Aranyfog, piroscsizma és a frugurt - körutazás Ukrajnában

Ukrajna

Ott-tartózkodás ideje: 2006. ápr. 07.  - 2006. ápr. 17. (10 nap)

0 hozzászólás I 9 761 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Donyeck  Harkiv  Kijev  Krivij  Mariupol  nagykövetség  Rih  Ukrajna  világörökség  világörökség  Zaporizzsja 

Elsősorban Dávid agilitásának köszönhetően, egy nem mindennapi útra indultunk. Elhatározván, hogy hivatalos kapcsolatot létesítünk a kijevi Sevcsenko egyetemmel, s az ő segítségükkel bejárjuk Kelet-Ukrajnát. A két egyetem közötti kommunikáció meglehetősen nehézkes volt, elsősorban a kijevi fél közlés-hiánya miatt, de végülis 26 fős csapatunk útnak indult, hogy felújítsa a közel másfél évtizede megszüntetett keleti terepgyakorlatok tradícióját.

Misa bácsi és a nyershalak

Hajnali 7 órakor indult az expedíciónk a Keletiből, így nem volt mit tenni Attiláéknál aludtam, hogy az ojjektumot pár perces sétával elérjem. Így is az utolsó pillanatban érkeztem meg, pedig a vonat nem vár…A következő 24 óra nagy része a vonaton telt, hiszen Kijevig hosszú az út, legalább 1200 km-t kell legyűrni, s az ukrán vasút nem egy TGV. Igaz, előbb még Magyarországot kellett elhagyni, s az se volt egyszerű, rá is ment a délelőttünk. De legalább jót beszélgettünk a vonaton, no persze ezt folytattuk még jó darabig, annak ellenére, hogy a csapat egy jelentős része iszonyú alvásmínusszal érkezett. Csapon végre átjutottunk a határon, s volt egy kis időnk (az óraállítással is nyertünk egy órát), hogy a helyi neppereknél váltsunk hrivnyát, beüljünk egy kellemes kis ebédre a restibe, majd sétáljunk még pár percet a műemlékekben nem túl gazdag csapi főutcán. Háromkor aztán indultunk tovább, innentől kusett-vagonban mentünk az ukrán fővárosig. Nekem egy kellemes kis emeleti ágy jutott, ahogy ezt már megszokhattam hasonló utazásokon. A vagon szaunához hasonlított, iszonyú meleg volt, az ablakokat nem lehetett lenyitni, a koksz meg izzott a kályhában – nem volt mit tenni, rövid gatyára és pólóra vetkeztünk, s papucsban közlekedtünk az izzó vasparipán.
Vonatunk nagy nehezen felkínlódott a Kárpátokba, szerpentinek, völgyhidak segítették előrejutásunkat, s mindenhol katonai szempárok követték utunkat. A túlmilitarizáltság itt még szembeszökő volt, de aztán a végére már úgy megszoktuk, hogy fel se tűnt. Hatra értünk a Vereckei-hágóhoz, ahol végre egy húsz perces pihenőhöz jutottunk. Itt már nagyon havas volt a táj, fel is rémlettek bennem az épp egy évvel azelőtti pireneusoki túra emlékei. Hiába, a hegyekben sokáig megmarad a hó. Hasonló nagy bölcsességek végiggondolására persze bőven adatott tér és idő, mivel nagyon lassan csorogtak az órák. Úgy is döntöttem hát, sokakhoz hasonlóan, hogy ideje csicsikálni menni, hogy reggel vígan és fitten érhessek Kijevbe. No persze, egy éjjeli vonatozás után ki tud frissen leszállni a kocsiról? Maximum a 150 cm-re nőtt egyedek. De hát bepréseltem magam, s nyomtam egy kis szunyát. Éjféltájt felébredtem, s arra lettem figyelmes, hogy Dávid egy ukrán vénemberrel beszélget, azzal, akinek korábban a helyére feküdt, mostanra egész jól össze is barátkozott. Misa bácsi, merthogy ez a becsületes neve, 23 évet húzott le Tyumenyben olajmérnökként. Engem is odahívott, hogy igyam meg vele az áldomást, hát nem állhattam ellent e kedves invitálásnak. Hát öntötte is a vodkát, megittunk vagy három kört, közben persze parlagi orosztudásunkkal kommunikáltunk. Aztán előkerült az elemózsia is, adott finom füstölt halat, meg főtt tojást, így még jól be is falatoztunk. Jött egy üveg meggylikőr is, ekkor már az öreg abszolút nem sajnálta tőlünk a nedűt, a kétdecis pohár meg is telt a vörös itallal, aztán mégegyszer. A halacskák meg csak úszkáltak a gyomorban, de aztán újra vodkával kezdtük el locsolni őket. Még végrehajtottunk egy nagyszabású cserét, egy üveg magyar borért megkaptuk az öreg összes nyershalát. Majd még egy kör vodka következett, de ezt már csak én nyeltem be, az öreg kidőlt. Hiába, aki lengyelek közt nevelkedett, az egy ukránt is a föld alá iszik rendesen. Úgyhogy a továbbiakban Misa bácsit kikapcsoltuk a játszmából. Még egy ideig fogyasztottuk a halacskákat: egész nagy tapasztalatot szereztem halfejleharapásban, elég jól elsajátítottam a know-how-t is.
A vonatút további része már nem volt ilyen érdekes és izgalmas, nagyjából alvással telt, illetve reggel a maradék tojások és halacskák is beficcentek a gyomorba. Aztán végre megérkeztünk a kijevi főpályaudvarra.

Táncdalfesztivál 2006

Személyesen a dékán jött értünk, fogadásunkra, de nem volt túl elégedett, mikor nem látott egyetlen vén fószert sem köztünk, be is mondta a durcást. Egy húszfős busszal indultunk szállásunkra, majd ezzel tettük meg a több ezer km-es utat is – 26-an. A szálláson aztán minket Lacival – noha mi aszpirantok, tehát a csapat elöljárói vagyunk – egy olyan szobába tettek be, ahol volt egy lakó, egy szimferopoli jogászgyerek, akivel szintén megpróbáltunk kommunikálni, bár nem ment egyszerűen. De hamarosan menni kellett, mert 11-re egy fogadásra voltunk hivatalosak az egyetemre. Itt aztán megismerkedtünk az egyetem néhány tanárával. Ott volt Arany(metsző)fog, azaz Olajos, a dékán, Szuppóz, a dékán fia, a tolmács, Klicsko, aki nem beszélt semmilyen nyelven, és Aranyfog II, Sevcsenko doktor, aki legalább próbálkozott angolul beszélni. A felszolgált étkek nem voltak rosszak, volt jó saláta, borscsleves, majd egy kis bödönben ukrán vegyes (hús, krumpli, káposzta). Csak az volt a baj, hogy idő nem nagyon volt ezt elfogyasztani, mert indult a tósztmondási verseny. Két-három percenként jöttek az újabbnál-újabb tósztok, szegény Szuppóz alig bírt enni, hisz neki kellett fordítani. Aztán mi is bekapcsolódtunk, Dávid, Laci, Miki, Ági és Dani elmondott egy-egy elmésebbnél-elmésebb pohárköszöntőt, majd átadtuk ajándékainkat is.
A gasztronómiai élvezetek után következhetett a kultúrprogram. Beültünk egy nagy előadóba, ahol előbb meghallgattuk Aranyfog előadását a kijevi földrajzoktatásról – természetesen Szuppóz tolmácsolásában, majd Laci pár szót szólt a hazai képzésről. Aztán a két nép barátságát példázandó egy igazi esztrád-műsor vette kezdetét: előbb az ukrán földrajzosok Megasztár-döntőjébe jutottak adták elő szólóikat és duettjeiket – ki egy szál gitárral, vagy magnófelvétel segítségével, ki táncolva – de mindannyian fülig érő szájakkal örvendeztek a nyugatról jött fiatalságnak, mint egykor a világifjúsági találkozókon. Nem volt mit tenni, nekünk is kellett valamit domborítani, így hát következhetett az eltés spontán daloskör előadásában olyan klasszikusok, mint az Érik a szőlő, a 8 óra munka, 8 óra pihenés vagy a Megy a vonat Kanizsára. A hazai zenei élet teljes spektrumát felvonultató előadásunkat a magyar himnusz eléneklésével zártuk, melyre válaszként ukrán testvéreink is elénekelték az övéket – szívre tett kézzel, átszellemült arccal – látszott rajtuk, mennyit is jelent nekik a himnusz és a szabadság.
A fantasztikus este után nem is volt nagy kedvünk otthagyni a szép ukrán lányokat, de menni kellett, hisz kijevi városnézésre indultunk, melyre Viktóriát vezényelték ki, hogy busszal mutassa be nekünk a város legfőbb nevezetességeit. Ő azonban hivatásos idegenvezető révén éppen azokat a földrajzos szemnek való csemegéket nem mutatta be nekünk, amire igazán vártunk. De azért így is láttunk sok érdekességet: a város alapítóinak Dnyeper-parti óriási szobrait, Lobanovszkij szobrát a Dinamo-stadionnál, egy szép kilátóhelyet, valamint az este csúcspontját, az óriási Anyácska-szobrot, melynek környékén tankok, katyusák, rakéták sorakoztak.
A kiadós ebéd után immár megéhezett a társaság, hát bedobtunk egy finom saurmát (a helyi gyrost), majd bevásároltunk, és elbuszoztunk megvenni a hazafelé szóló vonatjegyet. Mivel ebben nem volt nagy sikerünk, így az utolsó metróval hazamentünk, és az estét egy jó kis beszélgetéssel már a szálláson fejeztük be.

Harkovi választási éjszaka

Reggel aztán hosszú buszútra keltünk, hogy eljussunk Harkivba, a másik milliós ukrán metropoliszba. Ehhez több száz kilométert kellett legyűrnünk a feketeföld-övezetben. Útközben láttunk szép falvakat, tradicionális festésű házakkal, gáz- és olajkutakat.
Délután öt körül értünk be az orosz határhoz közeli nagyvárosba. Ám sofőrünk megkezdte, a később tökélyre fejlesztett eltévedéseit. Itt még csak sejthettük, de aztán már megbizonyosodtunk róla, hogy a benne lévő GPS-t a mágneses erőtér annyira megzavarhatta, hogy teljesen elvesztette térérzékelését, s innentől kezdve mintha direkt csinálta volna, nem volt képes rátalálni a helyes útra.
No szóval így sikerült eljutni Harkiv egyik leglepukkantabb, igazi rozsdafoltokat mutató peremkerületének elszlömösödött részébe – a társaság legnagyobb örömére – hiszen itt az Ukrajnával szemben való előítéletek igazolódni látszottak. Aztán nagy nehezen sikerült bejutnunk a városközpontba, Európa második legnagyobb terére (itt áll az első ukrán felhőkarcoló), ahol az egyetemen már nagyon vártak minket, annak ellenére, hogy vasárnap este volt – az egész kollektíva felsorakozott érkezésünkre. Előbb bemutatták a 12 ezer hallgatóval rendelkező egyetemet, megnéztük a méltán nevezetes szélenergia-labort, majd egy fogadásban részesítettek minket. Aztán egy keleti arcú tanárnő vezetésével buszos városnézésre indultunk, végig Harkiv főútjain. Zárásként a Vecsirni Zori-ban kaptunk még fincsi vacsorát is, majd mentünk a szállásra, majd újra be a városba, ahol néhány ukrán diák vezetett körbe minket a városban. Nekem ezt az éjszakát nem igazán sikerült élveznem, borzalmas köhögőrohamok jöttek rám, melyek nem segítették, hogy igazán élvezni tudjam a város szépségeit. Ellenben a magyarországi parlamenti választások éjszakája is ez volt, s mindenki izgatottan várta az eredményeket, ki telefonon, ki interneten érdeklődött, ill. kapta a híreket a szocik győzelméről, a madöf bejutásáról stb. Aztán még egy vásárlás következhetett a hazafelé úton, majd végre mehettünk csicsikálni.

Frugurt

Reggelre kicsit jobb állapotba kerültem, de még azért nem éreztem teljesen fényesen mahgam. Jöhetett megint a viszontagságos vonatjegyvásárlás. Végre sikerünk volt, Sevcsenko bácsi is besegített – de iszonyatos lassan állították ki a névre szóló jegyeket, s ezzel rengeteg időt vesztettünk. Emiatt a Donyec-medencében nem igazán sok megálló fért bele, emiatt nemcsak a sofőr és Sevcsenko bácsi, hanem az egész társaság is ideges lett.
De még be sem értünk az iparvidékre, a legemlékezetesebb esemény már meg is történt az egyik megálló során. A Dávid által reggelire legurított frugurt úgy döntött, hogy friss levegőre vágyik, mely egy jó negyedórás, itt nem részletezendő kényszerpihenőt és a társaság számára erős jó kedélyt eredményezett – Dávidnak pedig jelentős muníciót a további napok sztorijaihoz. Innentől Dávid rövidgatyában flangált a nem túl forró ukrán tavaszban.
A Donyec-medence legszebb füstös-rozsdás arcát mutatta, mindenfelé kémények, kohók, üzemek, például a híres novokramatorszki nehézgépgyár 70 tonnás vertikális prése mellett is elvitt utunk, de még egy fotószünetre se álltunk meg. A buszon ekkor már lázadás készülődött, forrtak az indulatok a két ukrán irányába, de nem álltunk meg Donyeckig. Beérve az iparvidék milliós fővárosába, egy ebédre voltunk hivatalosa, mely szintén sokak szemében további kritikára talált, enyhén zsíros lévén. Ekkor már semmi se volt jó. Következhetett egy órás városnézés, az amúgy nem túl pittoreszk város főterén egy piros ruhába öltözött, piroscsizmás szöszi vezetett minket végig. Bemutatta a cári ágyút, majd a kovácsoltvas-ünnep alkalmából a főtéren lévő parkban felállított alkotásokat (pl. a polgármester által készített rózsa), s már mennünk is kellett, sietni megint Mariupolba. Még megálltunk egy meddőhányónál, majd már csak az Azovi-tengeri parti kikötővárosban. No a nap végén aztán még jöttek érdekes részletek. A Meridian hotel luxusára nem számítottunk, hát még arra, hogy a vacsorára kapott kis saláta és tükörtojás csillagászati áron kérik. Ráadásul nekem sikerült lekésnem az éjszakai csapatot, s mire kapcsoltam, a többiek már egy Pobjedán elszáguldtak. Így hát egymagam sétálgattam a tengerparton. Egy kicsit spicces, bögyös menyecskével kezdtem párbeszédbe a tengerparti diszkónál, aki mindenféleképpen el akart csábítani, de ellenálltam. Különösen akkor voltam büszke erre, mikor megjelent birkózó-barátja, akivel szintén beszélgettem egy keveset (ő már járt Budapesten is), de inkább másfelé vettem az irányt.

Az Azovi-tenger partján

Április 11-e, mintha az előző nap fonalát vette volna fel. Reggel kiderült, hogy ezt a szállást nem a kijevi egyetem, hanem mi fogjuk fizetni – s a tojás árából kiindulva ez nem lett volna kevés – s korábban nem ebben egyeztünk meg Aranyfoggal. Így hát elkezdődtek a tárgyalások. Az egyre inkább elmérgesedő hangulatnak az vetett véget, hogy amíg a helyzet nem tisztázódik, elvisznek minket a kikötő megtekintésére. A szakadó eső miatt az előző napi fekete hangulat még mindig nem oldódott. Aztán ahogy átléptük a kikötő sorompóját, mintha megváltozott volna minden. Innentől egy tartalmas napnak néztünk elébe, a végén szép hepienddel.
A mariupoli kikötő Európa egyik legsűrűbben beépült kikötője, a 40 hektáros területen lévő 3 terminálban14 millió tonnát mozgatnak meg évente – a kis méret miatt viszont nagyon hatékony, a leggyorsabban átrakodó kikötőként tartják számon. Elsősorban fémet, szenet, agyagot és ként raknak itt hajóra, de már van konténerterminál is. A kikötő a város felé nem tud nőni, így a tenger felé terjeszkedik, újabb és újabb területeket hódít el az Azovi-tengertől. Még jégtörő is van, hiszen Kercstől télen csak ennek segítségével hajózható a tenger. Még ma is 4400-an dolgoznak itt, de ezzel nem tartozik a legnagyobb ukrán kikötők közé.
Az eső is elállt, így mehettünk egy kört a városban, egészen az Azovsztal főbejáratáig. A helyi vasművek a kikötő egyik fontos kiszolgálója, hiszen termékeit teljesen kivitelre gyártja. Itt nem tettünk látogatást, mivel a következő programunk az Azovmas, azaz a helyi nehézgépgyártó óriásüzem volt. A bányászati, kohászati, energetikai és űripari gépeket előállító üzem méreteivel lenyűgözött bennünket (egykor 45 ezren dolgoztak itt, de még ma is 20 ezer alkalmozattja van!). Bár ma döntően, 80%-ban tartálykocsiikat gyártanak, azért arra még mindenki emlékszik, amikor ez volt az egész Szovjetunió legnagyobb gázszállítótartály-gyára, 9000 darab/év-es produkciójával.
Délután még történt egy kis kavarás a szállás kapcsán, de aztán minden megoldódott, Kijev fizetett, de hat embernek másik szállásra kellett mennie. Végülis ez is rendeződött, úgyhogy este mehettünk kajálni és várost nézni. Bár a kajálást egyelőre elhalasztottuk, s csak egy kis sütit és fagyit dobtunk be, majd villamosra szálltunk, s elindultunk a külvárosok felé. Oly hosszan villamosoztunk, hogy már a szomszéd városba jutottunk át, mire elértünk egy óriási Lenin-szobrot. Innen egy marsutkával visszamentünk a központba, s végre jöhetett a jól megérdemelt vacsora a Vivátban. A helyi gyorsétteremben volt minden mi szem szájnak ingere: csehszlovák űrkaja, nyershal és egyéb finomságok. Utóbbit természetesen én sem hagyhattam ki, no meg sülten is ettem halat, és a végén mézes sütivel és vodkával zártuk az ízek orgiáját. És még mindig nem volt vége, következhetett a nap fő eseménye: éjszakai fürdőzés az áprilisi Azovi-tengerben. Kis csapatunk legjobbjai, Ági, Laci, Miki, no és persze jómagam belegyalogoltunk a vízbe: ki bokáig, ki térdig, ki gatyaszárig lovallta magát a jeges vízbe – aztán a végén ott se akartuk hagyni. Felhangzott az ekkorra már csapatindulóvá vált dalunk a „töröptöröptörő-u-u-u” (a telefonom kultikussá vált reggeli ébresztőnótája), s nagyon jól éreztük magunkat. De aztán elindultunk hazafelé. Igen ám, de az előző naphoz hasonlóan, a parti diszkó mellett, az úton keresztben megállt egy ép rendezésre váró tehervagon. Aztán mellette még egy. Jó félóra eltelt, mire végre hazajutottunk, addig bíztunk benne, hogy elmegy, de inkább megkerültük. Jól is esett egy kis zuhany. Mire az egész csapat hazatért, kis borozgatás mellett elhatároztuk, hogy felelevenítjük a korábbi napok eseményeit, legalábbis, amit a kamera megörökített, s esti mese nézegetésbe kezdtünk, melynek végére majdnem az egész csapat be is aludt szépen.

Krivij Riih? Ggye?

Reggel nem siettük el az indulást, a szállást csak 10-kor tudtuk elhagyni, s elindulni most már nyugat felé, azaz Zaporizzsja irányába. Az út most sem volt rövid – hiába az ukrán sztyeppén azért vannak távolságok. Kettő után értünk be a Dnyeper parti városba, ahol a már szokásos szédelgés következett. Ennek köszönhetően kétszer mentünk végig, oda-vissza Európa leghosszabb sugárútján, mire végre rátaláltunk az egyetemre. Rögtön egy csodás ebédre voltunk hivatalosak, melynek végén a helyi rektorhelyettes jött oda hozzám, hogy megbeszéljük a két egyetem közötti hosszútávú, hivatalos kapcsolatfelvétel részleteit. Emberére akadt, azt hiszem e kérdésben abszolút kompetens vagyok. Azért megdöbbentő, hogy mennyire keresik a nemzetközi kapcsolatokat, minden erre járó nyugatiba belekapaszkodnak. Biztos nem lehet könnyű, hisz számukra most már nemcsak a nyugati, hanem a keleti határok is kissé bezáródtak.
Búcsút intettünk Mikinek, tolmácsunknak is, akinek haza kellett sietnie – így innentől kezdve nekünk kellett megoldanunk a kommunikációt, ami újabb erőpróbát jelentett, de sikeresen megoldottuk, s a végére Sevcsenko bácsi is közelebb került hozzánk.
No aztán városnézésre indultunk. Ebben egy női csapat volt segítségünkre. Irina mama és három lánya, a csodás, hidrogénszőke, s kissé alulöltözött Léna, a barna Jelena és a szőke Ilona. Első pontként újra végigmentünk a főutcán – lassan már csukott szemmel is menne. Aztán végre jöhetett a főprogram, a Dnyiprogesz erőmű. A sugárút végén emelkedő óriási Lenin-szobor mutatóujjával mutatja a világ e csodáját, a 40 méter magas, 6-700 méter széles vízerőművet, melynek tetején út halad végig, egyetlen összeköttetést biztosítva a város két része között. Nagy nehezen megértettük a hölgyekkel, hogy a mi legnagyobb vágyunk közelről megnézni az erőműt és a kohókat. Átbuszoztunk hát a hídon, majd visszasétálva rácsodálkozhattunk az extra-méretekre. A Dnyiprogesz valami elképesztő méretű erőmű, a távolban pedig a kohók füstje borította be az eget. De oda már sajnos nem mentünk el, mert indulnunk kellett, hisz aznap éjszaka még Krivij Rihbe kellett érnünk.
Még egy kis lakótelepnézés belefért a város túloldalán, majd már csak azt láthattuk, hogy az esős, sötét éjszakában a mangánváros, Nyikopol és az acélváros, Krivij Rih között próbálunk közlekedni. De legalább 4-5-ször vesztettük el a fonalat. Nem is könnyű egy többszázezres várost megtalálni. Sofőrünk többször kiordított az ablakon, hogy „No, Krivij Rih?”, de bármilyen válasz jött, valahogy mindig elszúrta. Aztán 11 után végre megláttuk a város fölötti, vörösen izzó eget, s mint a három királyok, ezt követve végre beértünk a városba. Már a várostáblánál várt minket a helyi professzor, nehogy még bent a városban is eltévedjünk. A szállásunk egy lerobbant szocialista kollégiumban volt, a háromcsillagos mariupoli szálloda után merész váltás volt, de egy geográfusnak ez az igazi, jól is érzetük magunkat. Este még elugrottunk egy kis vacsorát szerezni a közeli boltba, s a csirkefasírttal és csirkecombbal a számban térhettem nyugovóra, egy nagyon tartalmasnak ígérkező napra készülve.
Reggel megint nem kellett sietni, 10-re jött értünk Vologya bácsi, aki végre csodás angolsággal tájékoztatott minket mindenről. Még egy kis pirogvásárlás és pénzváltás belefért, majd elmentünk a Jugok bányába, amely az egyik legnagyobb volt szovjet vasércbánya: eddig 1,2 Mrd tonna ércet termeltek innen ki, s ma is 15 millió tonnás az évi produktum. Jelzik ezt a méretei is: int egy óriási holdkráter, melynek fala lépcsőzetesen kiképzett, az aljára vonat zakatol le a szerpentineken, hogy felhozza a vörös aranyat, akár 315 méteres mélységből is. Az egész város ebből, és másik hasonló 4 külszíni fejtésből, valamint az erre települt óriási vaskohászati üzemből él. Immár 225 éve kezdték meg a nagyipari bányászatot, s még legalább 90 évre elegendőek a készletek. Már 560 hektárt vontak művelés alá, s ma már óránként több mint 500 m3 vizet kell kiszivattyúzni. Lenyűgöző számok, igazi szovjet nagyságrend. Elámultunk.
De sok időnk nem volt, mert visszaszálltunk a buszba, s már mentünk is a helyi Bányagépgyárba. A gyár nem az a tipikus óriásüzem volt, hiszen még az átkosban is alig 3000-en dolgoztak itt, s ma már a harmad se, de azért az se volt piskóta. Még az Ikarus számára is csináltak alkatrészeket. De a krachot inkább a voronyezsi gyárral való kooperáció összeomlása jelentette az 1990-es évek elején. Ebből nehéz volt felépülni, habár a gyár teljes vertikumú, az öntvénygyártástól a fúró- és rakodóberendezésekig a bányagépek egészét és alkatrészeit is gyártják. Ez a látogatás sokáig emlékezetes lesz számomra, hiszen az öntödei és kohászati angol nyelvű szakzsargon talán egyetlen ismerőjeként nekem jutott a feladat, hogy tolmácsoljam a technológiai folyamat részleteit a hallgatóság számára. Sose gondoltam volna, hogy egyszer kohászati tolmácsként fogok működni.
A gyárlátogatások végeztével immár ebédre vágytunk, s ezt meg is kaptuk egy bájos szocreál kantinban. Volt borscs, hal, de még palacsinta is, s egy nagy taps a tartalmas napért cserébe. Köszönjük Krivij Rih.
A szálláson pedig várt minket Alekszej Filipovics bácsi, aki Magyarországon volt, s egy magyar ismerőséhez szeretett volna kapcsolatot találni általunk, akire ő évek óta nem lel rá.
Aztán jöhetett a már szokásos esti felfedezőút. Ezúttal is sétáltunk, buszoztunk, metróztunk. A krivij rihi metró különlegessége, hogy itt villamos-szerelvények mennek a metróban, s azok is elég ütött-kopottak. Előbb kimetróztunk a Krivorozssztálig, azaz az acélműig, hogy sétálgassunk egyet a négy hűtőtorony, valamint a nagyolvasztó árnyékában. Az indiai magántulajdonban lévő gyár közelébe sem engedett egy fegyveres katona, nem volt hát mit tenni, a hátsó bejáraton kellett bejutni. A szürkületben áttörtünk az erdőn és a vasúton, s már ott is álltunk a meddőhányóknál, s megcsapott minket a nagyolvasztó csodás füstje. Mint jó gombászok, szedtünk néhány pellettgolyót, majd, mint ki jól végezte dolgát, visszasétáltunk a villamosig. A megállóban lévő bolt számára aztán olyan csúcsbevételt produkáltunk, amilyen még nemigen volt a történetében. Mindent megvettünk. Különösen a szárított nyershal volt a sláger, de ki sört, ki üdítőt is vett szép számmal, s a fagyit se hagytuk ki. Dávid kétszer is bement a boltba a hátsó bejáraton, mert a trafikos nem érte el a legfelső polcon lévő cuccokat, így a „begemót” segítségét kérte.
Újra metróra szálltunk, s átmentünk a város másik végére. Egy lakótelepen szálltunk le, s elhatároztuk, hogy felmegyünk egy toronyház tetejébe. Kis csapatunk néhány tagja aztán egy tizenötödik emeleti balkonon el is énekelte a „töröptöröptörő”-t, igazán jó hangulatot teremtve a nyálkás, esős, hideg krivij rihi éjszakában. Aztán a lakótelepi boltot is megrohamoztuk. No, itt aztán még jobban megnéztek minket, mert még nagyobb baromságokat kezdtünk vásárolni. Ki – most már szokás szerint – nyershalat, ki, sárga színű savanyú káposztát vett, fagyit természetesen mindenki, de volt ott sör, bor, pezsgő és még ki tudja mi. A boltos lány még ajándékba adott egy fél kiló kenyeret is, mert rossz volt nézni, ahogy a nyershalat káposztával nyammogjuk. Most már rendkívül felfokozott hangulatban mentünk vissza a belvárosba, ahol nagy meglepetésre összetalálkoztunk a többiekkel, így együtt folytattuk utunkat egy sátras dizsibe. Csapatunkban mindössze 3 lány volt (Nóri, Marcsi és Ági), így csak kevés fiúnak adatott meg, hogy sokat táncoljon. Én igazán nem panaszkodhattam, a Titanic zenéjére például háromszor is táncoltunk Ágival, bő félórán belül. De a többieket is megforgattuk néhányszor, igaz Nóri egy idő után inkább már csak Áronnal táncolt  így hát kialakultak a párok, Laci Marcsival, Ági meg velem, s már azt vettük észre, hogy az ukránok teljesen eltűntek mellőlünk. De sajnos az éjszaka nem ily kellemesen zárult. Ugyan nekem kétszer is iszonyú görcsbe rándult a combom, de ez mind semmi ahhoz képest, ami Dáviddal történt. Még táncoltunk, amikor riadtan érkeztek a többiek, hogy nagy a baj, Dávidot megverték, kirabolták, s csupa vér. Valóban nem volt valami szívderítő látvány. Gyors elsősegély után elhagytuk a helyszínt. Mindenkit taxiba pakoltunk, majd Ágival és Lacival elindultunk jeget szerezni. Azt nagy nehézségek árán egy McDo-ban kikönyörögtük, majd mi is hazataxiztunk. Dávidot leápoltuk, s reménykedtünk, hogy nem lesz komolyabb következménye.

Nagykövetnél nagypénteken

Nagypéntek reggel fél kilenckor hagytuk magunk mögött Krivij Riht, hogy most már újra a főváros felé vegyük az utat. Bár Béláék nemigen akartak velünk jönni, de aztán sikerült kierőszakolni. Azután az út folyamán bebizonyították, különösen Béla, hogy jobb lett volna, ha nem velünk jönnek. Legszívesebben kiraktuk volna a puszta közepén. Különösen akkor lett belőle elegünk, amikor már a buszon üvegbe pisilt, csinálva a feszültséget. A nagykövetségre be se engedtük, de aztán valahogy belógtak Petivel együtt. A buszon ugyanakkor sarki körülmények uralkodtak, a fél társaság majd megfagyott, különösen MOP viselte nehezen a hűvös légköri folyamatokat.
No de nagy nehezen megérkeztünk Kijevbe, s egyből a magyar nagykövetségre mentünk. Ott már vártak minket: maga a nagykövet, Aranyfog, a dékán, valamint az ukrán földrajzos lányok. Érdekes módon a mi csapatunk 90%-a fiú volt, náluk meg épp ellentétes volt az ivararány. A köszöntők után odamehettünk a svédasztalhoz fogyasztani. De bebizonyosodott, hogy néha túl kommunikatív vagyok, alig volt időm enni, hisz egyből lánycsapatok tűntek fel körülöttem. Miért én? No sebaj, nagyon jól elparoláztunk. Sőt, az egyik Megasztár lány elénekelte nekem a Dzsamint is, annyira gyönyörű volt, majdnem sírtam. S csak nekem. Következő napra el is hívtuk a lányokat, hogy töltsük együtt az estét. Sajnos szombaton náluk kommunista szombat volt, az egyetem kertjét kellett takarítaniuk, de kettő lányt azért elengedtek. Szóval nem igazán jóllakottan, de mentünk a szállásra. Ezúttal kicsit zsúfolt szobában aludhattunk, sőt nekem a konyhában jutott hely – Bélával.
Este szokott programunk következett – kis csapattal kimetróztunk a külvárosba, egy lakótelepre, ott felmentünk a legfelső emeletek egyikére, s az erkélyen táncolva elénekeltük csapatnótánkat. Ezúttal viszont nem volt sok időnk, mivel nemsoká ment az utolsó jármű, így egy kis teázás után haza is mentünk.

Kijev lányokkal

Szombaton aztán egész napos városnézésre indultunk. Dávid és Laci bementek az egyetemre anyagot gyűjteni, míg mi a két lánnyal és egy fiúval sétálgattunk, elég vontatott iramban. Aztán néhányan lecsatlakoztak rólunk, majd Laciék is megérkeztek. Bedobtunk néhány pirogot a Krescsatyikon, majd elindultunk a Szent Szófia-székesegyházhoz. A harangtoronyból csodálatos kilátás nyílt egész Kijevre, a katedrálisban pedig eszméletlen szépségű, 11. századi freskók tárultak elénk, no és zord tekintetű bárisnyák tiltották a fotózást. A sok-sok zöld kupola fantasztikus látványt nyújtott. Vele szemközt pedig a Szent Mihály templom aranykupolái fénylettek. Elsétáltunk odáig, előtte épp egy esküvőre készülődtek a népek, volt nagy zsúfoltság. A sikló felé vettük az irányt, s 20 Ft-ért lejutottunk a Dnyeper-partra – persze emlékezetessé téve az utat, nem csak magunknak, hanem az egész nézőseregnek. A két leányzót szépen megpörgetve táncoltuk végig a kurta utat a „töröptörötörő”-re. Aztán a folyóparton elbúcsúztunk a délutáni viszontlátásig, s a következő bő négy órában magunk fedeztük fel az ukrán fővárost. Így hát elindultunk a Pecserska Lavra felé. Metróra szálltunk, majd egy szép magaslaton kötöttünk ki, ahonnan a Dnyeper bal partján a horizonton végig elnyúló lakótelepdzsungelt láthattuk. De már feltűntek a híres kolostoregyüttes. A csodás barokk együttes, a katedrálissal, az utcákon sétáló pópákkal, s a luxus Audiján begördülő kijevi pátriárkával. Őt öregasszonyok jöttek kezet csókolni, megdöbbentő látványt nyújtva számunkra. De volt ott sok más dolog, ami után minden jóérzésű protestáns megérti miért is lépett fel Luther a római egyház ellen – mintha az akkori állapotokat látnánk itt a pravoszláv egyház részéről.
Még volt egy kis időnk, így elmentünk megnézni egy túlparti újépítésű lakótelepet és ortodox templomot is. Valami félelmetes falanszterbe érkeztünk. Vettünk néhány pirogot, jól össze is haverkodtam újdonsült üzbég barátommal, Borjával, majd elindultunk felfedezni a tégladzsungelt. Természetesen nem maradhatott ki a szokásos balkon-tánc sem, ezúttal egy még épülő toronyházban.
Aztán igyekeznünk kellett, így is jó háromnegyedórás késéssel értünk az Operához. De a lányok megvártak. Búcsút vettünk csapatunk aznap este hazatérő részétől, majd elindultunk a lányokkal-fiúkkal az est további részét együtt tölteni. Benéztünk az egyetem központi épületébe, majd a hideg ellenére kiültünk egy bárba cseverészni. Aztán az éjjeli Kijev utcáin sétálgattunk egészen az elnöki palotáig, részemről Szvetlánával, de különösen Okszanával töltve ezt az időt.
Reggel jöhetett a szokásos utolsó napi bevásárlás – vodka, bor, csoki, s természetesen most már a szárított hal, rák sem maradhatott ki. Aztán kis csapatunk maradék négy tagja, a vezérkar Ágival kiegészülve újabb lakóteleptúrára indult. Végigjártuk Darnyicának, a város keleti részének lakótelepeit, nagyjából időrendi sorrendben. Mentünk gyalog, villamoson, trolival, busszal, metróval, pirogoztunk (természetesen Borjánál), fagyiztunk, szépen eltelt a délután, sőt alaposan el is szaladt az idő.

Nem könnyű hazajutni

Este 9-kor indult a vonatunk, így hát megbeszéltük a fiúkkal, hogy az Operánál találkozunk 7-kor. Ez azonban már számunkra elég lehetetlennek tűnt, ráadásul először próbálhattuk ki az araszolást a kijevi csúcsforgalomban. Azonban hazafelé összefutottunk a társaság nagy részével, s kiderült, hogy csak Laci vár ránk. Gyorsan felkaptuk a táskánk, s siettünk a dalszínház felé, de ekkor már látszott, hogy jelentős késéssel érkezünk meg. Laci nem is volt már ott, nosza irány a pályaudvar, mert peregnek a homokszemek. Alig félórával az indulás előtt értünk ki az állomásra, de ez is majdnem kevésnek bizonyult. Rohantunk a 13. vágányhoz, de ott vettük csak észre, hogy az a herszoni vonal, mivel véletlenül a vágányszám helyett a vonatszámra sandítottunk. Nagy nehézségek árán kiderítettük, hogy az állomás túlvégéről indul vonatunk. Tíz perccel az indulás előtt értünk oda, szegény Laci már totál ki volt akadva, már a reményt is feladta, hiszen a jegye nálunk volt, reménye se sok volt. De még akkor is, mikor odaértünk a kallerek össze-vissza irányítottak minket. Elég az hozzá, hogy végülis az utolsó pillanatban szálltunk fel, s amint elfoglaltuk helyeinket, már indult is a zakatolás. Lassan Laci is megkönnyebbült, különösen mikor a vodkásüveg is előkerült az idegsejtek tompítására. Összedobtunk egy jó kis vacsorát, ruszlival, májassal, majd lassacskán mindenki nyugovóra tért. Alattam Dávid szokás szerint hamar bedobta a törülközőt, Laci is elszenderedett. Az emelet jobban bírta, Ágival mi még beszélgettünk egy jó ideig, de aztán csendre intettek minket, úgyhogy mi is mentünk csicsikálni.
Következő emlék már a reggeli Lvovban ért, a galíciai fővárosban ébredtünk fel. De innen még jó hat óra volt az út, mivel a Kárpátokra nagyon nehezen kapaszkodtunk fel, odaát pedig mintha egyhelyben álltunk volna, olyan tempóban robogott a lokomotív. Mindenesetre délután 2-kor végre Csapra értünk. Ekkor már tudtuk azonban, hogy vonatunkat nem fogjuk elérni, s a következő csak jó öt óra múlva megy. Mit volt mit tenni, más megoldás után kellett nézni. Maradék hrivnyánkból taxival mentünk ki a határra, hogy majd onnan átjutunk a záhonyi vasútállomásra, aztán ott már minden egyszerű lesz. No de, nem megy az oly könnyen. Záhonynál ugyanis nem lehet gyalog átmenni a határon, itt csak a gazdagoknak terem babér, akik legalább egy kétkerekűvel bírnak. Mivel Béláék Munkácson leszálltak, így már csak 7-en voltunk, ennyi embert kellett volna átjuttatni húsvéthétfőn a határon. Csapatunk hamar elvesztette a reményt, hiszen nem volt semmi forgalom, ha mégis jött valaki nem vett fel minket. De hát engem nem ilyen fából faragtak, s tartottam a lelket bennük, s lőn. A kommunikációs megoldás most is babért termett, s Ági be is cserkészett egy autót, mely őt és Lacit át is juttatta a szűrőn. Aztán hamarjában Áronnak is találtunk egy négykerekűt. Mi négyen aztán még elidőztünk egy kicsit, sehogy se akart összejönni, de aztán egy fülbevalós fickót csak rábeszéltünk, hogy nem olyan kicsi a kocsija, hogy még négyen négy nagy táskával bele ne férnénk. De már az első méter után bánhatta kegyességét, mivel a sorompó alatti fekvőrendőrön fennakadva leszakadt a kipufogója, s az egész hátsó lökhárító kimozdult helyéről. De nem szállított ki minket, hanem mehettünk tovább. A határon, ha nem is oly gyorsan, de átjutottunk, s végre magyar földre értünk. Közben jó sztorikat mesélt nekünk újdonsült szentesi barátunk, aki kárpátaljai barátnőjét gyakran látogatja, de cukorrépa-kombájnnal is jár erre, nemrég egészen Hmelnyickijig és Vinnyicáig robogott a 25 km/h-s csúcsteljesítményű járgánnyal, ami nem lehetett leányálom, lévén e városok több száz kilométerre vannak a határtól. De ment már ő Szlovákiába is kombájnnal, egy hete lejárt útlevéllel, senkit se érdekelt, az ukránok ellenben mindig szétszedik, hol drogot, hol cigit keresve rajta, annak ellenére, hogy mindig hagy pénzt a paszportjában, a gyorsabb haladás végett.
S ezzel véget ért a húsvéti rozsdatúra!
Értékeld az élménybeszámolót!
9 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina