Katalóniától Andalúziáig

Spanyolország

Ott-tartózkodás ideje: 2001. júl. 04.  - 2001. júl. 16. (12 nap)

0 hozzászólás I 5 122 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Andalúzia  Barcelona  Cádiz  Córdoba  Gibraltár  Granada  Katalónia  Ronda  Sevilla  Valencia  világörökség 

2001. július 4-én indítottuk ibér megatúránkat, mintegy diploma-megszerzési jutalomútként – persze, már akinek ez akkor sikerült. Mindenesetre az egyetemi létünk végetért. Öten indultunk útnak: Nóra, Soma, Jani, Gábor és én. Miután sikeresen összegyűlt kis csapatunk Gáboréknál, kezdődött a szokásos autópakolás, mely természetesen elsőre szokás szerint nem sikerült, túl sok minden kimaradt, másodikra, s harmadikra sem volt sikeres, de végül minden bent volt a kocsiban, igaz nem minden a csomagtartóba került. A belső tér is alaposan ki volt töltve. No de sebaj, ez nem tántoríthat el minket.
Útvonalunk az első nap a Bécs-Salzburg-München-St. Gallen desztináció volt, azaz négy országot is érintettünk, s Liechteinstein sem volt már oly messze. Megcsodáltuk Salzburgot, átmentünk a 6,7 km hosszú bregenzi alagúton (épp ekkoriban volt egy szörnyű alagútbaleset, így a közepe felé már nem éreztük oly jó magunkat, s menekültünk volna, de végül megláttuk a fényt az alagút végén, s az szerencsére nem a vörös kakas volt), majd nagy nehezen megtaláltuk a svájci határt, s be is engedtek oda. Ebben azért nem voltunk annyira biztosak, hisz a Vectránk légszennyezési hányadosát mi a határérték fölé saccoltuk, de a derék svájci vámkommandó nem vetette be „svájci” műszereit. Kikacsintottunk a Bodeni-tónál a naplementére, majd egy St. Gallen közeli parkolóban töltöttük az éjjelt, mihelyst nagy nehézségek árán előbányásztuk hálózsákjainkat és polifoamjainkat. Szoktuk a vadkempingezést, hiszen biztosak voltunk benne, hogy nem ez lesz a legutolsó az elkövetkező egy hónapban.
Kora reggel indultunk tovább, mert „megijedtünk” az éjszakázásnak ugyanezt a módját választó két szlovák gyerektől (hiába, kicsi a világ!), s Zürich, Bern és Genf érintésével átmentünk az alpesi ország alacsonyabbik részén. Genfbe kissé bekeveredtünk, így láthattuk a híres szökőkutat, de aztán inkább odahagytuk a Léman-tavi várost. Átérve Franciaországba az olcsóbb megoldást választottuk, az autópályákat ignoráltuk, hiszen a főutak használatával pénzt spóroltunk. Viszont rengeteg időt vesztettünk, mivel így lassabban haladtunk. Minden városba bementünk, s többen el is keveredtünk, s (az amúgy csodaszép) körforgalmak ezrei Gábort az őrületbe kergették. Így Annecy-Valence-Montpellier érintésével aznap csak Sete környékére jutottunk. Bár ez köszönhető annak is, hogy Nimes-nél tettünk egy kis kitérőt, s a Pont du Gard közelében megálltunk kajálni, s inni, az oly sokáig nélkülözött, s nehezen szerzett vízből. No meg Gáborunkra is ráfért egy kis pihenés a dögmelegben. Mi négyen addig elmentünk megnézni a nevezetes római vízvezetéket. A Gard fölé nyúló 50 méter magas híd valójában egy római vízvezeték, mely átíveli a közel 300 méter széles völgyet, hogy így jusson rajta keresztül a Nimes városát éltető víz. Krisztus után 19-ben építették, kötőanyag nélkül, s mégis kiállta kétezer év minden viszontagságát. Ma már ez Franciaország egyik legnépszerűbb turistalátványossága, minden évben több mint egy millió ember látja. Nem is csoda, hiszen gyönyörű és nem mindennapi látvány. Mi is átsétáltunk rajta, lementünk a Gard partjára lábat áztatni, majd fel a hegyre, onnan is megcsodálni. Néztük még egy ideig a sziklákról ugrándozókat, majd felkerekedtünk. Habár Gábor alig aludt valamicskét, de tovább kellett indulnunk. S még előttünk voltak a montpellieri körforgalmak, mely enyhén szólva is több volt a soknál. Gábor fel is jajdult. Aztán végre kiértünk a tengerpartra Sete után, s a homokdűnék mögött táboroztunk le. Kis kagylógyűjtés után a kedvezőtlenre forduló időjárástól rettegve feküdtünk le, de végül megúsztuk a zuhét, igaz, a sós pára eléggé eláztatott minket reggelre.
Mivel kissé elszámoltuk az odafelé utat, s már elegünk volt a kocsikázásból, ezért úgy döntöttünk, hogy tervezett útvonalunkat ellenkezőjére fordítjuk, s így Narbonne és Perpignan után a Pireneusokon át érkeztünk spanyol, ill. katalán területre. Először Figueresben, Dali szülővárosában álltunk meg kenyeret venni, ill. megcsodálni a Dali-múzeum csodás tojásait. Az úton megizzadt szendvicsektől végre megszabadulva bőszen májkrémezésbe fogtunk, majd először tapasztaltuk meg milyen beülni a dögmeleg autóba. Ez most még új dolog volt, de hát a következő egy hónapban alaposan megismerhettük ezt az érzést. Utunkat folytatva Girona mellett egészen Malgrat de Marig mentünk, ahol autónkat néhány felrobbantott másik mellett hagyva meg sem álltunk a bícsig. Végre a vizet nem csak az izzadság révén érezhetjük. A hullámokban való fürdés érdekes eredménnyel járt, fürdőruhánk apró kavicsokkal telítődött, mely a későbbiekben is érződött, hiszen csupán a parton tudtunk zuhanyozni – gatyában.
Aztán a délutáni csúcsban beevickéltünk Barcelonába. Spanyolország második legnagyobb, másfélmilliós városa, Katalónia fővárosa egy modern nagyváros, jellegzetes sakktábla-szerű alaprajzzal. Barcelona csodás, nagymúltú város, telis-tele megannyi nevezetességgel.
A történelem folyamán sokan megfordultak a városban, a 9. századig egymás mellett éltek az arabok, a keresztények és a zsidók, melynek Nagy Károly vetett véget. A város a középkorban a Mediterránium egyik legfontosabb, Velencével és Genovával vetélkedő kikötővárosa volt. Azonban az Újvilággal való kereskedelem lehetőségéből kirekesztették, így a 15. századtól háttérbe szorult a nyugatra orientálódó kikötővárosokhoz képest. A 18-19. századtól aztán újra fellendülésnek indul, kikötői funkciója révén gyorsan fejlődött. Az újabb aranykor azonban a 20. század végére tehető. Rengeteg külföldi beruházás történik a katalón fővárosban, s 1992-ben Barcelona rendezhette a számunkra is oly kedves nyári olimpiai játékokat. S ne feledkezzünk meg a város sportcsapatairól, az FC Barcelonáról és az Espanyolról sem. Európa talán legnagyobb stadionja, a Nou Camp is a városban található, ahol 100 ezren zsúfolódnak a Barca meccsein. Mert itt minden a foci, noha a kézilabdában és a kosárlabdában is fantasztikus csapatokkal rendelkeznek a piros-kékek. No de menjünk inkább be a városba, s nézzünk szét.
A kaotikus közlekedéshez nehezen szoktunk hozzá. A piros lámpa nem érdekelt senkit, a sarkokon egymás mögé parkoltak, szóval nem egy leányálom autóval közlekedni a katalán fővárosban. A Szent Pál kórháznál, hosszas keringés után találtunk végre egy parkolót, ahonnan már gyalog mentünk a Güell-parkig. Útközben péksütemény vásárlással csökkentettük éhségünket – jaj de jó volt már a megunt szendvicsek után…Kisebb kószálás után (természetesen eljutottunk oda, ahol magyar még tuti nem járt) a Parc Guinardon keresztül, felülről közelítettük meg Gaudí parkját. De sebaj, csodás ligetbe érkeztünk, ahonnan kijutottunk a nevezetes, pálmafákkal övezett, mozaikokkal fedett hullámos peremű teraszra. Innen oldalt egy csodálatos folyosón keresztül ereszkedtünk le a kert aljára, ahol a méltán híres két kaputorony áll. Még felmentünk a lépcsőn megnézni a híres szalamandrát. Ahogy végigtekintettünk a kert alsó harmadán, egy állófogadásra lettünk figyelmesek. Sajnos nem sikerült belépőt szereznünk, így továbbálltunk. A park igen nagy hatással volt ránk, s megemeltük kalapunkat a katalán mester előtt.
A nap zárásaként elsétáltunk még a Sagrada Familiához, amit már csak szürkületben tudtunk körbejárni, de így is pompás élményt nyújtott. Nekem speciel az eleje tetszett jobban a négy toronnyal, de az egész káprázatos. Visszaérve a kocsihoz elmentünk a Plaza Espanyához, mert Jani mondta, hogy ott valami tutiban lesz részünk. Alig találtunk parkolóhelyet, sejthető volt, hogy itt valami nagy dobás készül. Az éjszakai kivilágításban csodaszép audiovizuális (zene, fények, víz) szökőkút-parádéban gyönyörködhettünk 10-kor, s annyira tetszett, hogy megvártuk az este 11-kor következő előadást is. Aztán felgyalogoltunk a hegyre, s a nevezetes Montjuich-ról tekintettünk végig az éjjeli Barcelonán. Csak fél 12-kor kezdtünk szállást keresni.
Már épp megtaláltuk volna egy kellemes helyet egy parkolóban Viladecansnál, de rendőrök zavarták meg vacsoránkat, s igazoltattak bennünket. Erre inunkba szállt a bátorságunk, s amint elhúztak a zsernyákok, mi is dobbantottunk. Egy mellékútról lekanyarodó gazdasági úton álltunk meg, s ott próbáltuk átaludni az éjjelt. Öten voltunk összezsúfolódva az autóban, csak kínlódtunk – így nem túl kényelmes szunyókálni. Nóra és Jani inkább kimentek, s nem nyomorogtak tovább a kocsi ülésein. Jobban is jártak, legalább tudtak pár órát vízszintesen aludni. Reggel azonban egy gazda érkezett, s gyorsan kellett szedelőzködnünk, mert keresztbe feküdtünk traktora előtt. Így újra indulhatott a városnézés. Ezúttal azonban nem akartunk autóval bemenni a belvárosba, inkább visszamentünk a már ismert viladecansi parkolónkhoz, s onnan HÉV-vel mentünk az Estacio Barcelona-Sants-ig. Ott folytattuk, ahol előző este abbahagytuk. A Plaza Espanyát nappali fényben is megnéztük, s fél szemmel még a Plaza Toros-t is láthattuk. Bikaviadalra azonban többek ellenkezése miatt nem mehettünk. Mivel senki sem volt túlzottan kipihent, ezért ezt a napot nem tudtuk annyira élvezni, ráadásul jól be is szívattuk magunkat azzal, hogy megint megmásztuk a Montjuichot. S kaja se volt nálunk. A hegytetőn persze lett volna néhány érdekes látnivaló, de mégsem láttunk túl sokat. A Pueblo Espanyából, a spanyol skanzen-faluból csak az ávilai Alcazar kapu mását láttuk, mert túl drága volt a belépés. Meg amúgy is, jobb lesz azt majd élőben megnézni, bő kéthét múlva. Inkább az olimpiai stadiont és a várat néztük meg – hullafáradtan és egyre jobban kitikkadva. Innen ugyan ráláttunk a városra, a kikötőre, de igazából már mindenkinek elege volt a városnézésből. Éhesek voltunk és fáradtak, pedig még csak most jött a java. Lementünk a hegyről, de mivel boltot továbbra sem találtunk, így folytattuk a város felfedezését. A tengerészeti múzeum mellett elértük a Colombus oszlopot, majd a Ramblákon sétáltunk végig a Plaza de Catalunyáig. Rengeteg mozdulatművészt, csecsebecse és kisállat-árust láttunk, s bepillantottunk a kis aranyos zárt terecskére, a Placa Realra is. Ekkor már éhséglázadás fenyegetett, de boltot továbbra se találtunk. Így a program – sokak bánatára – tovább tartott. Bementünk még a Barrio Gótico-ba, a gótikus negyedbe is, keresvén a katedrálist, de ez sem ment elsőre. Aztán a városháza mellett egy csodás sikátorban végre elértük a dómot. Életemben először láttam belső kertet templomban, de szerencsére nem utoljára. Itt kezdtem beleszeretni a kerengőkbe. Megcsodáltuk a belső teret, majd a homlokzatot is, aztán hepiendként végre bementünk egy boltba és jól bevásároltunk (Nóráék még ajándék joghurtot is kaptak). Végül a katalán fővárostól való búcsúzásul megnéztük még a világörökséghez tartozó Gaudi-házakat (Casa Amatler, Casa Battló, Casa Milá, a Casa Calvetet már előző nap láttuk a kocsiból), majd kitikkadtan siettünk vissza a HÉV-hez. Sikeresen Sitgesig – azaz túl – mentünk, így onnan vissza kellett jutnunk parkolónkig, órássá téve röpke utunkat. Gábor már hulla volt, de ennek ellenére rövid kajaszünet után még elég sokat vezetett, ráadásul nem-semmi szerpentineken, közvetlenül a tenger felett több tíz méterrel kanyargó keskeny utakon. Sőt pár kilométert autópályán is, mert kedves mitfahrerünk miatt (hmmm) kétszer is elszúrtunk egy lehajtót. Először 20 km-es kerülővel korrigáltunk, másodszor inkább már fizettünk pár pesetát. Cunitban aztán, megpillantva végre egy kempinget, eltölthettük első luxus-éjszakánkat. Kipakolás után egyből csobbantunk a medencébe, majd leves és bolognai jelentette első kiadósabb ibériai vacsoránkat. Soma végre mosott, így elvonási tünetei megszűntek, s végre mindannyian pihentünk egy jót.
Július 8-át rövid kolbászalapú reggelivel kezdtük, majd útra keltünk az Ebro-delta irányába. Útközben több vadregényes vár mellett is elhaladtunk (Peniscola, Sagunto), s magunk mögött hagytuk Katalóniát.
Nemsokára aztán megérkeztünk a harmadik legnagyobb spanyol városba, a félmilliós Valenciába. Vasárnap lévén a belvárosban, a városháza közelében parkírozhattunk. Megnézve a Plaza de Ayuntamientot, a városháza szép parkos terét, ÉNY felé indultunk el a La Lonja irányában. A nagyszerű piac mellett rácsodálkoztunk az azulejokkal borított San Nicolas templomra, majd a katedrális tere felé vettük az irányt. A Plaza de la Virgen-re érve leesett az állunk: a téren két fantasztikus templom díszlett. A csodaszép nyolcszögletű kupolás és nyolcszögletű harangtornyos katedrális mellett a hangzatos nevű ’Basilica de la Virgen de los Desamparados’ áll. Utóbbiba be is mentünk, noha épp felújítás alatt volt. A katedrálist körbesétálva értünk át a szomszédos Plaza de la Reina-ra, melyet narancsfák és pálmák tették hangulatossá. Itt a forróságtól majd elaléltunk, s úgy döntöttünk, hogy egy kis pihenés után inkább kisétálunk a város folyójához. Koszos, büdös sikátorokon keresztül jutottunk a Turia partjára. Miért épp itt ne sikerült volna megismernünk, milyen is a való világ? Elég kiábrándítóra sikeredett valenciai sétánknak ez a része, mely sokáig megmaradt bennünk, emiatt Valencia nem is tartozik kedvenc városaink közé. A Turiában víz alig csörgedezett, így a kiszáradt folyómeder mentén mentünk tovább. Megnéztük még a Valenciai Parlament épületét, a Benicarlo Palotát, majd a szintén tatarozás alatt álló, amúgy a képek alapján csodaszép Torres de Serranos-t. Itt ért véget a sétánk, s mivel nem szerettünk bele Valenciába, noha az öröm városában jártunk. Inkább gyorsan visszatértünk autónkhoz, s kissé fáradtan, de gyorsan továbbindultunk.
Legközelebb Ifach sziklájánál álltunk meg, mely elég nagy hasonlóságot mutat a Gibraltári-sziklával, így nem is haboztunk, hogy legalább egy órácskát itt is eltöltsünk. No meg a tenger is hívogatott, szaladtunk is bele a közepébe, és fürödtünk egy nagyszabásút a lányok nélkül, akik ezt botor módon kihagyták. Gondoltuk, hogy jó lenne, ha itt tudnánk aludni, így a megkapó sziklához mentünk szállást keresni. Ezen az estén újra vadkempingben gondolkodtunk. Később – kompromisszum hiányában – inkább továbbindultunk, mert nem találtunk mindenkinek tetsző helyet. Egy hegyi falu közelében, Alicante-tól nem messze, egy kissé szemetes helyen vertünk tábort Alteánál. Az éjszaka ott mászkáló és vinnyogó patkányok, valamint a hajnalban érkező kukások zaja azonban elzavart minket, illetve hát önként szedtük a sátorfánkat. Lementünk a tengerpartra, s Vila Joiosa bícsén folytattuk az éjszakát. Gyönyörű volt a kilátás, innen a nevezetes benidormi várra is ráláttunk. Reggel azonban a Guardia Cívil ébresztett minket, s őket nem hatotta meg a romantikus éjszakázásunk története. Szerencsére azonban nem problémáztak sokat, s igazoltatás után otthagytak minket. Ekkor már összeesküvés-elméleteket szőttünk, s biztosak voltunk benne, hogy a rendőrök szemmel tartják mozgásunkat, mert mindig tudják, hol vagyunk. A nagy testvér figyel minket.
Ennek az incidensnek köszönhetően reggel hamar útnak eredtünk. Útközben betértünk Alicantéba, ahol a csodálatos várhegy és a hosszú part menti sétány mellett haladtunk tova. Aztán egy időre – több napra – magunk mögött hagytuk a tengert. Így értünk Elchébe, Európa pálmaligetébe. Csak nagy nehézségek árán találtuk meg a Palmeral d’Europában az El Huerto del Curát, ahol az Elche környékén összeírt összesen 2-300 ezer pálmafa közül rengeteg található egy tömbben. S ráadásként köztük kaktuszok, vízi növények, s számtalan teknőc fedezhető fel. Öcsémnek vásároltam is egy kaktuszt, bízva abban, hogy még egy hónapig kibírja az autóban. Végülis túlélte.
Elche után Murcia tartományba értünk, ahol csak egy murciai tankolás erejéig álltunk meg. A zöldellő tartomány után újabb régióhatárt léptünk át, s a vad, kopár, csak olajfákkal jellemezhető Andalúziába értünk, a Betikai-Kordillerák láncai között. E puritánsága ellenére, vagy épp ezért (?) számunkra mégis Andalúzia volt az egyik legcsodálatosabb része utunknak, hisz csodás építészeti és természeti emlékek sora következett, csak kapkodtuk a fejünket. Előbb Purullenánál a Guadixi-medence badlandjait és barlanglakásait fényképeztük le, majd az autó felküzdötte magát a Sierra Nevadán keresztül Granadáig. A távolban a havas csúcsok jelezték, hogy már elég magasan járunk. Granadában stílusosan a Sierra Nevada campingben találtunk szállást. Itt ugyan fizetős volt a medence, de nem lehetett kihagyni. Bemutattuk a helyieknek, hogy milyen a magyar póló, miután felfedeztük, hogy rajtunk kívül alig vannak a medencében. Hiába, rettegett triót alkottunk Gáborral és Janival, nem is mertek a közelünkbe jönni. Aztán vacsorafőzés következett, s még aznap este lefoglaltuk jegyünket az Alhambrába. Ugyanis az Alhambra Spanyolország talán legnépszerűbb turistacélpontja, évente kétmillióan keresik fel, így igyekezni kell, hogy biztosan bebocsátást nyerjünk.
Azt mondják, hogy aki nem látta Granadát, az nem látott semmit. Valóban van benne valami. Gyakran lehet képeket látni az Alhambráról, ki ne ismerné például az Oroszlános-udvart. De amikor az ember beér a városba, tényleg megcsapja valami nem mindennapi érzés. Európában vagyunk, de mégse teljesen.
A 200 ezres Granada a mór építészet legszebb csodája. 711-től a mór világ európai központja volt egészen 1492-ig, mikor ugye a spanyol királyok vették át a hatalmat. V. Károly is szeretett itt lenni, az Alhambrába is beköltözött, s ő hozta létre a város egyetemét, mely ma is a harmadik legnagyobb egész Spanyolhonban.
Granada három dombra, s mind különböző élményeket tartogat. Az Alhambrát a Darro-folyó választja el az arab negyedtől, az Albaicíntól.
Korán keltünk, hogy nyitásra beérjünk a városba. A busznál az átszállást kissé elrontottuk, de végül még nyitás előtt az Alhambrához értünk. Először a Generalifébe, a szultánok nyári palotájába igyekeztünk. A kissé hűvös reggelen a palotát övező csodaszép kertben csendben andalogtunk a nyírt sövények és virágos kertek között. A Generalife jelentése: felső paradicsomi kert. Igen, mint egy földi paradicsom, s benne a kert ékessége, a Palota. S ez lényegében csak egy víkendház. Tátott szájjal, leesett állal bámultuk. Elképzelhetetlen gyönyör. Mit ad majd ezután az Alhambra? No azért csak megnézzük, s elsétálunk oda a ciprusokkal övezett sétányon. Jöjjön, aminek jönnie kell, minden granadai látogatás célpontja és fénypontja: a fallal körülvett vörös erőd.
Az Alhambra felépítését I. Mohamed és utódai építették fel a 13. század közepétől. Egy igazi uralkodóvárost létesítettek a hegytetőn. Ez volt a királyi palota, a közigazgatási központ, de volt itt minden, amire egy mór városban szükség van: mecset, fürdő, kertek, no és persze kaszárnyák. S mindez valami csodálatosan megformázva, díszítve. Az erőd legszebb részei a belső kertek, udvarok. Mindenhol folyik a víz, kis tavak, folyóvizek, kutak és szökőkutak. Az ötven fokos forróságot így el lehet viselni.
Hihetetlen gyönyörűséges udvarokban, kertekben, palotákban, termekben sétálhattunk, mint az Oroszlános udvar, a Mirtusz-udvar, az Arany-szoba, a Királyok-terme, a Két nővér terme, a Titkok terme, a Nasszúd palota és még sorolhatnám, s természetesen a várfalak bástyáit is megmásztuk.
A Mirtusz udvar az egyik kedvencem. Az udvar közepén kis tavacska, körben narancsfák és mirtuszbokrok, mindenfelé az eszméletlen szép díszítésű oszlopok és fülkék. S a szökőkutak ontják a hűsítő vizet. Létezik ennél szebb? Nem hinném. Illetve nem hittem volna. Hiszen csakhamar következett az Alhambra talán legszebb része: az Oroszlános udvar. Csipkés oszloperdőn keresztül jutunk be az udvarra. Leírhatatlan az árkádsor látványa. Fantasztikus csipkés formák a falakon, az oszlopokon. Körben kis szobák, egyik szebb, mint a másik. Itt laktak a háremhölgyek. Hát kényeztették őket rendesen. S az udvar közepén ott áll a márvány szökőkút. 12 oroszlán vicsorít rajta, s folyik a víz mindenfelé.
A termek, szobák, lakosztályok is varázslatosak. Nagyon szerettem az erőd közepén fekvő Követek termét, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a város felé. De a legszebb talán a Két Nővér terme. Ez volt a szultán téli lakosztálya. Most már értem, amit reggel a Generalifében még nem is kapizsgáltam. Hát igen, én is eltöltenék itt néhány hűvös téli estét. Ennél szebb kupola talán nem is létezik a Földön: ötezer kis mélyedés tarkítja a kupolát, akusztikája bámulatos.
No de menjünk tovább. A belül kör alakú teret övező, kétemeletes, oszlopcsarnok már a reneszánsz V. Károly palotát tárja elénk. A spanyol király a mór palota mellé felhúzta a maga kulipintyóját is – hogy legyen hol meghúznia magát éjszakára. Betekintettünk mi is ezekbe a termekbe, melyeket ma képzőművészek tetteit dicsőítő kiállítások tárlatainak bemutatására használnak. Aztán átmentünk a szomszédos Alcazarba, megnézni a várat és az óratornyot. A várat még a 11. században húzták fel. Még a mórok előtti emlékekből is fel-feltűnik itt egy-kettő: természetesen mind a vízhez kapcsolódik – ciszternák, víztárolók. Itt érti meg az ember mekkora kincs is a víz. Mennyire természetesnek vesszük mi otthon, itt pedig az egyik legnagyobb érték évezredek óta.
Hát nagyon köszönjük mór barátainknak, hogy létrehozták ezeket a csodákat, nem is nagyon akartuk volna otthagyni, ha nem lettünk volna már kissé kitikkadva a hőségtől és éhségtől.
A vár gyönyörű és hangzatos nevű kapuin (pl. a Bor és Igazság) keresztül sétáltunk le a városba a Santa Ana templomig. Innen aztán megint felfelé vettük az irányt, a kilátóig, hogy rálássunk a fellegvárra. A Darro folyó mentén sétáltunk az Albaicín városrész, az arab negyed irányában. A rendkívül zsúfolt, zegzugos utcákkal teli negyed számos látnivalót rejt: csodaszép kis templomok, varázslatos belső udvarok s kertek. Aztán végre elértük a „mirador”-t, ahonnan fantasztikus panoráma tárult elénk. Előttünk az Alhambra tömbje, mögötte pedig a Sierra Nevada csúcsai emelkedtek. Ez aztán döfi! Még egy kis kaktuszgyűjtés a Plaza de San Miguel Bajon, majd újra le a városba.
A városháza előtt a lányok fagyiztak egyet, mi Janival meg a helyi narancsfáról falatoztunk valami irtó keserű narancsot. Lehet, hogy valami dísznarancs volt, de valami borzasztó, az biztos – mindenesetre túléltük.
A katedrális felé menet egy cigány jósnő akaszkodott ránk, s pénzt kért a gyorsan elhadart jóslatért, s csak 200 Ft átadásával tudtuk csak lerázni a cigányasszonyt. Azóta is talán Károly Róbertet nézegeti. A kis sikátorokban sétálva hamarosan elértük a gótikus katedrálist és a Királyi Kápolnát, de mivel túl drága volt, ezért kihagytuk a belső látogatást, s ezzel befejeztük granadai sétánkat. A kempingbe visszatérve a hosszú és fáradságos napot egy kissé elvizesedett rizses kajával zártuk.
11-én volt Nóra nevenapja, így reggel nem volt oly meglepő, hogy egy ajándék-hátizsák mellett ébredt. Örült is neki nagyon. Mást is kapott ajándékba, méghozzá egy csodás látogatást a fantasztikus Córdobába. Búcsút vettünk hát Granadától, s gyors pakolás után útra keltünk. Utunk zord régión vezetett keresztül, Castillo de la Mota várán kívül csak olajfaligetek sorakoznak arrafelé, igazi monokultúrás vidék. Majd megérkeztünk a Mezquita városába.
A Guadalquivir kanyarulata öleli körbe a 300 ezres nagyvárost. Már a mór invázió előtt is fontos erősség volt, de az igazi fellendülés 711-ben kezdődött. A córdobai kalifátus fővárosa a 9-10. században Európa harmadik legnagyobb városa, az arab világnak pedig az egyik legfontosabb szellemi központja volt. A városba érkezett minden számottevő zsidó és arab tudós, filozófus és orvos, Córdoba a mór kultúra központja lett. A városban több mint 300 mecset épült, nem is beszélve a hatalmas luxuspalotákról, fürdőkről. Ezer évvel ezelőtt már utcai világítás is volt Córdobában! Aztán jöttek a spanyolok… A 13. században a kasztíliai király elfoglalta a várost, s ekkortól a keresztény kultúra vált meghatározóvá. A város azonban máig megőrizte mór jellegét, de a zsidó és a keresztény emlékek teszik mozaikossá és gazdaggá a várost, olyannyira, hogy 1994 óta az UNESCO is a Világörökség részeként tartja nyilván. A középkor után a város már nem töltött be olyan fontos szerepet, mint korábban, de a turizmus fellendülésével újra felértékelődik.
Az autó lerakása után elindultunk a városba, s a Torre de la Calahorra kapun keresztül léptünk a Guadalquivir folyó fölé épített római hídra. Innen megcsodálhattuk a város fantasztikus panorámáját a nagytemplom sziluettjével. Mór vízimalom-maradványok mellett, a Puerta del Puente diadalív és a San Rafael emlékmű tövében értünk a túlpartra, s egyből mentünk megtekinteni a fő programpontot, a Mezquitát és a Katedrálist.
Előbb a Narancs-udvaron felfrissítettük magunkat az udvar közepén lévő kútnál, majd a torony minden oldalról megtörtént lefényképezése után bementünk az unikális együttesbe. Hiszen a Mezquita korábban egy mecset volt, melynek közepébe a reconquista után egy hatalmas katolikus templomot építettek, de körben megmaradtak az iszlám emlékek. A vörös-fehér csíkos oszlopok erdejében sétálgatva lenyűgöződünk – valami hihetetlen látvány tárul elénk. Megnéztük a pompás mihrábokat, az iszlám szentélyeket, majd végül beléptünk a 16. századi katedrálisba. A Mezquita annyira magával ragadott minket, csak keringtünk benn, mint egy dervis.
Córdobának a Mezquita mellett azért akad más érdekessége is, elindultunk hát azok feltérképezésére. Első megállónk a közeli virágok utcája, a Calleja de los Flores volt a zsidónegyed, a Judería belsejében. A hófehérre meszelt házak között szűk sikátorok kanyarognak, a falakat virágok tucatjai borítják, életet varázsolva a szárazságba.
Aztán ismerkedtünk Córdoba egyéb látnivalóival is. Valószínűleg a katolikus negyed következhetett, hiszen templom templomot követett néhány száz méteren belül mire elértünk a Plaza Tendillasra. Itt egy római templom oszlopmaradványait lehet nézegetni, de kinek esik ez jól, mikor már délibábot lát. Van is rá ok, a délután 5 órai hőséget jelző táblán ámuldozunk is nagyot: még mindig 46°C-ot jelez. A Plaza de la Corredera a jellegzetes spanyol zárt terek egyike, láttunk már ilyet Barcelonában is. Aztán a zegzugos utcákon lassan sétálva érünk a folyópartra, s visszaindulunk a Mezquitához. Slusszpoénként elmentünk még az Alcazar de los Reyes Cristanos vár felé, ami sajnos már zárva volt, így csak kívülről néztük meg, pedig állítólag meseszép kertekben és sétányokban gyönyörködhettünk volna.
Visszaindultunk hát az autóhoz, mely annyira izzott a forróságtól, hogy a kormányra terített törülköző kissé meg is pörkölődött. Az autóból még megcsodáltuk a várfalat, majd hamarosan megérkeztünk alvóhelyünkre. Befalatoztuk grízünket, majd beszélgettünk egyet a kempingben talált néhány honfitársunkkal. Maci úr és a lányok Marokkóba, a Toubkalra indultak vonattal. Az estét kis shoppingolással fejeztük be, beh jó volt betérni a hűs Carrefourba. Aztán visszatérve a kempingbe, úgy döntöttünk, hogy az ordító kánikula miatt nem a sátorban, inkább kint alszunk, úgy talán el lehet viselni a hőhullámot.
A következő nap a túra napja volt, így korán felkerekedtünk, hogy ne a rekkenőben kelljen hegyet mászni. Antequera mellett az 1300 m-es El Torcal volt a célunk, prüszkölt is az autó, amíg felértünk. A csodaszép mészkőformák tüneményes sziklavárost tártak a szemünk elé, tornyokkal és kéményekkel. A hófehér mészkőformákon gyíkok sütkéreztek. Elég kurtára sikeredett azonban a program, ennél azért sokkal hosszabbra terveztük, de gyorsan végigjártuk a kijelölt ösvényt. Így hát mentünk tovább a cseppet sem csúnya Rondába, bár nem olyan egyszerűen. A meredek lejtőn ugyanis a fékünk kicsit elfüstölt, ennek okán be is rezeltünk rendesen, de szerencsére elég hamar lehűlt, s folytathattuk utunkat.
A 30 ezres Rondában a city-től jó messze, a pályaudvarnál parkoltunk, majd onnan sétáltunk le a folyópartra. A La Merced templomhoz elérve úgy döntöttünk, hogy egy kis időre megállunk: a hőség és az éhség miatt sziesztára volt szükségünk. Ebédünket a szomszédos Alameda del Tap parkban töltöttük el. Innen fantasztikus a kilátás a Guadalquivirre. Ebéd után a világ első arénája, a Plaza de Toros mellett sétáltunk tovább, ide bekukkanthattam egy pillantásra. Aztán elértük a Plaza de Espanyát, ahol utcazenében gyönyörködtünk, miközben néztünk a mélyben folyó patakra és vízesésére. Egy 200 méter mély és meredek szakadék, a Guadalevin szurdoka választja el a város két felét, mely fölé egy hidat építettek. A Puente Nuevo, az Új híd valami hihetetlen építészeti csoda. Végigsétálva rajta, elképesztő látvány fogadott, ahogy letekintettünk. Aztán lemásztunk a völgybe, a híd tövébe is, hogy alulról is megcsodáljuk, valamint, hogy kifogyott vizünket a zuhatagból pótoljuk. Ennek később aztán meg is lett a böjtje. Felfelé menet szép paloták mellett sétáltunk fel a Plaza de Parcentre, a túlpart bájos központi terére. A városháza előtti árnyas részen végre találtunk egy, – igaz rendkívül gusztustalan – ivókutat, melynek vizében galandféreg-szerű képződmények akartak az ivástól eltántorítani, de mi nem engedtünk a negyvennyolcból. A pihenő után elindultunk a városkapu, az izgalmasan hangzó, ’Muralles y puerta de la Cijara’ felé, s kimentünk a várfalon kívülre. Vadregényes útvonalon, az Öreg és az Arab híd érintésével értünk vissza a városba, s a ’Fuente de los Ochos Canos’-nál újra vizet vettünk magunkhoz. Rengeteg vízre volt szükségünk, izzott a levegő. Flangáltunk még a hangulatos utcákon, a Pedro Jesus templom mellett még magyarokkal is találkoztunk, nekik is nagyon melegük volt.
A városból elég nehezen találtunk ki, keringtünk a meredek rondai sikátorokban, majd egy benzinkútnál végre megtudtuk a helyes irányt, s végül a várost megkerülve mentünk a hegyek közé. A Serranía de la Ronda láncai között a kanyargós úton kerestünk vadkempinget, melyet egy mesés csuszamlás alatt találtunk meg Benarrabá falucska mellett. A bableves elfogyasztása után leheveredtünk, s gyorsan elaludtunk. Az éj azonban nem telt nyugodtan, mert Nóra fülébe egy alattomos hangya mászott, s ez nagy riadalmat keltett. Szegény nagyon szenvedett, de aztán kicsit jobb lett.
Következő nap külföldre mentünk. Reggel elautóztunk La Líneáig, ahol leraktuk a járgányt, bevásároltunk, elpostáztuk képeslapjainkat, majd a reggeli után átmentünk Gibraltárba. A félszigetet északon keresztbeszelő repülőtéren busszal jutottunk át, majd a belvárosból hosszú sétát tettünk keresztül a városon, egészen Európa déli végéig.
Gibraltár, Herkules oszlopainak egyike sokáig arab uralom alatt volt, nem véletlenül az arab világban máig Dzsebel-el-Tarik néven ismerik. Tarik hegye egy hatalmas 425 méter magas mészkőszirt, melyet a szárazfölddel keskeny földhíd köt össze. Az arabok elűzése után a spanyolok vették át az uralmat, de a 18. századelejétől máig Nagy-Britanniához tartozik, s nem is szeretne a spanyol korona ékköve lenni.
A félszigetnek a nyugati oldalán épült az a néhány épület, mely a 30 ezres lakosságnak fedelet biztosít. Van néhány szép épület a városban, de az igazi élményt a hegy és a Gibraltári-szoros látványa adja. Északról dél felé bandukoltunk végig a nyúlfarknyi félszigeten, s a katedrális, az anglikán templom és a Convent után értünk a kikötőbe. Itt van a nevezetes Parson’s lodge, innen már nincs messze az Európa-pont sem. A rendkívül szeles időben egész Afrikáig elláttunk. Gyönyörű helyen álltunk. A gibraltári hegy itt már véget ért, s ezen a szent helyen emelkedett a hófehér Ibrahim-Al-Ibrahim mecset. Más épület nem is látható innen, mindenfelé csak a tenger. A világ vége, de a túloldalon már emelkedik az új világ.
Aztán visszaindultunk, hogy felmásszunk a sziklára, s megetessük a majmokat. Azonban mivel az túl drágának bizonyult, inkább kihagytuk, s visszatértünk Spanyolországba. Bár kellett egy kicsit várakoznunk, mielőtt átléptük a határt, mivel épp leszállt egy gép. Itt a gépmadarak elsőbbséget élveznek, addig a simabőrű nem léphet a flaszterra.
Útközben Tarifánál is megálltunk pár percre, onnan még jobban látszódtak Afrika partjai. A környező hegytetőkön szélerőművek tucatjai termelték az energiát, másnak is feltűnt a helyi szeles időjárás.
Szállásunkat újra a tengerparton kerestük, s végül Zahara de los Atruesnél találtuk meg. Fürödtünk egy nagyot, gyűjtöttünk fincsi kagylókat és csigákat, majd jól bevacsoráltunk. Az elfogyasztott kolbászos lencse és babfőzelék után azonban nem várt események következtek az éjszaka. Sikeresen az egész éjszakát végighánytam és hasmentem, valószínűleg a vízesés vize, vagy a ’galandféreg’ vágta ki nálam a biztosítékot. Nagyon kivoltam, így a következő napra pihenőnapot voltunk kénytelenek beiktatni. Elindultunk hát szállást keresni, én félkómában ültem az anyósülésen. Útközben átmentünk a gyönyörű, hófehér Vejer de la Frontera falun, melyet hófehér arccal nézegettem, s próbáltam tisztán hagyni. Nem messze onnan, Conil de la Fronteraban találtunk végre egy kempinget. Egy teljes napig itt voltunk, pihengettünk, a többiek paprikás-krumplit főztek és dinnyéztek, én pedig diétán voltam, de még ez is megártott, s újra egybeesett az input és az output oldal.
15-én reggel újra folytatódott a program, bár nem voltam teljesen a topon, s már a többieknél is kezdődtek a jelek. Reggel elindultunk Cádiz felé, de az újabb vasárnapi program, akárcsak Valenciában, ezúttal sem nyűgözött le – ez is egy koszos, lelakott városképet tárt elénk. Pedig ha a kövek beszélni tudnának…Cádiz ugyanis az egyik legidősebb európai város, állítólag Atlantisz egyetlen maradványa. Még a főníciaiak alapították, de később mások is felismerték, hogy ezt a kedvező fekvésű kikötővárost illene zsákmányként magukénak tudni. Így hát voltak itt görögök, punok, rómaiak, vízigótok, mórok, mire végre a hispánok is betették a lábukat az erős védvonallal övezett belvárosba. Később persze az angolok és a franciák is megpróbálták rátenni a kezüket. Igazából Cádiz neve Magyarországon mégsem erről a népvándorlásról nevezetes (természetesen Szendrei József labdarúgó kapus sikeres idegenlégiós éveit leszámítva). Inkább Kolombusz nevétől hangos a cádizi história, hiszen Kristóf bácsi innen indult útjaira, s a város ekkor vált a spanyol flotta fő kikötőjévé. A 17-18. században virágzott a város, Amerikába szinte csak innen hajóztak át, melyből már akkor is jól lehetett éldegélni. Persze ezt nem nézte jó szemmel az ellenség, hol Drake kapitány, hol Nelson admirális bögye lett tele, s bizony általában a hispánok húzták a rövidebbet. Ez persze mély sebeket ejtett, mely buzgárként tört a felszínre. Talán ezért is minden valamirevaló 19. századi spanyol forradalom Cádizban tört ki, s melyek eredményeként több király is megbukott. No de ne csatangoljunk a történelem útvesztőiben, ugorjunk a mába. Cádiz ma alig kisebb mint Miskolc, 160 ezren lakják, s hasonlóan egyoldalú gazdaságszerkezettel rendelkezik. Ez az egy oldal azonban a tenger. Cádiznak ugyanis egy oldala van, mivel egy félszigeten fekszik, mélyen benyúlva az Atlanti-óceánba, minden oldalról sós víz nyalogatja. Egész gazdasága mindig a tengerre épült, halásztak, hajót gyártottak, manapság pedig az idegenforgalmi potenciált hasznosítgatják. A spanyol flotta egyik fő kikötőjeként erődök övezik a várost ill. a tengerpartot. Van belőlük bőven, sétálgattunk is egyikből a másikba. Majd az aranykupolájú katedrális felé vettük az irányt, mely talán a legszebb látnivaló az egész városban. A székesegyház a 13. században épült, de a középkor végén annyira leégett, hogy teljesen újjá kellett építeni, emiatt aztán ma a barokk uralja. A Városháza szép klasszicista épülete és a Plaza Espanya is megér még egy kitérőt, de inkább folytassuk utunkat. Hiszen vár minket Andalúzia csodálatos fővárosa, Európa legforróbb városa, a borbélyok városa: Sevilla.
Sevilla 700 ezres lakosságával Spanyolország negyedik legnagyobb városa. Az andalúz főváros az európai hőmérsékleti csúcstartó, itt nem ritka a 40, sőt az 50 fok sem. A város a Guadalquivir bal partján fekszik. A folyó valaha fontos kikötővárossá tette, de ma már csak tutajozni lehet rajta, komoly hajók már nem tudnak felúszni idáig.
Sevilla is hosszú történelmi múltra tekint vissza, s mindenkor igen komoly funkciókat töltött be. Már Rómában jelentős regionális szereppel bírt, a vandáloknak és a nyugati gótoknak pedig egyenesen a fővárosa lett, de a mórok is egyik legfontosabb városuknak tekintették. A 13. századtól a kasztíliai királyok székvárosaként élte virágkorát. A felfedezések idején, a 15-18. században a világ egyik legfontosabb városa volt. Kolombusz, Amerigo Vespucci, s még jó pár húzónév megfordult a királyi udvarban. Később, a Guadalquivir-kikötő szerepének erodálódása, a folyó feltöltődése miatt a város is kissé háttérbe került, s Cádiz vette át kikötővárosi szerepét. Sevillát ma már kevesen keresik fel vízi úton, inkább más közlekedési formákat preferálnak az idelátogatók. Ezek egyik legjelentősebbje a nagysebességű vasút, az AVE, melynek segítségével a város bekapcsolódik az európai vérkeringésbe.
Sevilla nevét persze Mozart, Rossini és Bizet repítette világhírnévre. Hiszen itt játszódik a Figaro házassága, a Don Giovanni, a Sevillai borbély és a Carmen is. Az operairodalomba beírta magát Sevilla. De számos művész tűrte a forróságot, hiszen innen indult hódító útjára például Velázquez vagy Murillo is. Ugyancsak nevet szerzett magának Sevilla az 1992-ben itt megrendezett világkiállításnak köszönhetően, ahol ugye mi a hírhedt Makovecz-pavilonnal voltunk jelen.
Szóval beautóztunk Sevilla belvárosába. Nagy nehézségek árán találtunk egy jó parkírozó helyet, de egy farkasember pénzt akart érte tőlünk kicsiholni, mi azonban nem engedtünk, nem tudott félrevezetni minket. A Dohánygyár mellett sétáltunk be a városba, útba ejtve a pompás San Telno palotát és egy szép szállodát. Így értünk be a fantasztikus katedrális kertjébe, a nevezetes Narancs-udvarba. A kora középkorban itt még mecset állt, aztán alakították át, s jött létre a pompás gótikus katedrális, a katolicizmus andalúz ékköve. A székesegyházban csak sétáltunk körbe-körbe, az ámulattól leesett az állunk. Az egyik legszebb spanyolországi templom, különösen a Főkápolna és a Fősekrestye kápráztatott el. Aztán felmentünk a Giralda toronyba, mely eredeti funkcióját tekintve minaretnek épült. Innen pompás kilátás tárult a városra és a székesegyház egészére. Ekkor már Nórán is kijött a rosszullét, ami az ő esetében is esti hányásban kulminált. De ne rohanjunk annyira előre, előbb még vissza Sevillába, ahol a katedrális után még sétálgattunk az Alcazarnál. A világörökségként számon tartott vár a mór építészet csodája, melyet a keresztyén királyok is tovább gazdagítottak. Sajnos ekkor nem mentünk be a várba, hétfőn meg, mint utóbb kiderült zárva volt, így kénytelenek voltunk lemondani erről a csodás élményről. De legalább lesz miért visszamenni! A nap is lassan lefelé ment, így elindultunk szállást keresni. Végül a repülőtér mellett találtunk kempinget, ami kissé zajos volt ugyan, de legalább volt. Diétás tejbegrízünket már itt fogyaszthattuk. Itt találkoztunk magyar kamionsofőrökkel is, s este végre beszélgethettünk egyet másokkal is az anyanyelvünkön. Igaz mi Nórával ekkorra karanténba kerültünk.
Reggel folytattuk az előző nap megkezdett sevillai városnézésünket. A Maria Lujza park mellett parkoltunk le, s kezdtük meg reggeli sétánkat a fantasztikus parkban. Itt rengeteg érdekes építményt találhatunk, a Plateresque Pavilon, a Plaza de America, vagy a Mudejar Pavilon szépsége lenyűgöző. De talán még ennél is szebb a Plaza de Espana, ahol sokat sétálgattunk, fényképeztünk. A téren rengeteg a látnivaló, különösen az azulejo-k, a festett csempék ejtettek ámulatba, melyeken az egyes tartományi címerek sorakoztak fel a félköríves palota kolonnádjai alatt. További sétánk a Murillo kerten át vezetett, majd az óváros kis sikátorain keresztül jutottunk újra a katedrális és az Alcazar környékére.
Sevilla egyik látványosságaként van beharangozva a Pilátus-ház, ameddig sokat kell gyalogolni a sétálóutcán. A Casa de Pilatos állítólag Pilátus jeruzsálemi házának másolata. Tobzódnak benne a mudejar és a gótikus elemek, de mi ezt nem láttuk, mivel a borsos belépő miatt szívszaggatva, de kihagytuk. Elsétáltunk a folyó felé. A La Magdalena templom tövében megpihentünk a fák árnyékában, mivel nehezen viseltük a szörnyű forróságot. Leérve a folyópartra elhaladtunk a híres Plaza de Toros mellett
Sevilla a sport fellegvára is. A Plaza de Toros a legnagyobb spanyolországi aréna, 20 ezren is beférnek, s általában garantált a teltház. Évente több mint ezer bikát mészárolnak le, s háromszor ennyi ló is vérét hullajtja. A bikaviadalok egyébként igazi társadalmi események, az emberek itt találkoznak egymással, üzletelnek, beszélgetnek, miközben lenn fröcsög a vér. Sevilla nemcsak a bikaviadalok kapcsán ugrik be, hiszen két kiváló labdarúgócsapata is van, a Betis és a Sevilla.
A Guadalquivir partján van a Torre del Oro, az aranytorony, ahol az Amerika kincseivel megrakott hajók szoktak volt kikötni. A város gazdagságának újabb mementója. Slusszpoénnak is jó, ezzel is zártuk sevillai körsétánkat, valamint ezzel spanyolországi programunkat. A huelvai Carrefour meglátogatása után ugyanis magunk után hagytuk Andalúziát, s a Guadiana fölött átléptünk Portugália területére.
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina