Kelta legendák II. Dublin Wicklow Cork

Írország

Ott-tartózkodás ideje: 2006. aug. 15.  - 2006. aug. 22. (7 nap)

1 hozzászólás I 8 240 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. aug. 15. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Blarney  Cashel  Cork  Dublin  Írország  Jerpoin  kelta  Kilkenny  stoppolás  Wicklow 

A komp kedd délben végre beért a dublini öbölbe. Csúnya idő fogadott, esett, hideg szél fújt. Írország a rosszabbik arcát mutatta. A kikötőben gyorsan buszra szálltunk, ott legalább védve voltunk. Végigvittek minket a kikötő minden zegén és zugán, szlalomoztunk a konténerek között. Nagyon látványos, ahogy Dublin túlnőtte magát. Óriási a forgalom, én ilyen zsúfoltságot még soha nem láttam, pedig már jártam egy-két városban. A városban mindenfelé emeletes buszok járnak, tíz másodpercenként követik egymást, s alig férnek be az autók közé. Az utcákon özönlik a tömeg, noha esik rendesen. Állítólag mindez a vikingek hibája. No persze, az azóta eltelt ezer év alatt nem lehetett volna változtatni a városszerkezeten…Ugye a vikingek elsősorban a védelmi funkciót tekintették elsődlegesnek, s nem volt túl nagy tranzit a városban. A belváros ezért ma is nagyon nehezen átjárható, s az írországi átlagbérek növekedésével az autók száma csak nő és nő. Ma már egy átlag ír családban nem is kettő, hanem egyre inkább három autó van. Az amerikai életformát azonban nem követi az infrastruktúrafejlesztés. Írországban autópálya alig van, szinte csak a dublini körgyűrű említhető. Most kezdenek építeni gyorsforgalmi utakat, elsősorban dél felé. Óriási lemaradásban vannak. Nemcsak a belvárosi utak zsúfoltak, hanem az egész országban ez jellemző – hétköznapokon reggel és kora délután alig lehet mozdulni a nagyobb városok 10-20 km-es körzetében.
No de térjünk vissza a dublini mindennapokba. Szóval megérkeztem a belvárosba, s az eső elől bemenekültem Írország első egyetemének, a 16. században alapított Trinity College-nek a komplexumába. Itt sikerült táskámat néhány órára lerakni, s mehettem végre nézelődni.
Dublinról tudni kell, hogy mint főváros, ő rendelkezik a legszebb építészeti emlékekkel. Mivel azonban Írország mindig szegény ország volt, így ne gondoljunk túl nagy csodára. A legérdekesebb épületek György-korabeliek ill. klasszicista stílusúak. Dublin amúgy se túl nagy város, hiszen még a félmilliót se éri el a lakosságszáma. Agglomerációja azonban legalább ekkora, tehát Nagy-Dublin népessége már meghaladja az egymilliót: azaz az ír lakosság egyharmada itt koncentrálódik. A városközpont a települést nyugat-keleti irányban átszelő Liffey mentén jött létre. A folyótól délre hozták létre a vikingek, majd erre alapozva épült ki a középkori, fallal körülvett város. Itt van a vár s az egyik katedrális. A György-korabeli városrészek ettől keletre, a tengerpart irányában épültek. Két ilyen stílusú városrész is van: a folyótól délre a Trinity College környéke, északon pedig az O’Connell sugárút menti területek. O’Connellről ejtsünk pár szót, hisz olyan ő, mint nekünk Kossuth, Petőfi, vagy Rákóczi – minden településen van ilyen nevű utca vagy tér. Ő volt a 19. századelső felének nagy nemzeti hőse, „A felszabadító”. Mint a brit parlament tagja, keresztülvitte, hogy a katolikusok egyenjogú állampolgárokká válhassanak a birodalmon belül.
Ha építészetében kevesebb is a csodálnivaló, nem mehetünk el anélkül Dublinból, hogy az ír irodalom valamelyik jelesének akár csak egy szobrával, síremlékével nem találkoznánk. Írországnak négy – köztük 3 dublini születésű – Nobel-díjas írója van (Yeats, GB Shaw, Beckett és a nemrég elismert Heaney), de ki ne ismerné Swiftet, Oscar Wilde-ot vagy James Joyce-t. Dublin talán legnagyobb látványosságai épp ezért a könyvtárak. Így első utam nekem is a Trinity College nevezetes bibliotékájába vezetett. Itt vannak kiállítva azok az 1200-1300 éves könyvek, melyekhez foghatót a világ kevés táján látni. A Book of Kells a leghíresebb közülük, mely egy 9. századi latinul írt énekeskönyv. De a Durrow, vagy az Armagh könyvek is ekkor keletkeztek, s az ír kelta művészet legcsodálatosabb emlékei. A könyvtár legszebb része pedig a Hosszú terem, mely Írország legnagyobb hodálya: több mint hatvan méter hosszan két szinten vannak közszemlére kitéve a szintén nem új könyvek. Swift Gulliverének egyik legelső kézírásos (!) kiadása, több száz éves ’Piroska és a farkas’ gazdagon illusztrálva. A Brit Nemzetközösség országaiban megjelent könyvekből mindig küldtek egy példányt. Hasonló gazdag állománnyal rendelkezik a Chester Beatty Könyvtár is, melyet egy amerikai milliomos gyűjtött egybe a világ minden tájáról. Itt is bámulatos írott emlékek lelhetők fel a közel, s a távol-keletről, s más földrészekről is. A végén már kezdett elegem lenni a sok könyvből, ideje volt most már bemenni a dublini várba. De sajnos túl sokat kellett várakoznom, így el kellett halasztanom a vizitet. Elindultam inkább felfedezni a város két óriási templomát. A Christchurch és a St. Patrick Katedrális is a Wicklow szürke gránitjából épült – de azért nem hasonlítható a brit vagy francia gótika világhírű alkotásaihoz. Ellenben nem olcsó a bejutás oda, így csak utóbbiba váltok bilétát. Itt volt valamikor esperes Jonathan Swift. A belső egyébként igazán szép, Írországban a legszebb, de ugye nem a kelták találták fel a spanyolviaszt.
Időközben elég rendesen nekiállt szakadni az eső. De sebaj, hiszen van esőnadrágom, esőkabátom – baj nem érhet. Egy, csak egy legény van talpon a dublini utcákon…mindenki eltűnt, csak én ballagok felemelt fejjel. Hö, nesze nektek, gondolom magamban (viszont mikor hazaérek leesik az állam: az esőnadrág alatt lévő nadrágom csurom vizes – ennyi erővel szét is ázhattam volna…). Azért egy hambira beugrok a törökhöz, majd megyek tovább a Szt. István parkig, melynek környékét még bejárom, nem riaszt el az eső.
Mivel a vekker lassan elüti az 5-öt, ideje belehúznom, mert bezárják éjjelre a táskám. Az utolsó pillanatban meg is érkezem, a néni már aggódott, hogy nem jövök vissza. De mint egy gyenge halivudi akciófilmben, épp gongatáskor befutok. Az eső továbbra is szitál, így lassan el kell döntenem, hol keresek szállást. Kemping nincs, csak messze, valahol a tengerparton, ráadásul északra. Akkor keressünk hostelt. No ez nem könnyű, mivel a város elég zsúfolt, s a hostelek meg tele vannak. Az első két próbálkozás nem jön össze, de mire a harmadikhoz elérek, már előbb nyugatra, aztán keletre is végigmentem a Liffey partján. Aztán megérkezem az Abbey Court-hoz, ami végre biztosít számomra éjszakai szállást. Nem olcsó, hisz több mint ötezer forintért csak egy tízágyas szobában kapok egy kis zugot az emeleten. Ja, még nem mondtam, hogy Dublin Európa legdrágább városa. Egy korsó sörért 1500-2000 forintot kell fizetni a kocsmákban. No jó, nem mondom, szállásom geográfiai pozíciója nem rossz, hiszen a folyóparton s az O’Connell sugárút, azaz a dublini főút sarkán van, kb. olyan helyen, mint Budapesten a Gresham palota. No jó, a színvonalban van minimális különbség, a Gresham elnöki lakosztálya több mint kétszázszor drágább.
Hamar találtam barátokat is: Ruzsáról két fiatal festőgyerek volt a szobatársam. Ők éppen nagy bajban voltak. Egy magyar vállalkozónál dolgoztak, aki nem akart fizetni nekik, noha több mint ötezer euróval tartozott. A fickó elvállalta egy hatalmas ház festését, de időhiányba került, s így hívott segítséget Magyarországról. De még így is lehetetlen volt a határidőt tartani. A nagy sietség azonban gyenge minőséggel társult, s az írek nem akarták átvenni a munkát, így már hetek óta végzik a javításokat. A pénzük elfogyott, lakásuk még egy hétig tart, aztán mindennek vége – ha addig nem találnak más helyet. Nem könnyű helyzet. De ez a tipikus magyar mentalitás. Nézzük például a lengyeleket. Sétálok a dublini utcán, s feltűnik egy lengyel bolt. Itt csak lengyel árukat lehet venni. Megyek tovább, buszállomás. Hatalmas plakát: induló buszok Lengyelországba – a vonalak behálózzák az egész országot. Máshol látok egy fapados hirdetést. Feltűnik, hogy mennyi lengyel városba lehet eljutni azzal a társasággal. Aztán meg bemegyek egy hostelba – ott a lengyel a hivatalos nyelv. Kezdem sejteni, hogy nem kevés polák lehet itt. De erről majd később. Szóval a lengyel mentalitás. A polákok jellemzően diaszpórában élnek, nem keverednek. Ha találsz egy lengyelt, akkor nemsoká újabbakkal is találkozni fogsz. Ha lengyel vagy, és munkát keresel, nem kell sokáig várnod, valaki segíteni fog. Több helyen látni feliratokat: ’Praca’ – munkalehetőséget hirdetnek. Mert összefognak, segítik egymást, hiszen honfitársak. Lehet szeretni, lehet nem szeretni a lengyeleket (jó, én köztudomásúlag kissé elfogult vagyok) – de az mindenféleképpen elismerésre méltó, hogy megvan bennük a felebaráti szeretet és a földik segítése. Az is igaz, hogy az itteni lengyelek éppen ezért elég rosszul beszélnek angolul, hiszen mindig egymás között vannak.
No az este még tettem egy kis sétát a Liffey-től északra, megnéztem a protestáns katedrálist és a csodás vámházat a naplementében, majd hazasiettem, hogy megfőzzem vacsorám, kihasználva, hogy a hostelben konyha is van. Igen ám, de az az információ elkerülte a figyelmemet, hogy a konyha kilenckor bezár. Így hiába álmodtam finom tejszínes-hagymás tésztagyönyörről, be kellett érnem a szokásos szendvicsekkel. No sebaj, de egy hét után újra ágyban alhatok. Kicsit furcsa, de jól esik.
Reggel nem is sikerül időben felkelni, annyira ellustít a kényelem. Pedig nagy programok várnak rám. Előbb elfogyasztom angol reggelimet (azt nem értem, hogy lehet ilyen kajákon élni. Jó, nem mondom, hogy inkább szalonnát vagy töpörtyűt ettem volna, de azért kellene egy kis energia), majd útnak indulok, hogy valamivel leöblítsem. Találós kérdés: Dublinban mivel lehet leöblíteni az ennivalót? Azt hiszem 10-ből 9 ember erre ugyanezt válaszolná. No persze, nekem a folyadék csak másodlagos, jobban érdekel az, hol készítik, hogyan, s minden ami hozzá tartozik ehhez a legendához. Mert a Guinness egy legenda.
Mint egy „szomjas” állampolgár, nyitáskor már ott állok a sörgyár kapujában. Inni akarok, engedjenek be! No, a bejutás nem olcsó, közel négyezer forint a beugró – de utólag elmondható, hogy ilyen fantasztikus múzeumot ritkán látni. Végigmegyek a hét emeleten, ahol bemutatják a technológiát (egy Ganz-malom is feltűnik a sorban), a Guinness titkát, a marketinget – végignézem az elmúlt négy évtized reklámjait (különösen az afrikai és a karibi régió tv-spotjai jönnek be), majd jöhet a hepiend. A legfelső emeletről csodás kilátás nyílik egész Dublinra. S mindez egy pint Guinness-szel a kézben…hmm.
Második programnak is valami különlegességet gondoltam ki. Ez se mindennapos látnivaló: a Kilmainham börtön, a helyi Bastille. Írországban ennek a börtönnek nagy a nimbusza, hiszen minden, az angolok ellen fellázadó ír itt végezte, s innen indultak el a nagy függetlenségi harcosok. Azt hiszem, ezen a ponton nem árt pár szót mondani a húsvéti felkelésről, s az azt követő véres eseményekről, mert talán kevesek előtt ismert.
Írország hosszú évszázadokon keresztül az angolok elnyomása alatt élt, s azt egyre nehezebben viselte. A számos sikertelen angolellenes felkelés után, a 20. század elején jött létre a Sinn Féin. Vezetője az a Griffith volt, aki Magyarországot tekintette példának: amit mi elértünk a kiegyezéssel, azzal ő is elégedett lett volna. Aztán 1916. április 4-én két ír félkatonai szervezet, az Ír Köztársasági Testvériség és az Ír Önkéntes Erők beindította a gépezetet az angolok ellen, akik az I. világháborúval voltak elfoglalva. Pearse kikiáltotta Írország függetlenségét! De az angolok természetesen hamarosan leverték a felkelést, s kivégezték a vezetőket. Egyedül Eamon de Valera maradt életben, akit nem lehetett eltüntetni, mert amerikai állampolgár volt.
De Valera azonban nem adta fel a harcot. Egy év múlva ő lett az egyre népszerűbbé váló Sinn Féin vezetője. Illegális kormányt és parlamentet hozott létre, s deklarálta a függetlenséget. No persze ez megint olaj volt a tűzre, s az illegális kormány tagjait letartóztatták. Ezzel betelt a pohár, s megkezdődött a függetlenségi háború. Michael Collins vezetésével a megalakuló Ír Köztársasági Hadsereg, az IRA megpróbálta ellehetetleníteni az angol adminisztrációt (nemrég született egy hollywoodi film is erről, melyben ő volt a címszereplő). Folyamatosak voltak az IRA gerillaakciói: brit katonák ellen többször is halálos kimenetelű támadásokat hajtottak végre. No persze az angolok se voltak restek, például az ún. Véres vasárnapon belelőttek egy hurling-meccs közönségébe (kultúrállam?). Erre természetesen az IRA se maradt néma. Mindez odáig vezetett, hogy az angolok inkább a zöld asztal mellett próbálkoztak kiharcolni a békét, s megkötötték az Angol-ír egyezményt (az egyik oldalon Griffith és Collins, a másikon meg Lloyd George és Churchill ült az asztalnál). Létrejött az Ír Szabadállam, de hat északi, protestáns megye továbbra is az angol korona hatalma alatt maradt. No, ez sokaknak a nemtetszését váltotta ki, főleg de Valera volt elégedetlen. Összekaptak egymással az írek, kitört a testvérharc, az ír polgárháború. Már csak ez kellett. Griffith meghalt, Collinsot kivégezték, de Valerát kiszorították.
De Valera aztán az 1930-as években tért vissza miniszterelnökként, majd elfogadtatta az alkotmányt, s Írországot átkeresztelte Éire-nek. Azonban a gazdaságnak nem tett jót, hogy ennyire elszakadtak az angoloktól, ahogy gazdaságilag még azzal is vesztettek, hogy a 2. világháborúban semlegesek maradtak. Végülis csak 1949-ben jött létre a teljesen független Ír Köztársaság – s egyből ki is ugrottak a Brit Nemzetközösségből. De a sors fintoraként ezt nem de Valera tehette meg, mert elvesztette a háború utáni választásokat. Később azonban bumerángként megint visszatért, s 1959-től másfél évtizeden keresztül az ország elnöke lett. Az IRA azonban egyáltalán nem volt elégedett, s évtizeden keresztül folytatta gerillaharcát, több ezer ember életét megrövidítve.
E kis intermezzo után térjünk vissza a mába, nézzük merre jártam még. Merthogy megint érdekes események következtek. Megyek az utcán, s egy fiatal leányzó megszólít, keresvén a postát. Persze hamar kiderül, hogy polák, úgyhogy már kezdünk is belemelegedni a beszélgetésbe. S ekkor egy hatalmas csattanásra leszünk figyelmesek. A hátam mögött két méterre, egy fekete asszony későn, vagy egyáltalán nem lép a fékre, s belerohan az előtte padlófékező autó hátuljába, majd visszapattan, s megint rászalad. Mindenfelé folyik az olaj, szépen össze is törte az elejét. Ez a mi beszélgetésünket is lebénítja. Még jó, hogy nem jöttek fel a járdára…
Nézzük inkább a dublini várat. Ez ugye sosem volt az írek kedvenc helye, hisz az angolok évszázadokon keresztül innen irányították az országot. De nekem azért bejött. A királyi szobák, a trónterem vagy a díszterem _ egyik szebb a másiknál. Aztán lemegyünk a felszín alá, ahol feltárták a viking és normann maradványokat – hihetetlen milyen falrendszereket alakítottak ki, s milyen műszaki zsenialitásokra voltak képesek az öreg szakik.
Aztán sétáltam még egyet a Temple Bar környéken, majd hazamentem, hogy végre kihasználjam a konyha-lehetőségeket. Miközben főzöm a levesem és a tésztám, épp az angolok alázzák a görögöket. Egy félidő alatt négy gólt termelnek be, abból kettőt a falábú Crouch. No ez már nekem sok, úgyhogy inkább esti sétára indulok – irány újra a Temple Bar. Ez itt a vigalmi negyed. Ez azt jelenti, hogy minden kocsmában élőzenével szórakoztatják a jónépet. Minden pub tömve van, benn szól a muzsika. A Temple Bar a leghíresebb dublini kocsma, de ezen az éjszakán végigjártam még néhányat, mindenhol nagyon jó a hangulat – az egyik helyen öreg liverpooli mamák ördögjelmezbe öltözve danolásznak és ropják. Aztán hazafelé még beugrottam egy szálloda halljába, ahol ír táncest folyt. Igazi hepiend: kopogtak a cipők a padlón, nagy volt a hangulat, szép búcsú volt az ír fővárostól.
Reggel elhagytam a várost. Gyors reggeli után, fél nyolckor már a buszon ültem, hogy elinduljak a Wicklow-hegységbe, dél felé, s ezzel megkezdődjön az írországi körutazás. Sok időbe telt, mire kijutottunk a városból, közel egy óra múlva értük csak el Enniskerry-t. Ahogy leszálltam a buszról, mindjárt megkérdeztem egy családot, hogy merre van a Powerscourt felé vezető út. Kérdezni csak érzéssel szabad. A megérzéseim pedig jók szoktak lenni – az írek pedig kedvesek. A kis család elvisz egészen a kastélyig. Igazából nem a kastély miatt jöttem, mely ugyan nem csúnya épület, de mivel az 1970-es években kiégett, így túl sokat nem várhattam tőle. Ellenben a kertek, azok már megérnek egy csettintést, meg néhány eurót. A parkot a 19. század végén építették ki, benne mindenféle jellegzetes kerttípust felsorakoztatva. A palotától az olasz kert teraszain juthatunk le a Triton-szökőkúttal ékesített tóig, melyek alapvetően meghatározzák a palotakert látványát. Ám a kiegészítő elemek legalább ennyire, ha nem még szebbek. A japán kert valami fantasztikus. Mintha valahol Kyotoban járnánk, még a cseresznyefa is virágzik. Ezt hogy csinálják augusztusban? Csodálatos zöld itt minden, kis vízesések, csobogók, műbarlangok teszik változatossá a tájat. Aztán a kisállat-temető: miközben írek tízezrei haltak éhen, itt az urak még a házi kedvenceknek is gránitműemléket állítottak. Említhetném még a fallal körülzárt virágoskerteket, más szökőkutakat, több mint százéves fákat – valóban fantasztikus kertet alakítottak itt ki. De van a közelben, alig 5 km-re innen egy kissé nagyobb kaszkád is: Írország legnagyobb vízesése. El kellene jutni valahogy oda, de nem tudom pontosan merre is vezet oda az út. Nincs is arra szükség, hogy tudjam, elég ha tudja majd az, aki odáig elvisz. Remélem senki nem gondolja komolyan, hogy 30 kilós terhemmel odáig gyalogszerrel megyek el! Inkább gurulni kéne. Két öreg úr áll meg mellettem, akik valószínűleg a park díszítésén munkálkodnak, hiszen az utánfutó telis-tele virágokkal. Nem restek, s elvisznek a zuhataghoz. A sofőr bácsinak hiányoznak a kezéről az ujjai, de biztosan tartja kormányt, igaz tájékozódási problémái vannak, de az egyre keskenyebbé váló utakon csak eljutunk odáig. Azaz egy sorompóig, ahol elbúcsúzunk. Innen ugyanis már a fizetős rész következik. Bizony pénzbe kerül, nem is kevésbe, hogy megláthassam a Powerscourt vízesést. No de a sorompótól még jó másfél kilométerre van, így a mögöttem beérkezőkhöz bekéredzkedem, hogy odáig felvigyenek. Ők amúgy rokonok, hiszen Finnországból jöttek egy keresztelő miatt, de ha itt vannak, akkor már szét is néznek. Együtt láthatjuk meg a több mint 120 méteres vízesést, amint fátyollal takarja be a buja növényzet miatt inkább zöld, mint szürke sziklákat. Nem akarom őket zavarni, így elindulok visszafelé. Útközben két olasz felvesz, s elvisz a sorompóig, hogy ott felvegyem táskáimat. De mivel kommunikációs problémáink adódnak, így inkább nem maradok velük. Gyalog indulok útnak, mivel erre nincs nagy forgalom. Aztán megáll Una és Kim, azaz a két finn barát – mivel ők is oda igyekeznek, ahova én. Irány Glendalough! Újdonsült barátaim Helsinkiben élnek, beszippantotta őket a globális gazdaság, a fiú a marketing, a kis szöszi a pénzügyek területén mozog otthonosan – ilyen fizetésekből könnyen lehet autót bérelni. A baloldali közlekedéssel azért megnő a bajunk, különösen amikor 10 teherautó jön szembe egy 3 méter széles úton. Azt javasolják, hogy menjünk vissza, ahonnan jöttünk. Természetesen mi így is teszünk, nincs értelme izmozni, a kis Golf még nem érett egy ekkora csatára. Nagyon kellemesen telik az utazásunk, egész jól összebarátkozunk. A lánnyal könnyen megtalálom a közös hangot, a fiú kicsit zárkózottan. De mikor szóba kerül a Forma-1, onnantól már ő is aktívabbá válik a kommunikációban. Hiába Finnországban két dolog a fontos: az autók és a vodka. Aztán megérkezünk Glendalough-ba, s búcsút veszünk egymástól. Aztán belebotlok az olaszokba – s csodálkoznak, hogy kerültem ide hamarabb, mint ők. Öcsi, így kell ezt csinálni, nem nagy kunszt…
Glendalough a Wicklow-hegység legszebb völgyében található. Ahogy megérkeztünk egyből feltűnt egy jó harminc méter magas, kerek torony. Az ír kolostorok mellett gyakran emeltek ilyen őrtornyokat, mely raktárként és menedékként is szolgált. No igen, nem volt könnyű bejutni: a bejárat kb. 4 méter magasan van! Viking legyen a talpán, aki képes volt rá!
Glendalough valójában 6. századi (!) kolostoráról nevezetes, de oly csodás természeti környezetben található, hogy nem hagyhatok ki egy kis kirándulást sem, különösen azért, mert több nap nélkülözés után újra kisütött a nap! Elhagytam Dublint, s megjött a jó idő. Nézzünk hát szét: sétám során előbb az alsó, majd a felső tavat érintem, utóbbi környezete valóban csodálatos. Kopasz hegyek zuhannak a mélybe, itt csak a csarab él meg. A völgyekben viszont buja a növényzet – nem tudom megszokni ezt a zöld színt. Balról egy kis patak érkezik, nagy zúgókon keresztül, majd elérve a völgy alját lomhán meanderezik a fák tövében. A fák alatt feltűnik egy 10. századi templomrom, körülötte korabeli kőkeresztek – valaha királyokat temettek itt, s talán magát Kevint is.
No de, vissza Szt. Kevin kolostorához. Szt. Kevin királyi családból származott, de nem értett egyet az államformával, s inkább elvonult a világtól, s remeteként folytatta életét egy barlangban. Majd kolostort alapított, mely közel ezer éven keresztül működött, de a 16. században bezárták – mivel az angolok felszámolták az írországi kolostorokat. A kolostorkert közepén, a kerek torony tövében, egy 12. századi katedrális maradványai, mellette meg egy 11. századi kis templom, amit csak Szt. Kevin konyhájaként illetnek, mivel harangtornya úgy néz ki, mint egy kémény. A kolostor körül egy hatalmas temető, mindenfelé a híres kelta keresztek. A keresztek gazdagon illusztráltak, állítólag a rajtuk lévő bibliai jeleneteknek oktatási céljuk is volt – elég morbid tankönyvek…Közben furcsa hangokra leszek figyelmes – mintha valaki nem lengyelül beszélne (megint összefutottam néhánnyal) – igen, egy magyar turistacsoport, de mire felfedezném, hogy ki is a magyar, szétszélednek…úgyhogy én is útnak indulok.
Miután felfaltam az összes útszéli szedret, találtam egy urat, aki jó darabon elvitt engem, egészen Hollywoodig. A bácsi kicsit furán beszélt, voltak gondjaim a megértéssel, de aztán belejöttem. Sőt annyira összehaverkodtunk, hogy a Wicklow-nyílásnál, azaz a hágónál még egy fotószünetre meg is álltunk. Pedig sietett a melóba, hisz várták már a rézszerelvények – ugyanis vízvezeték-szerelőként keresi kenyerét, amikor épp nem magyarokat taxiztat. Innen már nincs messze újabb célpontom: alig 5 km a russborough-i kastély. Egy Dublinba igyekvő igazi gentleman visz el odáig. A bekötőúttól a kastélyig hosszú utat kellett megtennem, de végre odaértem. Csatlakoztam a palota felét már végiglátogató csoporthoz, aztán az elejét a későbbi turnussal pótoltam be. Ez az egyik legnagyobb írországi palota, melyet természetesen a Wicklow szürke gránitjából építettek. De természetesen itt sem ez volt a lényeg, hanem sokkal inkább a belső. Habár, korábban ott is több látnivaló lehetett. A falak ugyanis szinte csupaszok, képek sehol, csak nyomai vannak, hogy valaha egész nagy méretű képek lóghattak a falakon. Az 1970-80-as években azonban többször is kirabolták a kastélyt, s a képek javarészét elvitték. Így még több energiát fordíthatok a csodás mennyezeti stukkódíszítésekre. Ez valami fantasztikus: minden szoba, terem, lépcsőház plafonja különféle csodás formában pompázik. Szerencsére ezeket nem lehet elvinni. A palota mellett egy labirintus van építve, azzal még elszórakozok – majd útnak indulok. Útközben próbálom kitalálni mely úton tudok a legoptimálisabban eljutni Kilkenny-be. Nem tűnik egyszerűnek, így jól belemélyedek a térképolvasásba. S mivel a hasamon is lóg egy hátizsák, így most már semmit nem látok az előttem lévő útról. Persze hamar észreveszem, hogy szaknyelven mondva, ún. demszky-karókat alakítottak ki a parkolás korlátozására. E felismerés után útközbeni fütyörészésem és dalolásom más tónusban folyik tovább, s érdekes terpesz-stílusban ballagok tova.
E napra most már csak egy programot tervezek: eljutni Kilkenny-be. Sajnos itt döbbenek rá, hogy előkészített stoppostáblámon a Kelkinny felirat áll, azzal mégsem égethetem magam, így más trükkhöz folyamodom – hiszen felemelt hüvelykujjam is jelentéssel bír. S lőn, egy öreg fickó hamar megáll, s elvisz Hollywoodig. Ezt az útkereszteződést egész jól megismerem…De most nem állok itt túl sokat, egy bajszos ír úr dzsipjébe invitál, s együtt utazunk a carlowi elágazásig. Nagyon jól összebarátkozunk, mesél a gael-nyelv rejtelmeiről. Aztán kiderül, hogy más kelta területek is vonzzák, többször volt már Bretagne-ban is, de a francia nyelvvel vannak gondjai. Meg is lepődnék, ha nem lennének. Van egy vicc, mely bár a szomszéd szigeten lakókra vonatkozik, de akár az írekre is érthető: Hogy hívják azt, aki két nyelven is tud kommunikálni? Kétnyelvű (bilingual). És azt, aki csak egyen? Angol…S valóban, még a franciáknál is rosszabbul beszélnek idegen nyelven, bár azért mentségükre legyen írva, hogy az angollal ma már egész jól el lehet boldogulni mindenfelé…Persze, ha beszélt volna katalánul! Elmesél egy sztorit, mely a Pireneusokban történt vele – valószínűsíthetően Andorrában. Tele tankolta a kocsiját, majd kocsikázgatott a családdal, amikor egy fickó mindenáron olcsó benzint akart rásózni, s mindenáron tele akarta még egyszer tankolni az autóját. Katalánul magyarázott, s ő hiába mondta-mutatta neki, hogy az már tele van, az rá se rántott, csak erős mozdulatokkal tudtára adta, hogy itt most bizony tankolás lesz. A végén a heves vitából majdnem verekedés lett, de az üzlet nem jött össze. Aztán búcsút intünk egymásnak, s most jön a neheze. A két dél felé haladó főút közötti kis úton kellene átjutnom, hogy rátérjek a Kilkenny felé haladó útra. Úgy gondolom ez nem lesz egyszerű. Pedig az lett. Pár másodperc várakozás után már egy Nissan pick-upban utazom egészen carlowig egy nagydumás jófej fickóval. Ő nagy sportrajongó, különösen a hurlinget kedveli.
Talán még nem említettem, hogy az írek nagyon szeretik a sportot. A legnépszerűbb sportág azonban nem a foci vagy a rugby, hanem a gael játékok: a hurling és a gael foci. Létezik a Gael Atlétikai Egyesület (GAA), mely egy hosszú múltra visszatekintő országos mozgalom, alapjait több mint 120 éve rakták le. A hurling, a gael foci és a kézilabda tartozik bele, melyek rangadói a legfontosabb eseményeknek számítanak országszerte. A bajnokságokat megyei csapatok között rendezik. Írországban nagyon komoly megye-identitással rendelkeznek az emberek, mely nagymértékben köszönhető a sportnak – a meccsekre mindenki beöltözik a megyei színekbe, s úgy szurkol csapatának. Az ilyen meccsek hangulata fantasztikus – itt nincs huliganizmus, hanem igazi családi eseménynek számít kilátogatni a pályára, s buzdítani a csapatot. A döntőt a bámulatos, 80 ezer nézőt befogadni képes dublini Croke Parkban játsszák minden év szeptemberében. Most rendezik az elődöntőket, utam során e téma épp ezért még elő fog kerülni, hiszen az egész ország lázban ég. A hurling egyébként a gyeplabdához hasonlít, állítólag az egyik leggyorsabb játék a világon.
Időközben megérkezünk Carlow-ba, ahol hamar átszállok egy másik autóba, s egy világjáróval teszek meg pár kilométert. Ő még nálam is nagyobb csavargó, bejárta már Thaiföldet, Ausztráliát, s sok más szép vidéket. De ő inkább zenéről szeretne beszélgetni. No igen, az írek nagyon muzikálisak. Írországban a zene szerepe egyébként mindig is nagyon fontos volt. Az elmúlt évtizedekben a hagyományos ír zene újrafelfedezésével azonban számos előadó vált világhírűvé. Talán nem kell bemutatni az U2-t, a Dublinerst, a Cranberriest, Enyát vagy Sinead O’Connort (persze vannak olyan elvetemültek, akiknek esetleg a Boyzone vagy a Westlife ugrabugra fiúcsapatok ugranak be az ír zene kapcsán – ők e ponton kérem hagyják abba az olvasást, s távozzanak…). A pub-okban is gyakran szól az élőzene: a hegedű, a harmonika vagy a gitár. Írország egyébként az egyetlen olyan ország a világon, melynek nemzeti jelképe is egy hangszer: a hárfa.
Aztán Kilkenny előtt néhány kilométerrel elbúcsúzunk egymástól. Kissé szemerkélni kezd, így megörülök, hogy a kétsávossá váló út mentén nem kell sokat álldogálnom. Egy sienai pár vesz fel, Maria és Giacomo. Imádnivalók, legszívesebben együtt maradnánk, jól elcsacsogunk, de csakhamar megérkezünk Kilkennybe. Mire odaérünk, még az eső is eláll. Nem is habozok, úgy gondolom, még van arra is esélyem, hogy elugorjak Jerpointba, aztán valahogy visszaérjek ide. Nosza, az első körforgalomnál kiraknak, s csakhamar száguldok dél felé. Útitársam ezúttal egy öreg idegenvezető, aki nemrég járt Magyarországon, s fanatikus gulyás-rajongóvá vált. Waterford mellett a tengerparton lakik, elmondása szerint paradicsomi körülmények között. A kedvemért viszont megteszi, hogy a főúttól néhány kilométerrel távolabb eső kolostorromig visz. Szűk úton száguldunk – ha itt valaki szembejön, annak nem lesz jó vége. Csodásak ezek a 2m magas sövénnyel szegélyezett keskeny hegyi utak, csak kár hogy kétirányúak.
Jerpointban az egyik legelső írországi cisztercita apátság romját akartam megnézni. Igaz, hogy ez viszonylag új, hiszen csak a 12. században kezdték építeni, a templom melletti kerengő meg hovatovább 15. századi. Természetesen már zárva van, de egy kis mászással körbe tudom sétálni, s a kerengő gótikus íveihez is be tudok kukucskálni. Már szürkülni kezd, úgyhogy irány vissza Kilkenny-be. Alig 20 km-re van, s igazából akár balra, akár jobbra is mehetek – mindkét út jó. Sajnos azonban, forgalom viszont semmi. Aztán mégis jön egy bácsi, s abban a pillanatban épp az út jó oldalán állok. A bácsi fura akcentussal beszél, nem mindig értem, de a feleségéről sokat beszél. Ő ugyanis táncbajnok, s most is épp fellép valahol, a bácsi oda siet – látni a donnát. No meg szóba kerül az euró – a szokott dolgok: az euró bevezetése után mindennek felment az ára…jaj, úgy szeretnek panaszkodni minden eurországban. Kíváncsi leszek 2018-ban, amikor mi is bevezetjük, mit fognak mondani az amúgy is negatív hozzáállású, pesszimista magyarok…
Kilkennybe érve hatalmas zuhé fogad, de a város előtt meglátok egy kempinget. Gyorsan berohanok, így egész olcsón megúszom. A sátrat a vizesblokk előterében, tető alatt állítom fel, hogy addig se ázzak, majd az egészet felemelve viszem a kiválasztott helyre. Lassan csendesedni kezd, így teszek még egy sétát a városban, mivel épp most vannak a kilkenny művészeti napok. Húsz perc alatt érek be a városba, de mivel nincs nagy díszkivilágítás, így sokat nem látok a várból. S mivel újra elkezd esni, inkább bemegyek a szupermarketba, hogy ott töltsem el az időt. Aztán hazaindulok, addigra el is áll az égi áldás. Mégis sietősre fogom a lépteim, mert gyomrom viszont mozgásba lendül…
Reggel nem esik jól korán kelni, ez viszont azzal jár, hogy lekésem az első turnust, hiszen a várig nagyzsákkal legalább félóra az út. De sebaj, akkor sétálok még egy kicsit a vár körül. Egy hatalmas, jó húszhektáros park veszi körül a várat, s csodaszép zöldben pompázik. Ha már itt tartunk: Írország néhány éve átvette az európai SI-mértékegységeket, így ma már nem egy pint, hanem fél liter sört vedelnek egymás után a kocsmákban, a legelőket már nem acre-ben tartják nyilván, s nem mérföldeket gyalogolnak – sőt, amióta jólétben élnek már nem is gyalogolnak, csak híznak és híznak. Még szerencse, hogy a mérlegek nem fontban mutatják a „kilókat”, így feleannyinak tűnik, mint néhány éve. De ez csak kegyes önámítás, ahogy az is, hogy a derékbőség is kevesebbnek látszik, hiszen eltűntek az inchek, rosszabb esetben a lábak. No, megint elkalandoztam…
Kilkenny egyébként Írország legszebb középkori városa, a Nore partjára épült a vára, egy másik dombra pedig a katedrális. Mindkettő a 12-13. században. De van még ebből a korból egy szép apátsága is. Ebből is már talán érzékelhető, hogy nem igazán az acél-üveg toronyházak jellemzik. Persze a város ekkor már jelentős település volt, hiszen már több mint ezer éve királyi székhely volt, az Ossory gael királyság fővárosa. Aztán szerepe akkor sem csökkent, mikor a gaz angolok partra szálltak, sőt inkább felértékelődött. Az egymás mellett élő helyi és angol nemesek összejártak, házasodtak keresztbe-kasul, ami olyan tüske lett az angolok szemében, hogy parlamenti határozatban tiltották meg az ilyen fajtalankodást. Talán nem meglepő, hogy ennek betartását már a 14. században sem sikerült biztosítani: az urak semmibe vették biza’ a politikusok akaratát. Kilkenny később is fontos szerepet kapott az ír történelemben, még a bitang Cromwell is ide helyezte írországi székhelyét. S természetesen nem is indulhatott volna máshonnan az ír függetlenségi mozgalom egyik vezére, Cosgrave, aki az első Sinn Féin képviselő volta a brit, majd az ír parlamentben.
No de ne csak meséljek, nézzük inkább a várat. Valószínűleg a legszebb vár az egész szigeten, ami nem is csoda, hiszen a nevezetes Butler-família főhadiszállása volt, akik egyrészt a legjelentősebb nemesi családnak számítottak Írországban, másrészt még a brit királyi családhoz is fűzték rokoni szálak. Tehát évszázadokon keresztül volt tőke bőven, nem is sajnálták a belsőépítészektől. Például a dublini Trinity College Hosszú-terme után itt található a második legnagyobb méretű írországi terem, ami nemcsak a légköbmétert tekintve bámulatos, ennél sokkal érdekesebb a kelta motívumokkal tarkított csodás tetőszerkezet meg a márvány kandalló – természetesen az alapanyagot Carrarából hozták, nehogy már túl snassz legyen.
A városka főutcáján is van még egy-két érdekes látnivaló, például az egyetlen Írországban megmaradt reneszánsz ház, vagy a még mindig eredeti funkciójában hasznosított Fekete Apátság (Írországban elég ritka, hogy középkori templomok még használatban vannak – inkább romos állapotban szoktam meg az ilyeneket – s ez nem túlzás, több a tető nélküli, mint a tetővel rendelkező templom). Az igazi látnivaló persze a gótikus St. Canice katedrális, de a mellette lévő temetőkertben, a glendalough-ihoz hasonló, 30 méter magas kerek torony is megér egy misét, hiszen az is már több mint ezer nyarat látott.
No, elég volt Kilkennyből, s menjünk nyugat felé. Kilenc éves koromban volt egy fellépésünk a tarjáni Józsiban, azaz a József Attila Művházban – harmadik osztályos tanulóként angol dalokat énekeltünk a színpadon. Bizony nem volt megszokott esemény, hogy Kis-Moszkvában nem az „Áll egy ifjú nyírfa a réten” szólt, hanem más dalok. Nekem az egyik kedvenc dalom volt az az első világháborús katonanóta, amely valahogy így szólt: „It’s a long way to Tipperary, it’s a long way to go/It’s a long way to Tipperary, to the sweetest girl I know/Goodbye Piccadilly, Goodbye Leicester Square/It’s a long way to Tipperary, but my heart lies there” – ha jól emlékszem. Ez a dal még most is a fülemben cseng. Aznap csak ezt énekeltem, merthogy megérkeztem Tipperary megyébe. Persze, ahhoz, hogy oda eljussak, kellett találnom valakit, aki ebben segítségemre lesz. Megtaláltam: egy vörös hajú világjáró, aki egész jó földrajzi ismeretekkel rendelkezik. Nem, nem vagyok skizofrén, s nem magammal mentem tovább. Philipnek hívták útitársamat. Turizmust tanít, de egy college-ban, így egész szép jövedelemre tesz szert, valamint emellett 3 hónap szabadságra. Ezeket általában egy cél érdekében mozgósítja: elmegy a világ távoli pontjaira, Venezuelától Közép-Amerikán át Ausztráliáig. Természetesen ezek az utazások képezték beszélgetésünk fő tárgyát, amíg beértünk Thurles-ba. Annyira összehaverkodtunk, hogy egészen hazáig vitt, de ott csak rövid ideig időztünk. Amíg ő elment ebédelni, én szétnéztem a városban, mert útközben láttunk néhány érdekességet. Majd visszamentem hozzá, de kicsit korán. Így beültem tévézni a nappaliba, majd kaptam egy szép képeskönyvet is. Mikor véget ért a löncs, újra kocsiba szálltunk, s elvitt a közeli Holy Cross-ba, ahova igyekeztem.
Talán már a nevéből is kikövetkeztethető, hogy egy újabb templomromhoz értem. Természetesen a középkorban épült fel az előbb benedekrendi, majd cisztercita apátság épülete, mely fontos zarándokhellyé vált. Ennek köszönhetően szép bevételre tett szert, s felépült egy templom, mely máig épségben van, olyannyira, hogy ottjártamkor épp egy esküvőre készültek – a násznép, nők, férfiak, mindenki, már a kapuk előtt sörözött – érdekes lehet egy ír lakodalom.
Innen alig 15 km-t kellett csak megtennem, hogy eljussak az aznapi fő úticélomhoz, de ez egy ilyen kis forgalmú úton nem tűnt egyszerűnek. Csak vártam, s vártam, de nem akart senki felvenni, mire végre egy parabolaantenna-szerelővel sikerült megtennem a nem túl nagy távolságot. Ő egyébként Kelet-Közép-Európa nagy szakértőjének számít, elmondása szerint lengyel és ukrán hölgyek körében rendkívül népszerű, s elég mély benyomásokat szerzett. A legzaftosabb sztorik meghallgatásáról azonban le kell mondanom, mert feltűnik Írország Akropolisza, melynek tövében lévő kisvárosban készült el valaha az első Guinness is.
A Tipperary-síkságból kiemelkedő 60 méter magas szikla tetejére épült várat szintén a középkorban húzták fel, s elfért mellé egy székesegyház is. A Rock of Cashel több mint ezer évig volt a királyi és egyházi hatalom jelképe. A 4. századtól kezdve Munster királyi székhelye volt, a királyt még maga Szt. Patrik jött megkeresztelni. Egy legenda szerint Patrik a botjával véletlenül megszúrta a király lábát, de mivel az azt hitte, hogy ez a ceremónia része, tűrte a megpróbáltatásokat, s nem szólt semmit. Ma is őrzik Szt. Patrik keresztjét. Aztán megépült a csodás, a legrégibb írországi freskóiról nevezetes, gazdagon díszített Cormac kápolna, majd a katedrális, s még mindig csak a 12. században járunk. Ja, természetesen itt is van egy hórihorgas kerek torony. Innen viszont már nem volt tovább, elkezdődött a hanyatlás. Tűz perzselte a katedrálist, majd a hitvány Cromwell lemészárolta lakosság nagy részét, háromezer embert. Az épületegyüttest természetesen temetőkert veszi körül, megannyi kelta kereszttel, melyet a várfal övez. Mivel újra kellemes napsütés volt műsoron, így nem zavarták felhők a kilátást, elláttam Tipperary mind a négy sarkába. A zöld szín még szebb oldalát mutatta – s ugye ez az uralkodó árnyalat.
A hegy tövében feltűnt egy másik hatalmas középkori templom romja, s mivel aznap még nem sok ilyenben volt részem, ezért lesétáltam odáig, hogy azt is alaposabban megvizsgáljam, illetve, hogy onnan nézhessek fel a sziklára. Mindenfelé birkák legelésztek, tobzódott az ír hangulat. Mikorra visszaértem táskámért, kicsit megváltozott a kép. A szikla fölé csúnya sötét fellegek érkezte, így menekülőre fogtam. Átszaladtam a városkán, s próbáltam még az eső megérkezte előtt elhagyni azt. De hát, nem nagyon akartak felvenni. Nagy cseppekben kezdett cseperegni, de egyelőre csak ijesztgetett. Aztán végül két német srác szánt meg, s végre magunk mögött hagytuk az egyre sötétebb vidéket. Ők még csak most érkeztek meg, egyik Hamburgból, másik Dortmundból, s a nem messze lévő Shannon reptéren béreltek autót. Tehát még szokták a baloldali közlekedést. Németekkel miről is lehetne másról beszélni, mint válogatottjuk csodálatos vb-szerepléséről, hiszen talán az egyik legnagyobb meglepetést az ő játékuk okozta a mundialon. Persze felemlegetjük a korábbi német csapatokat is, hiszen van pár percünk Caher-ig. Ugyanis még a várromokat sem untam meg, s jó alkalom adódott arra, hogy megnézzem a Butler-család másik szép várát. Butlerék egészen az 1960-as évekig birtokolták a Suir folyó sziklaszigetére épült erősséget, mely az egyik legszebb későközépkori ír vár. Ma már inkább a filmesek kedvelik, több világhírű filmben, például a Hegylakóban is feltűnik.
Így a nap végeztével már csak azt a célt tűztem ki magam elé, hogy megérkezzek Írország második legnagyobb városába, a déli tengerpart kikötővárosába, Corkba (a corki kikötő Európa legnagyobb természetes kikötője). Addig azonban még sok kilométert meg kell tennem, s ehhez a legmegfelelőbb módnak a stoppolás tűnt. Egy idős bácsi segítségével aztán repülünk is Cork felé. Kitárgyaljuk a magyarországi gazdasági helyzetet – melyben egy-két megállapítást ő is tesz, hiszen két éve tett egy kurta látogatást kis hazánkban. Akkor még farmerként dolgozott, több mint háromszáz darabos kondával dicsekedhetett, de mára átrétegződött, s az üzleti szférában mozog. De most leginkább a rugby köti le, útközben is szervezte utazásukat, hiszen Cork bejutott a nemzetközi kupadöntőbe. Igen ez itt a rugby hazája. S meg kell verni a franciákat, a baszkokat, de leginkább az angolokat. A csodálatos cardiffi Millennium Stadiumban rendezik a döntőt, oda egy élmény eljutni – tudja ezt ő is, hiszen vérbeli drukker. Nagyon kellemesen eltelik az út, s meg is érkezünk a városba, ill. annak szélére, mert ő tovább megy. Az esőfellegeken átjutottunk, de nem vagyok benne biztos, hogy Cork szárazon marad, hiszen lóg az eső lába. A városban sajnos nincs kemping, ráadásul rossz irányban indulok el. Kis kóválygás után inkább buszra szállok, s bemegyek a belvárosba. Hiszen szombat reggel autóbérlésre akarom adni a fejem, addig nem árt feltérképezni a terepet.
Cork elsősorban kikötőjének köszönheti felívelését. Bőr- és textiláruk, később vaj indult útnak a kontinens felé, visszafelé pedig itt pakolták ki a bordeaux-i borokat. Aztán a város iparosodásnak indult. Az ír felmenőkkel rendelkező Henry Ford első tengerentúli üzemét szülőföldjén hozta létre, még 1917-ben, majd később a Dunlop is egy nagy gumiabroncsgyárat épített, s a hajógyár is prosperált. Az 1980-as években azonban mindhárom üzem bezárt, s a város alól kihúzták a talajt.
A város a Lee folyó mentén épült, a központ a Lee két ága közötti szigetre épült. A legszebb épület talán az anglikán katedrális a folyótól délre lévő hegyoldalon, mely a francia gótika legszebb emlékeit idézi fel, ugyan csak a 19. században épült remake, de remek. Hasonló élményt nyújt a Beamish and Crawford sörfőzde kolombázsos központi épülete. Van még néhány érdekes épület a városban, megér egy órás sétát, de úgy döntök, hogy túl sok időt nem fogok itt eltölteni, inkább lebuszozok a közeli Blarney-ba, ahol a vár tövében kemping is van. Előbb azonban megkeresem az autókölcsönző cégeket, mivel a belvárosban nem akadt utamba. Irány a vasútállomás. Habár az nincs a központban, de azért ennyi séta még belefér. A parkolóőrt kérdezem, hogy merre találom az üzleteket, de ő türelmet kér – utánanéz. Addig is beinvitál fülkéjébe, s megkínál egy pohár teával is. Aztán jó darabig, több mint félórát ott maradok, olyan jól elbeszélgetünk, nincs is kedvem továbbállni. Aztán kiderül, hogy nem oly olcsó az autóbérlés, így végülis úgy döntök, hogy valahogy eljutok Killarney-ig, s majd ott próbálok találni valamit, talán nem oly túl kicsi a város.
Tehát akkor irány Blarney, busszal. Én vagyok az egyedüli utas, úgyhogy szóba elegyedek az erős akcentussal rendelkező sofőrrel. Kiderül, hogy cseh, s néhány éve él itt, de előtte Amerikában is próbálkozott. Beszélgetünk a kelet-közép-európaiak munkavállalaási lehetőségeiről, s természetesen szóba kerülnek a lengyelek. 2004-ben, az európai Unióba való belépéssel megnyíltak a lehetőségek, s megindult a polák áradat. Két év alatt több százezer lengyel érkezett Írországba, hogy néhány hónapig vagy évig összeszedjen annyi pénzt, amennyivel aztán otthon új életet tud kezdeni. A becslések 2-500 ezerre teszik a lengyelek számát. Még ha utóbbi szám kissé túlzottnak is tűnik, ma már a lengyel a legnagyobb kisebbség a szigeten – az építőiparban, a vendéglátásban, a szállításban és a mezőgazdaságban ma már a többséget ők adják, mellettük pedig a litvánok és a lettek vannak jelen nagy számban. A lengyelek diplomával a zsebükben is elvállalnak mindenféle munkát, s lenyomják a béreket – ami miatt más kelet-közép-európaik nem néznek rájuk oly jó szemmel. S ugye még isznak is rendesen, pénzük nagy százalékát költik vodkára és sörre. Ennek ellenére még így is normálisabbak, mint a minden hétvégén tajtrészeg írek. Hétfőnként állítólag csak a lengyelek érnek be pontosan a munkába, az írek még józanodnak. Hétfőnként szinte nincs közúti forgalom az országban, a rendőrök pedig aratnak.
A kopasz cseh addig szidja a lengyeleket, amíg meg nem állunk egy megállóban, ahol egy szőke lány száll fel. Természetesen lengyel…így hangnemet váltunk, ő is bekapcsolódik a beszélgetésbe: itt van egész Közép-Európa. Aztán Blarney-ban leszáll, de én megyek tovább, mert oly jól összehaverkodtunk a sofőrrel, hogy csak visszafelé szállok ki. Rajtunk kívül senki nem utazik a buszon. Most elővesszük a szlovák kérdést, s természetesen több negatívum is elhangzik mindkét részről. Aztán felszáll egy hangos kis csapat, hatan vannak, mint a gonoszok. Milyen nemzetiségűek? Nem nehéz kitalálni: szlovákok. Elnézést írek élnek errefelé??? Ezt már nem tudom meg, mert le kell szállnom, hiszen megjöttem Blarney-ba.
A község nevezetessége a vára, mely messze földön arról híres, hogy aki megcsókolja, az ékesszólóvá lesz. A vár tetején kell véghezvinni a műveletet, mely nem veszélytelen: ahhoz, hogy a csók elcsattanjon, ki kell hajolni a mellvédről, amibe már egyesek bele is haltak – lezuhantak a várárokba. Emiatt védőrács épült, s új taktikát dolgoztak ki: a látogatók ma szinte lemennek hídba, miközben fogják a lábukat, s úgy csókolják a mélység fölött lévő követ. De mi is ez a puszi-sztori?
A kelta legenda szerint Munster királya kimentett egy öregasszonyt egy közeli tóból, aki hálája jeléül megígérte a királynak, hogy ha az megcsókol egy követ a vár tetején, akkor úgy fog majd beszélni, hogy azzal mindenkit levesz a lábáról, s megnyer magának. Lehet, hogy boszorkány volt? Egy másik anekdota is szól Blarney-ról. A várúrnak át kellett volna adnia a várat I. Erzsébet királynőnek, hogy a hűségét bizonyítsa. De ő mindig keresett valami ürügyet, amivel elodázta az átruházást, s a királynő márt megunta a sorozatos mellébeszélést. Azóta a ’blarney-beszéd’ jelentése: szép szavakkal megnyerni, befolyásolni valakit.
Sajnos a vár szépen körbe van kerítve, így az éjszakai várnézés elmarad, viszont hogy emlékezetes maradjon a blarney séta, a sötétben nekimegyek egy kovácsoltvas szöges láncnak, ami kilyuggatja sípcsontomat, s véres éjszakának nézek elébe. Visszasántikálok hát a táskámért, s úgy döntök, hogy most már nem sétálok el a kempingig, mivel az még 1,5 km, hanem keresek valami zöldet, ahol legalább oly kellemes éjjelem lehet. No ez nem megy könnyen, végül egészen ki kell sétálnom a faluból, de végül egy hegyoldalban találok egy nyugis helyet, ahol felállíthatom a sátrat, s nyugovóra térhetek.

(folyt.köv.)
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Alifa - 2007.08.15. 20:55

Köszönet ez írásért!Várom a folytatást.Alifa...


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina