Tengeri Alpok 1. (Franciaország)

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2017. aug. 01.  - 2017. aug. 15. (14 nap)

0 hozzászólás I 85 látogató olvasta. Rögzítve: 2020. máj. 27. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar cobranco Beszámolója

Cimkék: alpok  biciklitúra  cobranco  francia alpok  franciaország  kerékpártúra  olaszország  provence  riviéra  túra  verdun 

Lélegzetelállító kalandtúra a Francia Alpokon át.Fókuszban a természet,égig érő hegyek,feneketlen kanyonok,azúrkék tenger,kristálytiszta tavak,zúgó patakok,az épített látványvilágot Provence ódon erődvárosai biztosítják.Az útról készített több részből álló,egyedi hangulatú,spéci kommentárral fűszerezett "roadmovie"-t ajánlom mindenki szíves figyelmébe.



Túrabeszámoló:
Előzmények:
Mondhatom nyugodtan, hogy a szokásoknak megfelelően, hiszen a 8. közös Alpok túránkról van szó, tehát a szokásoknak megfelelően, már télen megtervezte Cobranco a túra főbb irányait, többször átbeszéltük és tavaszra már készen állt arra, hogy megvalósítsuk. Már 2016-ban is júliusra próbáltuk a túrát ütemezni, végül az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, ennek ellenére 2017-ben is ez maradt a főbb csapásirány, mivel szárazabb területre szólt az itiner. Aztán az időjárás és egyéb – itt nem részletezendő - befolyásoló tényezők miatt megint átcsúsztunk augusztus második felére, ami nem tűnt problémának, mert már sokszor bevált ez az időszak. Azért próbálom kicsit kevésbé részletesre fogni a leírást, hátha így lesz aki el is olvassa, mert még saját családtagjaim is mereven elzárkóztak a régebbi leírásokba pillantástól, amikor a terjedelemre való kérdésükre közöltem, 35 - A4-es - oldal, másfeles sorközzel, plusz a fényképek.

A túrát Cobranco az eddigiektől időben hosszabbra tervezte, a szokásos 8 nap helyett 10-re, plusz 1-2 nap rendkívüli helyzet esetén. Az indokolta a hosszabb kerékpáros szakasz, hogy nagyon messze kellett menni, majdnem a szomszédos naprendszerbe, - az Alfa Centaurihoz - és ha már ennyit utazunk akkor lássunk is többet.

Néhány szó a túráról: a helyszín Olaszország nyugati, Franciaország dél-keleti csücske, hágókkal szurdokokkal, tengerparttal.
A terv: A Torinótól 120 km-re DNY-ra lévő Vinadio-t (900 m) szemeltük ki a túra kezdő és végpontjának, a főbb állomások: Colle della Maddalena (1.991 m) (francia nevén col de Lars) – Jausiers (1.220 m) – Barcelonette (1.134 m) – Col de la Cayolle (2.327 m) – Daluis szurdok – Entrevaux (484 m) – Col de Toutes Aures (1.120 m) - Saint-Julien du Verdon (910 m) – Lac de Castillon (878 m) - Castellane (730 m) – La Palud-Sur-Verdon (930 m) – Route des Cretes du Verdon (1.320 m) - Verdon szurdok – Lac de Sainte-Croix (476 m) – Cotignac (225 m) – Carcés (141 m) – Gonfaron (170 m) – Saint-Tropez ( 3 m) – Sainte-Maxime (10 m) – Saint-Raphael (5 m) – Cannes (3 m) – Loup szurdok – Coursegoules (1027 m) – Buyon (638 m) – Saint-Martin du Var (130 m) – Vésubie szurdok – Saint-Jean-la-Riviére (293 m) – Duranus (468 m) – La Roquette-Sur-Var (350 m) – Saint-Sauveur-Sur-Tinée (496 m) – Isola (881 m) – Isola 2000 (2.000 m) – Colle della Lombarda (2.347 m) – Vinadio (900 m)

Talán még az előzményekhez tartozik, hogy nyáron lecseréltem a hat nagy túrát megélt, Merida, három részes túratáskát egy Vaude Karakorum-ra. A váltást a Merida megviselt állapota indokolta, ami összefüggött nem elégséges méretével, mert állandóan préselni kellett. Elég sokáig vajúdtam, amíg megszültem a döntést és ezt a táskát vettem, ami nagyon jó három részes, de lehet egy, és két részesként is használni, viszont nem teljesen vízhatlan, mint a Vaude újabb táskái. Azokkal az volt a bajom, hogy csak két részesek és nincs hova rögzíteni a sátrat és a derékaljat. Ez a táska is egy mozdulattal feltehető, levehető, persze előtte otthon fel kell rögzíteni a táska ellen darabját a csomagtartóra.

Részletes leírás:
0. nap 2017.08.18. Péntek (autós szakasz 1.600 km)
Kora reggel, már fél hétkor Cobranconál voltam, mivel nagyon messze mentünk, ezért volt koránra tervezve az indulás. Igen ám, de egy dolog közbejött, bringa fel, cucc be, majd eszembe jutott, hogy otthon maradt az az eszköz, amivel a kamera akksikat szoktuk tölteni. Szerencsére 768 m távolságra kellett csak menni, igaz ezt a távot kétszer is abszolváltuk, míg végre 7 óra után tényleg elindultunk. Három kerékpártartóm van, ezek közül kettő került fel a tetőre, és sajnos az egyik – a drágábbik Thule – már a kezdtektől nyekegő hangot adott, csak remélni mertem, hogy a végéig ki fog tartani.
A Hegyeshalmi határon volt egy kis tumultus, emiatt a szokásos Levél falu előtti benzinkútról nem mentünk vissza a pályára, hanem az 1-es úton kerültük el a dugót, bár itt is sűrűsödött a jármű forgalom. Az autós szakasz egészen Salzburgig eseménytelenül telt, itt viszont meghoztuk a döntést és elhagytuk az Autobahn-t, letértünk a 21-e útra, ami Lofer felé levágja a német szakasz egy részét, mert a pályán dugótól féltünk (3 éve ezt tapasztaltuk). Az első méterektől látszott, hogy erre sem gyors a haladás, mert már a lehajtónál dugó volt. Néhány perc várakozás után elindult a sor és jó tempóban haladtunk a látványos tájon és hat óra után elértük Innsbruckot, majd Landecknél levágtáztunk balra, mert a terv az volt, hogy minél kevesebb autópálya használatot fizessünk. Ennek érdekében át kell vágni Svájcon – az Engadine völgyön, mert csak éves matrica van, – le a Mayola pass-on az olaszokhoz, végig a Como-i tó mellett egészen Milánóig, ugyanis ezen a szakaszon nem kell fizetni az út használatáért. Még alig értünk Svájcba, már elég fáradt voltam, – reggel hét óra óta vezettem 13 órát – emiatt Cobranco vette át a volánt, és az volt a terv, hogy egészen Como-i tó mellett futó alagút-rendszer végéig Ő vezet, én alszom. Az időjárás azonban közbeszólt – megérkezett a beharangozott hidegfront, eső kombó – emiatt a Mayola pass előtt átvettem az irányítást és szakadó esőben ködben - már nem is emlékszem meddig - levittem az autót, ahonnan megint Cobranco következett, én megpróbáltam enni, pihenni. Egyszer csak Cobranco szólt, megérkeztünk Milánó elé és megállt az alagút egy erre kijelölt helyén. Én átkászálódtam a vezető ülésbe és elindultunk, de nem a Waze alkalmazással, mert féltünk a svájci telefonszámlától, így egy normál GPS-szel mentünk. Alig jöttünk ki az alagútból, szólt a GPS, jobbra menjek le a Torinó felé autópályára. Én meresztettem a szemet, merre is és már túl is futottunk a kis szervizútnak kinéző lehajtón. Ekkor villámcsapáskánt beugrott a 2014-es eset, amikor pont itt, pont így túlmentem rajta, akkor is későn szól, akkor sem hittem el, hogy ilyen kis semmi út vezet át a Torinói autópályára. Azért írom ilyen részletesen, mert erről nem készült videó meg, hogy legközelebb ne nézzem el. Ekkor megálltunk, átváltottam Wazze-ra és pillanatok alatt rákanyarodtunk a jó útra és már csak alig 350 km volt hátra a célig, amit hajnal 4-re ledaráltunk és Vinadio előtt, az út melletti parkolóban még 3,5 órát pihenni is tudtunk. Mikor felébredtünk és elindultunk a faluba, arról beszélgettünk, hogy éjszaka rengeteg kamion ment fel és le is, pedig a két hágón nem lehet ekkora autókkal átmenni. Beértünk a faluba, az előre kinézett nagy, murvás parkolót hamar megtaláltuk a kemping mellett, egy kicsit lamentáltunk, vajon itt lehet-e hagyni az autót 10 napra, végül abban maradtunk, igen, mivel tábla nem tiltja, mi meg más helyet nem ismerünk, így reszkíroztunk. A parkolóba beállva kezdődött a nem túl kellemes előkészület, átöltözés, kerékpár levétele, csomagok felrögzítése, és minden szükséges lom betuszkolása. Még a lomolás előtt elmentünk egy közeli kis csurgóra és jól megborotválkoztunk, ittunk, majd jött a kerékpárok feldíszítése.
Szerencsére az új táskákkal nagyságrenddel csökken a málházási idő, hiszen két klikk és az oldalsó táskák már a helyükön is vannak, egy cipzár húzás és a középső is cuppan, csak a sátor és a derékaljat kellett gumipókokkal rögzíteni és már készen is voltam. Cobranco még javában az egyik táskájával vívta a csatát és erősen szentségelt, majd egy pillanatra a szava is elakadt, amikor szembesült vele, hogy én már készen vagyok.

1. nap 2018.08.19. Szombat (71 km, 1215 m)
A 2017-es Alpok-túra végre – 9:40-kor – kezdetét vette, már nagyon vártam az égbetörő hegyek látványát, bár a testem inkább aludt volna, a 18 órányi vezetés miatt kicsit lekvárnak éreztem magam, még a szokásos első napi enerváltságnál is jobban. Az otthoni normál időbeosztásom miatt este fél 11-kor ágyban szoktam lenni, talán emiatt is visel meg annyira az éjszakázás. Na, azért nem indultunk rögtön a hágó felé - Maddalena (1.991 m) – hanem inkább az ellenkező irányba mentünk, - le a faluba, - mert Cobranconak Chinotto-re fájt a foga. A kis sikátorban található boltocska megközelítése nem ment gond nélkül, mert éppen egy közúti baleset miatt lezárták az utat, de mi a helyi erődrendszeren keresztül megpróbáltuk felfedezni az áhított nedűt rejtő boltot. Azért volt ez fontos, mert délutántól 9 napot Franciaországban terveztünk tölteni ott pedig nincs Chinotto [ki’notto], sőt szombat lévén muszáj valami folyadék a szinte lakatlan völgyön. Végül nem sikerült semmit venni, így 10:00 körül – most már tényleg – elindultunk és kb. 1 km után útelágazáshoz értünk, mi mentünk egyenesen, de a tervek szerint 10 nap múlva a baloldali beágazás (Lombarda hágó) felől fogunk érkezni.
A kerékpáron jól mutatott az új táska, pedig ennek hátránya is volt, hisz’ a hosszúra tervezett túra miatt nagyon sok lomot sikerült beléjük passzírozni, már az első métereken éreztem, hogy talán a könyvszekrényt, meg a mikrót nem kellett volna elhozni. A táska légellenállása is nagyobb volt, mint elődjéé, ezt ugyan nem tudtam lemérni az első métereken, mert ellentétben az előrejelzéssel hátszéllel indítottunk. Eleinte igen durva kamion forgalom borzolta idegeinket, de szerencsére a Lombarda leágazás után kevéssel, egy óriási kamion parkolóban viszont láttuk az összes minket megelőző gépszörnyet. Innen kellemesen haladtunk a jó hátszélben, a meredekség is konszolidált volt, egészen Sambuco település előttig, amikor Cobranco kiadta a parancsot, felmegyünk a hegyoldalban látványosan magasodó templom toronyig, hátha találunk boltot, mert már bármilyen itóka jó lenne, nem kell feltétlen Chinotto. A parancsot tett követte és belecsaptunk a lecsóba, mivel eleinte 11-12 % volt a meredekség – ekkor már éreztem, nem sok erő van a lábaimban – ami a végére 8%-ra szelídült. A falucska főteréről impozáns látvány tárult szemünk elé a díszletet a környező hegyek adták, de maga a tér is tüchtig volt, viszont bolt sehol. Némi ténfergés után sikerült egy kis bolt csökevényt lelni, ahol Cobranco végül egy kóla félét vett aranyárban, még szerencse, hogy nem aranyérben mérték. Lélekben megnyugodva - ,ha meg kell halni, legalább nem szomj halála lesz -folytattuk utunkat a Stura folyó völgyében felfelé az SS21-es úton, így értük el Pietraporzio (1.246 m) települést, ahol azonnal megálltunk az égszín-kék tó látványától és sűrűn kattogtattam a fényképezőgépemet. Innen alig mentünk másfél km-t, már meg is álltunk ebédelni Pontebernardo (1.287 m) pompás parkjában, ahol asztal, pad, árnyék, szemetes, szép kilátás, vízvételezési lehetőség, WC, és még játszótér is volt, így ez lett a közös túráink eddigi legfelszereltebb ebédlőhelye. A kedves olvasók közül azok akik még nem nézték meg a videót, és gyengébb idegzetűek, azok csak óvatosan nézzék az étkezésről készült snitteket, mert a nyomokban, nyugalom megzavarására alkalmas szó és dalfordulatokat tartalmaz.
Apropó toalett, ezt is sikerült próbának alávetni, – zománcozott, öntöttvas pottyantós, - ami nem volt nagyon egyszerű, mivel az SPD cipő fém stoplijai nem nagyon tapadtak a fényes felületen, sőt lehet mondani még kevésbé, mintha jég lett volna. Nagyon jó szolgálatot tett az a WC papír tartó, melyet Cobranco kapott, névre szólóan (egy-egy Cobranco, Istvánpisti) egy kedves túraszerető sporttárstól, melyet ezúton is köszönök. Ez egy világoskék, vízhatlan anyagból készült, zárható, felakasztható eszköz,el is neveztük azonnal „A gép”-nek, ebben a WC papír biztonságban van, a táska külsejére rögzítve is szállítható, akció közben felakasztható egy ágra, tehát túrára tökéletes.
Az ebéddel eltöltött egy óra után indultunk a falut megkerülő szerpentin legyőzősére, egy jobb kanyar után jó kilátás visszafelé Vinadió felé, illetve előre az ebédeléskor már látott függőleges sziklafal irányába. A sziklafalat közelről csak nyakkitörés veszélye mellett lehetett végigmérni, olyan égbetörő jelenség volt, amikor az aktuális alagutat megkerülő úton haladtunk. Itt a völgy igen keskeny lett, és sajnos erős szembeszél kezdett fújni, ami 6-7 % emelkedő mellett teljesen kivette az erőmet, pedig itthon még jó erőben lévőnek éreztem magam. Járt az agyam, vajon miért nem bírok tekerni és több dolog együtt állására gyanakodtam: kialvatlanság, nagy táska sok cucc, szembeszél, alacsony testtömeg. A bringám kb. 43 kg-os volt, a saját tömegem 64 kg, a szembeszél jól belekapott a kormányra rögzített hátizsákba és az oldalsó vitorlákba. Szar érzés volt, de reméltem, hogy a következő napra kialszom magam, a kaja is fog fogyni, aztán csak lesz valahogy. Na ennyit a rinyálásról, térjünk vissza a túrára, ahol a széllel ellentétben azért volt kellemes dolog is, a szép kék ég kellemes hőmérséklet és a sziklákkal övezett út, néhol egy-egy kisebb település, szám szerint pont három volt még a hágóig, Vilaggio Primavera (1.485 m), Bersezio (1.605 m) – a két település között négy kanyaros szerpentinnel – Argentere (1.676 m), Grangie (1.676 m). Ez utóbbi település mellet egy igazán látványos 10 kanyaros szerpentin tette látványossá a mászást, madártávlatból betekintést engedve a már elhagyott területekre is. Közben szépen fogyott a szint is, mire az említett kanyarokat magunk mögött hagytuk, már 1.860 m-re jutottunk, ahonnan már alig 130 m volt hátra a hágóig. Ebben a magasságban az utunk látványa jelentősen különbözött a svájci, vagy osztrák Alpok útjainak látványától, ugyanis itt szinte alig volt növényzet, a fák már elmaradoztak, csak a csupasz, porló sziklák maradtak, némi kiégett, sárgás-barna valaha zöld fűvel. Nyilván az az oka a különbségnek, hogy ez a tájék jóval kevesebb csapadékot kap, többek között emiatt is jöttünk ide, a tavalyi ázás után. Egy rövid szakasz után értük el 1.980 m magasságban a hágó névadó tavát a Lago della Maddalena-t, ahol kicsit szétnéztünk, fényképeztünk. A sok megállás, nézelődés után 15:30 körül értük el a hágót, ahol érdekes módon olasz oldalról nem hirdette tábla büszkén a hágó nevét, viszont a francia oldalon igen, itt viszont nem Maddalena, hanem col de Larche (1.991 m) volt kiírva. Ez minket nem akadályozott meg a fényképezésben, a matrica ragasztás viszont elmaradt a tábla kis mérete és matrica szűzsége okán. Fél óra bóklászás után elindultunk lefelé, ahol az első 6 km-en 5% lejtő várt ránk, illetve a már említett ellenszél, ami igen furcsává tette a lejtőzést, mert olyat még nem tapasztaltam, hogy 5% lejtőn csak 25-26 km/h-val gurul a bringa és hajtani kell a 30-hoz. Nézve a videót, van olyan rész, ahol Cobranco hiperűr sebességgel közelít hátulról, pedig én nem fékezetem. Még egy érdekességet megfigyeltem, az olasz oldal szinte teljesen kihalt volt, autó alig-alig, míg a franca részen nagy volt a nyüzsgés, sok autó az út mellet, sok turista a környéken. 1.700 m körüli magasságban értük el a hágónak nevet adó települést (Larche), ahol próbáltunk vizet vételezni, de a megtalált csurgó gyanús volt, amiatt kihagytuk és indultunk tovább. Néhány helyen az út minősége és néhány őrült sport motoros túlzott vakmerősége borzolta a kedélyeket, de összességben jó gurulás volt a látványos hegyek között. Cobranco emlegette, hogy erről az útszakaszról a bringások ki vannak tiltva, amit hitetlenkedve fogadtunk, de sajnos Meyronnes település után már láttuk a gyalogosokat és kerékpárosokat kitiltó táblát, melyeket a következő szakaszon lévő meredek alacsony állékonyságú sziklafalak miatt tettek ki, omlás veszélyre hivatkozva. Nekünk nem volt választásunk, így tovább mentünk és reméltük elsősorban azt, hogy a hegyek, másodsorban meg azt, hogy a rendőrök nem ugranak a nyakunkba. A látványos gurulás közben azért a zabszemet nem engedtük el, és szerencsésen elkerültük a bajt, és átjutottunk a szurdokon, ami 1.480-1.400 m között volt, majd egy hirtelen balos visszafordítóval leértünk a L’Ubay völgyébe, pont oda, ahol az U’bayette siet beléje. Innen az út eddigi 5% lejtése 1,5%-ra selymesedett, persze a szembeszél ugyanolyan pokróc maradt mint fenn, de nekünk haladni kellett, mert a tervek szerint Jausiers és Barcelonette közötti – már 2014-ben kipróbált - reggeliző helyet néztük ki éjszakai szállásnak, addig pedig még legalább 15 km volt hátra, miközben már 5 óra is elmúlt, és nagy boltot kellett találnunk, hogy a vasárnapot átvészelhessük betárazott innivalóval. A következő faluban – La Condemine Chatelard (1.280 m) – sikerült vízhez jutnunk egy kedves hölgy közben járására, majd megnéztük az út menti fafaragásokat és tovább indultunk. Jausierst (1.220 m) kb. 17_45-kor értük el és, mint a hangyászsün körbe szaglásztunk bolt ügyben, de nem jártunk sikerrel, így 6 óra felé mentünk tovább. Az út innen már ismerős volt, hiszen 3 éve itt jöttünk felfelé Jausiers-be, - majd akkor tovább a Bonette felé -, mint ahol most gurultunk lefelé. Az út jobb oldalán feltűnt a Parpallion gerinc, aminek csipkézett ormait már 2014-ben is bizsergéssel vegyes csodálattal szemléltük. Megálltunk két helyen is lehetséges táborhelyet keresni, de mindkét esetben továbbálltunk, na nem azért mert nem volt jó a hely, hanem azért, mert Barcelonette-be (1.134 m) mindenképpen le kellett mennünk a bolt miatt. A két hely között volt a 2014-es reggeliző hely is, jól megjegyeztük és azt gondoltuk, ha más nem adódik, akkor vissza megyünk oda. Végül fél hét felé értük el kis Barcelone-át, ami egy nagyon hangulatos kisváros 2.700 lakóval, a történetét nem részletezem, mert már így is tengeri kígyó hosszúságú lesz e szöveg. A városkát körbejártuk, de nem találtunk nagy boltot, csak pékséget, meg a szokásos kis belvárosi boltokat. Szerencsére Cobranco pont egy angol tudás birtokában lévő fiatallal állt szóba, aki útba igazított bennünket és már 19:37-re túl voltunk a sikeres bevásárláson, már csak egy jó búvóhelyet kellett találni annak érdekében, hogy ne kelljen 3-4 km-t visszatekerni a kinézett helyek egyikére, ugyanis a holnapi program útja innen indulna Barcelonette-ból a Cayolle hágó irányába. Végül sikerült egy jó helyet találni a hágóút kezdetétől pár száz méterre egy romos ház félig beszakadt tetején/Cobranco nagy mestere az ilyen „ínycsiklandozó” helyek becserkészésének/, majd kerestünk egy jó vacsorázó helyet és már sötétben megvacsoráztunk, visszaoldalogtunk a szálláshelyre és felvertük a sátrat, majd a szokásos töltési tevékenységek közepette elaludtunk, az egyre hidegebbre forduló időben.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina