Kelta legendák IV. Észak-Írország

Egyesült Királyság

Ott-tartózkodás ideje: 2006. aug. 23.  - 2006. aug. 25. (2 nap)

0 hozzászólás I 5 624 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Antrim  Carrick-a-Rede  Dunluce  Észak-Írország  Giant'sCauseway  Londonderry  stoppolás  világörökség 

(folytatás)

Enniskillen nagyon szép helyen fekszik: két tó, az Alsó és a Felső Lough Erne között, előbbinek a partján. No én is ott ébredtem fel. Amint kinéztem a sátorból káprázatos napsütés fogadott. Hol van már a zord ír időjárás. Ulsterben ebből semmi nem látszik. Úgyhogy fel, fel vitézek… gyerünk, hisz rengeteg látnivaló van a környéken. Enniskillen Fermanagh megye jó tízezres székhelye, az egyik legjelentősebb észak-írországi turistaközpont. Egyrészt a tavak, és az azokat felfűző Erne folyón bonyolítható, a szabadidőt tartalmasan kitöltő sportágak (vitorlázás, peca satöbbi), másrészt a közeli Sperrin-hegység gyalogútjai, harmadrészt pedig a város környékén található, talán a legcsodálatosabb ír vidéki paloták vonzzák a turisták özönét. S a város is rejt néhány látnivalót, van egy bájos kis váracskája, néhány szép temploma, s a nevezetes vajpiac. S egy nem oly régi szomorú emlék, amivel Enniskillen a világsajtóba is bekerült: az IRA 1987-ben 11 halálos áldozattal járó bombamerényletet követett el a városban.
Úgy határozok, hogy eltöltök egy kis időt a környéken, s megpróbálom a reggelt egy kis túrával kezdeni: eljutni a hangzatos nevű Márvány ívhez. A természeti látványosság alig 20 km-re van a várostól. A mészkőív környékén még barlangok és vízesések is fokozzák az attrakciót. Igen ám, de csak egy nagyon-alsórendű út kacskaringózik oda, s nagyon úgy néz ki, hogy én aznap nem fogok oda eljutni. Persze próbálkozok serényen, de bő félóra után feladom, s inkább visszasétálok a városba. A város másik végén található a Castle Coole, a talán legszebb írországi kúria, melyet nagyon dicsérnek a leírások. Táskámat lerakom a tourinform irodában, s a hátralévő egy mérföldet könnyedén, a tehertől megszabadulva szinte lebegve teszem meg. Beérve a kastély-kertbe, ott döbbenek rá, hogy még további egy kilométert kell ballagnom, mivel egy óriási zöldövezet közepébe építették a lakot. Aztán kijutok az erdőből egy tópartra, majd egy golfpálya mellé, s végre megpillantom a csodás neoklasszikus vityilót. Mire végre megérkezem, kiderül, hogy csak negyed egykor nyitnak. Azaz nagy dilemma elé kerülök: majdnem másfél órám van a nyitásig - mit tegyek? Ha visszamegyek a városba, akkor már nem éri meg visszajönni. Ha itt maradok, elunom az életem is, s hát túl meleg azért nincs, ráadásul esőfellegek is gyülekeznek. Aztán csak hajt a kíváncsiság, hogy csak meg kéne nézni belülről is a palotát, ha már ennyire dicsérik. Falatozok, olvasgatok, majd sétálok, de lassan peregnek a homokszemek. Aztán délben megjön az eső is, igaz csak egy futózápor formájában, no de mégis. Végre valahára aztán kitárulnak a kapuk, s egy kis csoporttal benyomulhatok. Eddigre már az életkedvem is alaposan elszállt, ráadásul még fényképezni sem lehet, a gájd is túlbeszéli a dolgokat. Jó, tudom, nem könnyű a kedvemre tenni – de ennyi kínszenvedés után nem könnyű élvezni a helyzetet. Nem mondom, szép-szép a belső, különösen a IV. György látogatására kiépített hálószoba, meg az étkező nyújt maradandót, de inkább már mennék innen. Visszabandukolok a városba, nem vesz fel senki, majd észak felé elhagyom a várost. Gyerünk, menjünk gyorsan Omagh felé, tán ott minden szép és jó lesz. Csakhamar ki is fogok egy fantasztikus stopot, úgy néz ki minden jóra fordul.
Egy öreg bácsi vesz fel, akiről csakhamar kiderül, hogy magasan jegyzett zsoké volt, aki életében számos rangos díjlovagló derbyn diadalmaskodott, legnagyobb sikere talán a méltán nevezetes bolognai grand prix-n aratott győzelme volt. Évtizedeken keresztül Svájcban dolgozott, keményen kellett hajtania naphosszat, hogy el tudja tartani magát. Aztán felfedezték lovaglótudását, s szépen felfelé ívelt a pályafutása. A nap fénypontja volt ez az út, rengeteget beszélgettünk a lovakról, jöttek az anekdoták szépen sorban, s én figyeltem bőszen. A bácsi nagyon élvezte a mesélést, sajnálta is, hogy ki kell raknia, mert megérkeztünk lassan Omagh-ba. Itt azonban nem is akartam megállni, nem jeleztek ott semmi érdekes látnivalót. Ja, Omagh is szerepelt nem oly rég az újságok címlapján: itt történt az eddigi egyik utolsó nagy terrorista akció – 1998-ban 29 ember vesztette életét egy bombamerényletben. Megdöbbentő, minden nagyobb észak-ír városban kapok egy ilyen hírt. A zsoké bácsi úgy döntött, hogy azt a néhány mérföldet már megteszi velem és értem, s elvitt a várostól pár kilométerre északra fekvő célomig.
Következzék hát az Ulster-American Folk Park, azaz egy újabb skanzen, mely azt mutatja be, hogyan éltek az emigrált írek mielőtt elmentek a szigetről, s majd miután megérkeztek a korlátlan lehetőségek hazájába.
A depresszív hangulatom nem múlik, éhes is vagyok, s hát ugye előző nap már láttam egy majdnem ugyanilyen skanzent, s most már nem tud annyira lázba hozni. Hogy nekem semmi se jó. Úgy látszik eljött a holtpont. Szerencsére nagy nehezen a falu végére értem, s mehetek tovább. Nem is tudom miért álltam itt meg. Ekkor már csak az jár a fejemben, hogy mihamarabb érjek a tengerpartra, s pihenjem ki magam, s tegyem túl magam e nap borzalmain. De még mindig nincs vége, hisz ilyenkor a stop sem szokott könnyen összejönni. No most szerencsére túl sokat nem kell várnom. Ráadásul megint egy érdekes útnak nézek elébe. Apa és fia vesz fel, hatalmas Barcelona-drukkerek. Nemrég jöttek meg a katalán fővárosból, leugrottak megnézni a Bayern München elleni nyitómeccset, ahol bemutatkoztak az új igazolások is. A százezres Nou Camp zsúfolásig tele volt, s hatalmas tűzijáték köszöntötte Ronaldinhot, Giulyt, Eto’o-t és társaikat. Fantasztikus élményben volt részük. A fiú is már teljesen megszállott focidrukker lett, így száll tovább az apai örökség generációról generációra.
Közben persze azért láttunk egyet s mást. Észak-Írország ugye messze földön híres a protestáns-katolikus ellentétről. No ennek jeleit már útközben tapasztaltam. Beérve a protestáns többségű falvakba, óriási zászlóerdő fogadott, mindenfelé lengtek az ulsteri lobogók, hirdetvén a büszke, királypárti alattvalók lojalitását is. Egyes vidékeken még a szegélyköveket is nemzetiszínűre festik. Miért is van ez a megosztottság ebben az országban? Hogyan alakult ez ki? Azt hiszem, ezzel kapcsolatban meg kell említenem egy-két dolgot, mert csak akkor válik érthetővé, tapinthatóvá a mindennapi északír valóság hangulata.
Észak-Írország 1921-ben jött, miután az írek függetlenné válása után a protestáns megyék az angol korona uralma alatt maradtak. A protestáns államban a katolikusok kisebbségbe kerültek: kb. egymillió protestáns és félmillió katolikus volt a hat ulsteri megyében (azóta persze a jóval szaporább katolikusok aránya jelentősen növekedett, hisz az ír családmodell még ma is három gyereknél kezdődik). A katolikusok területileg koncentráltan, elsősorban a nagyvárosokban és az ipari körzetekben éltek – nem túl jól. Teljesen kiszorultak a hatalomból, a protestáns unionista párt volt hatalmon 50 éven keresztül. Persze ezt a hosszú hatalomgyakorlást nemcsak annak köszönhették, hogy a választások abszolút felekezeti alapokon maradtak. Igaz a protestánsok többsége az unionista pártot támogatta. Azonban mint derék jogállamokban szokták, itt is megtettek mindent azért, hogy a hatalomba sokáig bebetonozódjanak. Ehhez nagy segítséget nyújthatott a társadalomföldrajzi rafinéria, mely segítségével a választási körzetek is olyan szépen megrajzolhatók, hogy lehetőleg még a katolikus régiókban is unionista többség alakuljon ki. Például a kétharmadban katolikus többségű Londonderryben is protestánsok kezében volt a hatalom. Ennek eléréséhez ravasz játékot játszottak. 1973-ig ugyanis vagyoni alapú volt a választási rendszer: az önkormányzati választásokon csak az vehetett részt, aki háztulajdonos volt. Viszont azt a városi tanács határozta meg, hol épülhetnek házak. A katolikusok azonban a három választási kerület közül csak egyben építkezhettek, így a katolikus körzetben megnőtt a zsúfoltság. Egy háztulajdonoshoz 4-5 család is tartozott, míg a másik kerületben egy családnak volt egy teljes szavazata. Ennek eredményeként az unionista pártnak biztos többsége volt a városi tanácsban, s a protestánsok szilárdan kézben tartották a hatalmat. A város 14 ezer katolikus választópolgára mindössze 8 képviselőt delegálhatott, míg a 8 ezer protestáns 12-t.
A hatalom hosszú távú fenntartása igazán úgy biztosítható, hogyha a középszintet is megtisztítják a pápistáktól. Mindezek eredményeként még a köztisztviselők zöme, több mint háromnegyede is protestáns volt. Az északír ipar gyöngyszemeiben se nagyon dolgozhattak katolikusok. A belfasti, egykor a Titanicot építő Harland & Wolff hajógyár tízezer munkásából mindössze 400 volt katolikus.
Az országban a szegregáció fokozódott. Minden döntést vallási alapon hoztak meg mind a két oldalon. A katolikusok katolikus iskolába, katolikus orvoshoz, katolikus üzletbe, katolikus kocsmába jártak, katolikus vállalatban dolgoztak. S természetesen katolikusokkal barátkoztak és házasodtak. Állítólag kevesebb házasságot kötöttek a katolikusok és a protestánsok, mind az amerikai feketék és fehérek. Még az egyetemeken is elkülönültek – külön csoportban tanultak a különböző felekezethez tartozók. A sportban sincs közösség. A protestánsok a rögbit, a katolikusok a gael focit játsszák. Nem lehet csodálkozni hát, hogy az észak-írek elég erős vallási identitással rendelkeznek, hiszen már az anyatejjel a különállást szívják magukba.
A katolikusoknak persze elegük volt a diszkriminációból, de csak a hatvanas évektől emelték fel igazán a hangjukat: egyenjogúságot akartak, s nem másodrendű állampolgárként élni tovább. Természetesen a protestánsokat ez nem hatotta meg, s a fülük botját sem mozdították. S ekkor megkezdődött az évtizedeken keresztül tartó alattomos harc.
1971-ben az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg elindította véres küzdelmét. Persze a „ki kezdte” kérdésre nem könnyű választ adni, mindkét fél a másikat okolja. A katolikusok azt mondják, hogy az első terrorista akciót a protestánsok követték el még a hatvanas években. A feszültség a hatvanas évek végén már eléggé felfokozott volt, különösen azután, hogy Londonderryben a rendőrök gumibottal és vízágyúval jól megverték a katolikus tüntetőket, Belfastban meg felgyújtottak egy katolikus munkástelepet.
1971-ben aztán felgyorsultak az események. A katolikus körzeteket katonák és rendőrök lepték el, tele lett a város besúgókkal – megpróbálták megfélemlíteni a katolikusokat. Természetesen ez inkább olaj volt a tűzre, az IRA önkéntesei napról-napra sokasodtak. Igazából az IRA-nak korábban szinte nem is voltak emberei, pláne nem fegyverei. Az IRA aztán folyamatosan fegyverkezett, számos támogatót talált, az ETA, Kadhafi, vagy a palesztin szervezetek is segítséget nyújtottak a harcban. Líbia az 1980-as évek közepén például 130 tonna fegyvert küldött.
A terrorista akciók, bombamerényletek mindennapossá váltak, utcai harcoktól, robbantásoktól volt hangos egész Észak-Írország. A gyanúsítottakat tárgyalás nélkül is fogházba vitték, de ez sem volt hatásos. Ráadásul sok ártatlan is börtönbe került, ahol persze nem bántak velük kesztyűs kézzel. Még az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága is megrótta Nagy-Britanniát, értesülvén arról, hogy mi folyik a dutyiban.
Polgárháborús állapotok alakultak ki. Londonderryben a Véres Vasárnapon brit páncélkocsikból belelőttek a békésen tüntető tömegbe, 13 ír vesztette életét. Válaszként lángok csaptak fel a dublini brit nagykövetség épületében. A brit kormánynál betelt a pohár, megpróbált belenyúlni a katyvaszba, s újra átvette a tartomány kormányzását.
Az igazi véres események viszont csak ezután kezdődtek, sőt a terrorcselekmények átterjedtek Angliára is. A királyi család egyik tagja is terroristák áldozata lett. Az IRA két brit miniszterelnök, Margaret Thatcher, majd John Major ellen is merényletet kísérelt meg, de nem járt sikerrel. Az 1960-as évektől több mint 3500-an vesztették életüket. Ennek kb. kétharmada az IRA, a többi a protestáns unionista csoportok és a brit katonaság számlájára írható (ha az IRA terrorszervezet, akkor mit lehet mondani a másik oldalról?). 1981-ben tíz bebörtönzött IRA-tag, köztük Bobby Sands, északír parlamenti képviselő, halálig tartó éhségsztrájkba kezdett, mivel nem tekintették őket politikai fogolynak. A katolikusok szemében természetesen mártírrá váltak.
Az 1990-es években aztán felgyorsultak a béketárgyalások. Írország lemondott területi követeléseiről, a brit és az ír miniszterelnök megegyezett arról, hogy az északír népnek kell eldöntenie, mit szeretne: legyen népszavazás! Persze, majd ha az IRA leteszi a fegyvert. Az IRA eleinte hajlott is a tárgyalásokra, tűzszünetet hirdetett meg, azt akarta, hogy a protestáns unionisták is tegyék le a fegyvert. Az IRA-nak azonban 1996-ra elege lett a döntésképtelenségből, s Londonban újabb merényletet követett el.
Az új progresszív brit kormányfő, Tony Blair úgy döntött, hogy nincs mese, meg kell oldani a kérdést, s megválasztása után rögtön kezébe vette az ügyet. Ennek folyományként 1998-ban megszületett a nevezetes Nagypénteki Egyezmény. Ennek eredményeként több IRA tagot szabadon engedtek, köztük az egyik IRA-vezért, Martin McGuinness-t, a Sinn Féin második emberét is, aki nem sokkal később miniszteri posztot is kapott az új kormányban. A brit és az ír parlament is jóváhagyta az önálló északír parlament létrehozására benyújtott javaslatot, amit népszavazáson Ulster lakossága is elfogadott. Írország törölte az alkotmányából a tartományra való igényét, amiért cserébe megszüntették az ír katolikus kisebbséggel szembeni diszkriminációt. Sőt azóta a kormányban a pártok parlamenti helyeinek arányában osztják el a pozíciókat. A tárgyalások két vezetője a protestáns Trimble és a katolikus Hume még Béke Nobel-díjat is kapott. Végre nyugalom van, minden nagyon szép és jó. Persze nem mindenki elégedett. Feltűnt az Igazi IRA, a 32 Vármegye Szuverenitása Mozgalom (mivel az ír sziget 32 megyéből áll), s borzalmas, 29 halálos áldozattal járó merényletet hajtott végre 1998-ban.
Tehát a harcnak még mindezek után sincs vége. Ráadásul az elmúlt évtizedek alatt az északír helyzet alaposan megváltozott. A katolikusok aránya egyre növekszik, már nem csak Londonderry, hanem Belfast is katolikus város lett, itt is többségbe kerültek a pápisták. Időközben Írország igen meggazdagodott, s ma már jobban áll, mint az utált Nagy-Britannia. Lehet, hogy nem is oly soká újabb népszavazást tartanak? Csak most arról, hogy csatlakozni kívánnak-e az Ír Köztársasághoz! Persze ez egyből felbőszítené a protestánsokat, akiknek már az sem tetszik, hogy elvesztették domináns pozíciójukat. Ki tudja mi lesz itt, meddig tart ez az állapot?
Még mielőtt valakinek eszébe jutna az, hogy milyen keresztények ezek az északírek, azt le kell szögezni, hogy a protestánsok maguk nem is igen használják a protestáns megnevezést, inkább unionistának vagy lojalistának vallják magukat. Ők brit alattvalók, őseik skót és angol telepesek, s nem írek, nem véletlenül a protestáns negyedek tele vannak „Írek kifelé!” (Irish Out!) feliratokkal. Az írek esetében pedig szintén nem a katolicizmus, hanem a köztársaságpártiság a fő irányvonal, bár az ő esetükben a katolikus egyház szerepe markánsabb. Igazából tehát nem vallásháború ez, a vallási megosztottság csak jó ürügy arra, hogy éles választóvonalat húzzon a két társaság közé. Angolok küzdenek itt írekkel, királypártiak és köztársaságpártiak, lojalisták és függetlenségpártiak.
No de menjünk vissza az északír utakra, valahol Omagh és Londonderry között félúton hagytuk abba. Azaz… útitársaim felvilágosítottak, hogy Londonderry felé menet ajánlatos inkább a Derry-t mutatni, úgy kisebb az esélye, hogy megvernek. A második legnagyobb észak-írországi város hagyományos nevét az angol hódítók egészítették ki a London előtaggal. A katolikus írek azonban máig Derrynek hívják, s az útmenti táblákon mindenfelé le is festették az angol fővárosra utaló jelzéseket. S mivel félúton kiraktak, megpróbáltam alkalmazkodni és is a helyi körülményekhez – hisz kinek kéne itt egy kiadós verés, másról nem is beszélve. Úgyhogy a Strabane utáni körforgalomnál Derry felirattal próbálkoztam a bedugult főút mellett – teljesen sikertelenül. Negyed óra után úgy döntöttem, hogy kockáztatok – s kihajtottam a London előtagot is – s láss csodát, egyből meg is állt egy autó, s a hurling-ütő sem került elő. Bepattantam hát az autóba, de a fickó nemsoká közölte velem, hogy neki még be kell ugornia egy negyed órára a haverjához, aki itt lakik a közelben, de aztán megyünk Derrybe. Jól van, nem sietek, annyi belefér, megnézzük a dombok közét.
Aztán érdekes fordulatot vett a történet – s már-már kommersz hollywoodi horrorfilmek állandó elemei villantak fel előttem. Egyre szűkebb, egyre alacsonyabb rendű utakon érkeztünk meg egy törpefaluba, ahol megálltunk a homokbánya mellett. Ő bement beszélgetni a haverjához, én pedig addig kint mászkáltam a külszíni fejtés peremén. Egyszer csak megjelent egy vérben forgó szemű boxer, s megpróbált haverkodni velem. Már eltelt fél óra is, mikor végre megjelent a két fickó, s mondták, hogy rakjam át a táskám a másik autóba, mert azzal megyünk tovább. Egy bőrüléses Touareg. Belül csupa luxus, elég annyi róla, hogy a fejtámlákba tv volt szerelve, igaz itt a világ végén nem tudtam befogni semmilyen adást sem. Volt időm nyomogatni a gombokat, mert az urak eltűntek. Aztán végre elindultunk – más úton, s még szűkebb hegyi utakon. Jelbeszédükből alig értettem valamit. Kicsit szégyellem, de két hetes intenzív angol kommunikálás után, most csődöt mondtam. Ezek az északírek úgy hadarnak, hogy nem könnyű őket megérteni. Fogalmam sem volt arról, miről hadoválnak. Na már kezdtem lélekben felkészülni a legrosszabbra, amikor megálltunk a világtól elzárt helyen. Már mindenre készen álltam. Aztán visszafordultunk, s száguldottunk, s visszaértünk a házhoz. Nem értettem miért, de ott voltunk. Utóbb úgy nézett ki, hogy a vendéglátónk megmutatta a sofőrömnek, hogy megy a Touareg, hiszen innen azzal folytattuk utunkat. Végülis 45 perc után indultunk útnak Londonderry irányában, végre. Innen már nem volt messze a 70 ezres város, s végre búcsút inthettem útitársamnak.
Derry egy katolikus város, a népesség háromnegyede pápista, de évszázadokon keresztül a protestánsok egyik fellegvára volt: Londonderry-t a 17. században történt ostroma, hősi ellenállása az ulsteri protestánsok számára máig az egyik legfontosabb történelmi emlékhellyé teszi. A London előtagot azért kapta, mert Londonból érkeztek protestáns telepesek a kora középkorban, s a városfalak építésének költségét is az angol főváros biztosította.
A hegyre épült történelmi város és a körülötte elterülő modern ipari városrész vallásilag is elkülönül – előbbi a protestánsok 6 méter magas fallal körbezárt „gettója”. Az egész belváros be van kamerázva, katonai megfigyelőtornyok mindenfelé. Megdöbbentő. De ugye érthető, itt kezdődött az erőszakhullám 30 évvel ezelőtt, itt zajlott az 1972-es Véres vasárnap, ami után egész Észak-Írországra kiterjedt a konfliktus.
Pedig Londonderry egy szép város. A 17. század elején a várost fallal vették körül, mely máig teljesen épségben áll, s csak néhány kapun lehet bejutni a belsejébe. A belváros egyébként nagyon kicsi, a két egymást keresztező főút alakítja ki a város mértani közepén lévő gyémántot, ahonnan ellátni a város minden végéig. A várfalon teszek egy nagy sétát, innen rálátni a város legszebb látnivalóira, a városfalon kívüli Városháza, a Guildhall neogótikus tömbjére, az északi sarokban emelkedő Torony-múzeumra, a Tanonc iskolára vagy a Szt. Columb Katedrálisra. Az épületek vagy a két főút, vagy a várfal mellett vannak. A nyugati oldalról csodás a kilátás a szomszédos dombokra felfutó katolikus negyedek felé, de a keleti oldal is fantasztikus panorámát nyújt a Foyle-folyó túlsó partján emelkedő új városnegyedek irányában. A város déli részén, a hegy legmagasabb pontján emelkednek a protestáns egyház legfontosabb épületei: a katedrális, a püspöki palota, de itt van a Bíróság, s minden fontos középület. Nem véletlen, hogy a déli Püspök-kapu felett magas fémszerkezet emelkedik, melyről tucatnyi kamera pásztázza a város minden pontját. Az egy négyzetméterre jutó ipari kamerák tekintetében valószínűleg Londonderry világelső. A nagy testvér mindig figyel. Már kezd a torkomban dobogni a szívem. Aztán a várfal keleti pontján, a katedrális közelében pár percre magára hagyom a táskám, hogy néhány száz méterrel arrébb készítsek két-három fényképet. Aggódok, hogy mire visszaérek, már ott lesznek a tűzszerészek. Szerencsére megúszom, pedig ez itt elég zaklatott hely lehet, a templomkertet magas, erős kerítés védi, s hogy a temető sarkán álló, elhagyatott épület mentén se lehessen oda bejutni, azt szögesdróttal gazdagon borították. Nem mindennapi élmény Londonderry-be eljutni, de valahogy nem érzek késztetést arra, hogy sokáig maradjak. Lesétálok hát a folyópartra, majd át a két partot összekötő egyetlen hídon a vasútállomásra. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom a brit vasút szolgáltatásait, s vasparipán megyek a tengerpartra. Ez nem lesz olcsó mulatság, alig 20 km-t megyek, s ez 2000 forintba van benne. De hát egyszer élünk… kiperkálom a lét. Az alig félórás vonatút azonban fantasztikus emlék. Londonderry-től néhány mérfölddel északra a Foyle kiszélesedik, s egy zárt tengeröblöt alkot, melynek partján zakatol a vonat. Kiérve a derry agglomerációból, magunk után hagyjuk az ipari zónát, a szénerőművet és a kikötőt, s innentől csodás természeti környezetben folytatjuk utunkat. A víz a töltés tövéig ér, Szajolnál látni ilyet árvízi helyzetben. A naplemente miatt még csodásabb a látvány. Aztán megérkezünk Bellarena-ba, ahol már szürkület fogad, no meg egy gyönyörű táblahegy, Fokvárosnál sincs szebb. Még bízok benne, hogy aznap éjjel kijutok a partra. Csak 4 mérföld, annyit még sétálva is megteszek, bár a teher egyre nehezebb, s mindinkább jobban húzza a vállam. Ráadásul még beszerzek két liter tejet is, mert kisebb kiszerelésben már nem kapok. Stoppolni nem nagyon sikerül, sőt huligánok jönnek, akik viccelődni akarnak velem, de erre én nem vagyok vevő. Elhagyom hát a községet, s a lámpák fényét, s a sötét országúton bandukolok tovább. Még ekkor is megpróbálok találni valakit, de hát elég reménytelennek tűnik egy kis zseblámpával az éjszakai országúton megállítani valakit. De semmi sem lehetetlen, ha nem vagyok tehetetlen. Egy öreg farmer megáll, s elvisz a Magilligan Strand kempingjébe. Sikerült már életemben néhány éjszakai stopot fognom, de ennyire reménytelen helyzetben még talán sose, de az isteni gondviselés nem hagyott most sem el. A kempingről kiderül, hogy autóskemping, de ez engem nem zavar, irány a part, a sátrat majd felverem ott, a dűnék között. Fantasztikus véget ért a mai nap – amilyen nyűgös voltam egész délelőtt és koradélután, olyan csodásra sikerült az este és az éjszaka. S az idő is fantasztikus, a víz se túl hideg. Mese nincs, be kell hogy menjek… Felverem hát a sátrat, előkészítek mindent, majd ledobok magamról mindent, s rohanok a hűs habokba. Szinte sírok az örömtől, olyan vagyok, mint egy kis gyerek. Ugrálok a hullámokba, élvezem a helyzetet. A lábaim egyre inkább fagynak el, de még nem akarok kimenni, olyan jó itt. Mennyit vártam erre, ahogy a sós víz marja a szám – nyam-nyam…No de nem veszthetem el teljesen a fejem, jó negyed óra után úgy döntök, hogy elég, amíg meg nem fázom. Berohanok a sátorba, magamra veszek minden meleg ruhát és hálózsákot, tornázok, de hiába. A testem nem akar felmelegedni, még mindig didergek. Nem tudok elaludni, nem sok reményt adok arra, hogy reggel fitten ébredjek. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy vizes a hálózsákom. Aztán körbenézek, s eláll a lélegzetem. A mocorgásom közepette feldöntöttem a tejet, s most Kleopátraként hempergem benne. Úgy néz ki, nem tekertem rendesen vissza a kupakot. Még szerencse, hogy kétliteres palackkal vettem. Törülközőmmel megpróbálom összeszedni a laktózt. Mintha egy fejőházban lennék, olyan illat lepi be a sátrat. De mi lesz itt a maradék pár napban, hiszen tudvalevő, hogy előbb-utóbb a tej megalszik, s az íze-illata savanyúra vált. Nem lennék most a helyemben, de még kevésbé két-három nap múlva, amikor a tejföl és a sajtszag átitatja egész táskám és lényem. Azt hiszem mostantól a stoppolásban újabb hátráltató faktor jelenik meg, legjobb lesz, ha beszerzek néhány wunderbaumot, s a nyakamba akasztom.
Reggel csodás napfény fogad, úgy érzem magam, mint Tom Selleck Maui szigetén – mivel is indulna jobban a reggel, mint egy tengerparti kocogással. Utoljára ilyet az arcachoni parton csináltam. Persze, azóta már kevésbé vagyok oly fitt, nevezzük inkább sétának jelenkori mozgásomat. Jó lehet tengerparton élni. A mai napra nagy terveim vannak: ez lesz utam hepiendje! Végigmegyek az ulsteri tengerparton megcsodálva annak minden gyönyörűségét. Az idő is szép, mi kell még!
A 10 km hosszú Magilligan Strand fövenye után elindulok, hogy más típusú tengerparti területeket is górcső alá vegyek. A világ egyik legváltozatosabb tengerpartja ez. 10-20 km-en beül nagyon sok érdekesség sűrűsödik, de az igazi gyönyör majd a Bann folyó túlpartján kezdődik. Tehát rövid távú stoppolás kezdődik, kis utakon, több váltással. Időben ez sokat jelent, pláne úgy, hogy Magilligan-nál ember nem jár. Csak várok és várok, de senki nem jön. Aztán végre egy öreg, tüdőbeteg apóka felvesz néhány mérföld erejéig, a következő faluig. Castlerock-ból aztán egy szimpatikus nagycsaládos, 3 (vagy 4?) gyermekes bácsi visz be Coleraine-be. A Bann torkolatánál épült település a környék legnagyobb városa, még egyeteme is van. Itt azonban nem szeretnék sokat időzni, el is indulok a városból kifelé. Jó nagy sétát kell tennem, mire végre valaki autójába édesget. Egy lakberendező fickóval teszem meg a következő pár mérföldet Portrush-ig, ahol újra kiérek a tengerpartra. Újabb két mérföldre egy hamburgi fiatal pár segítségét veszem igénybe. Szép teljesítmény: 15 mérföld négy autóval!
Alig ütötték el a delet, s már ott állok a zord Dunluce kastélynál. Kevesebb romantikus látványban lehet része az embernek, mint a 30 méter magas, a tengerbe szakadó sziklára épített Dunluce várának közelében. Körben smaragdzöld legelők, alant a tenger kékje. A mezőkön birkák és marhák, alant patyolatfehér sziklák, abráziós formákkal, a távolban egy gyönyörű abráziós kapuval. S még a nap is süt, sehol egy felhő. Piros kabátomban átmászok a kerítésen, fittyet sem hányva arra tényre, hogy a mező közepén egy támadó harcállást felvevő bika célkeresztjében állok. Így igazán vadregényes és kalandos a túra…
A várat a 13. században építette a környék ura, a vérszomjas MacDonnell család, a legősibb ír tartomány, Antrim legfontosabb vezére. A vár valóban fantasztikus helyre épült, csak az elemekkel nem számoltak eléggé, egy vihar el is vitte a vár felét, a konyha egy az egyben belezuhant a tengerbe. A tető is elpusztult, de a mohos sziklán lévő vár egész jó állapotban fennmaradt.
A vár keleti oldalán már a bazalt kezd uralkodóvá válni. Antrim tengerpartjának szépségét éppen ez a változatosság adja, hol fehér mészkőfalak, hol fekete bazalttömeg, máshol meg sárga homoktenger. A keskeny úton senki nem akar felvenni, így gyalog indulok tovább, de aztán egy jó száz méterrel előttem parkírozó autóból jeleznek, hogy menjek. A kocsi majdnem tele van, 4 gyerek szoroskodik hátul, a vezet, a bácsi mama meg a mitfahrer. Illetve, ő állítólag ismeri a terepet, bár ez rövid közös utazásunk alatt nem derül ki, megpróbálunk minden utcán végigmenni. Persze a táblákat ők nem, csak én figyelem. Bushmills-ba betérve már az elején rossz irányba indulunk, már ott is vagyunk a szeszfőzdénél. Ide is akartam jönni, csak később. Bushmills a világ legrégebbi szeszfőzdéje, a 17. század eleje óta működik. Legalábbis azóta van engedélye, de állítólag azelőtt kétszáz évvel is rotyogtak már az üstök.
Nem mehetünk el Írországból úgy, hogy pár szót nem szólunk a whiskey-ről. Már nevében is különbözik az amerikai és a skót whisky-től, de az „e” betűnél sokkal több a differencia. Míg az amerikai egyszeri, a scotch kétszeri, addig az ír whiskey háromszori lepárlás után áll elő. Az Old Bushmills még abban is különleges, hogy csupán egyfajta malátából állítják elő. A desztilláció után az írek szent italát törvényben rögzítetten tölgyfahordókban érlelik minimum három évig. Ma már egyébként csak 3 whiskey-üzem van az Ír-szigeten, de nagyon sokfajtát gyártanak e nedűből. A Bushmills mellett corki Midleton és a dundalki Cooley.
S végre megérkezünk oda, ami a legnagyobb írországi álmom volt. Igazából emiatt jöttem, ezt akartam látni. Az Ír-sziget, s egyben Nagy-Britannia első Világörökség-címet nyert helye, az Óriások Útja, a Giant’s Causeway. A világ egyik legérdekesebb természeti csodája: a tengerparton 40 ezer szabályos hexagonális bazaltorgona.
Arra, hogyan is keletkeztek az oszlopok sokan sokfélét mondanak. Isten csodálatos teremtménye, a természet alkotása, vagy Finn MacCool építménye. Természetesen ez utóbbival kezdjük. A legenda szerint a gigantikus méretű Finn MacCool a skóciai Staffa-szigetére szeretett volna átjutni szerelméhez, s megpróbálta kikövezni az utat – hatalmas kőcölöpöket vert le – ilyenek egyébként Staffán is vannak.
Másik legenda szerint nem szerelem volt Staffán, hanem egy nagy ellenség, a skót Finn Gall ellen akart vonulni. Mielőtt megindította volna a támadást, még szundított egy utolsót. Ám ezt kihasználva Finn Gall átjött Staffáról, hogy álmában bánjon el az ír óriással. Meglátta az alvó embert, ám annak felesége bemesélte neki, hogy az nem is az óriás, hanem annak csak a fia. No, erre meghűlt a vér Finn Gall-ban, s kereket oldott, hiszen ha ekkora a fiú, mekkora lehet az apja? Rohant ameddig csak bírt, s hogy még véletlenül se érje utol MacCool, felszaggatta maga mögött az utat. Csak az út két végpontja maradt meg, az Ír szigeten 150 méter hosszan húzódik a kikövezett út, a túlparton, 120 km-rel arrébb pedig a ma már Fingal-barlangnak nevezett helyen 60 méteren keresztül nyúlik el.
A tudósok azt mondják, hogy 60 millió éves vulkanikus tevékenység eredményeként jött létre. A felszínre jutó láva 180 m vastagságban lepte be a vidéket. Először a felszín hűlt ki, aztán a repedések egyre mélyebbre hatoltak, s végül kialakult a zömében hatszögletű oszloperdő. Aztán az évmilliók alatt jöttek a viharok és szelek, támadt a tenger, s az oszlopok pusztultak, melynek eredményeként létrejött a mai állapot.
Különleges formák is kialakultak. Az egyik a Kívánságszék, amelyre leülve állítólag bármely kívánság valóra válik. Vagy ott van az Óriás orgonája 22 méteres oszlopokból felépülve. És még számos más forma, hisz a nép mindig ötletel.
Az Óriások útja az egyik leglátogatottabb írországi látnivaló, évente több százezren keresik fel, de már a 19. században megkezdődött a turizmus. Egyébként a 16. századig nem is ismerték, s csak a 17. század végén készült róla az első képi ábrázolása.
Természetesen én is készítek számos képet, hiszen bámulatos a látvány. Oly sok szépet láttam az elmúlt két hétben, de ehhez képest semmi nem volt. Fantasztikus környezetben vagyok, legszívesebben nem is mennék tovább. De aztán ráveszem magam, hogy sétáljak fel az Antrim-plató tetejére, s onnan tekintsek le az óriások útjára. Felküzdöm magam a szinte függőleges partfalon, majd elindulok nyugat felé. A partot öblök szegélyezik, mintha egy óriás harapott volna bele. Minden öböl tele bazaltorgonákkal, és mindenféle érdekes formákkal. Vulkáni bombák, a tenger által pusztított alakzatok, egymagában álló, kipreparálódott bazaltoszlop, vörös mállott kőzetek és a többi. Mind közül a kedvencem a Horseshoe, műfordítva a Csikócsuka. S természetesen a platót smaragdzöld pázsit fedi. Ez a rész talán még a Giant’s Causeway-nál is jobban tetszik, mert erre nem számítottam. Meglepetésként érte a spanyol armadát is, amikor 1588-ban elhatározták Hispániában, hogy el kellene foglalni a pudingképű angolok országát. Útnak is indítottak egy 30 hajóból álló flottát, rajta 20 ezer katonával, amely képes lett volna leigázni Britanniát. Ám mielőtt megérkeztek volna őket igázta le a vihar. Egyik hajójuk, a Girona itt szaladt neki az egyik öböl falának, s egy túlélő se maradt a karambol után – ezt a helyet ma is Spanyol öbölnek nevezik.
Három órás nézelődés után útra kelek, bár tudom ezt a napot már nehéz lenne fokozni. Visszamegyek a parkolóőrhöz, akinél táskámat hagytam, majd kiállok az út mellé, hogy elmenjek a néhány mérfölddel arrébb található Carrick-a-Rede-be, ahol feltehetem a koronát aznapi utamra. Egy fiatal new york-i pár rögvest autójába invitál. A kopasz fiú itt cseperedett fel, szülei ma is itt élnek, nekik jött bemutatni az újdonsült menyecskét. Ő nagyon le van nyűgözve – no persze, más ez itt, mint odahaza Manhattan-ben. A White Park Bay-nél meg is állunk pár percre, csodaszép a panoráma. Mint a nevéből is kikövetkeztethető, itt újra a fehér mészkőfalak dominálnak. Aztán hamarosan megérkezünk a Carrick-a-rede Kötélhídhoz. Jó fél órát kell sorban állni, s még 1000 forintot fizetni is azért, hogy átmenjek egy függőhídon, ráadásul még az eső is csepegni kezd. Normális vagyok én? Nem elég, hogy tériszonyom van, még fizetek is azért, hogy magamat szívassam. De hát bevállalós típus vagyok, gyerünk… Egy, a parttól 20 méterre lévő kis szigetre visz át a 25 méter magasságban kifeszített függőhíd. 200 éven keresztül halászok használták korábban, mivel a lazacok kedvelik a kis sziget környékét, így nagy fogás ígérkezett a túloldalon. Ma viszont az adrenalinra vágyók birodalma. Korábban csupán egy kézzel lehetett kapaszkodni, de baleset mégse történt. Mára már mind a két kézzel lehet fogni a hidat, de mit ér az, amikor összevissza csavarodik alattam. Ráadásul előttem vicces kedvű huligánok jól be is lengetik. Pár méter megtétele után majdnem pánikba esek. Már szinte megjelenik a barna csík a nadrágon, forog körülöttem a világ, kezdem elveszteni minden erőmet. De már vissza nem fordulhatok, hisz épp a közepén vagyok. Mese nincs, itt nem maradhatok, csoszogok hát tovább – falfehér arccal. Aztán egy utolsó nagy lélegzetvétel, s végre újra szárazföldet ér a lábam. Igen, megcsináltam! I did it! A szigeten nem lehetett sok időt eltölteni, a következő turnussal ugyanis vissza kellett menni. Igen vissza. Merthogy az egyetlen út a szigetre a függőhídon keresztül vezet. Nyelek egy nagyot, s megpróbálom kiélvezni azt a pár percet amíg itt vagyok. Egyébként csodaszép a kilátás, előttünk van a Rathlin-sziget, a távolban pedig feltűnnek a skót partok, a Mull of Kintyre. Nincs is olyan messze. S látszik innen a Fair Head kiszögellő sziklája is, ahová még jó lenne eljutni, de ahhoz még le kell küzdenem egy nagy akadályt. Ott állok ugyanis újra a híd partján. Még kicsit várni kell, van egy kis szembeforgalom. Már majdnem mindenki átjött, csak egy hölgy maradt hátra. Ő két lépés után feladja. Ez így nem ér, ha idáig eljött, át kell jönnie. Meg tudja ő is csinálni. Így gondolkozik az egyik biztonsági ember is, s úgy dönt, majd ő áthozza a hölgyet. Szinte átszalad a hídon, majd lassan hátramenetben elindul visszafelé. Mélyen a hölgy szemébe néz, s próbálja szóval tartani. S jönnek. Mindenki mosolyog, viccelődnek… talán csak én gondolom úgy, hogy én is lehetnék ugyanabban a helyzetben, én igazán nagyra tudom értékelni a „hőstettet”. Vastaps a jutalom, de érzem, hogy ez most nem az elismerés, hanem inkább gúnyos taps. Jó a másikon mosolyogni. Viszont most én jövök, s nekem nem fog senki se segíteni, nekem kell átmennem. Már kicsit biztosabban állok a lábamon, érzem, hogy kaki nem, maximum csak pisi jön. S a lábam újra partot ér, másodszor is megcsináltam. Lelki szemeim előtt látom, ahogy hullámzik a tömeg, hangos üdvrivalgás – úrrá lettem a tériszonyon, legyőztem magamat. Azt hiszem, hogy sikerült űberelnem a Giant’s Causeway élményét. Mi lesz még itt?
Most jól esik egy kis séta, csak hogy érezzem az anyaföld szilárdságát. Aztán folytatom tovább utamat, hisz fiatal még az idő, jó lenne még aznap eljutni Larne-ba, vagy Belfastba, hogy következő nap reggel kihajózhassak. De újra egy kihalt útra térek, így nem lesz könnyű. Aztán az első autó megáll: egy anya két gyerekkel, az egyik csak bérkölyök, ő Manchesterben lakik, most talán vakáción lehet itt. Velük gurulunk be Ballycastle-be, ahonnan majd indulhatok a már fentebb emlegetett Fair Head bámulatos sziklafala felé. A városka egy bájos öböl partján van, gondoltam, hogy megpihenek itt pár percre, s majd aztán folytatom tovább utam. Találtam egy biciklis bácsit, akinek elég részletes térkép volt a kezében, gondoltam megérdeklődöm tőle, hogy merre érdemes elindulni a közlekedéstől eléggé elzárt területre. Nem gondoltam volna, hogy ekkor jön el a nap következő fénypontja. Szóba elegyedtünk, s még másfél óra múlva is ott voltam. Közben végig láthattam a Fair Head-et, különböző időjárási körülmények között – fénylő napsütésben, ködben, esőfellegben – percről-percre változott az idő. Már tudtam, hogy nem fogok odajutni, de nem bántam.
Amikor meghallotta, hogy magyar vagyok, egyből elkezdett Bartókról szónokolni. Megdöbbentem, hogy egy külföldi ennyit tud egy magyar emberről, még akkor is, ha speciel ő versenyszámában világsztárnak számít. Szerintem Bartók legnagyobb rajongójával találkoztam, csillogott a szeme, ahogy beszélt a magyar zeneszerzőről. Elmesélte nekem az egész életét, de Bartók mellett Solti, Ligeti, Kodály és Liszt is szóba került – s ő hozta szóba. Csüngtem a szavain… Aztán politizáltunk egyet, s szóba került a másik nagy idol, Edward Heath. A közelmúltban elhunyt konzervatív Heath volt ugye az egyetlen brit államférfi, aki már a világháború után européer politikus volt. Ha rajta múlik, az Egyesült Királyság már a kezdetek kezdetén csatlakozott volna a Római Szerződéshez, de ezt végül csak másfél évtizeddel tette meg. Nagy-Britannia miniszterelnökét 1973-ban talán nem meglepő módon úgy hívták, hogy Edward Heath. Ő még igazi úriember volt, igazi hazafi, nem úgy, mint Margaret Thatcher, aki még arra se volt képes, hogy a világháború alatt önkéntesnek álljon, inkább az egyetem könyvtárjában bujkált, mit se foglalkozott a szenvedő emberek problémáival.
Az a baj, a britekkel, hogy nem veszik észre, hogy már nem számítanak nagyhatalomnak, még mindig azt hiszik, hogy ők a világ közepe, pedig azóta már sok víz lefolyt a Temzén, de a Mississippin is. A britek nehezen veszik fel az új ritmust. Például egy vicc: hogy hívják azt, aki három nyelvet ismer? „Háromnyelvű” (angolul trilingual). Azt aki két nyelven beszél? Kétnyelvű (bilingual). És azt, aki csak egy nyelven? Egynyelvű? Nem: ő az angol. Bruhaha. Persze úgy könnyű, ha ma már egyre inkább az angol válik a globális nyelvvé. Igaz, ami igaz: ahány nyelv, annyi ember. Mi lesz majd néhány évtizeden belül, amikor mindenkinek kínaiul kell tanulnia?
És még számos érdekes dolog szóba került, de lassan búcsút kellett intenünk egymásnak, mert én nem akartam itt éjszakázni. Mivel fél kilenc is elmúlt már csak egy célom lehetett: minél közelebb kerülni a kompkikötőkhöz. Induljunk hát tovább. Kis séta után egy tengerparti golfpályát kettészelő úton igyekszem leinteni valakit – természetesen sikeresen.
Egy nénivel vágok át az Antrim-platón, aki a magyar gasztronómia nagy rajongója. Egykor Londonban élt 14 éven keresztül, ott gyakran megfordult magyar étteremben. A magyar bortoknak is nagy ismerője
Cushendall-ban búcsút vetünk egymásnak. A bájos tengerparti kisváros környezete olyan csodálatos volt, hogy a kései óra ellenére inkább gyalog folytattam az utam. A városban van egy szép 19. századi vörös mészkő torony, de az igazi ínyencséget az Antrim bazalttábla hegyei, a vad tengerpart, egy várrom, s a tenger felett megjelenő szivárvány. Aztán sétám oly hosszúra sikeredett, hogy átértem a szomszéd településre, Waterfoot-ba. Már javában szürkült, amikor egy középkorú úr felvett. Kiderült, hogy kollégák vagyunk, földrajz-történelem tanárszakot végzett, de aztán rájött, hogy az oktatásból nem könnyű megélni. Elment inkább bukmékernek, ott aztán csörög a zseton. Történelemtanárként egész jó ismerettel bírt a magyartörténelemről – meg voltam döbbenve, hogy a világnak e részén ennyit tudhat valaki Magyarországról. Annyira jól elbeszélgettünk, hogy lakóhelyét elhagyva tovább vitt, aztán még tovább, s már szinte láttam Larne fényeit, mikor egy tengerparti parkolóban kirakott engem.
Már sötét volt, forgalom nulla, legjobb lesz hát nyugovóra térni. Felmászok egy meredek parton, ahol találok egy kis sík területet, ami épp alkalmas sátorállításra. Tengerre néző lakosztály. Dukál hozzá valami luxusvacsora is, olyat meg ugye mindig lehet találni a hátizsákban. Természetesen most is ott van, mi szem-szájnak ingere…
Hajnalban fitten ébredek, épp napfelkeltekor. Rendbe szedem magam, lesétálok a tengerpartra, s az első autóval bekocsikázok Larne-ba. Ráadásul egyből a kikötőbe, mivel a P&O kikötői sofőrje vesz fel, így épp az optimális helyen rak le.
Larne kis kikötőváros, komp megy át a skóciai Cairnryan-be, de szerepe redukálódott, mióta Belfastból is át lehet hajózni az Angol-szigetre. Larne iparváros is, bár ipari potenciálja nem fogható Belfast vagy Londonderry méretéhez.
Észak-Írország gazdaságában az ipar korábban is fontos szerepet játszott, s az 1970-es évekig szépen prosperált. A britek komoly ipari kapacitásokat építettek ki, mely valódi gazdagságot adott az északi tartománynak, s markánsan megkülönböztette az agrárjellegű déltől. Az elmúlt évtizedekben viszont a korábbi kulcsiparágak mindegyike válságba került. Leépült az acélgyártás, a hajóépítés és a textilipar is. Még jó, hogy az ekkor felforrósodó harci helyzet munkát is adott: az itt állomásozó brit katonák ellátása, a robbantások utáni helyreállítási munkálatok számos új munkahelyet teremtettek. Azóta persze az ipar is modernizálódott, de még bőven vannak szerkezetváltási nehézségek.
Mivel kora reggel találtam kompot, úgy döntöttem, hogy kihagyom az északír fővárost, s nem megyek be Belfastba. Ki tudja, onnan mikor jutnék át Skóciába, s azért mégis egy 300 ezres városról van szó, aminek a bejárása is időbe telhet. Sokkal szebb dolgok várnak a túloldalon, inkább az Angol-tóvidékkel kívánom megkoronázni az utam. Úgyhogy irány a komp. A kisvárosból elsősorban kamionok indulnak útra, gyalog mindössze öten szállunk fel a hajóra, s jön néhány motoros is. Ők egyből bedobnak egy sört, hogy mire átérünk, a maligán eltávozzon belőlük. Hát nem tudom, így hajnalban én nemigen kívánnám a sört, de hát nem vagyunk egyformák. Én inkább alvásra vágyom, bemegyek hát a titokszobába, s nyugovóra térek. Mikor felébredek, már Skócia partjainál vagyunk. Magam mögött hagytam hát az Ír-szigetet, de sokáig nem fogom feledni azt a rengeteg szépséget és élményt, melyet e bő hét alatt magamba zárhattam.

Folyt. köv. (befejező rész)
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina