A Szépség Szigetén (Korzika) I. rész

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. júl. 27.  - 2005. aug. 22. (26 nap)

0 hozzászólás I 12 385 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. júl. 28. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Jura  Korzika  stoppolás 

Eldöntöttük két lengyel baratommal, Michallal és Radekkal, hogy évi rendes, megérdemelt nyari szünetünket a Szépség szigetén töltjük el. Bar felmerültek a Pireneusok és az Alpok is, végülis sikerült ôket meggyôzni, hogy megéri atkompolni. Azam, de ôk csak pénteken tudtak elindulni, mig én mar szerda délutan 4-kor ott alltam a rajtkövön, hogy sebesen szaguldjak délnek! Hisz egyenest munkabol indultam volna a megteendô 800-1000 km-es tavnak, s reményeim szerint még aznap este elértem volna Lyont. De ez mashogy alakult. Ahol egy nappal korabban egy percet ha vartam, most több mint egy oram szaladt el, s csak 5 körül sikerült végre palyara allnom, de aztan le se akartam jönni rola. Szoval Metztôl egy anyuka és gyermeke volt olyan kedves, hogy elvitt a pont-à-mousson-i benzinkuthoz, pedig mar hamarabb le akart jönni a sztradarol. De oly jol összebaratkoztunk, hogy nemsoka Budapesten is tan viszontlathatjuk egymast. Igy mar 30 km-en tul voltam. Ennel a kutnal még sose voltam, s ez ugye igen ritkasagszamba megy, hisz a Mannheim-Marseille utvonalon ez volt az utolso kut, melyet még nem hoditottam meg. De most sem sokat, mert egy német kamionos felvett latva Dijon tablam, s mivel ô Spanyolorszag felé ment, hosszu kitarto utazasban lehetett együtt részünk, hisz végülis 4 orat mentünk együtt majdnem Lyonig, ahol neki pihenôre kellett vonulnia. Am nem német volt az aldott jo ember, hanem iraki! S csak nem oly régota, talan 2 éve fuvarozo, hazajaban jolmenô matektanar volt, de elhagyta Bagdadot. A négyoras ut alatt rendkivül jot beszélgettünk, hisz egy nagyon intelligens embert ismertem meg személyében, s ha rokon lelkek talalkoznak...:) végigtargyaltuk az összes olyan kérdést, ami foglalkoztatott Szaddamtol kezdve a kurdokon, az amerikaiakon és az izraeliken keresztül az olaj, a sumér-magyar rokonsag, az arab geografia nagyszerûsége és a rasszizmus kérdéséig, s érdekes volt hallani, latni, hogy egy mas nézôpontbol hogyan lehet mindezeket észlelni. Csaladja egyébként Sziriaban él, alig latja gyermekeit, de mindenfelé vannak rokonok Europaban Szerbiatol kezdve Olaszorszagon at Ausztriaig, s eképpen korabban sokat utazott Europaban, hisz szép bérbôl éltek, csak az atokfajzat Szaddam alatt kellett mar oly sokat kinszenvedniük. Nem szerették a bajszost.
Na de ugye kamionnal négy orat lehet utazni, utana pihenni kell, s nekem erre mar nem volt érkezésem, igy este tizkor Maconnal bucsut vettem tôle. Egy rövid egészségügyi pihenôt azért én is tartottam, eközben még egy mobiltelefont is talaltam egy masszazspadon, de leadtam a pultnal, nem is gondolvan, hogy nemsoka még szükségem lenne ra. De ez még egy késôbbi történet. Na szoval, ugye habozas nem az én mûfajom szok lenni, igy most se tettem ekként, s lôn imhol egy kölyök, kinek nem lévén valasztasa, hisz hasonlo utat jart be, mint én, Epinalbol jött, ugyancsak Lotharingiabol s Toulonba mént, igyhat Marseille-ig egy utunk volt. Pedig még egy korzikai autot is talaltam volna, no de mikor meglattam a két fickot, akkor visszakoztam. Na nem, azt azért mégse. Azért van egy hatar, igaz elég sokat kibirok, de ilyen arcokat még én se vallalok be. Még a labukon is alig alltak. Szoval a lotharingiaival utaztam, de nem volt az a szoszatyar gyerek, igy 3 oran keresztül csukott szemmel követtem a palya vonalat. Legalabb kipihentem magam. Annyit azért kiszedtem belôle, hogy Elzaszban dolgozik a Magnanal, s e kapcsan valtottunk nehany szot Elzaszrol... és a Magnarol, ahol technikusként dolgozik. Ennyiben kimerültünk, s mindenki tette a maga dolgat, ô vezetett, én szunyokaltam. Hajnali kettôkor érkeztünk meg a Lances de Provence-i kuthoz, ami a Marseille, illetve Nizza felé indulo autopalyak elôtti utolso lehetséges kiszallasi pont. Ekkor mar tudtam, hogy nem akarok se Toulonba, se Marseille-be menni, hisz akkor egész nap varnom kell, hisz onnan csak éjszakai hajok mennek Korzikara, igy bevallaltam a 200 km plusszt, a Francia Riviéra fôvarosaig. Hajnali kettôkor tettem egy kosza kisérletet talalni egy autot, de éjjel 2-3 között soha se egyszerû a stoppolas, igy csak kosarat kaptam, fuvart nem. Gondolvan, hogy jobban jarok, ha kissé növelem az alvassal eltöltött oraim szamat, felkerekedtem, hogy egy bajos olajfaligetben eltöltsek 3 oracskat, igy mar emberesre dagasztva aznapi alvasadagom. Sajnos satrat nem allitottam, igy egész éjjel küzdöttem a misztrallal. Ugy tûnt vesztésre allok, sôt még valami kolikat is összeszedek, hisz elég hûvösen fujta hatam. Sose fogom megszeretni a misztralt, ez valahogy nem jön be nekem a mediterran térségben. Na jo, de idôm amugy sincs most alvasra, igy menekülök tovabb. Hamar talalok egy bacsit aki felvesz, majdnem egészen Nizzaig. Ekkor még nem sejtettem, hogy életem egyik legbizarabb stoppjat fogom ki. A 73 éves öreg hamar elarulja, hogy 30 év utan valt el a feleségétôl, mert az asszonyka nem birta elviselni férjura ujonnan kifejlôdô ezotéria- és New Age vonzalmat. Bar mar elôtte se lehetett semmi a papa, nem is tudom, hogy birt ki vele ennyit, persze 3 gyerek utan nem könnyû nemet mondani, agytol-asztaltol menekülni. Aztan elarulta, hogy ô bizony biszexualis beallitottsagu volt vilagéletében. Na mondom, megint kifogtam egy pédét. Mindenesetre engem hiaba probal megtériteni, én nem vagyok ily elkorcsosult. Ugyhogy keményen ellenalltam, életvezetési tanacsainak adaptalasat nem vallaltam. Mindig mondta, hogy nyugodtan kérdezzek, de én inkabb kiszalltam volna. Aztan elmesélte, hogy ô mindig keresi a stopposokat a kutaknal, különösen miota elvalt, s nyugdijasként tengeti életét. Ezutan ovatosabb leszek, az biztos. Egyszer talalt is egy huszonéves gyereket, aki szintén Belgiumba ment, s mivel ô Alesban lakik, délen, igy az minimum 8-900 km együttutazas. Aztan kiderült, hogy a gyerek is ferde hajlamokkal rendelkezik. Innen inkabb nem folytatom a történetet, asszem a magyar közvélemény liberalizmusa és toleranciaja joval alatta marad a francianak, nem titkolom, erôs kétoldali hanyinger fogott el engem is, pedig nem mesélt el mindent részleteiben, csak annyit, hogy együtt töltötték az éjszakat egy hotelben, meg a rakövetkezô napot Brüsszelben. De mesélt a nôi nemmel valo kalandjairol is, peldaul amikor egy hölgyet kerestek fel haverjaval, hogy eljatszak a német detektivregény, a Két férfi, egy eset cimû mû haloszobara adaptalt valtozatat. Ennél mar csak az volt durvabb, mikor a körülmetélés elônyeit kezdte ecsetelni (amin ô is keresztülment, de nem vallasi, hanem kényelmi okokbol), s mivel ugy gondolta, hogy franciatudasom talan nem elegendô ennek hibatlan megértéséhez, hat megmutatta, hogy ez mit is jelent a valosagban, s miért hasznos. Na köszönjük szépen a részvételt, uram, a lehetôség szerint az elsô adando alkalommal parkoljon le a szalagkorlat mellett, nekem ennyi éppen elég volt, mostmar tényleg elindult felfelé gyomrom tartalma. S végre megérkeztünk egy benzinkuthoz, s jöhetett a kevéssé megkönnyezett bucsu. A nemesmedvesdi lakossag érezhette legutobb igy magat azon a 60 évvel ezelôtti ködös aprilis 4-én. Felszabadulas!!!Gyorsan megprobaltam formatalni rövidtavu memoriam, de nem ment könnyen, szerencsére hamar jött a rehabilitacios kezelés, hisz egy fiatal bretagne-i gyerek hamar felvett. Miutan meghallottam, hogy bretagne-i kissé beijedtem, hisz a papi is onnan indult egykor, de szerencsére, azért normalis emberek is szarmaznak onnan, sôt elsôsorban. Ô bevisz mostmar a közeli Nice-be, azaz magyarosan Nizzaba, ahol épp dolgozik. S mivel GIS-szel dolgozik, igy végre egy talan kevésbé meghökkentô, mindazonaltal érdekfeszitô dialogust folyattunk le e csekély 20 km-en, de ennyi idô elegendô volt, hogy baratsagot kössünk, s legközelebb talan vele is Budapesten folytassuk a parolat, hisz az közelebb van Nice-hez, mint bretagne-i lakhelye. Hiaba irto nagy ez a Franciaorszag. Aztan itt felültem a kikötôbe tarto buszra, hogy elôbb megvegyem a hajojegyem, majd rövid sétara tinduljak a varosba. S mivel fél tizenegy volt ekkor, igy bôven volt idôm, hisz a hajo csak 2 utan indult.Ugyhogy belefért egy rövid varosnézés, ami elsôsorban a partmenti szakaszt, azaz a hires-nevezetes Angolok sétanyat és az ahhoz közeli ovarosi részt jelentette. Hisz Nice azért nem elsôsorban épitészeti nevezetességei révén valt ismertté, hanem annak a hihetetlen szinu vizparti területnek, amit Azurpartnak, vagy Riviéranak nevez a szaksajto. Legutobb talan valamelyik mososzer-reklamban lattam ilyen kék szint, de azt ugye mesterségesen allitottak elô. Igy nem is volt maradasom, hogy ha csak negyedorara is, de a sosvizbe martsam magam, ami lévén legalabb 25 fokos, marasztalt jodarabig. De mivel csakhamar fütyült a gôzös, igy felkaptam rucimat, s vagtattam a kikötôbe. De a bitang nem indult valami pontosan, beletelt vagy egy ora is, mire a rotorok mûködésbe léptek. Ekkor még par pillantast vetettem Nice-re, majd a Riviéra tavolodo mészkôhegyei alatt meghuzodo egyéb tengerparti településeire, aztan megaztattam labam a komp medencéjében, hogy végre bedobjak egy kis, két-harom oras szunyat, hisz a tenger latvanya ezalatt alig valtozott. Mikor felébredtem (bar mivel nem a legjobb helyen tértem nyugovora, igy az ekipazs folyton rajtam keresztül botladozott, s kizökkentett az almok szines vilagabol), mar a Cap Corse latvanya fogadott, s a nap megkezdte leereszkedését a horizont iranyaba. Csodas latvany volt, amint a tengerpartrol néhany kilométer alatt több mint ezer méter magassagba felkuszo paraülte hegyek mögül egyik pillanatban még elôtûnt a nap, majd lecsukta szemét. Mintha csak ram kacsintott volna. Igy értünk be Bastiaba, a sziget masodik legnagyobb varosaba. Eddig ugy gondoltam, hogy Napoly az a minimum, annal mélyebbre nem lehet süllyedni Nyugat-Europaban. De ez valoban, mint ott is, ez nem nyugat, ez dél. A vakolat a hazfalakon csak itt-ott véletlenszerûen maradt fenn, borzasztoan nézett ki – de épp ez adja a bajat. Ekkor még nem allithattam kész tényként, hogy a Szépség szigete valoban szamomra is azt fogja jelenteni, bar vizualis ismereteim révén nem aggodtam emiatt. Na jo a citadella elég szépen renovalva vagyon itt is. Szoval beérkeztünk a kikötôbe, s este 9-kor Korzika földjére léptem, hogy a következô két hétben annak minél nagyobb területét bejarjam. Természetesen az éjjeli varosnézés nem maradhat ki, marcsak a tradiciok okan sem, igy a Terra Vecchia-n (micsoda oratoriumok vannak itt, a barokk itt valoban legszebb pompajaban tombolt) keresztül eljutottam a bajos öreg kikötôbe, majd felmasztam a Terra Nova-ba, azaz a citadellaba. Ekkor mar csak az maradt hatra, hogy keressek egy tenyérnyi helyet, lehetôleg tengerre nézôt, a belvaroshoz közel, ahol az éjszakai orakat vizszintesben tölthetem. S mivel egy alkalmas szalloda vagy fogado se akadt utamban, igy hat a citadella tövében, a tengerparton töltöttem az éjjelt a csillagok és a hatalmas kaktuszok alatt – meglehetôsen kellemesen. Reggel aztan innen indultam vissza, hogy az esti prograzm tükörképét teljesitsem, azaz majdnem hasonlo utvonalon mentem vissza a kikötô felé, hogy ott buszra szallva menjek Cap Corse-ra, a sziget észak felé kinyulo mutatoujjat formazo felszigetére. Na most a buszallomasrol annyit, hogy ilyet még sose lattam. Egyetlen informacios tabla sincs, hogy buszok mikor, hova, miért indulnak, ha fejbôl nem tudod, akkor varj! No ugye én fejbôl nem tudom, hisz ritkan jarok erre, s még annal is ritkabban hasznalom a tömegközlekedést. Szerencsére a Tourinform iroda egybôl mellette van, igy azokbol kihûzom, mikor is mennek buszok. Mivel iszonyuan sütött le a nyari nap sugara, igy gondoltam, hogy nagyzsakkal inkabb kihagyom az 5 oras gyalogturat a Monte Stellora, s panoramat a siscoi templomtol kivanom majd megtekinteni. Ugyhogy irany Sisco – igy legalabb busszal feljutok a hegyre. Miutan magunk utan hagytuk Bastiat, s a bajos Erbalungat, csakhamar megérkeztünk Siscoba, hisz a sofôr hihetetlen szaguldast alakitott a kanyargos utakon, de hat minden mediterran hegyi sofôr igy csinal. Azam, de beérve Marina di Siscoba, aszongya, hogy megérkeztünk szalljak le. Mar bocsanat, de az én térképemen Sisco az ott fenn, a hegyen van, ez itt csak a tengerparti rész. Nem foglalkoztak azonban eziranyu gondjaimmal, de én sem adtam fel, ha nem megy szépszoval, akkor megprobalom stoppal. Ugyhogy nincs mas hatra, mint elôre, egy Sisco tablaval kiallok az ut mellé, csak felvisz valaki. Egy kisbabas korzikai hölgy vesz fel, aki kérdezi, hogy hova akarok menni. Mondom Siscoba. De hisz ott vagyok. Mondom abba a Siscoba, mutatvan fel a hegyre, a St.Martin kapolna iranyaba. Erre megmagyarazza nekem, hogy hol van a hiba kérésemben. Sisco az egy település, mely a siscoi völgyben huzodik 7-8 km hosszan fel a hegy iranyaban, s 15 településkezdeménybôl all, mindenhol max. tucatnyi haz. Ô elvisz engem nagyjabol a félutig, majd elmondja, hogy onnan milyen gyaloguton érek fel a templomhoz. Am a szerpentineket levago meredek ösvény amint visszaért az aszfaltra, én maris leallitom az elsô arrajarot, hisz fene nem fog ebben e guta melegben gyalogolni, egy közel 25 kilos hatizsakkal (hogy mennyi baromsagot hozhattam mar megint magammal, ilyen nehéz még sose volt a taskam, s ugye most akarom a legtöbbet gyalogolni, raadasul magashegységben). Ugyhogy a St.Martin templomig a marseille-i hazasparral jutok fel, akik szinte minden nyarukat itt töltik, de érthetô is, én is mar ekkor sejtettem, hogy nem utoljara jöttem Korzikara. Am ez a barokk templom még csak a tura kezdetét jelentette, hisz én még feljebb, egy magasabban fekvô kapolnahoz alkartam feljutni, de oda mar egy nagyon kis ut vezetett fel, allapota padig...nos a bedepusztai allapotok ehhez képest kivalora minôsithetôk, pedig Magyarorszagon annal rosszabbat keveset lattam. S miért jarna erre valaki, hacsak nem nehany marha. Marmint szarvas-fajta. Meg a magamfajta. De bajos a környék, talalok egy szép patakot, középkori kôhiddal, lathatom a Tirrén-tengert, Elba szigetéig ellatok. De messze van az a kapolna. De nini, jön valaki, egy parizsi Toyota terepjaro, hat csak felvesz ezen a kihalt tajon. Felvesz hat, s ô is odamegy. S valoban ez uton csak a 4x4 tud mozogni, s neki sem egyszerû. S amikor a haromméter széles uton jön szembe egy masik ugyanekkora jargany, na akkor van baj, hisz lehet tolatni sokaig, mig talalni olyan helyet, ahol nem kell ahhoz a soktizméteres szakadékba esni, hogy jusson hely a masiknak – bar mi igy is megprobaltunk elôzékenynek mutatkozni legnagyobb rémületemre – a barna arnyalatai at is törtek a nadrag szürkeségén, de csak fennmaradtunk. Aztan a rodeonak egyszercsak vége lett, mert...elfogyott az ut. Van ilyen, biztos nem volt több aszfalt, vagy sztrajkolni kellett menni. De nemhogy aszfalt, ut sem volt. Mit tesz ilyenkor egy intelligens sofôr? Nem probalja meg a lehetetlent, mely nagyjabol 0%-os sikerrel kecsegtet, hanem, megfutamodik, s visszafordul, hisz valoszinûleg a kapolnat nem itten installaltak. De azok a korabban szembejövô olaszok miért nem szoltak nekünk, hogy ne menjünk a semmibe, hisz minden bizonnyal ôk is itt jartak.
De hol lehet a kapolna? Jo geografus megérzi, ratapint, s kedves parizsi sofôrjét ravezeti a helyes utra, mégha erre mar nincs is aszfalt, csak kavics, meg por. De ôk nem is igazan a kapolnahoz akarnak menni, hanem egy piste-et keresnek, azaz egy hegyi utat. S talalunk egy keresztezôdésnek latszo helyet, ahol bar egy behajtani tilos tabla all utunkban, de valoszinûsithetôen ez jelenti az ô céljukat. No mivel nem volt kedvem itt maradni a semmiben, igy mondom velük tartok, gyerünk a tilosba, mégha a tablan több puskalövéssel hagytak is nyomot a derék korzikaiak. Egy héttel késôbb mar fel se tûnik az ilyen, de most még meghökkent. Bar Michel apam is szarkasztikusan megmondta, hogy a korzok ilyenek, Korzika a Paradicsom lehetne – nélkülük. De ugye a franciak ugy szeretik a korzokat, mint a korzok a franciakat. Majdnem annyira, a korzok ugyanis nagyon utaljak ôket! Na de félre a szoval, induljunk felfelé a marhahajto utvonalon. Hatalmas szerpentineken törünk felfelé, csodalatos a kilatas a macchias domboldalrol. Igen am, de talalunk egy kaput, amely tuloldalan egy 1.5 méteres gödör segit az esôviz elvezetésében, s néhany sindarab van atvetve rajta, de a betonfal, mely ezeket tartja, igencsak rozoga, és porladozik egy darabon. A terepjaro meg ugye két tonna. Hat ugy néz ki nem probaljuk meg, bar méregetjük egy darabig. De hat ugye nem hiaba érdeklôdtem annyit a Camel Trophy utan, egybôl tamad is az ötletem. Ha keresztulvetünk hosszaban két sint, azon atkelhetünk „biztonsagosabban”. S mivel a bozotban talalunk két sint, hisz az csak ugy terem errefelé, hat keresztülvetjük azt. No de az egyik igencsak nem egyenes, de a fôbaj, hogy a kerék legalabb 25 centiméter széles, mig a sin jo ha van 15, de akkor mar tuloztam. Szoval az ur a volan mögé ül, én iranyitom ôt kézjeleimmel, az asszonyka aggodik. Rendkivül ovatosan indul el, de nem könnyû fennmaradni a sinen, felut utan azonban egy nagy gazadas következik, majd hatalmas csörömpölés. De megcsinaltuk! Egybôl befogadtak ezek utan, s mar nem kezeltek idegenként! Aztan tovabb fel a szerpentineken, s nagysokara elértük a hagot, kabe ezer méteren vagyunk, s két tenger latvanya tarult elénk, kelet felé a Tirrén, nyugatra a Ligur kék habjai. Fantasztikus hely! Az olaszok is itt voltak. De aztan innen még le kell küzdenünk magunkat a csodas diszletek között. Azam, de nemsoka egy fura szelelô hangot hallunk! En mindent tagadok, nem én csinaltam! Hat akkor valoszinûleg ez csak a jobb elsô kerékbôl jöhet. Ugybizony, egy fémlemez-darab furodott a köpenybe, s szökik a levegô. Na hat ez nem kellemes egy ember-nem-jarta tajon. Mit tegyünk? Hat kiszedjük a lemezt, de az szelel tovabb. Hat valami flakonba zart habot hoz a ficko, s azt fujja a kerékbe, melytôl a kerék dagadni kezd, de tovabbra is szelel. De hat elindulunk, mert jobb lenne lejutni a hegyrôl. Hisz még rengeteg szerpentinen kell lemenni, az olaszok meg nem jönnek erre ugy néz ki, rajtuk kivül meg a kutya sem jar erre. Robogunk hat lefele, lassan mar a felnin, de megyünk. Aztan megallunk, megint fujunk bele, s ugy néz ki mûködik a csodaszer, nem szökik tovabb a lég. Leérünk végre az aszfaltra, de a szerpentinek még sokaig folyatodnak. S mire leérünk végre a parti utra, mar csak emlék marad az aggodas, megy ez mintha hatba csaptak volna. Azam, de itt még nem bucsuzok el, hisz ôk is észak felé mennek, igy a félsziget-csucsig együtt megyünk. A varazslatos azurkék tengeröblök mentén érjük el Centurit, illetve az afölé magasodo Mattei szélmalmot, ahonnan a kilatas szintén nem semmi kategoriaba tartozonak mondhato. Alattunk a csodas öböl, a Ligur-tengerrel, masik iranyban a Tirrén, no és az Elba, elôttem két középkori kôtorony, mögötte meg szélkerekek termelik a megujulo energiat, kissé elcsufitva a tajat.
Na most a korabban megtett utvonalon indulok vissza a Cap Corse nyugati oldalan. Reményeim szerint, de senki nem akar felvenni, minden kocsi tele van. S az izzo aszfaltnaln ilyenkor kellemesebb a vizben. Hat gyerünk oda! Ebben aztan nagy segitsegemre lesz egy szimpatikus ötvenes normann hazaspar, akik felvesznek GPS-szes terepjarojukba, s a délutan hatralévô részébôl egész sokat együtt töltünk. Bar az ut nem hosszu, de igen kanyargos, s sokszor megallunk fényképeszkedni. Egyszer meg hosszabb idôre is az Aliso-öbölnél. Ott ugyanis strandolunk egyet. Illetve mi a fickoval, mert köves a part, igy a mama kint marad. A csodas vizben, félméteres hullamok között igen jolesik a fürdô, nem is akarok kijönni, de aztan szolnak, hogy indulunk! Hat folytatjuk tovabb a turat. Erre mar fekete szinû homok bioritja a tengerpartot, különösen Zonzanal latszik ez igazan. Mar a nap is kezd lefelé hanyatlani, mikor elérjük Patrimonoit, és hires szôlôligeteit, ahonann felkapaszkodunk a hegyre. En itt, a Col de Teghime-n, a hagon elbucsuzom, mert szeretnék még egy kicsit maszni, ôk meg indulnak vissza Bastia melletti kempingükbe. Utjukat követem egy ideig, hisz csodas a panorama, latom mindkét tengert, igaz most nem egy pontrol, de sokat nem kell sétalni hozza. Aztan pedig elindulok, fel a Serra di Pigno meghoditasara. Légvonalban csak egy kilométerre van, de ezalatt igen meredek kaptaton kell magam felküzdeni a 960 méteres csucsig, s iszonyu körülmények között, a felhôben kell felhatolni. A felhôk hihetetlen sebességgel mozognak, egyik pillanatban semmit nem latok, par masodperc mulva tiszta a domboldal. De azért kiélvezhetem a taffonik nyujtotta latvanyt, hisz errefelé is, akarcsak majd Korzika javarészén, a sziklak csodas bizarr alakzatokat vesznek fel a szél, a csapadék és még ki tudja minek a hatasara. Mikor felérek a csucsra, akkor kezd csak igazan valtozni az idôjaras. Arra sincs idôm, hogy lefényképezzem Bastiat, vagy a tôle délre huzodo hatalmas tavat, mert mikor elôkészülök a fotora, arra mar nincs idôm, hogy lenyomjam a gombot, mert egy hatalmas felhôpaplan betakar. Probalkozok tuljarni az eszén, de vesztesként kell elhagynom a jatekteret. Pillanatok alatt minden megvaltozik. S a felhôk miatt nem élvezhetem igazan a naplementét sem, bar néha a hatalmas tûzgolyo sejtelmesen atvilagit a felhôkön, kommersz horrorfilmek teliholdjelenetei szoktak ilyenek lenni, de ez a vöröslôn sütô nap! Na aztan az éj leszalltaval én is leszallok a hegyrôl, s a nedves idôjaras okan satrat allitok. Talalok is egy alkalmas helyet, s mar csak egyutolso ellenôrzést végzek, hogy nehogy valami nagy kô törje fel a hatam, mire legnagyobb meglepetésemre egy sünt talalok. Nem sokon mullott, hogy szuroshatu baratom megszurja a hatam. Mivel lathato ijedtsége ellenére sem szaladt el, igy nekem kellett megfutamodni, s a koromsötétben uj hely utan nézni, ami korantsem volt egyszerû, de végülis csak sikerült.

Szép reggelre ébredt a vándor, még ha nem is oly korán. 9-ig ki se dugtam orrom, pedig csodás panoráma fogadott, hisz jó 600 méterről tekintettem le a Tirrén-tenger azúr habjaira. Felhő sehol, így a Pigno csúcsáig felláttam. Hát szép utat tettem meg oda az este. No de ideje indulni, mivel egy slukk vizem sincsen, egy mediterrán szigeten pedig nincs is nagyobb ellenfél, mint a vízhiány, ez tán még a korzikai maffiánál is veszélyesebb. Víz nélkül meg ugye reggeli sincs. Lesétálok hát a hágóhoz, mert ott megy a főút. Igyekszem, hogy minél hamarabb lejussak valami lakott helyre. Úgy látszik most ért be egy olasz komp Bastia-ba, mert telerakott olasz autók és motorosok járnak csak erre. Nem néz ki jól a helyzet, de legalább társaság akad. Megáll ugyanis két római öreg motoros, hogy fényképezzem le őket, háttérben a Ligur-tengerrel – ja, közben átértem a hágó túlfelére, így most más tengerrel szemezhetek – hiába élni tudni kell. Na aztán végre egy korzikai autó is jön, aki fel is vesz. Fiatal gyerek, elvisz Patrimonioba, a következő faluba, a hágó tövébe, végig a korzikai borúton. Jó az, legalább haladunk, s ott biztos van kút is. Mi az hogy van, egyenesen bor folyik belőle. Antonio barátom ugyanis a legnevezetesebb patrimonio-i pincészet örököse, sommelier-je. S Patrimonio pedig a legnevesebb korzikai borvidék. S természetesen meg is invitál egy kis kóstolóra, én meg természetesen hiába keresem az ellenérveket az elutasításra, hirtelen egy se jut eszembe. Pedig már 11 óra van, jó 25 fok, én még semmit nem ettem – de fontos ez? Szóval Antonio Arena pincészet, gyerünk. Fehér száraz, és még szárazabb, rozé, majd vörös könnyű és nehézbombázó, lassan már úgy nézek ki mint Kazal László az ismert kabaréban, s még nincs vége. Szemeim már koncentrikus köröket kezdenek leírni a nyolcadik pohár után, mire Antonio azt mondja, hogy akkor most olyat mutat...s kivesz a hűtőből egy félliteres üveget, egy 40 eurós nektárt, egy igazi gyöngyszemet. Nem kezdek el arénázni, hanem nyelvem bimbajain kecsesen meggörgetem, majd garatomon végigcsúsztatom a korzikai domborulatok mézesen csillogó aranyát. A csúcson kell abbahagyni. Ott vagyok. De még fokozzuk, hisz egy nagyon édes bort kapok zárásként, nem is bor ez már, inkább méz. S most Antonio kivisz, mit visz, kivezet, hogy megmutassa, hol teremnek ezek a szőlőfürtök, melyek ezt az édes bambit adják. Elmagyarázza nekem az Arena borok klimatológiai, talajtani és földrajzi titkait, majd egy üveggel még ajándékba is ad, hogy a következő napokban se nélkülözzek. Aztán még beszélgetünk a korzikai magashegységi túrákról, mutat nekem képeket a hegyi tavakról, ahova én is készülök, meg ő is gyakran jár oda, majd elvisz egyenest St.Florent-ba, a nem túl távoli „városba”, a Nebbio katedrális tövébe. Én már nem lepődök meg azon, hogy a puszta közepén van egy hatalmas román katedrális, megesik ez néha, Korzikán különösen. Na jó, azért nincs oly messze a városközpont sem, alig másfél kilométer, s már kint is vagyok a tengerparton. Kis séta a kikötőben, a főtéren, majd fel a citadellához, egy kis lábáztatás, s végre jöhet a reggeli: egy méretes normann almatorta. De indulok is tovább, hisz még nagy terveim vannak. Olvad alattam az aszfalt, s senki nem áll meg, mikoris meglátom, hogy egy magyar rendszámú autó hajt el előttem. S jön a nem először bevetett trükk, reflexből elkiabálom magam, hogy „Magyarok!”. Ez mindig be szokott jönni. De most nem, elmentek. Hiába no, ez se működik mindig. Öt perc múlva azonban megáll egy autó. No ki? A magyarok, akik visszajöttek értem. Elmondták, hogy nem voltak teljesen biztosak abban, hogy magyar vagyok, hisz az olaszok is szokták mondani, hogy „mágyár”, de aztán gondolták, hogy én használtam a többes szám jelét, ami a taljánokra már nem jellemző. Bár egy kis akcentust is véltek felfedezni egyszavas kiáltásomban – előfordulhat, hisz ritkán kommunikálok e nyelven – mégis úgy döntöttek, visszatérnek. S milyen jól tették. Hisz nagyon jó útitársat találtak, aki jobbnál-jobb történeteivel kápráztatja el őket. Előbb a barangolások a biszex bácsival, majd a csigaevés mikéntjei c. nagysikerűek vetítése, s már érzem, hogy Dóri jobban örülne, ha mégse beszélte volna rá Ádámot, hogy visszajöjjenek értem. Úgyhogy visszafogom magam. No persze tényleg jó hangulat alakul ki, ahogy törünk át Agriates sziklasivatagján Errefelé ember nem él, állat se nagyon. Csak taffoni van, de az nagyon sok és nagyon szép, el is ámulunk láttukon. Megérkezünk aztán Ile Rousse-ba, ahol búcsút veszünk egymástól, hisz ők egy ebédre vágynak, engem viszont már jobban hív az azúrvilág, enni...ej, ráérünk arra még. Megyek is a fövenyre, s rohanok a vízbe, mint egy eszelős, hisz kopoltyúm már kiszáradóban, mert csak májamat látom el a jóval. Az égető nap elől nincs is jobb menedék, mint a habok. Innen nagyon jó a kilátás a kikötőre, a mellette lévő pici szigetek és félszigetek okkeres szikláira, melyek aztán magukhoz is vonzanak. Fel is hágok a tetőfokra, ahol egy világítótorony vár. Addig a víz is leszárad hátamról, s a sóvirág is kiül halántékomra, hisz perzsel a nap vadul. Úgyhogy aztán inkább csobbanok megint, mint szomjas kagyló. De egyre inkább kezdem érezni a szaggató éhséget. Ideje lenne már enni, hisz mindjárt négy óra, én meg egy tortát ettem egész nap. Nem sok. Úgyhogy bedobok egy nagy merguez-es szendvicset, s nekiindulok a délutánnak, amely még nagy élményekkel vár.

Balagne-i ballagás

Tervem Balagne meghódítása, bár a hegyek felett csúnya fekete fellegek gyülekeznek, én mégsem visszakozok. Éjjelre úgysem szeretnék ott maradni, inkább Calviba, a tengerpartra térnék vissza. De addig még tervezem végigbóklászni a balagne-i falvakat, melyek mint kagylóban a gyöngy, ékesítik a dimbes-dombos tájat. Amelynek egy jelentős része zöld, máshol viszont feketés arcot mutat, hiába errefelé erdőtüzek pusztítanak nyaranta, olajfák százai látják kárukat. Hisz errefelé az olajat adó magvak adják a dellát is, az egész vidék ebből él. Amikor nincs tűz. A kedvenc korzikai anekdotám is az olíva-szürettel kapcsolatos, no meg a korzikaiak legendás lustaságával. Kérdezik a helyi őstermelő bácsit, hogy nehéz e a szüret, hisz az olajbogyó olyan kicsiny. Azám, de errefelé, már nem a középkorban élnek, nincs kézi szüret, hanem egy hálót feszítenek ki a fák alá. És megrázzák a fákat? Dehogyis, megvárják, amíg a szemeket a szél lerázza. De mi van akkor, ha nincs szél? Hát akkor az bizony egy rossz év...
No de ne beszéljünk annyit, gyerünk fel a meredek szerpentineken, hisz már a nap is lefelé tart, s még sok falu van előttem. Faluról-falura haladok, mindenhol meg-megállva egy negyed-félórára, eltűnődve a festői, hegycsúcsokra épített néhány tucat házas kisfalvak szépségében. Három milánói hölggyel megyek fel a bájos Corbara-ba: egy nagymama, egy anya és egy kislány, 3 generáció együtt, férfiak nélkül nyaralnak itt. Onnan egy reimsi párral jutok el Pignába, elhaladva a St Angelo hegy és apátság tövében. Pigna valami elképesztően csodaszép kis művészfalu, az egyik leghangulatosabb balagne-i falvacska, tengeri kilátással, kis szűk utcákkal, melyek csak öszvérrel járhatóak. Aztán egy kis séta következik az olajfákkal szegélyezett szerpentineken a következő faluig, ahonnan már feltűnik a hegycsúcs tetejét koronázó San Antonio, vágyaim netovábbja. De szerencsére odáig nem kell felmásznom gyalogszerrel, hisz most már nagyon húzza vállam a nehéz hátizsák, már jóval 20 kiló felett vagyok a borral. Szóval egy val d'oise-i párral jutok fel a csúcsra. Alant feketéllik a hegyoldal, itt minden leégett. A falu viszont valami káprázatos kincsestár. Szűk lépcsők vezetnek fel, ide már a szamár se megy fel, csak gyalog megközelíthető. Girbegurba kis utcák a sziklákra, sziklákba, sziklák közé épített házak között, virágzó leanderek, s a templomtéren petangozó öreg bácsik árasztják a mediterrán hangulatot. Le vagyok nyűgözve. No aztán elindulok le a hegyről, hisz már 8 óra van, én meg még messze vagyok a tengerparttól, pedig a villámokkal átszőtt éjszakai égboltot nem szívesen figyelném a fekete ex-olajfaligetekben. Három korzikai fiatal annak rendje és módja szerint el is visz Cateribe, a következő faluba. Természetesen itt még belefér egy kis séta, hisz arra mindig van idő, de aztán irány Calvi Antoine-nal és Mercedessel, a két új baráttal, jó hangulatban. Fél kilencre ott is állok - újra - a Ligur-tenger partján. Persze sokáig nem állok, már szaladok is a sekély vízbe, hisz van e szebb fürdőhely, mint a lenyugvó nap által pompásan megvilágított calvi citadella melletti plázs. Igen, talán egy: az éjszakai díszkivilágításban úszó citadella tövében. Így hát ebben a sorrendben vettem sorra a szépségeket. Aztán úgy döntöttem, hogy elindulok felfedezni az éjszakai életét is a bájos kikötővárosnak. A parti fövenyen slattyogva, egyszercsak magyar szóra figyeltem fel. Bár nem voltam teljesen biztos, így mégegyszer elmentem előttük. S igen, újra csak magyarok. Egy anyuka két tizenéves fiával. Szóba is elegyedek velük, kiderül, hogy a Baraka-csoport busza most ért ide, később a városban is sokfelé hallok még magyar szót. De hát sok amúgy is a magyar a szigeten, slágercéllé vált az utóbbi években – csak francia, német és olasz turistából szaladgál itt több, de a lengyeleket, hollandokat, spanyolokat beelőztük. Szóval egy kis éji séta keretében felfedeztem a várost és a citadellát, a kikötőt és a várfalakat, bástyákat, majd leereszkedtem a hömpölygő tömegbe, a kikötői utcákba, teraszokra. Beülök egy szendvicsbárba, majd a feldördülő tűzijáték hallatán, mint mindenki, én is kirohanok. Persze ittz arra is lkehet számítani, hogy valamilyen leszámolás zajott, de aztán meglátom a fénycsóvákat az égen. Van itt élet, de bennem már alig. Hosszú volt a nap, de fantasztikus. Visszatérek táskámhoz, hogy egy kis zugban valahol meghúzzam magam a parton. Találok egy kis elhagyott kertet, ott verek tábort. De nem telik jól az éjjel, szúnyog és kullancstámadás ér, így inkább kimegyek a tengerparti dűnékre, hogy ott hajtsam le fejem.

Rendez-vous

Reggel így nincs messze a víz, de ekkor nincs kedvem fürödni, inkább bemegyek a városba, hogy nappal is megnézzem, amit éjjel. A látvány még lenyűgözőbb, hisz a kék tenger, a sziklás, kopár hegyek, a pálmafák, kaktuszok, agavék és leanderek látványa alig akar elengedni. Itt maradnék szívesen. De még jobb talán mindez a vízből nézve. S igazam van, onnan tényleg jobb a látvány, s kellemesebbnek is mondhatnók. Azám, de indulnom kell, hisz megérkezték Michalék, nagyjából épp most kötöttek ki, s ugye Korzika szívében, Cortében találkozunk, ahonnan jócskán messze vagyok. Gyerünk hát, szerezzünk vizet, s indulás. Hmm, de vasárnap lévén tömve a market, így nem állok be a sorba, irány a benzinkút. Ahol valaki hirtelen rámköszön. Ki az? Dóri. Ma is találkoztunk, hisz ők is ide jöttek tovább. S mivel előző nap elfelejtettünk néhány dolgot tisztázni, így ezt is bepótoljuk, no meg az élménybeszámolókat se hanyagoljuk. Jó lenne még találkozni, de hát más az utunk, s most már tényleg indulnom kell. Visszamegyek hát cuccomért, majd kisétálok a városból, s hamarosan Marcoval és nejével, két nagyon szimpatikus párizsi olasszal repülök Lumio felé. Hát igen, előző este keresztüljöttem rajta, a bájos balagne-i falun. S ha már itt vagyok, megnézem a templomot, no meg a fantasztikus kilátást a Calvi-öbölre. Aztán mennék tovább, de nem néz ki egyszerűnek. Pedig az. Sőt. Egy autó megáll, de elég sokan ülnek benne, szám szerint négyen. Négy török. Még jó hogy nem öt török, ki öt görögöt dögönyöz. Maximum négy török, ki egy magyart dögönyözne. Szeretném mi? Hát igen, volt oly kedves négy török leányzó, hogy egy hosszabb darabon felvegyen. Kedves? Egyikük még azt is mondta, hogy ismer egy magyar szót: szeretlek. Persze egyből értettem a dologból, ezek után ki akar kiszállni – hát akkor maradnék, a lengyelek majd ellesznek nélkülem, én meg megyek a hárembe. Ebbéli hangos okfejtésem után a hangulat méginkább a tetőfokára hágott. Ők amúgy is Strasbourgból jöttek, tehát szegről végről szomszédok vagyunk, hisz az ott van egy kőhajításnyira Nancytól, amúgy török-magyar meg ugye rokon népek, mint az köztudomású. Szóval a négy jogászhölgy egy szép kies strandot keresett magának, mondtam nekik, hogy én olyanokat tucatszámra ismerek, mi lenne, ha velük tartanék. De ekkor felrémlett bennem Lolka és Bolka, a két kis pityergő polák fiúcska rémképe, akik valahol a korzikai hegyvidéken apátlanul, elveszetten bolyonganak, nem tudván hol vagyok. Feltörtek belőlem az anyai ösztönök: strand sztornózva, lányok sztornózva, irány a hegyek.
Rossz döntést hoztam. Eddigi legkeservesebb stoppolásom jött. Mivel a gyorsforgalmin voltam, így senki nem tudott, s nem is akart megállni. A vadóc suhancok pedig dudálva középső ujjaikat mutogatták nekem, nem igazán szimpatizáltak a vándorral. Ráadásul döglesztő volt a hőség. Már egy órája vártam, eközben sétáltam legalább egy kilométert, hogy az alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb helyek közül válogassak. Mire végre egy korzikai hölgy pártfogásába, s autójába vett. Egészen Corte-ig. Ekkor még nem sejthettem, hogy én még nem is vártam sokat. A két kis polák négy órát küzdött valahol Bastiánál. Kezdők még, na – néha előfordul, majd belejönnek. Szóval nekem kellemesen telt az utam az egyetlen korzikai egyetemi városig, jót beszélgettünk e csontszáraz és egyre hegyesebbé váló vidék mindennapi életéről. Aztán végre megérkeztem a kempingbe. Négy kint töltött éjjel után jöhetett a luxus. Ám a fürdőszobáig sem jutottam el, mert hamar összeismerkedtem Nicole-lal, egy német leányzóval, aki egy lengyel lánnyal szintén nagy hegyi túrát tesz, de most épp pihenőnapot tartanak, mert nem bír menni se. Beszélgetni viszont annál inkább, legalább két órát elcsacsogtunk, s közben kaptam ebédet is. Mivel nem akarnak sok cuccot cipelni, így még sátrat se hoztak, meg pénzük se nagyon van – így a szabad ég alatt alszanak, vagy mint a múltkor – egy istállóban, friss szalmán. Egyszer azért egy szobát is kibéreltek, mert olyan fáradtak voltak, hogy szerettek volna ágyban aludni. Igen ám, de az tele volt csótányokkal, vagy ki tudja milyen hatalmas, csípős bogarakkal – így végül az lett a legcsúnyább éjjelük.
Szóval jól összemelegedtünk, mire végre a fiúk is megjöttek. Aztán készítettem néhány nappali képet a városról, majd együtt a lányokkal és a fiúkkal felmentünk a főtérre, ahol együtt töltöttük az estét. Egy bárnál, egy jó hatvanéves nénit hallgattunk, aki Edith Piaf sanzonjait adta élőben, nagyon mókás látványt nyújtva, hiszen a zene cd-ről ment. Aztán beültünk egy pizzériába, ahol nagyvonalúan meghívtam a csapatot a nagy találkozás örömére. Hiába én már csak ilyen gáláns vagyok. No de hát az elmúlt négy napban nem is igen ettem, maradt bőven a szütyőben. Úgyhogy éltünk, mint az urak, én egyenesen két nagy pizzát is benyomtam, olyannyira kiütközött rajtam a tápanyaghiányból adódó evéskényszer. Aztán felsétáltunk a citadellához, ahonnan még az éjjeli sötétben is láthattuk a Restonica és a Tavignano folyók völgyét. Mi előbbi, a lányok utóbbi felé tervezték következő napjukat.

Hegyi menők

A hosszú éjszaka után nehezen ment a kelés, a lányok már megreggeliztek, mire a polákjaim életet leheltek magukba. Következhetett hát a búcsúzás, s mi elindultunk a csodás Restonica völgyébe. Két kilométeres út után elértük a buszt, ami felvisz a tavakig, ahová igyekeztünk. Úgy terveztük, hogy 3-4 napot töltünk fel a hegyen – így táskáinkat alaposan teletömtük étkekkel. Míg a buszra vártunk, én kis medertúrára indultam a kellemesen hideg vízben, de egy kavicson megtántorodtam, s lágyékig elsüllyedtem, melyet, az összes iratomat magába foglaló pénztárcám bevizesedése látványosan megemlegetett. Volt röhögés, mikor így szálltam fel a buszra, ott meg aztán szárítgatásba kezdtem. A minibusz tömve volt, mindenki számára mi voltunk a hősök, hisz míg mi nagy hátizsákkal, komoly hegymászóknak néztünk ki, addig ők csak kis sétára indultak felfelé a festői szurdokvölgy tetejében megbúvó hegyi tavakhoz. A keskeny hegyi úton száguldottunk felfelé, csak akkor lassítottunk le, mikor jött szemben valaki, hiszen a busz mellett már nem fér el a szembejövő forgalom, de mivel nagyobbak és erősebbek voltunk, nem mertek velünk packázni. Az erdőből kiérve egy pásztorlakhoz értünk, ahonnan már gyalog kellett továbbmennünk. 1375 méteren voltunk, égetett a nap, körbe-körbe vízesések szakadtak le a szürke gránithegyekből. A hegyek 2000 métert bőven meghaladták. Oda vágytunk mi is, hisz a Rotondo 2622 méteres csúcsát tűztük ki célul. No de az még odébb van, az első napra csak a hegyi tavakat terveztük körbejárni. A Melo-tóhoz másfél óra alatt értünk fel. Úgy gondoltuk, hogy a két ösvény közül nem a sportosat, hanem a könnyűt választjuk. Rosszul tettük. Míg előbbi jó darabon alig emelkedett, majd hirtelen nagyot, addig mi végig felfelé mentünk a tűző napon, a végére teljesen kitikkadtunk. És ez még csak az első nap. No de ami ott fogadott minket, azért megérte ide felgyürkőzni. Igaz, itt már elég hűvös volt, még a lábáztatás sem esett túl jól, de azért azt természetesen nem hagyhattam ki, s nagyon kellemes volt. A csúcsokat nem láttuk, azok mind felhőbe burkolóztak. A tóparton főztünk magunknak egy jó kis levest, meg bedobtunk néhány konzervet, majd táskáinkat a parkőr házánál hagyva indultunk fel a Capitello-tóhoz, mely 1930 méteren, már a felhők között feküdt. Jó háromnegyedórára volt szükség a 200 méteres szintkülönbség legyűrésére a meredek sziklafalakon, de még időben felértünk. Innen aztán olyan fantasztikus panoráma tárult elénk, amit nem is reméltünk. Sőt, a felhők sejtelmessége még érdekesebbé tette ezt a látványt. Igen ám, de elkezdett cseperegni az eső. Megmondom őszintén ennek nem örültünk, hisz nem számítottunk ilyen időre. S a vizes gránitlapokon nem kellemes a lejtmenet. De épségben leértünk. Mentünk a táskánkért, hogy haladjunk tovább a hegyek felé, még mielőtt nagyobb eső érkezne. De a parkőr nem engedett minket, egyszerűen leparancsolt a hegyről. Nálunk fiatalabb, 23 éves ajaccioi térképész gyerek volt, tipikus hegyi ember, olyan szőrös, mint a jeti. Már húsz napja van a hegyen, nem bírja már idegekkel, s ez az utolsó napja, végre mehet haza. Mit csinált itt fenn? Szedte a szemetet, őrizte a rendet, s unalmas óráiban térképeket digitalizált. Csak egy társa volt, Csinto, a kutyája, egy kis tacskóféle. Nevét Korzika legmagasabb csúcsáról kapta – igazi hegyi kutya volt.
Jól összehaverkodtunk parkőr barátunkkal, sőt még azt is megbeszéltük, hogy együtt megyünk le a hegyről, ha már menni kell, s aztán ő elvisz minket egészen Vizzavonáig, s majd onnan mászunk vissza a hegyre. Józan ésszel nem is ellenkeztünk – semmi kedvünk nem volt kipróbálni, milyen is egy jó kis korzikai hegyi vihar. Állítólag ilyenkor könnyen fagypont alá megy a hőmérséklet még júliusban is, ami ugye sátorban vizesen nem kellemes. Meg hát láttam, hogy a fiúk erőnléte nem igazán megfelelő, jobb, ha visszafogjuk a tempót. Így indultunk hát vissza a pásztorlakig, a már elég vizes gránitlapokon csúszkálva – ezúttal a sportos ösvényen. Ez azt jelentette, hogy sokhelyütt láncok segítségével kellett leküzdenünk magunkat, ami nagyhátizsákkal nem volt egyszerű. De túléltük, s leértünk. Bár a kutya lehozatala nem volt egyszerű, adogatni kellett egymásnak, a vademberből meg ilyenkor előtört az érzékeny lény, s becézgetve hívogatta („Cinto, Cinto, kiskutyám, gyere ide hozzám, nyugodtan, ne félj”) – mely igen abszurd jelenetet nyújtott számunkra. Aztán beülve a kocsiba elindultunk lefelé a szerpentineken. Lefelé a hegyi fogságból kiszabadult őrült korzikai hajtott, mint az állat, és a szűk úton háromszor is nekijöttek a visszapillantó tükrünknek, aminek hatására a korzikai habitus igen harsányan kiütközött. No így értünk le Cortébe, majd elindultunk felfelé, hogy felkapaszkodjunk a Vizzavona-hágóhoz, ahol az egyetlen jelentős főút halad át a két korzikai nagyvárost összekötendő. No meg a vasút is felkínlódik ide, tucatnyi völgyhíd és alagút, köztük a messze földön nevezetes vivarioi Eiffel-híd, melyet a vasmester tervezett. A vizzavonai hágónál rakott ki, s úgy döntöttünk, hogy elindulunk keresni egy kempinget. Ehhez 5 km-t kellett megtennünk a szerpentineken visszafelé haladva, ami ilyen erőállapotban már nem ment egyszerűen, alig bírtam a lelket tartani a polákokban. Tattonéban ütöttük fel végül sátrunkat, a vasútállomás mellett, s rövid vacsora után nyugovóra tértünk a hűvös éjszakában. Reggel elég párás időre ébredtünk, s ott magasodott felettünk a Monte d’Oro 2389 méter magas gránittömege, melynek meghódítására törekedtünk. Ez egy több mint 10 órás utat jelentett, hisz több mint 1400 méteres szintkülönbséget kellett legyűrnünk. Reggel kilenckor el is indultunk, de még 3 km-t kellett mennünk Vizzavonáig, ahonnan a mászást megkezdhettük. Négy és fél órába telt hátizsák nélkül is a csúcstámadás, s jelentős erőnléti problémák is felmerültek. Nem bántam már, hogy nem maradtunk fenn a legnehezebb európai hegyi túraútvonalon, a GR 20-on, mert ez se tűnt egyszerűnek. De megcsináltuk, legyőztük a hegyet, s felhágtunk a tetejére. Innen szép időben körben látni lehet a tengereket, de most a horizontot felhőpamacsok takarták, s a levegő nagyon páradús volt. A csúcs alatt a csodás fekvésű, kör alakú Oro tó, a távolban a Rotondo, melynek túloldalán voltunk előző nap. Kis ejtőzés után indulnunk kellett, hiszen még hosszú út várt ránk, s lefelé még nehezebb az út, hisz az már a GR 20-ason halad jó darabon. A hegyen rengeteg vacca-val találkoztunk (ez a tehén korzikai neve), de voltak szép számmal birkák is, de a kedvenceink mégis a korzikai disznók, a vadon tartott félvad-sertések voltak, melyek az alacsonyabb régióban tucatszámra tűntek elő. Jöttek volna kunyerálni, de látszott rajtuk, hogyha rajtuk múlna, nem haboznának, s minket is megennének. A hegyi patakokból pótoltuk elfogyott vízkészletünket, majd leértünk az Angol vízesések fantasztikus medencéihez. Ez valami hihetetlen volt, ahogy a kedves Agnone kis tavakat és csurgókat formázva bukott alá, úgy, ahogy még a Szalajka-patak se tud. A legjobb megoldás ilyenkor egy jó kis fürdő. Igaz ez ellen szól, hogy a víz iszonyú hideg, de mily jólesik a bakancsot levenni, s sétálgatni a jeges vízben. Én legszívesebben nem is mennék tovább, de a fiúk siettetnek. De aztán még szebb részekhez érünk, s itt már ők is elfelejtik, hogy igyekezni kéne. Csak csodáljuk a sziklamedencéket, az erdőszélről meg a malacok csodálnak minket, ahogy szökellünk a csermely felett. Aztán még egy rövid sétával, este nyolcra végre beérünk Vizzavonába. Ez igazából nem is település, csak egy pályaudvar, s köré épült néhány házikó. Viszont télen-nyáron a túrázók kiinduló pontja. S kedvünkre való korzikai folk szól, köztük persze a Che Guevera. Most ez vagy a nyár slágere, vagy csak itt annyira népszerű, de már nem először, s nem utoljára halljuk, éttermi zenekarok előadásában. No meg errefelé, zászlókat pólókat árulnak, melyen a korzikai embléma, a mórfej és az öreg partizán szépen megfér egymással, tudatosítva az idegenben a szigetlakók lázadó szellemiségét és forradalmi hevületét. Hallgatnánk még a zenét, meg éhesek is vagyunk, így beülünk, hogy korzikai nyalánkságokat magunkba emelve élvezzük a muzsikát. Én bevágok egy nagy korzikai menüt, benne finom helyi sajtokkal, mimózatojással, sertésszelettel (valamelyik kóbor állatot darálhatták bele), s természetesen finom patrimonioval öblögetve. Kellemesen el is lazít a finom étek és a selymes bor. Maradnánk még. Nem esik jól elindulni, de hát a szállásunk még több mint 3 km, úgyhogy menni kell.

Tetoválást ajándékba

Reggel rádöbbennünk, hogy nincs ennivalónk reggelire, s a közelben nincs pékség. Úgyhogy összeszedjük az összes maradék müzli-szeletünket, hogy legalább életben maradjunk. Szedjük a sátorfánk, s fél tizenegykor elindulunk, hogy mielőbb eljussunk Korzikai déli csücskébe, a varázslatos Bonifaccioba. Igen ám, de hárman nem könnyű stopot találni – gondolom, így maradunk a szokott felállásnál. Ők előremennek, én lemaradok, s így próbálkozunk. Hamar szerzek egy párizsi nagypapát, aki Ajaccioba megy az unokákért egy hatalmas, hétszemélyes autóval. Nem kertelek, s rábeszélem, hogy vegyük fel azt a két szerencsétlen polák gyereket, aki ott parázik az út mellett. Így négyen folytatjuk az utat, én viszem a szót, ők meg hátul figyelnek. Korzika fővárosának peremén, a repülőtér melletti körforgalomnál intünk búcsút a papinak, s újra szétválva próbálkozunk a tűző napon. Nagyon rossz a hely, hiszen ez egy gyorsforgalmi, nincs hely a megállásra. Meg éhesek is vagyunk már. Menni kéne, de senki nem áll meg. Otthagyom őket, s elindulok gyalog, hátha találok valami jó helyet. Megkerülöm az egész légikikötőt, suhannak mellettem az autók, de itt senki nem áll meg, reméljük a fakabátok sem. Aztán egy autó mégis lelassít, s nem hiszem el, benne a két lesajnált polák gyerek. No megy ez fiúk, kölcsönkenyér visszajár. Piros pont. A hölggyel nem sokat, csupán 15 km-t megyünk, de így legalább lejutunk a 2x2 sávos útról, ott talán már könnyebb lesz. De Cauru sem úgy íródik be a történelembe, hogy a stopposok álomhelye. Megint szétválunk, most én maradok hátra, ennek ellenére ők lesznek az elsők – noha a rendőrség előtt integettek. Én meg csak állok és várok. Aztán 10 km-t elvisz egy fizikus fickó, akivel részleteiben kitárgyaljuk az ITER-projektet, azaz a fúziós energia nagyipari előállításának jelenlegi helyzetét. De aztán utunk elágazik, s én a kereszteződésben maradok. Itt az eddigi legforróbb helyzetben találom magam. Hát igen termelődik a fúziós energia rendesen. A Napban. Hatása tényleg rendkívüli. Mielőtt teljesen felforrna véredényeim tartalma, egy narbonne-i házaspárnak hála klimatizált személygépjárműbe nyerek belépést. Velük küzdöm át magam a sartene-i hegyeken, majd leereszkedünk a bámulatos bonifaccioi-öbölre. Csodás érkezésben van részem. Közben a fiúkkal – ők már ott vannak (egyre jobbak lesznek) – megbeszélem, hogy a katedrálisnál találkozunk. Sofőröm felvisz a citadellára, s keressük a nagytemplomot. Kérdésünkre a parkolóőr azt válaszolja, hogy „Oó, a legközelebbi katedrális az Marseille-ben van!” Ha-ha-ha, jó vicc. De tényleg nem egyszerű a találkozó, de aztán csak megjönnek a skacok is. Teszünk egy kellemes sétát a sziklaperemre épült város szűk utcáin, majd elmegyünk megcsodálni a citadellát és a panorámát, majd a tengerész temető kriptaházait, hogy aztán jöhessen a fürdőzés.
Kevesebb szebb hely adódhat fürdésre, mint a bonifaccioi Sutta Rocca plázs, mely a mészkő abráziós tornyok között ad lehetőséget a merülésre, a függőleges sziklafalak tövében. Megy is a lubic, én el is sodródom a többiektől. Mikor kiérek a partra, azzal fogadnak, hogy Michalt egy óriás medúza harapta meg, s lám, a lapockáját egy behemót tetkó díszíti. Nosza, ennek fele se tréfa, irány a korzikai egészségügyi ellátórendszer feltérképezése. De mivel már késő van, így egyből a kórházba megyünk. Mialatt Michal a sorára vár, mi bevásárolunk, s bedobunk egy Korzika-kólát a kikötőben. Visszaérve azt látjuk, hogy őt szépen kidobták, elküldték a patikába, hogy vegyen magának egy antimedúza kenőcsöt, oszt regenerálja magát. Na szép! Micsoda születésnapi ajándék, hisz már csak pár óra, hogy barátunk elérje a 27-es kilométerkövet. Az ünnepi vacsora elfogyasztása után bementünk a kikötőbe, hogy egy sör és fagyi mellett duhajkodjunk a spanyol gitárzenére e nagy nap alkalmából. Két mucsácsó pengetett és danolászott elég jó stílusban. Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy keresünk egy másik helyet, hiszen mi lehet szebb ajándék Michal számára, mint végiginni Bonifaccio összes zenés kocsmáját. De előbb még felmentünk a sziklafal tetejére, s a koromsötétben nagy üdvrivalgással juttattuk Dél-Korzika tudomására, hogy éjfélt ütött az óra, s ezzel Michal életének új etapját kezdheti meg. Mivel is kezdhetné el az új évet? Irány az ivó. No de a citadellán nem találunk kedvünkre való helyet, így visszamegyünk a kikötőbe. Óriási yachtok mindenfelé, bámuljuk a fedélzeten pezsgőző yuppie-kat, s csorog a nyálunk. Úgyhogy beülünk megint egy helyre – méghozzá előbbi spanyolos szólamokat hallgatandó. Ezt tetéztük finom Cap Corse likőrrel és korzikai sörrel. De a Che Guverát már hiába kérjük, nem játsszák le Michalnak, így hazamegyünk, mielőtt még leesne az eső.

A hegyekbe fel

Reggel elközelgett az idő, hogy újra északnak induljunk, hiszen Korzika legdélibb csücske után szárazföldi út másfelé nem vezet. Ám előbb még nagy ünnepséget csapunk, gyorsan beszerzek egy igazi bonifaccio-i különlegességet, egy fűszeres kalácsot, mellyel Michalunk 27. életévét üljük meg. Aztán szedjük a sátorfánkat, s kétfelé váltunk. A lengyel meg nem hajósnemzet, nem úgy, mint a magyar. A harmadik muskétásnak még volt egy kis elintéznivalója, hisz hívta a sós lé. Ennek fényében terveztük meg a projektet, azaz egy porto-vecchio-i találkozót. Az eget felhők borították, nem volt túl rózsás az idő, de mit lehet tenni: Hajózni muszáj! Így útjukra bocsátottam a kiscsákókat, én meg, mint ki letépte láncát, törtem előre a tengerjáró lélekvesztőre, hogy az elkövetkezendő egy órában abban gyönyörködjek, amiért idáig küzdöttem magam, azaz az eszméletlen szépségű, kicsipkézett, 60 méter magas, függőleges mészkőfalak látványában. No meg persze az ebben kialakult barlangok és öblök hangulatos vadvilágába nyerjek betekintést. Kit érdekelt a borult ég, legalább nem égett rám a tengeri só, selymes arcbőrömet nem barázdálta a napsugár. Ellenben megpillanthattam egy barlang beszakadt mennyezetének hűlt helyét, mely Korzika körvonalait képezte le, majd még más abráziós formákat, miközben a város alatt hajóztunk el. Így haladtunk el például az Aragón-lépcső mellett, melynek 187 lépcsőjét állítólag egy éjszaka mélyítették a sziklába, hogy a szikla tetejéről lejuthassanak a tenger szintjébe. A kétezer fős városka (no persze nyáron érvényesül a multiplikátor-hatás, ennek többszöröse az itt tartózkodók száma), ott lebegett több mint tíz méterre a tenger fölé lógva, bámulatosan. Könny szökött a szemembe. Újabb nagy álmom teljesült. Öt évvel ezelőtt hallottam erről a kisvárosról, azóta álmodtam róla, hogy eljutok ide, s láthatom. S most itt himbálózom a hullámok hátán, s kocsányon lógó szemekkel nézem, s alig tudom elhinni, hogy itt vagyok. Pedig itt vagyok, a nagy korzikai álom valóra vált.
Visszaérünk lassan a kikötőbe, ahol még egyet kacsintok Bonifaccio citadellájára és kikötőjére, majd elindulok, ki a városból. Felkapom a kempingben elrejtett táskám, majd a több kilométeres kocsisor mellett küzdök felfelé a meredélyen, hogy magam mögött hagyjam a mészkővidéket, s új élmények keresésére induljak, hisz már vár a gránit. Kiérve a város szélére, továbbra is óriási dugót látok a városba befelé, kifelé viszont senki nem jön. De aztán az első arrajáró fel is vesz, s már repülök is Porto Vecchioba, a korzikai tömegturizmus fővárosába, a harmadik legnagyobb szigeti településre. Egy informatikus vesz fel, vele elsősorban Korzika veszélyeiről csacsogunk. Például a piros pöttyös, fekete pókokról, melyek errefelé laknak, s halálos mérgük van. No meg a kígyók, köztük szintén egy erős mérgű vipera-féle. Az erdőtüzekről ne is beszéljünk, olyan ez, mint az ipari forradalom bölcsője: fekete vidék. Ennek kapcsán is hallhatok néhány horrorisztikus történetet, hogyan kerítette be a vörös kakas a házakat, s hogyan sikerült az utolsó pillanatban megmenekülni a tűzből. Hallgatnám még sokáig a korzikai anekdotákat és tanmeséket, de beérünk a városba, ahol már várnak a fiúk. Porto Vecchio megtekintésére nem szerettem volna sok időt szánni, hisz nem tartozik a legbájosabb települések közé, bár van egy kis óvárosa. De minket inkább már a gyomrunk vezet, meg a vízbe vágyunk. Úgyhogy irány egy market, ahol beszerzünk egy grillcsirkét, mint ünnepi menüt, meg desszertet, s ezek elfogyasztására indulunk. Hova? A lényeg: tengerre néző helyet találjunk. A közelben ilyet csak a parkolóház emeletén lelünk, így kivételesen megint nem luxus körülmények között falatozunk, de ott van előttünk a nagy kékség. Vágyunk is bele nagyon, annak ellenére, hogy továbbra is felhős az ég. Egy kis tévelygés után, egy illegális hulladéklerakón keresztül érjük el a partot. Az elsőre látszik, hogy nem luxusstrand, de van egy kis föveny. Sajnos a víz nem elég mély, Radek meg is unja, s inkább a napozást választja. Michal nem akarja megáztatni új medúzás-tetkóját, így igazából csak én próbálkozok. Eljutok egy kikötött motorcsónakhoz az öböl közepén, ott már legalább 1,80-as a víz. Azon megszárítkozok, s nézem a körülöttem száguldókat. Aztán arra az elhatározásra jutunk, hogy induljunk fel a hegyre, hátha még aznap el tudjuk érni Zonzát, s másnap reggel újra indulhatunk sziklát mászni. Bár már elég késő van, s riogatnak minket, hogy a hegyekben nagyon hideg tud lenni, ha bejön a vihar, s nagyon úgy áll az idő, hogy az éjjelt nem ússzuk meg csepegés nélkül, mi mégis nekivágunk. Én hamar kifogok egy korzikai fickót, aki egy falusi szálláshelyen dolgozik fenn a hegyen. Úgy hajt felfelé, mint a meszes, egyszer majdnem otthagyjuk a fogunkat, mert kisebb látásproblémái adódnak, s a frontális ütközést csak az utolsó pillanatban tudjuk elkerülni. A keskeny korzikai utakon nem egészséges heves kormánymozdulatokat tenni, hiszen könnyen a kanyar belső oldalán lévő sziklafalra kenődhetünk, de ezt is megússzuk. Meg is könnyebbülök, mikor a következő faluban, L’Ospedale-ban szétválnak útjaink. Innen csodás panoráma nyílik a porto vecchio-i öbölre, kár hogy túl párás az idő. Mindenfelé az erdőtüzek nyomai, s a hatalmas gránit-ingókövek. A falu határában egy idős hölgy felvesz, hogy elvigyen 2 km-t, az erdőben kialakított élményparkig, oda megy ugyanis a lányáért. A kislány meg is lepődik, hogy mit keres ez a vadidegen a kocsiban, mikor átadom neki az ülésem. Innen inkább gyalog folytatom, gondolom, hogy polákjaim úgyis még messze járnak. Előttem egy tó terül el, partján fenyőerdő nyoma. Ahol még van erdő, ott a fák között gránit búvik meg. Varázslatos a táj, nincs is kedvem stoppolni, le vagyok nyűgözve. Elsétálok egészen a vízzáró gátig, itt haladnak el mellettem a fiúk is, mint utóbb kiderült. De én is azon nyomban szerzek egy „la familiát”, egy olasz családot. Mivel ők más nyelven nem értenek, így a bő negyedórát taljánul kommunikáljuk át, ami nem egyszerű, de természetesen egy vándornak nem okoz gondot – s elég sokat megtudunk egymásról. Beérve Zonzába döbbenek nagyot, a fiúk ott ülnek a főtéren. Én meg azt hittem, hogy ők még valahol Porto Vecchionál vannak, s képtelenek lesznek feljönni. Megemelem kalapom, azaz emelném – ugyanis kedves sapkámat olaszaimnál hagytam. Brühühü.
Úgy döntünk, hogy nem megyünk fel ma már a hágóhoz, hanem itt verünk sátrat egy kempingben, s két éjszakát maradunk itt. De a kempingig gyalogolni kéne, olyat ne tegyünk már. Le is intek egyből egy dzsipet, hogy vigyen el a kempingig. Újra döbbenet: elvisz – de nem az elsőig, hanem a másodikig, mivel ő annak a tulajdonosa, s elmondása szerint az ő kempingje jobb, mint a másik. Mi nem kételkedtünk ebben, s elfogadtuk, hogy ő képes objektívan megítélni ezt. Így viszont az ő kempingjében kiemelt vendégként foglalkoznak velünk, mint a főnök barátaival. Folytathatjuk hát a születésnapi bulit, úgyhogy felcsapunk egy üveg mirtusz-likőrt, ezzel öblítjük le a jó kis konzervsóletet, majd desszertként bedobunk néhány korzikai palacsintát is. De az éjszakába nem mehetünk így bele, le kell hát ezt sportolni: irány a csocsóasztal.
Reggel a pék házhoz jött, be is vásároltunk, hisz kellett az energia, mert indult a Bavella-expedíció, Korzika talán legszebb hegyének a meghódítása. Gondoltuk, hogy megpróbálunk a hágóhoz kocsival eljutni. Így is tettünk, s már a kempingnél fogtunk egy VW-kisbuszt, mellyel mindhárman elérhettünk secperc alatt a túra kezdő pontjáig, 1200 méterre. Sajnos megint elég párás volt az idő, s felhők borították a völgyet, no meg Bavella tűinek tetejét is (itt ugyanis a gránit úgy pusztult le, hogy távolról szemlélve egy tűpárnának nézett ki a Zonza fölé emelkedő hegy, mindenek csodálatára. No de nem Radekéra, ő ugyanis már 20 perc után bedobta a törülközőt, mielőtt még felértünk volna az első csúcsra, s inkább hazament. Így ketten maradtunk, no meg az a néhány turista, akik szintén errefelé próbálkoztak. De a rossz időre való tekintettel, szerencsére a tömegturizmus áldásaiból így nem részesültünk. A hegy nem volt térdkímélő, fel-le kellett küzdeni, hol sima gránitfelületek, máshol via ferraták nehezítették utunkat. Aztán a tűket magunk mögött hagyjuk, s leereszkedünk az Asinao völgyébe, ahol újra elindultunk felfelé, egészen az Asinao menedékházig, s a forrásig eljutva. Itt, 1600 méteren abbahagytuk a túránkat, s nem indultunk az Incudine 2100-as csúcsának meghódítására, hiszen a menedékház után alig száz méterrel már a felhő volt az úr. Rövid ebédünk után a GR20-ason indultunk vissza a hágóig. Ez hosszabb, de könnyebb útvonal volt, de már nehezen mentünk. De éppen a legszenvedősebb részen értünk el a taffonik birodalmába, s a bizarr kőcsipkék újra erőt adtak a befejezéshez. Fél hétre el is értük a hágót, s a zordra váló időjárás elől egy spanyol csapattal jöttünk le Zonzáig. Ők ugyan négyen ültek a kocsiban, de mégis felvettek minket. Michal ment a csomagtartóba, én meg a lányok közé. Spanyolul, de aztán inkább angolul is boldogultunk egymással. Zonzába beérve bevásároltunk, hiszen az estét egy nagy barbecue-partyval terveztük lezárni. De a kemping legalább 2-3 km a faluközponttól – természetesen nem gyalog tettük meg, két szomszéd gyerek vitt el oda minket. Szóval este nagy gasztromán buli volt, csináltunk levest, aztán mindenféle grillezett kolbászt, majd vettük sorba a palacsintákat, s gurultak a jó korzikai sörök is. No meg jöhetett az újabb nagy csocsóparty. Volt ott egy jó 12 éves gyerek, akit nagy nehezen ketten le tudtunk győzni, de aztán jött az apja. Kettő a kettő ellen már más volt a felállás, így már túlerőben voltak, s alaposan lealáztak minket. Szégyenünkben el is mentünk aludni.

Stop időre

Az egyik legnehezebb nap elé néztünk. Egyrészt el kellett hagynunk a hegyet, s lejutni a sziget fővárosába, Ajaccioba, másrészt időben kellett odaérni, mivel Orsiékkal oda beszéltük meg a randit – ez volt az egyetlen lehetőség, hogy összefussunk, hiába a sziget azért nem olyan kicsi.
Én megpróbálok hamar elindulni, de nem igazán megy a stop. Alig van autó, s senki sem vesz fel. Időközben a fiúk is összeszedik magukat, s most már hárman próbálkozunk, mind a két irányban. Így is elmegy másfél óra, mire stratégiát váltok, s végre fogok egy autót – a következő faluig. Quenzába aznap sokan igyekeztek, éppen valami falunap miatt, egy házaspárral mi is ide érünk – mindhárman beférünk hátra, három hátizsákkal együtt – igazi luxusutazás. Quenzában már jobban megy a stop, már csak egy órát küszködünk, mire Michal szerez egy urat Proprianoig, a tengerpartra – mindhármunknak. Egy nagyon kellemes utazásban lesz részünk, nagyon sok újat megtudunk a szigetről, a korzikaiakról. Ő párizsi, de szülei idevalósiak, s ő szinte minden nyarat itt tölt már évtizedek óta, így rengeteg anekdotát tud. A kedvencünk a korzikai mentalitás egyszerű meséje:

„A korzikai lustaság
Korzikának ezen a részén az olajbogyó-termelés számít a fő megélhetési forrásnak. Ám a korzikaiak nemigen szeretik a szántóföldi kétkezi munkát, így megpróbálják megkönnyíteni a betakarítást. Az olajfák alá hálót feszítenek ki, hogy a szellő által lepergetett megérett olíva lehullva ebben gyűljön össze, s aztán vihessék a kamrába. Ám mi van akkor, ha nem fúj a szél? Az olajbogyók a fán maradnak, s a korzikai ilyenkor csak legyint, s azt mondja: Hát, ez egy rossz év volt…”

A keskeny hegyi utakon kanyargunk, mikor beérünk St. Lucie faluba. Ahol meg akar mutatni nekünk egy erődházat. Később már megbánja. Ugyanis mikor indulnánk tovább, a falu egyetlen főutcája úgy bedugul, hogy jó negyedórát ülünk egyhelyben. Ez történik, ha lerobban egy autó a szűk utcákon. Nagy a hangulat, mindenki dudál, kiabál. Aztán végre csak sikerül áthágnunk az akadályon, s haladhatunk tovább. Eljutunk egy genovai szamárhátíves hídig. Nemrég volt itt egy nagy áradás, mely minden hidat tönkretett, s magával vitt, ez volt az egyetlen, mely túlélte – hiába régen még tudtak építkezni. Sajnos el kell búcsúznunk, hisz megérkeztünk Proprianoba. Azonban egyre nagyobb késésben vagyunk, s megint csak állunk az út mellett, mint a Földvár felé igyekvő lány. A túloldalon is állt két stoppos úr, elég szakadtan, gitárral, s ők már alaposan benne voltak a korban. Nem is akarta senki se felvenni őket. Nem úgy, mint minket, egy negyvenes hölgy megállt nekünk, s újra csak hárman mehettünk tovább. Még hogy három fiú számára lehetetlen a stop! Majd mi megmutatjuk. Ám egy hágót elérve, újra ki kell szállnunk, s az izzó aszfalton, korgó gyomorral küzdenünk tovább – mindhiába. Fél óra is beletelik, mikor már nem bírjuk, éhen, s nekilátunk táplálkozni. Radekék elővesznek egy jó 25 cm pengéjű kést, mit kést, egyenesen jatagánt, s abban a pillanatban szerzek egy stopot – szokás szerint mindhármunknak. Egy idős hölgy vesz fel, de a kést alaposan rejtegetni kell, hisz azt hiszem, hamar visszamondaná az utat, ha meglátná. A Range Roverben kényelmesen elférünk, s most már Ajaccio-ig jutunk. Útközben meghallgathatjuk a mama kubai és costa ricai történeteit, nagy vagány volt ő is fiatalabb korában. Bevisz minket a fővárosba, a tengerpartig. A vasútállomásnál találkozunk Orsival és Istvánnal, s egy kávézóban cserélünk eszmét, élményeket és tapasztalatokat. Jó újra magyarul beszélni. Ezer éve nem találkoztam Orsival se, de most is csak másfél órát tudunk beszélgetni, aztán mindenki meg a maga útjára.
Mi csak rövid időt akarunk Napóleon szülővárosában eltölteni, s még aznap szeretnénk továbbállni. Lemegyünk a kikötőbe, megnézzük a citadellát és a katedrálist. Itt egy német koldussal elegyedek szóba, amíg a fiúk lesétálnak a partra. Kiderül, hogy naponta 30-40 eurót tud szerezni, melyből azért elég szépen meg lehet élni. Aztán mindenfelé díszes öltözékű embereket találunk, készül a város a Napóleon-ünnepségekre, de mi ezt már nem várjuk meg, hisz ahhoz legalább még két napot itt kellene maradnunk, de mi már Porto felé vennénk az irányt. Feltankolunk péksüteményből és jégkrémből, s elindulunk ki a városból. Sajnos sikerül elrontanunk az utat, fél órát vesztünk, s egyre közeleg a sötétedés. Így ki kell lépni, s jó 3 km-t kell megtenni elég erős ritmusban. Tartom a többiekben a lelket, s végre meg is érkezünk. De a stoppos helyünket egy lengén öltözött lány bitorolja. Na ez kellett csak. A fiúkra bízom a stopot, s én megpróbálok vele párbeszédet kialakítani, hátha betársul hozzánk. Hiába minden testi báj, nem őt, hanem a professzionális társaságot veszik fel előbb, természetesen újra egy hölgy. Megállapítható, hogy az egyedülálló korzikai hölgyek nagyon szívesen vesznek fel minket. Ez a hölgy mondjuk elég férfias, hisz szerelőként dolgozik, korábban pedig négy évet dolgozott hajón – szkanderben nemigen lenne esélyünk. Egy kereszteződésben kirak, ahol a leszálló éjszakában már nem nagyon bízunk a sikerben, én már fel is derítem a terepet, hol lehetne aludni, mikor Michal egy családot eredményesen rábeszél, hogy mindhármunkat vigyen el Cittagliane-ig. Hihetetlen, de eljutottunk a cargese-i öbölhöz, nem gondoltuk volna. Itt még a lelkesedéstől hajtva teszünk egy próbát az éjszakában, de aztán bemegyünk a kempingbe, sátrat állítani és vacsorázni.
Aztán rábírjuk egymást egy nagy éjszakai fürdőzésre. Lesétálunk a koromsötét partra, ahol a méteres
gyurry kapcsolódó élménybeszámolói:
Értékeld az élménybeszámolót!
5.5 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina