Párizs vérben, Nancy fényben, Chirac kéz a kézben

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. máj. 06.  - 2005. máj. 12. (6 nap)

0 hozzászólás I 3 518 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: baleset  Chirac  Genf  kézfogás  Lyon  Nancy  Párizs  stoppolás  világörökség 

Remélem most már megszoktátok a hihetetlen történeteimet. Mindig próbálom egyre feljebb tenni a lécet, de szerintem e sztorimat nehéz lesz majd felülmúlni. Volt benne pátosz kín, kaland, horror, vígjáték és még annyi minden más.

Csütörtökön 14.30-kor érkezett apukám Genfbe, így oda kellett sietni fogadni. De mivel Genf kevesebb mint 200km, így előtte még van rá lehetőség szétnézni a Léman-partján (ugye a Genfi-tó csak nálunk neveződik ilyenformán, másutt Léman-tónak hívják). Szóval már kora reggel elindultam, 6-kor keltem, hogy egyrészt biztosan odaérjek, másrészt meg, hogy eljussak Yvoire nevű Léman-parti falucskába, melyet kedvenc témavezetőm és exfőnököm ajánlatára kötelezőnek éreztem meglátogatni.
Szóval kivillamosoztam Lyon határába (8 hónap alatt ez volt az első, hogy felültem a villamosra, ugye köztudottan olyan vagyok, mint a legkisebb sakkfigura, a paraszt polgári neve: gyalog), ahol egyből sikerült találnom egy stopot Chambéry-ig, egy fülbevalós kis haszongépjárműt vezető úriembernek köszönhetően. A szavojai főváros előtt cseréltem autót, mert bár utálom a bőrülést, nem tudtam ellenállni egy török úr Audijába való szívélyes invitálásnak. Na jó, ő már nem teljesen török, van már 30 éve, hogy odahagyta Trabzon városát, s anyja is francia volt. Most, mint a kebabosok és kereskedők kivételével szinte minden török, építkezésen dolgozik, no de nem maltert kever, hisz abból azért nehezen jönne ki egy ilyen autó – de milyen érdekes, talán harmadszor utazok törökkel, s mindnek bőrüléses Audija volt – ezek után el tudok képzelni egy isztambuli utcarészletet. Szóval ő elvitt Bonneville-ig, ami már igen közel van a svájci határhoz, s mivel már 10 óra előtt itt voltam, nem aggódtam. Szétnéztem a kisvárosban, hisz az Alpok vonulatai közé beékelődő völgyben aranyos kis központi tere, szép temploma és kastélya megért egy félórás megállást. De aztán megpróbáltam továbbállni, ami kisebb várakozás után egy algériai vicces fickónak köszönhetően sikeredett is. Az inkább vidékbarát fickó épp a rendőröktől jött, mert lejárt műszakija miatt attrocitások érték, s minden csendőr láttán köpött egyet. De nekem nem volt fakabát képem, így velem kedves volt, egy kastélynál még fotózni is megálltunk, majd egy általa jónak vélt helyen rakott ki. Nekem viszont ez nem volt igazán szimpatikus, s meg is szenvedtem, hogy egy kedvezőbb hely felderítése után félórás kínlódással egy sóderszállító teherautó fülkéjében folytathassam utam. Azonban egy helyen ki kellett szállnom, mert épp rakományt cserélt, s az nem jó, ha főnökei meglátnak egy potyautast e fedélzeten (egy régi auxerre-i eset jutott eszembe, déjá vu), de 5 percen belül visszaért az új anyaggal, s elvitt egészen Douvaine-ig, ahol vetettem egy sanda pillantást a helyi kastélyra és főutcára, de gyorsan továbbálltam a 8km-re lévő Yvoire-ba egy fiatal kertészgyereknek köszönhetően. Hát egy órám volt sétálgatni a zsebkendőnyi területű középkori tóparti faluban, ami igen nagy örömöt és sok fényképet eredményezett. Hisz a kikötő, a tóparti vár, a városfalak, a hat középkori utca, egytől-egyig korabeli házakkal valóban megérdemelte a megtekintést – köszönet Perczel bácsinak a felvilágosításért. Rendkívül fontos, hogy a témavezetővel az ilyen stratégiai kérdéseket alaposan átbeszéljük, ha másra esetleg nem is jut idő. No de ne ironizáljunk. Szóval jól éreztem magam, de sietnem kellett, hisz már csak alig egy órám volt a gép érkezése előtt. Kiálltam stoppolni, de nem lévén nagy forgalom, aggódtam, hogy nem érek oda időben. Erre megáll egy autó, s kimosolyog belőle előbbi sofőröm. Hisz épp csak ebédelni ugrott haza (nekem arra nem volt időm), s egészen Genf keleti külvárosáig ment – hát megint nem panaszkodhattam. Így a svájci határt átszelve – érdekes módon útlevél-ellenőrzés nem volt, pedig hihetetlen a Schengen-utálat a helvéteknél – már benn is voltam a városban. Itt összehaverkodtam egy echte-svájci fekete fickóval (én ebbéli állítását azért megkérdőjeleztem, de ő hajthatatlannak bizonyult – hát hiába ez egy színes ország! S gyors eredetvizsgálatra nem volt idő), aki elmagyarázta nekem, hogy juthatok repülőtérre – ehhez kétszer kellett átszállnom, de ő sokáig velem tartott, s jól eldiskuráltunk. De így is jó félórás késéssel értem ki a reptérre, ami egy fapados esetén nem gond, hisz ezek mindig késnek bőven, így még jó félórát kellett várnom, mire végre megláthattam rég nem látott apám, s csüggtem ajkán szótlanul – na jó, tőlem a szótlanság meglepő lenne. S tőle is, így ömlött belőlünk a szó, s nagyon jól elbeszélgettünk. Aztán elindultunk egy sietős genfi városnézésre, hisz egy kis svájci élményt is akartam adni neki, de ő már tele volt élményanyaggal, hisz Budapesttől végig tiszta időben repülhetett, végigpásztázva az Alpok hegyláncait, mely egy fotogrammetria-szakértőnek hatalmas szuvenír. De azért a zsetdó, azaz a léman-tavi hírhedt vízágyú is érdekesnek bizonyulhatott számára, csakúgy, mint Kálvin székesegyháza. Hisz ez egy igazi protestáns fellegvár, no meg ezentúl, a nemzetközi üzleti és diplomáciai élet egyik központja – ennyi bankot még Londonban sem lehet látni ilyen kis területen, mint a Rhone-parton. A Bartók térre sajnos nem sikerült eljutnunk, mert el akartuk csípni a vonatot, mely csak nagy nehézségek árán sikerült, hisz hosszú sort kellett kiállnom, de az utolsó pillanatban még épp fel tudtam ugrani. S aztán csodás utunk volt, hisz a határt hamar átszelve a Jura vonulatain keresztül, a Rhone vonalát követve törtünk át a hegyeken – útközben megpillantva Bellegarde-ot és az Éclus-erődöt, melyet két hónapja már megcsodálhattam. Lyonba beérve még tettünk egy rövid sétát a megeredő esőben, de az éjjeli kivilágítást már nem akartuk megvárni, inkább hazametróztunk. Hisz pénteken az egésznapos városnézéshez kellett a rápihenés. Sikerült is jó sokat gyalogolni, de hát a mi családunkban ez sose okozott gondot, bár azért a végére apukámat sikerült lefárasztani. De nagyon lenyűgözte az oroszlános város. Reggel az Aranyfej-parkban kezdtünk, megnézve a pálmaházat, a mexikói-kertet, az állatkertet, majd felmásztunk a Croix-Rousse-ra, kedvenc lyoni hegyemre. Innen megcsodálva a panorámát leereszkedtünk, s törzshelyemen bevágtunk egy kebab-menüt, hogy legyen energiánk az óváros és a bazilikák látogatásához. S mindezek közben nagyokat beszélgettünk, s jól éreztük magunkat. De hát mint mindenkinek, neki is a Fourviere-bazilika volt a leglenyűgözőbb, no meg a római színház, ahol el is fogyasztottunk egy pofa sört. Majd még aláereszkedtünk a félszigetre, hogy egy kis sétával fejezzük be napunkat a belvárosban. Majd metrót ragadtunk – volna, ha épp nincs sztrájk, de épp volt. Így sajnos még egy nagyot kellett sétálni, így viszont láthattunk petangozókat is – mely szintén nagy élmény tud lenni egy ideérkezőnek. Vacsorára aztán összedobtunk egy Cordon Bleu-t, majd lepihentünk, hisz reggel indultunk a fővárosba a TGV-szárnyain. Bár sajnos rossz időt terveztek nekünk az időjósok, de a végén nem panaszkodhattunk. Illetve nem erre panaszkodhattunk. Merthogy eső alig volt a három nap alatt, folyt helyette a vér.

Pofon apámnak – vérzivatar Párizsban (horror)

A közel 500km-es távolságot két óra alatt legyűrtük, majd elmentünk tábort verni Ilonka nénihez, egy magyar asszonyhoz, aki már 30 éve kint él, hogy ott töltsük el a 3 napot – illetve akkor még csak az éjszakákra gondoltunk. Bár nem volt olcsó szállás, de legalább magyarul beszélhettünk egy kicsit a tulajjal, s benn volt a városban, a Montparnasse kerületben a belforti oroszlán közelében. Na ezt az oroszlánt aztán kissé megutáltuk. Szóval táborverés után elindultunk sétánkra – s a mellettünk lévő piac-utcán nézegettük a sajtboltokat, pékségeket, halasokat – ami apukámra óriási hatással volt, hisz még ilyet sose látott. Hisz ez volt első nyugat-európai útja, ha Bécset és Helsinkit nem számítjuk, s régi álma válhatott valóra, azzal hogy eljutott Párizsba. S nagyon élvezte, mondta is, hogy neki már ennyi is elég, hogy sétálhat az utcákon. De én természetesen többet akartam láttatni vele. Húsz perc se telt el, s már ott voltunk az oroszlánnál, ahol elkészíthettük első párizsi fotónkat, melyen ott mosolygott apukám. Nem hittük volna, hogy ez lesz az utolsó. Egy perc múlva ugyanis apukám vérző fejjel kiáltott mentőkért, s óriási felfordulás keletkezett körülöttünk. Egy igazi rémálom vette kezdetét, de sajnos nem álmodtunk. Életem legnagyobb hibáját követtem el, s ennek ő itta a levét.

Párizsban minden sarkon lámpa van, s teljesen hétköznapi dolog, hogy akár egy járókeretes öreg mama is átmegy az úton piros lámpánál, hisz képtelenség mindig kivárni a zöldet. De ezt a közlekedési stílust meg kell szokni, s bizony Salgótarján nem a legalkalmasabb hely erre. Szóval mikor elmentek az autók, mi is elindultunk. De mikor a zebra közepére értünk, az oroszlán mögül kibukkant egy robogó. Innen aztán felgyorsultak az események. Én megálltam, megvártam míg elhalad előttem. De apukám tele volt gyermeki örömmel, hogy itt van Párizsban, s teljesen rám bízta magát – bár ne tette volna. Arra lettem figyelmes, hogy egy óriási kiáltást hallok a motorostól, s mire balra fordítom fejem, csak azt látom, hogy apukám 3 méteres repülés után egy fának ütközve landol, a motoros pedig az út közepén elfekszik robogójával. Egyből ordítva rohantam apukámhoz, s megkönnyebbültem, mikor felült, s elsőre nem látszott semmi probléma. De mikor a szeméhez emelt kezét leengedte, már látszott, hogy a baj nem kicsi, patakokban ömlött a vér fejéből, s egyből mentő után kiáltott. Hamar összesereglett egy csomó ember. Én kétségbeesve próbáltam csillapítani a vérzést, valaki mentőt hívott, más papírszalvétákat hozott, egy harmadik vizet, majd egy pillanat alatt egy doktor is megállt autójával, hogy professzionális beavatkozást nyújtson. Én pedig csak azt láttam, hogy apukám csuromvéresen szenved – miattam. Borzalmas érzés volt, semmit nem tudtam tenni. Bal szemét egyáltalán nem láttam, felszakadt homlokán keresztül koponyáját viszont igen. Aztán jöttek a tűzoltók, mentősök, rendőrök. Nagyon rövid idő alatt játszódott le minden. Én kétségbeesve próbáltam fordítani a tűzoltók és a mentősök, az orvos és apukám szavait, s közben próbáltam nem elájulni. Köztudottan nehezen viselem az ilyen helyzeteket, most is éreztem, hogy izmaim elernyednek, s szinte már légiessé válok. De nem foglalkozhattam most magammal, lekötött az orvosi szakkifejezések magyarítása. Persze pánikszituációban az ember sok mindenre képes, az anatómiai szótár vonatkozó részeit akár latinul tollba mondja. Aztán a mentősök folytatták munkájukat, engem pedig magához intett a szerv, aki szintén intézkedett. Szolgált és védett. Közben apukámat felfújható gumiágyra emelték, s a tűzoltók a Szent József kórházba vitték. Én nem mehettem vele, mert nekem a rendőrségre kellett mennem, miután jegyzőkönyvbe diktáltam beismerő vallomásom. Vállaltam volna bármit, még a börtönt is, csak ne történt volna meg ez. De a rendőr azt mondta, hogy fizetnem se kell, börtön se vár rám. A tűzoltó autó jobbra, a rabomobil pedig balra kanyarodott tovább. A kapitányságról szerencsére hamar elengedtek, s rohanhattam a kórházba. Borzasztó negyedóra volt. Tudtam, hogy apukám a kórházban semmit se tud szólni az orvosokhoz, fogalmam se volt mi baja van, csak reméltem, hogy nem tört el a gerince vagy a koponyája, s a bal szemének se lett baja – de semmit nem tudhattam. Megérkeztem, s ott feküdt egy ágyon vérbe fagyva, de legalább beszélt. Aztán hoztak tűt és cérnát. A homlokát 6, a szemhéját 3, a vádliját szintén 3 öltéssel kellett összevarrni. Bal szeme úgy nézett ki, mint Kokónak Chacón után, de azt mondta, hogy lát – ez kis vigaszt adott. Viszont a 247/111-es vérnyomás már kicsit aggasztónak tűnt. Különösen azután, hogy fél éve küzd már magas vérnyomással, de ennyit még nem mutatott a hemométer. Ez már lórúgásszerű volt. Aztán jött egy arab doktor, aki beszélt oroszul, nagyszerű volt látni, hogy apukám el tudja mondani, mit érez, hol fáj stb. Közben nekem vissza kellett mennem a rendőrségre, mert csak ideiglenesen helyeztek szabadlábra. A negyedórás utat aztán kihasználtam arra, hogy valakinek végre kiöntsem lelkem. Hívtam Kasiát, majd Michalt, beszélnem kellett, nem bírtam egyedül a terhet elhordozni. Sok erőt adtak, éreztem, hogy nem vagyok egymagam. Szerencsére a kapitányságon nem tartóztattak sokáig, megkaptam a végzést, s újra a kórházba futottam. Ott viszont lassan peregtek a percek, mindenki eltűnt, mi pedig vártuk a sorunkat. Aztán jó két óra múlva végre sor került a koponyaröntgenre is, s szerencsére nem találtak semmit. Orvosunk haza is engedett minket, persze apukámat egy bal szemét takaró turbánnal a fején. A lábában nem érzett nagy fájdalmat, s mivel nem laktunk túl messze, azt mondta hogy menjünk gyalog. Kis utcákat kerestünk, hogy ne sok ember bámulja meg – de aki velünk szembe jött, mind tátott szájjal nézte, pedig egy bézból-sapkával próbáltuk takarni, de a vérszagra gyűltek. Mi már jót mulattunk ezen, már előre sejtettük milyen arcot fog vágni az, aki közel ér hozzánk. Jókedvűen érkeztünk haza, de megint egy zizis helyzet következett. Megérkezve próbáltam Ilonka nénivel óvatosan közölni, hogy ne ijedjen meg, hisz egy szívműtét után lévő 65 éves hölgyet azért mégse kéne sokkolni. Hát nem sikerült igazán jól az entrée-m, de végülis őt nem kellett ápolni.

Úgy nézett ki, hogy párizsi utunkat jelentősen át kell tervezni, de most már azért kicsit megkönnyebbültünk, mert csúnya és ijesztő volt, de nem annyira veszélyes. Olyannyira nem, hogy vasárnap apukám úgy gondolta, hogy tegyünk egy kis sétát – a levegőn azért mégis csak jobb. Így bebuszoztunk a városba, hogy a Szajna szigetén egy kis séta után eljussunk a Notre Dame-ba, s ott részt vegyünk a párizsi látogatásának egyik fő programjának szánt pünkösdi misén. Sajnos itt is sok bámészkodó volt, nehéz volt takarni a turbánt meg a vérfoltokat, de nagyon szép ünnep volt. A mise után a templom mögötti parkban ettünk egy keveset, majd átsétáltunk a Szajnán a városházához, ahol a pékek ünnepe volt, 10 EU-ország mutatta be kreálmányait, sok kóstolóval egybekötve. Itt azután összeszedtem jó sok kóstolót, amivel jól is laktunk, majd visszatértünk a szigetre, hogy végigmenjünk Párizs egyik fő ütőerén, a Szajnán – egy kis sétahajókázás keretében. Így láthattuk a folyóparti nevezetességeket, még ha csak egy szemmel is, a Louvre, az Eiffel, a Sándor-híd, a Notre Dame, a Conciergerie stb. mind nagy örömöt okozott apukámnak, bár ekkor már nagyon fáradt a szeme, hisz egy szemmel nem könnyű élni. Így aztán haza is mentünk, hogy pihenjünk egy kicsit. Én is elég fáradt voltam, hisz szinte semmit nem aludtam az éjszaka, próbáltam figyelni rá, így nekem se ártott a pihi. Este, míg ő aludt, én tettem egy kis körutat, hogy megpillanthassam kedvenc párizsi helyemet a Vogézek teret, no meg a latin-negyed, a Marais-t (a Szent Pál templomban még egy pünkösdi hangversenyen is részt vettem rövid ideig), s az éjszakai Cité-t.

Hétfő reggel aztán vissza a kórházba, hogy végre megszabaduljunk a turbántól. Ekkorra már szeméről is lejött a daganat, ki tudta nyitni, bár vérvörös volt a szemfehérje, és a monokli is erős tónusú volt még. De végre két szemmel nézhetett, boldogok is voltunk.
Pünkösdhétfő egyébként nem fizetett munkanap volt, azaz ingyen kellett dolgozni – de az utcák elég kihaltak voltak, szerintem ezt nem nagyon akarták teljesíteni a franciák. Vettünk egynapos buszjegyet, s azzal jártuk be Párizst, s a nevezetességek javarészét sikerült megmutatnom neki, s nagyon jól bírta erővel egész nap, annak ellenére, hogy azért elég sokat sétáltunk is. Hisz voltunk az Invalidusok dómjában megnézni Napóleon sírját és a had-múzeumot, majd az Eiffel-torony alatt ittunk meg egy sört, hogy a Trocaderon metróra ülve elmenjünk a Montparnasse toronyig, egy jó kis pizzériába. Apukám még sose evett pizzát, épp itt volt az ideje. Sajnos ez túl elit pizzéria volt, s az ilyen helyeken még jobban megbámulják az embert, s mivel épp a terem közepére ültettek minket, így nem tudtunk elbújni, bár már azért kezdett hozzászokni. Ebéd után aztán hol busszal, hol gyalog tettük meg a világ talán leghíresebb és legszebb útvonalát a Diadalívtől a Champs-Élysée-n keresztül a csodás Concorde térig, majd végig a Tuileriákon a Louvre-on a St.Germain l’Auxerrois királyi templomig, miközben egy tüntető tömeg is elhaladt mellettünk.
Ezzel szinte minden fontos látványosságot sikerült kipipálni, már csak a Szentszív templom maradt hátra a hegytetőn. Buszokkal haladtunk a Bastille és az arab-török-fekete-indiai negyedek érintésével ide, a Montmartre-ra. A Sacré coeur-től megcsodálhattuk a várost, majd bementünk a pünkösdhétfői misére. Később innen még egy kis sétát tettünk a nevezetes Tertre térre, megnézve a dolgozó festők tucatjait, majd a szélmalmok érintésével lementünk a Pigalle felé, hogy lássuk a vigalmi negyedet is, s annak fő nevezetességét a Moulin rouge-t. Végül még egy kis kitérő következett a La Défense, a felhőkarcolónegyed, a Nagy ívvel, melyek méretei szintén lenyűgözték apukámat, majd végre hazaindultunk. Búcsúzásként még kiszálltunk a Trocaderon, hogy egy utolsó párizsi képpel, a kivilágított Eiffel látványával zárjuk a kissé félresikerült párizsi utunkat, melyen végülis minden párizsi látnivalót sikerült megláttatnom vele, amit szombat kora délután el se tudtam volna képzelni. Csak Versailles maradt ki a programból, helyette a Szent József kórházat ismertük meg. Na mindegy. Reggel aztán irány az Orly, ahol újabb négy hónapra búcsút vettünk egymástól, lezárva apukám valószínűleg utolsó párizsi útját. Lyont nagyon szívébe zárta, Párizs viszont annak ellenére, hogy elbűvölte, túl nagy, túl monumentális volt neki, meghát így nehéz is lett volna igazán élveznie. De most már jól van, otthon van a biztonságos Magyarországon. Bár a robogó szó hallatán még kirázza a hideg.

Újra Nancy – királyok, elnökök és polákok

Én reggel 10-re visszaértem Párizsba, s miután Ilonka nénitől is búcsút vettem, kimentem még St. Denis-be, megnézve annak két nagy látványosságát, a francia királyok temetkezési helyéül szolgáló gótikus bazilikáját, no és a Stade de France-ot. Hát a székesegyház valami fantasztikus élményt hagyott bennem, ennyi és ilyen királysírt egy helyen nem sok helyen találni, különösen XII. Lajos, meg II. Henrik sírja káprázatos – utóbbi elég érdekes, Henrik és neje, medici Katalin meztelenül fekszik a ravatalon. No azért van nekünk is egy halottunk ott, magyarországi Klementina, X. Lajos második arája volt, így vívta ki helyét a bal sarokban. No jól van, induljunk tovább, hisz egy könnyed tavaszi sétával hamar eljuthatunk a Stade de France-hoz, a nemzeti stadionhoz, mely ugyancsak Párizs proletár-elővárosában van, hisz St. Denis mindig is a híres vörös övezet egyik legfontosabb szegmense volt, igazi kommunista fészek. Így vörös hajammal könnyen el tudtam vegyülni.
Aztán visszametróztam a fővárosba, hogy egy gyors pillantást vetve kedvenc operaházamra, már induljak is az RER-rel Eurodisneyland irányába. Úgy gondoltam ugyanis, hogy az már elég messze van a fővárostól, s ott tudok majd stopot fogni. A vonatozás, majd a gyaloglás, s az újabb és újabb stoppos helyek keresése azonban elég hosszúra sikeredett, csak a harmadik órában ért el a siker. Ekkor már tudtam, hogy megint késve érkezek Nancyba. Ahhoz képest, hogy én már 4-re a Lotaringiába terveztem érkezésem, még 5-kor is Párizs határában bóklásztam. Ha Kasia meghív, akkor valahogy sose jön össze a stop, no mindegy. Szóval elindultam Chateau Thiery irányába egy szimpatikus öregedő informatikussal, s bíztam benne, hogy innen már sikeresebb leszek. De a benzinkútnál, ahol elbúcsúztunk megint ki kellett várnom, igaz cserébe összejött egy fuvar egészen St.Dizier-ig, ami már csak egy százasra van Nancymtól. Ő is Párizsban dolgozott egyébként, a francia főváros munkaerővonzása elég jelentős területekre kiterjed, hisz azért 2-300 km-es napi ingázás már nem semmi. Újabb benzinkutam megint sivatagnak bizonyult, így a négysávos gyorsforgalmi úttal is megpróbálkoztam, s csodák-csodájára egy dobozos padlófékkel megállt Nancy táblám megpillantva. Egy zairei és egy marokkói szállítómunkással tehettem meg a hátralévő távot, jót beszélgetve a fizikai munkáslét nehézségeiről. Aztán kilenc után csak megérkeztem Kasiához, ahol végre csillapíthattam gyomrom korgását is, hisz enni nem nagyon volt időm aznap. Jól elbeszélgettünk az elmúlt egy hónap baleseteiről (ugye előbb ő, aztán apukám is kórházi ápolásra szorult), majd éjfél előtt átmentem kedvenc Saurupt koleszombe, hogy Michal barátomat is meglátogassam, aki szintén maródi volt. Vele is jó sokáig elbeszélgettünk. Reggel aztán főnökömmel Metz-be kellett mennünk, hogy nyári terepgyakorlatomat lefixáljuk. Hát nem lesz könnyű nyaram, azt már előre látom, ezek nagyon komolyan veszik a dolgokat – de remélem, azért nem döglök bele, hisz nem szokásom. Az egyórás tárgyalás után aztán átmentünk ebédelni a szomszédos Golf Clubba, s annak ellenére nem mondtam nemet, hogy Michallal megbeszéltük, hogy együtt eszünk a menzán. Hiszen nem mindennap ehet az ember ilyen helyen – az ebéd utáni ütésekre azonban nem kerítettünk sort, mert főnököm inkább a vitorlázás megszállottja (egy hajója van az óceánon, egy meg a Madine tavon, nem rossz), mint a fehér golyók ütögetéséé. Így aztán hazaindultunk. Azonban úgy döntöttem, hogy még nem indulok vissza Lyonba, s még az éjszakát itt töltöm, s milyen jól tettem. Michal összedobott egy jó kis vacsorát (az előző nap is, csak arról a fentebb jelzett okok miatt lekéstem, s a többi polák befalta), én meg előhúztam egy üveg 10 éves pálinkát. Nem is kellett sokáig várni, fel is tűntek a polákok, hisz vérszagra gyűl az éji vad – el is fogyott szépen az egész üveggel. Aztán elmentem Kasiaval és Pawellel beszélgetni – mert Michal aludni tért, mikor jön Lucas és Andrzej a hírrel, hogy a suliban Open Bar van. Ez tényleg hihetetlen, hogy itt szinte minden nap van valami buli, főleg mostanság a szemeszter vége felé – biztos sok pénz maradt a kasszában, s gyorsan a fenekére kell ülni. S hát az ingyen sör és sangria egy polák csapat számára nagy vonzóerőt jelent, ott is volt a helyünk, hisz pusztítani kellett a készleteket és az agysejteket – erre még Michal is meggyógyult. S még nem volt vége. Bár 7.30-kor Michal elment dolgozni, s én is úgy gondoltam, hogy most már tényleg megyek Lyonba, de a hosszú éjjel miatt nehezen ment a felkelés. Aztán még Kasiaval és Pawellel beszélgettünk egyet, s végülis úgy döntöttem, hogy még maradok egy kicsit, s megyek a Stanislas térre, ahol nagy csodák voltak láthatók. Hisz a 250 éves tér újranyitását a weimari háromszög három reprezentánsa, azaz a francia, a német és a lengyel elnök tette meg. Chirac mint a nemzet atyja, igazi showman-ként viselkedett végig, népszerűsége határtalan volt, s ehhez ő is adta a lovat. A másik kettő, Schröder és Kwasniewski kicsit visszafogottabb volt, de a tömeg között elhaladva ők is barátkoztak. Szóval meghallgattuk a beszédeket, majd köszöntöttük az elnököket. Az öreg Jacques-kal kétszer is kezet fogtam (egyszer ballal, egyszer jobbal, hogy mutassam politikai semlegességemet), Kwasniewskivel is ugyanilyenformán ápoltam a polak-wenger kapcsolatokat (bár a polak-wenger dwa bratankit nem tudtam neki elmondani, mert addigra már bodyguard-ja arrébb tolt), csak Schröder maradt ki a sorból, ő hamar elillant. Ő egyébként ritka őszinte beszédet tett, beismerve, hogy a II. világháború minden szörnyűsége a német agresszió miatt lett úgy, ahogy lett, de az igazi lényege a beszédeknek mégis az EU-alkotmány melletti kampányolás volt, hisz nagy a félelem, hogy a franciák elutasítják azt a 29-i népszavazáson. Chirac a nagyhatású beszéde után végigintegette, végigmosolyogta a másik két elnök beszédét, majd alászállt népe közé (bár elég sok polák és német is volt a téren), többek között a mellettem lévő asszonynak is adott puszit, egyesekkel fényképeszkedett is – például Alizia, egy lengyel lány Kwasniewskivel és Chiraccal a két oldalán pózolt a kameráknak (na jó, neki elég nagy előnye volt, az én übermensch fejemmel esetleg egy Schröder-rel való közös fotó merülhetett volna fel – de majd photoshoppal megoldom, hogy én legyek a képen). Aztán a hadseregnyi rendőr között, akik százával jelentek meg Nancyban, végül elhagytuk a világ legszebb barokk terét, s az Americana gyorsétterem érintésével hazaindultunk Kasiaval és Pawellel. Én ekkor már úgy döntöttem, hogy nem tartok velük a Bonsecours templomba, ahol Kwasniewski második programja volt, inkább most már tényleg indulok Lyonba, hisz azért már mégis 15 óra is elmúlt, s az ugye még több mint 420 km innen. Ritka mázlim volt (vagy nem is ritka), hisz összesen egy percet várakoztam, s két autóval rekordidő, 3.55 óra alatt érkeztem a gall városba. Kibuszozva Auchan-omhoz, alig emeltem fel táblám, már intettek is, hogy menjek. Egész a szokott touli benzinkutamig mentünk együtt, ahol gyorsam kinéztem egy bérelt dobozost, nem is rosszul, mert ő Toulouse-ba ment, s ugye arrafelé Lyon épp félúton van. Három és félórás utunk alatt volt elég időnk beszélgetni, bár monológomat csak néha szakította félbe a kétgyermekes családapa, bár én váltig állítom, hogy beszélgettünk, s nem beszéltem. Hazaérve aztán előbb Gabinak, majd Florance-nak és svájci barátunknak is – egy kupica paprikapálinka mellett – meséltem el az elmúlt egy hét vaskos sztorijait, amelyekre szerintem nem ráerőszakolás a hihetetlen jelző. Remélem, hogy majd még fokozható lesz, de most már energiát kell gyűjtenem a továbbiakhoz. Lassan olyan vagyok mint a teve, az utazások során nincs időm enni, utólag kell bepótolnom. Csak hogy a méreteket érzékeltessem: pénteken vacsorára például csináltam egy kiadós rántottát, amolyan Fekete Laci módra – 10 tojás, 3 fej hagyma, sok kolbásszal, aztán természetesen jött a sajt, majd utána még bírtam desszertet is enni bőven, s mindezt kis sangriával öblögettem, hogy felpörgött agymozgásom tompítsam.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina