Bájos breton balladák

Franciaország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. máj. 24.  - 2005. máj. 31. (7 nap)

0 hozzászólás I 10 457 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: Belle-Ile  Brest  Bretagne  Carnac  CoteRose  Dinan  Fougeres  francia-magyar  Josselin  Oceanopolis  Quimper  Rennes  StMalo  stoppolás  Versailles  világörökség  Vitré 

Arra az elhatározásra jutottam, hogy most vagy soha, de irány Bretagne. S a következő nyolc napban 60 autóval közel 4000 km megtétele után Nancy-Metz érintésével érkeztem vissza Lyonba élmények tömkelegével. S mivel ez volt eddigi leghosszabb utam, ezért ezúttal több részletben kell, hogy beszámoljak erről, hisz Horváth Károly szavaival: „Annyi minden történt…”

Cirkusz az egész világ
Első nap: 900 km és a világ legszebb gótikus katedrálisa
Rövidke, ötórás alvással a lábamban mentem szokott BP-kutamhoz, hogy ott jó másfélórás várakozás után végre elinduljak északnak. Megint nem sikerült ugyanis kilenc előtt találni valakit. Csak egy kétpupút, ugyanis a kútnál töltötte az éjszakát egy cirkusztábor néhány kamionja, s én a dromedárral kötöttem barátságot, ha már sofőr nem akadt. Aztán egy bácsi odajött hozzám, hogyha nem is Párizsig, de Chalons-ig elvisznek, az meg ugye legalább a harmadút. Elég érdekes pár volt, a bácsi kicsit ódivatú, iszonyatos körszakállal, a jó ötvenes hölgy orrpiercinggel és festett hajjal.
És elindult a Citroen, s hallgattuk a blues-t. Ők is stoppoltak még fiatalkorukban, Svédországba is elmentek egy rock-koncertért, ma viszont már a társadalombiztosításban dolgoznak, így a halmozottan hátrányos helyzetűek voltak az utazás fő témái. Chalons-nál aztán kocsit váltottam, s egy olasz úriember vitt tovább a közeli Beaune-ig.
És elindult a Renault, s hallgattuk a jazz-t. Ő is stoppolt ég fiatalkorában, Nápoly és Lyon között elég rendszeresen, ma viszont már egy Sorrentoi-félsziget tetején lévő vityilló boldog tulajdonosa, házából a félsziget mindkét oldalát csapkodó Tirrén-tengert láthatja. Aztán onnan egy ex-Schweppes-kereskedelmi igazgató vitt tovább, aki az Orangina-val történt fúzió után létszámfelettivé válva, most épp Párizsba ment munkát keresni.
És elindult a Ford, s szólt az árenbí. De ő nem beszélt arról, hogy stoppolt e fiatalkorában, ellenben elég sok világpolitikai, gazdasági és szociálpolitikai téma előkerült, természetesen mindez az EU-alkotmány köré kerítve. Sokszor elég kemény vitát folytattunk, néha már azt hittem, mindjárt kirak, mert sok mindenben ellenkezett álláspontunk, s azt nem is rejtettük véka alá. Evrynél azért búcsút intettem neki (lehet, hogy ő 1992 után mégegyszer nem jön Budapestre?), mert nem a belvárosba ment, s gondoltam, hogy itt, öt éve nem látott benzinkutamnál találok majd jobbat. Végülis egy fekete úriember picike Opeljében jutottam be Viry-ig, az emeletes HÉV-ig, ahonnan átmasíroztam Párizson, hogy ott vonatra ülve Chartres-ig jussak. Hisz itt mindenféleképpen terveztem egy pihenőt, álmom volt látni a város katedrálisát. A gótikus katedrálisok TOP 50-es szubjektív listámon a legmagasabb pontszámot elérve egyből az élre ugrott, letaszítva onnan az alig egy hete látott st.denis-i és párizsi, valamint strasbourgi társait. A templom három bejárati portálja egyszerűen fantasztikus, a 12-13. századi festett üvegablakokról ne is beszéljünk, de mindezeket még felülütötte az igazi adu ász, a szentély körüli, Krisztus életét félméteres szoborcsoportok alkotta állóképekben bemutató félkaréj, aminél szebb szobrászati alkotást én még talán nem is láttam, bármennyire is tisztelem Michelangelo-t és a többi ágazati nagyágyút. S mivel még volt egy félórám a buszig, így az óváros kolombázsos házait és az Eure parti alsóvárost is végigszaladtam, hogy épp elcsípve felpattanjak a Thivars felé menő buszra, hisz ennek határában kívántam újból felvenni az autópálya fonalát. Beauce zöldellő árpaatáblái között sétálva értem el a peázst, ahol rögvest az első autó meg is állt, hogy Le Mans-ig együtt utazhassunk. Sofőröm Nantes-ban, egy élelmiszeripari szakközépben tanít (egy budaörsi középiskola a testvérgimnáziumuk, de oda csak a diri mehet, őt még sose vitte magával), így jó alkalom volt ez arra, hogy kikérdezzem tőle Bretagne mezőgazdasági földrajzát. A felelet elég magas színvonalú ismeretre tett tanúbizonyságot, így végülis megérdemelten kaphatott jelest. A következő egy hétben aztán saját szemeimmel is láthattam, hogy elég jól ismerte a tanár úr a régiója fő gazdasági tevékenységét. Röviden összefoglalva annyit, hogy Bretagne igazi agrártáj, ahol több disznó van, mint amennyien Franciaországban élnek, de szárnyasok és marhák (sajtra mennek) is vannak, s ugye a halászat mindenekfelett. De a szántóföldet is művelik, bár itt már a gabonatáblák és almaligetek n(ebből készül ugye a híres cidre, az almabor, a helyi főital) mellett nagy zöldségföldek is vannak, ki ne hallott volna az armorikai karfiolról, meg articsókáról. A biotermelés is szóba került, de lassan búcsúznom kellett, hisz utunk kettévált, én Rennes felé igyekeztem. Na az volt még egy érdekes stop. Egy fiatal házaspár vett fel, kik épp párizsi vakációról tértek haza St.Brieuc-be, s mondták, hogy elvisznek, de mire kimondták mellettem termett egy csapzott gyerek, kinek szintén az volt az úticélja, így végülis négyen utaztunk tovább Christopher kolléga egyébként cirkuszban dolgozik, épp Lille-ből jön barátnőjéhez. Zuhanyozásra egy ideje nem juthatott ideje – ezt lehetett érezni. Éjfél körül aztán már kiütközött rajtam a fáradtság, így a St.Brieuc előtti utolsó benzinkútnál, Yffignac-ban búcsút vettünk, annak ellenére, hogy a kút zárva volt, de én már alvásra gondoltam. De a bretagne-i mezőgazdaságot a gyakorlatban is megismerve úgy döntöttem, hogy nem kívánok egy hatalmas disznótelep mellett éjszakázni, s a kúthoz beérkező fickóval tovább is mentem. Bár ne tettem volna. Ugyanis kisebb kommunikációs problémák után bementünk a városba, ahol bocsánatkérések közepette kirakott – azt se tudom hol. Na mindegy, én már tényleg csak aludni akartam, s egy erdős hegyoldalban véltem találni erre megfelelő helyet. Sajnos azonban nem volt igazán megfelelő, hisz az még hagyján hogy egy 50 százalékos lejtő volt alattam, s ágyam sem volt vízszintes, de valami galád világító bogarak csipkedtek egész éjjel. Így hajnali kettőkor mindezt megelégelve elindultam más helyre a koromsötét hegyoldalban, s végülis jó negyedórás kótyagos kínlódás után egy csanalasban találtam két négyzetméternyi vízszintest, ahol 9-ig pihentem egy nagyot, mint akit fejbevágtak.
Reggel aztán egy elég nehézkes indulás után minden jóra fordult.
A rózsa színe
A város alatti mély völgyet átszelő óriási viadukt tőszomszédságában találtam meg stopposhelyem, ahol legnagyobb örömömre hamar megállt egy autó, s legszebb álmaimat felülmúlóan egész Lannion-ig vitt. Célom a rózsaszín gránitpart volt, ami szép, csak az a a baj, hogy a világ végén van, s főközlekedési útvonalak nem szelik át. De Lannion onnan alig negyed óra, így jó közel juthatok. 50-es sofőröm érdekes pasas volt, thai és indonéz bútorokat árul, nemrég ismerkedett meg Balin egy japán hölggyel, akit elvett feleségül, s Landes-ból fel is költöztek Bretagne-ba, s itt nyitotta újra, de már jóval nagyobb alapterületen boltját. Feleségével egy japán-indonéz-angol keveréknyelven beszél, de már tanulja az asszony a franciát is. S fiatalkorában rengeteget stoppolt. Útközben átszeltük Guingampot, melyről ugye tudnivaló, hogy nemrég a francia első osztályú labdarugó bajnokságban szerepelt több évig, s ez egy nyolcezres városka csapatától legalábbis meglepő, már-már az akasztó Stadler FC-t is kenterbe verő tett. Aztán sofőröm felvilágosított, hogy mindez a klub vezetőjének köszönhető, aki az FFF (azaz a helyi MLSZ) főnökeként, s élelmiszeripari cégtulajdonosként megteremtette a kiscsapatnak a feltételeket, s a lelkes breton labdarúgók fel is jutottak a Ligue 1-be.
Lannionban aztán kirakott, s innen a Perros-Guirec melletti Trestraou strandig jutottam egy tévészerelővel. Azaz 11 órára már sikerült eljutnom ide, s már ekor konstatálhattam, hogy valóban igaz az a legenda, hogy Bretagne-ban a stop jól működik, s a szokásos mázlifaktorom is tartotta a magas átlagteljesítményt. De most már gyalogszerrel kell továbbindulni, hisz innen a Ploumanachig haladó Vámosok ösvényén terveztem végigmenni. A következő négy óráról nehéz lenen igazán érzékletesen beszélni, hisz az a látvány amit a vízparti rózsaszín gránitsziklák nyújtottak a verőfényes napsütésben, az épp apály-állapotban lévő azúrkék Csatorna partján, no az valami fenséges volt. Kattogott is a fényképezőgép, hisz minden geográfus megnyalja mind a húsz ujját, olyan négyzetrácsosan aprózódó gránitsziklák láttán mint amik itt vannak. S mivel az olajtankerek okozta sokkból a tisztogatás után már feléledt a part, így igazi természetes valójában tündököltek a bizarr sziklaformációk. Elfogyasztottam ebédem, bár már a látvány is jóllakatott, de nem árt ha a bendőben is lötyög valami. Meghazudtolnám magam, ha nem mentem volna bele a vízbe, de ezúttal ez igen hidegben bizonyult, így alig kétperces bokaáztatás után feladtam.
Aztán a negyedik órában elindultam, hogy elhagyjam a partot, s valahogy visszajussak Bretagne belsejébe, hisz most már a célom Finistere, a világ vége felfedezése volt. Súlyos hátizsákom terhe alatt görnyedve az eddig megtett közel 15 km-t újabb 8-cal fejeltem meg, ugyanis ennyit kellett mennem, mire beérve Perros-Guirec városába eljutottam egy jó körforgalomhoz (no persze volt egy jó hely, de itt egy gitáros, csapzott stopposkolléga rontotta esélyeim, így odahagytam). A körforgalomnál rögvest megállt egy furgon. Kicsit ismerős volt, s mikor megláttam a kocsi hátuljában a 3 dobozt, már tudtam, ugyanaz a tévészerelő vett fel, ki reggel munkába menet elhozott idáig. Két héten belül a második ilyen élmény, hisz Yvoire-nál már átélhettem ezt a Léman-partján. Egészen az autópálya-feljáróig vitt, s még egy üveg vizet is nekem ajándékozott, látva kiszikkadt arcom. Bár ez egy kis út volt, de bíztam benne, hogy majd csak jön valaki, hisz Bretagne-ban az autópályák mindenhol ingyenesek, így azokat előszeretettel veszi mindenki igénybe. Így aztán nemsokára egy homokszállító teherautóban utazhattam tovább az első benzinkútig, ahol hamar felvett egy bresti katonagyerek, aki épp Elzászból (azaz kb. 1200 km) tért haza. Természetesen, mint minden bresti katona, ő is a Navy-nél van, évente 6 hónapot a tengeren, 6-ot a bresti hadikikötőben, de jövőre visszavonul, hisz így sose lesz belőle nős ember, s már ezen a projekten gondolkozik, s már úgyis látott minden kikötőt többször is, minek menne sokadszor is. S mivel jól összebarátkoztunk így egészen St.Thégonnec-ig vitt, oda, ahová igyekeztem (útközben az autóból még egy pillantást vethettem a morlaix-i csodás, az egész város felett átívelő kétszintes viaduktra is).
Barokk-hajrá
Ekkor háromnegyed hatot mutatott az órám – s hát az eddigi egy program nem volt igazán sok, de a következő 5 órában aztán megsokszoroztam az élményeket, hisz még 7 programra kerítettem sort aznap. A következő két órában három falu fő látványosságát, azaz templomát néztem meg. Ezek az igazi breton barokk templomok talán a legszebb épített bretagne-i emlékeket adták számomra. A st-thégonnec-i plébánia kertjében lévő fantasztikus kálvária láttán megláthattam, mire képes a középkori ember, ennél szebbet, talán csak a következő faluban Guimilau-ban láthattam, ahol 200 alak díszítette a keresztek tövét. A templomok belseje is lenyűgöző volt, ennél szebb barokk-élményem még sose volt, talán csak a nancy-i Stanislas tér veheti fel ezzel a versenyt. A két falu közötti utat félig gyalog, félig egy úrnak köszönhetően autón tettem meg, ami jól esett, hisz ekkor már bőven volt bennem kilométer, s ez a húszkilós zsákkal nem mindig kecsegtető élmény. Innen aztán egy hölgy vitt át a következő faluba, Lampaul-Guimilau-ba, miután kézifékét elfelejtvén behúzni, majdnem lábamra gurult. Itt sajnos zárva volt már a templom, pedig nagy látványban lehetett volna részem, így elindultam a hegyek felé, délnek. Imádok este stoppolni, ilyenkor könnyebben felvesznek, s ilyenkor jönnek mindig a legnagyobb élmények. Most épp egy hölgy, Marie Therese vett fel, aki ugyan nem ment messze, de aztán elég sokat kocsikáztunk. Mivel ő a falu másik templomának gondnoka, így megmutatta azt nekem, s mivel a kulcs is nála volt, be is mentünk, s megmutatta, hogy mi az aminek renoválásával nemzeti díjat nyertek el, s még egy dedikált képeslapot is kaptam. Aztán meghívott vacsorázni, de én inkább most lemondtam erről, s inkább az Armorikai hegyláncokat választottam a két lehetőség közül. Bár útközben láthattam a commana-i templomot is, mely szintén hasonló stílusú és gyönyörű volt, de inkább Bretagne tetejére mentem, a Roc Trévezel meghódítására. Na jó ez is alacsonyabb, mint 400 m, de hát mégiscsak hegy, ezen a tájon meg pláne. A gránittömbökről a tiszta időben csodás panoráma tárult elém a tőzegmohalápokkal fedett fennsíkról. Egy jó órát sétáltam, aztán gondoltam, hogy zárásként megpróbálok minél közelebb kerülni következő napi célpontomhoz. De még korántsem volt vége. Mivel egy Kemperig menő szociokulturális tanácsadó a hegytetőn felvett, s csak Pleybennél döntöttem úgy, hogy ott elbúcsúzok tőle, mivel az itteni, talán minden eddiginél is szebb kálváriát és a templomot még látni kívántam, ami a lenyugvó nap sugaraiban igen varázslatos arcát mutatta. S még mindig nem volt vége, bár a napocska már lebukott, de egy Audi mégis felvett, s elvitt az autópályáig, ahol kisebb várakozás után egy csendes és fáradt öreg fickó egy aznapi utolsó nagy fuvarral egészen Brestig, az Oceanopoliszig vitt, melynek szomszédságában lévő mezőn, nem messze a kivilágított kereskedelmi kikötőtől töltöttem el az éjszakát – elég humid körülmények között. Reggel meg is láthattam, hogy ez a nap az óceáni éghajlattal való ismerkedésről fog szólni, bár reménykedtem, hogy az akvarisztikai déllőtt végére a pára felszáll, a fellegek elvonulnak.
A világ végén
Erre a napra jutott Finistere megye felfedezése, mely ugye annyit tesz, mint világvége, s hát volt olyan hely, ahol tényleg úgy éreztem magam, mintha a korong széléig jutottam volna. De előbb még Oceanopolisz felfedezésére kerítettem sort, ahol egy trópusi, egy mérsékelt és egy polár-pavilonban a tenger minden gyümölcsével lehet találkozni. A háromórás kalandból számomra azonban mégsem a nagyok, a pingvinek, fókák, cápák, ki tudja még mik voltak a legemlékezetesebbek, hanem a medúza-akvárium, az nagyon bejött, igaz olyan helyen nem szeretnék úszkálni, de így az üveg túloldaláról lehet nekik fityiszt mutogatni. Délben aztán léptem, de sajnos az idő nem sokat változott, igaz Brest városa napsütésben sem szebb, de hát mit lehet tenni, ha porrá bombázták a háborúban, utána pedig hirtelen kellett felhúzni a ma már 250 ezres várost – Dunaújváros jobban sikerült. Azért van egy szép vár, az egyetlen dolog, mi megmaradt, ez ma a tengerészet főhadiszállása, oldalán mindenfelé kisebb-nagyobb katonai ladikok sorakoznak. Én is szerettem volna hajóra szállni, hogy a szemközti félszigetre menjek abráziós falakat nézni, de sajnos csak késő este ment a menetrendszerinti, így végülis stoppal küzdöttem át magam. Végigsétálva a kereskedelmi kikötőn, a szárazdokk végében vett fel egy szimpatikus úriember, s egészen Le Faou-ig vitt. Ha már ott voltam, megnéztem a kisvárost is egy negyedóra alatt, hisz a templom és az azt körülvevő néhány kolombázsos ház hamar körbejárható volt. A legérdekesebb azonban a várost átszelő folyó volt, melyben alig csorgott a víz, hisz apály volt, s a víz teljesen visszavonult. No ezen azért nem rágódtam sokat, s a Crozoni-félszigeten keresztül a névadó településig hajtattam. Ritkán alszom be autóban, de a nagy melegre való tekintettel most ekként cselekedtem egy darabon legalábbis, azért a fő látványosságot, egy öbölt átszelő gigahidat épp ébredésem után szeltünk át. Crozonban aztán megint egy kolléga rontotta esélyeim, de aztán engem vettek fel előbb, s egy búvárkodni induló fickó egész a Penhir-pontig vitt, bár útközben a camaret-i kikötő felé tettünk egy kis kitérőt, mert be akarta nekem mutatni annak szép fekvését.
Mikor megérkeztünk, még elég rendesen felhők fedték be a part menti sziklákat, de mire kigyalogoltam a partra, azok szépen elillantak – így megpillanthattam életem eddigi legcsodásabb abráziós falait (na jó azért a portugál partokat azért sose fogom feledni). Egy csoda volt, ahogy a 70 méteres gránitsziklák tetejéről letekintetett az ember a kékségbe. S persze még ebben a kemény kőzetben is vannak kisebb-nagyobb abráziós formák, bár ennek épp a vadsága az ami lenyűgöző, főleg a félszigetről már leszakadozott, s ma szigetként leledző sziklák adnak igazi kuriózumot. No de mielőtt elsírnám magam e szépség láttán, induljunk tovább, hisz még sok látnivaló van, mi vár engem, igaz, ahhoz a világ végéről vissza kéne térni ember lakta helyekre.
Egy iskolabusz fel is vesz, s bevisz Camaretbe, a faluba, hisz a lurkókért kellett mennie, akik már ott vártak – s megdöbbenve konstatálták, hogy egy ember nagy puttonnyal száll ki megszokott autójukból, de mégsem a télapó az. A vásárlással egybekötött kikötői túra után egy cigány életmódot folytató rasta vett fel, s vitt el egy darabon szutykos autóján, mely tele volt mindenféle kacattal. S mivel én is vándorként leledztem, így jól megértettük egymást. Aztán faluja előtti utolsó körforgalomnál kirakott, mondván, hogy ez a jó hely. Fel is vett egy csendes rövidhajú, de hát nem ugyanahhoz a faluhoz vitt el, ahová már a rasta-val is eljuthattam volna. S tényleg nem volt valami jó hely. Ennek ellenére csakhamar felvett egy takarékpénztári főnökként dolgozó negyvenes hölgy, akivel egy nagyon kellemes délutánt tölthettem el. Nagyon jól elbeszélgettünk, s aztán felvitt Bretagne második csúcsára, a Ménez-Homra, ahonnan fantasztikus körpanoráma tárult elénk az időközben már elvonult fellegek által maguk mögött hagyott kék ég alatt. Innen aztán Locronan faluig mentünk, ahol búcsút vettem tőle, mert ugyan én is Quimper-be igyekeztem, de előtte még ezt a bájos, s tipikus breton falucskát kívántam kipipálni. Nem véletlenül forgattak rengeteg kalandfilmet a község utcáin, hisz az ember valóban a középkorba csöppen ideérkezvén, a gránitból épített házak és templom igazán jó hátteret nyújthat többek közt a muskétások csörtéihez. A falu összes utcáját végigjárva aztán indulhattam is a megye székhelyére, a 80 ezres Kemperbe (ez ugye a breton neve) – melyhez útitársként egy kisgazda szegődött mellém, akinek 12 ezres tojó állománya, magyarul igazi tojásgyára biztosítja a megélhetését. Az agrártémák után ki is próbáltam, milyen húst termelnek errefele, Quimper-ben bedobtam egy nagy csízburgert, s ha már ily jól összebarátkoztam a büféslányokkal, rájuk bíztam táskám, hogy egy gyors kört tegyek a városban, mert terveim szerint már nem itt szerettem volna aludni, annak ellenére hogy már 20-t ütött az óra, én nem tértem még nyugovóra. S Kemper nagyon lenyűgözött a belvárost mindenfelé díszítő kolombázsos házaival, meg csodás gótikus katedrálisával, melynek nagy részét sajnos nejlonlepel fedte. Igazi hepiendként zárult így napom, bár azért még bíztam benne, hogy egy kicsit el tudok távolodni a várostól. Végülis táskám visszaszerezve egy nagy séta után elértem az autópályát, s egy concernau-i fura házaspárral mentem is egy darabot egy benzinkútig. Igaz, hogy már zárva volt, de bíztam benne, hogy annak ellenére, hogy fél tíz van, még jön valaki. Jött is egy autó, de ő is Concernau-ba ment. Bár szerettem volna megnézni a hírös zárt várost, de ekkor már jobban izgatott, hogy a pénteki szép időt kihasználva a szép szigetre igyekezzek – így másodszor is visszautasítottam, de utólag mondhatom, jól döntöttem.

Péntek a szigeten

Így bár a benzinkútnál kellett éjszakáznom – erre egy kellemes árnyas helyet találtam nem oly messze, s reggel még egy zuhanyt is tudtam venni a kútnál, mely így a harmadik nap már jól esett – de reggel aztán szépen, gyorsan haladtam. A benzinkutas ugyanis rábeszélt egy idős hölgyet, hogy ugyan már vigyen el, hisz úgyis arra megy, s végül a mamával nagyon jót beszélgettünk (megint a magányosok klubja – imád egyedül sétálni az erdőben, ami kissé meglepő, hisz már négyszer volt kisebb incidense, most pedig húgához igyekszik Ételbe), s jó barátokként váltunk el az Étel folyó hídjánál. Hisz itt meg akartam nézni, hogy milyen is egy igazi ria – bár szokás szerint apály volt, nagyon kellemes benyomást keltett. Kis péksüteményemet befalva aztán egy pap állt meg, s vele jutottam el egész Quiberonig, ahol halászok emberhalászaként próbálja jobb belátásra bírni a nyers életmódot folytató kétkezi embereket. Vele haladtunk végig a néhol alig száz méteres tombolón, hogy annak végében elbúcsúzzunk, hisz ő a misszióba, én pedig Belle Ile-re, azaz a Szép szigetre igyekeztem. Tőle egy nagy „Trégöir”-rel búcsúztam el, ugyanis az út alatt breton nyelvleckét is vettem, s ők így mondanak köszönetet. Mivel a kompig még volt időm kis sétát tettem a nem túl szép kikötőparti településen, majd a 45 perces hajóút után érkeztünk le Palais kikötőjébe, ahol egy hatalmas vauban-i erőd fogadott minket, mely a tengerből kiemelkedve védte a sziget északi bejáratát. Úgy döntöttem, hogy mihamarabb elindulok a sziget túlpartjára, hogy a sziget vadpartját, a csodás abráziós falakat megtekintsem. Előbb egy szavojai házaspár vett fel, akik épp esküvői előkészületekben vannak – bár az nem derült ki mit barkácsolnak, de kisteherautójukon volt minden, majd Bangortól egy kis furgon vitt a néhány kilométerrel odábbi nagy Fároszhoz, ahonnan állítólag szép panoráma tárul elénk, de mivel zárva volt, számomra ez nem vált szemmel láthatóvá. Így kis sétával jutottam el a nem messzi Port Goulpharhoz. Ahol megállapítottam, hogy életemben nem jártam még ilyen szép helyen. Mindig mészkőmániás voltam, de itt rádöbbentem, hogy a metamorf kőzeteket megmunkáló tenger talán még érdekesebb, még vadabb dolgokat tud alkotni. Itt aztán peregtek a percek, órák, hisz aztán továbbsétálva megláttam a Gyapjúkikötő tűit, amik szintén eszméletlenek voltak, a harmadik órában pedig elérve Port Donnant-ot egy homokos tengerpartot rejlő öbölben ki is próbálhattam az óceán erejét. Jó nem állítom, hogy nem volt hideg a víz, de fél órát simán benn voltam, s élveztem, ahogy a kétméteres hullámok beterítenek és arrébb dobnak. Igazából csak arra kellett figyelni, hogy ne nyomjanak neki a sziklának, hisz abba belepirultak volna a sziklafalak, s rajtam is csúnyán nézett volna ki néhány abráziós barlang. Még ennyire sose éreztem a víz erejét, pedig láttam már néhány hullámot, de ez valami fenséges volt. Félóra után aztán lábam elfagyott (hát a víz 15 foknál biztos jóval hüsibb volt), így gyors pakolás után elindultam, s hála egy mamának, aki 25 évi szenegáli tartózkodás után nyugdíjas éveire költözött ide a szigetre (hiába élni tudni kell), majd egy nantes-i házaspárnak még épp időben értem vissza a kikötőbe. Egy fagyi fért már csak bele az út előtt, s már mentünk is vissza a kontinensre. A hajón kellett rádöbbenem, hogy egy joghurt sikeresen felrobbant táskámban – legalább tíz éve nem ment szét táskámban tejtermék, felidézhettem gyerekkoromat, amikor ellenőrző-könyveim, személyi igazolványom stb. sokáig rejtették a kakaó- és kefír-foltokat. Quiberonban aztán egy kis séta következett, mire egy benzinkútnál egy hölgy vett fel, hogy elvigyen a félsziget másik végébe. Ő kislányával épp a másik, jóval kisebb szigetről jött, egyébként 4 nyelve beszél, imádja Bajorországot, különösen az én nagy kedvencemet, Nürnberget. Néhány breton szóra ő is megtanított, de csak a Jermat maradt meg, hisz az hasznos tudnivaló (egészségedre). Carnacig viszont már két fiatalemberrel jutottam, akik a menhirek mellett raktak ki. Ugye Carnac arról nevezetes, hogy négy kilométeren keresztül több mint 3000 gránitszikla van elég szabályosan sorba rendezve sok ezer éve. Azt nem tudom az öreg szakik hogy oldották meg ezt: a legszebb példa erre a locmariaquer-i nagy menhir – a 280 tonnás monstrum eredeti helye talán 12 km-rel odébb található, hisz ott található csak orthogneisz, mely ennek is alapanyaga. Persze azért láttam dolment is, ez ugye a fekvőkő, a menhir pedig a hosszúkő, márcsak okulásképpen, ha esetleg nem értenétek még kellőképpen bretonul. Egy idő után azonban megunja az ember, hisz kilométereken keresztül ugyanaz a látvány, s körbekerítették az egészet, mert a gonosz turisták letapodták a füvet – így hát én is továbbindultam, hisz szerettem volna a Morbihan-öböl túlpartján, Vannes-ban éjszakázni. Oda a párizsi roissy reptér biztonsági főnökével juthattam el, akinek nem semmi élete volt. Kanadaiként elvett egy ír hölgyet, s Dublinba költözött vele. A nő elhagyta. Talált hát egy franciát, s Párizsba költöztek. Ez is elhagyta. Van most egy harmadik felesége, ez úgy néz ki, már megmarad. Egyébként bejárta már a félvilágot, hisz jelentős kedvezményekhez jut a repülőgépeken, de arrafelé még csak Pozsonyig jutott, szép hazánkban még nem járt. A tavalyi roissy katasztrófát is épphogy megúszta. A főnöke épp akkor küldte szabadságra, egy nappal a terminál leszakadása előtt, helyettese pedig elaludt, így késve ért munkahelyére, így nem volt ott a reggel 7 órakor bekövetkezett óriási katasztrófa idején. Közben azért megérkeztünk Vannes-ba, aminek felfedezésére indultam, kivételesen megint csak este 9 órás kezdettel. S még Kempernél is nagyobb hatással volt rám, hisz a kolombázsos házakon felül egy csodás városfalat is megpillanthattam az esti szürkületben tett gyors sétámon, majd beültem a kikötő partján egy étterembe, hogy egy szép breton tengeri vacsorával zárjam a napot. S a halpástétom pirítóssal, a szem-szájnak ingere haltál, majd a karamell biztosította is számomra az elégedettséget, így indulhattam el végre egy kempingbe. Persze előbb még megnéztem a várost kivilágítva is, ami így talán még szebb volt, majd jó órás gyaloglás után érkeztem meg az öböl partjára, hogy felverjem sátram – útközben még két ittas egyénnel tízperces diskurzust is folytatva. Végre megszabadulhattam a joghurttól, majd álomra szenderedtem. Azonban éjszaka háromszor keltem fel, hogy a mosdóban hagyott elemtöltőmet felügyeljem, így elég szaggatottra sikerült az éj.

Egy nehéz nap hihetetlen élményekkel

Reggel aztán fizetés után hamar útnak eredtem, hisz e napon át kellett szelnem a félszigetet, ami ugyan nem túl nehéz, de én megint nem a legkönnyebb utat választottam, hisz Josselin várkastélyára szerettem volna egy pillantást vetni.. Így nem az autópálya, hanem a város északi határa felé kellett vennem az irányt, de mivel én épp ellenkező oldalon aludtam, így nagy reggeli buszozás várt rám. Az utat azonban nem egyedül tettem meg, mert megint ráleltem egy barátra. Ezúttal egy 85 éves bácsival kezdtem el beszélgetni, akiről kiderült, hogy bukovinai – így ugye abból a szegletből jött, mely az elmúlt évszázad alatt elég sok országhoz tartozott, majd katonaként dolgozott angolföldön, s utána itt telepedett le – így elég sok nyelven beszél – bár agyvérzés és infarktus után azért már elég sokat felejtetett. Így inkább franciául, majd később angolul is beszélgettünk egy jót – s megállapította, hogy nincs magyar akcentusom, s jobban beszélek már franciául, mint ő. Ez jólesett, de azért van önkritikám, s nekem nincs ily jó véleményem nyelvtudásomról, bár azért valóban egy év alatt látványosan előreléptem, de csúnya is lenne, ha megmaradtam volna akkori szintemen. Aztán elérve a város végét nagy tettre határoztam el magam, hogy a fényképeimet cd-re íratom, mert már látszott, hogy nem valószínű, hogy elegendő lesz tárhelyem – így viszont egy elég törékeny cd-vel nekiindulni a világnak, elég kockázatosnak tűnt (különösen a már fentebb elemzett joghurt-baleset kapcsán, mely szintén stoppolásnál kocsiba történő táskahajításnál pukkant szét). Gyors péksütemény-zaba után aztán irány észak, egyből fel is vesz egy fiatal pár Locmine-ig, ahol autós városnézés keretében be is mutatják nekem lakóhelyük nevezetességeit, két templomát és városházáját, majd az autópálya-lehajtónál jó tanácsokkal ellátva raktak ki. Hát nagy forgalom nem volt, félóra se telt bele mikor elhatároztam, hogy visszamegyek a városba, s egy másik kijáratánál próbálkozom – mikor megáll egy autó. Mivel jó 50 méterre voltam, így mint az őrült elkezdtem rohanni. De tévedés volt, ők épp eltévedtek. Irány vissza. Egy perc se telik el, s megint megáll egy autó – futás vissza. Na most ellehet képzelni, hogy nagyhátizsákkal milyen kellemes két percen belül ily nagy sprintet bemutatni – de ez is a stoppolás szépségeihez tartozik. Az 50-es bácsival nagyon jót elbeszélgettünk – különösen miután kiderült, hogy Josselin-nek jelentős magyar vonatkozásai is vannak, hisz itt élt utolsó éveiben, s itt is van eltemetve a magyar szociológia talán legnagyobbja, a legnevezetesebb szociográfiai mű, a Tardi helyzet alkotója, Szabó Zoltán, aki ugye nem volt valami túl népszerű kommunista körökben ezért hagyta ott hazánkat, hogy hosszabb londoni lét után itt telepedjen le. S Josselin-nek ma Tard a testvértelepülése is egyben (sőt Demszky is fogadta nem oly rég a josselin-i küldöttséget – bár az nem derült ki számomra, hogy miért). Így hát megérkeztünkkor első utam a kis temetőbe vezetett, ahol hamar megtaláltam a sírt, s azon egy általam kreált szegényes kis csokrot el is helyeztem. A temető egyébként a hangulatos Szt. Kereszt negyed tetején van, melyet számtalan középkori kolombázsos ház is díszít. Aztán visszaértem az Oust partján emelkedő fantasztikus látványt nyújtó kastélyhoz, melyet alaposan körbejártam. De mivel jó háromnegyedórát kellett volna várni, hogy csillagászati összegért bemehessek, így a bazilika és még sok kolombázsos ház érintésével magam mögött hagytam a kisvárost, hogy ezzel magam után hagyjam Morbihan megyét is. Na nem mintha ez oly könnyen ment volna a már ecsetelt kellemetlen földrajzi pozíció miatt, de csakhamar felvett valaki a szomszédos Ploermelig, ahol tartott nekem egy kis autós városbemutatást, majd bretonul köszönhettem el tőle: Kenavo (viszontlátásra). Azonban a napocska mosolygósan sütött le reám, s hamar folytathattam is utam egy sebész úrnak köszönhetően, aki St.Malo-ba igyekezett egy esküvőre, így odáig együtt mentünk. Az 56 éves agglegény épp egy héttel a nagy kalandja előtt vett fel, hisz következő pénteken tervezte indulását Santiago de Compostaleba, a Szt. Jakab zarándokúton – most kapaszkodjatok meg: két hónap alatt gyalogszerrel kívánja teljesíteni Bretagne és ÉNy-Spanyolország közti távot. S ha jó formában marad, akkor egy-két éven belül még nagyobb projektbe vág fejszét – az is gyalog lesz, de az már egy évig fog tartani, de a desztinációi egyelőre még nem tisztázottak egészében. Szóval ilyen érdekes emberkékkel szoktam én utazgatni. A jó hangulatú út aztán a st. malo-i városfal mellett ért véget. A megérkezés örömére bevágtam gyorsan egy crepes-et, hisz ki az ki eljön Bretagne-ba, és nem kóstolja meg a helyi gasztronómiai nevezetességet (parasztosan: palacsintát). Aztán letelepedtem a tengerparton található Nemzeti Erőd mellé elfogyasztani ebédem (ez egyébként dagálykor sziget, ilyenkor viszont át lehet gyalogolni, hisz a tenger csak északi oldalát nyaldossa), s nézni a lüke angolokat, akik még ily hűvösben is bemennek a tengerbe, mikor már nekem se akaródzik – s ez azért már jelent valamit. Jó az is igaz, hogy ekkor érkeztem el egyhetes utazásom mélypontjához. Iszonyú fáradtságot éreztem testileg-lelkileg egyaránt, nem is csoda ennyi élmény és ennyi mászkálás feldolgozása nem könnyű, főleg ha nem alszik rendesen az ember. S így az ötödik nap már hátizsákom is iszonyú nehéz tudott lenni. Persze azért lenyűgözött, amit láttam, hisz az 1944-ben porrá bombázott, de aztán eredeti formájában újjáépített intra-muros, azaz városfallal körbevett, lényegében egy szigeten fekvő kompakt település látványa valóban lenyűgöző, nem is beszélve a körülötte hullámzó tengerről, s az abban mindenfelé elszórva található sziklaszigetekről, no meg a híres strandjáról, de valahogy ezt most nem tudtam annyira élvezni. De azért küzdöttem rendesen, s nemcsak a városfalat jártam körbe, hanem benn is bolyongtam egy keveset, majd elindultam St.Servan-sur-Mer-be, mely lényegében az 50 ezres St.Malo elővárosa, szintén hatalmas öblök veszik körbe, s a két öböl közti félsziget valami fenséges látványt nyújt egyfelől a zárt város, másfelől a Rance túlpartján lévő Dinard felé. Van- e, ki ne ismerné a Rance folyót, hisz az egyik leghíresebb francia vízfolyás? Fekete pontot máris elkönyvelheti. Na jó gyengébbek kedvéért gyors iparföldrajz-órát tartok: ugye ez az, melyen megépült az első árapály-erőmű, mely ma St-Malo és Dinard között hídként is szolgál, de a híd alatt a vízszintingadozás energiáját próbálja hasznosítani, igaz csekély hatékonysággal – ezért nem is terjedt el igazán. Hát ide igyekeztem én a Corniche d’Aleth sziklás sétányán és a bombázások nyomát máig viselő katonai erődjén keresztül, ahonnan a korábban említett csodás panoráma nyílt előbb észak, majd nyugat, s végül dél felé. Itt láttam meg a Solidor torony takarásából előbukkanó kilométeres erőművet. De mikor – Besenyő István szavaival élve – megláttam, hogy előttem áll „a öböl” már kicsit elegem lett, hisz a harmadik öbölt körbejárni nem kellemes élmény nagyzsákkal, hát még akkor , amikor elvétettem kissé az utat, s azt mondta egy arc, hogy még 8 km. Így végülis autóval jutottam el ide, egy rendőriskola menzáján dolgozó néninek hála, aki még két ajándék pudingos sütit is adott útravalóul, mikor Dinard mellett búcsút vettünk egymástól. Ám itt aztán megint olyan helyre kerültem, ahol senki nem járt, így lesétáltam a szintén kihalt 2x2 sávos autóút mellé, hátha valaki padlófékkel leáll nekem. És lőn, mikor már majdnem elértem egy körforgalmat, egy fura fickó kis kutyájával felvett, hogy elvisz egy darabon. Nehezen találtunk közös hangot, így nem igen beszélgettünk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem is tudom, hol vagyunk, egyre kisebb utakra tértünk le, s a palinak tényleg elég bizarr arca volt. A térkép ugyan előttem volt, de az már nem is jelezte ezeket az utakat. De miért kéne megijedni, biztos tud egy rövidebb utat...Ebben bízva nézegettem tovább a térképet, mikor megbök balról, hogy fordítsam arcom jobbra. Most értettem meg, hogy miért jöttünk erre. A Smaragd-part látványa tárult elém egy szép kastéllyal, és egy apály révén épp száraz öböllel. Aztán a fickó még akart mutatni valamit, s megint újabb kis útra tértünk le, majd egy házikó mellett le is álltunk. Itt aztán a Frenaye öböl látványa a lenyugvó nap sugarai által megvilágított fogadott. S bár itt elvileg el kellett volna már búcsúznunk, mégsem tette, hanem elvitt a 8 km-re fekvő Cap Fréhel-hez, ahova naplementét nézni mentem, s csak ott vettünk búcsút, bár kutyája inkább velem maradt volna. Hát a Belle Ile-en látott abráziós partok látványát nehéz űberelni, de azért Észak-Bretagne legfestőibb pontján 70 méteres, zöld réttel borított vörös gránitsziklák tetejéről nézni egy igazi tengeri naplementét – na azért ez sem mindennapi élmény. Hisz itt csak egy világítótorony van, meg az a néhány sirály, akik néhány sziklát már fehérre meszeltek guánójukkal. S alant a szörnyű mélységben vagdalkoznak a hullámok lassan, de határozottan pusztítva a mégoly ellenálló gránitot a tengerbe nyúló földnyelv mindkét oldalán. Aztán eljött az éj, s a világítótorony kissé láger-hangulatot ébresztő pásztázó fénycsóvájának kíséretében indultam, hogy a védett területen sátramnak szélvédett helyet keresek. De mivel itt tilos sátrazni, ezért csak a gyalogút jöhetett szóba, ahol végre találtam is egy, két és félméteres kiszélesedést, így nem háborgattam a helyi flórát sem, s a káposzta is megmaradt. Ellenben éjszakám megint darabos volt, hisz azért mentem a félsziget keleti felére, hogy a napfelkeltét is élő egyenes adásban nézhessem a sátorból fejem kidugva, de mivel az időpontját nem tudtam, így csak harmadszori próbálkozásra, de végül pontosan találtam el – s elérzékenyültem a látványon. Aztán viszont még visszaszenderegtem, hisz nem volt oly sürgős korán elindulnom, a látótávolságon belül, a szomszédos félsziget végében terpeszkedő erődhöz.

Az óceáni klíma keservei

Vasárnap anyák napja volt, no meg az EU-alkotmányról szóló népszavazás napja, de nekem másról lesz emlékezetes. Reggel nyolckor kezdtem hallgatni, hogy a sátor tetején kopog az eső – no nem egy jó hír, de hát csak nem lesz komoly. Hát ez nem jött be. Mindenesetre 10 körül elindultam a Latte erőd irányába, mely egy gránit-félszigeten nyújtózott, ami jó 4-5 km-re volt tőlem. Mire az ösvény végén elértem az erődítményt már tocsogtam a vízben, nadrágom is csuromvíz volt. Viszont ez volt az első utam, ahova csak egy cipőt vittem magammal, s szandálban nem kellett volna kellemes, így maradtam a vízben. Elérve az erődöt befizettem a nagy belépőt, hogy megcsodáljam az egyik legszebb breton panorámát – persze esőfüggöny mögött. S mivel az erődben szinte sehova nem lehetett bemenni, így 20 perc után Gargantua ujjának irányában távoztam is (ez egyébként egy 3 méteres menhir neve), hogy megpróbáljak valakit szánalomra bírni, hogy mihamarabb felvegyen. Végülis egy geográfus gyerek és Edith barátnője döntött úgy, hogy elvisz, s mivel egy utunk volt, egész Dinanig elszállít. Hát ez igen jólesett, hisz addig is legalább fedett helyen vagyok, s hátha ott már nem esik. Útközben persze beszélgettünk egy nagyot, kiderült, hogy a szélerőművekkel foglalkozik Rennes-ben, s alig fél éve jöttek fel Bretagne-ba Montpellierből, még ők is csak ismerkednek a térséggel, de nekik is bejön, a klíma kivétel. Hja kérem, ez nem Mediterráneum, szokni kell. Dinanba megérkezve rövid időre elment az eső, így gondoltam, megkockáztatok egy nadrágcserét meg a szandált. Aztán táskám deponáltam, szokás szerint a templomban, s elindultam a Rance partjára, a hegyre épült városból aláereszkedve a kikötőbe, melyet egy csodás viadukt koronázott. Hajókázásra ilyen időben nem vágytam, pedig állítólag itt csodajó, inkább kisebb parti séta után visszaindultam egy csodás utcán a felsővárosba, utamat mindenfelé 16-17. századi kolombázsos házak szegélyezték. De ilyenből a városfalon belül is volt bőven, meg is csodáltam őket, majd felszaladtam az óratoronyba, hogy felülről is ránézzek a minden bizonnyal legszebb bretagne-i városra, majd még elszaladtam a kastélyig, de ekkor már újra cseperegni kezdett. Így igyekeztem, hogy mihamarabb eltávozzak a 20 ezres kisvárosból vigyázva, hogy szandálom és nadrágom száraz maradjon. Mikor átértem a viadukton már veszettül esett, de egy közeli, útmenti, pöttömnyi benzinkút árnyékába bújva megmenekültem. Igaz itt stoppolni nem volt könnyű, de aztán egy fura St.Malo-i házaspár felvett, s elvitt egész Combourg-ig, ahol a zuhéban kiraktak, hogy menjek kastélyt nézni. Mit volt mit tenni a főtéren vissza kellett öltöznöm, hogy legalább egy száraz nadrágom maradjon, így nem volt túl melegem a továbbiakban. A kisváros meglátogatása elég érdekesre sikerült. Gondoltam beülök egy pizzériába, volt is vagy három a közelben, de mind zárva volt, így végülis elhatároztam, hogy teszek egy kört a tó körül, hogy rálássak a kastélyra, majd továbbállok, ha kelet felé naposabb. Azonban a tó körüli séta kissé érdekesre sikerül. A kiépített ornitológiai ösvényen ugyanis háromszor sikerült eltévednem, illetve zsákutcába jutnom, ami ilyen körülmények között nem volt kellemes. Elég vicces lehettem esernyővel, esőkabátban, nagyhátizsákvédő esőköpenyben, ahogy a tóparti ösvényen andalogtam. Végülis egy órát sétáltam mire kiértem a főútra, ahol csakhamar egy Pajero fékezett mellettem, azzal, hogy elvisz egy darabon. Célállomásán, Bazages nevű faluban tettünk egy kis autós falunézést, megmutatta nekem a fő látványosságokat, majd elbúcsúztunk. Ekkor még inkább rákezdett az eső, s elég reménytelen helyen voltam, még vagy 30 km-re Fougeres-től, célállomásomtól. Aztán csak megállt egy autó, benne egy úrral és két kislányával. Míg mi a fickóval kitárgyaltuk, hogy ő miért utasította el az EU-alkotmányt aznap, a két kislány egész úton incselkedett velünk, apjuk a végén már nagyon kiakadt rajtuk, én meg tűrtem, hisz egy stoppos mindent elvisel. Végülis rendes volt a fickó, egész a kempingig elvitt, ahol az esőben rekordot döntöttem a sátorállítás átlagsebességét tekintve, majd elindultam be a városba, hogy kicsit szétnézzek. Aznap épp oldtimer rallye volt, így a város tele volt 50-80 éves autókkal, tele életemben sose látott márkákkal. Fougeres-ben van egyébként Európa legnagyobb középkori vára, két hektár alapterületű, de az esőfüggöny mögül alig láttam belőle valamit, így inkább beültem kajálni, egy nagy breton búcsúvacsorára – galette (feketebúzából készült palacsintatésztán sonka, tojás, sajt vagy amit akartok), calvados-os almás crepes (azaz olyan palacsinta, amit almapálinkával locsoltak le, majd meggyújtva tálalták), s mellé a már szokott almabor, a cidre. Ebéd után aztán egy kissé kapatos fickóval beszélgettünk jó fél-háromnegyedórát az időközben mint kiderült a franciák által elutasított EU-alkotmányról, az európaiságról, a francia antiliberalizmusról, a bretagne-i szocialistákról és nicaraguai élményeiről. Hisz nem volt kedvem kimenni az esőbe, meg azért kicsit szeretettem volna látni a kivilágított várfalat Szerencsémre akkorra elmentek a fellegek egy kis időre, így körbejárhattam a fényben pompázó tornyokat, majd hazaindultam, hogy utolsó bretagne-i éjszakám eltöltsem.
Utolsó bretagne-i napom a várak jegyében telt, hisz előbb megnéztem még egyszer a fougeres-i várat, majd átstoppoltam álmaim bretagne-i várához, Vitrébe. Mikor láttam erről egy képet, első látásra beleszeretetem , így gondoltam, ez lesz a hepiend a túra végén. De előbb még Fougeres-ben tettem egy nagy túrát, táskám szokás szerint a templomban hagyva szaladtam le a hegyről a középkori negyedbe, majd a kastélykör (előző esti cimborám lebeszélt, hogy bemenjek, aszonta nincs benn semmi, azért kár kifizetni a borsos belépőt), a hegyre felmászó függőkert, s máris irány a várossszéle, ahonnan negyed órás várakozás után Vitréig visz utam hála egy úrnak, aki egészen a vár tövében rak ki. Öt perccel az ebéd előtti zárás előtt érek oda, így viszont ingyen végigszaladok a múzeumon is, kár is lett volna érte fizetni, majd a városházát magába foglaló udvarban sétálgatok. Aztán irány a város, természetesen telve kolombázsos házakkal, varázslatos egy hely. Aztán körbejárom a környékbeli hegyeket, hogy minden oldalról megnézzem a várfalakat, tornyokat, s miután éhségem csillapítására bevágok egy amerikent, indulhatok is tovább jóllakva az élménnyel is?

Búcsú: Bretonföld fővárosa – jegymizéria a kolombázs-paradicsomban
Hisz elérkezett az utolsó program, a búcsú a bretonoktól, melyet a 300 ezres főváros megtekintése jelentett. Ehhez Vitréből egy igen-szavazó építésszel jutottam be, aki a villamossági rendszereket és a díszkivilágítást tervezi a kórházak, iskolák felújítása során, s ezügyben jön most Vitréből is. Egész a breton parlamentig visz, ahova sajnos most nincs látogatás, pedig állítólag a legszebb rennes-i épület. Kár. Táskám deponálom egy templomban, majd teszek egy nagy kört az óvárosban. Nem hittem benne, hogy ez lesz a hepiend, de mikor megláttam azt a rengeteg színes kolombázst, amilyeneket talán még sehol se láttam, már láttam, hogy jól alakul a breton búcsú. Bármerre mentem, mindenhol fakeretes házak sorakoztak. Egy megszállottnak ez valódi paradicsom volt. Azaz nekem. A hatalmas klasszicista katedrális is lenyűgöző volt, de ekkor már a jegyvásárlás lázában égtem. S eljutva a FNAC-ba kiderült, hogy van még 3 jegy 40 euroért. De míg megeresztetetm egy telefont elkapkodták, így csökkent az esély, de talán még a Virgin Megastore-ban. Rohanok át a városon, de odaérve konstatálnom kell, hogy nem működik a számítógép. Elmegyek a táskámért, de mikor visszatérek akkor sem. Így hát bevásárlok az útra, megnézem még a csodaszép Thabor-park rózsakertjét, majd egy utolsó próbálkozást téve vissza a Virginbe. De egy óra se volt elég, hogy életet leheljenek a gépbe.
De most már tényleg ideje indulni, így buszra pattanok, hogy a breton főváros peremére jussak, ahol még egy utolsó kísérletet teszek, hogy jegyet szerezzek a derbire – bár már alig bízom benne. A biztonsági őr próbál eltántorítani, hogy menjek a másik Carrefour-ba, ami a város túlfelén van, ott van jegyárusítás, de én gondoltam megkérdezek valaki okosabbat, s lőn mégiscsak van itt kassza. S láss csodát, jegyek minden árban vannak még dögivel. Így hát mint jó jegyüzérhez illik, egyből be is vásárolok, s a négy jeggyel kezemben örömittasan nyalok el egy fagylaltot, majd bevágok egy pizzát. Az álom teljesült, most már csak el kell jutni Metz-be, s mi az nekem, hisz még közel 25 órám van a meccsig. No ezt az időperiódust nem így képzeltem. Ez csak két szóval jellemezhető: hihetetlen történet! Méghozzá a javából!

A remény hal meg utoljára – balladai homály
Örömömben repestem (hepiend?), s ebbéli elfoglaltságomnak hála csak 2 km megtétele után szembesültem vele, hogy rossz úton indultam el. S amikor az ember lábában már több mint 150 km van egy hét után, a ki-tudja-hány-kilós zsák már iszonyú nehéz tud lenni. S az időveszteségre is figyelni kell. Úgyhogy vissza. Aztán végre a jó útra térek, de valahogy ma nem akar ez összejönni. A forgalmat elterelték, s erről csak újabb kilométeres felesleges kitérő után bizonyosodok meg. Aztán végre leparkolok, de elég rossza a hely, s senki nem áll meg. Esek már a kétség vermébe, mikor egy jó ha 20 éves surmó leáll, hogy elvisz. Na ez az, végre. Elvisz, de csak alig 10 km-t. S végig magáz, ami egy kicsit bizarr, még sose volt ilyen fiatal sofőröm. Szóval kirak a lehajtónál. Itt aztán elvagyok egy ideig, de teljesen reménytelenül lóbálom papírom, ember nem jár erre. Negyed óra múlva már úton is vagyok, hogy megint 4 km-rel megfejeljem aznapi penzumom, elérve a következő felhajtót, ami kissé nagyobb útnak tűnik. Az utolsó félkilométerre egy hölgy felvesz, de aztán a szürkületben rá kell döbbennem, hogy ez se forgalmasabb hely. Itt a világvége. Ha itt kell aludnom, nagyon kevés esélyem lesz időben Metzbe érni – bár még megoldható, de nagyon necces. Így hát elhatározom, hogy egy nagyobb kerülővel megpróbálok reggelig eljutni a következő felhajtóig, azaz az általam már jól ismert Vitrébe visszamenni, de nem a kivilágított várkastély miatt, majd onnan egy jó kis éjszakai túrával eljutni a pályáig. De hát már tíz óra felé járunk, még oda se lesz könnyű eljutni. Már nincs sok remény, s iszonyú fáradtság vett rajtam erőt – aludni is kéne, de még nem lehet, s ki tudja majd mikor. Még egy autó feltűnik, neki még meglóbálom Laval-táblám, aztán irány a másik irány – ekkor már a járdaszigeten álltam, hogy mindkét útfelet sasolhassam. De már letörtem, mint a bili füle.
Álom és netovábbja
Nem akartam hinni a szememnek, de ez az autó tényleg megállt. S nem is akármilyen volt, hisz egy Golf Cabrio. Sofőrünk azt mondta, elvisz Lavalig, üljek be. Egy fél perc múlva azonban kiderül, hogy nemcsak a 60 km-re fekvő városkába, hanem egész Versailles-ig megy. Mit is mondhatnék. Jó, mondhatjátok, mindig ez van, hihetetlen, mekkora mázlista ez a pacák. S valóban, angyalok kísérik lépteim, s nem veszem el soha – a pislákoló gyertyafény újra fellángol és csodás örömre gyújtja egész bensőm. Mikor megáll egy autó, mindig adrenalin-nyomulásom lesz, főleg az ilyen lehetetlen helyzetekben. S mindig sokkal jobb lesz, mint amit remélhetnék.
De ez még csak a kezdet. Merthogy Christian eligazítja golfkészletét, hogy táskám beférjen, hisz leugrott a hétvégére apjához Bretagne-ba golfozni egy csöppet. Neki nincs családja, egy igazi playboy lehet, nemrég adta el Porsche-át, de ez a Golf Cabrio se rossz, kár hogy már túl késő van és hideg a nyitott tetejű közlekedéshez. Az út három óra a Napkirály kastélyájáig, mivel nem fizetünk autópályáért, inkább megyünk a főúton. Mit megyünk, száguldunk – le is kapcsol a yard, illetve úgy éjfél körül egy hatalmasat mosolygunk a kamerába, melyre az éjszakát bevilágító vaku hívja fel a figyelmünket. 3 fekete pont a kisfüzetbe. Egy kicsit lehangolódunk, de azért folytatjuk jó kis beszélgetésünk a világpolitikai helyzetről, a népszavazás kiértékeléséről (ő igen-párti, sőt Sarkozy-t is csípi), a golfról (sok szép golfos szakkifejezéssel megismerkedhettem), karakorumi utazásról, s ki tudja még miről. Hajnali egykor aztán beérünk Versailles-ba, ahol megmutatja nekem a kivilágított kastélyt, majd jöhet a könnyes búcsú. De nem, felajánlja, hogy aludhatok nála, hisz a kastélykert úgyis zárva. Természetesen belegyezésemet adom, mit is tehetnék. Bérelt házikója a kastélyparktól jó ha 100 méterre fekszik, attól csak a Trianon luxushotel választja el (300 euró egy éj – csábított is). Saját szobát kapok, meg kulcsot, hogy reggel még mielőtt ő felkel, tegyek egy sétát a parkban, majd utána bevisz Párizsba. Egy gyógyító zuhany után csicsikálok 6 órát, majd nehezen de felkelek, hogy mint minden normális versailles-i polgár dzsoggingoljak egyet a francia kertépítészet csúcsának számító, a napkirály által sajátfejűleg megálmodott parkban. Természetesen első utam a Trianon palotákhoz vezet, hisz a napot jó egy kis köpködéssel kezdeni. A palota előtt megállva fennhangon eléneklem a magyar himnuszt, majd szemükbe mondom, hogy Nem, nem, soha! De ahogy 85 éve, úgy most sem érkezett pozitív válasz felvetett indítványomra – pedig látható, hogy megpróbáltam – megyek is tovább a Nagy Trianon palota kolonnádjai között, majd a kert közepén elterülő kereszt alakú csodás Nagy Csatorna partján a kastély közelébe jutok. Itt már fizetni kéne, de negyedórám van már csak, így egy nagy körrel inkább megkerülöm azt, hogy megnézzem XIV. Lajos lovas-szobrát és az elülső homlokzatot. Egy japánról még készítek egy gyors bérfényképet, majd rohanok haza, hisz már késésben vagyok. Christian már vár, s indulunk is Párizsba, hisz ő a belvárosban dolgozik pénzügyi tanácsadókét - így elegáns öltönybe bújt sofőröm mellett kissé érdekesen nézik ki. Hisz az úton mindenki láthat minket, mert a jó időre való tekintettel leeresztett tetővel indulunk a fővárosba. Ha valamit ajánlhatok jövőbeli megvalósításra, akkor ezt a receptet mindenféleképpen próbáljátok ki: végy egy elegáns sofőrt, egy cabrio-t, napos, szép időt, indulj el a Versailles-i kastélytól 10 óra körül, mikor már elillant a dugó a város felé, menj végig a Szajna parton a Szabadság-szobortól a Lyoni pályaudvarig – érintve ugye a Szajna-part minden nevezetességét Eiffelestül, Louvre-ustul, Concorde-ostul, Cité-stül. Megígérhetem, szép élményben lesz részetek. Nekem nagyon bejött. Tegnap este 9.30-kor eszembe se jutott volna ilyesféle, most meg íme itt vagyok. Ahogy Humprey Bogart mondta hajdanán: „This is the beginning of a big friendship”, azóta is megmaradt a kapcsolat, hála a XXI. század kommunikációs vívmányainak, az internetnek és a mobiltelefóniának.
Csak így tovább
A Lyoni pályaudvarról aztán gyorsan HÉV-vel kiugrom a Nancy felé vezető úthoz, hogy mihamarabb megérkezzek polák barátaimhoz. Már a harmadik próbát teszem Párizs kelet felé való elhagyására, remélem ez most könnyebb lesz, mint előző kettő, de ez nem autópálya, csak 2x2 sávos gyorsforgalmi, ami szintén nem egy leányálom – feljutni rá. Aztán negyed óra után egy úr felvesz, arrébb visz jó tíz kilométerrel, de ez a felhajtó se forgalmasabb az előzőnél. Aztán mégis jön egy tuningolt, sportkormányos suhanc, aki újabb tucatnyi kilométerre elvisz, ahol végre már lecsökken a sávok száma, így az út mellett stoppolhatok – noha elég nagy sebességgel jönnek, s szinte csak kamionok – hisz ez a legrövidebb ingyenes út Párizsba, s a világ minden kamionosa ezt használja, ha kelet felől érkezik a francia metropoliszba. S ugye a kamion nem szívesen veszi fel a magamfajtát. Aztán egy padlófékcsikorgás után, egy mégis. Ráadásul olasz rendszámmal – ez újabb meglepetés. Bon giorno! De Giovanni nem beszél franciául, az én olaszom meg hamar kimerül, így angolul társalgunk, no meg kézzel lábbal. Jó három órát, hisz ő meg Milánóba tart, Nancy-n keresztül, így már vele maradok, annak ellenére, hogy útközben 45 perces pihenőt is kell tartanunk – de végre ehetek is egy keveset, hisz erre még aznap nem volt időm. Megtudom tőle a hét két igazán izgalmas sporteseményének, a BL-döntőnek és a Forma-1-nek az eredményeit – hisz egy olasz számára a Milan és a Scuderia Ferrari mindenekelőtt, bár ezek nem róluk szóltak. Meg elbeszélgetünk a szép zöld búzatáblákról, a kijevi stoppos ukrán lányokról, egy jövőbeli lengyelországi közös utazásról, mire meg is érkezünk alig két hete nem látott Nancy-mba. Hazavillamosozok, elmesélem Kasianak a hihetetlen történeteim, majd a fiúk is megjönnek, s rövid készülődés után már indulunk is Metz irányába. Pawel Lucassal, én meg Michallal egy párban próbálunk eljutni a 60 km-re fekvő stadionhoz. Egy Twingo hamar megáll, de négyen nem férünk be, így ők mennek, mi meg húszperces várakozás után két idős nővel, s egy véres arcú kislánnyal jutunk el a lotharingiai fővárosba. Megpróbálunk bejutni a magyar táborhoz de nem sikerül, így mehetünk a francia táborba, a kapu mögötti szektorba. Útközben üdvözlöm Király Gabit meg Gera Zolit – egyiken sem látok valami nagy elszántságot, inkább ijedtséget. Nem tudom mitől félnek, hisz ezek a franciák se olyan jók, bár mint utóbb kiderült, most már értem betojiságuk okát (egyébként a magyar csapatból rajtuk kívül csak Vincze Ottót ismertem meg, a többieket azt se tudtam kik, s hát a névsor is elég szedett-vedett volt. De amit a pályán műveltek…
Égéstermék
Sajnos végig kellett néznem azt a borzalmat, melyet az oly sokak által nagyra tartott Lothar mester tanítványai hoztak össze, örüljön ki nem látta. Én sose voltam Matthaus-párti, de ezután a meccs után, aztán pláne nem. Láttam már néhány gyenge magyar csapatot, de ilyet még talán sose, mint az első félidőben. Egyetlen magyar focistának se volt szemernyi elképzelése se mit tegyen a labdával, támadásunk egyáltalán nem volt, a védekezésről meg inkább ne is beszéljünk (Király kirúgásai meg, na ne,....), Charlie Chaplint megszégyenítő burleszk volt, főleg a két gól előtti jelenet - röhögött a stadion. S ráadásul még brutálisak is voltunk, szegény szélsőket folyton lerúgtuk, ha ez komolyabb meccs, röpködhettek volna a pirosak is).
Mivel a francia szektorban ülve eléggé kivehető volt, hogy magyar vagyok, hisz ez már a himnusz éneklésénél kiderült a meccs előtt, égett az arcom rendesen, hogy ezek az én honfitársaim (a szánakozó pillantások ilyenkor nagyon lehangolják az embert). Pedig a franciák semmit nem nyújtottak, strandon nagyobb iramban fociznak, de ez nem az ő hibájuk volt elsősorban. Még egy edzésnek se voltunk jók a számukra - annak ellenére, hogy szerintem most ők se valami jók, ég és föld volt a különbség. De a második félidőben is csak annyi volt a különbség, hogy néhány Bodnár-féle játékos küzdött egy nagyot, így már úgy tűnt nincs is olyan nagy különbség, de hát a franciák ekkor már a zuhany alatt voltak (nekik már le volt tudva a meccs), csak egy két beálló csere hajtott egy kicsit - össze is zavarták rendesen a védelmet. Szóval Matthaus másfél év alatt semmit nem csinált, nincs védelem, nincs taktika, támadójátékunk Kiprich-Kovács Kálmán óta nincs (na nem mintha az nagy páros lett volna, de már visszasírjuk).
Az iszonyú unalmas mérkőzést csak a jó húszezres stadiont körbefutó hullámzás tudta kissé feldobni, no meg az a gyűlölethullám, mely a franciák mesterét, Domenech-et érte, aki a csapatból kihagyta a helyiek kedvencét, egykori játékosát Robert Pires-t marketing-konfliktusok miatt (egy sajtótájékoztatón Arsenal-mezben jelent meg a gallkakasos kék helyett), így minden egyes kispadról való felállását óriási füttykoncert és a torgyáni kopirájt: „Raymond Domenech mongyon le” fogadta (én is hasonlóan kiáltoztam, csak a Lothar kapitány volt a címzett.
Ráadásul mindhárom gól a túloldali kapuba esett (kukker meg nem volt nálam )
A finis
Na de aztán végre vége lett a rémálomnak, s mehettünk haza, ami nem volt még egyszerű teljesítmény. Lucas és Pawel az idefelé elhozó Twingo, a biztos fuvar mellé táborozott le, mi pedig az autópálya-felhajtóhoz mentünk – de senki nem akart felvenni. Aztán egy öreg bácsi elsétálva mellettem, felajánlotta, hogy elvisz, bár mikor mondtam, hogy ketten lennénk elbizonytalanodott, de mikor kiderült, hogy magyar és polák, már nem volt gond. Végülis Lucasék előtt értünk haza.
Reggel aztán irány Lyon, hisz még a befejező etap hátra volt. Nem sokat aludtam, hisz Michal félnyolckor indult munkába, így én is ekkor vágtam neki az útnak. Egy ex-szerb ex-stoppos elvitt szokott touli benzinkutamhoz, olyannyi szenvedésem helyére. Most se ment egyszerűen, hisz egy órát küzdöttem, mire egy pikardiai parasztbácsi felvett, hogy egy jó 30 km-t elvigyen. Nem mondanám hogy kisgazda, hisz 200 hektár, 150 ló és póniló boldog tulajdonosa, s most vett egy hiperszuper finn intelligens traktort is, melyet ugyan néha még összezavar, de már barátkoznak. Ajándékba nekem adott egy 34 éves Franciaország-térképet is. A mirecourt-i peázsnál aztán kirakott, innen Serge barátommal utaztam egy jó harmincat, akivel hamar összebarátkoztunk , hisz szintén ex-stoppos (ő Amerikában is nagyot alkotott e téren – NY-Miami-New Orleans-Chicago-Montreal-Quebec-NY útvonalon), kaptam egy tollat ajándékba a telefonszámával, s megígérte, hogy segít a lyoni kiköltözésemben is. Így a közeli viszontlátás reményében vettünk búcsút egymástól, a langres-i benzinkútnál. Itt megint kis várakozás következett, de aztán már egy sikeres fuvarral bejutottam Lyonba, letudva a hátralévő 250 km-t egy háromgyermekes annonay-i családapával. S újra itthon voltam.
És ez mind így történt ahogy leírtam, aki nem hiszi, járjon utána!
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina