Varázslatos Mont St. Michel

Franciaország Mont St. Michel

Ott-tartózkodás ideje: 2005. szept. 24.  - 2005. szept. 25. (1 nap)

0 hozzászólás I 4 136 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. márc. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar gyurry Beszámolója

Cimkék: MontStMichel  stoppolás  világörökség 

Péntek reggel Michal időben megérkezett hozzám Metzbe, természetesen stoppal, mint jó tanítvány – s ez az út volt számára a mestervizsga, s nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy igen jól bizonyított a kis polák. Szóval épp időben megérkezett, bedobtunk néhány csokis brióst, s már indultunk is busszal a szokásos st. privasi benzinkúthoz, hogy elkezdődjön a nagy hepiend-túra, az utolsó nagy álom megvalósulása.
Nem volt nagy forgalom a kútnál, így elvoltunk egy ideig. Michal táblával, én meg a kommunikációs módszerrel próbálkoztam. Találtam egy magyar kamionost, akivel jót beszélgettem, egészen megfeledkezve miért is vagyok ott, mikor Michal lélekszakadva jön, hogy talált valakit. Mint kiderült, egy hölgy vett fel minket – aki Varsóban született, de 2 évesen emigrált, s azóta Thionville-ben él. Nagyon jól elcseverésztünk, elmesélte, hogy az utóbbi néhány évben kezdte fellelni polák gyökereit, s egyre gyakrabban jár haza. De aztán megérkeztünk Reims mellé, s nekünk váltani kellett. Eddig igen jól haladtunk, hisz már az út negyedén túl voltunk, s még nem is harangoztak. Ekkor nem gondoltuk volna, hogy aztán egy rémálom következik. Bár Michal-lal ez volt a negyedik közös utunk, s mindahányszor beleszaladtunk valami nagy cumiba. Kivételesen megint találtam egy magyar, marosvásárhelyi kamionsofőrt, aki meghívott egy kapuccsínóra, s diskuráltunk egy jót – miközben Michal valahol kint próbálkozott, én jól éreztem magam. Na lényeg a lényeg, jó másfél órát szenvedtünk, mire végre Michal talált egy belga párt a közeli Kortrijkból, akikkel eljutottunk St.Quentinig. Itt nem akartam hinni a szememnek, mikor az eltöltött ebéd után Michal rögvest talált egy újabb autót. Igaz, a gyerek azt mondta, hogy nem túl messzire visz el, de abban az irányban megy, úgyhogy végül is meghoztam a döntést: megyünk! Rossz döntés volt. Öt kilométeren belül rájöttem. A gyerek úgy látszik kevéssé ismeri Franciaország geográfiáját, s erre mi faragtunk rá. Mit volt mit tenni, kirakattam magunkat a két autópálya kereszteződésében. Nem először voltam ilyen helyzetben, de remélem utoljára. De Michal nem vállalta be, így inkább úgy döntöttünk, hogy legyaloglunk a st.quentin-i peázshoz, hisz az alig 2 km-re volt onnan. Na de hogy? Cukorrépaföldeken kellett átgázolni, négyszer másztunk kerítést, legalább egy kilométert mentünk a 20 centis tarlón, mire aztán elértük a peázst, ahol viszont két rendőr igazoltatta az autósokat folyamatosan. Velünk ugyan nem foglalkoztak, de ezzel nem voltak egyedül, hisz a sofőrök se méltattak minket egy kedves mosolyra sem – nem mintha azzal jobban haladtunk volna, na de mégis, csak a hangulat kedvéért. Aztán Michal a parkolóban szóba elegyedett egy családdal, s sikeresen rábeszélt minket a hölgyre, aki épp gyerekcserét hajtott végre (szintén nem az első esetem, hogy a hétvégi láthatás okán az exférjjel a peázsnál találkoznak félúton). Na vele visszajutottunk a st.quentini kútig, de továbbra se haladtunk, újabb egy óra elment semmittevéssel. Azaz közel hat óra alatt kevesebb, mint száz kilométert haladtunk. Ennyit egy traktoros is megtenne. Ekkor mar elérhetetlennek látszott Szent Mihály hegye, pedig megmondták nekem románjaim, hogy először éjjel kell megnézni, de most mar veszett fejsze nyele volt, hisz ma este már reménytelen, szombat délután meg már vissza kell indulni, hogy vasárnap délután Nancyba érjünk az utolsó Cestemin-partyra. S ugye négyből négy autót talált Michal, én meg semmit nem tudtam produkálni. Ideje volt tehát nekikezdenem. Aki követte életem múlását az elmúlt egy év alatt, annak nem lehet meglepő, ami ezután következett. Abban a reményben, hogy legalább Amiens-ig eljutunk, mentem oda egy tours-i rendszámmal rendelkező úrhoz, aki szívesen elvitt minket. De nem Amiensig, nem is Rouen-ig, vagy Le Havre-ig, azaz az útba eső nagyvárosokig, hanem egyenesen Alsó-Normandia fővárosáig, Caenig juthattunk, minthogy a mar általam is jól ismert Bayeux-ben lakik: azaz az út jó negyven százalékát tehettük meg vele. Hányszor vesztettem el a reményt, estem letargiába ezalatt az egy év alatt hasonló esetekben, s minden alkalommal hasonlóan alakult a végjáték. Most se akartam hinni a szememnek. Az úr fogorvosi székeket ad el és installál, így a témának alapos szakértőjévé avanzsáltam az út alatt. Egy fogorvosi szék 30-50 ezer euró, egy egész rendelő felszerelése 120 ezer euró, a székeket 7 évente ajánlatos cserélni, aztán kissé feljavítva afrikai segélycsomagokba rakják a leselejtezett fotőjöket. Persze nem mind a 35 ezer francia fogorvos cserél hétévente, de aki trendi, az nem marad le, így bőven van munka. S mivel hatalmas a fogorvoshiány Franciaországban, várhatóan felgyorsítják a képzést, így lesz meló dögivel.
No így érkeztünk meg aztán Caen-hoz, ahol már benne jártunk az estében, már sötét volt rendesen, csepergett is egy kicsit – abszolút ideális lehetőség eljutni egy főútvonalaktól távoli 72 fős faluba. Így hát a rövid vacsora után egyből akadt is egy párizsi pár, akik nem is tétováztak, hogy egy darabon elvigyenek minket, még úgy is, hogy a fél autót át kellett pakolni. Aztán meg kipakolni az egészet, mert az asszonyka a slusszkulcsot berakta a csomagtartóba, s nem találtuk egy jó öt perc keresés után sem, pedig ekkor már minden cucc a benzinkút aszfaltján pihent. Na persze, hogy a kalaptartón volt egy kabát alatt…aztán nagy nehezen csak útra keltünk. Mivel ők egy st. maloi vitorlásversenyre igyekeztek, ahol kora reggel jelenésük lesz, így annak ellenére, hogy jól elszórakoztatottuk őket, mondták, hogy kiraknak egy kereszteződésnél, ahonnan már alig 15 km az apátság, mivel ők a főúton haladnának tovább – noha légvonalban a legrövidebb út mégiscsak arra visz. De hát amint letértünk a főútról, egy halvány gyertyafény, annyi nem sok, se volt az út közelében – kinek van szíve ilyen helyen kitenni a vándorokat. Ígyhát úgy döntöttek, hogy ők is romantikáznak egyet az apátság éjjeli fényárjánál. Igazából már 20 km-rel korábban megláthattuk a világ egyik csodáját, Mont Saint Michel apátságát, mely a sötét éjszakában ékszerdobozként fénylett előttünk - majd közelítve hozzá egyre hatalmasabban tárulkozott elénk - a Fehér hegy után - a második legnevezetesebb franciaországi magaslat. S a fölötte úszó fellegek is sejtelmes képet tártak elénk. Hát igen, a nagy teljesítményű reflektorok…
Megérkezvén a Csatorna partjára elbúcsúztunk újdonsült barátainktól, s elindultunk a sziget felé. Most ugye épp apály volt, vizes területeket nem sokat láttunk, viszont a nagy sár miatt nem akaródzott beljebb menni, meg amúgy is folyóhomokkal rémisztgettek, így nem kockáztattunk. Inkább egy kellemes sétát tettünk a 70 fős faluban a csendes utcákon, illetve gyújtottunk egy gyertyát Szent Mihály szobránál, majd elindultunk szálláshelyet keresni. Nem akartunk messze menni, hogy reggel szép látványban legyen részünk, így alig egy kilométert sétáltunk, ahol már nincs dagályveszély, de még elég közel van. Ilyentájt már nem oly kellemes sátorban aludni, igen ám, de a reggeli panoráma kárpótolt azért, hogy itta belvederen maradtunk. Reggel a birkanyáj ébresztett minket, hisz az ő legelőjüket bitoroltuk. De mily csodás is volt a látvány, mikor kidugtuk orrunkat a sátorból. Előbb még teljesen ködbe burkolózva láthattuk a szigetet, majd a köd kezdett felszállni, előbb alul tisztult ki, majd jó húsz perc alatt teljesen eltűnt a tejföl, s ott pompázott előttünk a Disneylandnek is sémát adó apátság szigete. Aztán átverekedtük magunkat a birkák kavalkádján, s száraz lábbal átmentünk a szigetre – no persze, ez nem nehéz, hiszen már több mint száz éve ebben egy kiépített út segít, így nem kell a veszélyes folyóhomokkal színesített sártengeren átevickélni, s topánkánk is fess maradhat.
Ebben az időben már igencsak hemzsegnek a látogatók, pedig egy héttel a Szt.Mihály ünnep előtt vagyunk még, mi lehet itt akkor, mikor a turisták mellett a zarándokok ezrei is feltűnnek. De nem habozhatunk ily filozófiai töprengésekkel, menjünk inkább fel az apátsághoz, hogy megcsodáljuk, mit cselekedtek ezek a kora középkori szerzetesek, amiért nemcsak a külcsín, de a belbecs is annyira csábító. Hát megnéztük. És lenyűgöződtünk. Ami a románban és a gótikusban szép és jellegzetes, no az mind megtalálható – egy nagyon csinos épületkolosszus épült ki a kemény gránitsziklán. A neve is csak annyi: a csoda. De nem mondanám költői túlzásnak, hisz megismervén a francia építészet színe-javát, elmondhatom, hogy a XI-XII. században kevés hasonlót tudtak alkotni. De a kilátásban semelyik másik nem veheti fel a versenyt ezzel, mi is csak ámultunk a tidal creek-ek által felszabdalt elapálytalanodott tengerfenék csupasz valóságán. Szóval szép volt, s jól éreztük magunkat. Aztán tettünk még egy nagy kört a városfalak tetején is, hogy kövessük a tengernívó változását. Hihetetlen, hogy néhány óra alatt milyen szintkülönbség-változás következhet be. Még napokat eltöltöttünk volna itt, hisz olyan jó csak nézni a tengert, mely szinte csendes, mintha nem történne semmi, de azért mindig jön, csak ezt nehéz érzékelni. Következhetett aztán a jól megérdemelt ebéd, ami mi is lehetett volna, mint stílusosan tengeri feketekagyló, mely maga is a tengerjárás haszonélvezője, a vízivilág megújulásának haszonélvezője. De mi is dukálna ehhez Bretagne és Normandia határán? Temészetesen almabor, a jó kis cidre.
Viszont lassan indulni kéne, ha időben haza akarunk jutni, s azért ugye mégiscsak 800 km van még hátra, s az autópályát sem könnyű elérni - főleg, ha a szokott formánkat hozzuk. Épp ezért lepődtem nagyon meg, hogy Michalnak az első autó, egy Mitsubishi Jeep le is állt. A tulaj egy 38 egyedet számláló kecskefarm boldog tulajdonosa volt, úgyhogy a kecske volt a fő témánk, no meg a sajtkészítési technikák. S a fickó nem olyan hétköznapi sajtokat csinált, hisz maga Mere Poulard, azaz a legnevezetesebb mont saint micheli étterem is tőle vásárol, 25 darabot hetente. Le is esett az állunk, miközben a visszapillantó tükörben még mindig az egyre kisebbé váló apátságot csodáltuk. Aztán egy étteremnél megálltunk, mert oda is vittünk sajtot, majd egy jó negyedórás pauza után értünk be végre Avranches-ba, mely már az autópálya mellett volt. Azonban előző éjjel láttunk itt egy kivilágított várat, gondoltuk, megnézzük, ha már itt vagyunk, de aztán bárkit kérdeztünk, mindenki azt mondta, hogy itt nincs semmilyen vár. Hát aztán egy kisebb séta után végülis rátaláltunk egy várfalnak látszó objektumra, de nevezzük inkább csak támfalnak. Még egy utolsó szempillantást vetettünk újra a mesebeli apátság épületére, majd hosszú gyalogtúrára indultunk, mivel az autópályán épp dolgoztak, így esélyünk se volt oda feljutni. és aztán még sokáig nem, s csak vártunk, aludtunk, kínlódtunk, mire Michal újra talált valakit, akivel St.Lo felé repülhettünk végre, ahol ő konyha-tanárként dolgozik egy szakiskolában. Nemrég két magyar diák is volt náluk. Ő meg sokat vesz részt gasztronómiai versenyeken, hol Szöulban, hol Japánban, hol idehaza - hát szép az élet teli hassal. Aztán Villedieu-nél végre elértük az első benzinkutat, ahol elbúcsúztunk, gondolván, hogy már innen sínen vagyunk. De az valószínűleg csak egy vicinális lehetett, mert forgalom se nagyon volt, ha mégis az se arra ment, amerre mi. Már megint több mint egy órát szenvedtünk, s már teljesen feladtuk a reményt. Hát, legfeljebb itt alszunk, s majd a vasárnap reggeli csúcsforgalommal arrébb jutottunk. Mert ma már nem valószínű. Persze mutogattuk mi mindenkinek a táblánkat, de mindhiába. Például még egy tucatnyi személyautót szállító litván kamionosnak is felmutatuk. Ő mondjuk, legalább szóba is állt velünk. De a közös nyelvet nehezen találtuk. Én nem beszélek se németül, se litvánul, ő meg a franciában, angolban, magyarban számít kezdőnek. De szerencsére volt nálam egy polák, akivel megértették egymást - hiába a polák az világnyelv. No de kamionnal úgyse megyünk, kettőt nem vesznek fel soha. Soha? Dehogynem! Litván barátunkat kevésbé érdeklik a szabályok, s legalább neki is lesz társaság. Ráadásul ő Calais-ba ment, így jó 200 km-t mentünk együtt, túljutva a nagy normand városokon, nagyon jó hangulatban. Mivel csak egy ülőhely volt, így én befeküdtem hátra a fekvőfülkébe, Michal meg parolázott vele. Kellemesen telt az út. Aztán félúton megálltunk vacsorázni, méghozzá igazi litván vacsorát: savanyú köménymagos kenyér, egy félrúd felvágott, majd kávé, tea. Aztán már sötétben, este tíz körül értünk Neufchatelbe, viszont itt már nem találtunk senkit, így úgy döntöttünk, ideje lesz sátrat állítani, s felkészülni a reggeli továbbállásra. Hűvös esténk volt, de hát ez már szeptember vége, ilyenkor már a völgyben is alig nyílnak a kerti virágok. Reggel sem ment jobban a stoppolás, de aztán találunk valakit - végre most már én, ahogy illik, egy bőrüléses Saabot egészen majdnem a kedvenc st.quentini kútig, amelyet az odaúton olyan jól megismerhettünk. Most már viszont sokkal jobban ment ezen a környéken, az autópályakapunál hamarosan találtunk is egy fiút, aki Vesoulból jött egy motort venni, s mivel hazafelé jó darabon egy utunk van, így miért nem mennénk együtt, legalábbis Reimsig. Majd onnan is nemsokára roboghattunk tovább most már Metzig, egyenest a koleszig, hisz sofőrünk GPS-be véste azt, így csak követnünk kellett a jelet. Ott én gyorsan lepakoltam cuccaim, s felkaptam az újat, hisz öt napig haza se nézek, úgyhogy kell az utánpótlás. Ámde az utolsó franciaországi stopp már nem sikerült annyira jól, hogy enyhén fejezzem ki magam. Jó másfél órát szenvedtünk, s már a vonattal kokettáltunk, mikor az utolsó magamnak adott pillanatban, végre felvettek minket. Egy fiatal metzi párral értünk végre haza, Radekék le is döbbentek, hogyan sikerült ily gyorsan megtenni az 1500 km-t. Pedig nem tudom, mit lehet ezen meghökkenni, hisz az elmúlt egy év alatt már többször adtam bizonyítékát, hogy tőlem ez nem meglepő - igaz amikor Michallal mentünk, mindig közbe jött valami nagy blama - de a vége mindig hepi lett, ahogy a legvége is.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina