük, hogy ezek a The Plaza Hotel mellől indulnak. Jegyet a kalauznál kell venni, 40 LEK-ért. A kalauzoknak van egy speciális műanyag aprópénz tartó pénztárcájuk, amiből ördöngös gyorsasággal tudnak visszaadni. Mi GPS-en figyeltük, hogy jó irányba megyünk-e. Ismereteink szerint készülődtünk a leszálláshoz, amikor odalépet hozzánk egy kedves fiatal hölgy, hogy ha a Dajti-hoz akarunk menni, ne itt szálljunk le, hanem menjünk még a busszal tovább, mondta kiváló angolsággal. Jó-jó, de mi láttuk a GPS-n, hogy most már távolodunk a felvonó alsó állomásától. Majd a busz megállt, a sofőr leállította a motort. Na így jártunk! A gépkocsivezető direkt hozzánk hátrajött és angolul (!) elmondta, hogy három percig itt áll, majd továbbindul, maradjunk a buszon. Ekkor leeset, hogy a Vodafone alkalmazáshoz képest valószínűleg meghosszabbították ennek a járatnak az útvonalát és most a végállomáson egy teljesen új modern lakótelepen állunk. Meg is kérdeztem, kell-e új jegy. Nem kell, csak maradjunk a buszon. A busz elindult és az első megállónál a Dajti-Ekspres alsó állomásától úgy száz méterre leszálltunk. Természetesen az előző fiatal hölgy és a buszvezető is előre szóltak. Ráadásul a buszból láttuk, hogy a délutáni programunk a BunkArt bejárata is itt van vagy száz méterre visszafelé. Mi előzetes ismereteink szerint segítségük nélkül úgy egy kilométerre szálltunk volna le és gyalogoltunk volna felfelé idáig.

Dajti

Elsőre egy kötélpályán utazni Albániában nem tűnik valami bizalomgerjesztő programnak. De ezt a kötélpályát az osztrákok építettek 2005-ben és azért ők igazán értenek ehhez. A felvonó egészen jó állapotban volt, bár az albán vandáloknak azért sikerült összekarcolni a kabinok plexi ablakait, így fotózáshoz keresni kellett a karcmentes felületet. Az egész 4354 méter hosszú út nagyon szép, először egy tó felett, majd alattunk házak, turista utak. Az elején bemelegítés képpen alig emelkedik, majd az út vége fele meredeken megyünk felfelé, és már egész Tirana látképe elénk tárul. A felső állomás ezer méter magasan van, egy új modern épület, ahol szálloda és étterem is üzemel. Ezt Dajti-terasznak hívják valószínűleg a mögötte elterülő kb. 300-400 méteres vízszintes plató miatt. Most még csak céllövölde és gyerekeknek quad pálya van itt, de nem csodálkoznék ha idővel, egy sokkal fejlettebb szórakoztató, turisztikai központ lenne itt, mert nagyon szép a környezet, az alattunk elterülő Tiranával és felénk magasodó Dajtival. Ezt már a kommunisták is így gondolhatták, mert a hegy lábánál építettek egy ifjúsági szállót, ami most félig szétverve, kivert ablakaival istállóként működik. A piros turista jelzés épp emellett a torzó mellett vezetett el udvarán legelésző lovak, pónik és területüket védő kutyákkal. A romház mögött aztán már tényleg elkezdődik a csúcstámadásunk. Legnagyobb meglepetésünkre pár száz méterrel később az erdő közepén egy aszfaltozott járdára bukkantunk, ami több száz méteren keresztül vezetett a rengetegben. Hú, ez szuper, hátha elrejtettek itt Enver Hodzsáék még egy mozgólépcsőt is fel a Dajtira! De sajnos mi ezt nem találtuk meg, ugyanakkor annyira megtetszett ez az erdei járda, hogy majdnem elnéztünk a csúcsra vezető elágazást. Lombos erdőben mentünk felfelé az eleinte meredeken emelkedő piros jelzésen. Lent a sík területen néhány embert láttunk, aztán csak egyedül másztunk felfelé, majd amikor túljutottunk a meredekebb részen találkoztuk egy fiatal párral, akik szintén itt túráztak. Nagyon kedvesek voltak, a srác még azt is megkérdezte, hogy van-e elég vizünk. Bár sokkal lankásabb rész következett, szemmel látható volt, hogy ők lényegesen gyorsabban haladnak felfelé, mint mi. Ezért elbúcsúztunk és fokozatosan lemaradva követtük őket. Ma a városba negyven körüli csúcshőmérsékletet jósoltak, itt a hegyen kora délelőtt jóval hűvösebb, harminc fok alatti, amikor jöttünk lefelé harminc fok körüli lehetett a hőmérséklet. Közelítve a csúcshoz gigantikus szemétcsíkokat láttunk az erdőben. Ez azért is volt érdekes, mert eddig nem volt különösebben szemetes az út, semmivel sem különbözött egy magyar turistaúttól. Ám innen fentről szemét folyók indultak lefelé. Néhány perc múlva megoldódott a rejtély. A hegy teteje Albánia kommunikációs központja, rengeteg antennával, adóházzal és az itt dolgozó szerelők nemes egyszerűséggel leborítják a szemetet a hegyről. Közben az applikáció, ami segítette a túránkat azt jelezte, hogy vége van az útnak. Megérkeztünk. De a valóságban még vagy 20 méter magas hegy volt előttünk. Az egyik épületben ezek a szemetelő szerelők épp dolgoztak valamin. Felkiabáltam nekik, hogyan lehetne felmenni a csúcsra. Ok, értik, majd a kolléga telefonál. Na jó, ezt meg mi nem értettük. Arra számítottunk, hogy azt mondják, menjenek jobbra, vagy balra ott van egy kapu. Minek ehhez telefonálni! Majd elcsendesedtek, mintha ott sem lennének. Jó értjük mi, valami nem jött össze. Innen is remek a kilátás. Felfelé jövet minket az app néhány száz méterre, jobbra hozott el, de van egy út a másik irányba is. Elindultunk ismét felfelé a másik oldalon és remek kilátás tárult elénk részben Tirana és a tenger felé, de ahogy az út fordult talán még csodálatosabb volt a panoráma befelé a Dajti-Nemzeti Park felé.

Dajti

Ismét találkoztunk az előbbi fiatal párral, akik éppen ebédeltek egy fa árnyékában. Majd egy nagykapu állta az utunkat, ahová ki volt írva, hogy tovább csak engedéllyel lehet menni. Talán ezért akartak telefonálni az előbb? De azonnal láttuk is a megoldást, pici lendülettel a kapu mellett be lehet libbenni, ahogy a nyomokból következtettünk előttünk mások is ezt tehették. Nem volt azért egy bizalomgerjesztő hely, a földből kábelek lógtak ki, antennák, drótok, adóépületek. Mentünk még egy kanyart, ahonnan ugyanazt láttuk, mint az előbb 20 méterrel lentebb. Bár már majdnem a hegy legtetején voltunk mégis értelmetlennek láttuk tovább menni ezen az elzárt területen. Megebédeltünk mi is ott ahol előzőleg fiatal túratársaink, majd lesétáltunk a hegyről, ami különösen az alsó meredek részén nem is volt annyira sétagalopp. Lefelé még négy túrázóval szembetalálkoztunk. Sajnos nagyon kevesen mozogtak a mai nap, de nemcsak itt, hanem a felvonón is alig-alig utaztak. Most már tudtuk, hogy amikor leérünk, csak párszáz méterre van a BunkArt bejárata. Ez egy elhagyott katonai bázis. Egy több mint száz méteres alagúton keresztül lehet megközelíteni. Az alagút elején és végén egy katona ruhába öltözött férfi tiszteleg neked, az alagútban pedig mozgalmi dalok szólnak korabeli hangszórókból. Már a katonai területen belül van a pénztár.( Autóval egy kisebb kerülővel lehet a parkolóba jutni.) Kértem két felnőtt jegyet. A fiatal hölgy angolul magyaráz nekem, hogy nem lenne-e jobb, ha kedvezményes szenior jegyet vennék. 62 éves kor felett lehet ilyet váltani, bár én simán megvettem volna a normál belépőt is. Innen még vagy kétszáz métert kell gyalogolni a bejáratig, a vezetési pontig, ami eredeti bútorokkal van berendezve.

Dajti

A BunkArt Albánia XX. századi történetét mutatja be kiemelten a kommunizmus borzalmait, de láthatunk itt néhány kortárs művészeti alkotást is. A múzeumi büfé a volt katonai kantin. Ez az egész hegybe vájt labirintus nagyon különleges, szürreális élmény. Már tudtuk hol a buszmegálló és pillanatok alatt beértünk a központba a légkondicionált busszal. Lent nagyon meleg volt, így szállásunkon bekapcsoltuk a légkondit és egy órácskára ’ hibernáltuk ’ magukat. Késő délutánra már ismét bevetésre készen álltunk és elhatároztuk búcsúzzunk el Tiranától . Elsétáltunk a város egyik legmagasabb épületéhez a Sky Tower-hez és a toronyház oldalában található közvetlen járattal fellifteztünk az épület tetejére, a 60 méter magasan forgó bárba. A terem egy óra alatt fordul körbe és a naplemente fényeiben láthattuk a közeli modern városrész szép házait, az egyetem épületeit, és délelőtti túránk helyszínét a Dajtit. Tudjuk nem New York, Párizs vagy Berlin de ez is szép és érdekes. Igaz itt az árak már nem ugyanazok, mint lent a téren, de ugyanezért a rendelésért két héttel ezelőtt otthon az M3-as egyik benzinkútjánál többet fizettem. Ma nemcsak mindhárom programunk várakozáson felül sikerült, hanem megismerkedtünk néhány nagyon kedves segítőkész albán emberrel is.

Sky Tower


*A Dajti megmászásához természetesen nem kell semmiféle segédeszköz, de mostanában már csak az számít teljesítménynek, ha valamit oxigénpalack nélkül érünk el. Ez természetesen esetünkben igaz is, sőt talán egy tíz kilogrammos oxigénpalackot fel sem bírtunk volna cipelni a hegyre:-). Azt azért tudnod kell, hogy azt a kb. 600 méter szintkülönbséget meg kell tenned felfelé a felvonó végállomásától az 1613 méteres csúcsig .
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina