Périgord és az óceán - DNY-Franciaország, Toulouse, BDX környéke

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. ápr. 27.  - 2005. máj. 01. (4 nap)

0 hozzászólás I 7 873 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Albi  Arcachon  Bordeaux  DuneDePyla  Lascaux  Périgord  Quercy  stoppolás  Toulouse  világörökség 

Jöttünk, láttunk, visszamennénk – utazás az időalagútban

Miután az esőfellegek elvonultak, és sikeresen befejeztem munkám, nem átállottam egy kisebb utazással megajándékozni magam Szent György napja alkalmából, s régi vágyam, Bretagne lebegett a szemem előtt. Bretagne-ba nem érdemes egy hétnél rövidebb időre menni, viszont nagyon kell vigyázni az idővel, hisz elég jellegzetes óceáni éghajlatában nem kellemes a stop. S mivel a következő héten is egy-két napra hasonlót jósoltak a helyi időjárás-művészek, így egy heves jobbkanyarral Périgord-ot jelöltem meg utazásom célpontjának. No most lehet, hogy ezzel megleptem egyeseket – hisz ki hallott már erről a tájról, talán csak konyhája ismert felénk – a kacsamáj, a szarvasgomba és hasonló finomságok. No de egyéb? (újabb tárgynyeremény-sorsolásunk alkalmából e heti kérdésünk: a levél e pontján nevezz meg 3 nevezetes dolgot Périgord és Quercy tájairól) Mégis így utólag elmondhatom, hogy Európa egyik legszebb térsége, igazi gyöngyszem. S a már szokásos elképesztő hepiend ezúttal sem maradt el. No de csapjunk a lovak közé, induljunk neki a közel 3000 km-es hatnapos túrának – most sem fogtok csalódni a csavargók fejedelmében :)

Kedd délután nekiindultam, hogy még aznap eljussak Toulouse vagy Bordeaux városába, mely nem fekszik túl közel Lyonomhoz, egyik több mint 500, másik 700 km-re. Útközben olvasom a Metro-ban, hogy holnap lesz az Airbus380-as kipróbálása – gondolám, jó lenne látni. De hát Lyont dél felé elhagyni sose könnyű, no de bízzunk benne, hogy mihamarabb sikeredik. Nem is kell sokat várni, hogy egy házaspár el is vigyen az 5 km-re lévő Elf kútig, ahonnan már gyerekjáték nekem bárhova eljutni. Ezúttal egy német kamion gondolta úgy, hogy a következő 400 km-t velem a fedélzetén teszi meg. Hát nem volt semmi. A fickó csak németül beszélt, az én germántudásom pedig a „tankstelle”-szinten kimerül, így érdekesnek tűnt a hosszú út. A kamionnal még az is a baj, hogy lassú, és négy óránként pihenőt kell tartania. No mindegy, ez egy luxus-Volvo volt, a fedélzetre még a cipőmet sem vihettem fel, azt a zárt lépcsőn kellett hagynom. Útlevél-ellenőrzés is volt. De jól elvoltunk, még beszélgettünk is. Nem is gondoltam, hogy azzal a kb. 50 szóval amit tudok használni, ilyen jól elleszünk. No persze azért többségében csendben voltunk, vagy olvastam – készültem az útra, hisz kivételesen még keveset tudtam a jövendőbeli utamról, csak a sarokpontok voltak meg. No meg néztem a Rhone völgyében sárgálló repceföldeket és a fölöttük emelkedő hósipkás középhegységet. Aztán megálltunk, mert sofőrünk zuhanyozni akart. S így ment ez 3 benzinkúton keresztül, merthogy sehol nem talált. Aztán megint megálltunk, ezúttal egy pihenőnél. 1 stunde. Azaz most egy órát itt maradunk. No szép, még alig jöttünk, s most még egy óra itt a semmi közepében. Míg elszaladtam dobni egy sárgát, ő szépen kipakolt a piknikhez: két szék, egy asztal, gázfőző, ravioli – s mindez a kamion oldalára festett csodás matterhorn-i környezetben. Majd beültem az árnyékba olvasgatni, mire aztán végre tovább indultunk, s már nem is álltunk meg csak Narbonne-nál, ahol búcsút vettünk egymástól. Előtte azért volt még egy igazi nagyszám – kiderült, hogy az emberiségnek azért mégis a zene a közös nyelve. Együtt énekeltünk és táncoltunk a Daddy Coolra, meg Bonnie Tylerre – hát az valami megmosolyogtató volt. Aztán mondám neki, hogy: „Das ist meine tankstelle, stop, bitte” – s itt véget ért közös utunk. Ekkor már sejtettem, hogy BDX-be nem fogok eljutni, de Toulouse-sal is elégedett voltam. Főleg mivel új sofőröm egy repülős volt, aki maga is a dekollázs-ra, azaz az Airbus felszállásra igyekezett. Állítólag 50 ezer ember látta a helyszínen, no meg a toulouse-i főtérre is több ezer embert vártak. Szóval úgy döntöttem, hogy első programként megjelöljük az A380-ast. S mivel útitársam is felcsigázott, hisz korábban Sierra Leone-ban, Líbiában, Kamerunban dolgozott az aviatikában, s a nyugdíj előtt egy évvel rengeteg tapasztalattal rendelkezett, így az érdeklődésemet eléggé felkeltette. S mivel állítása szerint délután 3-kor lesz a fellövés (a fedélzetén 2 francia pilótával és 4 másik mérnökkel – nagy fricska az angoloknak, hogy franciák vezethetik először az európai óriásgépet), így a délelőtti városlátogatás is belefért. No de először szállást kellett találni. S elsőre én ingyenes szállásban gondolkoztam, melyet hamarosan meg is találtam a Garonne partján. Mivel a magas vízállás miatt le volt zárva a rakpart, így nyugodt lehettem, hogy a bokrok takarásában senki nem fog zargatni, s tuti helynek tűnt – idáig a víz se jön fel, egy bokor, mint egy sátor fed le 3 m2-t. Mint egy igazi clochard a Katalán-híd tövében. Ez az élet Babolcsai néni!
Itthagyván táskám szokásos éjszakai túrámra indultam, hisz miért pont ez lenne az első déli város, melyet nem nézek meg éjjel is, meg nappal is. Végül 2,5 órán keresztül mászkáltam a 700 ezres városban, hisz nem kis teret kellett bejárnom. De hát a Place du Capitole, a főtér valami csodálatos volt – tiszta Madrid – egyébként is az egész város inkább spanyol, mint francia, főleg a mentalitás. És már készültek nagyon a holnapi nagy bulira, fújták egész éjjel a lufikat, hisz több ezer emelkedett a magasba a fellövés pillanatában. No aztán egy nagy séta a Szt. Sernin bazilika, a bájos Szt. György tér, majd a Szt. István székesegyház, s irány vissza a Garonne-hoz. Éjfélkor aztán lekapcsolták a villanyt, így már csak az általam még ekkorának sose látott hold maradt a hazaútra. De nem zavarta ez a több ezernyi embert, akik a folyóparton, az utcákon, a kávézókban, igazi mediterrán módra éjszakáztak. Hiába, ez dél, ráadásul Párizs után a második legnagyobb diákváros. A diákok pedig köztudomásúlag a legjobb fogyasztók, fel is virágoztatják a helyi szolgáltató szektort. No de menjünk haza, aludni egy jó nyolc órát. Reggel aztán táskám továbbra is odahagyván 9-kor mentem vissza a városba (azaz a túlpartra – hisz lényegében a belvárosban aludtam), hogy az éjszakai útvonalat végigjárva csodáljam meg a Rózsaszín várost (nevét onnan kapta, hogy itt állították elő a pastel-t, magyarul a város gazdagságát és koloratúráját a festékipar hozta meg). A jakobinusok csodás kolostora után értem a főtérre, ahol kiderült, hogy a fellövés reggel 10 és 10.30 között lesz, így a reptérre már nem tudtam kimenni, de a repülés városának főterén összegyűlt többezres tömegben csápolva örültem és kurjongattam én is, mikor 10.29-kor sikeresen felszállt a 850 fős A380-as óriásgép – s utána több ezer lufi is látványos showműsor keretében. Hisz történelmet írtunk, ekkora utasszállító gép eddig még nem szállt fel soha – s én ott voltam a történelem sugárútján (a XXI. századból ezután visszaindultam az időalagútban, hogy a végén 17 ezer évnyire jussak, de erről majd később).
Szóval nem húzom tovább a szót, megnéztem a várost a korábban már említett templomokat (elképesztő szépségű templomok vannak errefelé, s mind különleges valamiben), voltam a Canal du Midi partján, majd beültem egy étkezdébe egy fííínom amerikai merguez-re (sült krumplis, valami csoda-kolbászos szendvics), majd az óváros és az Augusztin-múzeum bejárása után a hetedik órában úgy gondoltam, hogy itt most befejezem a városnézést, s a táska felvételezése és uzsonna után kimetrózom a városból. Merthogy metrója Toulouse-nak is van. Már annyira megszoktam, hogy mindig kártyával fizetek, hogy még egy metrójegyet se veszek készpénzért (készpénz alig szokott nálam lenni – üzenem a zsebtolvajoknak!) – de itt a magas limit miatt csak 10-et vehettem volna. Persze itt csak az automata árul jegyet, hisz a humánerő drága. Így aztán megpróbálok valahol váltani, de persze sehol se sikerül, végül is egy nyalókára kellett beruháznom, hogy utazhassak. No mindegy, végülis eljutok a városhatárába, az autópálya-feljáróhoz, ahol az első autó rögtön felvesz – még oda se értem a placcra. No csak így tovább. Kivételesen egy idős (s EU-alkotmánypárti) repülőgépszerelővel és feleségével utazom, egész Albiig. Valami fantasztikusan elbeszélgettünk, szinte már unokájukként tekintettek rám. Sajnáltuk is, hogy vége lett az utazásnak, de hát ez sokszor van így. Mivel a városhatárban raktak ki, így még egy jó 2 km-es sétával értem be a Tarn partján fekvő elképesztően gyönyörű városba. Különösen így estefelé, a naplemente által megvilágítva jönnek elő azok a színek, melyek igazi bájt kölcsönöznek a katar albigensek székvárosának. Kevés ilyen katedrális van, mint itt találni, egy téglából épült igazi román erőd (a püspökök nagyon félhettek a kataroktól), egy elképesztő gótikusan csipkézett bejárattal. S mindennek tövében a város leghíresebb szülöttének, Toulouse-Lautrecnek a múzeumával berendezett soktornyú kastély ereszkedett a Tarn-ra. De az óváros kolombázsos téglaházai, templomai, kerengői is mind tudtomra adták, hogy egy igazi hepienddel zárult első napom.
No de annak ellenére, hogy már 9 óra volt még nem volt vége. Kivételesen úgy döntöttem, hogy az éjszakai fényben csillogó Albit botor módon nem nézem meg, hanem a 20 km-re fekvő Cordes felé veszem az irányt. Egy fickó hamar felvett és el is vitt a város széléig, ahol egy 20 perces várakozás után felvett egy exstoppos. Az ilyeneket nagyon szeretem, én is ilyen leszek nemsoká. Úgy látszik e nap csak szuper stoppok sikeredtek, de ez is valami elképesztő volt. Már az úton nagyon jól elbeszélgettünk, de ami ezután jött. Mondtam, hogy valahol a kisváros mellett megaludnék. De – mondta – előbb felvisz a hegy tetejére épített városba, megmutatván annak éjszakai szépségét – készíthettem pár fotót is, még a 130 méteres kútnál is magálltunk egy időre, ahol féleuróért lenézhettem a kivilágított mélységbe. Aztán elmentünk keresni szállást több helyen is, s végülis egy a várostól 4 km-re lévő kempingben rakott ki, s még 20 euróval is megdobott – szegény magyar diák ne éhezzen – nem vagyok ugyan rászorulva, de hát ha tukmálják. Sátorállítás (töksötétben egy új sátrat először felállítani nem is olyan könnyű), majd alvás. Reggel iszonyú harmatban pakoltam össze, hogy visszajussak a városba. Ekkor már éreztem, hogy ez a nap nem lesz olyan baba, mint az előző. 2 km-t gyalogoltam, mikor végre felvett egy helyi fickó a maradék 1,5 km-re. A város kijáratánál szokásos módon megszabadultam táskámtól, hogy egy nagyon kellemes kétórát tegyek egy igazi romantikus sétákra módot adó kisvárosban, mely tele van középkori igen-gótikus házakkal, kolombázs is akad dögivel, no meg a panoráma is lélegzetelállító.
A júliusi hőség is lélegzetelállító volt, már délelőtt is, be is nyaltam egy pisztáciafagyit. Majd vissza a táskához, s irány a stop. No de senki. Dögmelegben nem esik jól az ácsorgás – végül egy fiatal gyerek arrébb visz 10 km-rel. No de onna még Figeac elég messze, legalább 60 km-re volt, s senki nem járt errefelé. No mindegy, 2 km-t lesétálunk, hátha majd ott. No de a rozoga térddel rendelkező nagyhátizsákos vándor számára nincs rosszabb 10%-os lejtőn ezer fokban való leereszkedésnél. Nem is esett túl jól, zörgött is a kalács. De a tarka réttel, majd erdővel övezett szerpentineken leértem a szép kis várral büszkélkedő Aveyron-és Vaire-parti falucska, Laguépie központjába. Hát, ha nem is a világvége, de a közlekedés déltájban nagyon arra hasonlított. Előbb felmásztam egy hegyre, majd a sikertelenség miatt visszamentem, hogy vonattal próbáljak meg eljutni Figeac-ba. Azért is döntöttem a vasút mellett, mert a vonat áttört az autóval járhatatlan Aveyron-szurdokon tucatnyi hídon és alagúton keresztül. No azért legalább Najac-ig megpróbáltam eljutni, míg a vonat nem jött, de végülis csak a vonatról láthattam annak várát. Figeac újabb csodával ajándékozott meg. Miután táskám szokás szerint a templomban deponáltam, elindultam, hogy egy kétórás túrát téve felfedezzem az igazi középkort, hisz kivételesen ez a kisváros is tömve volt gótikával és kolombázzsal. No meg a két gyönyörű templom – egyik egy elképesztő kápolnával, másik egy csodaszép barokk faoltárral – a bizonyos Kosuth által megformázott írások tere (a földön hieroglifák, arab és latin betűk jelezték a művészi koncepciót).
Bevásárlás után elindultam a város szélére, ahol ugyan kellett várni 20 percet, de aztán egy quercy tájszólásban beszélő fickó jeep-jén egészen Themis-ig eljuthattam, ami már majdnem félúton volt következő célomig – amiért igazából ebbe a régióba jöttem. Ez már a Causses, a Quercy regionális nemzeti park. A Causses egy táblás mészkővidék, ahol csak a birka él meg – no meg a kacsa, hisz ez már a kacsamáj fővárosa. És ugye a fenyő, melynek latin nevéből levezethető Quercy elnevezése is. Nekem viszont itt nem sok élettér adódott. Csak vártam, elmajszolván egy félkiló gumi-krokodilt – s közben azon morfondíroztam, hogy miből, s egyáltalán minek gyártják ezt a baromságot, hisz nem is olyan jó, bár olyan mint a drog, ha egyet megeszel, megennél egy egész farmot. Már félszemmel kerestem a szállásnak valót, mikor egy hölgy megállt, s bár nem oda tartott, de elvitt egész célomig. Útközben azért megálltunk, hogy vegyünk három hatalmas doboz kacsaszívet – a gyártótól – így tehettem egy kis üzemlátogatást egy kacsagyárban – vásárlás mellett viszont nem döntöttem, mert már mehettem is volna haza.
Szóval ezzel a hölggyel jutottam el Rocamadour-ba, a talán legszebb fekvésű francia községbe, a híres búcsújáró helyre. A közel 150 méteres sziklafal tetején lévő kastély által védelmezve a hegyoldalba épült fenomenális búcsújáróhely a Szt. Jakab-zarándokútvonal egyik fő állomása. S harmadik szintként lenn található a falu, majd még lejjebb az Alzou torrens völgye, melyben egy kiadós zuhé után életveszély közlekedni – láttam a víz tönkretett hidakat. Sz’al egy óriási kanyonban egy igazi kincsesbánya.
A hölgy előbb kocsival végigvitt fenn, majd lenn is, majd fenn rakattam ki magam, s táskám elrejtése után egy hatalmas háromórás sétát tettem. A templom valami csoda volt, benne a híres fekete szűz kápolnával, és a gótikus gótikávál. Majd le a városba, aztán a hegy túloldalára – futva – hogy még lássam a várost naplemente előtt, majd vissza a városba, ismét a túloldalra, hogy lássam éjszaka is. Mint egy őrült, ki letépte láncát. De ekkor már nagyon hiányzott az elmulasztott vacsora -. De még sok volt hátra. Ugyanis – mint az már sokszor kiderült, nagyon vonzódom a nyugdíjasokhoz, s útjaim is a mohó nyugdíjasokéhoz hasonlítanak – még amíg lehet a lehető legtöbbet látni a lehető legrövidebb idő alatt. Szóval találkoztam egy kaliforniai hölggyel. Ő is magányos utazó, én is. Ő is járt már Budapesten, én is. Rengeteg közös vonás. S mint a magányosok klubjában – átbeszéltük volna az éjszakát. De egy félóra után már iszonyú éhes voltam, így búcsút vettem tőle, hisz még sátrat is kellett állítanom.
Reggel fizetés után távoztam – no de nem a településről. Ez igen nehezen ment, pedig több úton is próbáltam elhagyni. Előbb észak felé. Húsz perc, semmi. Majd nyugat felé. Ugyanúgy. Kelet felé? No a hatásos „vasútállomás” felirat itt is nagyon bejött – s mivel az már a főút mellett volt, így a fiatal házaspárnak köszönhetően, most már sínen voltam – részben. Azért itt is el ment egy negyedóra, mikoris egy Pikardiából nemrég ideköltözött rocamadour-i sörözőtulajdonos hölggyel eljuthattam Martel-ig. Innen aztán életem egyik legcsodásabb napja vette kezdetét, ennyi mindent látni egy nap alatt, talán még sose sikerült. Köszönhető ez annak is, hogy a következő bájos stoppal végre magam mögött tudhattam a stopposoknak nem ajánlható Lot megyét, s megérkeztem Périgordba, azaz Dordogne megyébe, Aquitanie régióba. Mondhatnám, hogy a stopposok paradicsomába. No de térjünk vissza a héttorony városába, no nem Isztambulba, hanem Martelbe, ahol egy kis sétával felfedezhettem ezt a kis középkori falucskát, ahonnan aztán egy 80 éves bácsival mentem egész Souillac-ig. Nem akarok nagy szavakat használni, de megint életem egyik legjobb stopja következett. Imádom a nyugdíjasokat, meg ők is engem. A bácsi útközben bemutatta nekem a messzeföldön híres périgordi diófaligeteket, annak minden korosztályát, az öregektől az ifjú palántákig, majd a Souillac körüli 7 viaduktból háromhoz is elzarándokoltunk (egyet a fritzek felrobbantottak – mesélte a 17 évesen az ellenállásban aktívan résztvevő papi), hogy aztán a városban is vigyázzon táskámra, míg megnézem a sokkupolás 11. századi Szent-Mária templomot. Aztán búcsút intettünk egymásnak, hisz én Sarlat-le-Canéda-ba, a legszebb fekete-périgordi városkába igyekeztem. No de nem nagyon akarózott senkinek felvenni, aztán végre egy fura pár óriási Citroen egyterűjében juthattam el a vágyott városba. A libréville-i asszony vezetett, mellette ült vendée-i fehér férjura, aki 25 évet dolgozott Gabonban, s ebből lett a mellettem helyet foglaló kis rasta, aki valószínűleg bekakálhatott, mert nagyon mosolygott, s ugye más is erre utalt. No de megjöttem abba a városba, ahol a legtöbb középkori kalandfilmet forgatják, hisz a város ehhez korhű díszletet ad (a 17. század után itt szerintem semmi se épült, állítólag a 13. században 85 temploma volt!). A figeac-i sztorihoz hasonlóan alakult sorsom – táska a templomban, gótika és kolombázs, tornyok, sikátorok.
Egy valamiben különbözött. Hisz Périgordban egy valami kötelező. Enni. Be is ültem egy árnyas étterem teraszára, hogy egy igazi helyi menüt fogyasszak el. Előételnek természetesen kacsamáj pirítóssal, utána két óriási kakasláb (szerintem itt a kakast is hízlalják – nem is bírtam vele) természetesen egy jó pohár vörös Bergerac-kal. Már fel voltam fúvódva, mikor kihozták a sajtot. Nem hittem volna, hogy még belémfér, de ennyire finom sajtot még életemben nem ettem – dióval, salátával, s ugye a hegy levével. No aztán a desszertnek kapott fagyi már simán lement. Tudjátok mi a legrosszabb ezután (no jó, igen az is, hogy mindezért fizetni kell) – felvenni a nagyhátizsákot, s az áprilisi 32 fokban elindulni a város szélére stoppot fogni. Nehezen ment, de ott életem egyik legnagyobb élménye várt rám (no már megint). Egy hatvanas hölgy vett fel Domme-ig. S a kocsi. Rommel használta a második világháborúban a sivatagban – ez csak színében különbözött tőle (nem bézs, hanem ződ vót). Hát csodás dolog nyitott tetővel döngetni egy ilyen húszéves járgányban. Újra megérintett a történelem, s a hőség is az Afrika Corps körülményeire emlékeztetett. Cénac községnél búcsúztunk el, innen fel kellett mennem két kilométert a hegyormára épített domme-i fellegvárba, amit természetesen táska lenthagyásával, félig egy orrfennhordós párizsi hölgynek és fiának autóján tettem meg (amúgy is, leizzadva utálok bőrülésen ülni, pfuj).
Innen csodás kilátás fogadott a Dordogne völgyére, melyet a nap további részében igyekeztem felfedezni. Egy órácskát sétálgattam a szintén középkori faluban – ezt is mint errefelé mindent az angolok vásárolták fel – errefelé annyi angol van, mint Lotharingiában polák. S ugye az angolokat nem szeressük, különösen nem, ha stoppolásról van szó. Na de Pósalaki bácsival szólva – ugorgyunk. Irány vissza a táskához. Útközben utolértem egy genfi családot, s az öreggel (no nem majd a fiatalokkal) jól elbeszélgettünk, míg leértünk a folyó túloldalához. Itt aztán elváltak útjaink, én a 3 km-re lévő La Roque-Gageac-ba igyekeztem. A dögmelegre való tekintettel inkább stoppot fogtam, s egy Castelnaudba igyekvő fickó fel is vett. De én még La Roque-ban terveztem egy rövid megállót, így én ott kiszálltam egy félórára. Egy hatalmas Dordogne-parti sziklafalba épített néhány százfős falucska, erőddel, tropikus kerttel. Valóban elképesztő fekvés, csodás látvány. Mindezt természetesen táska nélkül, azt a bárkás néninél hagyván, hisz itt kisebb sétahajókázásra lehet befizetni, egészen a castelnaud-i várig – bátor és pénzes angol turistáknak. Viszont a nénivel jól összehaverkodtunk, s mivel műszakvége volt, el is vitt autóján a 3 km-re fekvő várig, s még egy ajándék hajós kulcstartót is kaptam tőle.
A 12. századi castelnaud-i vár állítólag az egyik leglátogatottabb Dél-Franciaországban a 7 eurós beugró ellenére. Engem viszont nem engedtek be félórával a zárás előtt, mondván hogy ennyi idő nem elég arra. Sebaj, a 7 euró megmaradt. No de a csavargók fejedelmének hiába mondják, hogy ide már nem juthat be. Ha nem engedik be az ajtón, más megoldás után néz. Például bemászik az épp felállványozott északi falon, ahonnan amúgy is nagyon szép kilátás nyílik a Dordogne völgyére. Aztán vissza a Dordogne partra, hisz még aznap mindig várt rám nem is egy program, annak ellenére, hogy már hét órát is elütötték. Kedvenc térdpróbáló 15%-os lejtőmön értem le a folyópartra, ahol hamarost meg is állt egy autó, benne Miss Périgorddal. Na jó a címet még lehet, hogy nem nyerte el, de a pártatlan zsűri egyértelműen neki ítélné, ha indulna a versengésben. Igaz én csak néhány kilométeren élvezhettem társaságát, hisz Beynac-et-Cazenac nem volt messze. Ott – nem fogjátok elhinni – egy Dordogne-parti sziklafalra épült várcsoda várt. No meg egy román templom, néhány középkori ház. Aztán a sziklafalon leereszkedtem – útközben egy négyszobás barlangot ki is néztem egy esetleges éjszakázásra – hisz a folyópartról csodás panoráma fogadott. Aztán visszatértem táskámért, hogy még tovább tudjak állni, hisz szerettem volna még sok kilométert megtenni e nap a késői órára kevéssé tekintettel, bár ekkor már tudtam, hogy erős áprilisi tréfaként kisebb napszúrást is összeszedtem.
Vigyázzunk – óceáni éghajlaton. Ezt csinálja valaki utánam. Szóval egy fedélzeti komputeres bőrüléses BMW-n, két szimpatikus úriember társaságában jutottam el a világ prehisztorikus fővárosába, Les Eyzias-de-Tayac-ba. Már sötétedett, de ennek ellenére én csak valódi életet láttam itt – birkák, vízesés. No azért a Cro Magnon szálloda jelezte, hol is vagyok. De mint kiderült célom, a lascaux-i barlang még 20 km. De a vándor sose adja fel, és lő, negyed tízkor fel is vett egy nagy vagány tinédzser és barátnője, s el is vitt Montignac-ba, végig a prehisztorikus völgyön – a holdfénynél láthattam a híres Szt. Kristóf telepet. Zárásként megnéztem Montignac fényeit, kis sétát tettem a városban, majd elmentem a kempingbe, hogy hamar nyugovóra térve reggel fitten és korán ébredhessek, hisz állítólag hamar kell érkezni a pénztárhoz, mert limitált a jegyeladás. Terveztem, hogy elsőként megyek oda, hisz én hozzászoktam ehhez például a hazai régi szép szoctám-pályázás kapcsán. De reggel még negyed órát kellett várnom, hogy fizethessek a kempingben, így alig negyedórával nyitás előtt értem oda. De a második ember csak 5 perccel 9 előtt érkezett oda, így még tehettem egy sétát a faluban. No jó, biztos júliusra vonatkoztak ezek a jótanácsok.
Innen még 2 km volt a barlang, ahová fel kellett küzdenem magam a már reggel féltízkor is izzó napon. A lascaux-i barlangot 1940-ben fedezték fel, de 1963-ban már be is zárták, mert hála a több mint egymilliónyi turistaözönnek alaposan rongálódott a kilélegzett CO2 miatt. Így egy közeli kőbányában létrehozták annak másolatát, Lascaux II-t, ahol eredeti technikával (kézzel, köpettel, stb.), s eredeti festékanyaggal megfestették az állítólag tizenhétezer éves unikálisan többszínű (ehhez hasonló csak az Altamira) tucatnyi bika, tehén, bölény, ló és szarvasformákat. Ez egy hatalmas élmény volt, mindenfelé ezek a festmények – igazi művészi kivitelezésben. Egy nagy terem: a bikák terme, majd egy folyosó, mind-mind lenyűgöző rajzokkal telefestve.
No de menni kell, hisz a vezetőnk azt mondta. Én még megkerestem az eredeti világörökség barlangot, majd lenéztem a csodás panorámában Montignac felé, hogy visszatérve oda, elinduljak, magam mögött hagyva a tölgyesei miatt feketének nevezett Périgordot, átmenve a szinte hófehér talajú Fehér-Périgordba, annak is székvárosába Périgeux-be. Egy elvált párizsi nő hamar felvett, aki megmutatat nekem a 4 éve vásárolt 14. századi házát az út mentén elhaladtunkban, majd a főútnál kirakott le Lardin-nél. Itt hamar felvett egy furcsa fejű fickó, aki megmutatta nekem a Fehér házat (azt nem tudta viszont, hogy melyik az eredeti, ez vagy a washingtoni – ő erre szavazott). Az ő háza mellett is elhaladtunk, de ő is arrébb vitt egészen Fossemagne faluig. Itt viszont jó félórát küzdöttem a hőséggel, míg végre egy furgon megállt. Egy 3 évig Romániában is dolgozó étteremtulajdonos fickó, aki szidta a román, a francia rendszert, s elhatározta, hogy disszidál Írországba, s ott nyit jó kis périgordi étteremet.
Périgeux-ben található egy római és egy reneszánsz város, egy katedrális (Szt. Front), mely a velencei Szt. Márkhoz hasonlít, illetve az isztambuli Hagia Sophiahoz – tele tornyokkal, kupolákkal. Egy lenyűgöző, építészetileg is szemet gyönyörködtető város.
No persze a hőségben jólesik a pisztáciafagyi, meg egy igazi périgordi uborkás szendvics mielőtt elhagynánk a várost. Hamar felvesz egy hajléktalan nő, vagy férfi – bocsássatok meg, de ezt nem tudtam kideríteni, ivarvizsgálatot meg nem akartam csinálni. Aszongya, hogy nincs lakása, így olcsóbb, csak egy rozoga autója- hol itt alszik, hol ott, ár szakmája van, kertész. Az Auchanig vitt, onnan hamar egy északról leköltözött, RC Lens szurkoló postás és két csemetéje vitt az autópálya bejáratáig. Mivel új az autópálya, nem sokan járnak rajta, meg drága is – így elfogadom az invitálást a National-ra, azaz a főútra – bárcsak alig 15 km-re visz el a szavojai úriember bérelt autóján Mussidan-ig. No itt a vég – senki nem vesz fel – meg is próbálok visszajutni a sztrádára – de ki tudja mennyit kell gyalogolnom, hisz a térképen még nincs rajta. Már teljes reménytelenségben vagyok, mikor megáll egy autó: egy anya, két gyerek, egy kutya, teletömött rozoga Citroen. Gondolom hogy elvisznek a peázsig. Vagy talán egész Bordeaux-ig. De nem akarok hinni a fülemnek. Arcachonba mennek. Látták a táblám, s visszajöttek értem, hogy együtt jussunk el az óceánhoz. Igazán le voltam döbbenve, nyűgözve, szinte könny szökött a szemembe a z örömtől. A hátralévő 150 km fantasztikus volt. Olyan tipikus hatvanasévekbeli Brigitte Bardot-filmekből ismert fíling, mikor letekert ablakkal megyünk a nap után az óceánpartra – valami felemelő út volt. Épp naplemenetekor értünk a parthoz, köszönhetően annak, hogy asszonyunk 140-nel tepert ennek érdekében (mikor vége volt a sztrádának ő még úgy gondolta, hogy nincs, de mikor a szembejövő kis Twingo egy előzésnél már alig tudott lehúzódni a szürkületben vele szembe frontálisan érkező autónkkal szemben – no ekkor, de csak egy kicsit aggódtam. Aztán ők mentek vadkempingezni, engem meg vártak a hűs habok. Nem akartam elhinni. Ott álltam Európa legnagyobb homokdűnéjének tövében, az óceán partján, a még pírben pompázó eget és a végtelent csodálva. Igazi hepiend. Majdnem sírtam. Mindig a sziklás tengerpartot szerettem – de csak azért mert még nem jártam itt, Európa Szaharájában. Nekem eddig csak Fülöpháza jutott. Persze egyből felöltöttem úszódresszem és berohantam a fagyos áprilisi óceánba. No jó csak térdig, de akkor is. Nem akartam sehova se menni, de mégis, fel a dűnére, míg még látok. Fel is szaladtam – na ez kell még a térdemnek, mikor 120 méteres szintkülönbséget kell legyűrni, 20 cm mélyre süllyedve. De persze hogy megérte. Aztán vissza a tengerpartra, majd most már a nagyhátizsákkal vissza a dűne tetejére, hogy az éjszakát a sivatagban töltsem. Felvertem a sátram egy helyen, ahol a szukcesszió már előrehaladottabb volt, hogy ne legyen mindenem még jobban tiszta homok – igaz ehhez szögesdrótot kellett áthágni – s mezítláb nem kellemes mászkálni sötétben olyan süppedős homokban, mely tele van rozsdás szögesdrót maradványaival.
Reggel 8-kor keltem, s összepakolás után indultam a dűnére, hogy egy nagy túrát tegyek a 3 km hosszú, 150 méter széles sivatagban – ahol szinte teljesen egyedül voltam ebben az időpontban, mezítláb pólóban, rövidgatyában, az ekkor még kissé hűs homokban küzdöttem túl magam a hepéken és hupákon. Mint egy berber törtem előre, tőlem balra a Landes napóleon korabeli, óriási feketefenyvese, jobbra az óceán, alattam meg ki tudja hány tonna homok. Aztán lementem a partra, hogy mint kedvenc hawaii Magnumunk, a reggelt óceánparti futással kezdjem. S aztán: egy jó órát, másfelet a vízben –egyre jobban elmerülve. Mondjátok meg, van e csodásabb dolog annál, mikor egy ilyen helyen állsz az óceánban május 1-jén, az érkező hullámok felcsapnak, majd visszatérve viszik magukkal a lábad alól a talajt – csodás szédülést okozva (na jó talán egy dolog jobb ennél, mindez augusztusban, s a dűne mellett a kivilágított Carcassone várával :)
Hát megint megvolt a katarzis, de lassan indulnom kellett, meg a nép is beindult, 10-kor már turisták tucatjai érkeztek, mikor felmarkolva elhagytam a helyet, már legalább 150-en voltak a gerincen. Én viszont otthagytam őket, most már élvezzék ők, rám vár még Bordeaux és a hazatérés.
Egy platós Toyota hamar elvisz az arcachoni körforgalomig, onnan egy csendes fickóval jutottam be BDX-ba. Azt hiszem kicsit sok voltam, már magamnak is. Sajnos van egy betegségem, mozog a szám. Túl sokat. S egy ilyen csendes ember mellett ez már nekem is feltűnő. Szóval folyt belőlem a szó szokás szerint, de most ez egy nagy monológ volt, a nagy mackó meg csak mosolygósan hallgatott. Azt azért kihúztam belőle, hogy bútorárus, s a biznisz jól megy. De aztán megérkeztünk a girondisták városába. Minden hónap első vasárnapja autómentes nap a belvárosban, így most nagy mázlim volt. Ráadásul május 1, sok ember. BDX-ban néhány éve óriási projektbe kezdtek. Amúgy is urbanistáknak feltétlenül ajánlott, hisz a haussmann-i városrendezés talán egyik legszebb példája a világon, elsősorban a Garonne parti klasszicista épületek. No de az elmúlt években egyidőben építették meg a város három villamosvonalát, s tisztították meg a város nevezetességeit az évszázados kosztól. Néhány éven belül a város egy igazi élhető város lesz – most még hihetetlen a káosz (bár egy-két évvel ezelőtt volt itt igazi kupleráj). A part mellett horgonyzó óriási hadihajó megtekintése után május 1-jéhez méltóan vettem egy duplavirslis óriáshotdogot, BDX-hoz méltóan egy pohár bordóit, s azzal elegyensúlyoztam a városligetbe. Egy évvel ezelőtti londoni élmények törtek fel a parkban sütkérező emberek láttán, s itt fogyasztottam el bordóim. Aztán táskám deponáltam a katedrálisban, rábízva a képeslapárusra, és egy kétórás túrát tettem a belvárosban, a parton, megnéztem az összes városkaput, s mindent, ami fontos Bordeaux-ban. Aztán viszont már indulnom kellett, hisz 4 óra is elmúlt már, Lyon pedig még 800 km. És ekkor nem hiszek a szememnek. Velem szemben biciklizik régi palesztin barátom, a sebhelyesarcú Jamal, akivel még augusztusban jártunk együtt a nyelvtanfolyamra Nancyban, de aztán ő ideköltözött át. Gondoltam is napközben rá egyszer, de ki gondolná, hogy egy 700 ezres városban így összefutunk. S ráadásul a következő nap indult Szenegálba, ott folytatni orvosi tanulmányait, majd Burkina Fasoba is készül önkéntesnek. Na de aztán búcsúzom, mert már tényleg menni kell.
A benzinkutat elérve hamar találtam egy párt aki felvitt a sztrádára, s a peázs utáni kútnál rakott csak ki, ahonnan egy Toulouse-ba igyekvő házaspárral utaztunk vidáman. Hiába ők is nyugdíjasok. A papa nagyon hevesen és indulatosan politizált, s mindig kijavította nyelvtani hibáim, a hölgy mindig felhozta kubai nyaralásukat, amikor sok stoppost felvettek, de járt ő már Peruban, Kínában, stb. – mondjuk egy ilyen Mercedesben ülő házaspártól el is várható, hisz látszott hogy nem négynapos bagettet aprítanak a tejbe. De sajnos a beszédnek vége lett, mert Toulouse előtt elváltak útjaink. Itt elég sokat vártam, mire egy csendes házaspárral utazhattam egészen Montpellier-ig – s útközben újra megcsodálhattam éjszakai fényben úszó Carcassone-om. Mint egy óvodás, olyan mosoly költözött arcomra. Este 11 volt, de hát ilyenkor még lehet valakit találni, bár nem könnyű. Végülis találtam egy fickót, aki Genfbe ment, s Lyont is érintette, de mondta, hogy hullafáradt alszik félórát, utána viszont elvisz. Így nyugodtan megvacsoráztam, majd a hidegre való tekintettel járkálgattam, míg felébredt.

Innen aztán egy hihetetlen út vette kezdetét. A hátralévő 300 km-t hat óra alatt tettük meg, szinte minden benzinkútnál megálltunk egy 15-20 percre aludni, kávézni, pisilni – de amikor mentünk akkor is látszott, hogy nehezen bírja ébren (mint egy ittas vezető, nem tudott a sávban maradni) – remélem elért Genfbe. Lyonban aztán reggel 6-kor rakott ki, s innen egy kis sétával juthattam haza, hogy hunyjak egy 5 órát (bár azért a kocsiban én elég sokat voltam csukott szemmel).
Fantasztikus út volt!
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina