Kelta legendák V. Cumbria, Tóvidék, Lancashire

Egyesült Királyság

Ott-tartózkodás ideje: 2006. aug. 25.  - 2006. aug. 27. (2 nap)

0 hozzászólás I 4 673 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. júl. 27. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: AngolTóvidék  Cumbria  GetnaGreen  Lancashire  Manchester  stoppolás 

(folytatás)

Reggel fél tízkor ott hajózunk a Loch Ryan északról nyitott öblének közepén. A partra leszakadó meredek dombok a zöld minden árnyalatában pompáznak. A parton smaragdzöld legelők, afelett pedig sötétzöld bokros-erdős sáv. A hegyek búbja inkább lilában virít, ott már a hanga az úr. Míg csodálom a tájat, befutunk Cairnryan kikötőjébe. Megérkeztem Skóciába!
No de hogyan menjek innen tovább? Cairnryan igazából egy kis porfészek, jó tíz kilométerre Stranraertől, a délnyugati régió legnagyobb városától. Itt csak kamionok járnak. Illetve most azok se, hiszen ilyenkor még számos dolgot kell elintézniük, s még nem kelnek útra. Én viszont nem várhatok, hiszen még nagy utat tervezek mára. Cél az Angol-tóvidék. Skóciának ezen a részén igazából semmi látnivaló sincs, azok jóval északabbra vannak, arra most nincs időm, majd egyszer talán oda is eljutok. Most csak a déli parton akarok végigmenni, hogy aztán hamar átjussak Hadrianus falán. A jelenlegi helyzetem azonban nem azt vetíti előre, hogy gyorsan odaérhetek. Állok egy néptelen település kihalt útja mellett a kora reggeli esőre hajló időben. Néha egy-egy autó elszáguld, menetszele meglibbent. Mese nincs, induljunk el gyalog, itt sok értelme nincs álldogálni. Persze, amint elindulok a keskeny főúton mindjárt sűrűsödik a forgalom. Amikor már jól eltávolodok a falutól, s már nem is reménykedem abban, hogy a száguldó autók valamelyike lefékez…természetesen akkor áll meg előttem egy kedves idősödő pár, hogy elvigyen célomig. Az autó – mit autó, egy kocsicsoda – tele teniszütőkkel – épp a pályáról tartanak hazafelé. A savanyodó tejjel átitatott hátizsákom berakom a Saab hátuljába, s behuppanok a hófehér bőrülésekre. Látszik rajtuk, hogy van mit a tejbe aprítaniuk, elég jól szituált párocska. Őlédiségén látom, hogy megkedvelt, de a bácsi a morc-arcát veszi fel, vele kevésbé sikerül összebarátkozni. Biztos reggel nem bírta az asszony röptéit, s azóta is duzzog. Hiába ezen a szinten már csak ilyenek a problémák…
Stranraer-ba érve elbúcsúzunk egymástól, s én elindulok kelet felé. Előbb kigyalogolok a város széléig, onnan már csak 100 mérföld az angol határ. Autópályán akár egy óra is elég lehet, de hát ezeken a kihalt utakon… Hogy az elkeseredés ne harapóddzon el lelkemben, elered az eső is. Ott állok a városka végén, a McMaster úton, nyakamba hullik az égi áldás, s a felhők színe egyre sötétebbé válik. Aztán végre jön egy autó, lassít mellettem, majd tovább hajt, s aztán hasonlóan tesz még néhány. Ja, persze, hiszen beálltam egy fekvőrendőr mellé, így legalább nem száguldanak el mellettem. De mindenki azt mondja, hogy csak az ipari parkba megy. Prosperálhat a stranraeri gazdaság, ha ilyen forgalmat bonyolítanak az uborkaszezonban. Aztán végre valaki nem csak lassít, hanem meg is áll, s autójába invitál. Jó 20 km-t utazunk együtt, ezalatt több telefon is befut. Hiába ő a Wigtown-öböl legmenőbb Opel-dílere. Beszélgetésünk tehát sokszor megakad, s akkor végleg, amikor kirak, mivel lekanyarodik a főútról. Ekkor valószínűleg életem egyik legjobb stopposhelyéhez érkeztem. Egy útkereszteződésben egyetlen kis házikó áll, körben erdők fedik be a horizontot. A forgalom továbbra is a korábbiakhoz hasonló, a kedvem hát igen rózsás. Negyedóra múlva viszont végre jön egy autó, s a Land Rover fékez mellettem. Gondoltam, hogy vele is eljutok legalább a következő sarokig. De nem, lássatok csodát: Londonba ment. Nem hittem a fülemnek. Ez azt jelenthette, hogy nemcsak kb. 100 mérföldet tehetek meg vele, hanem egyenesen a Cumbriai-hegyek tövébe, az Angol-tóvidék szélére juthatok. Egyetlen autóval. Hihetetlen. Ráadásul útitársam nem csak jó helyre megy, de még igen jó fej is – a hosszú út szépen telik. Beszélgetünk komoly és kevésbé komoly témákról. Alaposan kivesézzük a rasszizmus és a külföldiek kérdését, majd a magyarországi mindennapokat, később az ő életében kezdek vájkálni. Kiderül, hogy két kis gyerkőc várja otthon, egy 6 éves kis bakfis és a hároméves öcsi. Egy hete nem látta őket, már nagyon hiányzik neki a család. Nem könnyű az élete, túl jól megy a fogorvos-biznisz. Tanácsadóként segíti a szájturkászokat, bejárja az egész országot, mely ugye Észak-Írországot is magába foglalja, most is onnan jön. Mivel fogászati témákban már máskor is kiművelődtem, így sofőröm segítségével komoly részletekbe menő összehasonlító fogászatföldrajzi analízist végzek a francia és az angol piac közötti különbségekről. A fogászati szolgáltatások és berendezések árát, a fogorvosok területi allokációját és összetételét, valamint a fogorvosokat kiszolgálók ellátó-körzetének területi kiterjedését vizsgálva számos hasonlóság megállapítható a két ország között, de a leginkább szembetűnő mégis a magyarországi viszonyoktól való óriási eltérés. Ezen tudományos eszmefuttatás aztán véget ért, mikor megálltunk egy kávéra egy kisportolt benzinkút melletti gyorsétkezdében. Mivel azonban öt perc elteltével egy pincér sem vette a fáradtságot, hogy legalább egy itallapot elénk toljon, sofőröm megelégelte a számára megdöbbentő esetet, s inkább duzzogva, de büszkén odébbálltunk. Majd Angliában hörpintünk egyet, nem kell a skótok löttye. Hamarosan meg is érkezünk a határra, Gretna Greenbe. Ki ne hallott volna már e Babits Mihály által is megénekelt kis faluról, s annak vezető kovácsáról. A 18. században itt alakult ki az idegenforgalom egyik speciális ága, a házasság-turizmus.
A történet szálai egy bizonyos Lord Hardwickig nyúlnak vissza, aki 1754-ben nagyhatású rendelkezést hozott: Angliában a 21 év alatti fiatalok házassága csak szülői hozzájárulással szentesíthető. Igen ám, de nem egy esetben fordult elő, hogy az ifjú házasulandók nem nyerték el az atyai áldást. Inkább akartak ketten együtt egy testté lenni, mint engedelmeskedni a szülői óhajnak. Mit lehetett tenni? Tanulmányozni kellett más országok jogi szabályozását, hátha valahol akad valamilyen kiskapu. Szigetország révén a kontinensre mégse disszidálhattak a szerelmesek, de mégis felcsillant a remény. Skóciában ugyanis egy házasságkötés nem igényelt túl nagy körítést. Elég volt hozzá két tanú, s azok jelenlétében bárki összeadhatta az ifjú párt, még papnak se kellett lenni. Így hát minden, a szülői áldást nem élvező angol szerelmespár útra kelt északra, hogy ott szerezzen dokumentumot az összeolvadásról. Mivel az örök hűség kimondása igen sürgető volt a számukra, ezért nem kívántak túl messzire menni, megelégedtek a határ túloldalán lévő első faluval is. Ez pedig London és Glasgow között Gretna Green volt. S mivel az atyai szigor a 18-19. században messze földön híres volt, fellendült a gretna green-i házasságkötő ipar, a ’runaway-wedding’.
A növekvő keresletben rejlő üzleti lehetőség a helyi kovács fantáziáját érintette meg leginkább, aki gyorsan diverzifikálta tevékenységi körét, s műhelye az új üzletágnak köszönhetően prosperálni kezdett: az üllőn már nem patkó készült, hanem kezek fonódtak össze. Szájról-szájra járt a gretna green-i kovácsmester híre, s az angol párok jöttek is szép számban egymás után. Aztán a konjunktúrát egyre többen kezdték felismerni, s a falu foglalkozási struktúrája radikálisan átalakult. A korábban általánosan elterjedt csempészést teljesen felváltotta az új ágazat. A kereslet nőtt, a verseny is fokozódott. A szerelmespárok nagyon gyorsan akartak esküdni, így a legrugalmasabb piaci szereplők 24 órás szolgáltatásra álltak át. Karácsonykor, húsvétkor, éjfélkor, vagy hajnalban – mindig akadt valaki, akinek hirtelen szükségét ki kellett elégíteni, hiszen a párokat egymástól elszakítani akaró szülők kopói a menekülő jegyesek nyakában lihegtek, gyorsan kellett hát cselekedni. Az anekdoták szerint például az életében több mint 5000 párt összeadó Richard Rennison egy átmulatott szilveszteréjszaka után ballagott hazafelé. Hazaérvén kapuja előtt már hét pár várta őt, hogy mielőbb kimondja rájuk a ’szent áldást’.
Közel száz évig virágzott a gretna green-i házasságkötő ipar, amikor is nagy csapás érte a kicsiny skót települést. Az új közlekedésfejlesztési koncepcióban már nem a városon keresztül vezették az országutat. Persze a skót vállalkozót nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen lokalizációs problémát ne legyen képes áthidalni. Az új út mellett leányvállalatokat létesítettek, s így tovább profitálhattak a virágzó üzletágból.
Az angol parlamentbe is eljutott a probléma híre, s elkezdték a speciális nemzetközi turizmus fellendülésének hatásait és erkölcsi megoldási lehetőségeit vizsgálni. Az eset nem volt egyszerű, hiszen a skót törvényeket kézi vezérléssel nem változtathatták meg, mert az nem eredményezett volna sok skóciai támogatót az amúgy is komoly nehézségekkel járó politikai kapcsolatokban. A skót paraszt alanyi jogon adhatott össze jegyespárokat, abba nem szólhattak bele. Végülis a gordiuszi csomót azzal vágták át, hogy előírták a szerelmesek számára, hogy csak akkor adhatja őket össze bárki, ha a házasság napja előtt legalább 3 hetet Skóciában töltenek. Ebbe már a skótok is bele tudtak egyezni, hiszen ezzel az ifjaknak a helyi ellátórendszereket kellett igénybe venniük több mint 20 napig, ami további busás hasznot eredményezhetett, még a házasságok számának radikális redukálása mellett is. Igen ám, de melyik szerelmespár tudott 3 hetet bujkálni a skót pusztákon, rettegve attól, nehogy elkapják? A rendelet tehát meghozta hatását, az interakciók száma lecsökkent, bár nem szűnt meg. 1940-ig bárki összeadhatta a párokat, azóta viszont ez már illegitim. De az évszázados tradíciók ma is élnek: rengetegen jönnek a kovácsműhelybe, hogy itt kössenek házasságot, vagy csak lefényképezzék magukat az üllő előtt. Persze a házasságkötésről hivatalos elismervényt itt már nem, csak az anyakönyvvezetőnél kapnak. A hivatalban. A polgár úrtól, a Jenőtől…
Átléptük tehát a határt, s felmentünk a nevezetes észak-déli M6-os sztrádára, s azon száguldottunk Manchester irányába. Áttörtünk Hadrianus falán, s máris angol felségterületen jártunk. Felhangosítottuk hát a Stones-t, s ritmusra dübörögtünk a Pennine hegység nyugati peremén, egészen Penrith-ig. Itt vettünk búcsút egymástól, s én elindultam a hegyek, ő meg az angol főváros és családja felé.
Elsétáltam egy körforgalomig, ahol kétszer-kétsávos gyorsforgalmi út kezdődött, mely nem jósolt szép jövőt számomra. De nem hullajtok panaszkönnyeket, hisz talán egy perc sem telt bele, s egy iskolabusz már ott is állt tárt ajtókkal, hogy Keswick felé repítsen. A manchesteri fickó nem mindig közlekedik ilyen nagy géppel, civilben megszállott motoros. Régen az asszonnyal járták az országot, de ma már csak egyedül gurul. Neje 10 éve balesetet szenvedett, azóta nem mer motorra ülni, inkább marad a fakanálnál, s várja haza férjurát.
Feltűnnek közben a magas hegyek, hiszen közeledünk Keswickhez, mely a Cumbriai-hegység közepén fekszik. Itt kezdődik az Angol-tóvidék, a Lake District, Wordsworth óta Anglia leglátogatottabb nemzeti parkja. Az angol romantikus költő művei tették messze földön híressé Cumbria varázslatos táját még a 19. század elején. Wordsworth életének legnagyobb részét itt töltötte, eltemetve is itt, Grasmere-ben van. A tóvidék mesés környezetben található. A tavakat Anglia legmagasabb hegysége veszi körül, fő csúcsa a Scafell Pike 978 méter magasba tör, de mindenhol nagyon élénk, szinte már magashegységi a domborzat. A hegyek közé ékelődő zöldellő völgyekben tavak húzódnak. Az Angol-tóvidéket több mint száz állóvíz tarkítja. Mindenhol buja a növényzet, a hegyek is párafelhőben úsznak, itt ritka az aszályos idő.
Keswick méltán híres arról, hogy itt létesült a világ első ceruzagyára. Ez engem azonban mégsem hoz annyira lázba, inkább a környező hegyeket csodálom. Fantasztikus a látvány, szinte vonzzanak magukhoz, el is indulok az igen meredek kaptatón felfelé. Mivel nem találok ideális stopposhelyet, így sétálok még egy keveset. Megpróbálom megtalálni a Castlerigg Kőkört, mely a Stonehenge-nél is idősebb prehisztorikus emlék, de nem csoda, hogy annyira nincs benne a köztudatban, én se találok rá. Inkább visszatérek a főútra, s leszaladok a hegyről. Jól tettem, hogy a hegy tövében próbálkoztam fuvart szerezni, mivel itt elsőre felvesz egy idős yorkshire-i házaspár. Érzem, hogy nagyon megszeretnek, már szinte össze szeretnék kötni velem a víkendjüket, annyira tetszik nekik a társaságom. Nem is szállok ki Ambleside-ban, a tóvidék közepén fekvő városkában, hanem megyek velük tovább. Pedig ez hazardírozás a részemről. Mindössze egy deci folyadék van a táskámban, azzal elég merész nekiindulni a Hard Knott Pass-ra vivő sokadrangú útnak. De uccu, majd csak lesz valahogy. Még útravalót is kapok tőlük, hamuba sült süteményt és egy banánt, de ezek se nagyon oltják a szomjam. Viszont szedek pár szem szedret az út mellett, s újra beindul a keringésem. Rögvest fel is mászok egy 30 százalékos emelkedőn, majd újra autóba pattanok. Útitársaimnak a hegy túloldalán van egy szállodájuk, de mégis ritkán mennek ezen az úton. Igaz, hogy a főúton több mint 20 kilométeres kitérőt kell tenni, de aztán rádöbbenek, miért hanyagolják ezt az irányt. A hölgy életében először vezet itt, nem irigylem. Az út igen keskeny, oldalról magas sövény borítja. Ez a kétirányú forgalmat erősen megnehezíti, hiszen még az úton maradni se egyszerű, nemhogy kitérni a szembejövők elől. Ha jön valaki, akkor leállás, tolatás a jó százméterenként kialakított kiszélesedésig, majd egyes, kettes, s újra mehetünk. Ez percenként ismétlődik, van úgy, hogy konvojok jönnek szembe. Iszonyú a forgalom, szegény néni nagyon izzad a volánnál. Kettesnél feljebb nem is tud kapcsolni, így megyünk mérföldeket. Én persze jól érzem magam, gyönyörködök a tájban, s a férjjel megtárgyalom az ilyen terepen való közlekedés minden csínját és bínját. Felérünk a 390 méter magas Wrynose hágóra, ahonnan fantasztikus látványban van részünk. Mégsem szállok ki, mivel néhány mérfölddel arrébb következik a Hard Knott hágó, ami szintén sokat ígér. Lemegyünk hát a Wrynose aljára, a kis Duddon-folyó mellett kanyargunk, majd újra hegymászásra indulunk. A hegy aljában kidobom a hátizsákom, hogy a hágótól anélkül tudjak leballagni, hiszen itt is 30 százalékos lejtőn kell majd leereszkedni, az meg mégis kényelmesebb üresben. Hamarosan felérünk hát a második hágóhoz, cumbriai utam legnyugatabbi pontjához. Lélegzetállító látvány fogad: a hágó mindkét oldalán glaciális völgyek, meredek sziklák veszik körül, de minden zöldben pompázik, bár fák csak elszórva vannak. Nagyon tetszik a táj, már rég elfelejtettem a szomjat, elég nekem a látvány, azzal betöltekezem. Van itt néhány biciklis is, jó ötvenesek, gyürkőznek felfelé a meredek utakon, de amúgy mindenki autóval jár. Egy, csak egy legény hátán van nagyhátizsák. Persze nyomja is a vállam rendesen, így nagy séta után, a völgy közepénél újra autóba szállok. Felérek újra a Wrynose Pass tetejére. Nagyon jól szórakozom az alig kétmérföldes úton. A skót-angol vegyes házasság legszörnyűbb következménye: a dundee-i bácsi felesége Arsenal-drukker, mellyel a skót város kiscsapatai ugye nem vehetik fel a versenyt, így megy a zrika, a bácsi riposztjai pedig elég gyenge lábakon állnak.
A hágónál újabb nagy sétát teszek a néhol mocsaras, néhol sziklás terepen. Zúgókon leszaladó kispatak, hangosan bégető birkák, s az egykori lancashire-i határkő teszik változatossá a tájat. No meg a felejthetetlen panoráma a keleti végek felé. Gyönyörködnék még sokáig, de az idő nem teszi lehetővé. Már lassan szürkül, de nagyobb baj, hogy elered az eső, így ideje magam mögött hagyni a hegyet, s barátságosabb éjszakai szálláshely után nézni. A stoppolás megint gyors eredményre vezet, hiszen a hegyekben nem nehéz segítő kezet kapni: egy középkorú ipswichi párral jutok el Conistonig.
Coniston a tóvidék egyik központi helye. A szürke palából felépült házak a hegyek tövébe, a Coniston-tótól néhány száz méterre épültek. Városban pedig ugye vannak boltok, így végre hozzájutok némi nedűhöz. Majd nagy sétával eljutok a tóparti kempingig, bár addig néhány akadályt le kell küzdenem. Elsőként egy nagy felforduláson kell keresztüljutnom. Szirénázó mentőautó zárja el az utat. A kanyarban vérbe fagyva fekszik egy biciklista a nejlonzsák takarásában. Alig mozog, hatalmasat eshetett a vizes úton, vértenger van körülötte. Fél szemmel nézek csak oda, s futok tovább. A kempingig azonban nem egyszerű az út. A legrövidebb út akadályokkal fűszerezett: kétszer is át kell másznom a kőkerítésen, melyeket a birkák féken tartására építettek, talán több száz évvel ezelőtt. De végre megérkezem a zsúfolt kempingbe. Bent már alig van hely, így a kapu előtt, egy kiszáradt fa tövében verem fel sátram, hogy végre száraz helyre kerüljek. Jöhet egy kis luxus. Főzök magamnak egy pohár levest, melyet romantikus séta közben, a holdfényben misztikusan homályos tóparton fogyasztok el, majd jöhet a már jó néhány napja nélkülözött fürdés. Persze nem a tóban, ahhoz most tényleg hideg van, hanem bent a zuhany alatt. Az utóbbi három napban csak egyszer ért víz. Mennyire más így lefeküdni aludni.
Szombat reggel aztán elkezdődik az utolsó nagy utazás. Alig több mint 24 órám van Angliában, s még el kell jutnom Manchesterbe is. A délelőttöt azonban még a tóvidéken akarom tölteni, a délután csak elég lesz bejutni a pamutipar fellegvárába. Hogy az időt sokat ne vesztegessem, korán kelek. Teszek egy sétát a Coniston-tó partján, majd elindulok át a legelőn, be a városba. Lábamban már három hét minden fáradtsága és fájdalma, térdem fel is adja a kilátástalannak tűnő küzdelmet. Pont most? Az utolsó napon? Mese nincs, fel kell tenni a fémszerkezetes térdvédőt, ilyenkor már csak az segít. A fekete birkák szeme láttára be is mutatok egy látványos sztriptízt, s felcsatolom a ’műlábat’. Így már sokkal könnyebb lesz, legalább hátrafelé és oldalra már nem csuklik a térdem. Ebben a korban már ez is nagy eredmény!
Coniston városka egykor rézbányászokkal volt tele, ők építették a szürke palából a házakat és a templomot is. Aztán ahogy beindult az idegenforgalom, szállodák és vendéglők nyíltak, a főút menti házak alsó szintjén üzletek jöttek létre. A gazdasági szerkezetváltás befejeződött, a régi korokat már csak a Rézbányász Szálló reprezentálja. Illetve a tóparton, a várossal szemközti oldalon magányosan áll egy házikó, ahol a látogatók egymásnak adják a kilincset. Itt élte ugyanis életének utolsó éveit a híres angol szociálreformer és művészettörténész, John Ruskin. Ruskin az angol romantika, a pre-raffaellizmus egyik vezéralakja volt. Szembehelyezkedetett a naturalizmussal és a realizmussal, s a művészetet vissza akarta téríteni a reneszánsz előtti korba. Azt vallotta, hogy a művészet abban az időben kezdett megromlani, amikor Raffaello ecsetet ragadott. Azóta a művész csak a valóságot kopírozza, szolgai módon, az meg ugye már nem is nevezhető művészetnek. A naiv középkori művészet: az igen, az valami. Akkor a mesterekben még megvolt az anyag tiszteletén alapuló őszinteség, akkor a kézművesség még közmegbecsültségnek örvendett. Tehát a művészet megreformálásához vezető egyetlen út csakis a korai szépségeszményekhez való visszatérés lehet. Rengeteg követője akadt, tanítványa volt például a világhírre is szert tett Oscar Wilde. John Ruskin munkássága az egész világra kihatott, hiszen az ő írásai alapján alakultak ki a szecessziós stílus fő motívumai, mely később az egész művészetet megreformálta, hol art nouveau, hol Jugendstil, hol modernizmus néven vált a 19-20. századfordulójának egyik legjellemzőbb, s számomra az egyik legkedvesebb művészeti ágává. Köszönjük John bácsi!
Coniston egyébként nagyon takaros kis település, be is járom minden utcáját, gyönyörködvén a csudaszép zöld hegyek között szürkéllő épületekben. Aztán kiérek a város végére, ahonnan már nem gyalog tervezem a továbbmenetelt. Hála egy idősödő manchester-i házaspárnak autóval jutok Ambleside-ba. Annak ellenére, hogy Manchesterben laknak, sem a United-ért, sem a City-ért nem rajonganak, az ő szívük kék-fehér: a szomszédvár Blackburn Rovers-ért dobog.
Ambleside a tóvidék közepén fekvő néhány ezer fős idegenforgalmi központ. Innen indulnak a turistaútvonalak, itt koncentrálódnak a szállások, üzletek. Ennek megfelelően hatalmas a dugó, a várost észak-déli irányban átszelő keskeny főút dugig tele. Úgy látszik itt így zajlik egy hétvége. Később azonban megtudtam, hogy ez nem egy hétköznapi hétvége, mivel a hétfő is munkaszüneti nap. Azaz bankszünnap – hiába a pénzhajhász Angliában nem vallási vagy nemzeti ünnepeket tartanak, hanem az az igazi ünnepnap, amikor a bankok nem nyitnak ki. Évente állítólag 10 millió látogató érkezik az Angol-tóvidékre, de úgy látom, e hétvégére összpontosul ennek egy-két százaléka. S még semmit sem láttam, hiszen a nagy többség még csak a déli órákban ér ide.
Elindulok hát gyalogszerrel, hiszen nincs messze Anglia legnagyobb állóvize, a Windermere tó. Hamarosan el is érem északi partját – innen még 18 kilométer a déli vége. Csodaszép erdők szegélyezik, a túloldalon feltűnik egy romantikus vár. Aztán megérkezek Waterhead-be, az első tóparti településre. Itt már áll a bál, kikiáltók csalogatják a sétahajózásra vágyókat. Lehet menni vitorlással, csónakkal, vagy akár motoros naszáddal is. Amit a kedves vevő kíván. A tóparti üzletekben is egy a jelszó, de nem a tartós béke. Fogyassz, fogyassz, fogyassz! Mindent lehet kapni, van itt kissé tájidegen tengeri csigaház és más kipreparált herkentyűk. Végülis a tenger sincs túl messze, a hegyeken túl, alig 30 mérföld. Fröccsöntött gyerekjátékok és más szuvenírshopokban már megszokott eszement, rendkívül hasznos tárgyak kínálatában is tobzódhatunk. Még egy hatalmas tököt is kiraktak, amibe egy kis lyukon pénzt lehet bedobni, s az aztán elmormogott kívánság biztosan teljesülni fog. A kapitalizmus őshazájában mindenre van kereslet. Engem ez kissé elkedvetlenít, inkább továbbállok.
Kiérvén a főútra a döbbenet lesz úrrá rajtam. Most érkezik meg a pihenni vágyók áradata. Kilométereken keresztül kígyózik a kocsisor, lépésben haladnak, s közben pöfékelik a kellemes nitrogén-oxidokat. Ettől lesz majd szép színes az erdő. Mérföldeket gyalogolok, mert esély sincs arra, hogy valaki felvegyen. Egyre nehezebb a hátizsák, egyre fárasztóbb a séta. Beérek végre egy kis faluba, ahol teszek még egy bátortalan stoppolási kísérletet, majd felülök egy buszra, hogy így jussak be a tóvidék fővárosába, a nyolcezres Windermere-be. A busz alig tesz meg kétszáz métert, s a kanyar után már látom a táblát: üdvözöljük Windermere-ben! Van ilyen, ha az ember feladja. Aztán a városban még kacskaringózunk, így a végén már nem bánom a buszozást. A vasútállomáson bevásárolok, s egy utolsó nagy sétával magam mögött hagyom a tóvidéket. A meredek emelkedőn feljutva még megcsodálom a hosszan elnyúló Windermere-tavat, majd stoppolásba kezdek.
A horizonton feltűnik egy vagány hölgy egy Peugeot cabrioban, s természetesen látványom oly hatással van rá, hogy utunkat együtt folytatjuk. Ráadásul nemcsak a tóvidékről jutok ki vele, hanem egészen Lancaster-ig visz. Ez már döfi. Száguldunk, élvezd az iramát, sólyomként kéklő hegyeken át, zúgva süvít a szél, lüktet, felsistereg a gép, érzem szédítő vad mámorát. Pompás utakon, felbőg a motor, s füstöl a radiál. Oly jó cabrioban tépni, az ember megfeledkezik mindenről.
Feltűnik azonban a lancasteri vártorony a hegy tetején, mely a búcsú pillanatát jelenti. Ej beh kár, ilyenkor nagyon fáj az elválás. A lehajtónál csattan a búcsúcsók, s külön utakon folytatjuk tovább.
Jó lenne viszont táplálékot is magamhoz venni. Innen már nem lesz túl nehéz eljutni Manchester-be, hiszen alig 50 kilométerre van, s autópálya vezet odáig. Csábít a lancasteri vár is, így beugrok egy lovaskarámba, hogy annak túloldalára átjutva felmászhassak a szemközti hegy tetejére, ahonnan megláthatom a lancasteri grófok erődjét. A csodás zöld környezet alkalmasnak mutatkozik arra is, hogy uzsonnámat eltöltsem. Nyugodtan eszegetek, nem gondolván arra, hogy ez az időveszteség később még sokba kerülhet.
Visszatérve a felhajtó mellé stoppolásba fogok. Öt perc sem telik azonban bele, s kissé feljebb megáll egy autó. Kiszáll belőle egy rastahajú, szakállas gyerek, hátizsákkal, gitárral. Megjött a konkurencia. Így nehezebb lesz. Még nem is láttam stoppost Angliában. Szóba elegyedünk, kiderül, hogy Derby-be igyekszik. Ez azt jelenti, hogy igazából csak az első 30 kilométeren megyünk ugyanabba az irányba, utána utunk kettéválik. De nem állhat beszélgetésből az élet, kezdjünk melózni. Peter feljebb sétál, s ott próbálkozik. Néha összenézünk: így nem lesz könnyű. Aztán mikor legközelebb hátrapillantok, már egy harmadik kollégát is látok. Illetve egy kolleginát. Jól nézünk ki, húszméterenként állunk az út mellett. Így végképp nem lesz könnyű. A piac túl sok részre oszlik, ráadásul nincs ránk túl nagy kereslet. S ebben a pillanatban rendőrautó érkezik, s lassít. Nagytapasztalatú Gyuri bácsi az autópálya-tábla előtt drosztol, így a fakabátok vele nem foglalkoznak, annál inkább a két renitenssel, akik szabálytalan területen végzik tevékenységüket. Egy szerencséjük van csupán. A megálló rendőrautó óriási forgalmi fennakadást okoz, így egy igen erős ejnye-bejnyével megússzák a kollégák, s a zsaruk tovább hajtanak. Beh sok fontot takarítottak meg ezzel a fiatalok.
Ezáltal viszont a szabad terület alig 10 méterre korlátozódik, melynek felső végénél az én pozícióim megingathatatlanok. Kiderül, hogy a kollegina igazából nem stoppol, hanem vár valakit, akivel e bizarr helyen beszélte meg a randit. De az uraság csak nem érkezik, így mi se igen fogunk odébbállni. Aztán végre, jönnek érte. Innentől már csak egyet kell kicsinálni, s újra enyém lehet a pálya. Megpróbálkozunk ketten eljutni innen, de érzem, hogy ezzel a külsővel határozottan negatívan befolyásolja potenciális sikeremet. Így ő 10 méterrel lejjebb, a kereszteződésnél folytatja próbálkozását. S mindeközben megnyílnak az egek csatornái is. Így lesz igazán emlékezetes.
Mese nincs, stratégiát kell váltani. Információim szerint néhány kilométeren belül lesz egy benzinkút a pálya mellett. Így a praxisomban már nemegyszer bevált módszert alkalmazom – új táblát írok: BP 6 mérföld. Ha oda eljutok, onnan már könnyű lesz. A siker garantált, s rögvest meg is áll egy autó. Petert is vinném magammal, de a fickó telefonál, s csak kézjelekkel mutatja, hogy üljek be iziben, így csak egyedül megyek tovább. Útközben kiderül, hogy ez igazából Peternek lett volna jobb fuvar, hiszen hazajutott volna vele. Persze sofőröm váltig állítja, hogy Manchester felé megy, de én inkább a térképnek hiszek, az pedig mást mutat. Végül mégis hagyom magam rábeszélni, hogy ne tegyen ki a benzinkútnál. Aztán telefonos segítséget kér, s rádöbben, hogy nem igazán tett a javamra. Na most mi lesz? Amúgy is nehezen értünk szót. Blackburn után aztán elágazik a sztráda, s ő eredeti terveivel ellentétben mégsem a 6-oson megy tovább. Megkönnyebbülök. Nem lett volna jó a kétmilliós manchesteri agglomeráció különféle városaiban keringeni, hiszen a nagyvárost körülvevő települések se kicsik.Ki ne hallotta volna Bolton, Oldham, Stockport vagy Wigan nevét. Mindegyik jobbnál-jobb focicsapattal rendelkezik.
Szóval hamarosan elérünk a boltoni benzinkútig. Hát ebből elég jól jöttem ki. Szusszanok egyet, de az eső utolér, így jó lenne sürgősen továbbállni. Nincs nagy forgalom. Utam utolsó stopja lesz, s először próbálkozok benzinkútnál. Már hiányzott is, hiszen más országokban alaposan kiismerhettem az üzemanyag-töltőállomások életét és hangulatát. Mindössze negyed órát töltök itt, mert hamarosan egy úriemberrel folytathatom tovább utam, be egészen az 450 ezres város közepéig.
Manchester a világ legnagyobb textilipari központja, az ipari forradalom szülötte. A 14. századig jelentéktelen település volt, mikor flamand takácsok érkeztek a városba, hogy felvirágoztassák azt. A porfészek kivirult, a takácsok rengeteg gyapjút dolgoztak fel, virágzott a textilipar. A 17. században aztán a szomszédos liverpooli kikötőben elkezdődött a gyapotbehozatal, mely a város textiliparában hamarosan átvette a vezető szerepet. A nedves éghajlat kedvező körülményeket nyújtott a gyapotfeldolgozáshoz, s a gyapjúipar háttérbe is szorult. A 18. század második felében pedig kitört a forradalom, melynek gyújtópontjában Manchester volt. A gőzgép feltalálása a város fejlődésének legfontosabb mozgatórugója volt, a város lakossága 50 év alatt ötszörösére nőtt. Itt épült a világ első gőzhajtású gyapotfeldolgozója, az első jelentős vasútvonal Liverpool és Manchester között létesült, s a város körül sűrű csatornahálózat alakult ki. A Bridgewater Csatorna Nagy-Britannia első mesterséges vízi útja, amelyen keresztül áramlott a szén a városba, pörögtek hát a gőzgépek. A hajózócsatornákon keresztül még óceánjárók is feljutottak a városig.
A város népességszáma drasztikusan emelkedett, s a 19. század közepére Manchester lett a világ pamutipari központja. A tőzsde mindmáig tartja vezető szerepét, bár a textilipar szerepe mára lecsökkent. A népességrobbanással viszont nem tudott lépést tartani a városfejlesztés, s meg kell mondani Manchester nem szép város. Ráadásul a második világháborúban a németek szétbombázták a települést, 1941 karácsonyán a belvárost teljesen elpusztították. A háború után a romok helyén modern város épült, kevés történelmi épület maradt meg.
A várostest ma is elég kusza, a közlekedés benne nem egyszerű. Ekkora városban meglepő, de Manchesterben nincs metró. Ennek érdekes története van. Az 1970-es években megkezdték ugyan az építkezést, de nem tudták kivitelezni, mivel ásás, fúrás közben mindig nekiütköztek valaminek. Nagy-Britannia első szennyvízcsatorna-hálózata Manchesterben jött létre, ám amikor építették, még nem számítottak arra, hogy egyszer majd az emberek is a föld alatt akarnak közlekedni. A csatornahálózat komoly akadályt képezett, de ki tudja milyen bunkerrendszer gátolta még az építéseket. Így a metróalagutakat félbehagyták. De legalább fejlett a város villamos-hálózata…
Tehát nem szép a város, de azért van néhány épület, amit érdemes megtekinteni. Manchester látnivalóinak legértékesebb részei a 19. századi épületek, mindenekelőtt a városháza, mely valóban Nagy-Britannia egyik legszebb Viktória korabeli épülete. Én is innen kezdem a sétám. Aztán elindulok északnak, ott a vörös színű Szent Anna-templom, majd a királyi tőzsde. Azután egy elég eklektikus terület. Anglia legkisebb katedrálisa és két kolombázsos ivó, mögöttük pedig modern épületek. Elég furcsa összhatás. Aztán kiderül, hogyan alakult ki ez az öszvér városkép.
1996-ban az IRA felrobbantott egy belvárosi parkolóházat, mely a katedrális környékén óriási pusztítást végzett. Senki nem halt meg, de kétszázan megsérültek. A várost át kellett építeni, sorra megjelentek az üveg-acél paloták. A háború után épült épületek nagy részét szintén szanálták a legutóbbi időkben, s a város belső tere egyre modernebb épületekkel van tele. Ilyen például az Urbis nevű üveg-acéltorony, mely egy rendkívül érdekes interaktív múzeumot rejt. Nevéből is következtethető, hogy a városi élettel, elsősorban a nagyvárosokkal foglalkozik. Rendkívüli hatással van rám. Fotókat, mozgóképeket mutatnak be a mexikóvárosi, sao pauloi, pekingi, tokiói, párizsi, new york-i mindennapokból, a nagyvárosi lét hatásairól. Magával ragadó a hangulat. Mivel mind a hat emeletet lifttel közelítem meg, van időm összebarátkozni a liftes kislánnyal is, hiszen öt-tízpercenként találkozunk, ő is sokat mesél két emelet között.
A múzeum előtt rengeteg ember van, de Manchester egyébként is tele van fiatalokkal. Ez nem meglepő, hiszen több mint százezer egyetemista lakik a városban és környékén. De a mai zsúfoltságnak nem ez lehet az oka. Megdöbbent, hogy a manchesteri fiatalok többsége szörnyen néz ki, a fekete szín az uralkodó rajtuk. Nem tudom milyen ördögi helyre kerültem, de ez iszonyú. S ezek a fiatalok áramlanak az utcákon mindenfelé. Később aztán megkönnyebbülök – ez talán mégsem a hétköznapi átlag. Ugyanis Manchester-ben ezen a napon rendezték a Meleg büszkeség napját. No hát ezért van itt ennyi bizarr ember. Még jó, hogy nem értem hamarabb a városba, megúsztam a felvonulást.
Manchester amúgy is egy igen tarka, kozmopolita város, echte angol itt már alig akad. A lakosságnak az egyötöde más kontinensről érkezett, az indiaiak és pakisztániak a népesség 10%-át teszik ki, de rengeteg a fekete is. Rengeteg az ír származású is, hiszen a burgonyavész utáni kivándorlás idején Angliában éppen Manchester volt az egyik fő célpontjuk. Az Írországból érkező hajók itt kötöttek ki, s ugye itt rengeteg volt a munkalehetőség, hiszen virágzott a textilipar. Állítólag a mai lakosság egyharmada ír származású, nem véletlen, hogy a világ egyik legnagyobb szabású Szent Patrik napi ünnepségének is Manchester ad otthont. Rengeteg, több tízezernyi kelet-európai zsidó is jött, nem is beszélve a németekről, olaszokról. Sőt már a 19. században is jöttek más kontinensekről, különösen azok, akik gazdaságilag is érdekeltek voltak a gyapotkereskedelemben. Aztán a huszadik században az egykori gyarmatokról indult meg a népvándorlás, a legutóbbi években pedig a kelet-közép-európaiak jönnek nagy számban, élükön természetesen a lengyelekkel. No persze van itt önálló kínai negyed is, 20 ezer távol-keleti zsúfolódik össze néhány háztömbnyi területen. A Chinatown-nak még saját bejárata is van, egy óriási kapun lehet belépni, olyan, mint a józsefvárosi piac főkapuja.
Mivel még időm bőven volt, elindultam a belváros déli részét is felfedezni. A Castlefield negyed Manchester egyik legérdekesebb része. Itt vannak a római város, Mancunium romjai, ide érkeztek be a csatornák, itt volt az első vasúti pályaudvar, ma pedig itt alakították ki a Tudomány és Ipar Múzeumát, mely bemutatja a város ipari múltját. Emlékezhetünk a textiliparra, a gáz- és villamos energia előállítására, a Manchesternek szintén nagy nevet szerző Avro repülőgépek gyártására, no és természetesen a vasútfejlesztésre. Egy fantasztikus múzeum-negyed jött itt létre. Itt épült fel Manchester legújabb emblematikus épülete, a hihetetlen Hilton-szállodát is magába foglaló Beetham-torony. Olyan 168 méter magas tornyot építettek, melynek legfelső, 47. emeletének alapterülete jóval nagyobb, mint a földszinté. Ez ma a legmagasabb európai lakóház. Nem lehet semmi a tetején lakni. Állítólag a helyi szélviszonyok miatt kellett 3 méterrel lejjebb hozni a tetőszintet, tériszonyosoknak terápiai célokra ajánlják. Különösen a 20. emeleti üvegpadlón lehet kellemes sétákat tenni. Brrr…
Túrám során csak egy dolgot nem láttam. Ma már Manchester-ről mindenkinek ugyanaz jut elsőként az eszébe: a foci. Ez itt a futball városa, természetesen mindenhol feltűnnek a United és a City logói és színei. Az Old Trafford és a City park itt azt jelenti, mint Magyarországon a Köztársaság tér és a Fidesz-székház. A legfontosabb választóvonal a város lakosai között.
Eljött az idő, mennem kell, még ma a reptéren akarok lenni. Viszont még mindig nincs vége a napnak, hiszen a Meleg büszkeség napja sajnos még mindig nem ért véget. A buszállomás mellett van a legnagyobb szabadtéri bulizóhely, extrémebbnél extrémebb figurák tűnnek fel. Már a busszal gurulunk ki a pályaudvarról, mikor keresztbe megy előttünk egy kigyúrt kopasz fickó, rajta mindössze egy bőrmellény és egy bőrtanga. A buszon összenézünk, s kitör a röhögés. Mások rózsaszín és hófehér bundákban, kalapokban és csizmákban tűnnek fel. De jó, hogy elhagyom ezt a fertőt. A város azonban tele van rendezvényekkel, nehezen jutunk ki, de nemsoká már ott állok a repülőtér halljában. Milyen nyugodt, s normális környezet. Keressünk hát szállást. Van itt három- és négycsillagos szálloda, Radisson és Hilton, de nekem egyik sem felel meg. Én többcsillagosra vágyom. Olyan pedig csak egy van. Elsétálok pár száz méterre, s egy kiserdőben meg is lelem az ezercsillagos szálláshelyet. Egy régóta használaton kívülre helyezett ösvény közepén felverem hát sátram, hogy utolsó angliai éjszakám itt töltsem el.
Reggel egész korán már ott vagyok a reptéren, de így is egy nagyon hosszú sorvégére kell beállnom. Még szerencse, hogy idejében jöttem, mert lassan halad az ellenőrzés. A két héttel ezelőtti merényletkísérletek miatt alaposan megszigorították az ellenőrzéseket. Szinte semmit nem engednek fel a gépre. A kishátizsákom nem is fér bele az előírt mérethatárok közé, így gyors pakolást kell végeznem, mellyel alaposan feltartom a sort. Aztán átvilágítják a hátizsákom. De jól mutat a Guinness a röntgengép alatt. Folyadékot azonban nem lehet a fedélzetre felvinni, így meg kell kockáztatnom a raktérben való szállítását – legfeljebb a tejes cuccaim whiskyben és sörben is átgőzölögnek. De még nincs vége, következhet a személyi motozás. Cipőt le, karokat oldalra, jöhet a nagyon alapos motozás. Szerencsére a testüregeket nem veszik górcső alá, de szinte minden más helyet átvizsgálnak. Még a kisbabáknak szánt teákat is kiöntik – vegyen nekik a mama a túloldali üzletekben. Pánikban van egész Britannia, érezni a félelmet a levegőben. Jó lesz hazamenni. Végre felszállunk, s magunk mögött hagyjuk az esős Angliát. Átrepülünk a Pennine felett, fel a fellegekbe…
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina