A Szépség szigetén (Korzika) II. rész

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. júl. 27.  - 2005. aug. 22. (26 nap)

0 hozzászólás I 7 407 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Jura  Korzika  stoppolás  világörökség 

A csúcspont: a portoi-öböl

Így viszont reggel nem volt korai indulás, csak 10-kor keltünk fel, s a pakolás után újra a strandra mentünk, hogy nappal is kiélvezzük a hullámfürdőt. S most valóban alaposan kihasználtuk a tengervíz adta lehetőségeket, hiszen négy teljes órát töltöttünk el a hullámok hátán és a fövenyen. Persze a hullámok galád módon sokszor úgy megdobtak, hogy egyből a homokon vettük észre magukat, jobb esetben, hisz elég gyakran a tenger ereje arra is elég volt, hogy segédletével, mint egy strucc, homokba dugjuk a fejünket. Ilyen hosszú fürdés azzal jár, hogy mindenünk tele lesz vízzel – én még ilyet nem láttam, hogy mikor lehajtom a fejem, folyik a víz az orromból. Hát igen, a tengervíz „a zorromat is tisztíccsa”! A döglesztő hőségben napozni se leányálom, fel is vettem a rák-álruhát. De a bőrpírnél még rosszabb, ha az aszfalton kell várni, hogy valaki csak felvesz. Pórusaimon is elkezdett kiválasztódni a sós víz, mire végre egy német fickó felvett mindhármunkat egészen Sagone-ig, mivel ő ott dolgozik túravezetőként – így onnan új szekérrel kellett továbbmenni. Igen ám, de időközben iszonyú éhesek lettünk. S mivel nem állt meg senki, egy idő után úgy gondoltuk, hogy veszünk valami kaját, hogy túléljük valahogy. Ebben a pillanatban Radek szerzett egy autót, egy brianconi túravezetőt, de csak egy személynek, így nekem kellett mennem. S az úriember két település között rakott ki, a tengerparton. Döglesztő meleg, de csodás panoráma. Megy az idő, s elhatározom, hogy ha törik, ha szakad, most már eszek valamit. Már fel is bontom a konzervet, mikor megint le kell mondanom a kajáról, mert megáll egy járgány. Egy amiensi apuka és 23 éves, szemrevaló leánya elvisz a következő kisvárosig, Cargese-ig. Nem hosszú az út, csak pár kilométer, de ezt kellemes beszélgetéssel töltjük, mesélnek nekem Cargese-ről, mely egy görög település, unikumként a szigeten. Meg is nézem hát az egymással szemben, egy völgy két oldalán álló katolikus és ortodox templomát, bedobok egy pizzaszeletet, s már megyek is tovább, hisz így lemaradtam a polákoktól, vagy ki tudja – de egyre profibbak lesznek, s már jól haladnak. Természetesen most is hamarabb érnek Portoba, mint én. Mondom én, hogy egyre jobbak! S egy autót vettek csak igénybe. Én meg már a harmadikba ülök be, de ők már engem a célállomásig repítenek. Egy tours-i házaspár, most érkeztek meg a repülővel, s béreltek egy autót, hogy az elkövetkező napokat Portoban töltsék el. Össze is fogunk futni számtalanszor a városkában a következő estéken. Útközben többször is megállunk, hisz a csodálatos Calanches-on megyünk keresztül, mely mindenkit megállásra bírna. Aztán a kempingbe érünk, a fiúk már öt perce várnak. S végre jöhet a vacsora – egy kis baszk csirke, Korzika-kólával, majd a már régóta áhított dinnye. Tele hassal nincs is jobb, mint kimenni a partra egy üveg korzikai borral, s nézni az óriási hullámokat. Legalább kétszer akkorák, mint a Sagone-i öbölben voltak reggel. Így a fiúk nem is vállalják be a fürdést, nem úgy én. De aztán hamar megfutamodok, mikor egy jó 3 méteres hullám elkap, majd elhajít. Óriásit repülök, arcom a korom sötét homokba fúródik, másodpercekig nem is tudom, hol vagyok, s a hullám már szív is vissza. Már érzem, hogy baromság volt, szerencsére sikerül elmenekülnöm. Borozgatunk még egy ideig, majd besétálunk a kikötőbe, szétnézni – bárról-bárra járunk, majd egy pizzériába megyünk be, hogy az élőzenét hallgassuk. Itt találkozok iménti sofőrjeimmel, az úr már szépen be van állva, de a hölgy is mosolyog rendesen. Hát ezért jöttek. Nekem persze ennél komolyabb terveim vannak, úgyhogy inkább az alvásra szavazok. Ám reggel hiába sietek korán a kikötőbe, a hajókat sztornózták a háborgó tenger miatt. Így a fiúknak is kimarad a strandolás, s jöhet a B variáns, azaz irány a Neno-tó. No de odáig el kellene jutni, így próbálkozunk autót szerezni. Egy fiatal párt hamar lelünk Evisaig, s velük küzdjük fel magunkat a szerpentineken. Az út a Spelunca-szurdokvölgy peremén halad, alattunk a hatalmas mélység. Az utunkat több helyen disznók akadályozzák, de csak felérünk a Belvedere-ig. Az ám, de a fenyves közepén vagyunk, úgyhogy a továbbhaladásra szavazunk. Michal hamar szerez egy papot, aki elvisz minket a Popaghja erdészházig, ahonnan indul a túránk. A lelkész úrral elsősorban gazdasági kérdésekről, az euró-bevezetéséről és Magyarország történelméről beszélgetünk – ő is volt nálunk 3-4 éve, egy magyar barátjánál. De bármennyire is lassan lehet haladni a korzikai utakon – a távolságok sem nagyok, így hamar megérkezünk, s búcsúra lendül karunk.
Ott állunk a hegy tövében, melynek tetején van a csodás oázis, közepén a Neno-tóval, körülötte pedig a vadló-ménessel. Igen ám, de ahhoz 700 métert kell leküzdenünk vertikálisan, ami embert próbáló feladat. Két órán keresztül küzdünk felfelé a glaciális völgyben, mindenfelé gránitsziklák nehezítik utunkat, az erdőhatárig még a kidőlt fenyők is, de csak felérünk. S ami a hágó után fogad minket,. Az lélegzetelállító. Ebben a sziklasivatagban, valóban, mint egy oázis, zöldben dúskál a természet a tó körül, s mindenféle állatok legelésznek arra. Vannak itt vadlovak tucatszám, pónik, a korzikai disznók seregestül, no meg természetesen van vacca is, azaz legelésző gulyák. Alig tudunk betelni az élménnyel, még pónit is lovagolunk. Igazi paradicsomi állapotok uralkodnak itt, megérte felküzdeni magunkat a döglesztő emelkedőn. Itt már a hőséget sem érezzük, igaz már elég magasan vagyunk, még a pulóver is elkélne. Talán az egyik legszebb korzikai élménnyel gazdagodtunk itt, de még le kell jutnunk a hegyről, a mi mindig nehezebb. Most se megy könnyen, de végülis leérünk az erdészházig. Arrafelé sok a pofátlan, kunyeráló disznó. Egyik odajön mellém, s én szeretnék vele egy közös fényképet. De a mama nem komálja, hogy én a hátára akarok ülni. Amint erre kísérletet teszek, már bánom is. Ő úgy dönt, hogy ez akkora sértés egy sertésnek, hogy meg kell engem ennie. Iszonyatos ordítást rendez a coca, tágra nyitja a száját, őrjöng. Nem vagyunk egyedül, az egész parkoló minket néz. Végülis túlélem, megúszom egy karcolás nélkül, de Michal is annyira ledöbbent, hogy a fénykép nem készült el – ezért küzdöttem. De egy hölgynek sikerült felhívni a figyelmét magunkra, s ha már így volt, rá is beszéltük, hogy vigyen el a Vergio hágóig. Ő egyedül utazik, magába túrázik, most is egy nagy csúcsmászásra készül, de előbb még minket repített a csúcsra. Kempinget keresett, én meg állítottam, hogy láttam valahol egyet. De mivel nem akart szembe jönni az a fránya sátorverő hely, egész úton velem viccelődött, hogy biztos csak hallucináltam. Elvitt aztán a Vergio sípályáig, ahonnan még kis sétával jutottunk a hágóig.
Közel 1500 méteren vagyunk, s a hágó két oldala meredeken szakad le, egyik a tenger, másik a Calacuccia-tó irányába, csodás panorámát elénk tárva. De már későre jár, forgalom nincs, s még messze az otthon. Radek kifog egy autót Portoig, így ketten maradunk. De nekünk nem megy ez ily könnyen. Michalnak aztán megáll egy terepszínű dzsip, ő meg megijed, hogy a yard akar valamit tőle, de aztán konstatálja, hogy a benne ülő hölgy fel karja venni. Igen ám, de a terepjáró csak kétszemélyes, ám a hölgy mégis elvisz mindkettőnket, a kis poláknak a saroglya jut, hisz én vagyok a főnök. Ő egyébként az itteni erdész, útközben el is mesél mindent az erdőjéről, meg a tüzekről is sokat kérdezzük. Elvisz egészen Evisaig, bár nincs addig útja, de nem akar kirakni minket az erdészháznál. Átsétálunk a falun, ételt is veszünk magunkhoz, majd keresünk egy jó kis stoppos helyet a falu végén. Igen ám, de ott a konkurencia. A fiatal pár látványosan nem örül nekünk, főleg annak nem, hogy beálltunk eléjük, duzzogva elindulnak a faluközpont felé. De forgalom nincs, csak az eszkimó sok. S aztán megáll egy autó, benne ül a két kolléga, de kiszáll belőle egy hölgy, aki autóját itt hagyta, s most innen folytatja útját – velünk. Megy a gyerekekért Otába. S mivel korábbi útitársa is így tesz, így az otai elágazónál újra négyen leszünk. Hiába mosolygunk rájuk, ők nagyon nem örülnek nekünk. De hamar szereznek egy autót, így egyedül maradunk. Így van időnk alaposan nézni az Ota falu fölötti hegy tetején lévő több tonnás ingókövet, mely a nem is oly távoli jövőben le fog zuhanni, s el fogja pusztítania falu nagy részét. Hát nem lehet jó így élni. Közben lemegy a nap is a horizont mögé, s csodás vörös és lila színárnyalatok díszítik a Portoi-öböl feletti eget. Aztán végre Michalt rá tudom beszélni, hogy merjen elmenni egyedül Portoig, mert kettőnknek nincs nagy esélye, minden autó tele van. Egyedül maradok a szürkeségben. Eltelik negyed óra, s egyetlen autó sem jön. Hát lehet, hogy két órát fogok gyalogolni? Aztán megáll egy st. chamond-i autó, de már így is telt ház van benne, 2 felnőtt, 4 gyerek, de úgy döntenek, hogy eggyel több vagy kevesebb, már mit se számít. Hazaértem! Már vár a finom leves, aztán pedig elmegyünk a partra, hogy bedobjunk egy feketekagyló-tálat. Vacsora után jót tesz egy kis emésztés, ezt mirtusz borral segítjük a zenés pizzériában, újra csak összefutva tours-i barátaimmal.
Reggel újra megyek a kikötőbe, hátha most megvalósulhat a nagy korzikai álom, a Scandolai hajóút. Korzika talán legkülönlegesebb része a Scandola-félsziget, mely 1983 óta UNESCO-védettség alatt áll, nem véletlenül, egy unikális, csodálatos vad környezetet alakított ki a tenger és a szél eróziója a vörös gránitsziklákon, sőt tengerparti bazaltorgonák is vannak, melyekhez hasonló a világon csak egy helyen van, ha jól sejtem, Írországban. Szóval valószínűsíthetően sok szépben és jóban lesz részem – ha megy oda hajó. Szerencsére csendesedett a tenger, így két hajóval nekiindulunk. Reggelire egy jó kis pudingos tortát vágtam be, melynek majdnem meglett a böjtje, hiszen a hullámok dobálták rendesen a hajót, de a süti szilárdan tartotta magát a gyomorban. Szóval újra hajóztam, már rendesen elvonási tüneteim vannak, ha nem mehetek a vízre, beleszerettem a tengerész-létbe. S ilyen díszletek mellett ez csak fokozódott. Három és fél órán keresztül alaposan körbejártuk a félszigetet, szlalomoztunk az abráziós tornyok és alagutak között, a hihetetlen magasságú meredek sziklafalak tövében, s természetesen megint láttunk egy korzikai alakú nyílást a sziklán – mennyit farigcsálhattak errefelé az ősök? Az idegenvezetőnk nagyon jó hangulatot teremtett, élveztük az utazást. Hát még mikor a Girolatai-öbölben megálltunk egy félórára. Ez a kis falu teljesen el van zárva a külvilágtól, út nem vezet ide, csak hajóval lehet odébb állni – ezért oly kellemes itt. Aki tehette indult egyet pancsolni, hiszen azért ilyenkor a vízben a legkellemesebb. Természetesen én is mártóztam egyet, majd egy kis hegymászással zártam a rövid pihenőt. Hiszen tülköltek, indulás haza, vissza a portoi kikötőbe.
Megérkezve a strandra, a fiúk már vártak. Mesélni nehezen tudtam nekik is, hiszen szavak nem adják vissza ezt a látványt, így inkább a hullámfürdő mellett döntöttünk. Imádom a tengervizet, mikor a só kikezdi az ajkaimat, az olyan bizsergető érzést nyújt – lehet, hogy ez már mazochizmus? A fürdőzés után elmentünk tenni egy bevásárló-túrát, majd elközelgett az újabb csodás program, irány a Les Calanches! Portotól csak néhány kilométert kell megtenni, hogy eljussunk a taffoni-birodalomba, ahol a kéklő tenger felett a vörös gránitsziklákba a szél érdekes alakzatokat vájt. Megpróbálunk elstoppolni a Kutyafejig, s hamar fel is vesz egy német furgon, de csak ketten férünk be, Radek néhány perccel utánunk érkezik. S együtt indulunk el az Erődvár felé, ahonnan eszméletlen kilátás nyílik a portoi-öböl felé, s mindenfelé vörös taffonik szegélyezik utunkat. Aztán a szerpentineken sétálunk tovább. De a fiúknak már kezd elegük lenni a kövekből, de hát ez adja Korzika vad báját. Persze a fő látványosság, a sziklafalban kialakult óriási szív alakú lyuk azért nekik is tetszik, de aztán már hiába mutatok nekik szebbnél-szebb formákat, a lelkesedést már nem tudom fenntartani, s megállapodunk, hogy hazaindulunk. Radek hamar szerez egy stopot, ahogy szokta mostanság, de aztán nekünk is megáll egy Firminy-ből jött csapat, akik már tizedszer vannak itt, annyira nem tudnak elszakadni a Szépség-szigetétől. Hazaérve megcsodáljuk a tengerparti naplementét, aminél kevesebb szebb dolgozik a Földön, majd természetesen az elmaradhatatlan éjszakai fürdőzés következik a hullámok hátán. Hát ez is nagyon fog hiányozni, már úgy megszoktam. Vacsorára egész menüt állítunk össze, paradicsomleves bolognaival, s az egészet borral öblögetjük.
Reggel július 18-ra ébredünk, ami egyben Radek születésnapja, így titkon tortavadászatra indulok. Mivel Radek mindig a sátor mellett alszik, így el tudok illanni szép csendben, hogy egy csodás chateigne-tortával térjek vissza kis idő múltán. Itt minden a gesztenyéről szól, ez a helyi különlegesség, s tényleg finom. Ez jelenti a búcsúnkat is Portotól, de azért nem megy oly könnyen az „au revoir”. Mivel nekem még van egy ötletem, s sikerül rábeszélnem a fiúkat, hogy milyen jó lenne édesvízben is fürdeni egyet, mielőtt tovább mennénk. Nem kell ehhez mást tenni, mint a két napja felülről már látott Spelunca-szurdok mélyén végigmenni, ahol a folyó által kialakított sziklamedencékben kellemesen lehet ejtőzni. A kempingből így csak „de jure” költözünk ki, táskáink ott hagyjuk, s újra Evisa felé vesszük az irányt. Egy párizsi pár visz fel minket a faluba, a nénit nyakvédő merevíti. Útközben gondot okoz a haladásban, hogy többször is meg kell állni, mert a gaz disznók mindenhol az aszfalton tekeregnek. De aztán csak felérünk, hogy onnan már gyalog induljunk le a völgy aljába egy elég meredek ösvényen. De csak leérünk, s lent egy genovai, szamárhátívű híd fogad minket az erdőben. 1797 óta van itt. Partján már fürdőznek néhányan, de csak úgy ímmel-ámmal, hiszen nem túl meleg a víz. Persze mi bátrak vagyunk, irány az Aitone. Radekkal kinézünk egy kb. 3 méteres átmérőjű, fél méter mély sziklamedencét, mely alkalmasnak néz ki a bemerítkezésre. Elsőre nem sikerül rávenni magunkat, hogy belefeküdjünk, hisz csak lábujjunkat belelógatva is úgy érezzük magunkat, mint orosz paraszt a jeges Obban. De aztán csak rászánjuk magunkat, s néhány másodpercig bírjuk a víz alatt, majd a sziklákon, mint a fürge gyík szárítjuk meg testünket. Eközben azonban nem tudjuk, hol van Michal barátunk, s erre a hálózati lefedettség sem túl erős. Aztán egy idő után kiderül, hogy ő folytatta az utat, nem észlelvén, hogy mi eltűntünk, sőt mivel megpróbált minket utolérni, így egyre gyorsabban ment, s így egyre messzebbre került tőlünk. Aztán mikor mégis sikerült elérni, hát, mit mondjak…nem örült. Mire visszaért, addigra mi már ötször merültünk alá, de őt is rábeszéltük egy búvárkodásra. Aztán sétáltunk tovább a szurdokban, majd elérkeztünk egy hídhoz, mely alatt három méteres víz duzzasztódott fel kb. 20 méter hosszan. Habár itt már nem akartunk sokat időzni, de nehéz volt nemet mondani, nem is sikerült, s jót lubickoltunk itt is. Aztán még láttuk a másik 18. századi genovai hidat, ez talán még szebb volt, de indulnunk kellett, hiszen még nagy terveink voltak aznapra. Igen ám, de előbb vissza kellett jutnunk Portoba, s mivel nem volt épp csúcsidő, így nem volt egyszerű kocsit találni. Én találtam egy stopot a főútig, ott vártam a többieket a már két nappal ezelőttről jól ismert helyen – innen néztem az Ota feletti ingókövet, s ezúttal is van időm azzal kokettálni. De látom, hogy Radek egy kocsiból integet. Kivételesen Michal talált egy autót. Egy olasz párt, akiknek kocsija teljesen tele volt pakolva, s abszolút nem volt hely. De megálltak, s azt mondták, hogy egy embert elvisznek. Erre Michal azt mondja, hogy vigyék azt a fiatalembert, aki 20 méterrel előrébb van, mert neki ma van a születésnapja. Lehet, hogy e kijelentésen meglepődtek, de mégis így tettek. Micsoda születésnapi ajándék, ugye? Radek beült az anyósülésre, a pár hölgytagja pedig felhasalt a csomagok tetejére, s így mentek le egészen Portoig. Michal utolért engem, s most már ketten próbálkoztunk, de nem túl sikeresen.. S eközben tikkadt szöcskenyájak legelésztek a napmelegtől égő kopár szik sarján, dühöngtek a celsiusok. Aztán két olasz érkezik, s mi is lejutunk Portoba. Indulás előtt én még táplálékot veszek magamhoz, ki tudja mi lesz alapon. S hát egy óra is beletelik a várakozásba, így kell a tejberizs, meg a bagettben lévő szénhidrát is. Hiába nem ez a főút, de innen erre a legegyszerűbb eljutni Calviba. Én már ledőlök az árnyékba aludni, s talán már az álom első csírái is megjönnek mikor megáll egy taxi. Ők persze azt hiszik, hogy Michal egyedül van. Aztán előkerülünk mi is. Nekem fel se tűnik a taxis-embléma, s hamar leegyeztetem vele, hogy vigyen már el mindhármunkat, hiszen mi jó emberek vagyunk – kis helyen is elférünk. Ehhez át kell szervezni mindent az autóban, de megteszik kedvünkért. Aztán miután bepakoltunk, egy kilométer múlva megállunk, hogy vegyünk magunkhoz friss forrásvizet. S mivel én vagyok a kutas, ekkor veszem észre a tetőn a taxis feliratot. De szerencsére a taxiórát nem kapcsolták be, hisz szabin vannak, Tours-ból jöttek a szépség szigetére. Portoba is tours-i párral jöttem, s azzal is hagyom el. Mi az az egész Loire-völgy Korzikára jár vakációzni? Az út jelentős részén fel van kaparva az aszfalt, porzik az út rendesen, alig 20 km/h-t tudunk produkálni, s kígyózik a kocsisor a szerpentinen. De ez szerencsére nincs több mint 15 km, bár időben így nem kevés. Na mindenestre szilikózis nélkül megússzuk, s aztán már lefelé megyünk Calvi irányában. Jó másfél hete jártam itt utoljára. Most viszont keresünk egy kempinget, s ott táborozunk le, hogy eltöltsük utolsó szigeti éjszakánkat. Mely mivel is kezdődhetne, mint egy éjszakai fürdőzéssel. Már csak a tradíciók okán is. Aztán folytatásként jöhet az alkoholos mámor, már csak a hagyományok miatt is – ezúttal egy üveg Cap Corse likőr selymesíti torkunkat. Zárásként bemegyünk a kikötőbe, s kiválasztunk egy elit-éttermet, hogy megkoronázzuk nyaralásunkat. Jöhet a feketekagyló, még ha a gatyánk is rámegy. Nagyon jól szórakozunk, a pincérrel is összehaverkodunk. Mivel a pénztárcánk nem túl vaskos, s éhesek is vagyunk, így megeszünk legalább 3 kosár bagettet, mellé néhány kancsó vizet, hogy ne csak a minőségre, hanem a mennyiségre is gondoljunk. Hát igen. A csendes kultúrnépek felfigyelnek ránk, s mi is érezzük, hogy nem idevalók vagyunk, inkább egy Faló való nekünk. De olyan jó sikkes helyre menni, sznobozni egyet.

Kihajózás

Reggel aztán megkezdtük utolsó korzikai napunkat. Hamar kiderült, hogy anyagilag sokkal jobban járunk, ha nem innen megyünk Nizzába, hanem átmegyünk Bastia-ba, s onnan kompolunk az éjjel Toulonba, a híres hadikikötőbe. Így erre a napra csak kis strandolást terveztünk a festői parton. Az ám, de eközben megismerkedtünk Nago-val, egy kis fekete (bocsánat, az ő szóhasználata szerint marron, azaz gesztenyeszínű), páréves gyerkőccel, aki ott lebzselt sátrunk körül, miközben reggeliztünk, s jól eltársalogtunk vele – tisztára, mint a három férfi és egy bébi című klasszikus filmben. Aztán egy félóra után végre csak otthagyott minket, s mi pedig egy kis utolsó lubickolás után elindultunk a 120 km-re levő Bastia meghódítására. No ez nem ment oly könnyedén, nem találtunk jó helyet, ennek ellenére engem csakhamar felvett egy sárga BMW. A sofőr egy szót se szolt, így haladtunk, hallgattuk a bömbölő diszkózenét. De feltűnt nekem, hogy az énekes nem franciául vagy olaszul danolász, inkább olyan oroszosan. Hát rá is kérdeztem, s lőn, valóban a nagy orosz popzenével ismerkedhettem. Még kiszedtem belőle, hogy Minszkből jött, de aztán nem szólt többet – én meg nem mertem kérdezni, nehogy még a végén valami maffiaügybe keveredjek. Hisz nem volt mindennapi a fickó. Elég csak annyit róla, hogy 150 km/h-s sebességgel mentünk olykor. No, aki járt mar Korzikán, az tudja, hogy ez mit jelent, hisz az átlagsebesség az 50-et se haladja meg, mi meg 100 alá nem is mentünk, sőt nyugodtan előzött, mikor jöttek szemben, s még azoknak kellett lehúzódni, nehogy nekik menjünk. No de azért csak eljutottam Ile-Rousse-ra, ahol; csakhamar egy portugál pár vett fel, akikkel még ennyit se társalogtam – inkább durmoltam egyet, hisz hatalmas dugóban értünk Bastia-hoz. Mivel a fiúk kicsit gyengébben haladtak, volt két szabad órám, így végre kajáltam egyet, megkóstoltam néhány fügét, majd végül 18.30-kor egy strandnak nem éppen nevezhető helyen vettünk utolsó nagy hullámfürdőt, a vadul háborgó Tirrén-tengerben, igaz a hullámok ezúttal csak 1-1,5 méteresek voltak, de hát az is tud nagyot ütni. Aztán felültünk a kompra, este 9-kor, hogy aztán reggel hétkor érkezzünk meg Toulonba. Az út jó részét végigaludtuk, de a végén azért vetettünk egy pillantást a városra, a hadikikötőre, és az afölé tornyosuló 500 méteres Mont Pharonra, amelyet ugye májusban egyszer mar abszolváltam. Beültünk egy kávéra a kikötőbe, majd egy rövid városnézésre indultunk a sok érdekeset nem rejtő városban, ahol szinte minden utcán piac volt, igaz etájban inkább meg csak készülődtek. Rövid reggeli után így hát felkerekedtünk, hogy hazaindulunk. Nem találtunk valami jó stopposhelyet, ennek ellenére engem negyed órán, belül felvettek, s csak később értesültem a fiuk Canossa-járásáról. Egy intelligens fickó vitt el az aubagne-i benzinkútig, ahonnan egy duci hölgy és barátja vitt tovább a következőig. Ám ez sajnos nem ugyanazon az autópályán volt, hanem egy csomópont után, így nem volt más választásom, mint besétálni Aix-en-Provence-ba, majd onnan egy másik úton kisétálni. De ha már itt jártam szétnéztem a francia Szentendrén. A Cours Mirabeau-n egy öreg hölgy danolt Piaf-sanzonokat, hát letelepedtem egy húsz percre, hallgatni, majd egy Americana-val beebédelve sétáltam egyet a fő nevezetességeket megnézve. A városháza tényleg lenyűgözött, a katedrális sajnos zárva volt szieszta időben, s a piacnak is csak a végére értem oda, de azért kellemesen telt az itt tartózkodás. Aztán buszra pattantam, hogy a város szélére jussak, ahol a hőségre ügyet se vetve kezdtem stoppolni, s csakhamar Ariel és Pierre fel is vett. Ők épp Svájcba robogtak, azaz jó 400 km-t együtt utazhattam velők, s eközben nagyon jól összebarátkoztam a két nyugdíjassal. Igaz nem is száguldoztunk valami gyorsan, hisz iszonyú dugó volt, lépésben haladt a forgalom a sztrádán, jó 200 km-en keresztül. Így csak este 6 körül értünk a nantua-i lehajtóhoz, ahol búcsút vettem tőlük, elhatározván, hogy egy rövid jurai hétvégét teszek, mivel értesültem arról, hogy a fiúk 5 órás szenvedés után tudták csak maguk mögött hagyni Toulon városát – ekkora cumit…s még valaki egy üres üveget is rájuk dobott egy panelból! Azonban engem se került el a baj, ekkor vettem észre, hogy magyar mobiltelefonom már nincs a tulajdonomban, szegényke valamelyik francia autóban leheli ki lelkét. Szóval úgy döntöttem, hogy felfedezem magamnak Franche Comté régió eddig még járatlan útjait és néhány szép vízesését. Ehhez egy benzinkútnál beszereztem egy jó drága, de nem elég részletes térképet, hisz ez egy be nem tervezett after vakáció volt. Az autópálya-lehajtótól aztán egy Land Roverrel jutottam el a Nantua tóig, ahol elhatároztam, hogy fürdök egyet. Na most egy alpesi tó, még augusztusban is tud hűvös lenni, de hát engem ez nem szokott megfutamítani, így a késői óra ellenére egy bő negyedórát benn töltöttem. Természetesen a légköri körülmények nem tettek lehetővé, hogy a nappal száríttassam meg habtestemet, hisz az a hidegtől erős remegésbe kezdett, inkább egy tapasztalt triatlonistához hasonló, gyors öltözést produkálván már indultam is tovább, hogy a hátizsák melegítsen. Nem oly soká azonban két fiatal felvett a következő faluig, sőt azt mondták, hogy ha a benzint állom, felvisznek a hegyre is, de mivel erre nem voltam hajlandó, a következő körforgalomnál mondták, hogy megérkeztünk. Hat végülis az ígért falu határát jelző táblán túlhaladtunk…itt szinte rögvest felvett egy dobozos, aki Oyonnax-ba ment, a következő kisvárosba, ahol az autópálya is véget ér. Vele nagyon jól összehaverkodtam, jót beszélgettünk az oyonnax-i műanyagipar válságáról, a kelet felé történő delokalizációról és sok más egyébről, miközben elvitt a város végéig. Ott már szürkülni kezdett, s elég hűvössé vált az idő, így beöltöztem. De nem kellett sokat várni a következő fuvarra, egy fiatalemberrel haladtam tovább, megintcsak jót diskurálva, igaz nem nagy távolságot megtéve. Ekkor aztán felvett egy fickó, aki első látásra is olyan furának tűnt, másodikra azonban meg inkább. Meglehet, hogy mar hallucinációim vannak, de biztosra vettem, hogy torz orientációjú a bácsi, s végig furcsán viselkedett. Szerencsére nem az agresszívabb fajtából való, de mikor mondta, hogy megmutatja nekem az Ain folyón kialakított tényleg szép fekvésű duzzasztott tavat, hát aggódni kezdtem. És aztán még vagy harminc kilométert mentünk együtt, az este is beköszöntött, de végül is nem történt semmi említésre méltó esemény. Viszont megtudhattam tőle, hogy a Herisson csermely szinte kiszáradt, így annak csodás kaszkádjait hiába is keresném, így egy tollvonással töröltem azokat programomból.

Jurisics park

Az estet Lons-le-Saunier-ban, Jura megye fővárosában töltöttem egy kis éjszakai városnézéssel. A varosban valami fesztivált akartak volna csinálni, több helyen is volt mozgolódás, de ugye a nép nyaral, alig lézengtek az utcákon. Egy kocsma előtt azonban összesereglett a nép, s rockzene szólt, hat odanéztem. Befurakodtam magam a tömegbe, hogy lássam, amint a kocsma előtt egy dobfelszerelés mögött egy gyerek mint egy tajtékzó őrölt veri a percussion-t a hangszóróból szóló gyors gitáralapra. Iszonyúan nézett ki, én mar azt hittem orvosért kell kiáltani, de túlélte – én meg továbbálltam. Aztán leültem egy másik helyen, ahol már kellemesebb és lágyabb melódia szólt. Itt meg megszólalt az egyik bolt élesen vinnyogó riasztója, s vagy tíz percbe is beletelt mire ki tudták kapcsolni. Elegem is lett a hangoskodásból, így hat sétám befejezéseként megvacsoráztam, majd elindultam táborhelyet keresni. A varos szélén egy kies helyen szenderültem álomra. Fel kettőkor azonban arra ébredtem, hogy csöpög, s hiába húzódtam be a bokrok alá, nem volt menekvés. Mire nagy nehezen felállítottam sátram, mar elég humid körülmények között kezdhettem az újraálmodást. Reggel egy rövid bevásárlás után Baume-le-Messieur-be készültem, a Jura legcsodálatosabb fekvésű falvába, ahova egy anyukával és kisgyermekével utazhattam. Nagyon jól összebarátkoztunk, a kislány még szedret is szedett a megfáradt vándornak, megmutatták nekem a turistautat, majd elbúcsúztunk a mielőbbi viszontlátás reményében. Innen letekintettem a mélybe, a közel 70 méteres mészkőplató tetejéről a Dard cirkuszvölgyébe, melynek végiben a baume-i apátság várt. Jó félórába telt, mire a meredek ösvényen lejutottam a völgy aljára, ahol táskám deponáltam, s egy stoppal jutottam a völgy végében levő cseppkőbarlanghoz, nem mással, mint magával a túravezetővel. A barlang tavasszal valami fantasztikus lehet; a bejárat fölött vadul kirobbanó folyót most nem látom, hiába száraz ez is, nincs benne víz. A tavak terme elég nevetséges látványt nyújt víz nélkül, de a cseppkövek kárpótolnak, a Napóleon sírja és a Mt. St.Michel talán a legszebb. No a végén aztán végre denevért is latok; hisz eddig erről mesélt a fickó, de nem jött elő egy sem, aztán a végén egy majdnem, nyitott szamba kerül, de egy utolsó manőver megmenti vérét. Aztán besétálok Baume-ba, megnézni az apátságot, majd búcsút intek a csodás szikláknak, s elindulok Pontarlier irányába. De a völgy mélyéről már nincs kedvem gyalogolni, hisz meleg van, így hát stoppolok. Fel is vesz egy négygenerációs család, nagyothalló nagyi, apuka, kisfiú és a beteg macska, akit épp Crocant-ba, a plató tetejére visznek állatgyógyászhoz, s hát én is velük tartok. Innen aztán három fiatal (két helyi lakos, egy meg Grenoble-ból) visz egész Champegneul-ig, vagy 20 km-t, akikkel nagyon jó barátságot kötök, valószínűleg hamarosan a budapesti turisták népes táborát gyarapítják majd. De sajnos el kell búcsúznunk, s az eső is elkezdi lógatni lábát. Egy kis séta után rátalálok a pontarlier-i útra, s még az eső eleredte előtt felvesz egy Svájcba igyekvő csendes gyerek. Elmeséli nekem a Jura geográfiáját, a lonsi alföldtől, a champegneuli első, a pontarlieri második platón keresztül a Magas-Juráig. Csodálom az élénk zöld mezőket és fenyveseket – hát ilyet Korzikán nem sokat láttam. De hamarosan az eső elpilleszt, alomra szenderülök, s már csak a svájci határ előtt ébredek fel. Az utolsó falunál kirakatom magam, hogy innen csodáljam meg a Mont d’Or-t, illetve a tipikus comté-i harangtornyot, majd egy jurai fekete szamár köszönt félperces csodás sanzonjával – amitől mindig könnycsordulásig tudok nevetni. De a higanyszál a 10-et alig haladja felül, nemhiába sok a sípálya errefelé, így hat visszaindulok Pontarlier-be, egy Lausanne-ban dolgozó pontarlier-i mérnök révén. Ő mesél a már jól ismert francia ingázásról a svájci húsosfazékhoz, bemutatja a környéket, megállunk fotózni a ...várnál, majd Pontarlierbe érünk. Itt gyorsan megnézem a templomot és a városkaput, de újra cseperegni kezd, így menekülök a városból. Azám, de útközben megint találok egy programot, egy kötéltáncos házaspár szórakoztatja a népet, nekem is ott a helyem. Utoljára a Covent gardenban szórakoztam ily jól, a londoni kollégájuk műsorán. De most mar tényleg ideje indulni, le a hegyekből, menekülni a fekete fellegek elől. Sajnos sikerül egy jó nagy körutat megtennem, jó két kilométert sétálni, mire egy sötétített üveges BMW felvesz, hogy néhány falunyi távolságra elvigyen. Jót beszélgetek megintcsak, de Montbenoit-nál búcsút intek, hogy egy rövid időt eltöltsek az apátságnál. De tényleg nem sokat, hisz jön az este, s jó lenne kiérni a hegyek közül. Egy fura pár hamar felvesz, jól szórakozunk. A fickó elég jól ismeri Magyarországot, még azt is tudja, hogy a Szent István ünnep épp aznap van, meg Kecskemét is szóba kerül. A nő kicsit fura, mintha be lenne lőve, csak vihog, és badarságokat beszél. Country-fesztiválra igyekeznek, kell is a hangulat-előkészítés. Útközben a Doubs-csodás szurdokát harántoljuk, s a zöld jurai mezők és fenyvesek között haladunk tovább a folyó völgyében, szép kis augusztusi esőben. Útközben bájos falvakon haladunk keresztül, különösen Montreau tetszik, de már nem szállok ki. Aztán egy hágónál kiraknak, a Piros háznál, de szerencsére nem kell sokáig ott fagyoskodnom, jön a mentőangyal, megintcsak egy fura fazon, elvisz a következő településig, St. Hyppolite-ig. Nagyon bájos kis község, természetesen a Doubs partján, kis sétát is teszek, majd továbbállok. Végre egy intelligens úriember vesz fel, elegem van mar a fura alakokból, s ő egész az autópályáig elvisz, végre sínen vagyok. Itt aztán kirakom a kezem, s a megálló autótól megkérdem hova megy, hisz nekem barmi jó. Így hát Montbéliard-ba érek, hogy egy kis esti városnézésbe fogjak. A Peugeot varosa, van pénz dögivel, az egész varos úszik a pompában, szépen, rendezett, nem rossz kastély a belváros mellett, benne szabadtéri kiállítás. Sétálgatok egyet a szürkületben, majd megnézem a díszkivilágítást, s elmegyek alvóhelyet keresni. Gondoltam keresek egy kellemes helyet, folyóra néző apartman, stb. Szóval a Peugeot-gyárral szemközt sátrat verek, bedobok egy krumplit a MacDoban, majd álomra szenderülök. Reggel aztán 11-ig ki se dugom az orrom, mert egyfolytában esik. Már rosszat sejtek, de nem várhatok tovább. Még szemerkél kissé, de indulni kell. Aztán egy idősebb, jó 70 éves hölgy nem haboz felvenni. Éppen az Üdvhadsereg Istentiszteletéről jön, minden vasárnap Belfortból jön át, illetve vissza, így eljutok a hős városig. Belfortnak kb. olyan a híre, mint nálunk Egernek: a német ostromnak több mint 100 napig állt ellen Denfert Rochereau serege, s nem annektálta soha a gaz fritz. Cserébe a Belforti Terület megyei rangot kapott – a legkisebb megye, alig néhány település alkotja. S a hősies védekezés emlékezetére Bartoli művész úr a citadella tövébe egy óriási oroszlánszobrot faragott, mely a város legfőbb látványossága. Természetesen vogézeki vörös homokkőből – ebből épült a citadella is, a katedrális is, s minden fontos belvárosi középület. Egy igazi erődváros, bástyák tucatjai veszik körbe a várost, s mindenhol a védvonalak romjai.
És az eső újra utolér, ideje indulni. Nagy sétával jutok ki a városból, hogy nyugat felé eljussak Ronchamp falucskába. Egy anyuka két gyereke mellé engem is bevállal még, s egészen a kis bányászfalu dombjának tetejére visz, ahol ott vár a híres nevezetes le corbusier-i betonkápolna. Amint beérek, leszakad az ég, így nézegethetem az 50-es évekbeli színes üvegablakokat. Meghökkentő a kápolna, de méltán világhíres. Végre egy kicsit csendesedik, így elindulok, hogy most már hazafelé vegyem az irányt – azaz minél előbb átérjek a Vogézek vonulatain. De a hegyről lefelé sétálva most már nincs menekvés, utolér az eső,. S az erdei úton az elhagyott bányák mellett ázok. Szerencsére megkönyörülnek rajtam, egy pár elvisz néhány száz métert, a kereszteződésig, ahonnan faluról-falura megyek tovább. Az első faluig egy fiatal gyerek visz, aztán két öreg fószerrel jutok Giromagny-ig. Ők bevezetnek az argó rejtelmeibe, például megtanítják nekem a pénz, suska, della, zsozsó francia megfelelőit. Meg mesélnek arról, hogy ők eddig magyarokat még csak pornófilmekben láttak – hát igen, ez aztán az országimázs! No de megint kezd esni az eső, ahogy a bezárt textilgyárak tövében kínlódok a párás úton. Aztán egy Mercedes megáll, s felvisz a Ballon d’Alsace-ig, az egyik legmagasabb vogézeki csúcs melletti hágóig. A fickónak tajvani nője van, csak most érkezett, de dúl a lav rendesen. Mesél nekem a tajvani hegyekről, s szóba kerülnek a tajpeji kikötők logisztikai kérdései is, mikor felérünk a hágóhoz. Erre csak onnan jövünk rá, hogy autók állnak mindenfelé – ugyanis épp szabadtéri vásárt rendeznek. Hát az időjárás nem kedvez nekik, alig látni valamit, szemerkél az eső, és rettenetesen hideg van. Alig öt percet kell csak várnom, de majd szétfagyok
Egy fickó és kislánya visz le a hegy tövébe az iszonytató szerpentineken, ahol végre kissé jobb idő fogad. Eszek egy keveset, majd várakozok sokat, de aztán hepiendként fiatal házasokkal késő délután hazaérkezem Nancyba. A fiúk már otthon vannak, elmesélik nekem extrém hazatérésüket (például egyszer társbérletben stoppoltak egy cseh párral – négyen fizették a benzinköltségét egy hölgynek, aki a pápa kölni látogatására igyekezett zarándokolni). Csodálatos néhány hét végére teszek ezzel pontot.
gyurry kapcsolódó élménybeszámolói:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina