Varázslatos Jordánia

Jordánia

Ott-tartózkodás ideje: 2004. nov. 13.  - 2004. nov. 21. (8 nap)

0 hozzászólás I 14 796 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. júl. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Persepolis Beszámolója

Cimkék: Aqaba  Holt-tenger  Jordánia  Madaba  merülés  Nebo-hegy  Petra  Wadi-Rum 

Nem a legfrissebbek jordániai élményeim, mert lassan négy éve lesz, hogy ott jártunk, mindenesetre az egyik legkellemesebb és legpihentetőbb volt nyaralásaim közül.
Novemberben mentünk, amikor a nyári forróság már alább hagy, de még kellemes a víz hőmérséklete, és napozni is lehet. Négyen lányok - húgom és két közös barátnő kíséretében - nekivágtunk a Közel-Kelet egyik legvarázslatosabb országának. Már a reptéren mosolyogva jegyezte meg a srác az útlevél ellenőrzéskor, hogy biztos jó buli lesz, ahová négyen megyünk lányok. A szállást már előre lefoglaltuk - csupán egy 3 csillagos hotelben, de hát végülis nem a luxus miatt mentünk - és arab vezetőnkkel is előre egyeztettünk e-mailben, akinek várnia kellett minket másnap reggel.
A gép késő este érkezett meg az aqabai reptérre, ahol buszra szálltunk, ami elvitt bennünket a szállodába. Ahhoz képest, hogy csak 3 csillagos hotel volt, egészen kultúrált és tiszta szobákkal rendelkezett, plusz egy medencével, amit szinte csak mi használtunk.
Másnap reggel korán keltünk, és a szállodai reggeli után - ami jellegzetes, de nagyon finom arab reggeli volt lepénykenyérrel, humusszal (csicseriborsó krém), joghurttal és egyéb hidegkonyhai készítménnyel - elindultunk első túránkra a Holt-tengerhez, a Nébo-hegyre és Madabába. Útikalauzunk, és egyben sofőrünk, Ahmed, egy csúnya, de rámenős arab pali már a kapu előtt várt minket a csillivilli Peugeot 206-ossal, amit akkor bérelt, hogy mégse egy szakadt bennszülött autóval kelljen minket furikáznia. A pasas egész jól beszélt angolul, ahogy szinte minden arab, úgyhogy a kommunikációval nem volt gond. Azért gondoltunk még otthon erre a (bátor) megoldásra, mert egyikőnk sem szeret egész turistacsoporttal együtt világot látni, amikor csak a felszínes látnivalókat lehet megnézni, és még a többiek rigolyáit is el kell viselni, így aztán inkább vettük a bátorságot, és felvettük a kapcsolatot Ahmeddel. Nem volt vele különösebb gond, csak néha az agyunkra ment.
Szóval elindultunk a gyönyörű, sivatagos, kietlen tájon észak felé, a Wadi Araba - és az izraeli határ - mentén, fel, egészen a Holt-tengerig. A tenger déli öbleit sólepárlásra használják, hatalmas só kitermelő kádakat lehet látni mindenfelé. És persze a kietlen vidéket, ameddig a szem ellát. Sehol egy zöldellő fa, de még csak egy dacoló kóró sem. Állatok persze vannak, de akkor azt sem láttunk ott. Viszont megálltunk megcsodálni egy meredély szélén árválkodó, furcsa formájú mészkő-képződményt, melyről azt tartja a turista-legenda, hogy az Lót felesége, aki megszegve az Úr figyelmeztetését, hátranézett Szodomára, amikor annak pusztulnia kellett. Így aztán az asszony is bűnhődött engedetlensége és kíváncsisága miatt. A furcsa képződmény azóta is némán kémleli a sós partú Holt-tenger hullámait, azon túl pedig Izrael földjét. Amikor visszaültünk az autóba, kellemetlen meglepetésre annyi légy repkedett a kocsiban, hogy nem lehetett tőlük megmaradni, úgyhogy légkondi ide vagy oda, ki kellett nyitni az ablakokat, hogy valahogy kirepüljenek. Végre elértük a turisták számára is fenntartott partszakaszt, ami még akkoriban eléggé kiépítetlen volt, csupán egy-két szálloda árválkodott egymagában, és néhány strand-szerű képződmény mesterségesen ültetett pálmákkal és kiépített parttal. Ahmed persze alig várta ezt az alkalmat, hogy végre előzékenyen bekenhessen minket a jótékony hatású iszappal. Nemes felbuzdulásában tetőtől talpig kenegetett volna minket, ha hagytuk volna. Inkább magunkat kentük be, ő meg sóvárogva tekingetett ránk. Húgom korábbi izraeli útja alkalmával már mesélt nekem a Holt-tenger érdekes jellegzetességéről, miszerint képtelenség benne úszni, ui. olyan magas a sótartalma, hogy nem lehet benne elsüllyedni, és így persze haladni sem. Ezért aztán csak lebegtünk az olajos felületű vízben.
Ahogy közeledett a délután, felkerekedtünk, hogy tovább menjünk, a tengertől keletre elterülő Nebo-hegyre, amely Mózes sírjáról nevezetes. A kiválasztott népet vezetve, Mózes itt pillantotta meg az Ígéret földjét, azonban az Úr nem engedte számára, hogy betegye a lábát a szent földre. Itt halt meg, és állítólag a sírja is itt van. Mi ezt nem láttuk, csak egy fölé emelt templomot és néhány ókori mozaikot csodálhattunk meg a hegytetőn. Innen csodálatos kilátás nyílik, egészen Jeruzsálemig, amikor derűs idő van. Most ugyan szikrázott a napsütés, és gyönyörű idő volt, mégsem láttunk el a városig. Ezután az ókori mozaikjairól híres Madaba következett, mely már egészen a Holt-tenger északi végénél van magasságban, persze eléggé eltávolodva attól. Sajnos meglehetősen későn értünk a városba, amikor már bezárt az Ókori gyűjtemény múzeuma, de Ahmed elintézte nekünk, hogy mégis bemehessünk. Valóban csodálatos látványt nyújtott a rengeteg színes mozaik, amelyek közül a leghíresebb a környék térképét bemutató műremek volt, középpontjában Hierosolymával (Jeruzsálem ókori görög elnevezése). Nekem még nagyon tetszettek a római kori síremlékek, oszlopfők is, és a régi kőút maradványa.
Hazafelé útba ejtettünk egy eldugott, de csodaszép vízesést, ahová elsősorban a helyiek járnak - lehet, hogy Ahmed fel akart velünk vágni? :)) - amelyhez egy igen komoly szurdokba kellett először leereszkednünk. Gyönyörű volt a látvány az aranysárga naplementében.
A vízesés környéke egészen ki volt építve, kisebbfajta "wellness-létesítményt" húztak fel közvetlen környezetében, de maga a zuhatag ugyanabba a természetes közegbe zúdult alá, amibe már évszázadok óta. Persze turistát egyet sem láttunk, inkább csak helybelieket: az arab nők tetőtől talpig felöltözve ücsörögtek a forró víz alatt, míg a férfiaknak megengedett volt a fürdőnadrág. Egész napos túránk vége felé igen kellemes volt a pihentető, meleg masszázs, amelyet a lezúduló víz nyújtott.
Késő este volt, mire visszaértünk a Vörös-tenger partján fekvő, éjszaka is nyüzsgő Aqabába. Érdekesek voltak a sötétben fradi-zölden világító neoncsövek a mecsetek minaretjein felszerelve, de valahogy mégsem ríttak ki az arab miliőből. Inkább fokozták a hangulatot.
Másnap reggel Ahmed ismét a kapu előtt várt ránk, hogy elinduljunk Wadi Rum felé, mely szerencsére közelebb esett Aqabához, mint előző napi programjaink. A kietlen tájon végigfutó autóútra egyszer csak rákanyarodott jobbról egy bekötőút, amelyek találkozásánál egy elhanyagolt, jobbára csak a kamionosoknak fenntartott csehó árválkodott. A közvetlen környezete úszott az üzemanyagban (ez a jellegzetesség az egész Közel-Keleten megfigyelhető), úgyhogy attól tartottunk, hogy mire beverekedjük magunkat a kávézó részbe, elmerülünk a benzinben. Az persze rejtélyes, hogy Ahmed milyen megfontolásból állt meg itt, mindenesetre a kardamomos feketekávé mennyei volt. A környezet kevésbé. Minden ragadt a kosztól, kapitális legyek repkedtek az ürességtől jóformán kongó helyiségben, és a kávét leszámítva alig vártuk, hogy végre továbbmenjünk. Már erősen a fejünk felett sütött a novemberi nap, de az enyhe szellő miatt egészen elviselhető volt a hőmérséklet. Végre beértünk Wadi Rum területére, melynek turista központját, vagy inkább kiindulópontját egy kicsiny beduin falu jelentette a sivatag szélén. Itt gyülekeztek a rozoga dzsipek, és a makulátlan fehérségű, angyalkaruhás, piros-fehér kockás kendőt viselő, helyi beduin srácok, akik a turisták vezetésére specializálták magukat. Mi kifogtunk két igen szimpatikus fiút, akik a megszokott arab rámenősség helyett igen visszafogottan és udvariasan viselkedtek velünk. Nem voltak szemtelenek, viszont előzékenyek és tisztelettudóak voltak. Az autó viszont maga volt a katasztrófa, amivel továbbmentünk: az ajtókat nem lehetett becsukni, ezért a kitett könyökükkel szorították, miközben vezettek. Fényszóró csupán egy volt elöl, középen. És slusszkulcs helyett két drót összeérintésével indították el a járgányt, ami olyan ütött-kopott volt, hogy eredeti színét már nem lehetett felismerni. Mi hátul, a nyitott platón ültünk, és olyan erősen markoltuk a padot és a különböző kiálló alkatrészeket, hogy belefehéredtek az ujjperceink, hogy le ne esünk a hepehupás talajon.
A táj varázslatos volt: a sárga, vörös, rozsda, és rózsaszín árnyalataiban játszott a sivatag, csupán a kősziklák mogorva feketéi szakították meg e látvány vöröses színeit. Ahogy egyre jobban befelé haladtunk a sivatagban, mindinkább magával ragadott a történelmi hangulat: itt volt Arábiai Lawrence rejtekhelye az 1916-18-as arab nemzeti felkelés során, de a hely már az ókor óta biztonságot jelentő véderő volt a különböző arab törzseknek. Mindezt azok az évezredes korú sziklarajzok is alátámasztották, melyeket egy sziklapadon figyelhettünk meg: még egészen archaikus megjelenítésűek voltak. Olyan gyorsan szaladt az idő, hogy egészen meglepődtünk, amikor sötétedni kezdett. Jóformán észre sem vettük, hogy elmúlik lassan a nap, de még csak most következett a legizgalmasabb része, ami számunkra igazi meglepetéssel bírt. Ahmed és a két beduin fiú összebeszéltek – amiről mi semmit sem tudtunk – és annak ellenére, hogy már egészen sötét lett, elindultak velünk a sivatag belsejébe. Fogalmunk nem volt, hogy hová megyünk, ők meg csak sanda mosollyal a szájuk szélén azt hajtogatták, hogy „surprise, surprise…”. A gyomrunk egyre kisebb gombóccá szorult, miközben vagabund módon igyekeztünk megfigyelni, hogy melyik irányban is láttuk az utolsó fényforrásokat, ha menekülnünk kell… persze, ha erre került volna sor, kevés esélyünk lett volna így is az elhagyatott, óriási sivatagban. Ha négy lány eltűnik itt, senki, soha meg nem találná… De csak száguldottunk tovább a dimbes-dombos tájon, ahol egyre inkább csak a fekete sziluetteket lehetett kivenni az éj kék háttér előtt. Néma csönd volt, ők sem beszélgettek, mi meg csöndben azon törtük a fejünket, hogy mi történik velünk. Hatalmas, függőleges fekete falat pillantottunk meg, amint befordultunk egy hegy mellett, amikor végre halványan pislákoló tábortüzeket pillantottunk meg. A dzsip megállt, és egy csoportnyi bennszülött sereglett körénk. Igazi nomád hangulat volt, és frissen sütött ennivaló illatát lehetett érezni a sátor felől. Ők már vártak ránk; Ahmed úgy szervezte meg a beduin vacsorát, hogy nem is volt benne a programban, és mindez grátisz volt. Előkerültek a lepénykenyerek, joghurtok, frissen sütött csirkék, paradicsom, hagyma, a gyönyörű, tradicionális teás kancsók alatt pedig már égett a tűz. Érdekes, asszonyt egyet sem láttunk, pedig tudtommal voltak a táborban, de hozzánk csak a férfiak jöhettek oda. Maga a tábor – néhány nomád szőttes sátorból állt – egy nagyobb szikla széltől védett beszögellésében bújt meg, jól elrejtve a nem kívánt jövevények elől. Nem is tudom, hogy már másnap volt-e mire elindultunk, minden esetre tele voltunk élményekkel. Pedig tudtuk, hogy másnap megint korán kell elindulni, de egyáltalán nem bántuk, hogy csupán néhány órás alvásra marad időnk.
Tehát jordániai utunk harmadik napján kellett talán legkorábban elindulni, bár célunk nem volt nagyon messze, viszont ez bírt a legnagyobb jelentőséggel, és mivel sok látnivalóval kecsegtető, sűrű program volt, így hát kellett rá időt szánni. Petra felé tartottunk, Jordánia leghíresebb történelmi műemléke, a varázslatos ókori nabateus romváros felé, mely bekerült a Világ 7 új csodája közé, és amely egyedüli a világon azon besorolásban, miszerint az egyetlen olyan védett terület, amely mindkét UNESCO-listára felkerült (ti. külön lajstromba kerülnek a természeti és külön a civilizációs tájak) egyedülálló természeti környezete, és lenyűgöző hellenisztikus építészete folytán. A város történetéről itt nem tennék említést, erről ld. egy másik írásomat ennek az élménybeszámolónak a végén, amennyiben a történeti vonatkozások is érdekelnek. Számomra mindenesetre az utazás fénypontja következett, ui. évek óta az ókori görög, hellenisztikus és római történelemmel foglalkozom, és amióta az eszem tudom, erre az útra vágytam. Ráadásul mindezt a csodát éppen a születésnapomon, november 16.-án kaptam.
Tehát délelőtt 10 óra körül értünk Petrához, miután leereszkedtünk a magasabban fekvő sziklás fennsíkról. Ahmed kint maradt az autónál – gondolom ő már ezerszer látta ezt a csodát, én bezzeg nem tudnám megunni – így csak négyen mentünk tovább. Eleinte, még a Siq előtt, semmi különös nem volt a környék. Maximum utasra váró türelmes csacsik, és díszes, színes arab szerszámokkal ellátott lovak voltak kipányvázva mindenfelé, és persze az árnyékban hűsölő tulajdonosaik. Bár ők nem kipányvázva. Lassan baktattunk lefelé a szűk hasadék felé, mely már annyi filmből lehetett ismerős, de amikor a szemünk elé tárult, mégis olyan élmény fogadott bennünket, amilyenre nem számítottunk. Azt sem tudtuk, hogy hová kapjuk a fejünket, mert mindenütt olyan csodálatos természeti képződmények, és olyan valószerűtlen színek kavalkádja tárult elénk. Csak önfeledten hajtogattam, hogy ez mennyire mesés, és milyen csodálatos. Ha egy festményen látnám ezt a szín- és forma-orgiát, azt mondanám, hogy giccses. De a természetnek tökéletes ízlése van. A legborzasztóbb az volt, hogy spórolnunk kellett a fényképekkel. (Akkor ui. még nem digitális gépünk volt – ez az oka, ha csak nehezen tudok feltenni képeket. Majd meglátom, mit tehetek. ) A Siq végén a szemünk elé tárult az Indiana Jones és a végzet temploma c. filmből jól ismert Kincstár, a maga fenséges valójában. Csak az volt a baj, hogy rengeteg turista volt, és ettől mégis egy kissé bazári volt a hangulat. Persze mindenki joggal mondhatja, hogy mi is azok voltunk. Így igaz, de azért mégis. Szívére tett kézzel vallja be mindenki magának, hogy mennyire szívesebben látta volna ezt (vagy bármelyik másik) műemléket turistáktól mentesen. Így voltunk ezzel mi is. Mindegy, túl kellett lépnem ezen, ha jól akartam érezni magam, márpedig jól akartam. Egy három, hófehér tevéből álló „karaván” tulajdonosa pattant elénk élelmesen, s addig-addig rágta a fülünket, hogy üljünk fel az állatok hátára, hogy végül belementünk. Persze nem volt nehéz dolga, mert négyünkből hárman biztosan szívesen adtunk ki erre a kalandra pénzt, ráadásul nem is volt olyan drága. Csak szegény húgomat sajnálom, mert ő és az egyik barátnő, ketten szorongtak az egyik állat nyergében, és ez meglehetősen kényelmetlen volt. De büszkék voltunk magunkra, mert messze a legpompásabb állatokat sikerült kifognunk, amint méltóságteljes lassúsággal vonultak a korabeli forum felé. Apró bennszülött gyerekek rohantak mellettünk sikongatva, fiatal beduin és arab fiúk kacsingattak fel ránk, más kereskedők meg kitartóan kínálgatták szamaraikat vagy lovaikat, figyelmen kívül hagyva, hogy nekünk már van „járgányunk”. Valamiért legalább akkora látványosságnak tűntünk a helyiek számára, mint a turistáknak maga a hely. Mellettünk pedig kövér német és holland turistanőket cipelő szívós kis szamarak szedték a lábukat sietősen. Szegénykék. Közben persze elhaladtunk a hellenisztikus Királyi sírok (Urna sír, Selyem sír, Korinthoszi sír, Palota sír, és Sextus Florentinus sírja) lélegzetelállító sora mellett, míg bal felől megcsodálhattuk a korai első században épült, 3000 fős színházat, melyet eredetileg még a nabateusok emeltek, de Kr.u. 106-ban, amikor a rómaiak megszerezték a provinciát, és benne Petrát, kibővítették az épületet. Ahogy elértük az oszlopokkal díszített forumot, valamint a Qasr Al-Bint-et, vagyis a Fáraó lányának palotáját, leszálltunk tevéinkről, és gyalog folytattuk utunkat. Egy keskeny szikla-platón mentünk végig, melynek egyik oldala csodálatos színekben pompázó meredek sziklafal volt, míg másik oldalán több száz méter mély szakadék húzódott. Kicsit hátborzongató volt, de mégis varázslatos. Lépten-nyomon megálltunk fotózni; felmásztunk a sziklafalra, hogy flörtöljünk a kamerával a csodálatos háttér előtt, leültünk a plató szélére, hogy mögöttünk csak a szakadék látszott, miközben nem tudtunk betelni a látnivalókkal. Ideje volt viszont, hogy elinduljunk a leghosszabb Petra-béli túránkra, a több száz lépcső távolságban lévő Kolostor felé, mely komoly és megerőltető kihívásnak bizonyult; odafelé a tüdőnk és szívünk szempontjából, visszafelé meg a térdeink miatt. Mellettünk továbbra is szorgalmasan cipelték terheiket oda és vissza a kövér nyugati turistákkal megpakolt kis csacsik, méghozzá olyan szédítő biztonsággal a feneketlen szakadék szélén, hogy oda sem mertem nézni. Amikor végre felértünk a számtalan, szabálytalan és rendszertelen lépcső után a Kolostorhoz, hasonlóan mellbevágó élmény és szépség tárult a szemünk elé, mint korábban többször is. Ott tündökölt előttünk hatalmas és gyönyörű valójában a hegyoldalból kifaragott, méltóságteljes Kolostor, az Al-Deir, ami az itteni épületek legnagyobbika. Ez már nem a sziklaszurdokok mély takarásában és védelmében feküdt, mint a többi sír és templom, hanem fent a hegytetőn, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az alatta elterülő kopár, de gyönyörű vidékre. Sietnünk kellett visszafelé, mert igen messze voltunk a bejárattól, és húgom még el akart menni az Áldozati oltárhoz is, ami szintén egy komoly hegymászást jelentett, csak éppen ellenkező irányban, a színház fölött kiinduló csapáson. Persze előtte még útba kellett ejtenünk az idefelé csak felületesen, tevehátról megtekintett Királyi sírokat is, majd nekiiramodtunk húgom után, aki már messze előttünk járt. Kicsit aggódtam érte, mert itt ismételten meredek úton kellett felkapaszkodni, őt pedig elvesztettük szem elől, és egyre aggasztóbb lett a dolog, amint egyre fáradtabban és egyre elkeseredettebben igyekeztünk utána, ő pedig sehol sem volt, és nem is hallotta, hogy hívogatjuk. Az Áldozati oltárt végül egyikőnk sem találta meg, de már nem is bántam, a lényeg az volt, hogy meglett hugim, és elindulhattunk visszafelé, mert már erősen sötétedni kezdett, nekünk meg még vissza kellett találnunk, és kijutni a megközelítőleg 1,6 km hosszú Siqből is. Teljesen besötétedett, mire kiértünk, és hullafáradtan beültünk az autóba.
Ez volt utolsó aktív programunk, mert másnaptól csak a kényelmes és passzív pihenés, napozás és búvárkodás következett Jordánia vörös-tengeri partján, a leghíresebb merülő helyek egyikén. Végre ki is alhattuk magunkat, mert már nem kellett korán indulni sehová. Délelőtt felültünk az egyik partmentén közlekedő kis buszra, ami csak a strandokat ejtette útba – ami nem volt nehéz az alig 30 km hosszúságú tengerparton. Találtunk egy minden igényt kielégítő luxus-strandot, alig 1-2 km-re a szaúdi határtól. A terület körbe volt kerítve, gyönyörűen kiépítve, a parton több medence is volt – bár ezt én perverzitásnak tartom a világ egyik leglátványosabb merülő helye mellett – öltözők, nyugágyak, és egy hosszú stég, amiről be lehetett menni távolabb a tengerbe, mivel a parti részen sűrű korallzátony húzódott. Nyilván ők is védik ezt a páratlan tengeri élővilágot, másrészről pedig senki sem szeretné elvágni a lábát az éles korallok között. Én eddig korábban még nem merültem csupán a tengeri élővilág kedvéért, de valóban gyönyörű látványt nyújtott a tengerfenék. Számtalan formájú, színű, és méretű korall, tengericsillag, uborka, apró, színes halak, látványos, de mérgező tűzhalak, vékony, hosszú tűhalak, és egy hófehér muréna is megmutatta magát. Négy napig ez a program igen kellemesnek bizonyult, közben gyönyörűen lebarnultunk, kipihentük magunkat és feltöltődtünk, felkészülve a hosszú, budapesti télre. Esténként besétáltunk Aqaba nyüzsgő, vidám és hamisítatlan arab hangulatú belvárosába, ahol minden este ugyanannál az utcai kifőzdénél vacsoráztunk. Kicsit piszkos volt, sokkal inkább arab, és elsősorban a helyiek használták, de mi ezért a hangulatért mentünk Jordániába. Ezt biztosan csak a legbevállalósabb turisták teszik meg, de én úgy vagyok vele, hogy a hozzáálláson múlik minden. Nekem eddig még sosem volt problémám a közel-keleti étkezésekkel, pedig sosem öt csillagos, all-inclusive helyekre mentünk. Aki fejben nem tud megbarátkozni az ottani higiéniás viszonyokkal, a helyi éttermekkel, ételekkel, az ne menjen a Közel-Keletre. Ismertem olyan embereket, akik Tunéziában öt csillagos luxus szállodába mentek, csak az ott felszolgált élelmet ették, mégis öt napig a wc-n ültek, és az orvos által beadott görcsoldó injekciókkal bírták ki a nyaralást. Én ugyanakkor jól éreztem magam a legegyszerűbb arab étteremben, a két és fél csillagos szállodában is, mert ezt akartam szeretni. És jól sikerült a nyaralásom is. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy a hozzáálláson változtasson, és akkor nem lesz problémája az arab éttermekkel.
Utolsó napunkon (éjfél körül indult vissza Budapestre a gépünk) még volt időnk egy part menti csónakázásra is. Apró, üvegfenekű hajóval mentünk, bár most nem láttunk semmi érdekeset a víz alatt. Szerencsére nem volt velünk túl sok turista, és a menet közben, a nyílt tengeren megvett kb. 1m hosszú halat ettük megsütve ebédre, salátával és lepénykenyérrel. Arab halász, „turistacsónakos” vezetőink kikötöttek egy nyugalmas, üres partszakaszon, és amíg ők megsütötték az ebédet, addig lehetett kedvünkre úszni vagy napozni is. Érdekes volt látni a helyieket, ahogy pancsoltak a tengerben. A fiúk még csak-csak tudnak úszni, de mintha egyetlen nő sem lenne, akinek ne kellene úszógumi. Hatalmas, fekete, teherautó-kerék méretű gumikkal úszkáltak, és persze tetőtől talpig felöltözve, még kendő is volt rajtuk. Elég mókásan festettek, és persze zokon vették, ha fotózták őket.
Ilyen csodálatos, napsütötte emlékekkel és élményekkel tértünk haza a hideg, esős és borongós magyar késő-őszbe.


A nabateusok történetéről: http://www.egypercesek.hu/cikkek/Anabateusok_033115/
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina