Normandiai partraszállás I.

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. júl. 13.  - 2005. júl. 16. (3 nap)

0 hozzászólás I 4 428 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Amiens  Arras  Arromanches  Bayeux  Caen  Dieppe  Etretat  Fécamp  Honfleur  Normandia  stoppolás  világörökség 

Metzben épp újdonsült cégemnél helyezkedtem el, de rögtön az első hetem egy négynapos hétvégével végződött, köszönhetően a július 14-i nemzeti ünnepnek. El is határoztam, hogy ezt kihasználva elmegyek Normandiába, hisz a tengerparton kellemesen telhet a hétvége. Úgyhogy szerda délután négykor mar leléptem, hogy hazamenve felkapjam hátizsákom, s meg aznap a lehető legmesszebbre eljussak.
Csakhogy most kellett felfedeznem a lehetőségeket, hogyan lehet stoppal észak felé kijutnom a városból, s pechemre a kikötő melletti felhajtónál épp nagy munkában voltak. Egyébként tudni kell, hogy Metz büszkélkedhet Európa legnagyobb fluviális gabonakikötőjével, így nem kevés időbe tellett, míg azt körbesétáltam. Nem gondoltam volna, hogy ily hamar találok stopot, hisz még csak félénken lengettem Párizs táblám, egy katona mégis megállt. S bár Luxemburgba ment, azt mondta, hogy elvisz egy darabon. Sőt, meg arra sem volt rest, hogy felvitt a párizsi autópályára, s csak a peázs előtti utolsó lehajtónál jött le arról, mondván, ott majd könnyen találok stopot. Kezdésnek nem rossz, csak egy a baj, ember nem kanyarodik fel itt a sztrádára. Vártam jó félórát, addig ha négy autó jött. Viszont tudtam, hogy a benzinkút csak 5-6 km-re van, s a sztrádával párhuzamosan visz egy út, melyen könnyen oda juthatok, mégha ezzel másfél órát el is vesztek. Nem lévén jobb ötletem, nekiindultam. Egy kellemes kis erdei út, épp felújítás alatt, így csak két autó jött, de őket is elfelejtettem lestoppolni, annyira belemerültem a madárdalba. Így végülis gyalog teljesítettem a távot St.Privasig, majd egy kerítés mászással jutottam be az autópálya területére. Gondot csak az jelentett, hogy itt mindössze egy benzinkút van, ráadásul az út túloldalán. Méghozzá az a szörnyű kút, ahol Michallal egy novemberi éjjelt töltöttünk az asztalra borulva. De sebaj, gondoltam, majd most könnyebben megy talán. No de, ez természetesen nem így volt. Ember nem akart felvenni, meg magyar kamionosok sem. Közben gyönyörű naplementének voltam tanúja, majd felettem 4 vadászgép húzott el, szinte homlokom súrolva, iszonyú robajjal. De nem hiszem, hogy Migek voltak. Aztán jobbra egy hőlégballont melegítettek. Hiába mindenki készült július 14-re. Volt időm nézelődni, hisz több mint két órát ácsorogtam itt, a rémálom-kútnál. Közben lassan besötétedett, tíz fele járt már, s én elterveztem, hogy az éjjelt a kútnál töltöm, immár másodszor. Már lemondtam az éjszakai utazásról, mikor egy fickó odajött hozzám, s megkérdezte, hogy nem akarok-e véletlenül velük menni? Miért is ne. Idősödő elzászi pár, jó nagy autóval. A nő alig nyolc napja el Elzászban, s kutyája meg párizsi lakásában várja. Nagyon látszott rajtuk, hogy dúl a szerelem. Jót beszélgettünk, s sajnálták, hogy Reims előtt lemondtam további szolgálatukról, hisz nem volt kedvem belekeveredni a párizsi dzsumbujba, inkább északról kerültem volna, Amiens felé. A késői órára való tekintettel megpihenhettem volna, de azért tettem még egy kósza kísérletet, hátha kifogok egy fuvart. Volt néhány pikárdiai és északi rendszám, gondoltam sanszos vagyok. S lőn, egy fiatalember nem is cáfolt rám, inkább felvett. Ő egyébként hosszú utat tett meg aznap, hisz Albertville-ből, a Francia-Alpok közepéből jött, ott dolgozott a nagyfeszültségen, tehát jó 800 km-t autózott Lens-ig. Úgy döntöttem, hogy Arras-ig elmegyek vele, hisz már sokat hallottam az artois-i város csodás, flamand városokat megszégyenítő főteréről. A hosszú utat nem bírtam sokáig ébren, hiszen már bőven alvásidő volt. Végül egy körül értünk Ste Catherine-be, Arras elővárosába, ahol egy körforgalomnál kirakattam magam, hogy ott alvóhely félét keressek a rendkívül nyálkás éjszakában. Az út melletti kis facsoport alatt találtam ezt meg, kellemes körülmények között, s egészen reggel 9-ig itt pihegtem.
Reggel aztán egy 2-3 kilométeres séta várt rám a belvárosig a bányász-kolóniákon keresztül, hiszen Arras a Nord-pas-de-Calais-i szénbányavidék déli határán található. Nem erről árulkodik azonban a belváros. Mint már említettem Artois 40 ezres fővárosa olyan, nem is egy, hanem egyből kettő főtérrel rendelkezik, mely láttán, még a legválogatósabbak is megnyalják tíz ujjukat. S a turisták kedves fogadásáról annyit, hogy a Tourinform irodában meg azt is felajánlottak, hogy táskám hagyjam ott, míg körbejárom a várost. Mindezt alig egy héttel a londoni merényletek után. Hiába, a kisugárzásom! Ha már ott voltam a városháza épületében, szét is néztem, hátha akad valami érdekes. Felballagtam az emeletre, ahol a csodaszép díszteremben épp nagyszabású bulit tartottak, tele volt csendőrökkel, tábornokokkal, katonákkal, némelyiknek több kitüntetés volt a mellén, mint Brezsnyevnek és Csernyenkonak együttvéve. Rövidnadrágban, pólóban nem volt könnyű elvegyülni, így fotósnak álcáztam magam. A csodás freskókat lehetett is fényképezni, de a tarka vendégseregről is több képet készítettem. Aztán már annyira otthon éreztem magam, hogy odafurakodtam a svédasztalhoz néhány falat elfogyasztása végett. Sajnos üres pohár már nem volt, így a pezsgőről lecsúsztam. Mégse illendő ilyen helyen üvegből inni. Aztán otthagytam a csapatot, kóboroltam egyet az épületben, de a desszertre azért visszamentem, hogy aztán végleg magam mögött hagyjam a díszes társaságot. Hisz nekem az a küldetésem volt, hogy bejárjam Arras utcáit, tereit. Szóval irány a városháza előtti Hősök tere, majd az arról nyíló másik, jó kétszerakkora Nagy tér. Egy valamiben nem különböztek: mindkettőt egyazon stílusú, flamand barokk házak díszítettek. Igaz, szépségük nem közelítette meg Brüsszel vagy Brügge gazdagságát, de egy kompakt egységet alkottak. A nagytéren épp strandröplabda fesztivál zajlott, így bámészkodtam egyet, megtekintve az utánpótlást és gömbölyded idomaikat. Aztán a másik téren egy fúvószenekarral futottam össze. Délig sétálgattam még, majd épp zárásra visszamentem táskámért, s elindultam a citadella irányában a város határa felé. Útközben magyar turistákkal is találkoztam a kihalt utcákon. A citadellába ugyan nem engedtek be, mivel ma katonai területként funkcionál, de megtekinthettem egy szomszédos angol katonai temetőt. Aztán végleg magam mögött hagytam a várost – igaz ehhez jó nagyot kellett sétálnom. De alighogy kiértem az utolsó körforgalomhoz, egy algériai nővérke megállt, hogy elvigyen Amiens-ig. Ő korábban délen, Albiban is lakott, s csak tévedésből került ide, a hirdetésnél ugyanis összetévesztette egy azúrparti településsel az azonos hangzás miatt. De ha már így alakult, előbb Amiens-ben, most pedig Arras-ban dolgozik. Aznap este is szolgálatban volt, de napközben barátnőit tervezte meglátogatni Pikardia fővárosában. S mivel közös volt az utunk, így felvett, habár ezen ő maga is meglepődött. Nagyon jól eltöltöttük az időt, mikor nagyjából félúton kattogásokat kezdtünk hallani. Miután másodszor is leálltunk, szemünk láttára elfolyt az összes olajunk. Hát nem kellemes dolog a nemzeti ünnepnapon. Leállítottunk egy bretagne-i autót, aki elsősegélyben részesített, de azt ajánlotta, hogy menjünk vissza a korábban magunk mögött hagyott benzinkútig, majd Arrasba. No szép, mostanság sok autó lerobban alattam, de eddig ez volt a legdurvább eset. Barátném visszavitt a következő településig, Doullens-ig, s ott búcsút intettünk egymásnak. Remélem rendben hazaért. S ha már ott voltam, megnéztem a helyi citadellát, majd az iszonyúan égető napon hiába próbálkoztam stopot szerezni. Jó félóra is beletelt, mire egy kisgyermekes apuka felvett egész Amiens-ig. Sokat nem beszéltünk, de ki bánta, s hamarosan beértünk Amiens-be, a nevezetes katedrális tövébe. Minden utazásom során azt mondom, hogy na most megtaláltam a legszebb francia gótikus katedrálist, s ezt akár most is elmondhatnám, valóban fantasztikus látvány. A szentélyt ezúttal fából faragott táblaképek vettek körül, ami talán csak a chartres-ival, a kapuzata pedig csak a párizsival említhető egy napon. Amúgy a város sok más nagy látnivalót nem ad. A St.Leu-negyed annyira nem rossz, bár azért a Velencéhez való hasonlítást kissé eltúlzottnak éreztem (oké, szó se róla, sok a csatorna, s a házak is a vízpart felé orientálódtak, de semmi több), de hát magáért a katedrálisért jöttem, s az valóban lenyűgözött. S még láttam egy július 14-i ünnepséget is a városháza előtt, katonák és csendőrök felvonulásával. Aztán elindultam a város szélére, hogy eljussak Rouen-ba, vagy Dieppe-be. De nem egyszerű ünnepnapon stoppolni, alig van autó az utakon. Egy kis idő elteltével mégis megállt egy óriási terepjáró, benne egy olasz-marokkói mozgássérült 50-es gépkereskedő és egy fiatal leány, aki azt mondta, hogy a felesége, de szerintem inkább a lánya volt – bár a témát vegülis nem fejtettük ki és meg. Nagyon jót dumáltunk, s nem sokon múlott, hogy hosszabb időt is együtt töltsünk. Ha hétfőtől nem kell az irodában jelentkeznem, akkor még akár három napon keresztül együtt utazhattunk volna, hisz ők egy kis portugáliai, setubali megálló után hazamennek Marokkóba. Onnan egy haverja pedig épp akkor fog indulni Maliba, így ha akarok, 3000 km-re is eljuthatnék. Életem egyik nagy dilemmája előtt álltam, de nagyon sajnáltam, ki kellett hagynom ezt az alkalmat, sőt végülis Rouen-ba sem mentem be velük. Mikor végre felmentünk a pályára (addig ugyanis inkább a kis utakat preferálta, de aztán már nem volt más választása), egy benzinkútnál elbúcsúztam tőle, mivel én inkább Caent tűztem ki úti célnak. Felső- helyett Alsó-Normandia fővárosát. A benzinkúton kihasználtam a higiéniai lehetőségeket, mely előző este kimaradt, s végre macska-módra letusoltam, majd egy belga kamionossal mentem tovább. Ő Tournai-bol jött, 20 tonna reszelt sajttal a tartályában. Nagyon jól elvoltunk, sztorizgattunk egészen Le Havre-ig (elmesélte tunéziai all inclusive nyaralásának részleteit, azt, hogy nővér felesége, hogy viseli kamionoslétét, hisz néha alig látják egymást, bár a vasárnap az szent, stb.), ahol úgy döntöttem, hogy kiszállok. Ott voltunk a híres, a Szajna-tölcsértorkolatát átszelő óriási Normandia-hídnál, ahol hídvámot is kértek, s gondoltam, hogy majd a peázsnál később könnyen szerzek stoppot. De előbb még egy sétát terveztem a hídhoz. Július 14-e legnagyobb mondanivalója mára a káprázatos tűzijáték (akárcsak nálunk augusztus 20-án, a többi senkit nem érdekel), s ebből már eddig is bőven jutott nekem, hisz nemcsak az út során, de mar előző éjjel is sokfelé láthattam a kocsiból. Na de ilyet még sose láthattam. Körülbelül 10 helyről láthattam fellőni a rakétákat, hisz a torkolatnál balra Honfleur, jobbra Le Havre városa terült el. Előbbi, mint az egyik legturistásabb normandiai város valami eszméletlen tűzijátékot produkált, de a le havre-iak se voltak semmik, igaz azok messzebb voltak, hisz köztünk volt a nagy kikötő és a kőolajfinomítók. Egy jó félórán keresztül néztem a csodás fénycsóvákat, de aztán a partmenti nemzeti park szúnyog-invázióját nem bírván elviselni, elindultam, hogy folytassam utam. Habár a peázsnál rámszóltak, hogy kotródjak, mert ott tilos sétálgatni, egy újabb kamionnal csakhamar folytathattam utam, egészen Caen-ig. Ekkor mar éjfél felé jártunk, de hát mostanság hozzá vagyok szokva az éjszakai stopphoz, most se fejeztem be hajnali egy előtt. Útitársam még fiatalabb volt, mint az előbb, mindössze 21 éves, svájci fiú, a Jurából. Elmesélte, hogy szereti a magányt, de nem szereti a kamionos társadalmat, mert azokkal csak két dologról lehet beszélni, így örült, hogy egy intelligens, nyitott útitársra lelt személyemben. Beszélgettünk horvátországi tervezett nyaralásáról is, adtam neki a jobbnál jobb tippeket. Ő egyébként pizzás dobozokat szállított, ekkor biztos voltam, hogy következő fuvarom egy kamion lesz, mely a dobozba, a sajt alá való tésztát biztosítja majd. Caenban elbúcsúztunk aztán egymástól, mivel nem akartam egészen Rennes-ig menni vele, hisz az már Bretagne, ott már annyit jártam.
Caennal az a baj, hogy van körülötte egy körgyűrű – ez a stoppos halála. Mondjuk, most nagyon nem érdekelt, hisz befelé ez nem gond, majd kifelé lesz az. No, besétáltam a kereskedelmi zónán keresztül a város irányába: amerre mentem nyulak tucatjai rebbentek szét. Hihetetlen mennyi mezei nyúl van a galloknál. Korábban Reims-ben is rengeteget láttam, most is. Vacsorának mégsem közülük fogyasztottam, hanem egy Quick gyorsétterem teraszára beülve táskám tartalmát döntöttem magamba. Közben megcsodálhattam itt is a tűzijátékot. Ez a nap nem semmi volt, ez már a negyedik régió volt aznap, s végignézhettem a július 14-i ünnepséget reggeltől estig. De most már ideje volt álomra szenderülni, amire a Quick-től egy kőhajításnyira található erdőszél kínálta a legjobb alkalmat a csodás csillagos ég alatt.
Reggel megint sokáig, 9-ig aludtam, de hát itt senki se zavart. Gondoltam keresek egy buszt, azzal megyek be a városba. Oda is mentem az egyetlen emberhez, aki a környéken mozgott, hogy megkérdezzem, merre kell menni – hát nem egy siketnémát fogtam ki? Így az orromra hallgattam, s szerencsére helyesen szagoltam ki, merre is kell tartanom. Bejutva a városba, leellenőriztem, hogy mikor megy a buszom Arromanches-ba, a tengerpartra, mert így mégis egyszerűbb oda kijutni, minthogy gyalog, meg stoppal próbálkoznék, mint egy csavargó, nem? Így a városnézést ehhez kellett igazítanom. Ez azt jelentette, hogy a rendelkezésre álló közel 2 óra alatt kellett a 200 ezres varos legszebb részeit bejárnom. S mivel azok nem estek közel egymáshoz, így nem haboztam. A város közepén egy nagy citadella terül el, attól keletre a Hölgyek, nyugatra az Urak Apátsága, 1-1,5 km-es távolságban, s köztük néhány más érdekesség, mely túlélte a második világháborút (köztük az általam eddig látott talán legcsodásabb kolombázsos ház). Összességében Hódító Vilmos városa nem rossz, de azért valószínűleg korábban sokkal szebb lehetett, csak hát sok bomba hasította itt a falakat annak idején. Mert ugye itt minden 1944-ről szól. No de, a korabeli emlékek megszemlélésére a legjobb helyszínt maga Arromanches adja, mely a D-Day legfontosabb tere volt. A buszról még megcsodálhattam a normann tájat, a gabonaföldeket, a köztük magasodó Creully kastélyát, majd beérkeztünk a tankok és ágyúk világába. De nekem nem volt elég az utcákon mindenfelé elszórt harci járművek megtekintése, én többet akartam, így hat első utam a múzeumba vezetett, ahol szép betekintést kaptam a korabeli események hadi és technikai hátterébe. Hát nem semmi lehetett a hadmérnök, aki kifundálta ezt az egészet, hisz a többméteres árapályszintet kellett úgy kijátszani, hogy folyamatos legyen a kirakodás – eszméletlen szaktudás, kalapom emelem. Na de ne csak a kultúrának adjunk, irány a lubic, hisz vár a Csatorna hűs vize – nem mellesleg a korabeli platformokból nem egy maradt meg a plázson és a vízben, így igazán érdekes képet nyújtott a strand. Érdekes volt nézni, ahogy a dagály érkeztével a strandolók egyre jobban közelítenek a sziklákhoz, majd az egész homokpart a víz alá kerül – a tenger játéka valami bámulatos tud lenni, igen rövid idő eltelte alatt. De nem ez volt az igazi extremitás, hanem a vízi élővilág. Uszikálás közben egy tucat medúzával találkoztam, rendesen szlalomoznom kellett köztük, mert nem voltam kíváncsi arra, hogy mekkora a különbség a szúnyog és a medúzacsípés között. No aztán még felszaladtam a hegyre megnézni a kilátást, bedobtam egy merguez-t, majd elindultam Bayeux irányába. Amikor egy angol rendszámú autó leállt, nem hittem a szememnek. Eddig úgy gondoltam, hogy az angolok bunkók, utálják a stopposokat, meg amúgy is furák, hisz még a kormányt is rossz helyre szerelték be. Erre két öreg mama, olyan jó 50-60 éves, invitál mosolyogva autójába, hogy lennék szíves velük tartani ezen a 10 km-en. Lehet-e ily kedves szónak ellenállni? És mily jót paroláztunk e csekély idő alatt, Newcastle-ről, az angol filmekről, etc. Bayeux-ban aztán gyorsan a Tapisserie-be siettem, hisz bár a katedrális is nagyon furmányosan gotizált, de az igazi nagy csoda mégis ott van: a világ első képregénye! Azaz egy közel 60 jelenetből álló sztori: Hódító Vilmos, a normann herceg története, temérdek csatajelenettel, mindez szőnyegre fércelve, szöveggel ellátva (oké, normannul nem tudok, de azért adtak a sétálómagnót, hogy világossá váljék az unintelligensek számára is). Tényleg valami bámulatos volt a közel 70 méter hosszú, fél méter magas vásznon kirajzolódó történet. No de aztán természetesen a Katedrálist is megnéztem, épp zárás előtt értem oda, majd lenyűgözve indultam tovább, hogy még néhány kolombázsos házon túljutva, most mar elinduljak a következő úti célhoz, ami talán a legnehezebbnek tűnt. Ehhez ugyanis át kellett mennem Caen-en, a már említett körgyűrűn, de úgy, hogy a városba ne kerüljek be. No de eleinte a Bayeux-bol való kijutás is meghaladta képességeimet, azt hittem, hogy nem a jó útra leltem, de aztán visszatérve konstatálhattam, hogy de biz. Egy fiatal pár, egy informatikus fiú és egy történész lány vett fel, akik Caenbe igyekeztek. Gondoltam, ha már itt lakik, meg történész, biztos tudja, miért vannak leopárdok a normann címerben. Hát nem tudta, így továbbra is többször felébredek álmomból, gyötörtetvén e titokzatos fejtörőtől. Nem sejtettem jót, mikor azt mondtak, hogy ők bizony most kiraknak engem. Merthát egy 2x2 sávos gyorsforgalmin, ami épp a körgyűrűre kanyarodik fel, hogy-is-mondjam, nem igazán sok eséllyel kecsegtető a stoppolás, hisz az itt mért óránkénti sebesség 90-120 közötti átlagértékeket mutatott. Nem is gondoltam volna, hogy aztán oly hamar felvesz egy gyerek, hogy elvigyen egy jobb helyre. Amiről ő úgy gondolta, hogy jobb hely! Bárcsak hagyott volna ott, szenvedni a benzingőzben! Merthogy két lehajtóval arrébb, a körgyűrű DNy-i részén rakott ki, nekem pedig a körgyűrű ÉK-i végén továbbhaladó útra kellett volna rálelnem. Ez még hagyján, de ember nem járt arra. Hát vártam. Aztán megint, majd még egy kicsit. Nincs más hátra, mint előre, hisz ha maradok, talán még most is ott várok. Elhatároztam, hogy begyalogolok a city-be, hisz ilyenkor már nincs busz, s majd vonatra ülök. Mar a gyűrű fölé értem, mikor letekintve azt láttam, hogy ott egy minimális lehetőség adódik, hisz a Rennes felől érkező autópályáról kisebb sebességgel érkeznek az autók, s iciripiciri hely is van a megállásra. No de ott akár egy csendőrbácsi is meg tud állni, hogy mélyen a zsebembe nyúlásra késztessen. Mit van mit tenni, kockázat nélkül nincs haszon, extrémebb ez, mint a bandzsidzsamping, leereszkedtem hát. S mint a Forma-1-ben, a biztonságos palánk mögül nyújtottam ki táblám. Öt perc se telt bele, nem megállt egy gép? Juszt se hezitáltam, hanem halálugrással a sztrádán teremtem, s behuppantam a kocsiba, mielőtt bármely zsernyák is annyit mondhatna, hogy paszport, bitte! A csendes normannal aztán végre megszabadultam a caeni nyomasztó aszfalttól, s egész távoli helyre eljutottam, igaz nem az autópályán, mert nem akart fizetni, így a főúton zötykölődtünk. De nem bántam, hisz csodás középkori normann kisfalvak kolombázsos házai szegélyezték utunkat, s mikor Pont Eveque-ben búcsút intettem neki, ilyeneket közelebbről is nézegethettem, igaz már az este beálltával. De nem én lennék, ha este 11-kor még nem állnék egy táblával az út mellett, hogy „tessenek engem felvenni, és elvinni Honfleur-be, mert szeretném”. Egy neonlámpa fénye adott némi sanszot az útkereszteződés után, de egyrészt forgalom se volt, másrészt ilyenkor még egy állat se vesz fel, nemhogy ember. De aztán egy 40-es pár mégis felvett, hogy elvigyen félútig, majd aztán megsajnálva, bevitt egészen a nem túl távoli normann gyöngyszembe, méghozza a bájosan kivilágított Öreg Kikötőbe. Sétálgattam egyet a kellemes időben, nagyon élt a városka, élveztem én is, majd gyomrom korgásának engedve elindultam a kemping fellelésére. Útközben a Hírességek Parkjába vetődtem a hátsó kapun keresztül, ahol elfogyasztottam ínycsiklandozó vacsorám, majd rátálaltam végre a kempingre. Azám, de ott full-hausz volt, így csak tisztálkodás végett hasznosítottam az infrastruktúrát, s visszatértem a parknak egy még fejlesztés alatt álló zugában való álomra szenderülésre. Tízig fel se ébredtem, megérdemeltem a nagy szunyát, meghát ennél hamarabb a strandra minek mennék. Még ekkor is hüsi volt rendesen, ember nem ment a vízbe, meg állat sem. Egy, csak egy legény volt talpon a vidéken...na jó, csak félórát sétáltam térdkalácsom áztatva a pecások nagy megrökönyödésére. A parton futó sínpár adott még látnivalót, mely mára eléggé rozsdamarta állapotban leledzik a vízinövények és a tenger sójának állandó támadása közepette, s töltés nélkül, a levegőben lógva. A fizika törvényein nem gondolkoztam (minek is tettem volna, hisz fizikából mindig is csak az egyenes vonalú, egyenletes mozgást értettem, a többi számomra talány volt), hogy történhet ez meg, mert már indult a városnéző program, s nekem azon ott kellett lennem, hisz én voltam a csoport vezetője, s maga a csoport is. Az időközben felforrósodó levegő sem zavart, hogy felküzdjem magam a város feletti dombra, hogy onnan csodáljam meg, a partról is látható Normandia-hidat és a túlparti le havre-i óriás-kikötőt és kéményerdőt. Aztán visszatértem a civilizációba, de bár ne tettem volna. Honfleur egy rendkívül bájos kisváros, csodás középkori házakkal szegélyezett utcácskai, a főtéren emelkedő, kéthajós fatemplom (ehhez hasonlót ekkora méretben sehol nem láttam még), no meg a kikötő valóban nagy élmény. Csakhát egyet tudnék feledni, azt a sok turistát. Piac lévén mindenki ott nyüzsgött a főtéren, a kikötőben és minden utcán, így csakhamar mint egy besokallt remete menekülőre fogtam a dolgot, s magam megett hagytam az iszonyatos tömeget. Bedobtam egy Americana-t, s kimentem a városból, a Normandia-híd tövébe, hogy egy újabb nem könnyen kivitelezhető stoppolásba vágjak. Ezúttal ugyanis úgy akartam áthaladni a hídon, hogy ne kerüljek be a túloldali Le Havre-ba, sőt, ha lehet, egyből a tengerparti Etretat-ba jussak, melyhez főút sem vezet. Magyarul lehetetlen küldetés, lehet, hogy Tom Cruise majd megfilmesíti a következő részben. Várni, várni, mindig csak várni...a türelem rózsát terem – ez a stoppos hisztéria számomra egy rendkívül jó türelem-fejlesztési játék, már középhaladónak számítok. De hát 30 fokban, homlokomat égető napsütésben ez túl sokáig nemhogy nem kellemes, de egészségesnek sem mondható, igyhát mese nem volt, tennem kellett valamit. Mondjuk megállítanom egy autót. Nem is tettem máshogy, s egy belga Passatot intettem le, hogy velük menjek át a hídon, sőt nemcsak, hogy a hídon, hanem egyenest Etretatba – hisz én már csak így szoktam, ahogy Móricka elképzeli. De hát mivel egy informatikus és egy szociológus ült a kocsiban, így nekem kellett kézbe vennem az itinert, hogy helyes irányba tereljem a térkép láttán láthatóan zavarba jövő genti párost. Amúgy nagyon jól összebarátkoztunk, akár mehettem volna velük tovább egész délután, de Etretatba érve elbúcsúztam tőlük, mikor a harmadik kört kezdtük a faluban, hogy parkolót találjunk balnatestű négykerekűjüknek. Van-e oly alulművelt, ki ne ismerné Monet híres vásznait a csodás abráziós falakról. Lementem hát a strandra, hogy otthagyjam táskám, míg felküzdöm magam a 100 méteres sziklafal tetejébe. Felcsendült bennem a Metró-sláger, hisz a „Fehér sziklák” látványa utazásom valódi csúcspontját jelentette, nem beszélve az abráziós tornyokról, alagutakról, hidakról, melyek a mészkőplató peremén adtak igazi geográfiai élményt szemeimnek. Előbb a szebb Aval szikláját másztam meg, majd visszatérve a strandra, a szükségszerűen elvégzett és nagyon jóleső lubic után Amont-ra helyeztem tekintetem, melyet már hátizsákkal hágtam meg. Innen aztán valami elképesztő hatás tárult elém, a normann parton több kilométer hosszan végighúzódó 80 méteres fehér függőleges sziklafal hófehérje. Nem akartam itthagyni, lenyűgözötten álltam a sziklák tövében. No aztán mégis nekiindultam, hogy rálelve a Fécamp-i útra tovább folytassam a normann világ felfedezését. Nem volt már gyerek az idő, de még bőven belefért egy újabb program. Igaz a stopp nem ment egyszerűen, de nem is jöttek megfelelő autók. Aztán végre találtam egy alkalmasat, egy Mercedest, igaz az utált bőrüléssel, de egye fene, ha elvisz, akkor valahogy túlteszem magam – s hát szerencsére volt légkondi, így zsírszöveteim nem kezdtek ráolvadni az ülésre. A kocsit egy párizsi gyerek vezette, s egy marseille-i testvérpár ült még benne, melynek főként leánytagjával folytattam eszmecserét. Beérve aztán Fécampba, első utam a benediktin palotához vezetett, ami valami fantasztikus architektúrai élménnyel lepett meg, teljesen a hatása alá kerültem, alsó állkapcsom folyamatosan leesett. Majd bementem egy műteremmé átvarázsolt csodás palotába, hogy onnan visszajussak a kikötőbe. Itt már megint azok az uncsi fehér sziklák vártak, de legalább annyi különlegességük volt, hogy ezek a legnagyobbak a normann partokon. Aztán még köröztem egyet a kikötőben, mint egy éhes bölömbika, majd elindultam, hogy a város másik nevezetességét, az apátságot is kipipáljam. Aztán, igaz már lassan szürkülni kezdő időben indultam, hogy hátha még el tudok jutni Dieppe-be. Etájban egy kihalt úton kevéssé adottak a körülmények egy jó kis kocsikázásra, így újra türelem-próba következett, amit kiálltam – így megérdemeltem szállhattam be egy autóba, ami elvitt 3 falunyi távolságba, Angerville-be. Benne egy néni épp hazaszállított egy fiatal gyereket, aki máskor amúgy stoppolni is szokott. Így hat ott álltam 10 km-re Fécamptol, egy hatalmas lenföld közepén, a lemenő nap fényében még reménykedve egy utolsó fuvarban. Ami egy negyedóra után elém is állt, egy kemény csávó és barátnője révén. Igaz csak 3 falut haladtam velük, St Valéry-ig, de az is több mint a semmi. A gyerek le volt nyűgözve úti beszámolóimat hallva, de mivel megérkeztünk, így abba kellett fejeznem fájintos elbeszéléseimet. Itt már rég lement nap, egy körforgalomnál állva vártam, hogy hamarost sátrat állítsak, hisz eléggé lehűlt a levegő, fel is vettem hosszú nadrágom és pulóverem, de még elszántan bíztam a csodában. Minden csoda egyszer megtörténik, ahogy ez is, így egy fiatal párnak köszönhetően hamarosan megérkeztem Dieppe-be, hogy utolsó programom is abszolváljam. A csodás tengerparti szikla tetejére épült vár tövében képzeltem az éjjelt, s táskám otthagyván, azért még egy utolsó kört tettem a varosban, hisz szeretem az éjszakai barangolást. Így az utcák, majd a kikötő érintésével jutottam vissza cuccomhoz, hogy a kinézett helyre vonuljak. Már épp odaérek, mikor a városban már egyszer felfedezett csavargó jön velem szemben. Mindketten tudtuk, hogy sorstársak vagyunk, de én nem akartam feladni tuti alvóhelyem, így továbbhaladtam mellette. De ő megszólított – aztán a végén jól összehaverkodtunk, s ha mar így alakult megmutattam neki is a rejteket. Harry Joe Kanadából jött indián fickó, jó 40-es csóró hobó, az itt harcban elesett apja sírját jött felkutatni. Rövid beszélgetés után aztán végre álomra hajtottam a fejem. Reggel elindultam felfedezni a várost, annak kedves utcait, bájos templomait, s nagyszerű várát, mely – ki gondolná – a tengerparti fehér sziklákon terpeszkedett. Így nem csak a vár, hanem én is belógattam lábam a hűs Csatorna vizébe, hogy hazaindulásom előtt még egy nagyot fürdőzzek a lágy napsugarak által megsimogatott vízbe. Csodás az, mikor ily hatalmas sziklák alatt mártózhat az ember, próbáltam is erősen fókuszálni, hogy elraktározzam magamban ezt az élményt. Aztán még egy ebéd belefért, majd elindultam utamra, hisz innen nem egyszerű a hazaút, jó néhány száz kilométer, s az autópályát se könnyű elérni. No de ekkor fedeztem fel, hogy nincs rajtam a karórám, s hiába kerestem, az bizony már nem volt az enyém. Pedig még ajándékba kaptam, 4-5 éve. Remélem valakinek örömöt okozott, aki meglelte a tengerparti fövenyen. De az idő pénz, nem értem rá bánatkönnyeket hullatni. Na szóval a naphevítette aszfalton meneteltem az emelkedőn a város szélének irányába, mikor is egy ideálisnak vélt körforgalmat találtam. Aztán kis idő után rájöttem, hogy ez még nem az, s továbbindultam. Erre egy ideálisnak vélt benzinkutat találtam. Aztán kis idő után rájöttem, hogy ez még nem az, s továbbindultam. Illetve indultam volna, ha egy rasta nem invitál lakóbuszába, hátraküldve a nőjét a kutya mellé (na jó aztán a kutya visszajött, s végig a lábamnál volt a dög). Hát a nő elég fura volt valóban, ő mar biztos elszívta a napi adag spangliját, amúgy is elég érdekes, narancs színű haja volt. Munkahelye viszont nem, minek az, az állam ad egy kis RMI-t, abból ki lehet jönni – hát igen ez a jóléti állam, ebbe is megy majd tönkre, hogy az ilyeneknek havi 400 eurót ad – nálunk ezért vért kell gürcölni – de az ugye egy más világ. Egy szebb és jobb! Na szóval velük eljutottam Neufchatelig, mivel nem akartam Párizs irányába menni, s úgy gondolám, hogy Amiens felé lépek, az már egyszer bejött. De előbb rá kell jutni az Amiensi útra, ami innen egy jó nagy séta, legalább 3 km, hegynek felfelé, egy ember nem járta úton, 30 fokban, égető napsütésben, 20 kilóval a hátamon. Kinek kell ez? Sebaj, legalább látok szépen megművelt normandiai len- és gabonaföldeket. Aztán csak megérkezek az autópályalehajtóhoz, ahol megállva gondoltam egyszerű dolgom lesz. Hisz aki Amiensbe akar menni, és nem akar fizetni, az itt lejön a sztrádáról, s szívesen veszi majd, ha velem folytathatja útját. Igen ám, de alig éreztem ezt a lelkesedést. Lehet, hogy népszerűségi indexem errefelé mégse olyan nagy? Volt időm morfondírozni, s ahogy a nap égette fejbőröm egyre furcsább összefüggéseket véltem felfedezni, de egy biztosnak látszott, reggel nehéz lesz pontosan beérni a munkahelyre. Mi szokott ilyenkor történni velem? Váratlan fordulat és csoda, amilyet biztos nem várok! S ahogy az lenni szokott, most is. Jön egy autó, a pályáról le, gondolom ez tutira nem áll meg: 1. angol, 2. egy nő, 3. két-bőrüléses Mazda sport-cabrio. S mint a szirupos amerikai filmekben: „bocs, nem Amiensbe megyek, de egy darabon elvihetlek!”. Hát legyen így. A csomagtartó pont akkora, hogy nagyzsákom épp befér némi gyömöszölés árán, s pattanok is be a bal oldali ajtón. S már hajtunk is. No nem ám öttel, hanem ahogy ez lenni kék, sportosan, 80-100-al a kanyargós hegyi úton. A napsugarak továbbra is hevesen sütnek rám, de a menetszélben ez nagyon kellemes tud lenni. Hisz a sportkabrió azt jelenti, hogy az én méreteim már túl nagyok, így homlokomtól felfelé már nem véd a szélvédő, de ebben a hőségben ez így a legjobb, hadd rázza sörényem a normann szellő. Na viszont mikor jön szembe valaki… El tudjátok képzelni, milyen érzés, mikor vagy 80-al bemész egy kanyarba, s szemben jön valaki. Te ülsz a bal oldalon, de kormány nincs előtted, hanem csak azt láthatod, hogy az a néhány centiméter, ami elválasztja a két autót, az rendben megvolt. De hát így kalandos az élet. Na azért a hölgyről is essék pár szó, hisz nem mindennapi keverék, bar angol állampolgár, de ereiben indiai és kanadai vér is csörgedez, s napbarnított bőre sem pudingfejű angol ábrázatokra emlékeztet. Nagyon jól megvagyunk, de sajnos 30 km után, Aumale-nal eljön a búcsú pillanata. Itt egy autópálya-kapu. Hoppá, de térképemen nem jelzik. Hát így kell autópályát építeni, nem ám magyar módra, tessék-lássék módon. Na szóval felballagok a pályára, hogy a peázsnál leintsek valakit. A forróság itt még nagyobb, árnyék sehol, pedig elkélne. Aztán nem oly soká egy úriember felvesz, ki Laonig megy. Nem hiszem el, az valami csodálatos, hisz ezzel sikeresen kikerülöm az amiens-i gyűrűt és a lille-i elágazót, aztán mar csak Reims-en kell áthámoznom magam. Viszont a bácsival sok szót nem váltok, mert 2 órán keresztül a Tour de France-ot kell hallgatni, hisz ez az utolsó nap, mikor még meg lehet szorongatni Armstrongot. Én szeretem a Tour-t, de még ellenségemnek se kívánnám, hogy rádión hallgassa. Akkor már inkább egy sakkmeccs-közvetítést, néhai Molnár Dániel még abból is kihozott volna több izgalmat. Dacosan inkább bealudtam, s a laon-i kút előtt fel se ébredtem. Ott aztán hamar találtam egy belga gyereket, aki elvitt volna egész Nancy-ig, de aztán Reims után mégis úgy döntöttem, hogy hazamegyek Metzbe. Pedig jó fej volt, épp biciklizni ment a haverokhoz a Vogézekbe. Beszélgettünk egyet a nehéz vállalkozói sorsról, hogy nem igazán jött be neki a bútorbiznisz, inkább visszamegy valahova dolgozni team-be, vagy méginkább matróznak. Aztán Reims után elbúcsúzunk. Itt meglátok egy metzi rendszámot, s megkérdem a hölgyet, hogy elvinne-e, de azt mondja, hogy nincs hely. Megyek hát tovább, s próbálkozok, már épp szerzek egy fuvart, igaz csak félútig, egy unott pofát, mire a hölgy jön a barátjával, hogy azt már nem, nekem igenis velük kell mennem! Ellenkezni nem mervén, igent mondtam. Aztán jött a melegzuhany. Kiderült, hogy augusztusban 2 hétre Magyarországra mennek nyaralni, a Szigetre és látni a Pusztát, meg s tchikost, így kiélhettem országimázsjavító-vágyaim, ajánlgatva a jobbnál jobb lehetőségeket kis hazánk felfedezésére. Melanie és Antoine igen jó barátaim lettek, remélhetőleg hosszabb távra is, s még lehet, hogy egy gyárlátogatást is eszközölök majd, hisz Antoine a vezető európai kohászcég, az Arcelor mérnöke. Húha! Így érkeztem aztán haza, betelve e hosszú hétvége kellemes élményeivel.

(folyt. köv)
gyurry kapcsolódó élménybeszámolói:
Értékeld az élménybeszámolót!
6.7 (6 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina