Kelta legendák III. Nyugat-Írország (Kerry Dingle Moher)

Írország

Ott-tartózkodás ideje: 2006. aug. 19.  - 2006. aug. 22. (3 nap)

0 hozzászólás I 7 638 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. aug. 15. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Bunratty  Burren  Dingle  Írország  Kerry  Killarney  Limerick  Moher  stoppolás 

Vannak olyan napok az ember életében, amikor semmi sem sikerül. Nem mondom, hogy gyakran, de velem is megesik néhanap. Persze nem szeretem, ha az utazások alatt is előfordul ilyen, de hát közel húsz nap alatt, azért elvárható, hogy megjöjjenek a fellegek. Nos, egy olyan napnak néztem elébe, bár ezt még reggel nem sejtettem. Nem sikerült időben felkelnem, így hát már nem mentem vissza Blarney-ba, hogy meglátogassam a várat, s úgy döntöttem, hogy Killarney-ba nem a negyedrendű úton, hanem a főúton kívánok eljutni: így nem nyugat, hanem észak felé vettem az irányt. Szombat reggel egyébként sincs nagy forgalom, de itt még a megszokottnál is kisebb volt, s ha volt is potenciális jelölt, az biztos, hogy Corkba indult. Nem volt mese felgyalogoltam a gyorsforgalmira, hátha ott sikeresebb leszek. Bő félóra is eltelt, mire útnak indultam, hála egy úriembernek, aki szintén Mallow felé vette az irányt. A sárga dobozos kisteherautó éjszakai szállásnak volt kiképezve, táskámat behelyeztem a paplan és a párna közé, majd útnak indultunk. Mindketten fáradtnak tűntünk, alig szóltunk egymáshoz. A sikertelen stoppolás el tudja fárasztani az embert. Mallow-ba beérve már úgy gondoltam, hogy innen már nem lesz oly nehéz dolgom, hisz egy másodrendű út egyenesen Killarney felé robog – nem lehet kérdés, hogy hamarosan odaérek. Lóbáltam hát táblám, hogy mihamarabb elinduljak. Hűvös volt, s a szürke fellegek beborították az eget. De csak nem akart senki sem felvenni. Már egy órája álltam, s vártam, s kezdtem elveszteni hitemet – de senki nem jött. Kis idő múlva elhatároztam, hogy bemegyek a városba, s vonatra ülök. Már épp feladtam, amikor – talán már mondhatom, hogy menetrendszerűen, hiszen már nem egy hasonló eset van a praxisomban – megállt egy autó. Az utolsó utáni pillanatban. Igaz, hogy csak 20 km-t vitt, de legalább mentünk. S végre jól szórakoztam. Egy nagyon szimpatikus gyepmester volt az útitársam, aki egy golfpályát tart karban, most is onnan jön, kocsija is tele volt golfütőkkel – alig mertem rátenni hátizsákomat, nehogy maradandó deformálást okozzak a játékszerekben. Végre egy élményekkel teli, tartalmas beszélgetés. De nemsoká búcsút kellett intenem neki, s ott álltam egy alföldi útkereszteződésnél. Innen szerencsére hamar továbbmentem, egy újabb, ezúttal kék dobozosnak hála, akivel folytatódott a jó hangulat. Elindultam felfelé a hullámvasúton – minden szép és jó volt. De vele is csak néhány kilométert sikerült megtennem, de már csak 30 km volt hátra. Viszont már hosszú órák óta úton voltam, s csak vesztegettem az időm. Öt óra alatt alig ötven kilométer – elég szerény. S ahol most állok, onnan még kilátástalanabbnak tűnik a helyzet. Ez itt a megyehatár, de biztos hogy egy belső periféria, mert ember nem jár erre. S elered az eső. Jó, még csak csepereg, de lesz ez még így se. Mese nincs, gyalogolni kell. Elérek egy benzinkúthoz, ahol felvesz két gyerek. Nem nagyon beszélnek angolul. Természetesen lengyelek. Már meg sem lepődöm. Egyik Lódzból, másik Lublinból. Hat hónapja dolgoznak egy farmon, de most már nemsoká mennek haza. A lublini gyerek nemsoká megnősül, megmutatja a jövendőbeli ara fényképét is. Ő aztán tényleg csak ’po polszku’ beszél. Sebaj, azt már csípőből megoldom. De tíz kilométert se teszünk meg, s ők is hazaérnek. Hát ha ez így megy tovább…Szerencsére hamar felvesz egy idős pár, s robogunk…újabb néhány kilométert. Megbeszéljük a magyarországi autópark összetételét, s már megint az út szélén találom magam. S aztán végre egy autó, mely Killarney-ba megy. S engem akar… No, csak megérkezem. Ráadásul nagyon kellemes utunk van, jó a társaság. Egy jómódú polgárcsalád, látszik rajtuk elsőre, de megszeretnek, megkedvelnek. Közben beérünk az esőfüggöny alá. A jövőm továbbra sem fényes, de hátha kiderül. Mire megérkezem, kiderül, hogy nem. Hull az égi áldás, nem tudtam miért – ahogy Janicsák István mondaná. Who’ll stop the rain?
Megyek megnézem, lehet-e autót bérelni. Persze a mai nap után meglepődnék, ha sikerülne. Természetesen vagy zárva vannak, vagy már nincsen szabad kocsijuk. Pedig én nagy kocsikázást terveztem.
Killarney Írország turisztikai központja több mint kétszáz éve, hisz minden van itt, mi szemnek-szájnak, s egyéb érzékszerveknek ingere. Csodás tavak, Írország csúcsai, buja növényzet, fantasztikus félszigetek, romantikus romok. Különösen az amerikai turisták jönnek nagy számban. Írország gazdaságának kulcságazata a turizmus. Évente több mint 6 millióan keresik fel a smaragd szigetet. Miért? A csodás táj, a kelta emlékek, a peca, a golf (rengeteg nagyon menő golfpálya van – hiába a sok amerikai másodsorban ezért jön, elsősorban ugye a felmenőik országába akarnak eljutni – családfakutatás céljából) – kinek-kinek igénye szerint.
Írország délnyugati részén vagyunk, ez itt Kerry. Egy nagyon különleges tája ez Írországnak. Szinte mindenben különbözik a sziget más részeitől. Ez már a Kaledóniai-rendszer része, nagyon élénk a domborzat, s ria-partok tagolják. Az egyik, a Bantry Bay ugye a legnagyobb tanker-terminál Európában – itt fejtik át az olajt kisebb hajókba, melyek már a kontinentális kikötőkbe is beférnek.
Három nagy félsziget található itt: a Beara, az Iveragh és a Dingle – egyik szebb, mint a másik. A várostól délre emelkedik a Carrantuohill, Írország csúcsa, mely 1041 méter magasságban kulminál. Innen indul a Dunloe hasadék csodálatos gleccservölgye, mely szintén vonzza a turistákat, nem is beszélve a fő attrakciókról: a tavakról. Ma már a Killarney Nemzeti Park része a három tó, az alsó, középső és a felső, melyeket a Long Range River köt össze. Írország legnagyobb tölgyerdői és tiszafaligetei is itt vannak, s emellett a varázslatos zöld lápvidék, no és a nevezetes eperfák tarkítják a tájat. E varázslatos diverzitás miatt lett UNESCO Bioszféra rezervátum már az 1980-as évek elején. Milyen jó, ha itt rohan a Golf-áramlat a szomszédban – egyből nem unalmas az élet.
Szóval azt terveztem, hogy a hétvégén ezeket a csodás félszigeteket járom be, bár megnehezítette sorsomat az autó-probléma és a ramaty idő. De bíztam abban, hogy minden jobbra fordul. Gondoltam, hogy a szombat délutánt azért megpróbálom kihasználni, s tettem egy irdatlan nagy sétát az Alsó-tó partjára. Ott emelkedik a Ross vár, csodás környezetben, kár, hogy a hegyeket felhők fedik, mindent beborít a pára. A távolságot ugyan kissé elmértem, több mint 3 km-t gyalogoltam, majd ugyanennyit vissza, de fantasztikus volt a buja zöld erőben sétálni, beteltem a színekkel, a vizekkel és a gazdag növényvilág látványával. A várhoz egy esküvői pár is érkezett egy fotó erejéig, de nem volt sok szerencséjük, mert megint eleredt az eső. Így én is visszaindultam, most egy másik úton. Menetközben találkoztam néhány emberrel, s beszélgetésbe elegyedtünk. Előbb egy pap jött, majd néhány nyugdíjas. Persze mindenkit lenyűgöz, hogy valaki két hátizsákkal mászkál az erdő mélyén. Aztán lassan kiérek a rengetegből, vissza a városba. Épp a katedrálishoz érkezem meg. Hihetetlen mit keres egy ilyen kis vidéki porfészekben egy ekkora katedrális. Lenyűgöző, talán csak Portugáliában láttam hasonlót a puszta közepén. Amúgy a városban nincs sok néznivaló, így én is úgy döntök, hogy bevásárlás után megyek is a kempingbe, hiszen addig még sokat kell bandukolni. Útközben találkozok egy malagai párral, útbaigazítom őket, beszélgetünk egy keveset, szinte már összebarátkozunk. Ajánlok nekik programlehetőségeket is. Aztán megyek, mert még 3 km vár ma rám. Nagyon sokáig tart mire végre befeküdhetek a sátorba, bár még így is szokatlan módon, világosban térnék nyugovóra. No persze, megint eleredt az eső, szerencsére már nem ázhatok. Viszont a zuhanyért még külön is kell fizetnem, holott a kemping is egész drága volt. Nemhogy kiállnék az eresz alá. Főzök egy ukrán levest, majd benyomom az uzsit, lefürdök, s megpróbálom gyorsan elfelejteni ezt a napot.
Reggel nem kell sietnem, hiszen csak 10-kor indul a busz. Mivel elhatároztam, hogy befizetek egy buszos körutazásra a Ring of Kerry-re. Közel 200 km-t teszünk meg az Iveragh félsziget körül, egyik oldalról a tenger, másikról a meredek sziklák között – állítólag a világ egyik legfestőibb útvonala. Nosza, rajta – bízzunk benne az idő egészségünkre válik. – állítólag a világ egyik legfestőibb útvonala. Nosza, rajta – bízzunk benne, az idő egészségünkre válik. Útban a város felé összehaverkodok egy torontoi gyerekkel, ő gyalog akar körbemenni a Ring of Kerry-n. Hát bátor, bár ki tudja, lehet., hogy Kanadában hozzászokott az esős időhöz. Vagy máshol. Én mindenesetre nem szívatnám magam. Inkább feláldozok ötezer pénzt, s így legalább tető lesz a fejem felett. A recepciós hölgy egy szlovák lány Rózsahegyről. Mivel jóval hamarabb érek oda, így jó fél órán keresztül beszélgetünk, nagyon összemelegedünk. Otthon, egy kis faluban tanítónő Rózsahegytől északra, meg is hív, hogy egyszer látogassam meg. Már majdnem két éve itt él kint, de már csak egy fél évet marad. Éjjel-nappal dolgozik: reggel itt árulja a jegyeket, aztán megy takarítani, este pedig pincérkedik egy étteremben. Nehéz élet ez, látszik is rajta, hogy fáradt, de a mosoly ott ragyog az arcán. Aztán jönnek más utasok, így nem tarthatom fel. Elkezdek hát egy öreg nebraskai párral beszélgetni, mikor látom, hogy megjöttek spanyol barátaim is. Úgyhogy együtt utazhatunk, be is ülnek elém, mögém meg az amcsik. Mellém egy magdeburgi úr ül, egy oszi, de nem nagyon bírja az angol nyelvet. Később helyet cserél lányával, Brünhildával – de vele se csacsogok sokat, főleg azok után nem, hogy egy fotószünetnél leverem a retiküljét, s jól meg is taposom. Így szoktam ugye ismerkedni, de ezúttal nem jött be – de nem is bántam. No csapjunk a lovak közé – indulááás! Az idő szép, bár a hegyek felhőbe burkolóznak – így tesz az állítólag csodaszép Dunloe-szurdok is. Így hát nem érdemes oda menni. No persze, nem is adják azt olyan olcsón, azért egy másik túrára kell befizetni. A sofőrünk nagyon vicces fiú – persze általában ilyen túrákon a vezető mindig jópofáskodik. Persze a poénjait csak ritkán értem, de a spanyol haverokkal próbáljuk valahogy kitalálni, hogy min nevet a sok amerikai.
Az első látnivaló Killorglin, ahol minden év augusztusában megrendezik a hírhedt Puck Fair-t, ahol egy hatalmas bakkecskét emelnek a trónra a városka főterén, s három nap és három éjjel tivornyáznak, igazi szuperbuli, még Lajcsi is megirigyelné, Fásy Ádámról nem is beszélve. Aztán megállunk egy pihenőnél, ahol felépítettek egy műfalut, ahová jó drágán lehet bejutni, nem is megy be más, mint néhány puhos amerikai turista, a spanyolok, az ossik és én is inkább sétálgatunk. Ennél sokkal érdekesebb skanzenek várnak még később. Menjünk is tovább. Hamarosan elhaladunk a csodaszép Lough Caragh partján, aztán nem messze onnan már a másik oldalt kell figyelni: kiérünk a Dingle-öböl partjára, s fantasztikus panoráma tárul elénk. A hegyek megérkeznek a partra, zuhannak a mélybe, csodás magaspartok jobbra is, balra is – de nem lehet összetéveszteni mással, ez tipikus ír vidék: buja zöldben pompázik a táj. Aztán újabb megálló, újabb íricum: ezúttal több euróért bejuthatunk egy karámba, ahol…birkákat lehet nézni…háát…Ráadásul mindezt esőben, hiszen megint megjött az égi áldás. Menjünk hát tovább, s lassan már ideje lenne ebédelni is. Ezt Cahersiveen-ben tesszük meg, háromnegyed órás pauza a város végén. Ez egyébként Daniel O’Connell szülővárosa. S mivel útközben megláttam a város híres szülöttjének hatalmas emléktemplomát, úgy döntöttem, hogy megpróbálom megtekinteni, annak ellenére, hogy kb. 15 percet kell addig gyalogolnom. Így a májkrémet is menet közben bontom, s kenem a kenyerem. Spanyoljaim is szendvicseket készítenek az útpadkán, s az ossie-k is a Spar-termékein híznak tovább. Persze az amik az étteremben tespedtek…Aztán megint megállunk egy magaspartnál, az óceán itt is lágyan nyaldossa a gránitsziklák talpát, s mindenhol pompáznak a zöld lágyszárúak. Hihetetlen ez a zöld szín – persze könnyen megérthető miért – a következő egy órában meg is kapjuk a magyarázatot: megjött a felhőszakadás. Így sajnos egy jó darabon nem állunk meg, pedig épp az egyik legszebb panoráma-ponthoz érünk, de mit lehet tenni, vicces sofőrünk robog rendületlenül. Persze, ahogy megérkezünk Sneem-be, a következő városkába, ott megáll. Bő félórát töltsünk el egy településen, ahol igazából szinte semmi nincs. Jó van két szép templom, meg egy de Gaulle-emlékmű, s valami kelta kőtábor – de ennél százszor szebb dolgok miatt nem álltunk be, s itt sem esik kevésbé. Sebaj, ne elégedetlenkedjünk, bízzunk benne, hogy csendesedni fog a zuhé, hiszen a Ring of Kerry legszebb része még hátravan. De a hegyek felhőben, s csak a legelők turbózöldjében gyönyörködhetünk. Lassan alábbhagy az égi áldás ahogy haladunk a Hölgyek kilátója felé, s nem hiszek a szememnek, mikor megérkezünk.
Viktória királynő is elámult, mikor innen letekintett a killarney-tavak felé. Merthogy ő is elvetődött erre az 1860-as években, s elalélt a látványtól. Hát én is le voltam nyűgözve: az észak felé nyitott völgyben egymás után sorakoznak a tavak a kopasz hegyek alatt, a völgy mélye pedig a már oly sokat említett színpompában fürdik. S újra el kezd szemerkélni – épp ennyi idő adatott. Úgyhogy már nem is állunk meg, ereszkedünk le a szerpentineken. Elhaladunk még a Muckross ház mellett, mely az egyik legfényűzőbb kúria az országban, buja park közepén fekszik, pompás rododendron-rengetegben, majd beérünk Killarney-ba. Búcsút intek az ibériai srácoknak, s elindulok a város szélére. Nem, nem kórházba igyekszem, természetesen a város elhagyásán morfondírozom. Már hiányzott egy kis séta, bejáratom végre a térdem. Túl sokat nem kell várnom – ez az én napom – tegnap lenn, ma meg fenn. Egy nemrég még Koszovóban szolgált ír katonagyerek vesz fel, s vele jutok el Tralee-ig. Mesél a békefenntartói feladatokról, életmódról, bolgár haverjáról, no meg tetoválásáról, amelyet ő maga rajzolt. Érdekes utazás, de reméljük aznap nem az utolsó. Tralee azonban kicsit kikészít. Mivel cimborám a város elején rak le, így nagy sétára kényszerülök. Aznap azonban nagy buli van a húszezres városban: a Tralee Rózsája fesztivál. Ez olyasmi, mint a balatoni Anna-bál, azzal a különbséggel, hogy a résztvevők kissé messzebbről érkeznek: a világ minden tájáról érkeznek az ír gyökerű lányok, akik közül a zsűri kiválassza a legszebbet. Egy helyi költő szerelmes versének volt a címe a Tralee Rózsája, de ma már minden ír diaszpórában számon tartják és fogalommá vált ez a titulus. Pedig az ír szórvány nem kevés.
Szóval a városban áramlik a tömeg, óriási a dugó. Ráadásul ez nem mindennapi nap, hiszen ma volt a nemzeti hurling elődöntő, ahol Kerry legyőzte a szomszédvár Corkot (ez olyan derbi, mint egy Fradi-Dózsa Magyarországon), s bejutott a döntőbe, ahol majd Dublin fog rá várni. Kerry-ben megőrülnek a hurlingért, az egész város zöld-sárgába bújt, mindenki Kerry-mezben járja az utcát, hatalmas a hangulat – ma még több sör fog elfolyni.
A város végén viszont vége a forgalomnak, csak kevesen mennek nyugat felé. Ott kezdődik a Dingle-félsziget, Írország egyik legérdekesebb s legszebb része. Itt az ír tradíciók sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint máshol az országban – a gael nyelv igazi anyanyelv, nyugaton már a településneveket angolul ki se írják. Az ír zene szintén kulcsfontosságú, minden este szól a kocsmákban. Meredek sziklák, éles hegygerincek, s csodás homokos partok jellemzik a félszigetet, valamint rengeteg régi kelta kő-emlék: méhkas alakú kunyhók, írott kövek, kora keresztény templomok (pl. a 9. századi, egy felfordított csónakra emlékeztető Gallarus Oratórium), a hegyoldalakat felszabdaló tekervényes kőfalak, mind-mind a nagyon kora középkorból. Azt még nem is említettem, hogy állítólag a 6. században egy ír szerzetes innen hajózott át az óceán túlpartjára. Ha igaz, ha nem, rengeteg a régi emlék. De én inkább a táj szépségeiben gyönyörködnék.
Tralee-ből egy angol mezítlábas vándorgyerekkel jutok be a félsziget belsejébe. Az angol-tóvidéket hagyta ott ezért a tájért, s egy fantasztikus tomboló végére költözött ki, a világ végére – no persze elsősorban a csodás hullámokat kiélvezni, hiszen a szörf a mindene. Bejárta a világot, stoppolt Spanyolországban, Kenyában és Új-Zélandon, utóbbi országban egyszer 12 órát várt sikertelenül valami mellékúton. Legszívesebben elmennék vele megnézni a tombolót, csak elég reménytelennek néz ki a visszaút. Inkább egy másik autóval megyek el Stradbally-ig. Ide igyekeztem, hogy megnézzem Írország leghosszabb fövenyes strandját, mely a félkör alakú Brandon-öböl déli részén húzódik, közel 20 km hosszan. Nyugatról a Brandon-hegység védi, mely a második legnagyobb írországi hegység, de ez azzal is jár, hogy a hegy által felemelkedésre kényszerített légtömegek itt engedik ki víztartalmukat. Jó mérföldet gyalogolok a partig, közben jön egy-egy ’shower’, de nem szegi kedvem. S a már növényzettel fedett dűnék mögött elém tárul az óceán. Habár az eső függőlegesen és vízszintesen is esik, de nem foglalkozom vele. Ledobom hátizsákom, s rohanok a víz felé. Írországban először ízlelhetem meg a sós víz ízét. Egy család szaladgál a parton, egy fickó félmeztelenül rohangál a vízben, pedig iszonyú hideg van, fúj a szél, szakad az eső – de igazából én is csak azért nem követem, mert ha sokáig itt maradok, akkor minden ruhám elázhat, s ezt nem kockáztathatom meg. Így fülig érő szájjal visszasétálok a dűnék mögé, ahol már legalább csak felülről esik. Egy massachussettsi idős párral mentem ki a főútig, majd egy csodás sétát tettem az öböl feletti úton. Ekkor érkezett egy autó, benne az a család, akikkel a parton találkoztam. Kicsit át kellett rendezni a belsejét, hogy beférjek, de megoldottuk: a mama az ölébe kapta a kis lurkót, a nagy hátizsák az ölbe, a kis hátizsák hátra a kutya mellé, s már mehetünk is. Nagyon jól összebarátkozunk, ahogy haladunk felfelé a rendkívül szűk szerpentineken, de egy idő után a szavam is elakad, már alig bírok figyelni, s a Connor-hágónál ki is ugrom. Írországi legszebb élményem következett. 456 méter magasságban töri át az út a Dingle-félsziget ormait. Innen ellátni a Brandon-öbölig, jól kirajzolódik a hosszú Stradbally strand, lent pedig több hegyi tó is díszíti a zöld völgyeket, s mindenfelé birkák legelnek a meredek falak alatt, és a hágó környékén is. A másik irányban pedig feltűnik a Dingle öböl, és a kikötőváros, a félsziget másik vége. Sírok, annyira szép – de tényleg könny szökik a szemembe. Negyed órával ezelőtt ott voltam lenn a strandon, szakadt az eső, a hegyeket felhők fedték, nem sejthettem, hogy ilyen élményben lesz részem. A felhők eloszlottak, esőnek nyoma sincs – áldás van utamon. A következő autót lestoppolom: maga a pásztor áll meg. Az övé az egész völgy, 750 hektár legelőt birtokol, s nagyon sok erdeje is van. No meg jó 150 birka, melyből 5 éppen elkóborolt, feljött egészen idáig – látja a távcsövön a hátukra festett billogot. Ugyan nem visz be a városba, hanem előtte 1 mérfölddel kitesz, de nem bánom, mert innen még szebb a látvány. Kicsit sétálok, de aztán felvesz egy bőrüléses csúcs-autó, s vele teszem meg a hátralévő párszáz métert a belvárosig. Azt hiszem, a mai napot meg kell ünnepelni, elhatározom, hogy végre eszek valami meleg ételt is, hiszen annak most már jó ideje híján vagyok. Mivel már nagyon kiéheztem, egy gyorsétterembe futok be, hogy az írek nemzeti eledelével tompítsam éhségem.
Nincs más olyan ország a világon, ahol krumplit krumplival esznek, az ételekhez itt állítólag háromféle krumplis köretet szolgálnak fel. No persze, köztudomású, hogy a krumpli volt Írország veszte is. A 19. században az ország életét alapjaiban rengette meg a burgonyavész. Az egész ország, az emberek és az állatok is krumplin éltek. A 19. század közepén kezdődött a veszedelem, s éveken keresztül elpusztult a termés. 1845 és 1849 között több mint egy millió ember halt éhen, s legalább félmillió halála közvetve szintén az éhínséghez kötődött. Óriási méreteket öltött a kivándorlás. Amerika, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, no és persze Anglia több millió ír új hazája lett. Ma állítólag jóval több mint 60 millióan élnek a földön, akik ír felmenőkkel rendelkeznek. Amerikában közel 40 millió ír származású van, Kennedy, Reagen, Clinton vagy Thatcher asszony ükije is a zöld szigetről származott, de számos más világhírnévre szert tett ír-utód él az angolszász országokban, Pierce Brosnantől kezdve Liam Neesonig. Írország soha nem érte el a 19. század közepén, több mint 8 millió fővel tetőző lakosságszámát (ma is kevesebb mint fele annak). A 19. század végére az ír születésű emberek 40%-a már Írországon kívül élt. Ráadásul a 19. században a földek nagy részét birtokló angolok és ír protestáns földesurak elhajtották a fizetni képtelen parasztokat, földjeiket legelőikhez csatolták. Ez szintén nem tett jót az angol-ír és a protestáns-katolikus kapcsolatoknak. Persze a kivándorlás a 20. században is folytatódott, a második világháború után a függetlenné vált országot is csapatokban hagyták el az írek. Ma viszont megindult a visszaáramlás, sok ír visszatér, nem is beszélve a rengeteg külföldi bevándorlóról.
Szóval egy nagy adag krumplira fizettem be, s vettem mellé egy kolbászt is, hiszen úgy igazi az ünnep. Amíg készült az elemózsia, beszélgetésbe elegyedtem az eladó gyerekkel és egy rennes-i francia lánnyal. Előbb franciául, de aztán, hogy a srácot se szorítsuk ki a társaságból, inkább angolul. Majd elkészült a forró csoda, s összefutott a nyál a számban. Lesétáltam a kikötőbe, ahol Írország egyik legnagyobb halászflottája vesztegel, no meg egy hatalmas hadihajó, sőt e nap egy rakás francia vitorlás is. A Le Figaro vitorlásversenyének egyik etapja épp most ért véget, áll a bál a kikötőben. Mindenfelé francia szó hangzik. A part mellett majszolom a krumplit, miközben teljesen besötétedik. Egy káprázatos nap végére értem. De még szállást kell kerítenem. Kisétálok hát a város szélére, majd mivel a kemping más irányban és túl messze van, úgy döntök, hogy a Dingle-öböl fövenyes partján, tüneményes fukszia-rengetegben töltöm el az éjjelt.
Igazából reggel tárult elém a táj szépsége. Az utakat mindkét oldalról, rendkívül dúsan virágzó fukszia-sövények kísérik. Az idő gyönyörű, sehol egy felhő, szikrázó napsütés, virágrengeteg és a homokos tengerpart. Kell ennél több? Egy szép nap elé nézek, már most látom. S mindjárt felvesz egy bácsi, akivel eljutok Dunquin-ig. Ha oda visz, oda megyek. Egy nagyon keskeny úton haladunk felfelé, majd mikor elérjük a gerincet elémtárul a Blasket szoros a Blasket-szigetekkel. Üde zöldben pompázik a táj, a partot a tenger hullámai nyaldossák, én meg a hullámokat nyalogatnám. Lemegyek hát a komphoz. Ugyanis kis hajón viszik a jónépet a már 50 éve lakatlan szigetekre. 1953-ban ugyanis az itt lakóknak végleg elegük lett a zord életből, s elhagyták lakóhelyüket. Csak romok maradtak, például egy korai keresztény monostor maradványai. Az egyik sziget profilból úgy néz ki, mint egy fekvő óriás. Swift biztos innen kapott ötletet. Megreggeliztem a sziklák tetején, majd elindultam dél felé, s nem vártam meg a komp indulását. Inkább Slea Head vonzott.
Voltam már Portugáliában, ahol eljutottam a Cabo da Roca-hoz, s elémondhattam, hogy Európa legnyugatabbi csücskén állok. Hát most itt van Európa valójában legnyugatabbi sarka, a Dunmore Head már valóban a világvége. Természetesen ide el kellett mennem. Habár jó nagy túrával értem oda, mivel az úton egyáltalán nem volt forgalom, de ki bánta a cipekedést ily csodás reggelen. Meg is érkeztem egy parkolóhoz, ahol már állt néhány autó – hiszen itt egy meredek sziklafalakkal övezett homokos strand bújik meg, amely csábítóan hat egy kis tengerparti sétára. Gondoltam, hogy oda nekem is el kell mennem, elő is készítettem a fürdőgatyát, de előbb még más célok vártak rám. Táskám a büféskislánynál hagyván elindultam arra, ahová más turista nem ment. Itt mindenki csak a strand felé ment, a hegyre fel egyedül törtem, engem várt a legnyugatibb pont. Itt már csak birkák küzdöttek az elemekkel és a relieffel. Majd már nem volt tovább – elértem a szárazföld végét. Innen már csak keletre mehet az ember. Gyönyörű kilátás nyílt a szigetekre és a dunquini öbölre. De ekkor már motoszkált bennem a gondolat – meg kell mártózni! Visszasétáltam hát a buckán keresztül, majd leereszkedtem a sziklák tövébe, s rohantam a vízbe. Délelőtt 10 körül amúgy se túl meleg a víz, de mit mondhatnék az Atlanti-óceánról Írországban. Kit érdekelt: csobbantam. Fantasztikus volt, ahogy jöttek a hullámok, nagyon élveztük mind a hárman, akik voltunk annyira barmok, hogy a néhány fokos vízben lubickoljunk. Tíz perc alatt persze kellően átfagytam, de megérte! Aztán elindultam, s a táskák terhe alatt csakhamar felmelegedtem. Mivel elég hosszú túra várt rám a keskeny szerpentineket követve. Szemből elég nagy forgalom volt, de amerre én mentem, 20 percenként jött egy autó. Egy jó darabig persze nem foglalkoztam ezzel, mert ahogy haladtam Slea Head felé, a látvány egyre szebb lett, elaléltam a gyönyörűségtől. Persze aztán jó óra múlva már igényszintem erősen megnövekedett, hogy most már valaki vigyen el, mert kezdtem unni a sétafikát. Egy autó már kétszer nem vett fel, s ugye rajta kívül szinte senki nem ment ebbe az irányba, mikor végre egy bedfordi angol család felvett, s együtt mentünk Dingle-ig. A keskeny utakon nem volt könnyű közlekedni, főleg amikor egy német busz megjelent, s felakadt egy kanyarban. A család jó, ha négyéves gyermeke sem bírta már ezt szó nélkül, s elmondta a véleményét: „fucking bus” – leesett az állunk, nem csak nekem, hanem a szüleinek. Biztos nem magától találta ezt ki, vigyázni kellene az otthoni szóhasználattal!
12-re Dingle-be érkeztünk, s még ebéd előtt megpróbáltam a város végéhez érni. Itt aztán elég hosszú időt töltöttem el. Főleg azután, hogy negyedórás eredménytelen próbálkozás után társra leltem. Egy fiatal lányka érkezett, szintén zenész, ő is stoppal igyekezett elhagyni a várost, s ugyanúgy Tralee-be ment, mint én. Természetesen nem ír volt. Akkor vajon milyen nemzetiségű? Talán már mondanom sem kell: polák. Már meg sem lepődtem…Martha persze nem az egyedüli lengyel errefelé, több mint 300-an élnek az alig kétezres kisvárosban. Ő 3 hónapja hagyta ott Alsó-Sziléziát, Wroclaw-ban kevesebb perspektívát látott. Úgy döntöttünk, hogy közösen folytatjuk utunkat. Bájaira bíztam magam, azzal lehet, hogy hamarabb sikert érünk el, mint az én borostás képemmel. De hiába, ketten nehezebbnek tűnt, fél óra is elszállt, s nem állt meg senki. De legalább jól összebarátkoztunk. Aztán még is úgy láttuk jobbnak, ha szétválunk, mert így egyikünk se fog eljutni Tralee-be. Ő kicsit feljebb sétált, én – mint aki elsőnek érkezett – maradtam. Egy ideig még láttam, aztán eltűnt a szemeim elől. Ő már utazott, nekem viszont elég reménytelennek tűnt a helyzetem. Már több mint egy óra is eltelt, mikor végre megállt valaki. Egy norvég úriember vitt el egy darabon – kb. 10 mérföldet. Ezalatt viszont volt időnk arra, hogy beszámoljon szenzációs archeológiai felfedezéséről. Mint már fentebb említettem, itt nagyon sok régi kő-emlék maradt fenn, melyekről gazdag listákat készítettek, s mindet számba vették. Azaz majdnem mindet, merthogy a norvég úr egy barátja földjén talált egy olyat, melyről még senki nem tudott. Ráadásul a bronzkorra datálható kőbe spirál-formát véstek – amely egyedülálló. A világhírnévhez már csak a publikálás hiányzik, merthogy nem árulta el a muzeológusoknak a pontos helyet, ahol rálelhetnének – ezt ő akarja közhírré tenni. Minden nyarát itt tölti, vett egy kis házat, de épp most indul haza Oslo-ba. Anascau faluban el is búcsúzunk egymástól. Itt újabb mélypont következik. Nem elég, hogy a térdem ideiglenesen felmondja a szolgálatot – majdnem visszahajlik, de nem a tradicionális irányban – újabb egy órát időzök sikertelenül. Tragédia! Egy gyönyörű délelőtt után egy borzalmas kora délután. Hogy jutok el még ma Limerick-be? Aztán végre megáll egy autó, egy idősebb hölgy és a fia. Amikor elmondom, hogy magyar vagyok, a hölgy szeme felcsillan. Őt ugyanis Ilonkának hívják, apja, Géza, Újpesten lakott, s egy berlini német nőt vett feleségül – Ilonka az ő szerelmük gyümölcse. Magyarul csak pár szót tud, de mostanában sokat jár haza: Bükkzsércen vett egy házikót, ahol jógatanfolyamokat szerveznek. Nagyon örül nekem, szinte már egy ír-magyar vegyes vállalat létesítésének alapjait beszéljük meg.
Az ingatlanárak alakulását alaposan átbeszéljük. Nem is csoda, hiszen Írországban elég sokat tudnak a magyar ingatlanpiacról. 2002 óta rengeteg ír döntött magyarországi ingatlanvásárlás mellett. 2005-ben Budapesten az írek vették a legtöbb lakást, de írek nevéhez fűződik a sármelléki repülőtér felújítása és modernizálása is. Az írek minden pénzüket ingatlanba fektetik. De mivel a szigeten elég költséges ez, hiszen ma már egész Európában az ír lakások kerülnek a legtöbbe – Dublinban 1,5 millió forintnál olcsóbb négyzetmétert már nem lehet kapni – így kelet felé fordultak. S mivel az ír Times nagyon felkapta a témát, s tele van hirdetésekkel, be is indult az ír befektetők fantáziája, s megrohanták a magyar fővárost.
Tralee-be érkezve, a már ismert utat járom végig, míg átérek a város másik végére. 3 órámba telt, hogy megtegyek 30 km-t. 17 km/h-s átlagsebesség. Szörnyű! De innen már talán könnyebb lesz, hisz Limerick felé gyorsforgalmi megy. Az Aldiban feltöltöm élelmiszerkészleteim, s egy csudajó helyre megyek stoppolni – egy körforgalom mellé. Rögvest fel is vesz egy fickó – tudtam, hogy itt könnyű lesz. De mikor kiderül, hogy 2 km múlva ő másfelé megy, már lelohad a mosoly az arcomról. De újabb körforgalom, újabb ideális hely. Itt is hamar felvesznek. Egy idős bácsi bőrüléses dzsipjével folytatom utam, de csak Castleisland-ig, azaz alig 10 km-t utazunk együtt. Itt megint kisebb sétát kell tennem, de most már egyértelműen a főúton vagyok, Limerickig már nincsen más kereszteződés. Egy kamion épp befordul az éles kanyarban, bízok benne, hogy a mögötte jövő autók közül majdcsak felvesz valaki. De nem, maga a kamion áll meg nekem. Dörzsölöm a szeme, de igaz. Természetesen a sofőr nem ír úr, hanem keletről érkezett: a teherautó-sofőrök között viszont már a litvánok számítanak menőnek, a kopasz Tadeusz is Vilniusból jött. A legkellemesebb írországi stoppolásom volt, igazi barátság szövődött közöttünk. 80 km-t utaztunk együtt, s rendkívül jó barátságot kötöttünk. Ugyan nem beszélt túl jól angolul, hiszen keveset kommunikál, de aztán csak belejött, s csak mesélt és mesélt. Feleségével itt élnek már jó ideje, lányuk viszont Vilniusban maradt, s ritkán találkoznak. Biológia-földrajz szakos tanárnak tanul, úgyhogy kollégák vagyunk, össze is akart hozni gyermekével. Azt hiszem, elfogadna vejének.
Magyarországot egyébként nagyon szereti. Imádja a magyar zenéket, szerinte a magyar dalok csodálatosak – számtalan bakelitlemeze volt otthon. Szereti a magyar nyelv dallamát, különlegességét – ezért megkért, hogy beszéljek hozzá magyarul egy kicsit, majd elénekeltetett velem néhány magyar slágert. A Gyöngyhajú lányt felismerte, pedig ez nagy dolog, hisz kb. versben mondtam el. Jutalmul elénekeltem neki a polák változatot is, hogy a tartalmi mondanivalóhoz is hozzájusson. Egyébként többször volt Magyarországon. Először akkor, amikor Gorbacsov meghirdette a peresztrojkát. Nejével beugrottak a Ladába, felvásároltak egy csomó mindent (főleg gépeket), s meg sem álltak a magyar határig. Aztán városról városra jártak, eladtak mindent, s megnézték az egész országot Záhonytól Zalaegerszegig. A piacozásból annyira jól éltek, hogy egészen Splitig eljutottak. Egyébként is nagyon szeret utazni, s nagy álma, hogy egy lakókocsival körbejárja Európát. Elviszi a feleségét Budapesttől kezdve az Adrián keresztül egészen Spanyolországig, Franciaországig, majd a brit szigetekig. Egy évig csak mennének. De a neje nem meri feladni állását, hiába kapacitálja. Ő bezzeg itt hagyna mindent. Talán jövőre az asszony is megpuhul.
Sajnos egy autóbalesetben elvesztette első feleségét, s ott maradt utána két gyermekkel. Felnevelte őket, majd újranősült. Aztán néhány évvel ezelőtt hazát váltott, pedig otthon egy csodás tóparti házikója volt, de feladta mindenét, s új életet kezdett. A kamionozás persze nem könnyű, reggel négykor kel, este hatig meg sem áll, aztán ha hazamegy, csak beesik az ágyba. Még szombaton is dolgozik fél napot. 8-9 eurós órabérért hajt, de otthon ennek csak harmadát-negyedét kapná.
Aztán hallgattunk egy kis orosz zenét is – most hozta a lánya a legújabb orosz sláger-válogatást, s feltétlenül meg akarta mutatni nekem is. S hogy igazán nemzetközi legyen utunk néha próbálkoztunk oroszul és lengyelül is kommunikálni, de abban meg én voltam esetlenebb. Közben azért látnivaló is adódott, hiszen – habár hétfő lévén a forgalom általában minimális volt, néha azért rendesen bedugult – Adare falun is átcsorogtunk. Már említettem, hogy Írország hatalmas problémáját jelenti a rendkívül alulfejlett közlekedési infrastruktúra. Az iszonyú méretekben megnőtt gépkocsi-állomány mára szinte élhetetlenné tette a nagyobb városokat, de a nagyobb főutak menti településeket is. Szerencsére mi a jobb irányban haladunk, mert így délután, mindenki Limerickből megy hazafelé, bár a ’megy’ azért erős túlzás, hisz a sor nem mozdul.
S Adare arról nevezetes, hogy a 19. század közepén egy angol gróf erős honvágyát úgy próbálta csillapítani, hogy a környéken olyan épületeket húzatott fel, ami hazájára emlékezteti. Adare tele van csodálatos zsúpfedeles kunyhókkal, mely bájos hangulatot kölcsönöz a kisvárosnak. Innen már nincs messze Limerick. Tadeusz bevisz a belvárosba, ameddig csak be tud menni a kamionnal, s búcsút intünk egymásnak, de a viszontlátás reményében – talán Budapesten, vagy Vilniusban.
Limerick a negyedik legnagyobb ír város, a közép-nyugati régió központja – noha alig 50 ezren lakják, de elővárosaival együtt is csak alig haladja meg a százezret. Limerick a rugby városa, nemcsak Írország legjobb csapatát alkotják a munsteriek, hanem 2006-ban a vörös-feketék nyerték meg a Bajnokok Ligáját is.
Limericknek három különálló negyede van. Az Angolváros a Király-szigeten jött létre, nevével ellentétben még a vikingek alapították, de aztán János király építetett ide egy kastélyt a 13. században, mely erődítmény ma is a város legjellegzetesebb épülete, s Írország egyik legszebb vára. Ekkor már állt a St. Mary katedrális, mely a legidősebb limericki épület – de korát meghazudtolóan ma mégis anglikán templom. Egy kis sétát ugyan megér a kis középkori városmag, de engem ekkor már a Tralee-ből cipelt félkilós vaníliapuding utáni vágy hajt. Így a várral szemközt, a Shannon partján leülök falatozni a nevezetes Szerződés Köve mellett. De ekkor már csak az ízek orgiájával foglalkozom, s gyomromba ülepítem a doboz tartalmát. Most már mehetek megnézni a másik két negyedet, a modern Írvárost, és a György-kori negyedet. Útközben rálelek egy orosz, majd a litván boltra, utóbbi a hangzatos Európa Ízei néven próbál vevőket toborozni – de bent a litván konyha remekei várják a betérőt. S ekkor elérkezettnek látom az időt, hogy az angol konyha fő remekét a fish&chips-et végre megkóstoljam. A nagy forgalmú gyorsétteremben már meg sem lepődök, hogy az eladók egymás között lengyelül beszélnek. Aztán szaladok a buszhoz, ahol rajtam kívül nem sokan utaznak, de balomon egy négygyermekes, plusz nagyszülős polák család utazik a reptérre. Tehát van köztük olyan is, aki hazafelé megy – de ugye nem ez a desztináció a jellemző, sokkal inkább a vice versa.
Hamarosan megérkezem Bunratty-ba, mely alig 10 km-re van a várostól. A buszról leszállva szóba elegyedek két belga lánnyal, s együtt folytatjuk utunkat a várig. Kicsit meglepődök, mert nem tűnik valami nagy számnak a vár, inkább váracska. Azzal hitegettek, hogy az egyik legpompásabb középkori kastély, oszt itt áll előttem egy kis lakótorony. Még az is felmerül bennem, hogy még ma este megpróbálok továbbállni, de végül mégis úgy döntök, hogy itt verek tábort. Egyébként be tudnék menni a várba, ugyanis esténként hatalmas banketteket rendeznek, olyat, mint amin az öreg O’Brien grófék mulathattak a 17. században. Szól a muzsika, danolnak a dívák, dudálnak az urak, s tömik magukba a középkori lakomák ételspecialitásait. Persze a díjszabása nem az én büdzsémhez való. Megyek hát a kempingig. Már majdnem vadkempingre fanyalodok, aztán csak odaérek a kempingig. Illetve hát ki van írva egy házikónál, de senkit nem találok, pedig körbejárnom az egész épületet. Aztán az utolsó pillanatban érkezik egy kis csapat, köztük a tulajjal. Kiderül, hogy valóban elég kihalt a kemping, rajtam kívül csak egy német fickó van, aki kibérelte egy éjjelre a lakókocsit. Elég fura fickónak tűnik, de nagyon szeretne beszélgetni velem. Néha kifogok ilyeneket. Aztán mikor elárulom, hogy magyar vagyok, majd kicsattan az örömtől. Az ő apja is magyar, de ő már Kölnben látta meg a napvilágot. Megpróbált magyarul beszélni, egész jól is ment neki, de különös arcberendezkedése mellé még e fura beszéd is…hát…Akkor döbbentem csak meg, amikor kiderült, hogy tanár. Ezek szerint nem csak nálunk kapnak ilyenek tanári diplomát, de nem szeretném, ha az én gyerekemet ő oktatná. Amúgy is egy rakás szerencsétlenségnek tűnik, meg is sajnálom. Ráadásul még kér tőlem 2 eurót is, mert állítólag kirabolták, mindenét ellopták, s a reptérre se tud kijutni. No jól van, legfeljebb még két napig májkrémen élek, már meg se kottyan. A tévében épp a Tralee Rózsája gálaestjét adják, elnézegetem, s megállapítom, hogy az ír lányok nem túl szépek, bármerre is legyenek szétszórva a világban. No inkább aludjunk.
Reggel kapunyitásra szeretnék a várnál lenni, így stoppal megyek a várhoz, méghozzá nem mással, mint magával a vár kertészével. Kicsit megdöbbent, amikor tudomást szerzek róla, hogy több mint 3500 forintot elkérnek azért, hogy bekukkanthassak várba és a mellette lévő skanzenfaluba – de most az egyszer nem leszek smucig, bemegyek. S milyen jól jártam!
Bunratty az egyik legjobban megőrzött középkori kastély, a 15. században épült, de aztán sokszor átalakították. Az 1950-es években bizonyos Lord Gort megvette a várat, s eredeti, 16. századi formájában helyreállította. A vár minden terme korhű bútorokkal van teli, tényleg olyan mintha a középkorban lennénk. Életemben már jártam néhány várban, de ennyire autentikus középkori fílinget még sehol nem éreztem. Fantasztikus termek, kis sarokszobák, de legjobban a bútorok nyűgöznek le.
A vár mellett van a Folk Park, mely a 19. század vidéki életét tárja elénk. Amikor elkezdték építeni a Shannon repülőteret, akkor mentették meg az egyik tanyát, és hozták ide a vár mellé. Aztán sorban újabb épületeket építettek ill. hoztak ide. Vannak tanyák, malmok, arisztokrata villák, sőt egy egész falu is be van rendezve, iskolával, templommal, boltokkal, postával, kocsmával, szállodával. Az utcán népviseletbe öltözött emberek, a kunyhókban öreg nénikék kenyeret és sütit sütögetnek, az utcán sepregetnek. Állatokat tartanak, a házak körüli földeken zöldséget termesztenek, hátul nagy virágoskert pompázik – itt dolgozik kertész barátom, akivel újra összefutok. Nagyon jól telt a délelőtt, de most már indulnom kell, hisz most következik a legfontosabb írországi program, irány Moher sziklái!
Bunratty félúton van Shannon és Limerick között, innen mindenki a reptérre megy, vagy a reptérről jön.
Shannon neve ma már fogalomnak számít. Még 1959-ben hozták létre a világ első vámszabad ipari parkját, a Shannon repülőtér peremén, Írország legnagyobb folyójának torkolatánál. A repülőtér mellett egy új város jött létre, s a külföldi cégek tömegével telepedtek le. A térségnek hatalmas előnye volt, hogy amikor létrehozták a Shannon övezetet, akkoriban a légi közlekedés még nehezen tudta áthidalni a nagy távolságokat, a transzatlanti gépeknek itt le kellett szállniuk tankolni. Ez már majdnem olyan volt, mint az árumegállító jog, fejlődött is szépen a város, s a repülőtér köré jelentős gazdasági tevékenység települt. A Shannon a területfejlesztési kézikönyvek egyik alappéldájává lett. Az 1970-es létrehozták a Limericki Egyetemet s jelentős oktatás-fejlesztést hajtottak végre minden szinten. Hiszen az emberek errefelé korábban mezőgazdaságból éltek, meg kellett hát őket tanítani arra, amit az új, modern ipari és szolgáltató cégek elvártak. Különösen a műszaki felsőoktatásba invesztáltak sokat, de különféle technikai továbbképző ügynökségeket is létesítettek, hogy ki tudják elégíteni a növekvő keresletet. Az ír gazdasági forradalom egyik alapja éppen az oktatás reformja, a humánerőforrás-fejlesztés volt.
Ha már itt tartunk…A kelta tigrisről még nem szóltam semmit, holott már annyit emlegettem, hogy így meg úgy fejlődik, ilyen, meg olyan gazdag ez az Írország. Olyannyira egyébként, hogy az egy főre jutó GDP tekintetében ma már megelőzik a mindig utált, korábbi gyarmattartó Egyesült Királyságot is.
Az 1990-es évek közepétől a GDP évente átlagosan 8%-kal növekedett, s míg az egy főre jutó GDP-t tekintve Írország az 1980-as évek közepén még az uniós átlag kétharmadán tengődött, 20 év elteltével már közel 140%-on kulminál. Az ezredfordulón már munkaerőhiány lépett fel az országban, a munkanélküliségi ráta alulról nyaldosta a 4%-ot (aztán az informatikai lufi kipukkanása a frászt hozta a tigrisre, de mára újra rendeződni látszik a helyzet). A korábban iszonyúan eladósodott állam ma már alig rendelkezik tartozással. Az 1980-as években az ország adóssága meghaladta a GDP összvolumenét, ma pedig alig éri el annak egyharmadát.
Pedig az 1950-es években a gazdaság olyan súlyos válságba zuhant, hogy a pesszimistábbakban még az ír nemzet eltűnésének a veszélye is felrémlett. Megint, ki tudja hányadszor az ír történelemben, hatalmas méreteket öltött a kivándorlás. Az 1960-as években a népesség már meg sem közelítette az első világháború ideit, különösen nyugatról és északról mentek el nagy tömegek. Nem volt mit tenni: meg kellett menteni az országot bármi áron. Az országnak tőkére volt szüksége, s mivel ez helyben nem állt rendelkezésre, hát ki kellett tárni a kapukat a külföldi tőke előtt. A külföldi cégek nem is voltak restek, jöttek szépen sorban, különösen, hogy egyre növekvő állami támogatásokkal csábították őket. Csakhogy ezek a vállalatok nem igazán integrálódtak, csak lógtak a levegőben, kapcsolatuk alig volt az ír gazdasággal. A gazdaság viszont ebbe majdnem megint belerokkant – az ország eladósodott, a költségvetés nagy bajba került – Írország megint depresszióba süllyedt. Azóta viszont – paradicsomi állapotok uralkodnak.
Írország három dolognak köszönheti, hogy az EU legszegényebb országából mára az egyik leggazdagabbá lett. A változások kezdte 1987-re datálható. Az 1980-as évek közepén alaposan leértékelték az ír fontot, s afféle Bokros-csomaggal sanyargatták a népet, mely meghozta eredményét a 90-es évek elejére. Persze ez sokaknak nem tetszett, s belőlük a szokásos ír válaszok törtek elő: kivándoroltak. 1973-ban Írország belépett az Európai Közösségbe, s azóta nagyon jelentős támogatásokban részesült, olyannyira, hogy például az 1990-es évek második felében Írország kapta abszolút mértékben is a legtöbb pénzt az EU strukturális és kohéziós alapjaiból. De ez még nem lett volna elegendő, ha nem kezdődik meg az az óriási méretű külföldi tőkebeáramlás, mely a korábbi elmaradott agrárországot egy modern gazdaságú fejlett országgá tette. Rengeteg, s egyre több dollár érkezett – elsősorban az amerikai cégeknek köszönhetően, akik itt létesítették európai bástyájukat. Az Európába érkezett amerikai tőke közel egyharmada Írországot választotta. A 90-es évek elején évente még csak 1 milliárd dollár érkezett, az évtized közepétől kezdve viszont már minden évben a 10 milliárdot is meghaladta, az ezredforduló után pedig a 20-at is elérte. Azaz az évek során már több mint 200 milliárd amerikai pénzmag vert gyökeret. Ez már azt jelentette, hogy Európában példátlan módon a külföldi tőkeállomány jóval meghaladja az ország GDP-jét. Az ipari termelés 80%-át ma már a külföldi cégek adják. Több mint 1200 külföldi cég van jelen a szigeten. A tőke persze nem a krumpli-termesztésbe érkezett, hanem a high-tech-ágazatokat preferálta – elsősorban az elektronika, a szoftveripar, a műszeripar, a vegyipar és a biotechnológia fejlődött nagyon nagy sebességgel, s vált az ország gazdaságának kulcságazatává. A 90-es évek elejétől irgalmatlan ütemben nőtt a foglalkoztattak száma, másfél évtized alatt közel megduplázódott. Különösen az informatikai forradalom hozta meg a boom-ot, az 1990-es évek második felében közel félmillió új munkahely létesült, s már nem csak az iparban, sőt sokkal inkább a szolgáltató szektorban. Ráadásul ezek kétharmadát a nők töltik be. Mindez azt eredményezte, hogy megindult az írek visszaáramlása – akik az elmúlt évtizedekben a tengerentúlon telepedtek le, sorban kezdtek visszatérni. Az ír történelemben a normannok érkezése óta talán példátlan módon, Írországot néhány éve már nettó bevándorlás jellemzi.
Szóval Írország számára az 1990-es évek közepétől eljött a Kánaán. Az ország gazdasága ekkortól hihetetlen ütemben fejlődött, köszönhetően a számítástechnika robbanásszerű fejlődésének. Írország vezető ágazata, a szoftveripar olyannyira jelentős, hogy a világon csak az USA számít nagyobb szoftverexportőrnek, India, Japán vagy az európai országok a fasorban sincsenek. A Microsoft az ír gazdasági csoda egyik kulcsa, de az Intel, az Oracle, a Dell, vagy az Apple is jelentős kapacitásokat létesített a szigeten. Az amerikai cégek tömeges letelepedésben persze az alacsonyabb bérszínvonal mellett nagy szerepet játszott két olyan tényező, melyet más európai ország nehezen tud lemásolni: az anyanyelvi szintű angol nyelvtudás, és az amerikai írek gazdasági potenciálja és kapcsolatai.
A gyors gazdasági növekedésnek köszönhetően a nép is nagyon, de nagyon meggazdagodott. Azaz a nép egy része, merthogy állítólag Írországban a legnagyobb a különbség a leggazdagabbak és a legszegényebbek között az Unión belül. Nem lehet mindenki győztes: ennél nagyobb különbségek a fejlett országokon belül is csak az USA-ban vannak. Viszont a gazdagság azzal is jár, hogy az alantas munkákat ma már az írek nem igazán szeretik elvégezni – azaz megindul a külföldiek beáramlása, akik kevés pénzért is sokat dolgoznak, s teszik mindezt serényen. Ma már a lengyel, litván, lett s egyéb más kelet-európai népek végzik az építőipari, mezőgazdasági, logisztikai, éttermi és kereskedelmi munkákat. Például a limerick-i Dellnél az alkalmazottak 40%-a már lengyel – pedig ez nem egy kutyaütő cég, hiszen ez Shannon gyöngyszeme. No persze nemcsak kelet-közép-európaiak jöttek nagy számban, hanem nigériaiak is, de őket kevésbé szeretik, mivel ők nem akarnak dolgozni.
Írországban egyébként az egyes térségek bizonyos tevékenységekre specializálódnak. Itt Shannon térségében az elektronika és a szoftvergyártás, délen, Cork környékén a gyógyszeripar és a vegyipar, Közép-Írországban pedig az orvosi műszergyártás cégei koncentrálódnak.
No, szóval én még ott állok Bunratty-ban, amikor mintha dézsából öntenék, elkezd szakadni. Bebújok a fák alá, de nem néz ki túl jól a jövőt illetően. Pár perc múlva szerencsére eláll. De hát nem lesz könnyű továbbállni, kicsi a forgalom, s a reptér a fő desztináció. Aztán egy kis séta után mégis megáll valaki. Egy három gyermekes ír hölgy vesz fel, aki majdnem a Moher-sziklákig megy. Rendkívül érdekes párbeszédet folytatunk utunk során az írországi problémákról. Én egyre inkább kezdem úgy látni, hogy a kapitalizmus még a legzordabb kommunizmusnál is sokkal kártékonyabb az emberi lélek szempontjából, csak más oldalról, sokkal sunyibb módon amortizálja le az embert. Írország egy nagyon jó példáját mutatja ennek. Egy szegény ország, mely megnyerte a lottóötöst, s az élete gyökeresen megváltozott. Rengeteg pénz van a gazdaságban, a fiatalok könnyen jutnak jól fizető munkához. Jelentős bevételre tesznek szert a diákok is, de minden pénzüket elköltik. A fogyasztói társadalom: vásárolni, vásárolni, vásárolni! Nincs más cél a szemük előtt. Megszűnik az egymásra utaltság, egyre inkább csak magukkal törődnek, magukra költik az összes pénzt. Persze a sok pénz maga után vonja az élvezeti cikkek és szolgáltatások iránti kereslet növekedését. Az emberek már nem főznek magukra, hanem az egészségtelen gyorséttermi kajákkal puffasztják magukat – egyre nagyobb problémát okoz az elhízás, a túlsúly. Tiszta Amerika! Az alkoholizmus Írországban mindig is nagy problémát jelentett, de most, hogy mindenkinek van pénze dögivel, talán még nagyobb gondot okoz, hisz bármennyi italt meg tudnak venni. Egy átlag ír egy szombat este 14 pint sört iszik meg, azaz nagyjából 7 litert. Óránként négy korsó sör. A nők is! Aztán persze hót kokik – még a nők is bárhol az utcán letolják a nadrágjukat, s össze-vissza pisilik az utcákat – néha még ennél durvább dolgok is előjönnek. S ez ismétlődik minden héten. S ugyanez igaz a kábítószerekre, nagyon olcsón hozzá lehet jutni még a kokainhoz is. A fiatalok nagyon züllenek. Meséli, hogy az ő lánya is kipróbálta a drogokat, s komoly problémái adódtak, most is lelki beteg, s már egy éve nem dolgozik, csak otthon ül. Szörnyű lehet egy anyának így látnia lányát, akit 20 éven keresztül nevelt, iskoláztatott, mindent megadott neki – s most egy összetört roncsot lát maga előtt.
Persze Magyarországon se különb a helyzet, de itt talán még jobban zanzásodik. Persze azért a szocializmus ’szépségeit’ is végigbeszéljük Titotól Caucescuig. Ő még nem járt errefelé, csak Szlovéniáig jutott, pedig nagyon vágyik ebbe a térségbe. Reméljük majd egyszer találkozunk – végülis most már lesz kit meglátogatni.
Ennis-ben 20 percre megálltunk egy lámpaboltnál, de én úgy döntöttem, hogy vele folytatom tovább az utam, így megvártam, amíg bevásárol. Ennis állítólag nem egy nagy szám építészetileg, annál nevezetesebb viszont arról, hogy az első e-város Írországban. Már 1998-ban minden háztartásban biztosították a személyi számítógépet és internet-kapcsolatot, felépítettek egy Információs Kor Parkot, s több mint 10 ezer embert átképeztek, hogy megfeleljenek az új kor kihívásainak. Ennis ma az ún. Aranyháromszög egyik csúcsa. A három város, Limerick, Shannon és Ennis olyan gazdasági potenciállal és növekedési rátával rendelkezik, hogy ez valódi aranykort hozott nekik, s az egész régiónak is.
Megfigyeltem, hogy itt is minden kamionsofőr meg árurakodó lengyel. Aztán folytattuk tovább utunkat, de sajnos egyre sűrűsödtek a felhők, s mire megérkeztünk a tengerparti Lahinch-ba, már szakadt rendesen. Felhívta férjét, akitől megtudta, hogy a következő 2-3 órában is marad ez az időjárás, így nem ajánlotta nekem, hogy kimenjek a sziklákhoz. Hát nem örültem a helyzetnek. Aztán egy kicsit csillapodott, sétáltam egyet a parton, itt is voltak magas partfalak, meg homokos strand is – épp egy szörf-iskola gyakorolt. Aztán bevásároltam, ettem pár falatot, s azon vettem magam észre, hogy elállt az eső. Bár a jövő bizonytalannak tűnt, mégis nekivágtam. Egy new york-i idős házaspár vett fel, akiknek kis házuk van itt, nem messze. Ők Budapestre is visszajárnak, nagyon szeretik Magyarországot, különösen a Gellért-fürdőnek a nagy rajongói. Ha jól következtettem az utalásokból, akkor a bácsi minden bizonnyal az FBI-nál dolgozott korábban, de most már nyugdíjasok. Státuszukat mondjuk jól jelzi, hogy amikor Pestre jönnek, akkor mindig a Kempinskiben szállnak meg, mert az olyan kis cuki hely. Hát igen, biztos az…
Megérkeztünk Moher szikláihoz, de sajnos itt is nagy felhőszakadás fogad. Bemenekülök hát a rendkívül zsúfolt szuvenírshopba, s ott várom sorsom jobbra fordulását. Óriási a tömeg, de találok egy széket, ahol leülhetek. Aztán persze nem bírok sokáig a fenekemen ülni, s úgy döntök, hogy már nem is esik annyira, s elindulok. Táskám otthagyom az út közepén, tán csak nem lesz belőle probléma – de kár lenne eláztatni. Szaladok felfelé a hegyen, az eső mindenfelől támad, még alulról is esik, mint a Forrest Gump-ban. Sajnos épp nagy beruházást hajtanak végre, építik az infrastruktúrát, s most nem lehet bejutni a legnagyobb sziklafalakhoz, csak oda, ahol nem 200, csak 150 méteres falak omlanak a tengerbe. Állítólag 7 km hosszan nyúlnak el Moher sziklái. Állítólag ellátni az Aran-szigetekig és a Connemara-hegységig. Állítólag rengeteg lumma fészkel erre. Állítólag számtalan abráziós forma díszlik a környéken, barlangok, tornyok stb. Állítólag, merthogy én szinte semmit nem látok. Esik, köd is van, s már amúgy sem engedik oly közel a népet a szikla pereméhez. Persze azért valamit érzékelek a csodás tájból, de ráadásul azt is szemüveg nélkül, mert az okulárén úgyse látok ki, annyira esik. Így hát visszafutok a táskámhoz, mely szerencsére még nem lett megsemmisítve, majd ott ülök néhány órát, várva az idő jobbra fordultát. Viszont aznap már nem lesz semmi az újabb sziklamászásból, mivel a köd csak nagyobb lesz. Így négy órakor úgy döntök, hogy útnak indulok. Beöltözök teljes vízálló felszerelésbe, majd kiállok az út mellé. Szerencsére itt annyira nem esik, de sokáig nem szeretnék itt maradni. Nem is maradok, mert felvesz egy zimbabwei gyerek. Nem, nem valami ébenfekete emberevőt kell elképzelni – fehér bőr, vörös haj, mintha tükörbe néznék. Úgy látszik Írország vonzza a vörösöket.
Zimbabwe-ben élnek máig szülei, de ugye a fehérek sorsa az elmúlt időszakban eléggé megnehezedett arrafelé. Pedig beh szeretett hazajárni. A kertben zsiráfok, elefántok, antilopok legeltek. Ő azonban nagy kalandor. Afrikában is sokat utazott, Mozambiktól Kenyáig bejárta a fekete földrészt. Aztán éveket élt Bergerac-ban, a csodás Périgordban, majd kipróbálta Amerikát, Londont és most épp Dublinban leledzik. Nagyon szeret nyelvet tanulni, 2-3 afrikai nyelvet is beszél, no meg angolul, franciául, de a gael nyelvvel nem bír megbirkózni. Egy nyelv, melyet alig néhány tízezren beszélnek, mégis 33 nyelvjárása van – az bizony tanulhatatlan.
Útközben a Burren-platón megyünk keresztül, mely egy fantasztikus hely lehet, látszik a ködfoltok között. Egy zord, karsztos vidék, tele barlangokkal, meg egy csomó prehisztorikus kőrakás, dolmenek és megalitikus sírok, vaskori erődök, s különleges növényvilág.
Nem szállok ki, inkább megyek Galway-be, hogy utolsó írországi estémet ott töltsem el. Galway állítólag az egyik legszebb ír város, s nagyon hangulatos, rengeteg szórakozóhely van, nagyon él a település. Szól az ír muzsika, ropják a táncot.
Az írek körében a táncnak nagy hagyományai vannak. 2000 évvel ezelőtt táncoltak a kelta druidák, majd a normannok is járták. Az ír tánc még Erzsébet királynő udvarába is eljutott, s nagyon népszerűnek találtatott.
A falvakat vándorló tánctanárok járták több száz év óta, akik a nép fiait és lányait tanították a lépésekre. A táncot dudával és hárfával kísérték, ma már persze a hegedű és a harmonika hangja sokkal jellegzetesebb. A mai tipikus, közismert ír táncok jellemzője, hogy a zene egyre gyorsabb lesz, s az izgő-mozgó táncosok gyorsan váltogatják a figurákat. A lépések azonban igazából francia eredetű táncból származtathatók.
Az ír tánc reneszánsza nem tekint túl hosszú múltra vissza: igazából az elmúlt évtizedben vált népszerűvé, s ma már hatalmas show-t kerítenek köré. Michael Flatley és Jean Butler alig 10 éve aratott osztatlan sikert az Eurovíziós dalfesztiválon, majd ennek farvízén beindították a Riverdance produkciót. Később Flatley önálló projektbe kezdett, ez a méltán híres Lord of Dance.
Aztán az eső csak nem áll el, sőt Galway környékén is ugyanúgy szakad, mint korábban. Így lemondok a tengerparti városról, s folytatom utam a zimbabwei haverommal Athlone-ig, Közép-Írország legnagyobb városáig. Hány stopot szereztem már innen, biztos kedvesek itt az emberek. De a városba nem megyek be, inkább megpróbálok onnan észak felé indulni. Ballykeeran-ben elbúcsúzok haveromtól, s megpróbálom megkeresni azt a csodás kilátópontot, ahonnan rálátni a Lough Ree-re. Egy iszonyatos emelkedőn kell felküzdeni magam, de mire felérek, utolér az eső. Mit utolér, az eddigi legszörnyűbb slamasztikába kerülök. Ott állok egy út menti parkolónál, szakad az eső, sehol semmi, ami alá bebújhatnék. Mese nincs, itt már csak a szánalom segíthet. Cavan-táblámat lóbálom serényen, s egy perc múlva meg is áll két hölgy. Aztán mikor mondom nekik, hogy igazából Enniskillen-be megyek, elkezdenek sikongatni, hogy ez nem igaz, hisz ők is oda igyekeznek. Az pedig ugye már Észak-Írország!
Megkérem hát őket, hogy még a Köztársaság területén álljunk meg egy postaládánál, hiszen az angol posta nem csípi az eurós bélyegeket. Aztán még besegítek egy-két körforgalomnál, de látom rajtuk, hogy annyira nem akarnak beszélgetni. Az anyukán nem is látom a szimpátiát, a leányzó meg fáradt, s abszolút nem tud tájékozódni – egy körforgalomban háromszor megyünk körbe. Aztán hívás érkezik: Joy egy csodaszép kisfiúnak adott életet. Felforrósodik a hangulat, a leányzó énekelni kezd, a mama meg csak ül némán. Aztán megérkezünk Észak-Írországba.
Enniskillen-ben egy nagy séta után találok egy üres telket, ahol felverem a sátram, s nyugovóra térek. Végigpereg előttem az a bő egy hét, amely alatt körbejártam Írországot. Csak az északnyugati részt kellett levágnom, de mindenhova eljutottam, ahova akartam, sok élmény ért, sok szépet láttam. Egy nap alatt jártam mind a négy történelmi régióban: Munsterből indultam, de az eső miatt menekülőre fogtam, s Connacht-on és Leinster-en keresztül vágtatva egészen Ulster-ig futottam. S még előttem van az Ír-sziget legcsodálatosabb része, a csodás hepiend.
De ez már egy másik történet!

(folyt.köv.)
gyurry kapcsolódó élménybeszámolói:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina