Kelta legendák I. Somerset, Wales

Egyesült Királyság

Ott-tartózkodás ideje: 2006. aug. 09.  - 2006. aug. 14. (5 nap)

1 hozzászólás I 8 099 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Beaumaris  Bristol  Caernarfon  Caerphilly  Cardiff  Cheddar  Conwy  DNY-Anglia  ElanValley  Glastonbury  LlanfairPG  Snowdon  Somerset  stoppolás  világörökség  Wales  Wells 

Augusztus 9-én reggel indultam neki, hogy közel 20 nap alatt minél szélesebb körű benyomást szerezzek Írországról és Walesről, s ha úgy adódik, akár még Skócia, Anglia és Észak-Írország egyes tájait is bejárjam. Természetesen utazásom mikéntje szerves folytatása a már megszokottaknak – azaz nagy hátizsákkal, sátorral, s jó adag májkrémmel felszerelkezve, sok-sok hihetetlen történettel gazdagodva, stoppal járjam be azt, amit a bárdok is megénekeltek, sőt azt is, ahol ember nem, csak a kelta koboldok jártak.
A repülés nagyon szép időben zajlott, így térkép volt nekem a táj: előbb a Dunakanyartól csodásan végighaladtunk a Duna felett, majd a Csatornán áthaladva a napos Dél-Anglia felett ereszkedtünk alá. Szépen kirajzolódott a brit partvonal, Bath városa már egészen karnyújtásnyira volt, majd délután háromkor végre landoltunk a bristoli repülőtéren. S kezdetét vette a kaland…
Kisétálva a repülőtér mellé, alig pár percet kellett csak várnom, s egy aranyos asszonyka máris az ölembe pottyant, s meg sem álltunk Cheddarig. Ugyan mindenkinek a sajt jut eszébe elsőként e település hallatán, ami nem is csoda, hiszen már a 12. században megmondta II. Henrik király, hogy ez a legjobb sajt szerte Angliában. S nem tévedett az öreg, hisz valóban: az angol sajtról ma már mindenki a cheddarra asszociál, méltán. No, de én nem ezért jöttem, hanem, hogy megnézzem a falu mögött rejtőző, s a Britannia legnagyobb szurdokvölgyét, mely 3 kilométer hosszan nyúlik el, s több mint százméteres mészkőfalak szegélyezik. Egy nagy túrára vállalkoztam, de ehhez be kellett fizetnem 1500 Ft-ot, hogy Jákob lajtorjáján, 274 lépcsőfokot megmászva feljussak a tetejére. Ekkor kezdtem ismerkedni az árakkal, s később méginkább rá kellett döbbennem, hogy nem olcsó mulatság Britanniában és Írországban turistáskodni. A belépők ára 1500 Ft-nál kezdődik, de nemegyszer a 4000-et is meghaladja. Így habár szép barlangok találhatók a völgyben, ezeket most hanyagoltam, s egy gerinctúrára indultam. Igazi nyári idő volt, rövidnadrágban, szandálban sétálhattam, ki gondolta, hogy ekkor lesz rajtam utoljára sort. De a növényzet már árulkodott arról, hogy errefelé azért kissé nedvesebb időjárás van, mint odahaza: minden zöldben pompázott, mely a hófehér mészkőfalak felett bájosan nézett ki. Két órán keresztül köröztem a szurdok felett, mint egy keselyű, majd az aljában is csatangoltam egy kicsit, de 6-ra vissza kellett mennem a táskámért, nehogy bezárják. Egy kis séta következett a sajtfalun keresztül, de nem sikerült igazán jó helyet találni a stoppoláshoz. Már néhány évvel ezelőtti borzasztó cambridge-i emlékek kezdtek előjönni, mikor jó félóra után egy fickó végre megállt, látván, hogy én is Wellsbe igyekszem. Kommunikációnkat nem segítette, hogy a bácsi a somerset-angolt nyomta, így nem mindig értettem, de ő jól elpoénkodott magában. Néha már kínosan feszengtem, de mindig úgy tettem, mintha érteném, s nagyjából eltaláltam, mikor kell mosolyogni, mikor yes-t mondani. Hamarosan persze beértünk Wellsbe, mely állítása szerint Európa legkisebb városa. Na mondom, a bácsi biztos nem járt még Visegrádon, ahol 1200 fizető lakos van csak. Aztán kiderült, hogy a székesegyházzal rendelkező városok között a legkisebb, s csak Angliában. No sebaj, azért a „leg, leg, leg”-be még így is befér…
A városmag valóban nagyon kicsiny, fallal van máig körülvéve, s csak néhány kapunk lehet bejutni. A katedrális valóban lenyűgöző, ráadásul az első angol gótikus katedrális, fantasztikus homlokzattal és két toronnyal, oldalt a nagy kedvenc kerengővel. A dóm körül a fallal körülvett püspöki palota, s a vikárius házak is jelezték, hogy elsősorban egyházi központi funkciók emelték városi rangra a kistelepülést. Még egy kis sétát tettem, majd elindultam Glastonbury-ba a mítoszok városába. Alig egy percet vártam, s máris Nigel kocsijába pattanhattam, aki oly sebesen fékezett mellettem, mintha Mansell vezetéknévvel áldotta volna meg a sors. De nem, a leedsi fiatalember nem autóversenyző, viszont rendkívül fura fazon, már a végén kezdtem kellemetlenül érezni magam, de nem kellett ápolókért kiáltanom. A glastonbury tor lábánál tett ki, de mondta, hogy vigyázzak a zsebesekkel, így elhatároztam, hogy a hegy tetejére magammal viszem 30 kilós terhemet. Ezzel viszont mindenki hőst látott bennem, s bátorító pillantásokat vetett rám. Az iszonyú kaptatón társra is leltem, egy orosz hölgy személyében, vele hágtunk fel a csúcsra. Természetesen ő is elég furcsa fazon volt, de itt igazából mindenki, mindenfelé hippik, akik jöttek nézni a naplementét, meg amúgy is telihold volt. De hogy értsétek, miért is minden olyan misztikus itt, pár szót mondani kell a helyről.
Egyrészt korai keresztény legendák szerint a Jézust eltemető Arimáteai József itt szállt partra, s hozta magával a Szent Grált. A dombtetőn botjára támaszkodva imádkozott, s a bot meggyökerezve kihajtott, s húsvétkor és karácsonykor is virágba borul. A hegyen ma is megcsodálható ez az egymagában álló fa. A domb tövében lévő kút mélyén sejtik a Szent Grált, az utolsó vacsora kelyhét, melyet a kerekasztal lovagjai hiába kerestek. S ez még semmi, állítólag Arthur király teste a glastonbury apátság talapzatában van. Az elvesztett csata után haldokló királyt Avalon szigetére vitték (itt történt, hogy a király egyik lovagjával a tóba hajítatta kardját, az Excaliburt, amelyért a tóból egy kéz nyúlt ki, s elkapta azt), s később szerzetesek a föld mélyén olyan sírtáblát találtak, melyre az volt írva, hogy „itt nyugszik Arthur király Avalon szigetén”, s alatta egy koporsóban 2,4 méter magas férfi csontjait találták meg, majd azt az apátságba vitték. No aztán pogány, keresztény zarándokhellyé vált Glastonbury, majd az 1970-es évektől kezdve Európa legnagyobb rockfesztiválját is itt rendezik. Szóval nem csoda, ha annyi itt a hippi és a fura alak, talán én vagyok az egyetlen normális. Bár ahogy így két hátizsákkal kinézek…hát már magam se tudom…
A hegy tetején egy torony van, orosz barátném azt mondja, hogy ezt háromszor körbe kell futni, miután valamit kívántam. No persze, alig élek, közel 50%-os emelkedőn kellett feljönnöm, oszt még fussak…Aztán csak nem ülhetek sokáig a babérjaimon, mert a nap oly lassan halad a horizont felé, hogy a csípős szél elől nem nagyon tudok elbújni, így gimnasztikáznom kell. Aztán bebújok a toronyba, ahol két fura alak egy cső alakú, fura búgó hangot hallató hangszeren nyom valami tantrát. Az egyik jó hatvanas, mezítlábas fószer, szerintem már rendesen belőtte magát. Aztán végre lemegy a nap, s én úgy döntök, hogy már nem várom meg a telihold feljöttét, inkább keresek valami szélárnyékos helyet az éjszaka eltöltésére. Azt hiszem ezek után én már nem megyek el Stonehenge-be, az nudli ezután. Lekínlódok a hegytetőről, s bemegyek az apátsághoz. Sajnos csak magas kőkerítésen keresztül láthatom a holdfényben pompázó romokat, de inkább Arthur király helyett Atti királyra esküszöm: elhagyom a várost. Kijutok a város szélére, s megpróbálok visszajutni Wells-be. De így naplemente után már nem könnyű stoppot kapni – igaz nem is lehetetlen, melyet hosszú stoppospályafutásom alatt már nem egyszer tapasztaltam. S egy jó negyedóra után ott áll előttem Kate, aki hajlandó visszavinni a katedrálisig. No, ő sem egy mindennapi figura. Börtönben dolgozik, ott képzőművészetet tanít a rabok számára, szabadidejében pedig ugyanezt mindenféle mozgáskorlátozottnak. Nagy álma, melyet valószínűleg hamarosan megvalósít, eljutni Tibetbe, s ott néhány évig, de lehet hogy élete végéig angolt tanítani. Remek párbeszédünk sajnos hamarosan megszakadt, hiszen megérkeztünk Wellsbe, így búcsút vettünk egymástól. Én elindultam táborhelyet keresni, ő pedig hazament a pihe-puha ágyába.
Egy kis séta után találtam is egy jó kis helyet, ahol az erdő mélyén mély álomba szenderülhetek. De a higiéniára tudvalévőleg nagyon adok, így elindultam fogat mosni. A második lépésnél egy óriási szúrást éreztem a jobb szememnél. Egy megtermett faág telibe kapta a szemem, épphogy csak nem gurult ki a helyéről. Elképzeltem, ahogy reggel a szivárvány minden színében fog pompázni, szépen megalapozva kéthetes utazásomat. Így az éjszaka megpróbáltam borogatni, hogy reggel legalább kilássak a lukon.
A második nap reggele a fentiek miatt nem telt kellemesen, ráadásul hiába várakoztam több mint fél órát, senki nem akart felvenni. Mivel épp jött egy busz, úgy döntöttem, hogy nem megyek Bathba, inkább befizetem magam Bristolig, mégha ez újabb 6 fontomba is kerül.
Bristol közel félmilliós nagyváros, DNy-Anglia székhelye az Avon partján. A folyónak köszönhette prosperitását, de később a hajók már nem tudtak idáig feljönni, így kikötői tevékenysége háttérbe szorult. Ennek ellenére a város ma is a kikötő köré szerveződik. Bristol mindig, már az ipari forradalom idején is jelentős iparváros volt. Erről árulkodik a folyó fölött több mint 70 méteres magasságban átívelő Clifton függőhíd, mely a legszebb angliai függőhíd – a mi Lánchídünknél alig idősebb. Hiába akkor igazán tudtak szép hidakat építeni. Sajnos a várost alaposan szétbombázták a fritzek, így kevés a történelmi épület, inkább a modern az uralkodó. Modern nagyvároshoz modern nagyipar társul. Északi részén tömörülnek a nagy autó- és repülőgyárak (Rolls-Royce, BAe), keleti részén pedig a híres M4-es high-tech korridor torkollik be.
Szóval nagyvárosban nagy sétát illik tenni. Mivel ez nem esik jól nagytáskával, így a közeli, időközben elhagyott Szt. Mihály templom kertjének szederbokrai közé rejtem, majd útnak indulok nyugat felé, a híd irányába. Igazából ez már nem is Bristol, hanem Clifton, egy elegáns előváros, mely kedves kis utcákat, s két monumentális építményt rejt. Az 1970-es építettek egy modern betonkatedrálist, de nekem azért jobban tetszett a 200 méter hosszú függőhíd. Sajnos ma már nem lehet rajta közlekedni, de a szomszédos hegycsúcson lévő csillagvizsgálótól fantasztikus látványt nyújt az alant a medrét csak félig kitöltő sáros Avon feletti meredek mészkőfalak tetején trónoló híd. Miután kigyönyörködtem magam, lesétáltam a város központjába, a kikötőhöz, ahol egyre-másra épülnek a modern épületek. De én inkább a gótikus katedrálist preferálom. Majd teszek még egy sétát a Redcliffe-i Szt.Mária templomhoz, mely az egyik legszebb angol gótikus templom. Bár nekem az egész városban a pályaudvar tetszett a legjobban, mely csodás példája az ipari forradalom idején még igazi értéket teremtő építészetnek. No, aztán kis belvárosi sétával befejeztem angliai tartózkodásomat, s buszra ülvén most már meg sem álltam, hogy én is, hasonlóan, mint a fakó lován érkező Edward király: hadd lássam mennyit ér a velszi tartomány. Egyrészt van-e ott folyó? És a földje jó? Legelőin a fű kövér? S a nép, az istenadta nép, oly boldog e rajt’?
Most már így utólag én is vallhatom (habár Skóciában még van restanciám), hogy a brit birodalomnak a legszebb gyémántja Velsz, hisz, mint egykor, földet, folyót, legelni jót, hegy-völgyet benne lelsz… S szerintem a nép, az istenadta nép is oly boldog rajta…No de félre a strófákkal, nézzük mit is láttam a Severn túloldalán.
A Wye-folyó vadregényes meanderei jelölik ki a határt a két országrész között, s a folyó Chepstow-nál ömlik a Severn tölcsértorkolatába. E stratégiai helyen, a Wye által körbeölelve már Hódító Vilmos idején megépült az erősség, s máig áll a vár – igaz épp bezár, így belül már nem tudom körbejárni. Táskám felteszem hát egy körtefa tetejibe, s körbesétálom a teljesen épp bástyákkal szegélyezett falakat, majd elmegyek megnézni a Wye felett átívelő Napóleon-kori öntöttvas-hidat, hogy ily csodás panorámával búcsúzzak a keleti végektől. Egy kegyetlen hegymenetben megtett séta után elérek egy körforgalmat, ahol pár perc várakozás után máris egy autóba huppanok. Benne egy öreg fickó, aki egy az egyben úgy néz ki, mint a Folytassa… filmek vén kópéja. Az autópályán hamar bejutunk a Dél-Walesi agglomerációba. Már csak néhány kémény emlékeztet arra, hogy itt egykoron milyen jelentős nehézipari körzet volt. Hiszen a völgyekben lévő szén- és érckészleteket ma már nem aknázzák ki, a bányák szinte mindegyikét bezárták, a kohók is lehúzták a rolót, vagy legalábbis alaposan összetöpörödtek. Ma már csak port Talbotban van jelentős acélgyártás, s a színesfémkohászatáról nevezetes Swansea sem az már, mint annak előtte volt. Newport szénkikötőjében ma már nem látni fekete aranyat. De nézzük mi van a fővárosban, az alig 300 ezres Cardiffban. Hiszen Cardiff a 20. század elején a világ legfontosabb szénkikötője volt, egymást érték a hajók, s virágzott a széntőzsde.
A városba beérve villámcsapásként ér a hír: nincs kemping, csak iszonyú árban hostel. Sebaj, legfeljebb csövezünk egyet valahol, nem nagy szám. Keressünk hát szálláshelyet magunknak. Mivel a Cathays Park nincs messze, így ott elrejtem a táskám, s elsétálok a folyóparti nagy közparkba, ahol biztos lesz majd valami nekem való. Igen, találtam egy várat. No de oda mégse mehetek, nem vagyok én Edvárd király, angol király. S nem is Montgomery a vár neve. Nézzük hát a stadiont. A világhírű Millennium Stadium a vár szomszédságában épült. A csodás sportlétesítmény a rugby és a foci otthona. Amíg nincs Wembley, ez Nagy-Britannia első számú stadionja: itt rendezik a FA-kupadöntőt, s a velszi nemzeti sport, a rugby legfontosabb eseményeit is. Lenyűgöző. De nem szálláshely. Sétálok még egyet, majd egy kínai étteremben megoldom a higiéniai teendőimet, s visszaballagok a Cathays-be. Igazából nem rossz a hely, s igen biztonságos. Hiszen a bíróság előtt táboroztam le, melynek tőszomszédságában van a rendőrség, a park másik végén pedig a Wales Office. De jól ápolt növényzet rejt magába, s biztosítja álmom a reggeli munkakezdésig.
Reggel nyolckor nyitnak a hivatalok, pár perccel előtte sorban érkeznek az autók, ideje nekem is felkelnem, hiszen vár a vár és a kikötő. Menjünk előbb az elmúlt évtizedben jelentősen átalakult kikötőbe. A korábbi hagyományos ágazatokra alig néhány jel utal (a neoreneszánsz Széntőzsde ablakait furnérlemezek fedik be, a tetején bokrok nyílnak – így múlik el a világ dicsősége…), épül az új világ. Egy templomszerű épületben kiállításra invitálnak – a velszi parlament bemutatása. Besétálok, de nem megy ez oly könnyen. Ugyanis előző nap óriási pánik tört ki Britanniában. Állítólag terroristák 10 Amerikába tartó gépet akartak egyszerre felrobbantani, 3000 ember életét sikerült megmenteni az utolsó pillanatban történt leleplezéssel. Ez viszont óriási pánikot eredményezett az egész országban. A kézipoggyászok vizsgálata egyre szigorúbbá vált. Engem is alaposan megmotoztak. S táskámban többféle folyadékot is találtak, melyek potenciális veszélyforrást is jelenthetnek. Ártatlanságomat csak úgy tudtam bizonyítani, hogy egymás után végigittam azokat. De csak tej és víz volt, nem kellett aggódniuk.
A kikötői körséta után visszamentem a belvárosba, hiszen most már ideje volt megnézni a vár belsejét is. A várról mindenféleképpen tudni kell, hogy a 19. század második felének leggazdagabb britje, III. Bute márki alakíttatta ki a romantikus várbelsőt a koraközépkori erődítmény belsejében. A csodás karcsú tornyok és bástyák belsejében gyönyörűen kialakított termek és szobák vannak mindenféle stílusban az arabtól a gótikuson keresztül a görögig. A nagyterem és a könyvtár pedig még fantasztikusabb látványt nyújt. Sajnos kint szemerkélni kezd az eső, kezdhetem megismerni az igazi brit időjárást: már a várlátogatás elején is esik (le is késem az indulást, s csak a következő csoporttal jutok be, jó húsz perc múlva, mert az orrom előtt bezárják a várat), de amikor felmegyek a torony tetejére hogy felülről nézzek rá a walesi fővárosra, akkor már vízszintesen szállnak a vízcseppek. Meneküljünk hát. Ám az eső ahogy jött, úgy el is ment. Visszaérve táskámért megyek hát az állomásra, s kibuszozok a közeli Caerphilly-be. Ez a kis falu Dél-Wales legszebb várát rejti magában. Dehogy rejti, sőt piedesztálra emeli. A község köré épült. Itt minden a várról szól, s nem hiába. A három részből álló erőd három különálló szigeten épült, barbakán, külső vár, belső vár. Ez a vár volt Edvárd király várépítészetének mintája. Észak-Wales-ben több várat is építtetett az uralkodó, ma ezek a világörökség részei, pedig Caerphilly is megérdemelné. Jól összehaverkodtam a jegyárus gyerekkel, beszélgettünk egy jót, majd alaposan körbesétáltam a falakat kívül-belül egyaránt, s csak ámultam és bámultam. Már eddig is sok szépet és érdekeset láttam, de ez felugrott a rangsor élére. Sajnos azonban nem maradhattam itt túl sokáig, s egy rövid vásárlás után buszra ültem, hogy eljussak Pontypridd-ig, ahonnan újra indulhatott a stoppos utazás. Kisétáltam a Taff hídjára, s odaát próbálkoztam – kissé szabálytalanul – fuvart találni (útközben egy pakisztáni lányt előztem meg, aki úgy megijedt tőlem, hogy akkorát sikított, mintha legalábbis a Loch Ness-i szörny alteregója lennék – vagy ennyire rémisztő lennék?).
Egy markológépet vontató kis dobozos felvett egészen Merthyr Tydfilig, a Brecon Beacons vörös mészkőhegység tövében fekvő városig vitt, ahonnan már BMW-n száguldhattam Breconba, a téli sportok fővárosába. Itt éppen jazz-fesztivált rendeztek a hétvégén, így minden szálláshely tele volt. Sofőröm próbált segíteni, s a városszéli kempingeket mind végiglátogattuk – igaz sikertelenül. Így hát bementem a városközpontba, s ott próbáltam egy kis séta során valamit találni, illetve a hangulatból valamit elcsípni. A patakvölgy felett emelkedő domboldalon táskám leraktam, hogy megkeressem a kiutat a városból, s esetleg éjszakára valami rendeset találni. De közben bementem a várból kialakított katedrálisba, ahol épp egy kórus adott koncertet, majd telefonálgattam, s mikor visszaértem táskámnak csak a hűlt helyét találtam. Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. No szép, tudtam, hogy jobban el kellett volna rejteni. Még szerencse, hogy az értékeim velem voltak. De mi lesz velem, hiszen még csak most érkeztem, s már mehetek is haza? De ki vihette el? Hiszen dögnehéz – bár ha kocsival jöttek…Szerintem huligánok szórakoztak, s biztos ledobták a patakba. De sehol se találom, a bokrok között sincs. Teszek egy kört, megkérdezek néhány embert, nem láttak e valakit egy nagy hátizsákkal. Persze hogy nem. Bepánikolok. Most mit csináljak? Őrület, ezt jól elszúrtam. De valamit tenni kell. Keressünk egy rendőrt, hiszen most annyian vannak mindenfelé. Ott jön kettő, olyan bobby-sapkában. Nosza. Odamegyek hozzájuk, s megkérdezem: elnézést Önök rendőrök? Hát igen, a jó kezdés…innen könnyű lesz majd feljebb tornázni magam. Természetesen a válasz a kérdéshez méltó: „Nem, mi csak élvezzük, hogy ilyen maskarában járunk.” Persze, hogy zsaruk. Elmesélek mindent. Mondjam hát meg milyen volt a táskám. „Hát izé, olyan nagy, zöld, hát nagy, nagyon nagy és nehéz.” Jó szöveg, már kezdem magam kínosan érezni. De kezdem érezni, hogy megkönnyebbülhetek, merthogy ők találtak egy táskát, lerakták a közeli hotelbe. Az csak az lehet, biztos vagyok benne! Két újabb rendőr jön, itt az egész Scotland Yard, ők vezetnek oda – s íme ott van, ő az, megmenekültem. Huh, mekkora szikla gördült le a szívemről. Asszem hogy a legjobb most az lesz, ha elhagyom a várost, s megyek aludni. Pedig most kezdődik a nagy hepaj. Kijutok a városból, ez már nem oly hangos, inkább olyan edvárdi fíling: körötte csend, amerre ment, és néma tartomány. Itt valahol letáborozok. Aztán táskám lerakom egy szemiideális helyen, majd táska nélkül sétálok még egy kicsit. S nem hiszek a szememnek, találok egy kempinget, ahol még van hely, s nekem nem számítanak fel extradíjat, pedig most két-háromszoros áron adják a helyet mindenhol, de a tulaj azt mondja, hogy nekem ötért is ad helyet. Kis farm-kemping, a tulajdonos család is itt lakik. Még azt is megbeszéljük, hogy megfőzhetem egyik instant tésztámat is, miután ők befejezik a vacsorájukat. Így egy kis kitérővel visszamegyek a táskámért (azért a rugby-pályáról megcsodálom a fenyvesekkel vadregényes tájat), s a sátorállítás után várok a soromra. A hölgy segítségével megfőzzük az anyagot, miközben jól eltársalgunk. Végre meleget ehetek! Vioszont az is kiderül, hogy nincs zuhanyzó, csak egy kis mosdóban tudok majd tisztálkodni. Abból is csak egy van az egész kempingnek. Hát 5 fontért elég csekély szolgáltatás. De kit érdekel, végre ettem, a táskám is megvan. Most már visszajött az életkedvem, nosza menjünk vissza a városba, nézzük meg mit játszanak a velszi bárdok. Kocsmáról kocsmára járok, de az utakon, tereken is játszanak. A George hotel a kedvencem, itt egy jó kis banda játszik az udvaron, folyik a sör mindenfelé. Egyszer csak olyan szagot kezdek érezni, mint amikor a csirkehúst szőrtelenítik. Égett toll? Nem – hátranézek. Egy gyerek már egész kómában van, de ott táncol a kör közepén, s mindig felhúzza a pólóját, mutogatva szőrös mellkasát. Haverja meg egy öngyújtóval azzal szórakozik, hogy meggyújtja mellszőrzetét. Az meg csak ég, s csak másodpercek múlva oltják el neki. Ezt eljátsszák közel tucatszor, a végén már egy másik fickóval egymásnak égetik. Körben mindenki röhög, ekkora állatok…a végén már látom, hogy kezdi megérezni a fickó is, hogy ez azért nem oly kellemes időtöltés, egyre jobban viszket neki, de már alig maradt szőr a mellkasán, csak piros foltok jelzik, hogy a gyantázás jobb lett volna. Az egyik kereszteződésben egy ősz bárd emelkedik, s szaxofonjával szórakoztatja a nagyérdeműt. Már bőven hatvan felett van, de hippi-külsejét máig megőrizte. Az utcán az Imagine-t játssza egy gitáros, körbeülik a járdaszegélyen a lányok, s együtt éneklik a dalnokkal. Csodaszépen szól a kórus. Minden jó ha a vége jó, így a jó befejezni a napot – mozgalmas órákon vagyok túl, jól jön a pihenés.
Szombat reggel nem siettem az ébredéssel, s csak 10 körül indultam neki. Egy kemény, hosszú túrát kellett tennem, mire végre kijutottam a főútig, ahol rádöbbentem, hogy nem ott vagyok, ahol szeretnék lenni. Így módosítanom kellett útirányomat, bár a cél így is ugyanaz volt: a velszi tóvidék.
Annak ellenére, hogy a gyorsforgalmi mellett álltam, hamar megállt egy ötvenes fülbevalós fickó, aki elvitt néhány mérföldet Vauxhallján, így rákerültem arra a főútra, mely már célom felé repített. S itt egyből folytathattam utam egy kissé nagyothalló néni társaságában. Közel negyven kilométert utaztunk együtt, s mivel ő velszi nyelvet okít, így én is elmerülhettem annak rejtelmeiben. Velszi versek szóltak a magnóból, majd politikusok beszédjeit hallgattuk, miközben megtárgyaltuk a nyelv alapjait. A velszi nyelv állítólag könnyen tanulható, a gyerekek sokkal hamarabb meg tudják tanulni, mint az angolt – elsősorban a könnyű kiejtés miatt. Na ja, hallgatva a velszi nyelvet, nekem kb. az arabba oltott norvég jut róla eszembe…
A következő nyolc mérföldet egy öreg bácsival tettem meg Rhayader-ig, s már ott voltam célom, az Elan Valley peremén. Pár perc várakozás után érkezett Kathy és a délelőtt hátralévő részét együtt tölthettük. Nagyon jól összebarátkoztunk a kishölggyel és kutyájával, Mazzy-vel. Ő igazából csak kutyát jött sétáltatni, de aztán én bevezettem Wales csodáiba. Hiszen itt voltunk a bájos velszi tóvidéken, ahol a vadregényes völgyek között hosszan elnyúló rezervoárokat alakítottak ki a 20. század elején, hogy Birmingham városa számára ivóvíz-utánpótlást biztosítsanak. Csodálatos vízzáró gátakat építettek, melyek mögött négy hatalmas tó jött létre. A környéken kevés erdő található, a hegytetőkön mindenfelé birkalegelők, de csodálatos a környezet. Mazzy is nagyon élvezi, rohangál ész nélkül, majd beleveti magát a habokba. Mi addig jól elvagyunk Kathy-vel, de Mazzy nagyon igényli, hogy dobáljunk neki mindenféle fadarabokat. Ha kell, a folyó közepéig beúszik érte, még annak ellenére is, hogy ott már nagyon erős a sodrás, s pár méterre tőle a víz a sziklák közé alázuhan. Morajlik a víz, de Mazzy-t nem érdekli. Aztán elautózunk egy másik tóhoz, melynek gátja még az előzőnél is szebb – kár, hogy az idei nyár nagyon száraz volt, mert a római híd mintájára épült gátról nedves időben hatalmas vízesések omlanak, de most erre nem lesz mód, hiszen az idei nyár – ahogy Európában mindenhol – rendkívül száraz és forró volt. Még autózunk egy jót a keskeny hegyi utakon, majd búcsút intünk egymásnak. Mazzy szinte sír utánam. De hát én most nyugat felé veszem az irányt, s teszem ezt Martin és Jeff, a két negyvenes testvér társaságában. Jeff Londonból jött meglátogatni bátyját, aki itt él nem messze, Birmingham mellett. A keskeny, kanyargós utakon, gyönyörű környezetben haladunk a völgy mélyén. Majd egy elhagyott ónbányához érkezünk, melyet még az 1940-es években elhagytak – de máig itt maradtak az épületek romjai s a tájseb. Elmélázunk egy kicsit ezen, de hamarosan megérkezünk az Ördög hídjához, ahol nekik is búcsút intek. Normális időben most bővízű vízeséséket kellene látnom, de hát aszály van. Egyébként az is a hely különlegessége, hogy három híd épült egymás fölé, s alant zubog a kis folyó. De állítólag van itt egy egész nagy vízesés is – teszek is egy sétát, de rossz irányban, még szerencse, hogy a tesók utolérnek, és visszaterelnek, lebeszélve arról a csacskaságról, hogy arra folytassam utam, hisz arra még a madár se jár. Devil’s Bridge-ből időközben elment a keskenynyomtávú vasúton közlekedő gőzmozdony húzta nosztalgiavonat, mellyel a Rheidol völgyében leutazhattam volna egészen Aberystwyth-ig, így marad a stoppolás. No de ember nem akar felvenni. Aztán mégis megáll egy dobozos, benne egy kopasz óriással. Ő amúgy nagy motoros, most is egy off-road versenyre igyekszik. Persze, most egész más élmény lesz ilyen száraz időben, hiszen tavaly például ugyanebben az időben dagonyáztak egy nagyot. Én azért nem bánom, hogy most nem esik. Mivel Liverpoolból jött, beszélgetünk egyet a fociról is, habár ő annak nem a megszállottja. Gyerekkorában nem mondták el neki a nagy titkot, nem szerettették meg vele a labdarúgást, a benzingőz jobban megcsapta. Viszont rámutat arra, hogy a katolikus-protestáns megosztottság milyen erős volt, s máig az a fociban, gondoljunk csak a glasgowi, liverpooli vagy a manchesteri csapatokra (a Rangers, az Everton és a City a protestáns, a Celtics, a Pool és a MU a katolikus team). Így érkezünk be Aberystwythbe, a közép-velszi tengerparti városkába. Ez már itt az Ír-tenger. Bár annak, hogy megfürödjek benne, igen kevés esélyt adtam, noha ha meglátom a sós vizet, legszívesebben mindig belevetném magam. De itt olyan csípős szél fú, hogy fel se merül bennem, hogy a lábikráim áztatásán túl merészebb akcióra vetemedjek. Inkább kis sétát teszek a parton. A parti sétányon tízméterenként zászlórudakon Európa országainak zászlai vannak felhúzva, de az északi részen csupa olyan kisebbség különböző státuszú, de nem önálló államának lobogói, melyeket ritkán lát az ember, különösen így csokorba szedve. Feltűnik itt Wales, Skócia, Bretagne, Korzika, Elzász, Man-sziget, Baszkföld, Szardínia, Aosta és Lappföld drapériája. A kis tízezres városka egyébként nem oly jelentéktelen, hisz itt alapították meg a Wales-i egyetemet, s a parton is rengeteg viktoriánus épület tanúskodik a gazdag múltról. No meg egy bájos várrom a déli végen. Normandiai nosztalgiám van, észak felé tekintve Étretat jut az eszembe, ott is egy magas hegy zárja el, s védi a várost, igaz délen a vár helyett ott csodás abráziós magasfal és egyéb formák teszik egyedivé a látványt. A hűvös tengeri szelet nehezen viselem, inkább bemegyek az Egyetem falai mögé, ahol már enyhébb az idő, s itt csodálom a normann tornyokat. A városból hosszú út vezet ki, s nagyon meredek. Fél órán keresztül küzdöm magam felfelé, mire végre, utolsó energiatartalékaimat is felélve megérkezem egy alkalmas helyre. Itt aztán megint érdekes útitársakra lelek. Egy vén, hetvenéves velszi papa és egy angol mama vesz fel. Egész úton poénkodnak az angol-velszi szembenálláson. Az öregnek nagyon jó a humora, jól szórakozom, s tanítgatni kezd velsziül is. Igaz csak egyetlen szót, a köszönömöt, ami nem kevés időbe telik, mire elsajátítom (kb. djölh en vaur). Sajnálom, hogy megérkezünk Machynlleth-be, ahol a folyóparton elbúcsúzunk. Innen két irányban is továbbmehetnék – a szebb tengerparti út, vagy a rövidebb hegyi út közül választhatok. Az öreg az előbbit választja, de nekem az túl hosszúnak tűnik, s inkább a másik mellett döntök. Én még aznap szeretnék minél közelebb kerülni Harlech várához. Szinte rögtön be is pattanhatok egy házaspár kocsijába, igaz csak a következő 6 mérföldre. No sebaj, majd onnan hamar megyünk tovább. De nem, már kezdem megbánni, hogy nem hallgattam az öregre. A nap már majdnem lement, erősen szürkül, s hiába sétáltam egy nagyot, senki nem akar felvenni – hiszen szinte senki nem jár ezen az úton. Már kezdem keresni az optimális alvóhelyet, mikor végre megáll egy kis furgon. S nemhogy a közeli Dolgellau-ba, hanem egyenesen a tengerparti Conwy-ba visz. A fickóval nagyon jól összehaverkodunk, hisz ő is nagy csavargó. Rob Norfolkból jött, de sokat látott, sokáig élt Új-Zélandon (Christchurchnél), ahol tanított egy bizonyos szörfhöz hasonlító sportágat (talán skysurf-nek hívják), s most is ezt volt mívelni a tengerparton. Közben beérünk egy hihetetlen településre, Blaenau Ffestiniogba, a világ talán legnagyobb palabányászó városába. A völgy alján húzódó néhány utcás városkát mindenfelől hatalmas hegyek veszik körül, s fejtik a palát. Az egész település egy nagy külszíni fejtés. Hát, bizonyára kellemes lehet itt lakni. Én teljesen le vagyok döbbenve, s talán a szürkületben ez még meghökkentőbb, mint amúgy. Aztán a Conwy folyó völgyében haladva elérjük Wales északi tengerpartját, s megpillanthattam a 800 éves csodát, amiért idáig jöttem.
Ma már a világörökség részeként tartják számon azt az épen maradt négy várat (Conwy, Carnaerfon, Harlech, Beaumaris), melyeket 14 más társukkal együtt Edvárd király, angol király építtetett ki a 13. század utolsó negyedében, hogy biztosítsa az angolok hatalmát Észak-Wales-ben. A király Savoyából hozatott építészt, hogy létrehozza a ma már látványosságszámba menő védvonalat. Szentgyörgyi János mester (Master James of St. George) a dél-francia mintákat vette alapul (legtípusosabb mintája ezeknek a camargue-i Aigues Mortes): a várost fallal övezte, s a tenger partján építette meg a falhoz illeszkedő várat (ez alól csak Harlech kivétel). Conwy esetében a vár a széles tölcsértorkolat partján található. A kisvárost a szemközti Llandudno-val három híd köti össze, melyek egymás mellett találhatók. A – ma már csak gyalogosok által használt – elsőt még az ipari forradalom hajnalán építették, s a függőhíd beleillik a környezetébe: pillérei bástyát formáznak. Aztán 1848-ban építette Robert Stephenson a másodikat: ezen vitte keresztül a vasutat, mely Anglesey szigetéig futott. Ezt szintén a kastélyhoz harmonizálták: itt is megvannak a bástyák, a vonat pedig köztük zárt alagútban megy át. A harmadik modern híd az 1950-es épült a növekvő közúti forgalom számára. Természetesen mi ezen haladtunk át, majd a városfalon átjutva a hegytetőn lévő kempingig mentünk. Már nem volt recepció, de sebaj, az adminisztrációt reggel is el lehet intézni. Tábort vertem hát a vizestömb előtt, majd sátrat állítottam, levest főztem, s úgy döntöttem ideje végre lezuhanyozni, hiszen eddig erre nem volt alkalmam, már lassan szagot eresztettem. Be is mentem hát a zuhanyba, s kellemesen kiáztattam magam. Aztán gondoltam, nehogy megártson, elzártam a vizet, s nyúltam a törülközőmért. De azért nyúlhattam – ott felejtettem a sátorban. De most nincs oly meleg, mint nemrég a krakkói nyárban, s így csak nem mehetek ki a tusolóból. Még szerencse, hogy az előtérben volt egy fiatal gyerek – mit volt mit tenni: meg kellett kérnem, hogy hozza el a törülközőmet. Martinnak hívták, elsőre kicsit furcsa gyerek volt, de gondoltam, talán meg tudja csinálni. Nem volt nehéz, hiszen a sátor alig 10 méterre volt, egyértelmű volt melyik az, az ajtó nyitva, s ha jól emlékszem pont az ajtónál hagytam. Mondtam neki, hogy: lécci, hozd már ide onnan azt a sárga törülközőt. Martinka elmegy, várok-várok, de csak nem jön vissza. Aztán feltűnik az ajtóban. Bejön a piros esőkabáttal, s kérdezi: erre gondoltam? Ja, mondom, legalább ha megázok, nem leszek vizes…No nézzük még egyszer, csapó kettes. Harmadszorra taktikát váltottam: hozza inkább ide a nagy hátizsákom, abban van egy másik törülköző – az talán már egyszerűbb lesz – s igen: megcsinálta! Végre megtörülközhettem, igaz lassan már meg is száradtam.
Vasárnap reggel nem indultam el oly korán, kilenckor szedtem a sátorfám, de a recepció zárva volt. Vártam egy kicsit, de hát ki tudja, mikor fog kinyitni, ember nem volt a környéken, kiírva semmi, csak rácsok. No, nem érdekel, akkor megyek utamra. Szerencsére egyből találok egy fickót, aki bevitt a városba. Sofőröm rendkívül álmos és másnapos volt, kommunikálásra szinte képtelen. De bevitt a városfalhoz! S jöhetett a nagy séta: előbb kívül, aztán felül, majd belül sétáltam körbe a falat: jaj, de szeretem a városfalakat! A fal egész a folyóig húzódik. Apály van, a kikötőben a hajók a tőkesúlyukra támaszkodnak. Minden olyan álmos, alig van ember az utcán – olyan kelelemes így sétálni. A kilátás fantasztikus. Aztán kis séta a városban. Szép katedrális, néhány bájos házikó, de talán a legérdekesebb: Britannia legkisebb háza, a The Smallest House. Kétszintes kis kulipintyó a tengerparti sétányon. Még nincs nyitva, de 300 Ft a belépő. Pedig olyan kicsi, hogy jó, ha a két szint összterülete eléri a 8 négyzetmétert. No de lassan nyit a vár, gyerünk!
A hármas hídról csodás a kilátás, de most már fel, fel vitézek: hódítsuk meg a magaslatot. A vár gyönyörű – imádom a szinte tökéletes állapotban megmaradt tornyokat, bástyákat, s itt kapok belőle bőven. Nyolc torony öleli körbe a várat, belül két udvar, hatalmas csarnokok maradványai. Az egyik toronyban gótikus kápolna maradványai, máshol lakószobák nyomai, s fantasztikus kilátás. Még talán Caerphilly-nél is jobban tetszik! Nézni is tereh! Eltöltök egy kis ebédet, majd beülök a katedrálisba – hisz épp kezdődik az anglikán istentisztelet.
Érdekes vallás ez az anglikán. A katolikus és az evangélikus között helyezkedik el, a liturgia, az egyházi hierarchia mind a katolikushoz hasonló, viszont a pápát nem fogadják el legfőbb vezetőként. Eleinte igazából csak ebben különült el a katolicizmustól, hiszen VIII. Henrik szakított a pápával, s a mindenkori angol király vált az egyház fejévé. A szakítás oka érdekes volt, hiszen az öntörvényű király azért hagyta ott a Vatikánt, mert a pápa nem akarta kimondani a király válását, aki azonban mindenáron keresztülvitte, hogy elvehesse Boleyn Annát – még ha ennek az az ára, hogy szembehelyezkedik Rómával. Az anglikán egyház azóta is államegyház. Később azonban a protestáns tanok sokkal jobban beívódtak, s ma már tanaiban a protestáns elemek a hangsúlyosabbak.
No, de keljünk útra, s következzék a legcsodálatosabb észak-walesi vár, Caernarfon. Kisétálok hát Conwy szélére, s megpróbálom minél hamarabb abszolválni a huszonegynéhány mérföldet. Hát nem sikerül…Húsz perc várakozás után ugyan felvesz egy sietős fickó, de mindössze néhány mérföldet teszünk meg együtt, s Llanfairfechan-nál búcsút intünk egymásnak. Habár itt egy körforgalom van, de igazából ez egy 2x2 sávos gyorsforgalmi út, így esélyem sincs megállítani valakit. Próbálkozok egy kicsit, de iszonyú a hely, így úgy döntök, hogy a párszáz yarddal lentebb lévő parkolóig elgyaloglok, s talán majd ott lelek valakit. Nem könnyű odáig eljutni, s ott se úgy néz ki, mintha képes lennék stoppolni. Aztán mégis megáll nekem egy autó, benne egy egész família, egy asszonyka 3 gyerekkel egy jó nagy autóban. Elől a nagylány, mellettem a középső fiú, hátul meg a kis George, akit néha fegyelmezni kell – néha nem tudom, hogy most neki, vagy nekem szólnak  épp nyaralni mennek Bangorba, de nem átállnak megtenni értem egy nem is oly kis kitérőt, hiszen onnan Caernarfon oda-vissza 15 mérföld is megvan. Nem tudok ellenállni, kedvesek nagyon a velsziek.
Itt állok a velszi koronázó-városban: Charles itt lett herceggé avatva 1969-ben. Táskámat elrejtem egy fához kötözöm a gyorsforgalmi mellett, majd sétára indulok a vár irányában. Itt is városfal veszi körbe a várost, itt is a folyótorkolatban épült a vár. A hajókat mozgatható hídon keresztül engedik ki: de itt nem felemelik a hidat, hanem oldalra elhúzzák – elég érdekesen néz ki, de a kivitelezés nagyon pontos. Aztán átsétálok a hídon, s megcsodálom az óriási várat teljes valójában. Aztán úgy döntök ideje benézni. Hatalmas udvar fogad, körben pedig a tökéletesen helyrehozott bástyák, várfalak. Itt rendezték 37 évvel ezelőtt Károly beiktatását. A filmet egy teremben le is vetítik, hiszen ez volt a legjelentősebb esemény a vár és a város történetében, mikor II. Erzsébet a fejére helyezte a koronát – ott, ahol az első velszi herceg, a későbbi II. Edvárd király, angol király, is megszületett. Föl-le járkálok a tornyokban s a falakon, mígnem a sok lépcsőzéstől kikészül a térdem, s már amúgy is éhes vagyok, úgyhogy elmegyek s bespájzolok. Aztán kiülök a tengerpartra, s elfogyasztom szokásos angol ebédet, azaz szendvicseimet bendőm mélyére juttatom. Még banánt is eszek desszertként. Így mulat minden velszi bárd!
Mivel még magasan járt a nap, elhatároztam, hogy elmegyek Pontmeirion falucskába, mely állítólag nagy élmény. Habár nem sokat tudok róla, de annál nagyobb lesz majd a meglepetés. Kisétáltam hát a város déli végére, de úgy nézett ki, hiába. Vártam, s csak vártam, de reménytelennek tűnt a helyzetem. Már fél óra elment, s senki nem akart megállni. Egy kicsit feljebb megállt egy autó, de tanulóvezetőnek tűnt. Aztán öt perc múlva jött egy gyerek, aki megkérdezte, hogy elvigyenek-e? Hát, nem tudom, egy tanuló? Jól van, gyerünk. Aztán kiderült, hogy ez nem tanuló, csak azért van egy nagy L betű rajta, merthogy nem teljeskörű jogsija van, de igazából nem értettem meg, miért is – az angol szabályok elég bonyolultak – hiába no, ezek angolok, nehezen lehet megérteni a gondolkozásukat. De repítettek Porthmadog felé. A sofőr ír volt, Athlone-ból, Írország közepéből, a haverja meg liverpooli. Ők is kempingeznek, csak lakókocsival. Jót beszélgetünk, habár a sofőr végig sms-ezik, néhol már aggódok, hogy nem sikerül fennmaradni az úton, de aztán csak megérkezünk a kikötővárosba. Kisétálok a Ffestiniog vasút végállomásáig, majd a keskeny földhídon megpróbálok átstoppolni. Ebben egy fiatal pár a segítségemre van. Táskám ledobom a bokorban, s elindulok a falu felé. Útközben még felvesz három öreg, akik a szomszédos kastélyba mennek egy nagy tál levessel. Megérkezek a faluhoz, de az már zárva van. Milyen falu az ilyen? Igazából ez egy fantasztikus falu, melyet egy fura szerzet hozott létre a 20. század közepén. Több filmet is forgattak itt, s ma a falu különböző stílusban felépült házainak némelyikét szállodaként üzemeltetik. De az őr nem enged be. Persze, a szegény gyereket kiszorítjátok mi? Ti urak, ti urak, hitvány ebek! Hát akkor dolgom végezetlenül mehetek vissza a táskámhoz. Van ilyen, nem lehet minden gromek. De így mégse zárhatunk le egy napot. Újra megpróbálok eljutni Harlech-be, hátha ma sikerül. Úgy látszik minden esti programom ez lesz Észak-Walesben. Egy hatalmas dzsippel egy nigériai fekete fickó hamar felvesz. Igyekszik haza Wolverhamptonba, de nem nagyon ismerős a környéken, s a GPS-re bízza magát. Tudom, hogy nem akarok vele sokat menni, de én is meglepődök, mikor a falu másik végén kirakatom magam, mivel már ott megpillantom a Harlech táblát. Aztán egy kis sétát teszek a völgybe. Igazán nincs nagy forgalom: ember nem jár erre. Harlech felé két út vezet. Ez az újabb, egy új hidat csináltak EU-pénzből. Viszont itt hídvámot kell fizetni. Természetesen mindenki a másik utat használja. Az a néhány mérföld nem számít. Aztán mégis felvesz egy idős bácsi, s elvisz egészen a felső városig. Ő is erős velszi identitástudattal rendelkezik, a nyelvet is jól bírja. A vár gyönyörű, ahogy a lenyugvó nap sugarai megvilágítják. Egy kempingező nénivel csacsogok egy keveset, majd mivel a várba bejutni képtelenség, lemegyek a síkságra. 40%-os lejtő vezet le. A britek nem szeretnek szerpentineket építeni, egyáltalán nem ritkák a 15-30%-os lejtők, de ez azért már túlzás. Majdnem előreesem, de aztán csak leérek. Lentről a vár még csodálatosabb. Egy nap alatt három ilyen várat látni, hát nem panaszkodhatom…
Most már csak egy célom van, a másnapi csúcsmászáshoz minél közelebb kerülni, azaz próbáljuk elérni Snowdonia belsejét. Egy coventry család hamar felvesz, s velük meg is teszek néhány mérföldet. Épp hazafelé igyekeznek a nyaralásból, de így még egy utolsó élménnyel gazdagodnak. Nemcsak a szülőkkel, hanem a mellettem lévő kisfiúval is el tudok beszélgetni. Ez azért ritka, hiszen a gyerekek ugyan szeretik a stopposokat, de azért félnek is tőlük. A kocsiban mindig csendesek, de aztán, mikor az ember elhagyja őket, akkor nagyon erősen integetnek utána – s látszik rajtuk az öröm. No ez a kisfiú bátrabb volt. De nemsoká ő is integethetett, s én újra az út szélén álltam. A nap már teljesen eltűnt a horizontról, s egyre sötétebb lett. De nem állt meg senki. A kereszteződésnél volt egy házikó, melynek tulajdonosa aztán odajött, s beszélgettünk egy jót. Ekkor már sejtettem, hogy itt fogok valahol aludni. Aztán fél óra múlva mégis felvesz egy fiatal pár. A gyerek szívesen játszik a gázpedállal, nyomja mint süket a csengőt. Aztán pénzt kérek tőlem az utazásért, de végül mégis ingyenes útban egyezünk ki. Viszont az legyen akkor emlékezetes. Az állat a szűk kanyargós utakon se száll le a gázról, 70 mérföld per órával nyomja, s egy éles kanyarban a táblát elnézi. Előbb balra indul el, majd meglátja, hogy a nyilak nem is balra, hanem jobbra mutatnak. Még „szerencse”, hogy a jobbos után aztán egyből jön egy balos is. Itt már kis híján megpördülünk, de aztán valahogy mégis megfogja a gépet. Én a hátizsák miatt kissé védve vagyunk, bár ha elszállunk azt én is megsínylem. Nem sokon múlott. Aztán beérünk újra a pala-bányavárosba, Blaenau Ffestiniogba, s aztán a következő településen, Snowdonia fővárosában, Betws-y-Coed-ban veszünk végre búcsút egymástól. Hát, már nem bántam! Szerencsére túléltem. A kempingig még meg kellett tennem párszáz yardot, ami már nagyon nehezen ment, a térdem ekkorra már cserbenhagyott, alig sikerült odaérnem. Aztán még az eső is el kezdett szemerkélni. De már nem érdekelt, gyors vacsora után mentem az igazak álmát aludni.
Reggelre sem állt el az eső, így aggódni kezdtem, hogy meghiúsul a csúcstámadás. Aztán szépen lassan elcsendesedett, s 9 felé útra tudtam kelni. Azonban az előző napi események újra megismétlődtek. Megyek megint a recepcióhoz, hogy végre kifizessem a fonthegyeket, de sehol senki. Kopogtatok balra, jobbra, elől, hátul – senki nem jön elő. Hol vagytok ti velsz ebek? Hát nem kell a pénzem? Már kezd lelkiismeret-furdalásom lenni, de hát nem vesztegethetem az időm, indulnom kell.
Átverekszem magam a vasúti felüljárón. Már ez egy élmény, hiszen alant egy igazi sínkiállítás van. Egymással párhuzamosan legalább négyféle nyomtávon érkeznek be a vonatok, hiszen innen indul fel Snowdoniába a nosztalgia és turistavasút, de menetrendszerinti járatokkal kapcsolódik az amúgy elég ritkás wales-i normálnyomtávú vasúthálózatba is. Betws-y-Coed egyébként a Snowdon Nemzeti Park központja, bájos kisváros kőházakkal, kis patakkal, s természetesen turisták özönével.
No, szóval én a ködös, szitálós idő ellenére továbbra is kitartok, hogy meghódítom a Snowdon-t, s megpróbálok stoppal eljutni a Pen-y-Pass-ig, azaz ahhoz a hágóhoz, ahonnan kellemes sétával 3 óra alatt fel lehet érni Wales tetejére. Rövid várakozás után két fiatalember segítségével el is jutok a hágóig. A táskámat sikerül otthagynom a hostelban, s én teljes harci öltözékben megindulok felfelé. Aztán pár perc múlva azon kapom magam, hogy már nem esik, így sorra lekerül az esőnadrág, esőkabát, majd a pullóver is. Ballagok felfelé a Bányászok útján. Korábban itt rezet termeltek ki, máig megvannak a bányászok házainak és az üzemnek a maradványai. Körülöttem csodás zöld lankák, mindenfelé birkák legelésznek. A völgyön egy nagy átmérőjű cső halad lefelé – viszik a vizet a csúcserőműhöz. Aztán megérkezek az első tóhoz, majd hamarosan a másodikhoz. Innen viszont hirtelen megnövekszik a szög, úgyhogy a tempóm lassul, s már igénybe kell vennem a térdgépemet is, nehogy valami baleset történjék törékeny porcikáimmal. A hétfő ellenére elég sokan vannak a hegyen, de hát augusztus van, s ez az egyik legnépszerűbb célpont a brit szigeteken. Ahogy haladok felfelé egyre csodásabb a kilátás az alant elterülő tavak felé. Előttem kaszkádokat formáz a lezúduló víz, de a Snowdon felhők mögött van. Aztán lassan elérem a gerincet, itt csatlakozik be a Snowdon vasút. Llanberisből fogaskerekű vasút jön egészen a csúcsig, hogy a kényelmes hegymászók is feljuthassanak. Hát kérem ez már a modern hegymászás.
A felhők gyorsan mozognak, s átbuknak a gerincen. Néhány másodpercre azonban előtűnik az 1085 méter magas csúcs. Megpillanthatom, aztán többet már nem látom, hiszen a felhők visszatérnek és délután sem tűnnek el. És 3 óra felé feljutok! A csúcson összebarátkozom egy házaspárral – talán nem meglepő: lengyelek – valahol Szczecin és Gdansk között laknak északnyugaton. Megebédelek, majd úgy döntök, hogy nem várok tovább, hiszen úgysem fog kitisztulni az ég, sőt egyre nagyobb lesz a köd, s elindulok visszafelé. Ezúttal viszont nem megyek le a tavakig, hanem egy kicsit magasabban, kisebb lejtésű úton sétálok el. Nem tudok betelni a látvánnyal! Ahogy leérek a felhők alá, a fű zöldje, a tavak kékje, a birkák fehérje elámít. Aztán átérek a gerincen, s megpillantom a hágót. Az ötödik órában megérkezem. Épp jókor, így nem késem le az öt órai teát. Be is ülök, hogy áldozzak a helyi tradícióknak – na jó, tejet azért nem kérek a teába…
Aztán lassan útra kelek, s most már megcélzom Anglesey szigetét. Nincs olyan messze, de itt a hágónál nem egyszerű stoppolni. Minden autó tele van, senki nem áll meg. Nem is habozok sokáig, s úgy döntök, hogy Llanberisig lebuszozok a Snowdon tövébe, ott majd könnyebb lesz. Odáig nyitott tetejű emeletes busz visz le, legalább még csodálhatom a tájat is. Ja, csak arra nem gondolok, hogy ilyen időben nem a legkomfortosabb a tetőn utazni. Már kezdem a jégcsapokat törni az orromról, mikor végre megérkezünk. Llanberis a már kétszer látott Blaenau Ffestinioghoz hasonlóan a palabányászat központja – óriási külszíni fejtés emelkedik a Llyn Padarn, azaz a városi tó túloldalán. Viszont a stoppolás itt sem megy jobban, így nagy sétát teszek a áros végéig. Olyan nincs hogy senki nem vesz fel. Stoppolni mindenhol lehet, csak az a kérdés, hogy mennyi ideig kell várni. Valaki mesélte, hogy stoppolt Új-Zélandon – s 12 órát várt, mert nem volt forgalom, vagy ha igen, nem vették fel. Akkorát én azért nem cumizhatok. Nincs is időm tovább búsulni, hiszen egy rasta végre felvesz. Aztán mivel úticélunk nem esik egybe, ellenben a mögöttünk lévő autó anglesey rendszámmal rendelkezik, egy kereszteződésben megáll, s leinti a másik autót, majd lebeszéli a következő stopomat az úriemberrel. Hát így sem stoppoltam még. Az anglesey bácsival aztán jól összebarátkozunk, beszélgetünk egy nagyot, azaz mesélek és mesélek, s néha ő is megszólal. Aztán átadom a mikrofont, s ő bemutatja nekem a szigetet.
Anglesey ugye Wales északnyugati partjainál fekszik, Môn-nak is nevezik. A szigetet egy keskeny csatorna, a Menai Strait választja el a szárazföldtől, melyet már az ipari forradalom alatt átíveltek egy csodás függőhíddal. Ugyanaz a Telford tette ezt, aki az első conwy-hídért is felelős. De természetesen Stephenson itt is épített mellé egy vasúti hidat. A sziget földtani adottságai viszont merőben mások, egy elég tarka-barka geológiai szerkezettel rendelkezik. Ez átutazóban is feltűnik, a kőzetek más színe, más formái az utazó számára is feltűnnek.
Mi volt a fő célom ezen a szigeten? Egy régi álmom eljutni abba a településbe, mely Szűz Mária temploma a fehér rezgőnyárfák völgyében, túl az örvényen, és Szent Tysilio temploma a Vörös-barlang közelében. Cymru nyelven ez úgy hangzik, hogy:

Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwllllantysiliogogogoch

Európa leghosszabb nevű települése, hiszen 58 betűből áll. Éppen ezért nem is írják ki mindig, a köznyelv csak Llanfair PG, vagy Llanfairpwllgwyngyll néven említi, még a falutáblán is ez szerepel. Egyébként csak a 19. században nevezték át utóbbiról, hogy vonzzák a turistákat. Azok jönnek is szép számmal: röhögni. A városka központja a vasútállomás- ide jönnek fényképezkedni a látogatók. A kis állomás mellé egy nálánál tízszer nagyobb szuvenírbolt épült – jól megélnek ebből a helyiek. A központban több helyen, a kocsmán, a Volvo-autószalon homlokzatán büszkélkednek a városnévvel! Kiejteni egyébként nem egyszerű, bár néhol kiírják hogyan kell kiejteni, s mit jelent.
Miután könnyesre nevettem magam, elindultam utolsó wales-i célom felé, hogy Edvárd király nyomában eljussak a negyedik világörökség-várhoz. Egy fiatal gyerek hamar felvesz. Ő most jött haza DK-Ázsiából, 4 hónapig csavargott Mianmartól Laoszon keresztül Kambodzsáig. Amúgy Northamptonban lakik, de szülei itt élnek, úgyhogy most ő is nyaralni van itt. Így megállunk megnézni a fentebb említett Menai Bridge-t, hisz most ő is turista. Aztán bevisz a városba, ahol búcsút veszünk egymástól. Alig pár percen belül már egy másik kocsiban ülök, benne szintén nagy vándorral. Steve és lánya Laura vesz fel, s együtt utazunk Beaumarisba. Steve kolléga: geográfus, három éve doktorált geoinformatikai témában, de előtte négy éven keresztül körbestoppolta Európát. Hát vannak ezen a világon hasonló emberek. Nagyon jól el vagyunk, sajnálom is hogy megérkezünk.
Beaumaris vára az utolsó edvárdi vár, a legszabályosabb, körben széles vizesárok, mögötte tökéletes bástyák és falak. Sajnos be már nem tudok menni, de elég élmény ért már eddig, kívülről is csodás. S ott van egy kőhajításnyira a tengerpart: le is sétálok, nézni az apályt és a naplementét. Aztán még egy kis séta a városban, hisz a 14. századi templom azért megér egy misét, de a börtön se kutya.
Gondoltam, hogy az utolsó velszi napomon adok a gasztronómiának is. Már elképzeltem, ahogy tömöm magamba a vadat s halat, s mi jó falat, mi szem-szájnak ingere, vagy inkább kipróbálom a brit konyhaművészet csúcsát, a fish & chips-et. S jártamban-keltemben kerestem a vendéglőket, kigyalogoltam a város széléig, de sehol nem leltem egyre sem. No sebaj, még talán el tudok jutni Menai Bridge-ig, majd ott. De már nagyon jön az este, s ilyenkor már nem nagyon állnak meg…persze nem nekem, hisz végül egy Bangorba igyekvő úriember elvisz. Nagyon jól kezdek. Miután elmondja, hogy ő Manchesterből jött, mondom neki, hogy hazafelé én is arra megyek majd, meg is akarom nézni az Old Traffordot. Na, ez volt a feketeleves. Ő ugyanis City-rajongó. Persze utána mondom neki, hogy én is, de hát kit érdekel a City-pályája…Ennek ellenére a bácsi nem haragszik meg, sőt. Miután nehezen tudom kitalálni mit is akarok, előbb átmegyünk a Menai-hídon, majd vissza. Újra eljutok Llanfair PG-be, majd a 6-os kijárónál az autópályánál rak ki, hátha még aznap eljutok Holyheadig. Onnan indul ugyanis a komp Dublinba. Várakozok jó darabig a kandeláberek fényében, több mint egy óra is eltelik, már nem is álmodozom se halról, se krumpliról. Előveszek egy májkrémet, s megeszem maradék kenyerem. Hát így esett Montgomeryben a híres lakoma…
A szomszédos marhalegelőn sátrat verek, s bízok benne, hogy majd reggel hamar eljutok a kikötőig. De nem, a korai ébredés se jön össze, megint több mint egy órát várok, s már épp feladom, s más útra térnék, mikor az utolsó pillanatban egy last minute-utazás az ölembe pottyan. Egészen Holyheadig. Szintén Manchesterből, de ő már United-drukker. Már két órája úton van, épp reggelizik. Kissé leharcolt arca van, mondja is, hogy mostanában leszokott az alvástól, egy éves gyermeke mellett ritka alkalom, hogy hosszú órákat végigalszik.
A legjobbkor érkezem a kikötőbe, hiszen épp indul a dublini expressz, így nemhogy várnom nem kell, de alig csípem el, már az egész hajó csak rám vár. Reggel 10 van, s búcsút intek a csodás velszi partoknak. Nem csodálom, hogy a velszi bárdok dalban mondták el történeteiket. Nagyon megszerettem ezt a kis országot, s legszebb tájait, városait, várait végig is látogathattam az elmúlt öt napban. De most már vár a smaragd sziget. Bye-bye Wales!
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
vaximaxi - 2007.08.28. 22:07

A Clifton Suspension Bridge-en autóval és gyalog is át lehet kelni! (Sikerült kifognod egy napot, amikor éppen lezárták...) A legbizarabb a híd két végén található tábla, amelyet a Szamaritániusok helyeztek el: a leendő öngyilkosokat biztatják, hogy gondolják meg magukat, és keressenek inkább lelki vigaszt (a hely meglehetősen populáris a szuicidok körében - érthető módon).A hely tényleg zseniális.http://www.clifton-suspension-bridge.org.uk/index.php


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina