Alpok Expedíció 3. (Franciaország)

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2014. aug. 01.  - 2014. aug. 15. (14 nap)

0 hozzászólás I 602 látogató olvasta. Rögzítve: 2018. júl. 20. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar cobranco Beszámolója

Cimkék: alpok  barcelonette  biciklitúra  bonette  briancon  bringatúra  Col de Izoard  francia-alpok  francia-riviéra  franciaország  kerékpár  kerékpártúra  piemont  provence  sport  túra 

Bringával a Francia Alpok lélegzetelállító sziklakölteményei nyomában.Égig érő csodák,feneketlen mélységek,hihetetlen látványvilág,egyedi kommentárral párositva!



Túrabeszámoló:

Reggel igen csípős időre ébredtünk, - a Tinée partján - nem nagyon akaródzott a jó meleg hálózsákból kibújni. Nagyon kíváncsi voltam mennyi lehet a hőmérséklet, ezért bekapcsoltam a GPS-t, ami +1 fokot mutatott bent a sátorban. Ilyen alacsony reggeli hőmérsékletre azért nem gondoltunk, mivel már eléggé délen voltunk, augusztus közepén, bár közel 1.000 m magasan, derült ég alatt. Cobranco szerint éjszaka valamilyen borzasztó vadállat morgott és csikorgatta a fogát a fejénél kint a sátornál. Ezt nem értettem, én úgy szocializálódtam, hogy ha valamit csinálok, akkor azt szívvel lélekkel. Így vagyok az alvással is, ha alszom, akkor nem hallgatózom, ha hallgatózom, akkor nem alszom, emiatt én ezekről az eseményekről nem is értesültem, mint ahogy azokról sem, amikor Cobranco az éjszaka leple alatt fegyveres felkeléseket hajt végre, a neszek okozóinak felkutatására és megbüntetésére. A tiszta ég miatt minden kint maradt cuccunk csurom víz lett, persze a sátor külső borítása is, amit jó lett volna megszárítani, de mély völgy miatt – amiben voltunk – nem tudtuk megvárni a napocska jótékony szárító hatását és egy gyors pakolás után útnak indultunk. Nem esett igazán jól az első néhány kilométer, mert gurulással indítottunk és igencsak borzongtuk, de egy idő után a nap melege már érezhető volt. A mai napra is igen érdekes útvonalat választott Cobranco, mindenféle szurdokokat, megdöbbentő színeket vetített előre. Ahhoz, hogy elinduljunk az első szurdokba először 23 km gurulás következett fényes pompás időben, majd Isola településen, - ahonnan Olaszországba lehet átmenni a Lombarde hágón 2.352m magasan – megtaláltuk az egyetlen szatócsboltot, ahol 10 perces sorban állás után sikerült némi élelmiszert is vennünk. Nagyon családias kis bolt volt, a tűzpiros ruhába öltözött, - már menyecskének csak jó indulattal nevezhető kedves eladó hölgy – minden helybélivel jól elbeszélgetett, akik mindenféle érdekes növényeket vettek, valószínűleg a kecskének, vagy egyéb jószágnak.



(Nem mindegyik tűnt emberi fogyasztásra alkalmasnak, meg nem is ismertük mindet fel.) Két lehetőség állott előttünk bevásárlásra, itt Isolán és a következő településen – Saint-Sauveur-sur-Tinée (azt sem tudom, hogyan kell ezt a betűhalmazt kiejteni,szerencsére nekem nem is kell,az Cobranco feladata) -, ami a térkép szerint még jelentéktelenebbnek nézett ki. A bevásárlás után vágtattunk lefelé a folyóvölgyön a kellemetlen ellenszélben, amikor találtunk egy jó napos – nem épített – étkező helyet, ahol a sátrat is sikerült kiteríteni és megszárítani. Innen tovább indulva kb. 8km után értük el az előbb említett – kimondhatatlan nevű – települést, ahol elhagytuk a folyóvölgyet, a kalandok, és szép látvány kedvéért, pedig ha egyenesen megyünk tovább, akkor estére Nizzában lehettünk volna, de nem a gyors haladás, hanem az élvezet - már amennyiben a mászás élvezet - volt a cél. A Tinée kanyarulatánál kiszélesedett völgyben igen sűrűn egymás mellett álló – helyenként freskókként festett - házak alkották a látványos települést, ami ekkor még nem osztotta meg minden titkát, de ahogy egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk a kezdetben 8-9% meredek emelkedőn, egyre több részlet vált láthatóvá. A napi tervet is ideje lenne ismertetnem, mert így csak lóg a levegőben. Tehát röviden : A Tinée völgyén Saint-Sauveur-sur-Tinée –ig (520 m), innen egy éles jobb kanyarral a Col de la Couillole hágó (1.678 m) felé vezető útra térni, majd a hágó után legurulva Beuil érintésével áthajtani a Cians szurdok fantasztikus falai között és este valahol Puget-Théniers környékén hálóhelyet találni.



Ebből ugye az elejéről már írtam, tehát vissza a történésekre. Ahogy a várost elhagyva elindultunk a meredek, de látványos úton, nem tudott nem feltűnni a kőzet szokatlan színe, ami erős lilás-pirosas színben pompázott. A kőzet szerkezete is megér egy két szót, mert ez sem a megszokott Alpok formájú volt, hanem palaszerű fényes, lapokra oszló. A völgy jobb oldalát, ahol kapaszkodtunk felfelé, - az egyre égetőbb napsütésben, - ilyen piros színű, a bal oldalát eleinte sima mészkőnek kinéző színű és formájú, majd később az az oldal is megpirosodott. Ahogy mentünk felfelé a fejünket forgatva, hogy minél több inger érje agyunkat, hirtelen ősöreg autók felvonulási útvonalába estünk, egyre másra mentek el mellettünk, mi meg tátottuk a szánkat, vajon mit kereshetnek erre az oldtimerek (Fiat Topolino, Citroen (olyan, hitler autó formájú), Lancia FulviaCoupe, Citroen CV2, Porsche 911, meg még néhány hirtelen fel nem ismert régi autó). A völgy egyre szűkebbé – szurdokosabbá – vált, a mélyben valahol a folyócska/Vionenné/, aminek hangját néha hallottuk, de nem nagyon láttuk. Az út igen látványos, bringásoknak ajánlott, bár eleinte sok autó és motor húzott el mellettünk, de később számuk jelentősen megritkult. A hágóig csak egy település épült az út mellett – Rubion (1.350 m) -, amit a mászás kezdete után látni véltünk fölöttünk a hegytetőn, és nem tudtuk elképzelni, hogyan fogunk oda feljutni. Ahogy folytattuk utunkat a látványos alagutakkal szabdalt úton, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az általunk Rubion-nak vélt település valójában Roure (1.085m), és még elég sokat kell mászni, hogy elérjük Rubion-t.



Aztán 750-800 m magasságból már tényleg a várt várost vettük észre, de olyan valószerűtlen magasságban és helyen, hogy nagyon erős képzelőerőre volt szükség ahhoz, hogy elképzeljük az oda vezető utat. Aztán két-három nagy visszafordítós kanyar után már ott is voltunk a fantasztikus fekvésű Rubion-nál és persze, ha már ott voltunk, akkor feltekertünk megnézni a települést,ami egy szikla oldalába épült, kelet felé olyan kilátással, hogy annál kívánni sem lehetne jobbat. A házak olyan állapotban voltak, mintha időgéppel 2-300 évet visszamentünk volna, ütött-kopott falak, itt-ott hiányos vakolat, de összességében lebilincselő látványt nyújtott. Nem lepődtem volna meg túlzottan, ha az utcasarkon egyszer csak befordul egy páncélos lovag lóháton. Amennyire időnk engedte szétnéztünk,egy meglepően valódinak tűnő zergeszerű állat tartott szemmel a város feletti szikláról,onnan figyelte,ahogy kattogtattuk a fényképezőgépet a szélrózsa minden irányába. Aztán fél három után tovább indultunk a hágó felé, amihez még kb. 300m szintet kellett mászni. A hágóra fél négy felé értünk fel, ahol viszontláttuk a régi autókat, hiszen szépen egymás mellett álltak a parkolóban. Elkészítettük az ilyenkor elmaradhatatlan fotókat a hágót jelző tábláról,meg magunkról, majd megebédeltünk, közben megnéztük, ahogy a régi vasak elindultak lefelé libasorban. Azért valahogy közéjük férkőzött egy gyöngyház fehér fényezésű kabrió Ferrari is, az egészen új fajtából.



Kaja után mi is lefelé vettük az irányt,majd egy kis gurulás után megint felfelé, a vicces úttervezők jóvoltából. Kisebb erőfeszítés után már tényleg lejtett a pálya, pedig egyikünknek sincs politikus ismerőse, de lehet, hogy ebben az országban erre nincs is szükség. Beuil nevű településnél dél felé fordultunk a Cians szurdok irányába, mely Cobranco szerint Franciaország egyik nagy attrakciója. Ahogy közeledtünk a helyhez, egyre szűkebb lett a völgy, ami Beuil után kicsit kiszélesedett. Aztán hirtelen piros lett minden szikla,a völgy pedig helyenként csak néhány méter keskenyre változott. Itt már értettük, miért tiltották ki a teherautókat, buszokat, egyszerűen nem tudtak volna végig menni még akkor sem, ha szemben csak személyautók közlekednek. Felettünk égbetörő piros sziklák, melyeken csak nagyon gyér növényzet látszott. Ennek a kanyonnak a jellegzetessége, hogy a kb. 16km hosszának a felső részén – ahonnan mi is megyünk lefelé – piros sziklák vannak, míg az alsó részén hétköznapi, fehér mészkősziklák. Itt felül olyan szűk volt a hely, hogy a keskeny út mellett csak a völgy folyója fért meg 3-4 m szélességben. Az út többször 6-7 alkalommal alagútban tűnt el, de mi a régi úton mentünk tovább, ahova autóval nem lehetett behajtani, ez lehetett a valamikori út, de a kőomlások és a szűk hely miatt alagutat építettek a frankok. Ezek a kőtörmelékkel borított, helyenként leszakadt utak jelentették a fő élvezeti forrást, mert itt meg lehetett állni fotózni, videózni, nézelődni. Aki azon gondolkodik, hogy jelentkezik a Mars expedícióra a színes kövek miatt, az ne tegye, jöjjön ide mert ez is van olyan jó, sőt még szkafandert sem kell húzni!



Egyre csak gurultunk a 6-7%-os lejtőn és nem tudtunk betelni a látvánnyal,persze volt hova gurulni, a szurdok felső vége valahol 1.350m magasan kezdődik, az alja pedig 350m körül ér véget, amikor betorkollik a Var folyó völgyébe. Igaza lehetett Cobranconak a nagy attrakciót illetően, tényleg nagy élményt jelentett az út vonalvezetése és a látvány egyaránt, pedig még nem is volt vége. A kanyon felénél, mintha elvágták volna úgy lett vége a piros kőnek és vette át a helyét a fehér mészkő szikla, melyen sokkal dúsabb lett a növényzet,és persze meg is változott,a zord sziklák ellenére teljesen mediterrán lett a hangulat. Az alsó részen mintha még magasabbak lettek volna az út fölé tornyosuló sziklafalak,bár a szurdok némiképpen szélesebb is lett. Viszonylag nehéz volt úgy haladni, hogy a nyakunkat tekergetve a állandóan felfelé néztünk,megbabonázva a látványtól szinte az idő múlását sem vettük észre (időgép?) és már lent is voltunk a Var folyó széles kelet-nyugat irányú völgyében. Itt jobbra fordultunk, mert a terveink szerint Puget-Théniers városában be szerettünk volna vásárolni és éjszakai szállást kerestünk volna, mert innen indul a Col de Saint Raphael (875m) hágóra az út, de ezt már a késői időpontra tekintettel másnapra halasztottuk.



A város a folyó folyásirányában felfelé kb. 8km-re terült el a Var völgyében, mi széles nem vészesen nagy forgalmú úton közelítettük meg, amiben kissé hátráltatott a kb. 1% emelkedő és az igen élénk szemből fújó szél. Próbáltunk igyekezni, hogy még elkapjuk a bevásárlóközpontot, annak érdekében, hogy reggel ezt megspóroljuk. Az igyekezetünket siker koronázta, legalábbis abban a tekintetben, hogy negyed nyolc körül meg is érkeztünk, majd kis kérdezősködés után kiderült, hogy ezen a pénteki napon nincs nyitva semmi, mert nemzeti ünnep van. (hogy a rosseb egye meg!) Ekkor megváltozott egy kicsit a program, a vásárlásra szánt időt megpróbáltuk egy érdekes hely felkeresésére felhasználni, ehhez azonban még feljebb kellett tekerni a folyóvölgyön, persze közben erősen sasoltuk az éjszakai tábornak való helyeket. Puget-Thénierstől kb. 7 km-re van Entrevaux,melynek híres középkori vára áll a Var kanyarulata feletti szirt tetején, alatta maga a város.



Az est közeledtével a hőmérséklet szépen lassan csökkenni kezdett, de a szél nem hagyott alább, mi a tájat fürkészve haladtunk a folyó parton, és megállapítottuk, hogy itt bizony nehéz lesz sátorhelyet találni, mert az ősidőktől lakott völgyet jól kitöltötték a megművelt területük, a hozzá tartozó házakkal együtt. Először egy 120/20kV-os transzformátor állomás melletti földsánc mögött néztünk szét, bár megfelelő lett volna mégis továbbmentünk, hátha lesz jobb. És persze lett is, egy elhagyatott helyen, a bozótos takarásában. Miután kiválasztottuk, megnyugodva tovább mentünk Entrevaux-be. A vár látványa nagyszerű volt, amint letekintett a Var folyóra, és a domboldalra - a folyó bal partjára - épült középkori város. Itt is olyan érzésünk volt, mintha visszamentünk volna az időben, a házak úgy néztek ki, mintha a 16.-17. században lennénk. Szerencsére a szaracén csapatok nem jöttek, mert nagy bajban lettünk volna, ha ilyen nehéz alumínium paripákkal kellett volna előlük menekülni. Már erősen szürkült, amikor visszatértünk a tervezett táborhelyre és sátorverés után jól megvacsoráztunk a susnyásban, mivel Entrevaux-ben nem sikerült étkezésre alkalmas helyet találni a nagy nyüzsgés miatt. Kaja után lefeküdtünk, én szokásomhoz híven most sem hallgatóztam.



6. nap ( 2014. 08.16. szombat, 99,5 km, 1240m szint)



Ismét pompás kék égre és zavartalan napsütésre ébredtünk a gazos időszakos tómederben felvert sátrunkban. Bár a Var folyót követve 50km alatt el lehetett volna érni Nizzát, de erre a napra továbbra is szurdoknéző programot tervezett Cobranco, aminek az volt az oka, hogy van látnivaló bőven a környéken, nem kell elkapkodni a Nizzába érést, elegendő lesz az estére is, hogy másnap reggel elsők lehessünk a tengerben. Tehát a tervek: a rövid távú terv a tegnap este felfedezett bolt meglátogatása muníció beszerzési céllal, majd nekiindulni a folyó jobb partján kanyargó szerpentinnek és tovább a érdekes látványok tárháza felé…



Háromnegyed kilenc felé hagytuk el a táborhelyet a picit lejtő (1%) – most hátszeles – hosszú völgyön, - helyenként 30km/h-val - haladtunk az áhított bolt felé. Szerencsénkre nyitva volt már, jól bevásároltunk italokból, mert olyan területre visz utunk, ahol – tapasztalatunk szerint – nem nagyon találunk majd élelem és italom beszerzési helyet. Cobranco betárazott a nagy puttonyba egy grillcsirkét, ami jól fog jönni ebédidőben. A bevásárlás után elhagytuk Puget-Théniers városát a Var folyón átívelő hídon, amely meglepő módon végig emelkedett 5%-kal. A túloldalon megtaláltuk a környék, de lehet hogy az univerzum legrövidebb kerékpárútját, aminek hossza mintegy 12,35m, már megint valami, amiben a franciák a legek. Jó lenne, ha a magyar illetékesek – minél nagyobb számban – kiutaznának ide és tanulmányoznák a helyzetet, illetve azt, hogyan lehetne az itt tapasztaltakat odahaza hasznosítani (ne legyen már mindenben frank-hon a legakármibb, jusson már nekünk is valami, főleg, ha sok pénz sem kell hozzáJ) Az út nagyon jó vonalvezetéssel bírt, a nagy visszafordító kanyarokból egyre jobb és jobb kilátás nyílott a városra és a folyóvölgyre.



Egy ilyen visszafordítóban – szokatlanul korán –megreggeliztünk, majd folytattuk a hágó felé a tekerést. Egyébként 400m körüli magasságból indultunk, a térkép azt mutatta, hogy a Col de Saint Raphael hágót 875m magasan fogjuk megtalálni. Reggeli után már nem esett annyira jól a mászás – bebizonyosodott, hogy nem célszerű hosszabb szünettel megtörni a hegymenetet -, a nap is egyre jobban ontotta a meleget, nem győztük vedelni a leveket. A hágó elég jellegtelenre sikeredett,de sebaj, megkezdtük az ereszkedést, ami eleinte 6%-os volt, majd következett egy rövid szakasz, ahol alig lejtett az út ez volt La Penne (tészta!?) település környékén, ahol a táj teljesen olyan volt, mint a Bükk-fennsíkon a Nagymező, és még a magasság is stimmelt. Még egy kis gurulás után 600m körüli magasságban értük el az egyik – erre a napra rendelt, szent - látványosságot a Riolan szurdokot. Közben a táj is megváltozott, hirtelen mindent fehér mészkőszikla borított, a növények erősen megritkultak. A kanyon bejáratánál két kissrác (5-6 évesek) szamarakat simogattak, ami nekem nem tűnt jó ötletnek, de később kiderült nem lett semmi baj belőle.



Tulajdonképpen nem is a Riolan szurdokot értük el, mert az lent, a szédítő mélységben haladt,a turistaúttal és a folyóval egyetemben, mi e fölött az úton kanyarogtunk, de így is lebilincselő látványt nyújtott. Addig nézelődtünk, amíg az előbbi szamaras gyerekek utolértek minket a kicsi össztelós montijukkal, meg persze a papa is jött velük. Hát igen, nem lehet elég korán kezdeni a természet szeretetének átadását. Az út fölött szinte függőleges mészkőfalak húzódtak, csak a nyakunkat nyújtogattuk. Viszonylag rövid idő után az Aiglun szurdok oldalába lyukadtunk ki, melynek az alján az L’Esteron folyó, mely majd a Var folyóba fog torkollni, az pedig Nizzánál találkozik a tengerrel. A dél felé – az Aiglun szurdok túloldala felett - lévő hegygerinc felett már ijesztő gomolyfelhők jelentek meg és növekedésnek indultak. Fél egy felé értük el Sigal települést, ami szintén középkorból itt rekedt falunak nézett ki, valamikor erődszerű lehetett. Közel érve, nagyon hangulatos kis városka benyomását keltette, a főtéren lévő közkútból sikerült jó hideg vizet vételeztünk,amikor megjelent egy idősebb hölgy, és kézzel lábbal mutogatva egy kulcsot lóbált felénk.



Először azt hittük, hogy a királylányt kellene kiszabadítani a vad (és/vagy) hétfejű sárkány karmából, de addig mutogatott a település felett álló óratoronyra,hogy megértettük, ide szeretné adni a kulcsot, hogy fel tudjunk menni megnézni a panorámát. Nagyon kedves volt tőle, ha olvassa ezt a beszámolót, akkor nagy köszönet neki, ha valami oknál fogva nem fogja olvasni, akkor is.. Felmentünk kb. 1.222 lépcsőn, bezárt vasrácsokat nyitottunk ki és végül a szemünk elé tárult Sigal és a környező hegyek, szurdokok látványa. Sajnos nem időzhettünk sokáig, mert időközben megszületett a terv, le fogunk menni az Aiglun szurdokba, bár nem esik útba, és ugyanarra kell visszajönnünk, de innen fentről úgy tűnt meg fogja érni a látvány miatt. Indulás után néhány km-t gurultunk, majd élesen jobbra lekanyarodtunk a kanyonba vivő útra. Az, eleinte jelentősen lejtett, kb. 200m szintet vesztettünk, közben elhaladtunk a Riolan szurdok alsó kiinduló pontján, a felső részét még délelőtt érintettük. A nagy gurulás után persze újra másztunk, miközben az egyre növekvő felhők alá vezetett utunk. A látvány tényleg egészen jó volt,bár egy kicsit rontotta a hangulatot az időnként szemetelő eső. A kanyon névadó településén – Aiglun-on – már nem mentünk túl, mert sürgetett az idő, azonban ez nem riasztott el minket, a reggel vásárolt grillcsirke elfogyasztásától.Egyébként valamiféle falunap volt,a lakosok egytől-egyig a helyi/egyetlen/ vendéglőben dorbézoltak,gondoltuk valamilyen ürüggyel oda kellene pofátlankodni,hátha behívnak.Sajnos nem jött össze,ez itt nem a Balkán.Sebaj,marad bringatáska,ott lapul a grillcsiri.



Az ebéd fantasztikusan jól esett, az eseménytelenségről egy nagy szőrős macska gondoskodott, amikor egy óvatlan pillanatban majdnem megmacskásította az én fél csirkémet. Még szerencse, hogy fél szememet rajta tartottam a pipin, így ő éhen maradt, én viszont jól laktam, gondolom a macsek fordítva gondolta. Kaja után lendületesen legurultuk 200m szintet, majd újra visszamásztunk 200m-t és máris elértük a Roquesteron település irányába vezető utat, melyet néhány órával ezelőtt hagytunk el a kanyon felfedezése miatt. A szurdok jobboldalt lélegzetelállító kilátással kisérte utunkat,a vízesések folyamatosan ostorozták a feneketlen mélységet. Itt megint szemerkélő esőben gurultunk, a felhők össze-vissza gomolyogtak felettünk, nem volt túl rózsás a kilátás időjárás ügyben, bár a tenger irányában szép kék ég látszott és az irányunk innentől abba az irányba tendált. A főútra kihajtva rögtön jelentős sebességet értünk el a kellemes lejtőn, néhány km múlva értük el Roquesteron-t, amit kettéosztott az L’Esteron folyó.



A város érdekes történelemmel rendelkezik, mert a két fele – amik a folyó két partján helyezkednek el azok, – egy időben két külön országhoz tartoztak és látványban is különböztek. A város után a folyóvölgy egy kicsit kiszélesedett, mindkét oldalán vezetett út, mi a bal partit választottuk. Az út föl-le liftezett, na nem túl meredeken, de a 3-4% emelkedő, a szokásos – tenger felől fújó – szembeszéllel és a dunsztos, párás levegővel már ez volt a vágyak netovábbja. Aztán lejtő, majd megint emelkedő egymás után sorban. A folyó meg szép lassan kikerült a látótávolságból, mélyebbre és távolabbra az úttól. A táj látványos maradt, de már inkább szerettünk volna Nizza közelében lenni, mert az időjárás is rosszabbodni kezdett, a felhők egybefüggően beborították az eget,csak egy keskeny sáv maradt továbbra is kék, a tenger felett. Egyszer csak láthatóvá vált, hova is vezet utunk, szemben egy település trónolt a hegy fokán,a GPS szerint ott kell áthaladnunk, majd jön a gurulás, le a tengerszintre. Ez a település Gilette volt, ami a környezőekhez hasonlóan középkori érzetet árasztot. Sehol egy új, vagy felújított ingatlan, csak az ódon hatás. Aztán amikor átgurultunk rajta, akkor ért a meglepetés a "fantasztikus a négyzeten" kilátással.



Alattunk, mint terepasztalt szemléltük a Var folyó völgyét, ahogyan belecsatlakozik az L’Esteron völgye. Amikor kigyönyörködtük magunkat, akkor jött a felismerés a teljesen beépült völgy láttán, hol lesz nekünk itt vadkemping szállásunk. Valószínűbbnek tűnt, hogy Pákó hamarabb fogja hibátlanul kimondani, hogy „árvíz-tűrő tükör-fúrógép”, mint, hogy itt legyen egy sátorhelynyi placc. (Ebben a kifejezésben az összes magyar ékezetes magánhangzó megtalálható, amik tudjuk nem barátai eme emberszabású „kelebnek”.) Rászántuk magunkat a gurulásra, ami nem volt olyan kemény, mint ahogy számoltuk, 6-7%-os jó vonalvezetésű, látványos úton, nézelődve vesztettünk 320m szintet. Az út a Var völgyébe csatlakozott be, ahol mi jobbra fordulva Nizza felé vettük az irányt. Az előzetes tervek szerint itt balra mentünk volna (Vesubie szurdok), még egy kanyont útba ejtve, de már kora délután letettünk róla, mert az időbe nem fért volna bele.



Most látszott, hogy jó döntést hoztunk, mert az ominózus szurdok felett éppen ömlött az eső és azzal fenyegetett, hogy mi is rövid időn belül zuhanyozni fogunk. Találtunk egy kerékpárutat, amin elindultunk dél, dél-nyugat irányban, hátha közelebbről mégsem olyan rossz a helyzet, mint fentről. A Var jobb partján 10km keresztül csak ipari zóna volt, de olyan sűrűn tele raktárakkal, üzemekkel, hogy az hihetetlen, mintha a Ruhr vidéken lettünk volna. A lehangoló nézelődés közben az eső is cseperegni kezdett, a vacsoraidő is eljött, így megálltunk 19 óra körül, egy elhagyatott raktár teherautó rakodó rámpáján, ami felett tető volt és az egyre jobban szakadó esőben komótosan elfogyasztottuk a vacsorát. Időnk volt nyugodtan enni, mert a nagy esőben nem akartunk indulni és bíztunk benne, hogy eláll, vagy legalább csendesedni fog. Amit ide most leírok, azt csak azok fogják tudni akik elolvassák, mert a videóban erről nincs kép, se utalás. Már meg is emésztettük az egyre hidegebbé váló időben a bevitt élelmet, de az eső csak nem állt el, így kényszerből 21 óra körül elindultunk és próbáltunk alvó helyet keresni. Mentünk, mentünk, de semmi, házak, körbekerített veteményesek végeláthatatlan sora, egy két esélyes helyre bementünk a térdig érő vizes fűbe, de nem találtunk alkalmas helyet. A helyzet nagyon elkeserítővé vált, voltak olyan szakaszok, amiken oda-vissza többször is végigmentünk, tanakodtunk, de nem és nem.



Az eső pedig vigasztalanul esett, mi mentünk lestünk, forgattuk a fejünket, mígnem egyszer csak bent voltunk Nizza bérházakkal zsúfolt elővárosában. Na itt elkeseredtünk, visszafordultunk és csak mentünk, mentünk, lestünk, lestünk. Míg egy településen a tuja sövényen találtunk egy rést, ahol nem volt se kerítés se semmi, így betoltuk a bringákat 23:10-kor, valakinek a földjére. Két kertesház is volt a közelben, ezért a sövény mellé egy nagy fa alá, takarásba tettük a sátrat és azon morfondíroztunk, mi lesz, ha holnap is ilyen vacak idő lesz, amikor a tengerparton szeretnénk a napfényben sütkérezni, aztán az átélt izgalmaktól fáradtan nagyon hirtelen elaludtunk, mert reggel igen korai kelést terveztünk.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina