Alpok Expedíció 6. "Út a végeláthatatlan semmibe"

Olaszország

Ott-tartózkodás ideje: 2014. aug. 01.  - 2014. aug. 15. (14 nap)

0 hozzászólás I 167 látogató olvasta. Rögzítve: 2018. nov. 10. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar cobranco Beszámolója

Cimkék: alpok  barcelonette  biciklitúra  bonette  briancon  bringatúra  Col de Izoard  főzési műsor  francia-alpok  francia-riviéra  franciaország  kerékpár  kerékpártúra  liguriagastroblokk  piemont  provence  sport  túratorino 

Még mielőtt valaki a lehangolónak látszó címtől megijedne,jelzem,nem lesz egy unalmas rész,szakadó eső,méteres köd és főzési műsor is színesíti majd a programot.

Alcím: Végjáték a Po mentén



Túrabeszámoló:

Szóval ott tartottunk, hogy Finale Ligure, illetve hazudtam, mert nem ott, hanem Pietra Ligure strandja mellett búcsúztunk el a tengerparttól (a strandoktól), de még innen kb. 3km-t hajtottunk a nagyon szűk – mindkét oldalán korláttal – korlátozott szélességűre korlátozott kerékpárúton, nehogy korlát hiányában korlátlanul leessünk a haragos, tarajos hullámokat vető tengerbe, amikor már el is búcsúztunk tőle. Tehát 3km múlva elértük Finale Ligure települést, ahol egy hirtelen balkanyarral bevetettük magunkat az ádáz forgalomba, illetve a Colle di Mellogno hágó felé vezető útra (SS490). A sűrű szürke felhő, mint dunyha a gyerekre úgy terült ránk, semmi jóval nem kecsegtetve, de nem volt mit tenni, menni kellett, hiszen a környék teljesen alkalmatlan volt vadkempinges szállásra. Nem terveztük, hogy a hágóig eljutunk, sokkal inkább azt, hogy megyünk, ameddig besötétedik, és addig találnunk kell szálláshelyet. Ebbe a gondolatmenetbe zavart bele az időjárás az eső lehetőségével. Azért ez a hágó nem túl gyenge, bár az 1.028 m-es magassága azt sejteti, de tengerszintről indultunk. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a híres col de Isoard, Briancon felől hasonló szintemelkedést jelent (1.120m),a nehezítés az volt a dologban, hogy 18:45 körül indultunk el a tengerpartról a hágó irányába. Eleinte még a nagy városi kivezető forgalomban sínylődtünk, kb. 2-3 km múlva – egy autópálya felhajtó után – érezhetően csökkent az autók száma. A meredekség ezen a szakaszon 6-7% között váltakozott, ömlött rólunk a víz, bár a levegő hőmérséklete ezt nem nagyon indokolta, de fullasztóan magas páratartalomban küzdöttünk felfelé. Fél nyolc felé elértük Olle települést 290m magasan, amiről nem egészen az „Ollé a ligetben nagyszerű” dal jutott eszünkbe, mert már szemerkélt az eső, a fölöttünk levő felhő struktúrája már feloldódott a lefelé hulló csapadékban és eddig abszolút 0 db táborhely rémlett fel előttünk. Az út egyik oldalán meredeken lefelé szakadó, a másik oldalát égbe törő sziklák határolták, és ahol sík volt a terep, na oda rittyentettek egy települést, mint ezt is. A felfelé kapaszkodó út egy pontjáról egy pillanatra lehetett látni a tengert Pietra Ligure településnél és az is jól látszott, hogy a tenger felett nincsenek felhők. Alig hagytuk el a települést egyre sűrűbben kezdett hullani az égi áldás, meg is álltunk tanakodni, mit kellene tenni, a végén arra jutottunk, hogy megyünk tovább fél-csupaszon, így legalább a ruhánk nem lesz vizes. Az esőkabátot nem lett volna érdemes felvenni, mert akkor nem az esőtől, hanem az izzadtságtól lettünk volna vizesek. Így haladtunk kb. 2 km, amikor hirtelen megnyíltak az ég csatornái és ömleni kezdett az addig teljesen szalonképesen hulló csapadék. Gyorsan egy telek felhajtójára menekültünk, mert efelett volt egy sűrűbb fa, hirtelen átvedlettünk vegyvédelmi ruhába, izé nem is, hanem koton kabátba. Azon lamentáltunk, hogy be lehetne menni a telekre, de aztán elvetettük ezt a lehetőséget és a szakadó esőben tovább indultunk. Egyre komorabb, sötétebb lett, aminek az oka az volt, hogy a felhő ráült a hegyre és mi felhőben, illetve ködben tekertünk tova. A helyzet elkeserítő volt, fogalmunk sem volt róla mi vár még ránk, a köd olyan sűrű lett, hogy a mögöttünk érkező autó csak egy kis gondolkodás után merte megpróbálni az előzést.Mi meg tapadtunk rá amig csak tudtunk,hogy a fényszórója által a ködben való résen át kifigyeljük az út karakterisztikáját. Közben találtunk egy házat nagy – helyenként vízszintes – telekkel, ahol akár a sátrat is fel lehetett volna verni, de a csengő bent volt a ház falán és nem mertünk bemenni az udvarra, nehogy egy eddig láthatatlan kutya megkóstoljon. Itt eltöltöttünk vagy 5 percet a helyzet értékelésével, de innen is odébbálltunk. Így utólag nehéz visszaadni azt a lehangolt lelkiállapotot, amibe kerültük a helyzet kilátástalansága miatt. A hágó teteje még vagy 500m-re volt felettünk esély sem volt arra, hogy még aznap felérjünk, viszont sehol semmi, pedig Cobranco többször is próbálkozott a nagy visszafordítós bal kanyarok hegy felé eső oldalán, ahol kis utak indultak befelé, de mindannyiszor kiderült, hogy nem vezetnek sehova, vagy beljebb alkalmatlan a terep a sátorállításhoz. Ilyenkor esőben különösen fontos, hogy a cövekek leszúrásával jól meg lehessen feszíteni a külsejét, a beázás elkerülésére, na a talaj ezeken a helyeken olyan sziklás volt, hogy erre esély sem volt. Közben a GPS-t is kikapcsoltam 440m magasságban, hiszen úgysem lehetett látni mit mutat. Egy idő után már a káromkodás sem adott sem erőt, sem vigaszt, így leszoktunk róla és a sorsunkba beletörődve csendben tekertünk. Így haladtunk reményvesztetten, szinte gépisen taposva a pedálokat, amikor nátrium lámpák sárga fénye jelezte, hogy megint valami faluba érkeztünk. A település nagyságát nem lehetett kivenni a nagy ködben, majd egyszer csak balról egy ház sziluettje türemkedett ki a homályból, bent még a lámpa is égett. Ahogy elhaladtunk mellette, azt láttam, hogy a konyha ablak nyitva és „Giuseppe” ott áll – talán mosogatott (este tíz körül) – a pillantásunk találkozott. Néhány méter múlva megálltam, megvártam Cobranco-t és elmondtam mit láttam, gyorsan visszagurultunk és sikerült kapcsolatba kerülni emberünkkel (4. típusú találkozások: Földlakó vs. nem értelmes UFÓ) Cobranco kapcsolatteremtő képességét kihasználva. Ha rajtam múlt volna, akkor még mindig mennénk felfelé a hágóra. Szerencsére nem rajtam múlott, így sikerült kézzel, lábbal magyarázni, amiből kiderült, hogy az Ő telkére nem mehetünk, mert azzal valami van, de a szomszédjáéra igen, ami az út jobb oldalán szép füves, egészen jó vízszintes terület volt egy körtefa alatt. Fölöttünk a domboldalban egy ház tornáccal, körben közvilágítási lámpák, de nem volt zavaró, nagyon megörültünk, hogy lesz hol aludnunk. Gyorsan felállítottuk az időleges esőszünetben a sátrat és fél 11-kor nekiálltunk vacsorázni, mert, hogy nézne ki a vacsora nélküli lefekvés. Cobranco a kerékpár csomagot asztalnak használva, szépen kipakolta a szalonnát, hagymát, miegymást, ami egy rendes vacsorához kell, sőt még a kis kockás asztalkendőjével meg is terített. Én megfőztem az elmaradhatatlan teát, jól bevacsoráztam kenyér, felvágott, a teához jó kis sütemény, csoki. Vacsora után a kerékpárokat, csomagokat megpróbáltuk letakarni, az értékesebb holmikat bevittük a sátorba, ahova a végén mi is bemásztunk vizes cuccainkban, „pompás” volt, na! Éppen elhelyezkedtünk, amikor újra el kezdett ömleni az eső. Az átélt élmények, izgalmak, fáradtság hatására gyorsan álomba merültünk olyan fél tizenkettő magasságában, bízva a következő napon ránk váró jobb időben.


9. nap (2014.08.19.kedd 72 km, 1046m szint)

Reggel az eső ütemes dobolására ébredtünk, ami azt jelezte, nem kell nagyon kapkodnunk, hiszen nem akartunk esőben elindulni. Tíz óra magasságában kimerészkedtünk – egy pár perces esőszünetben – és szemügyre vettük az alacsonyan úszó felhőket, a környező hegyeket koronázó párafoszlányokat, na meg a falut, aminek közepén vertük fel este a sátrat. Szó mi szó tényleg közel voltak a házak, de a helyieket ez látszólag nem zavarta. A tengert is sikerült felfedezni és meglepődve tapasztaltuk, hogy a nótában megfogalmazott mondat mi szerint „ a tenger felett mindig kék az ég” tényleg igaz. A ronda gomolygó felhők véget értek a szárazföld szélénél, sőt annál egy kicsit hamarabb és a parton pompás napsütést láttunk.


Nekünk azonban az ellenkező irányba kellett mennünk oda, ahol felhők laktak. Komótosan összepakoltuk a vizes motyókat, a sátrat, felráncigáltuk magunkra a vizes cipőket és a lassan oszladozó felhők alatt útnak indultunk. Gondolatban megköszöntük „Giuseppe”-ének a táborhelyet és élénk, ham and eggs illatban elhagytuk a falut, de a gyomorkorgást magunkkal vittük. Az éjszaki szállásunkat adó falu neve: Regione Ca’ Nova volt és mint utólag kiderült,nagy túristaparadicsom.

A nap néha-néha kipillantott, majd egyre hosszabb időre tapogatta végig a tájat sugaraival, melyek nyomán az eddigi 90%-os páratartalom 100%-osra nőtt. Úgy éreztük magunkat, mint az a homár, melyet éppen a lobogó vízbe készül dobni a szakács, de még csak a felcsapódó párában repül. A rákkal ellentétben mi nem nagyon repültünk, jobban illett a helyváltoztatási sebességünkre a vánszorog jelző, mivel a hegy meredeksége konstans 7,5% volt, a vércukorszintem pedig 2 mmol/l-re zuhant.

A csomagokra – szárítás céljából - kihelyezett vizes ruhadarabok nem nagyon száradtak meg, mi pedig főttünk saját levünkben, a kilátás viszont egyre jobb lett, de csak lefelé, mert felfelé továbbra is korlátozott maradt, hiszen olyan 800m felett csak a fehér gomolygó felhőt lehetett látni a hegyet és főleg a hágót nem. Egy megfelelő helyen átmásztunk a szalagkorláton és – a hegyi kecskék által is megirigyelhető helyen – kiültünk egy sziklára lábat lógatni a mélység felett, persze közben a reggelit is beiktattuk.

Alattunk 2-300m mélység, felettünk a gomolygó pára, és a szép kilátás hatására már el is felejtettük a tegnapi kínlódást. Közben a felhőzet is feljebb húzódott és látni engedte az út felső részét, ami igazán impozáns látványt nyújtott, nem úgy, mint ahogy a magas hegységek égbe törő sziklái nyűgözik le az embert, inkább úgy, mintha a Mátra lábától az ember gyönyörködik a felette magasodó zöld domborműben.

Ameddig a szem ellátott buja növényzet borította a hegyet, sehol egy irtást, vagy természetes pusztulást nem lehetett látni. Reggeli után kis küzdelem árán feljutottunk a 950m magasságban található útelágazáshoz, ahol jobbra kellett volna kanyarodnunk (SP16-os úton Osiglia felé), de úgy döntöttünk, megnézzük a balra lévő hágót és majd visszagurulunk. Úgy is tettünk és felmentünk a hágóig, szerencsére a felhő egy cseppet feljebb húzódott emiatt szép kilátás nyílott egészen a tengerig. Egy rövid gurulás után már kanyarodtunk is észak felé, ahol egyrészt emelkedő út és valami nagyon ronda felhő konglomerátum fogadott, majd kevés távolság megtétele után sűrű köd, augusztusban lenn délen, kevéssel dél után. Ezt erősen furcsállottuk, de hajtottunk tovább, mígnem kiértünk a ködből, akkor derült ki, hogy ez tulajdonképpen, a felhő volt maga. A völgyben lejjebb rally autók gyakorlatoztak, ha lehetett volna választani, akkor a repedt fazék hangra nem tartottunk volna igényt, de sajnos nem lehetett. Talán annyi szerencsénk volt, hogy mi a gerincen mentünk tovább balra, egy elágazás után, az autók pedig tőlünk jobbra, a völgyben randalíroztak. Úgy gondoltuk, hogy innentől már lefelé fog vezetni utunk, de még két kisebb emelkedőt kellet megmásznunk, amíg tényleg gurulni tudtunk lefelé a vacak minőségű, sűrű erdőséggel szegélyezett úton, mely nagyon emlékeztetett az itthon megszokott látványra. A közelebbi tervünk Osiglia település elérése, majd a határában lévő mesterséges tó, a Lago di Osiglia megtekintése szerepelt.

A faluig kb. 350m szintet vesztettünk és élvezetes szerpentines úton gurultunk le. A település főterén a kocsma előtt ülő emberek üveges szemekkel meredtek ránk, amikor a macskaköves úton elgurultunk előttük és Cobranco odaköszönt nekik „Bongiorno”. A látványos tavat is hamar megtaláltuk, persze nem volt nehéz egy 3 km hosszú duzzasztott vízfelületet meglelni.

Egy alkalmas helyen megálltunk (pad, szép kilátás a tóra, szemetes) és negyed három körül megebédeltünk. Utána kihalt úton haladtunk tovább, bár tervben volt a fürdés, de a magas sziklás part nem tette lehetővé, a nem túl magas hőmérséklet pedig nem teremtett hozzá nagy kedvet, bár Cobranco többször is tett rá utalást, hogy Ő bizony csobbanna. A gát elhagyása után meredek lejtő következett, éles kanyarokkal, sajnos a gurulás édes élményébe az út vacak minősége egy kis keserű ízt is csempészett. A Bormida szurdok alsó része, - amiben gurultunk – kezdett kiszélesedni és olyat láttunk itt, mint amilyet még Franciaországban 5-6 nappal ezelőtt az Alpokban sikerült. Ez a valami egy forrás volt, aminek nagyon megörültük, mindjárt meg is mosdottunk, meg is borotválkoztunk. Amikor belekezdtünk, akkor még sehol senkit nem láttunk, közben megjött egy ember végtelenszámú műanyag flakonnal – akárcsak a Szinva forrásnál lettünk volna, majd beállított néhány országútis is, akik vizet szerettek volna venni. Mi ott álltunk szappanos képpel, ők meg furcsa pillantásokkal méregettek minket. A felfrissülés után néhány km-rel begurultunk Melissimo-ba,ahol erősen kerestük a terveinknek megfelelő utat (SP28bis), és kis bizonytalankodás után meg is találtuk. Az eddigi északi irány ÉNY-ra változott és a megszűnt lejtő átcsapott emelkedőbe. Innen egy lendülettel mentünk 170m szintet 6% meredekséggel, ami az eddigi kényelmes tempó után nem esett teljesen jól. Aztán egy kevés sík rész következett a meredek emelkedő végén, amikor már azt hittük, hogy innen már síkon vagy lefelé vezet utunk, még egy 100m-es szintemelkedés után elértük a 750m-es magasságot. Nem igazán tudtuk mi vár ránk, eleinte azt gondoltuk, hogy a Pó síkságra egy lankás lejtő fog levezetni, ehelyett meredek emelkedőkön másztunk. Boltot nagyon nézegettünk, de eddig nem láttunk, viszont amikor begurultunk Montezemolóba,nemcsak az eső kezdett el esni, hanem rögtön találtunk egy kis szatócsboltot, ahova gondolkodás nélkül berontottunk. Mondtuk az eladónak, hogy minket a Ferrari elnöke küldött (Luca Montezemolo) és azonnal vinnünk kell neki 6db tojást Maranellóba, de a kis hölgy nem értette a magyar beszédet, meg az angolt sem. Közben kiderült, hogy a Chinottót nem Csinottónak, hanem Khinottónak kell ejteni – egy világ omlott össze bennünk, hiszen eddig azt gondoltuk, legalább egy olasz szót jól ki tudunk mondani -, de sajnos csak 2dl flaskában volt és nem is nagyon kóla szerűség, hanem valami világos lötty, így Cobranco lemondott róla. A nyelvi nehézséget leküzdve – mutogatással és nyögésekkel fűszerezett kommunikációval - csak megszereztük a tojásokat és mellé vettünk még valami kenyérszerűséget, gondoltuk, ha megenni nem is tudjuk majd, esetleg jó lesz követ törni. A következő 15km hullámvasútra emlékeztetett, de nem nagyon voltak szintkülönbségek, amolyan gerincúton haladtunk, 20-30m le, majd 30-40m fel, a végén még a 800m-es szintet is megütöttük.Amúgy egész tetszetős volt a táj,belső Piemont.

Innen viszont tényleg megindult az út lejtése és 9,5km alatt 250m szintet vesztettünk, majd egy jobb kanyarból kijőve egyszer csak „meglett” a Pó síkság. Ezt onnan tudtuk, hogy észak felé megszűntek a részletek, csak valami homályos masszát lehetett látni. Na, a holnapi nap nagy részén ebben a szmötyiben fogunk haladni. Az utolsó szakasz kifejezetten meredek, élvezetes lejtő volt, 3,5km alatt 240m szintet süllyedtünk és már majdnem meg is érkeztünk Dogliani-ba. Mielőtt beértünk volna a városba, - nagy fékezés után - megálltunk egy kísérteties épületnél, amiről kiderül, hogy az a temető bejárata.

Cobranco tett egy sétát a kamerával,a helyszin tényleg kisérteties volt,már-már attól feltem,nem is jön ki élve.

A városba leérve leesett az állunk olyan óriási - kisméretű téglákból épített - templomot láttunk.

Ez már egy viszonylag nagyváros volt, de azért sikerült belőle kikeveredni és a főút mellett találtunk egy pihenő helyet asztallal, paddal, szemetessel. Itt hirtelen behúztuk a fékeket, mert már nagyon vágytunk meleg vacsorára. A vacsora elkészítéséhez fel kellett idéznem az 1981-es katonai élményeimet, a hagymapucolás tekintetében. Végül annyira jól ment, mintha azóta is gyakoroltam volna. Na de mihez volt szükség hagymára? Hát persze, hogy abból a tojásból készített rántottához, melyet azzal az ürüggyel szereztünk be, hogy visszük Maranellóba a főnöknek, de mi fondorlatos módon elfogyasztottuk még az előtt, mielőtt odaértünk volna. (persze nem is abba az irányba mentünk). Cobranco egy félórás főzőműsort rittyentett a vacsora készitésből, melynek a végén már úgy folyt a nyálam, mint egy féléves csecsemőnek fogzás idején. Amit talált a csomagjában, azt mindet beletette, szerencsére a napolajat nem lelte meg, így csak szalonna, kolbász, csípős zöldpaprika, hagyma, fokhagyma és 6 db tojás képezte a vacsora összetevőit. Kis izgalommal rázogattam a gázpalackot, mert úgy tűnt, hogy talán kevés lesz az energiahordozónk, de végül kitartott. Vacak lett volna, ha a folyékony állagú kajáról fél óra után derült volna ki, hogy nem tudjuk félkészen megenni. A vacsora ízletesre sikerült, jól is laktunk vele.


A főzéstől már csak az edények eltakarítása volt bonyolultabb és időigényesebb, sőt nem is lett tökéletes, csak itthon sikerült a tojásatomokat, és szalonna molekulákat levakarni róla. Kaja után nehézkesen indultunk útra, bár már csak az éjszakai szállás keresése volt hátra, de az emésztéshez használt vér nagyon hiányzott a combokból. Azt gondoltuk, itt a laposon könnyű lesz táborhelyet találni, de nem várt nehézségbe ütköztünk, ez pedig a kutyák jelenléte volt. Az út mellett szellősen helyezkedtek el az udvarház jellegű lakóhelyek, melyeket a hozzá tartozó földek vettek körbe, de minden háznál nagytestű, folyton ugató kutyák voltak. Végül este, már szinte sötétben sikerült találni egy mezőgazdasági területet, ami mellett nem volt lakóház, hát tábort vernünk. Az elalvás könnyen ment, bár félálomban - gondolatban - már félig otthon voltam a szeretteimmel, hiszen már csak egy nap bicikli tekerésre – vagy még annyira sem – voltunk az autótól.


10. nap (1014.08.20. szerda. 84,7, 392m szint)


Reggel 7 felé keltünk fel, nem nagyon kapkodtunk, mivel légvonalban kb. 70 km-re voltunk az autótól. Mikor kinéztünk a sátortól meglepődve tapasztaltuk, hogy valószínűleg egy időkapu közelében verhettük fel a sátrat, mert odakint köd volt, mi úgy tudtuk augusztus 20.-a a dátum, de látvány alapján október végét éreztünk. Nem derült ki, hogy ténylegesen köd, vagy szmog, de egyik sem tűnt jó opciónak.

Indulás után újra konstatáltuk, hogy ez nem Ausztria, vagy Svájc, mert az út mellett ember magasságú vad fű nőtt, nem volt semmilyen padka, csak egy fehér vonal az út szélén, aztán a nagy dzsuva. Teljesen érdektelen, ingerszegény környéken haladtunk, - fákkal bokrokkal, dudvával benőtt síkság, a látótávolság 324m – a szendergésből hirtelen felébredést csak az 5-6 kijáratú körforgalmakban látott táblaerdő okozott, ahol pislogva próbáltuk kisilabizálni – megállás nélkül – melyik kijárat is kell nekünk. Aztán egyszer csak ott voltunk Bra előtt – erre a településre, illetve az oda vezető útra jobban illett volna a Bráner elnevezés, (persze lehet ez volt az eredeti neve, de rövidítettek), jól megszívtuk -, mert az eddig sík út, hirtelen 8% meredekségbe váltott és vagy 100 m szintet beletettünk a bringákba. Ez azért volt meglepő, mert ez a területet Pó síkságnak és nem Pó felföldnek hívják, de lehet, hogy csak tévedésből. Történt pozitív dolog is velünk, hiszen sikerül egy nagy önkiszolgáló boltot találni, ahol a még szükséges kaja adagot megvettük és egy kellemes szabadidő parkban el is költöttük reggelinket. Sajnos a parkban nem működött a – kívülről nagyon jó kinézetű – WC, így a túrán nem sikerült egyszer sem a nagy fehér fajansz társaságát élveznünk. Ettől a ponttól már csak homályos emlékeim vannak az út hátra lévő részéről, mert néha el,- elszundítottam, és amikor felriadtam, akkor is ugyanolyan táj nézett rám vissza. Persze ahogy közeledtünk Torinóhoz a forgalom is egyre nagyobb lett, szinte egybefüggő településeken hajtottunk át, itt már nem 800 m-enként voltak a körforgalmak, hanem talán 500m-enként.

A GPS nagyon jó szolgálatot tett, - térképpel igen nehéz lett volna a visszanavigálás – szinte könnyen, magától értetődő módon jutottunk vissza – negyed három körül - Caselette campingjébe, ahol az autót hagytuk. Ilyenkor mindig izgalmakkal teli az autó megpillantása előtti időszak, de most sem volt szerencsére semmi baj, az autó a helyén, csak a kosz, por, falevél lepte be. A videó idáig tart, de azért a történések nem értek itt véget. A bringákról leszedtük a csomagokat, melyek mentek a csomagtartóba, a bringák a tetőre, mi pedig 10 nap után meleg vizes szappanos fürdőben mostuk le magunkról az út porát, ami fantasztikus jó érzés volt. Majd még egy uzsonna szerűséget, vagy ebédet – négy óra körül – elfogyasztva elindultunk hazafelé az ötödik többnapos túránkról. (A Torinó-Milánó autópályán voltak még történések, de ezek részleteit fedje jótékony homály.)

Összefoglalásképpen annyit: köszönöm Cobranconak, hogy itt lehettem, a szokásoknak megfelelően kitett magáért a tervezés, szálláskeresés és főleg a video készítés terén. Aki volt már ilyen jellegű úton az tudja, hogy az összezártság, alkalmazkodás nem mindig ad jó eredményt, egyik, vagy másik fél elfárad, belefásul, már menne haza stb. Nálunk ilyen probléma nem volt, talán ez a legnagyobb fegyvertény, hogy 10 napig el tudtuk egymást viselni súrlódások nélkül.

A túra minden percét élveztem, a nagy hegyeket, tavakat, szurdokokat, tengerpartot, városokat, mindent, még az esős részek is élvezhetőek voltak, így utólag. Olyan ez kicsit, mint a katonaságnál a szívatás, a helyszínen nem esik jól, de kis idő múlva az anekdotázgatás közben már szép élményekké változnak!

A kedves olvasónak köszönöm, hogy elolvasta és ezzel visszaigazolta, hogy volt értelme a sok munkát beleölnöm az írásba. (A munka nagyságát jól jellemzi néhány szám: 31 oldal Word-ben, képek nélkül és 19.083 szó)
cobranco kapcsolódó élménybeszámolói:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina