Paklenica Nemzeti Park (Horvátország)

Horvátország

Ott-tartózkodás ideje: 2018. jún. 01.  - 2018. jún. 15. (14 nap)

0 hozzászólás I 134 látogató olvasta. Rögzítve: 2019. dec. 08. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar cobranco Beszámolója

Cimkék: abbazia  balkán  biciklitúra  cobranco  cres  crikvenica  horvát tengerpart  horvátország  kerékpártúra  kvarner-öböladria  losinj  opatija  pag  paklenica  rab  rijeka  senj  sport  túra  velebit  zadar 

Színes útifilm Európa egyik legfelkapottabb tengerparti üdülőhelyéről.
"Főétel": "Napfény,kaland,sport,gasztronómia,csobbanás", hozzá "köret-ként, a hamísítatlan mediterrán hangulatot,"desszert"-ként, a szemkápráztató látványvilágot ajánlom.
A film műfaját tekintve "roadmovie",nagyrészt mozgásban vagyunk,ezért a helyszínek részletes bemutatására nincs lehetőség,elnézést.Cserében igyekszem a hiányt verbálisan,néhol kicsit egyedi kommentárral pótolni.

A tartalomból:
„A horvát „Tordai hasadék”,a sziklamászók paradicsoma,a gyalogtúrázók mekkája.Természetesen a Paklenica-kanyont kalandoraink is kötelező feladatként behúzzák.A folytatásban,néhány csobbanással megfűszerezve, akaratukon kívül átvágnak egy háborús zónán,majd egy Zadari szeméttelep feltérképezése után az események nem várt fordulatot vesznek…”



Útvonal:
Seline/Camp Igor/-Starigrad-Velika Paklenica szurdok-Modric-Jasenice-Moslenica-Posedarje-Islam Latinski-Policnik-Morvica-Zemunik Donji-Sukosan-Bibinje-Zadar

Túrabeszámoló:
Az éjszaka eleje nem telt eseménytelenül, mert a környéket benépesítő német lakókocsis közösség egyöntetűen úgy döntött, hogy muszáj – a lakókocsi elé kihúzott napernyő alatt – félrészegen, éjfélig, hangosan történeteket mesélni és azokon ordenáré módon, hangosan röhögni. Lehet, hogy jók voltak az anekdoták, de a zajnak nem nagyon örültünk, mivel inkább aludtunk volna. Igaza van Cobranconak a vadkempinget illetően, az erdőben nincsenek ilyen jellegű zajok, jobb ott pihenni, de Horvátországban nem kockáztattunk, így nekünk a zajos kemping jutott.
Reggel hét óra felé keltünk, mert a környék látványosságát még a turisták ébredése előtt meg akartuk tekinteni, elkerülendő a tülekedést. A terv: megnézzük a Paklenica szurdokot üres bringákkal, majd felmálházunk és elindulunk a Pag sziget meghódítására. Valami hiba csúszhatott az időjárás egyeztetésbe, mert a következő napra 20 mm esőt jósoltak a meteorológusok, ami gondolkodásra késztette Cobrancot már kora reggel, de ez egy későbbi történet. A kerékpárokról leszedtük a csomagokat, betettük a sátorba őket, majd elindultuk a kanyon hódítására. Az alvó kempingből balra kihajtva, majd 1km út után hirtelen jobbra fordulva, máris a tett színhelyére vezető úton jártunk. A korai óra ellenére a Cobranco-kék égről tüzesen süt(ött) le a nyári nap sugára, na, nem a juhász bojtárra, hanem a túra bringásra, de ez a lényegen nem változtat, igen meleg kezdett lenni. Közben Cobranco megjegyezte, hogy Istvánpisti tömegétől, csak a térfogata kisebb, ami azt jelenti, hogy a fajsúlyom nagy, lehet a T1000-esét is meghaladja, akkor talán mégis igaz, hogy én vagyok terminátor (élő szövet a fém vázon)
Alig mentünk 1 km-t, máris elértük a nemzeti park bejáratát, ahol a helyi ember elmondta, hogy 2 km-t lehet bringával felmenni, de mehetnénk mindenféle monti ösvényeken is ha nem lenne elég ez a horribilis távolság. A belépő fejenként 2,7 eFt-ot kóstált, de hát egyszer élünk, így beruháztuk a jelentős összeget. Ahogy utána számolok, ez fajlagosan a világ összes autópályájától drágább, 1.350 Ft/km, de azért nem akarok igazságtalan lenni nyilván utána még jelentős hosszúságú gyalogtúra utak vannak, a mi problémánk, hogy kerékpárral vagyunk és nincs időnk gyalogosan szétnézni a környéken. Az ár feletti polemizálás után elindultunk a Winnettou tanösvényen és száraz patak, száraz partján hajtottunk a viszonylag széles kanyonban. A tanösvény neve nem véletlen, itt forgattak Karl May regénye alapján a ’60-as években indiános filmeket (fiatal koromban nagyon szerettem ezeket a regényeket). Gyakorlatilag teljesen kihalt területeken haladtunk, a jövendő turistái még az esti sörözés okozta fáradalmakat pihenhették ki, mert a kanyonban egy teremtett lélek nem volt. Amikor a kanyon, kanyon alakok kezdett ölteni – szűkülni kezdett, ahogy egy rendes kanyon szokott -, már megláttuk az aranylelők (korán kelők) autóit is, bár nem voltak sokan. A parkolóban már volt némi autó, amik tovább szűkítették az amúgy sem bőséges helyet, de nem kellett aggódnunk, mert itt volt a vége a bringás kirándulásnak. Kint maradtam, Cobranco bement szétnézni, videózni, én hosszabb várakozásra készültem ,ezért nagyon meglepett, amikor 10 perc után – borús ábrázattal – feltűnt és kiderült, hogy a kamera akkui a kempingben maradtak. Nem volt mit tenni, elindultunk lefelé, mert a fejkamera működőképes maradt, így lett erről a részről is film. A visszaúton egészen más arcát mutatta a szurdok, jól mutattak az égbe törő fehér sziklái, bár az előző nap sziklaalakzatai előtt simán tiszteleghettek volna. A 2km-es úttal pikk-pakk végeztünk és alig eszméltünk fel, máris a főútnál jártunk, ahol nem a kemping, hanem a bolt irányába fordultunk és jól bevásároltunk. Innen már tényleg a kempingbe gurultunk, összepakoltunk és már délben sikerült is elindulni a Pag sziget meghódítására, bár a következő napra ígért hidegfront és özönvíz kissé elbizonytalanított minket. Még kb. 10 km volt hátra a Velebiti-csatornából, melynek végén érdekes földrajzi helyzet fogja bonyolítani, a jó irány megtalálását. A déli indulás miatt, majd elolvadtunk a napon, már alig vártunk egy jó kis csobbanó helyet, amit Modric – a horvát labdarúgó nevével megegyező nevű - településnél találtunk meg. Az út lement a tenger szintjére, meg mi is, de teljesen, belegázoltunk a sekély homokos tengerbe, aminek hőmérséklete rétegesen hideg-meleg volt. A felső 30-40 cm meleg, az alatt fél méteren át piszok hideg, majd alatta újra langy meleg volt a víz, csak uszályúszásban volt kellemes, bólya-úszásban – állva, taposva – nem. Erről is, mint a nagy szélről a Bóra tehet, ami felkavarta, összezavarta a vizet.

Erről az összezavart vízről eszembe jutott, egy ide abszolút nem tartozó dolog, de leírom, hátha nem haragszik meg az a 2-3 ember aki elolvassa. Azt hallottam, hogy a neten kering sok marhaság pl. lapos föld, de most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy „a víz DNS-ét elrontja! a mikrohullámú sütő, emiatt nem szabad olyan vizet inni, vagy ételt enni, amit a „mikróban” melegítettek”. Aki ezt leírta az hülye – így „ly”-nal -, aki elhiszi az tudatlan, érdemes lenne képeznie magát, - bár már ahhoz is sok ismeret kell, hogy az ember felismerje a hibás tanítást, emiatt nem biztos, hogy a netről kell ezekhez hozzájutni, kivétel a Cobranco túráinak leírása. Ugyanis a víznek nincs DNS-e. DNS-e az élőlényeknek van, a magyar, három betűs rövidítés a dezoxiribonukleinsavat takarja, míg a víz molekulája 3 atomból áll (2 db hidrogén és egy db oxigén), szimplán H2O a vegyjele. A DNS az élőlények genetikai információját tárolja és brutálisan bonyolult szerves molekula, mi köze lehetne víznek a DNS-hez, amiben csak akkor van DNS, ha valamilyen élőlényből belekerül, pl. belepisil, beleköp, , belepereg a szőre, de a csapból nem ilyen szennyezet vizet szoktunk vételezni. Na, még egy kis ismeretterjesztés: a víz ún. dipólus molekula, - gondoljunk rá úgy, mint egy babszemre -ami a két végén más-más töltésű. A mikrohullámú sütőben 2,45 GHz-es (gigahertz, 1 milliárd rezgés/mp) elektromágneses rezgést keltenek, a változó mágneses tér kölcsönhat a vízmolekulák töltésével és másodpercenként 2,45 milliárdszor forgatja jobbra-balra. Emiatt a molekulák egymásnak ütköznek és felgyorsulnak, amitől a víz felmelegszik -, tehát ez egy fizikai beavatkozás, nem kémiai, mert az eredeti vegyület (víz) nem változik meg közben. (Amit az átlagember hőmérsékletnek mond, az tulajdonképpen az anyag részecskéinek átlag sebességével arányos energia állapot.) Na, szerintem a három olvasómból most veszettem el kettőt.

Vissza a történésekhez:
Ettől függetlenül a nagy hőségben kellemesen felfrissültünk és már mentünk is tovább, bár én már tudtam volna valamit enni, és diétát sem kellett tartanom. Ahhoz, hogy a Velebiti-csatornát a Novigradi-tengertől elválasztó szoroson átkelhessünk, először felmásztunk 100 m szintet, ami a kilátásnak kifejezetten jót tett, a Velebit nagyon pompásan mutatott az északi oldalon, majd nagy nehezen átkeltünk az autópálya felhajtón és máris behajtottunk egy kemenceszerű részbe, ahol a sziklába vájt útvályú úgy ontotta a meleget, hogy a gonosz boszorka is megirigyelhette volna. Kisvártatva elértük a Maslenica hidat (315 m hosszú), ami átível a keskeny tengerszoroson. Megálltunk, szemrevételeztük a vörös színben pompázó, monumentális hidat, melyet 1993-ban építettek újjá a horvátok miután visszafoglalták a területet a szerbektől. A hídon megint brutálisan fújt a szél jobb oldalról, alig lehetett egyenesen menni a lökések miatt, szerencsére a forgalom nem volt túl veszélyes, így épségben átjutottunk. Innen viszonylag ingerszegény környezetben haladtunk a Novigradi-tenger északi partvidékén, messze a víztől, olyan igazi zergejárta vidéken, arra gondolni sem merek, hogy a zergék, a nagy szőrős télikabátjukban, hogyan bírhatják ezt ki, ahol mi is majd’ megdöglöttünk a melegtől. Ezen az állapoton szerettünk volna változtatni, meg fél három felé jó lett volna ebédelni is, emiatt a tenger észak-nyugati csücskében megbúvó Posedarje települést szemeltük ki fürdésre és evésre. Először megálltunk egy boltnál, ahol Cobranco bevásárolt, én kint tikkadtam az árnyákban, amikor megjelent egy ócska Mercedes teherautó, aminek platóján csak fémből készült lomok voltak, pl. sparhelt, mindenféle lavór, ócska hűtő, mosógépek, stb., olyan ószeresnek tűnt az egész jelenség. Olyan érzésem volt, ilyet én már láttam valamikor régen, de valahogy mégse ilyen volt. Aztán a zakatoló gépezet megállt, és a sofőr mellől leszállt egy olyan alak, hogy rögtön megvilágosodtam, mikor láthattam hasonlót. Hát, vagy 50 évvel ezelőtt, de az lovas kocsi volt. Aki leszállt a gépről, az egy olyan brutális – nem találtam jobb szót – cigány nő volt, hogy csak na. Fiatal, 30 alatti lehetett, a tömegének mérőszáma sem haladta meg a koráét, de a fogainak száma jelentősen elmaradt ezektől. A mezítlábas papucsból kikandikáló, sarkán lévő repedések olyan mélyek voltak, mint a Verdon kanyon, és a bajsza, az meg, hát arra nincsenek szavak. Már majdnem sajnálni kezdtem a sofőrt, amikor a nőszerű elment előttem, be a boltba, ekkor meg a bukéja csapta meg az orrom, ami vetekedhetett a miénkkel. Idáig jutottam a gondolataimban – ami az erős napsütésnek is köszönhetően csapongott -, amikor Cobranco végre megjött a hideg italokkal, amiket már csomagoltunk is el. Innen hirtelen legurultunk a tengerpartra, ahol pompás fürdőhelyek, és árnyékos padok várták, hogy végre igénybe vegyük szolgáltatásaikat, és mi nem is várattuk őket sokáig. A víz fantasztikus volt a nagy melegben, a kaja, az meg bármikor jó, főleg nekem. Fürdés közben jól megnéztük a kelet felől közeledő fekete felhőket, és az előrejelzésekre is vetettünk néhány pillantást, bár ne tettük volna! Az erős hidegfrontot továbbra is mondta a jós, hideggel, széllel, jelentős esővel, aminek hatására Cobranco szürkeállománya mozgásba lendült, de ez ott a parton még nem derült ki, csak később. A kaja és fürdés után elindultunk és Posedarje-ből kihajtottunk a D8-as útra, az eredeti terveknek megfelelően észak-nyugat irányba, hogy a Pag szigetet elérjük. Alig mentünk 2 km-t, amikor Cobranco szólt: állj, állj, állj! Éppen az autópálya-híd alatt jártunk, jó volt egy kis árnyék, hát megálltam. Aztán kiderült, közben fejben átdolgozta a tervet olyanra, ami figyelembe veszi az időjárás változást is. Az új terv úgy szólt: kihagyjuk Pag-ot, Rab-ot és azonnal lemegyünk Zadarba, ahol fogunk másnap reggel egy kompot és a hidegfront alatt áthajózunk Mali Losinj-ba, ahova amúgy is mennénk, de egy kicsit előrehozzuk. Ez azért is jónak tűnt, mert Mali Losinj észak-nyugatra, kb. 80 km-re fekszik Zadartól, emiatt a hajó a hidegfronttal szemben fog haladni, ami lerövidíti az esős időszakot. A neten gyorsan megnéztük mikor megy hajó és mennyi a menetidő, az eredmény: másnap reggel 8-kor indul és 6-7 órát ringatózik majd a habokon a komp. A döntés megszületett, az új napi cél Zadar lett, emiatt visszafordultunk és kellemesen legurultunk majdnem Posedarje-ig és a kereszteződésnél jobbra fordulva rátértünk megint a D8-as főútra. Az út minőségével semmi probléma nem volt, mint ahogy eddig sem, viszont a forgalom egyre nőtt, a táj gazos, termőföld sehol, az út pedig fel-le haladt, jó sokat másztunk. A horvát autósok nem voltak előzékenyek, főleg a teherautók, buszok jöttek túl közel, beletolultak az aurámba, ami nem csak, hogy zavart, de féltem is, hogy valamelyik elvéti a manővert, én meg nem látom többet a családot. Rinyáltam is Cobranconak, aki egy idő után igazat adott, és amikor már csak 7 km-re voltunk Zadar-tól, letértünk balra (6011-es útra), hogy egy kis forgalmú úton, nagy kerülővel (+14 km) érjük el a célt. Ez az út jó választásnak bizonyult, nemcsak a gyér forgalom miatt, hanem azért is, mert olyan látványban volt részünk, ami ezen a túrán még nem adatott meg. Azonban ez a látvány nem felemelő mivolta miatt került fontos helyre, hanem az emberi ostobaság, gonoszság, elvakultság szörnyű mementójaként. Az utunk során a kis településeken, melyeken áthaladtunk, egyre-másra láttunk kiégett, tető nélküli üszkös falú lakóházakat, a hozzájuk tartozó telken ember magasságú gazzal, miközben a szomszéd telkeken teljesen normális házak álltak. Valószínűleg az elpusztult házakban szerbek lakhattak, akik vagy maguk gyújtották fel házaikat, vagy az őket elkergető horvátok, de megdöbbentő volt, hogy a háború után 25 évvel – Zadartól, a nagyvárostól 10 km-re - ilyen állapotokat találtunk. Mondjuk a szerbekre joggal haragudhattak a horvátok, mert a háborúban sok borzalmas tettük volt, de egy idő után már a horvátok sem sokban maradtak el tőlük. Nem nagyon értettük, miért nem bontották le a romokat, miért nincs a helyükön új építésű ház? Aztán Zemunik Donji-nál vettünk egy éles jobb kanyart (6040-es út) és megkezdtük a Zadart délkeletről bekerítő hadmozdulatot, ha mindjárt csak két fővel is, de milyen két fővel? Ezen a részen hosszú kilométereken keresztül megműveletlen, elvadult területek mellett vitt az utunk, talán az aknák miatt nem termeltek itt semmit, vagy a föld minősége volt az ok, de számunkra nem derült ki. Egy burkolatlan úton lehetőség lett volna rövidítésre, de a gyalogos felderítés után letettünk róla, mert nagyon rossz minőségű sziklás utacska volt, a két oldalán a cserjés, gazos területeken, olyan mennyiségű szemetet raktak le a helyiek, hogy úgy döntöttünk, inkább a hosszabb, de aszfaltos úton megyünk, nehogy a sok üveg, cserép, és egyéb törmelék miatt a gumik kileheljék lelküket, mert ezt nem vettük volna a lelkünkre. Ilyen szemétdomb láncolatra, amit itt láttunk, még a Lyukóban lakó népek is igen büszkék lehettek volna, mi pedig egy kicsit otthon éreztük magunkat, sajnos. Aztán az út hosszan, nyílegyenesen haladt Zadar reptere mellett, de a táj érdektelensége mit sem változott. Fél hét felé, a 120. emelkedő tetejéről végre megpillantottuk a - kb. 3 km-re lévő – tengert, ami előre vetítette, hogy már nem lehetünk nagyon messze, de még nem tudtuk merre kellene menni a kompállomás felé. Ekkor már jóval Zadar-tól délre jártunk, és a part elérése után még 5-10 km-re saccoltuk a város központjának távolságát, és még se szállás, se jegy, se vacsora. A partig gyorsan legurultunk (90 m-ről 5 m-re) és egészen jól haladtunk Zadar felé, de közben Cobranco már a susnyást figyelte, a táborhely lehetőségek miatt. Egy helyen meg is állt, de nem tudott bemenni a kecsegtető helyre, mert egy banyapók (Gyűrűk ura után szabadon) állta útját, a végén nekem kellett pókmentesíteni a bejáratot, hogy be tudjunk hatolni, az egyébként jó vadkemping területre. Végül mégis tovább álltunk, - de megjegyeztük a helyet „B” tervként, -mert mindenképpen meg akartuk keresni a kikötőt, hogy a másnapi induláshoz legyen helyismeretünk. Még jó hosszan mentünk a bevezető négysávos út járdáján, amit szemétdombokkal fűszerezett dzsumbuly határolt, majd a GPS-re hagyatkozva balra lekanyarodtunk, és eleinte azt hittük eltévedtünk. Ugyanis az út iparterületeken vezetett át, ahol óriási olajtartályok között kanyargott, sorompókat, teherautó portákat kerültünk meg és szinte vártunk, mikor ordít ránk egy vad hang valamit horvátul, pl. azt: mit keresünk mi itt. Aztán kiderült, hogy jogszerűen tartózkodunk, haladunk az úton, ugyanis ez vezet a hajó terminálhoz, amihez közeledve, megtaláltuk az első horvát kerékpárutat, hogy világos legyen, számunkra az elsőt. A kikötő óriási területen helyezkedett el, nemcsak személyszállító, de sokkal inkább teherhajó terminálok foglalták le a környező tengerpartot. Nagy nehezen elvergődtünk a számunkra fontos épületig és Cobranco berontott, mint a viccben, a vadnyugati kisember a kocsmába. Ha valaki nem ismerné a szakállas viccet, azért leírom, tehát: Berontott a kocsmába ordítva az egyik cowboy, „ki festette a lovamat kékre?”, mire felállt egy tagbaszakadt rossz arcú bandita és mondá „ÉÉÉÉN”. Erre a kisember halkan, szinte meghunyászkodva: „csak szólni akartam, hogy megszáradt, lehet lakkozni!”
Cobranco jött is néhány perc múlva és kérdezte van-e lakk nálam, ja nem, ez csak a viccben van így, itt más volt a helyzet. Tehát, lesz hajó másnap, de már nincs sok jegy, lévén másnap péntek és sokan akarnak majd utazni, emiatt célszerű nekünk most, este fél nyolckor megvenni a jegyet. És mivel ez tűnt ésszerűnek nem is utasítottuk el ezt a lehetőséget és beruháztunk a másnapi ítéletidőre egy kis szállásra, és utazásra, ez az igazi egyet fizet kettőt kap opció. A jegyet fejenként 118 Kuna-ért adták, ami nem vészes, - kicsivel 5.000 Ft felett – és ezért a pénzért a hajó reggel 9-től 16:30-ig nyújt majd védelmet az eső – és akkor még azt gondoltuk, a hideg – ellen. Erre a napra már csak két feladat volt a szállás keresése, és a vacsora, de ahogy szokott lenni, a kaja nem volt fontos, így a kikötő környéki romos- egykori ipari - objektumokat vettük szemügyre, de nem voltak alkalmasak szállásnak (üvegtörmelék, emberi ürülék, stb. ) emiatt már erősen szürkülő időben visszamentünk a főút melletti járdára és tekertünk a város felé jó 2 km-t, de nem volt jó hely, viszont lett egy Lidl, amibe be kellett menni. Innen visszafordultunk és egy pompás, 30 cm magas betonszegélyen ülve megettük a vacsorát, ami nekem jól esett, pedig se szék, se asztal, se szép kilátás nem volt. Innen visszamentünk arra az útra, ahol először azt hittük, hogy az ipari zónába mi nem mehetünk be és itt egy kis ösvényen Cobranco beoldalgott és diadalittas tekintettel tért vissza 5 perc múlva, amíg én álldogáltam világítás nélkül az út mellett. A kis ösvényen bementünk és milyen meglepő, találtunk egy szemétdomb halmazt, de volt ezeken túl egy kis terület ami jó volt a sátorhelynek, és ide le is tettük az éjszakai szálláshelyünket, miközben ment a TV-ben, és/vagy kivetítőn a Horvátoszág-Argentína meccs. Olyan zajok szűrődtek hozzánk, amiből kiderült, a helyieknek jól áll a szénája, mert nagy volt az üdvrivalgás, de reméltük nem lesz hosszabbítás és nem lesz olyan zajos az éjszakánk, mint előző nap. Becuccoltunk a sátorba, megnéztük az előrejelzést újra, - ami szerint a hajó indulása körül ér ide az eső, ez jó hír volt, mert volt rá esély, hogy szárazon fogjuk elrakni a sátrat és elérni a hajót, - majd aludni tértünk.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina