Katar(zis) - vadregényes vad regényem (Pireneusok, Carcassone)

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. ápr. 12.  - 2005. ápr. 17. (5 nap)

0 hozzászólás I 4 299 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Carcassone  Katharok  Perpignan  Pireneusok  stoppolás  világörökség 

Katar(zis) - vadregényes vad regényem


Bevezetés

Hét nap munka nem tesz jót a szervezetnek, tudta ezt nagyon jól, de hát mit tehetünk, hisz mégis egyetemre jár, ahol néha teljesíteni kell valamit, most épp egy minimum ötoldalas nagyon elméleti dolgozat kínozta, de végül összerakott valamit. No meg a misztrál, mely csak fútt, hétvégén 130 km/h-s sebességet is elért Valence-nél, Lyontól délre, és hát a hét elég csapadékos volt amúgy is. De hétfőtől az időjósok a szél csendesedését és napos időt previzionáltak, így hát ő nem habozott, hogy valóra váltsa régi álmát, s eljusson a világ talán – számára biztosan – legszebb városába, no meg szétnézzen a katarok földjén, s mindezt a Keleti-Pireneusokkal színesítse. Útját jól megtervezte, de hát szokásos közlekedési módszere mindig hoz magával meglepetést, váratlan helyzeteket, amire nem lehet felkészülni. Lássuk hát merre járt a Vándor!

Tárgyalás

Hétfő délelőtt munkáját bevégezve egy gyors ebédet eltöltött a kantinban – nem járt már ott több hónapja, hisz mindig magára főz – de most nem akarta ezzel húzni az időt. Sokba is került neki, vadonatúj túraingjét sikeresen első mozdulatával, szósszal terítette be, pedig a szeles időben mily jót is tehet egy ilyen ing. De hát csúnyán nézne ki a szaftfolttal, így hát a három-pullóveres változatot választván indult útnak, hisz a misztrál még élénk volt. Busszal ment ki a vegyipari negyedbe, hogy ott egy, októberben már keservesen megtapasztalt, apró benzinkútnál újra csak hiába próbálkozzék. Aztán húsz perc várakozás után szokás szerint új taktikával rukkolt elő, s a „Elf 5km” táblával sikerrel is járt. Két arab kinézetű fickó el is vitte a vágyott üzemanyagtöltő állomásig, ahol egyből egy Mercedes Cabrio-ba ülve száguldhatott Saint Tropez felé. No de míg sofőrünk fizetni ment, egy Toulouse-ba igyekvő kollégától gyűjtött be telefonszámot, egy esetleges ottalvás végett, majd, mint már említettem, dél felé indult. Az úton most már mondhatni szokás szerint újra csak a politika került terítékre, a francia EU-alkotmány-elutasítás okai és következményei mellett az is kiderült, hogy a vegyiparban dolgozó úr a nagy Lenin egykori városának TVK üzemével rendszeres kapcsolatban áll, hisz tőlük vásárolja a polietilént a hulladékgyűjtőzacskók gyártásához pikardiai üzemébe. Most pedig Saint Tropez-i nyaralójába igyekszik, így Mornas-nál, a Vándor kedvenc benzinkútjánál elbúcsúztak egymástól (ugye egy csodás vár néz le a sziklafalról a kút tőszomszédságában). Innen azonban máris Narbonne felé repítette egy félszemű úriember, aki leégett vagy összedőlt házak újraépítésével, kárelhárításával foglalkozandó épp Valence-ből ment haza toulouse-i otthonába, s mi más is lehetett volna újra a téma, mint az EU-alkotmány. Innen már nem volt messze Perpignan, ahová hamar kapott stoppot. A Muppet-show kissé lökött feltalálójának egybenyakú segédjére hajazó, vastagnyakú úriember vette fel, ki az új montpellier-i villamosvonal építésén dolgozik. Ő még nem nagyon hallott Magyarországról, így rövid bemutatás után tértek csak rá a stoppolás kellemetlenségeit megvitatni. Ám Salses-nál, 20 km-rel Perpignan előtt a Vándor úgy gondolta, ideje végre látni is valamit, bár addig is már merített valamicskét az autópálya melletti igazi mediterrán tájból, és a hegyek tetejét koszorúzó szélerőművek sokaságából. De itt Salses-ban egy igazi spanyol erődöt találni, amelyet a már sokfelé (pl. Strasbourg, If) emlegetett Vauban javíttatott fel a 17. század végén, hogy az országot övező védvonal része legyen. Ezen a tájon még később is előjön majd ez a védvonal, hisz a történelem folyamán hol spanyol, hol francia kézen volt, ez a már nagyszámban katalánok lakta régió. A lenyugvó nap által megvilágított, amúgy is vörös színű, tökéletes állapotban megmaradt, várárokkal körülvett erődöt körbejárta, s gyönyörködött annak körbástyáiban és tornyaiban, de hamarost indulnia kellett, hisz még aznap Perpignanba szeretett volna érni. Egy kis várakozás után végül egy autó felvette, három suhanc ült benne. Először úgy tett, mintha nem férne be a hátsó ülésre, s inkább veszni hagyná a fuvart, de aztán végülis rábeszélték. A három gyerek ugyan még tinédzser korú volt, de algériai származásuk egyből elővillant, s nem érezte igazán magát biztonságban előrehaladott kora ellenére sem. Nem mondom hogy félt, de kicsit izgult. Gyorsan nyilvánvalóvá tette, hogy azért stoppol, mert nincs pénze, hogy ne is gondolkozzanak kirablásában. Végülis az alig negyedórás utat sikeresen abszolválván megérkezett Perpignanba. A város széli lakótelepről viszont már gyalogszerrel hódította meg a várost. Már éhes volt, de nem volt kenyere. Vöröshagyma meg ugye keserű magában. Elindult hát pékséget keresni, de kilenc órakor még egy mediterrán városban is nehezen megy ez. Így aztán rövid sétát tett a belvárosban, megnézvén a legszebb épületeket éjszakai kivilágításban, majd szálláskeresésbe fogott. Hiszen ezt az éjszakát költségkímélés miatt a szép csillagos ég által betakarva tervezte. De hát a misztrál még mindig erősen fútt, s bár nem volt hideg, azért a 70-80 km/h-s szél nem melegít. Így védett helyet keresett. Azt végülis a város szélén egy elegáns pálmaligetben vélt megtalálni, s a pálmák által a széltől védve térhetett nyugovóra.

Reggel konstatálhatta, hogy egy pálma-faiskolában töltötte éjjelét. Mivel ilyenkor nem illik sokáig időzni, nyolc órakor már a városba igyekezett, hogy a keleti-Pireneusok 160 ezres székhelyén egy háromórás sétát tegyen. Megnézte a város jelképének számító Le Castillet vörös erődjét, mely egykor a város északi kapujaként funkcionált, majd a középkori utcákon sétált. Elsétált a katedrális melletti Campo Santo mellett, mely az egyik utolsó fennmaradt középkori temető, majd a spanyolos hatású Szt. Jakab templom melletti igazi mediterrán függőkertben töltötte el reggelijét. Utolsó programjának a mallorcai királyok palotáját, vagy inkább hatalmas citadelláját járta körbe, ahonnan már láthatta a Pic Canigou 2784 méteres hófedte csúcsát. A Pireneusokban egyébként két nappal ezelőtt még havazott. Majd elindult a város szélére, hogy megfelelő helyet találjon. És csak gyalogolt – elég sok idő elszállt, már szinte elkeseredett a déli mentalitást látván, mire végre egy körforgalomnál egy állatbarát hölgy (lehet hogy épp ezért) felvette, aki egészen Thuirig elvitte kissé zakkant autóján, melyben két nagy kutya lihegett fülébe, akik már biztonsági övét korábban használhatatlanná tették. A 11 km alatt lába a kis helyen már remegni kezdett, hisz már három órája körözött a nagy hátizsákkal, de hát még delet sem ütött az óra. S Thuirban újra gyalogolhatott egy nagyot, aztán szerencséjére egy igazi úriember vetet fel, hogy elvigye néhány száz méterrel arrébb. Aztán megszánván mégiscsak elvitte az 5 km-re lévő Castelnou-ba, hisz ő is tudta, oda ritkán vetődik ember, hisz az eldugott, alig százfős falut áprilisban még kevés turista látogatja. Pedig, az egy igazi gyöngyszem. Egy igazi mediterrán növényzettel körbevett, sziklás völgyben található a dombra épült város, melyet egy csodás 10. századi vár koronáz, s az egész falu igazi középkori hangulatot áraszt. A szomszédos dombot egy torony, egy másikat pedig a templom díszített. A várból csodás kilátás tárult elé, nemcsak a Canigou, hanem a dél felé nyíló vad völgy felé is, merre útját folytatta később. Egy olyan úton, ahol csak ment, ment egymaga, mint a kisujjam, s senkivel nem találkozott. A falu kicsi, onnan nem jön senki. Az öt kilométeres úton egy autó jött, de ő se vette fel (nem is értette, hogy lehet), így tovább gyönyörködhetett a szőlőskertekben és a legutóbbi erdőtűz nyomait magán hordozó növényzetben és a száraz torrensben. Kiérve a főútra végre felvették, s egészen vágyálmáig, Ille-sur-Tet-ig vitték, sofőrje útközben röviden felvázolta a környék érdekességeit, s a rövid út végén a falu közepén rakta ki, ám innen még vagy két kilométert kellett mennie céljáig, a „cheminée de fée”-khez. Geomorfológiai tanulmányai alapján ismerte már a kifejezést, s látott már hasonlót, de ennyit még nem egy helyen – igaz nem járt még Kappadókiában, a Bükkalja meg azért mégsem ugyanaz. Szóval orgonasípokként tárult elé a kemény kőzet által az eső erodálásától megvédett sárgálló konglomerát-kémények rengetege, háttérben a már említett hófödte Canigou-val. Hát leírhatatlan élményben volt része. Nem is akart továbbmenni, erre csak az éhség biztatta. Meg is ebédelt gyorsan, majd gyorsan biztosítva az utánpótlás tejet és kenyeret új utakra indult. Egy úriember újra csak miatta tett egy jó 10 kilométeres kitérőt, s elvitte egészen Prades-ig. Ő egyébként már járt Magyarországon, 1993-ban, rendőrként vett részt a jugoszláv háborúban, most pedig tüntetéseket szétoszlató gumibotos-védőpajzsos rohamrendőrként keresi kenyerét, s nyáron David Hasselhoff-ként menti a tengerben fuldoklókat. Újabb hosszú séta következett, melyet végül egy idős pár unt meg, s az utolsó másfél kilométerre felvett, így épp zárás előtt értem a St. Michel de Cuxa apátságba, mely az egyik legrégebbi, preromán francia kolostor, már a 9. században állt egy része. A kerengő oszlopfőinek primitív faragásai, a templom szobrai mind egy történelem előtti korba repítették vissza, kell e mondani, háttérben a Canigou-val. Aztán hamar visszaért a jelenbe, ugyanis újra nagy sétát kellett tennie, hisz jódrabig senki nem vette fel. Megcsodálta hát Codalet falucskát, majd ment tovább, elérte Ria falut, majd azon is átment, mikor végre egy hölgy felvette, hogy elvigye a pár kilométerrel arrébb lévő 225 fős Villefranche de Confluent-be. Szerette ezeket a kis falukat. Úgy döntött, hogy az éjszakát itt tölti, majd reggel a híres sárga vonaton tör fel a Pireneusokba. De a vonat e héten épp nem járt, egyesek szerint sztrájk, mások szerint felújítás miatt – ezt már sose tudjuk meg. Így hát elindult a falu feletti hegyoldalban pöffeszkedő Liberia erőd meghódítására. Ekkor már nagyon sok volt a lábában, de egy erőd mindig fel tudta csigázni, s most sem volt másként, s még csak fél hét felé járt. Így hát harmadszor is zoknit cserélt, hogy száraz lábbal érjen fel a csúcsra – a vándor legfontosabb ruhadarabja a zokni, azon nagyon sok múlhat. Mindig legyen nálad legalább egy cserepár! Kell e mondani, hogy a falu nevét két folyó összefolyásáról kapta a nevét, s ez azt is jelenti, hogy két völgy találkozásánál jött létre, stratégiai helyen. Ezért vették körbe erős városfalak a községet, s Vauban által megerősítették fellegvárát is a 17. században. Az erődtől csodás panoráma tárult elé, na mit gondoltok melyik pireneusi csúcs volt egy kőhajításnyira tőle? Az bizony. A szürkületben tett még ugyan egy sétát a kis faluban, de már az éjszakai szállásszerzésen törte fejét. S mivel a 40 eurós szállodai szoba árát soknak találta, újabb vad éjjelnek nézett elébe, melyet a város mellett töltött el egy kis „kunyhóban”, hisz a hegyekben azért csak jobb behúzódni valahova.

Reggel aztán újra fél nyolckor csörgött a vekker, hogy indulni kéne, de ugyanekkor egy kolléga is feltűnt, hogy rontsa esélyeit. S mindkettejüknek szerencséje volt, mert egy igazi katalán stílusban vezető úr mindkettejüket felvette. A kanyargós hegyi utakon száguldásnak végül Thues entre valls-ban, egy alig tucatnyi házból álló faluban vetett véget, hisz ő a Caranca szurdokvölgyében tervezte enapi első programját. Szerette mindig is a szurdokokat, de amit itt kapott, arra sokáig emlékezni fog. Itt csak vadkecskék és vadbarmok jártak. E nap egy kecskét látott, hogy őt hány kecske látta azt nem tudom. Egy háromórás túrát tett a Caranca folyó által a metamorf kőzetbe vájt, százméteres falakkal körbevett völgyben, hol a patakparton, de inkább a sziklák peremén igazi via ferrata-n. Néhol már tériszonya miatt alig mert tovább menni, de az igazi kihívást mégis a függőhidak adták számára. Ilyet eddig még csak a filmekben látott: a két függőleges sziklapartot a sebesen alázúduló folyó felett átívelő hídon kellett volna átküzdeni magát a tíz-tizenöt méteres távolságon. Beleborzongott a gondolatba is, de megcsinálta, s megint megcsinálta. Ötször ment át ilyen hídon, s minden lépésnél tíz-húsz centiméterre mozdult oldalra, előre, hátra a híd. És mindenütt zúgók, csobogók, vízesések, zuhogók és kaszkádok, amerre csak ment. Megintcsak csodás élményben volt része. De menni kellett tovább, hisz még sok mesés táj várt rá. Most épp Mont-Louis-ba igyekezett, ahová egy 50-60 év körüli hölgy vitte fel, aki épp síelni ment a hegyekbe fel. Útközben több andorrai kamiont kellett a szerpentineken lehagyni, hisz a törpeállam már nincs messze – de szerencsére ilyenkor még kevesen mennek az olcsó cigaretta és pastis utáni vágyukban oda, így a forgalom még nem volt oly nagy. Így érkeztek meg az 1600 méteren fekvő 270 fős faluba, melyet egy újabb Vauban-erőd koronázott. Itt még hó borította az árnyékos utcákat, s a nagy hegyek is karnyújtásnyira voltak. De ő nem ezért jött ide, hanem látni azt, amit 1953-ban installáltak fel a derék franciák, a világ talán első, 546 síktükörrel fedett kerek naperőművét, mely bár már 12 éve használaton kívül állt, még mindig erősen tükrözte vissza a nap melegítő sugarait. Itt töltötte el ebédjét csodálván a hófedte pireneusi láncokat és a „napkemencét”, majd a citadella felé vette az irányt, hogy annak túloldaláról átmenjen a nem túl távoli Odeilloba. Ide egy tipikus napégette arcú, hegyi ember vitte el, keresztül a nagy síközponton, Font Romeu-n érkeztek meg az 1969 óta a világ legnagyobb naperőműveként számontartott, több mint 9000 tükörrel és számos napelemmel díszített 1000 kW-os energianyerőhöz. Ez volt a búcsú a hófedte Pireneusoktól, igaz még egy darabig látta azokat, hisz visszatért Mont Louisba egy letört tükrű, igazi vidéki (a messzi Montbéliardban született) bácsi által hajtott kis furgonnal, útközben meg-megállva néhány üzlet lebonyolításában. Mont Louis-ból egy terepjárós igazi katalán bácsi vitte immár észak felé Quérigut-ba. Bár rendkívüli spanyol akcentusát nehezen értette, azért jól elpolitizált a hófedte ember-nem-járta utakon keresztültörve, miközben sofőrje bemutatta neki a néhány napja még friss hóval fedett út mentén fellelhető érdekességeket. Quérigutban aztán felmászott egy várromhoz, de hamarost ment is tovább egy síoktató bácsival Usson-de Chateau-ig, s ezzel végre megérkezett a Katarok földjére. Történelmi tanulmányaiból remélem mindenki emlékszik rájuk, ha mégse azért ideszúrom: ők voltak ugye azok az eretnekeknek kikiáltott 13. századi preprotestánsok akik szembeszálltak a francia koronával, s ők uralták többek között Toulouse, Albi (innen az albigensek név), Narbonne és Carcassone városát. No, ők számos várat építettek, melyek jelentős része máig megmaradt, igazi romantikus romként lenézve a corbieres-i sziklákról. Hősünk ezeket a várakat szerette volna látni, szépen egymás után felfűzve azokat útvonalára. Ussont ugyan megmászta, de az zárva volt, így indult tovább észak felé, de ez az út rendkívül hosszú és gyötrelmes volt. A 17 km-re fekvő Axat-ig azt hitte hogy végig gyalogolni fog az Aude folyó szurdokvölgyében, s egy ilyen nap után azért már kicsit elege volt a ballagásból. De menni kellett, hisz várni nem volt értelme. Autó alig járt erre, ha mégis az se vette fel. Öt kilométer után aztán egy házaspár felvette, ők alig két hete költöztek ide északról – hát igen velük mindig könnyebben megy a stopp. A csodás Szt. György szurdokon átküzdve magunkat elbúcsúzott tőlük, s egy földpátüzemben dolgozó úriemberrel ment a szomszédos Lapradelle-Puilaurens-ba, hogy felhágjon az egyik legszebb katar várhoz, újabb kilométert hozzáírva aznapi adagjához. De a látvány kárpótolta, hisz a 700 méteres csúcson fekvő sasfészek nemcsak remekbeszabott maradványaival, hanem csodás kilátásával is örömöt csent orcájára. De hát menni kellett tovább, mert szeretett volna minél közelebb aludni Peyrepertuse-höz. Egy padlófékkel megálló kamion vitte el St Paul de Fenouille városkáig egy rövid várakozás után. Ő egy algériai apától és francia anyától származó kétgyermekes hatalmas OM-drukker volt egy nappal 30. születésnapja előtt. Itt egy pillantást vetett a Clue de la Fou mészkőszirtjeire, majd egy fiatal lánynak hála a Galamus szurdokvölgy bejáratához érkezett. Ekkor már sejtette, de nem volt még biztos abban az élményben, ami a következő egy órában várt rá. Mindig is nagy karszt-szurdik rajongónak számított, de amit itt kapott, azt sose felejti el. Lemászott egy óriási barlang nyílásánál épített ermitázshoz, majd leküzdötte magát a Galamus partjára, de mivel innen nem tudott tovább menni, az 50°-os sziklán nagyhátizsákjával egyensúlyozva tért vissza az aszfaltútra, hogy azon menjen keresztül a szurdokon. A lágyan zúgó szél a százméteres sziklafalba vésett úton minden korábbinál jobban előhozta tériszonyát, de nem tudott szabadulni a látványtól. Az alant folyó zúgókkal teli azúrkék aprócska patak által kimélyített völgyben felejthetetlen látványt kapott. Ilyen a Vándor élete, reggel egy szurdok, este egy szurdok, egyik szebb, mint a másik, hasonlítanak, de mégis különböznek. Igazi hepienddel fejeződött be a nap, gondolá, s az épp melléérő Lada Nivát egyből le is állítá, hogy bevitesse magát a két kilométerre lévő Cubieres sur Cinoble nevű 40 lakosú faluba. Itt az ő ajánlásukat elfogadván Francoise-nál töltötte az éjszakát. Az 50 éves hölgy ugyanis szálláskiadással foglalkozott, s 12 euróért végre zuhany és ágy is járt. No meg egy kis falusi séta után egy aperitif elfogyasztása családi körben. Férje (?) Arrasból jött le ide délre, a 70-es években hosszú hajjal és gitárral stoppolta be a Cote d’Azurt (ő is 3 órát senyvedett Avignonnál, mint hősünk) – ma már megkopaszodott, de az alendölonos ravasz mosoly máig az arcán maradt, bár keze néha már remegett, ezért az alkohol után nyúlt többször. S ott volt még Pablo, a huszonéves félig spanyol, félig Nimes-i francia gyerek, aki épp építkezett a szomszédban, így az estét egy pohár ital mellett különböző kőműves és villanyszerelő munkákról beszélték át, mint egy nagy család. Aztán végre bement a zuhany alá, hogy az út porától megszabadulva térjen nyugovóra a nagy nap előtt.

Hisz e napon arra készült, hogy meglássa végre nagy álmát, bár addig még sok mindenen keresztül kellett mennie. Reggelit kapott, majd vette a vándortarisznyát és nekiindult Peyrepertuse felé. 15 km gyalog messze van, de hát várni nem érdemes így csak ment, ment, még madár sem járt arra, nemhogy autó. Aztán egyszer csak egy traktor hangja ütötte meg fülét, s a vágyott jármű fel is vette. Már közel egy éve nem stoppolt traktort, legutóbb talán a Soproni hegységben tette meg. És a következő 2 km-t így tette meg a traki hátsó beülőjében, mikoris az egyetlen arrajáró autó épp megelőzte őket. Eztán nem is jött több autó egy jóideig, míg végre 3 km gyaloglás után egy úr elvitte az 5 km-re fekvő Rouffiac faluig, ahonnan már teljes pompájában láthatta, a reggeli párában eladdig csak sejtelmesen felderengő Peyrepertuse várát, a legszebb katar romvárat. Ám ennek a túloldalán volt a bajárat, így a hegyet még meg kellett kerülnie. Egy hölgy ugyan elvitte egy 2 km-es szakaszon, de aztán amikor fel kellett törni a 780 méteres hegyre már nem akadt bátor vállalkozó, így gyalogszerrel indult neki, s bár még csak fél tíz volt, már fáradtnak tűnt. Aztán egy rokonszenves tours-i házaspár mégis felvette, s felvitet a várig. Itt aztán bóklászott egy nagyot, a várban, majd fel a Szt. György toronyba, ahonnan – bizony még mindig – a Canigou csúcsa tűnt elő, no meg a vár fenséges látványa gólyaperspektívából. A házaspárral jól összebarátkozva, velük jutott le a várból, s a vár tövében lévő Duilhac-nál búcsút vettek, hisz ők Galamus, míg a Vándor Quéribus felé igyekezett. Újra csak gyalog, egy kihalt úton ­– de nem bánta, mert Peyrepertuse látványa kísérte. Azért mégis örült, mikor egy úr elvitte a 2 km-re lévő Cucugnan faluba. Itt megnézte a szélmalmot és sétált a csodás fekvésű kis faluban, majd elindult fel Quéribusba. Hősünk egyik kedvenc várához, Strecno-hoz hasonlóan hatalmas sziklaoromra épült ez a vár is, csak sajnos nem egy folyó partján, hanem fenn 730 méteren, ahova a tikkasztó hőségben küzdötte fel magát. Meg is lett a hatása, hisz a nap végére már igazán bronzbarnára sült az arca, április közepén azért ez ritkán esik meg vele. De menni kellett, mese nem volt. Ekkor már negyedik napja vándorolt, s mindezt lábaiban is érezte, vize is alig volt már. Aztán 2 km után egy házaspár, akikkel már Peyrepertuse-ben is találkozott, felvette, s így érkezhetett meg az újabb sasfészekhez. Fantasztikus volt a kilátás, bár a párás idő miatt innen már nem látta Canigou-t, viszont Peyrepertuse-t nem tudták eltakarni előle a fellegek. A gótikus pillér-szoba is maradandó élményként kísérte tovább útján, hisz elindult újra le a várból, hogy Padern váráig meneteljen. A meredek hegyoldalon megtett kilométer után egy lakóautóval utazó öreg vándor vette fel, aki nem tudta elcsábítani már a híres Aguilar várának megnézésére sem, hisz előtte már ennél nagyobb cél lebegett.

Szőlőtermővidéken elég sok pince van, ahol bort árulnak, annál kevesebb pékség, ez már a harmadik falu volt aznap, ahol csak mozgóbolt biztosítja a napi közszükségleti cikkek ellátását az aprófalvak lakosságának, így a vándor még nehéz délután elé nézett. Egy pincében aztán kért egy kis innivalót – vizet, hisz ebben az állapotában az iszonyú hőségben minden csepp szőlőlé erős hatással lett volna rá; majd ebédjét elfogyasztva egy autóra várt, aki elviszi őt északnak. És várt. És várt. Várt fél órát. Senki nem jött. Tudta hogy ez nem egy forgalmas út, de hogy ennyire. Új ötlete támadt, más úton igyekszik északnak. Már épp visszaért volna a főúthoz, mikor egy idős házaspár érkezett, és annak rendje és módja szerint fel is vette. A közel 40 km-es utat együtt tették meg a kis hegyi utakon. Ők a néni őseit jöttek felkutatni Lagrasse-ba, ahova hősünk is igyekezett, de előbb javaslatára tettek egy megállót Villerouge-Termenes váránál, mely egy épen megmaradt katar várként még tudott újat nyújtani. Aztán Lagrasse-ban elbúcsúztak, s ő az apátság és a középkori falu felfedezésére indult. De ekkor már inkább az érdekelte, hogy tud megérkezni álmai városába. Hisz csúnya fekete fellegek gyülekeztek, ilyen forró nap után nem is meglepő a vihar, no de áprilisban?! Egy vasasként dolgozó fickó el is vitte a kis kihalt úton Trebes-ig, ahonnan már csak néhány kilométert kellett megtenni, de ez nem volt könnyű az időközben szakadni kezdő esőben egy kétsávos gyorsforgalmi úton. Teljesen reménytelen helyzetben szaladt előre az úton és beállt egy felüljáró által védett helyre, ahol mázlijára hamar fékezett egy fél-holland gyerek, hogy bevigye a városba. Nem így képzelte az entrée-t. Felépítette a négynapos tervet, a végére hagyva a csodát, de az eső másképp döntött. De megérkezett, s ott volt a világ általa legszebbnek tartott városában, álmai netovábbjában: Carcassone-ban. Hamar megtalálta az ifjúsági szállást, ahol még vacsorát is kapott. Négy napja nem evett meleget, így még öt eurót se sajnált egy lasagne-ért. Nem is hitte azonban, hogy akkora adaggal kínálják meg, amit nem tud megenni. Pedig sose volt gondja az étkezéssel, annyit evett, mint egy állat, de ez még neki is sok volt. S hát hívta a város is, hisz még az éj beállta előtt látni akarta. A következő 15 óráját nem lehet szavakba önteni, ezt az érzést úgy szokták mondani, hogy katarzis. Szinte sírt örömében. Legszívesebben világgá kürtölte volna, hogy itt van, világgá is kürtölte, otthon is sokan meghallották. Álmai beteljesültek. Sehova nem vágyott úgy e földön, mint ide, s most itt volt. Nem érdekelte, hogy esik az eső, vagy süt a nap – hát az eső esett inkább. Majd megérkezett csakhamar a sötét, ami még nagyobb élményt nyújtott. Ez volt az igazi álma, éjjel látni a várost. A várost, melyet két tökéletes városfal övez, bástyákkal, tornyokkal, s nyugati falánál a csodás grófi kastéllyal, mely még több és több bástyát és tornyot tárt elé. Négy nap alatt annyi mindenen ment keresztül, már nagyon fáradt volt, de még csak most kezdődött az igazi túra. Aznap éjjel három órát csavargott a városfalak körül, hol távolabbról, hol közelebbről szemlélve, majd egy rövid hétórás alvás után reggel újabb négy órán keresztül nézte a csodás falakat, tornyokat, s nem tudott szabadulni tőle. Továbbra is szemerkélt az eső, de kit érdekelt. Ez az érzés szavakkal egyáltalán nem érzékelhető. Csak ment a falak mentén. Délben aztán már elillant a reggeli hatása, s így a szuvenírvásárlás után evett még egyet kedvenc vára tövében, majd hazament. Igen, haza. Tervezett még mást is, de ezek után már úgysem tudna igazán örülni semminek, hisz innen már nincs feljebb. A csúcson kell abbahagyni – szokta volt mondani az egyszeri labdarúgó is. Ő is így tett. Meghát az eső is egyre vészesebben közelgett. Elindult hát kifelé a városból, s sikerült találnia egy stopposhelyet, ahonnan még utolsó pillantást vethetett álmai városára. Szervusz Carca! Csak így becézgette, hisz már oly bensőséges viszonyba kerültek egymással. Hiába, szerelem volt ez első látásra, de most már el kellett engedniük egymást (hát hiába vannak még beteg emberek ebben a világban. S bár már iszonyú fáradt volt, s egyre jobban esett az eső is, most már küzdenie kellett. Már esernyőjét is elővette, amikor hirtelen megállt egy autó, aki nem hinné el senki, a Nancy melletti Toulba igyekezett (ez 900 km ugye). Bár most nem tervezte polák barátai meglátogatását, megelégedett Lyonnal, de hát hogy 500 km-t egy autóval megtegyen ez maga volt a csoda. Az Audit vezető katonagyerek, aki megjárta már kétszer Új-Kaledóniát, de volt Gabonban és a Közép-Afrikai Köztársaságban is kiküldetésen jó barátja lett. Az út alatt végig hatalmas esőfüggönyön törték át magukat, s így érkezett meg Lyonba, hogy kipihenje magát, no meg hogy jól megérdemelten dolgozzék is.

Befejezés

Élete egyik legszebb utazását szombati egésznapos munkás elfoglaltság után elmesélte román barátainak, miközben palacsintát majszolgattak. Majd vasárnap kedves vendége érkezett Nancyból, legjobb polák barátnője, Kasia látogatta meg, akivel két napot töltöttek együtt. De ez már egy másik történet.

Itt a vége, fuss el véle…

Grimm fivér
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina