Budapest-Bécs-Moszkva-Szentpétervár 2008

Oroszország Szentpétervár

Ott-tartózkodás ideje: 2008. máj. 30.  - 2008. jún. 04. (5 nap)

0 hozzászólás I 6 691 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. szept. 07. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Latya Beszámolója

Cimkék: élménybeszámoló  Hattyúcska  Lebedushka  Lebegyuska  Moszkva  Oroszország  Szentpétervár  útinapló  útleírás 

1. Nap, Budapest-Bécs-Moszkva – Május 30.

Indulás a Népliget buszpályaudvarról 7-kor Volánbusszal. Még a határ előtt beterelnek mindenkit a parkolóba, 2 utas fennakadt az útlevél-ellenőrzésen. 40 perc várakozás után továbbindulunk. Kicsit izgultunk, de a sofőr beletaposott a gázba, így másfél órával az indulás előtt megérkeztünk a reptérre. A repcsi a Flyniki 12:00-kor induló gépe volt (151 € oda-vissza személyenként mindennel, 5 hónappal előre lefoglalva). A fedélzeten 2 szendvicset, üdítőt, kávét ingyér adnak, ha mást akarsz enni-inni, az már fizetős. Moszkva előtt vagy 30 percet keringtünk, és ugyanennyit köröztünk a betonon, hogy a csápos állóhelyünk felszabaduljon, így 1 órás késéssel szálltunk ki az A320-ból a Domogyedovo reptéren.

A reptér honlapjától eltérően nem a reptéren, hanem a buszon lehet megvenni a jegyeket a metróig fuvarozó „sima” 308-as buszra is (70 Rbl). A „marsrutnoje” autóbuszon (80 Rbl) szintén a sofőrnek kell fizetni. Mi a sima buszt választottuk, még le tudtunk ülni, de nagyon tömve volt. A marsrutnoje ilyen szempontból jobb: picit gyorsabb, és csak ülni lehet az általában 15-20 személyes mikrobuszban. Visszafelé már ezzel jöttünk.

A busz a Domogyedovszkaja metróállomásra hozott, ahonnan kb. 45 percnyi utazás (egy átszállással) után a Leningradszkij pályaudvarra értünk. Itt sorbanállás nélkül felvettük az otthonról (a www.rzd.ru oldalon) foglalt vonatjegyeket a „регистрации «Электронного билета»” felirattal ékesített bódéból.

Az ügylet gond nélkül, meglepően simán ment. Mivel az internet tanúsága szerint az indulás előtt már hetekkel elfogyott a „platzkartnij” (egylégterű fekvőhelyes) vagonokban a hely, így mindenképpen megérte előre lefoglalni. Igaz, ez jegyenként 143 Rbl pluszköltséggel járt, de így legalább volt hely.

Jeggyel a kezünkben a csomagmegőrző felkutatása volt a következő cselekedetünk. A Leningradszkij pu, és a csomagmegőrző is a metrókijárattól balra van. Jobbra a Kazanszkij pályaudvar. A „камеры храиеиия” (csomagmegőrző) jól láthatóan ki volt írva. Az alagsorban a cuccokat 2 ablaknál veszik be, mindegyiknél szerepel néhány időpont, amikor be van csukva az adott tároló kb. 20-30 percre. Célszerű a biztonság kedvéért tisztázni, hogy nyitva lesz-e akkor, amikorra tervezzük a visszajövetelt.

Ezután bemetróztunk a Vörös térre. A metró egyik kijárata pont a térre nyílik. Zsukov Marsall lovasszobra mellett, a legújabb (szerintem idióta) szokással találkoztunk: a Vörös tér előtt van a moszkvai 0 km-t jelképező kör: turista beleáll, a háta mögé hajít némi aprót, és a szerencsétlen csórók meg egymás elől kapkodják el……

A téren néhány turista szédelgett. A metró hangyáihoz képest felüdülés volt az itteni laza séta.

A GUM-ban pangás, csupa csilli-villi multiüzletek. Itt vettünk fogkrémet a másnap reggeli (vonatos) tisztálkodáshoz.

A Székesegyház már zárva volt, de a kupolái előtt készítettünk néhány képet a lemenőben lévő nap sárgás fényében.

A tér előtt a Sándor-kert és az „Ohotnij Rjad” föld alá süllyesztett bevásárlóközpont parkjában bóklásztunk, majd betértünk a „Sbarro” olasz gyorsétterembe vacsizni. Az üzemegység önkiszolgáló jelleggel működött. Volt egy nagy svédasztal is, ahol mindenfélével telerakhattuk a tányérunkat 59 Rbl-ért. Felcsillant a szemünk, és csak a pénztárnál vettük észre, hogy 10 dkg kerül ennyibe.….1300 Rubelból kajáltunk műanyag tányérból, műanyag villával, műanyag széken.…. A Mekiben itthon ennyi pénzért hasonló körülmények között 5-en esszük dagadtra magunkat. Na mondjuk legalább itt is rogyásig zabáltunk……
A kissé drágára sikerált vacsi után még lőttünk egy-két kockát a kivilágított GUM-ra, a Blazsennij Székesegyházra és a parkra.

Ezután irány a Leningradszkij Vakzál! A pályaudvar környéke a Keletire emlékeztetett: jónéhány részeg, itt-ott orrfacsaró húgyszag. Maga a pályaudvar már normális volt, de leülni nem lehetett a tömegben.

Érdekes módon csak indulás előtt kb. 20 perccel írták ki, hogy honnan indul a vonatunk, és akkor is állt be. A szép hosszú, 16 vagonból álló szerelvény elejére szólt a jegyünk. A kalauz a vagon bejáratánál megnézi a jegyeket, aztán be lehet szállni.

A helyeket úgy foglaltuk le, hogy a sétálófolyosóra merőleges részen 1 alsó és egy felső ágy jusson. Az alsó ülés/fekvőhely felnyitható, oda mindkettőnk repülőgép-kézipoggyász kompatibilis méretű táskája pont belefért. Így, ha bármit ki akartunk volna venni a kis bőröndökből, nem idegeneket kell felállítani, hanem „családon belül” rendezhettük a dolgot. A felső ágyon utazva kicsit jobban „egyedül” lehet lenni, alul mindenki az ember képébe bámul, aki elhalad a folyosón.

Az utazóközönség meglepően kultúráltan viselkedett. Mindenki megágyazott: az alsó ágyak matracai a felső ágy fölötti polcon voltak, azt onnan le kellett szedni, és az előre kiosztott ágyneműt meg ráteríteni. A vonat pontosan indult, még bő fél óráig volt zene, meg normális világítás, aztán fél óráig fél fényerő, majd azután már csak néhány helyzetfény világított és szunya. Semmi hangoskodás, semmi izzadságszag, csak fülledt volt a levegő, ami indulás után némileg frissült a szellőztető rendszernek köszönhetően. Az ablakok fixek, nem lehet lehúzni. Az éjszaka nyugisan telt, a monoton zakatolás jótékonyan hatott.

2. nap, Szentpétervár – Május 31.



Másnap reggel 7 felé ébredtem a vonaton, ekkor még alig keltek fel a többiek. A mosdó szintén kultúrált, tiszta: WC és kézmosó rozsdamentes acélból.

A budi angol, leülős. Kéztörlő, papír, folyékony szappan mind megvolt.
A vonaton egy társaság komótosan megterítve kaviáros kenyeret reggelizett teával és vodkával.

A teához való víz a vonat végében lévő óriás „szamovárból” nyerhető. Teásbögrét a kalauztól lehet szerezni.

A vonat percre pontosan érkezett. Bár a szállásunk közel volt, de az itthoni tanácsokra hallgatva (iszonyú távolságok vannak a metróállomások között) metróval mentünk a Лебедушка mini hotelbe. Mint az utolsó nap kiderült, még sincsenek olyan távol egymástól az állomások, szép kényelmesen gyalog is meg lehetett volna tenni a távot….

Vettünk 10 darab zsetont a metróra (170 Rbl), majd egy megálló után kiszálltunk a Dosztojevszkaja-nál. Innen némi kevergés után 5 perc alatt megtaláltuk a szállodát.

A környék olyan 20-30 éve renovált, 3-4 emeletes bérházakól áll. Az egyik ilyen épület volt a szállodánk. Érdekes módon semmi nem jelezte , hogy a kis hotel itt van. A ház rácsos kapuja a belső udvarra nézett. Az udvar túlfeléről nyílt a lépcsőház.

A komor tömörvas ajtón való átjutás némi orosznyelvi kvízpróba után sikeredett: kis felirat „Lhebedushka 2. emelet”, majd egy ’60-as évekre emlékeztető zománcozott táblán számok 1-6-ig, mellette számok 8-18-ig.

Továbbá egy orosz nyelvű használati utasítás, hogy hogyan kell beszélgetésre bírni a kaputelefont. Nos, megoldottuk a rejtélyt: 10 B, és már nyílt is az ajtó.

A lépcsőház ugyan tiszta és nemrég festett volt, de a fal összképén némileg rontott az alacsony színvonalú kivitelezés: csupa folt és hepehupa minden.

A látványt tovább „emelte”, hogy végigkövethettük az elektromos vezetékek falon kívüli rögzítéstechnikájának fejlődését az elmúlt 60 évben: vezetékes rádió (talán még Sztálin hangját is közvetítették a kábelben futó elektronok), telefon, világítás, kábel TV, kaputelefon stb….

A lépcsőházból nyíltak a lakások, és a szállodánk is. Egy hosszú folyosóra léptünk, ahonnan jobbra-balra a szobák. Elöl balkézre egy kis recepciós pult, hátul jobbra elkanyarodva meg a közös konyha. Mivel korán érkeztünk, így a szobába még nem mehettünk be, de a csomagjainkat letehettük. Nos, akkor irány a város!

Amatőr módon metróval mentünk be a Gosztyinij Dom állomásig, amit így 15 perc alatt 1 átszállással sikerült megközelíteni, szemben a gyalog szintén 10-15 percnyi sétával.

Az egyik metróvonalon érdekes módon a sínek előtt ajtók voltak, amik csak akkor nyíltak ki, ha a metró megérkezett. A szerelvény úgy állt meg, hogy a metró ajtói pont az épület ajtói mögött legyenek.

Az útikönyvben azt olvastuk, hogy a Gosztyinij Dom, a kereskedők háza, az amolyan bevásárlóközpont és mindent lehet benne kapni. Gondoltuk, akkor valami kajáldát is találunk. Tekeregtünk a környéken vagy egy negyedórát, mert csak 10-kor nyitott ki.

Az áruház kívül egy hatalmas utcatömböt képez, két szinten körbe-körbe sok-sok kisebb-nagyobb bolt.

Megtaláltuk a büfét, ami akkor nyitott. Mikróval „felújított” előző napi péksüteményt kaptunk a moszkvai kajáldán már bevált műanyag tányérra. Mindehhez műanyagpoharas, instant porból készült teát szervíroztak.

A nem túl sikeres reggeli után kimentünk a Nyevszkijre, és a Néva felé vettük az irányt, úgy, ahogyan az útikönyvünk javasolta.

A séta alatt jobbára csak épületeket bámultunk, de bementünk pl. a Szent Katalin Katolikus Templomba, amit nemrég hoztak helyre, meghagyva egy kis falrészt mementóként, jelezve, hogy mennyire hagyták lepusztulni az épületet.

Továbbmenve, a „varrógépes” Singer által építtetett könyvesház, a „Dom Knyigi” esett utunkba az óriási glóbuszával a tetején.

Túloldalt a Kazanyi Székesegyház, előtte egy zárt park, meg néhány turistát lejmoló, XVIII. századbéli ruhákba öltözött fiatal, akik némi zsebpénz (100 Rbl) ellenében lefényképezkedtek velünk.

Lesétáltunk a Mojka csatornáig, majd elindultunk vissza a szállodához, hogy egy kicsit rendbetegyük magunkat a hosszú vonatozás után. Út közben kiszúrt minket egy zsebtolvaj. Óriási képeslapokat, mint a kártyákat szétterítve maga elé tartotta, és miközben próbálta ránktukmálni a szuvenírt, a képektől takart másik kezével az övtáskánkban akart matatni. Zsuzsinak a cipzárját ugyan elhúzta, de már tovább nem jutott, nekem meg a római cigányasszony madonna esete rémlett fel (ott kisgyerek ült az egyik karján, a másikkal meg „dolgozott”), így egyik kezem az övtáskámra, a másikkal meg az ember kezét eltolva megúsztuk a dolgot.

Visszametróztunk a szállodához, de előtte még bementünk a Kuznyecsnyij piacra. Szépen, rendezetten, kifényesítve árulták a zömmel a volt Szovjetunióbéli tagköztársaságból származó árusok az otthonról hozott portékáikat. Kezdő turista módjára az első árushoz odamentünk (árak sehol nem voltak kitéve) és kértünk egy kiló cseresznyét. Meg is kóstolhattuk: kis pohárban víz volt, abban meglögybölte, és tesztelhettünk. Rábeszélt még, hogy vegyünk kajszibarackot meg epret is, de ez utóbbiról lemondtunk. Majd jött a „Szkolko sztoit?” kérdésünk. Na, erre áthívott a gyümölcsös stand biznisz oldalába, ahol elővette az univerzális turista kommunikátort: 1 kiló cseresznye és egy fél kiló barack árával összekapcsolta a számológépébe beütött 800-as számot. Ja, és mindezt Rubelben, ami forintra átszámítva több mint 5000-et tett ki. Ezután elkezdődött az alkudozás, ahol hivatkozási alapként a messzi Szamarkand és a drága légifuvar, másik oldalról a pénztárcánk véges tartalma szolgált. Első lépésként 200, válaszként 700 volt az ajánlat, majd megemeltük 300-ra, végül belement, de a barackot kivette a portfoliójából. Így kb. 2000 Ft-ért sikerült venni egy kg cseresznyét, ami még így is nagy hasznot hozott az árusnak, legalább 100 rubelnyi extraprofittal, mert másnap egy utcai árusnál 200-ért láttuk a cserit.

Visszatérve a szállásra a bejutás már profin ment, a szobánk készen állt. A recepció melletti 1-es szobát kaptuk. Az „otthonunk” viszonylag nagy volt, jobbra egy franciaágy, balra dohányzóasztal 2 fotellel, szemben az ablak, és a fali konzolra tett kis TV. A jobb oldali falrészből leválasztva lett kialakítva a mosdó és WC. Az egész szállodát 1-2 éve alakíthatták ki, a korábbi egyedi lakásokat összenyitották-elválasztották, a szobákhoz mosdót tettek. Ami a kivitelezés, vagy az oda nem figyelés rovására volt írható, a fából készült dolgok (padló, szegőléc, ágykeret) nem voltak lelakkozva, és a rárakódó kosz már itt-ott kezdte magát beleinni a fába. Míg ha ezeket lelakkozták volna, még mindig újszerűnek hatnának.


Megmosakodtunk, ami épp ránkfért, mert fürdőszobát utoljára vagy 30 órája itthon láttunk. Kipakoltunk, majd ismét nekivágtunk a városnak. Megint az egy átszállásos technikával mentünk a Gosztinij Domhoz. A Nyevszkijen ismét a Néva felé haladtunk, és az útikönyvben ajánlott Sztroganoff Palota belső udvarában lévő 5 USD-s svédasztalos kajáldát próbáltuk megkeresni.

Pechünkre valami rendezvény miatt be voltak zárva, így az egyik kis mellékutcában lévő Tyeromok étteremlánc „talponállós” kis kioszkjában ebédeltünk óriás palacsintát, szintén a könyv ajánlása alapján. A palacsintánál itt nem kifejezetten édességre, hanem sós tésztaalapra kell gondolni, és ebbe lehet kérni mindenféle tölteléket: sajtosat, sonkásat, lazacosat és még vagy 50 féle verziót. Azért néhány édes töltelékes variáció is kapható volt. A nyelvi nehézségeket könnyítendő, angol feliratok is voltak, meg néhány kajáról jó nagy képek. Így valahogy megértettük, hogy miket lehet enni, és megérttettük, hogy mit szeretnénk kérni. 20 év után megpróbáltam Kvaszt inni, de semmivel sem ízlett jobban most, mint amikor Ulanbatorban egy lajtoskocsiból mérték ki az utcán. Itt is frissen „csapolták”, de egy fél lityis palackba. Fel is címkézték, csavaros kupakot tettek rá, hogy ha nem tudom meginni (így is történt), akkor kényelmesen bóklászhatok az utcán tovább, a turisták egyik jellegzetes ismérvét megjelenésemben hordozva: ember, kezében üditős palackkal. Ez utóbbi kritérium teljesítésétől elzárkóztunk, mert a palackot félig teli állapotában a talponálló asztal alatti kukába helyeztem.

Miközben állva falatoztunk, iszonyú bátor verebek jöttek hozzánk, és kézből ettek, ha adtunk nekik: leszálltak a kis kerek asztal szélére, majd amikor látták, hogy egy kéz nyúl feléjük, odaugráltak és elvették a kaját. Ha nem mutattunk hajlandóságot, gyorsan elszálltak. Kíváncsiságuk csak addig terjedt, hogy még éppen nem voltak zavaróak.

Tele hassal tovább sétáltunk a Néva felé. Útközben megafonos kikiáltóemberek invitálnak mindenféle turistaútra, hajókirándulásra. Igazából nem jöttünk rá, hogy ha odamegyünk egy ilyen „hangoskodóhoz”, akkor az ad-e valamilyen kedvezményt nekünk, vagy netán egy őt igazoló kuponnal megváltva a sétahajókázás jegyet, az „ügynök” neve mellé kerül egy piros pont, mindenesetre a Mojkán beültünk egy hajóba (400 Rfbl/fő). Szerencsére nem voltak sokan, kint a fedélzeten le tudtunk ülni, és hallgathattuk végig az idegenvezetést. Oroszul L.

Egy dolgot megértettünk: minden 3. mondatban Puskinról volt szó, ebből leszűrtük, hogy nagyon népszerű pasi lehetett. A kirándulás kb. egy óra hosszáig tartott, a Mojkáról kimentünk a Névára, majd a folyón felfelé haladva bejöttünk a Nyári kertnél a csatornákhoz.

Bóklásztunk össze-vissza, egészen fel az Anyicskov hídig, majd vissza. Igazán kár, hogy a partmenti épületekről mesélteket nem értettük, mert sokkal több emlék maradt volna a fejünkben….. Lehet, hogy érdemes lenne az idegenvezetés hangját rögzíteni, aztán ha valaki itthon lefordítaná, és közkinccsé tenné, esetleg egy kis térképpel jelölve, az sokat segíthetne.

A hajókázás után a Palota térre mentünk. A tér alsó félkörívét a Vezérkari épület alkotja.

Középen áll a Sándor cár emlékoszlop, északi részén a Téli palota/Ermitázs fekszik.

Az óriási téren épp görkorisok vonultak fel. Fél órán keresztül csak jöttek, jöttek a tér felső végéről, de a hatalmas területen teljesen eloszlottak. Az egyik „felvonulóval” futó-, pontosabban gurulókalandba is kerültem: miközben „görgött”, SMS-t írt a mobilján, és nem volt felkészülve arra, hogy esetleg valaki előtte állhat. Mármint én. A találkozónk tragikus végkifejletét megelőzendő, bal kezemmel megtartottam, így nem esett el.

Az Ermitázs kincseit kihagytuk, ha több időnk lett volna, vagy bejön egy esős nap, bizonyára megpróbáltunk volna megnézni egy kis szeletet a többmilliós kiállítási anyagból.

Tovább sétáltunk a napközben már többször megpillantott Véren Megváltó Templomához. Kívülről fantasztikus, az oroszórákon sokszor szóba került moszkvai Hram Vaszilij Blazsennij-hez hasonló, 5 hagymakupolás épület belülről is pazar.

Amolyan oroszos módon, ki tudja milyen áron, de megcsinálták ezt a templomot. Belül a falak minden, de tényleg minden egyes négyzetcentimétere mozaikból van kirakva. Hasonlóan a többi templomhoz, itt a falfelületet „tapétaszerűen” képek borítják, „csak” ezek a képek mind mozaikból állnak.

Mivel templomi belépőt nem illik szedni, így az épületet kinevezték múzeumnak, így már elkérhetnek érte 300 Rbl/fő belépti díjat, meg további 50 Rubelt a fotózásért. Megéri!

Maga a jegyértékesítés érdekes, mert ez épület előtt van egy bódé, ahová angolul és oroszul ki van írva, hogy jegyek itt kaphatók, ugyanakkor, amikor sorra kerültünk, közölték, hogy a külföldiek bent vehetnek jegyet. Utólag megtudtam, hogy a nevezetességeknél jól láthatóan csak a külföldieknek szóló drágább díjakat írják ki oroszul és néhol angolul, így az idelátogató idegenek nem morognak, hogy miért nyúlják őket le ennyire. A hazaiak meg tudják, hogy ők olcsóbban kapják: így mindenki boldogan perkálja ki a belépti díjakat.

A székesegyház mellett a Sándor kert gyönyörű parkját díszes kovácsoltvas kerítés veszi körül. A parkba nem tudtunk bejutni, mert pont valami kertészeti kiállítást tartottak, és rengetegen álltak sorba, nem kevésbé rengeteg pénzbe kerülő belépőkért, így kihagytuk.

Tovább bóklásztunk a Művészetek parkjában, megnéztük Gorkij szobrát, majd kimentünk a Névával párhuzamosan futó Admiralitás rakpartra. Elhaladtunk a tengerészeti akadémia épülete, az Admiralitás mellett. Az épület közepén a Péter-Pál Székesegyházhoz hasonlóan magasra nyúló, vékony aranyozott torony mered az ég felé. Itt állt korábban Pétervár legkorábban megépített épülete, egy hajógyártó műhely.

Kissé lejjebb Pétervár egyik jelképe, a bronz lovas szobor áll: II. Katalin cárnő emeltette a várost alapító I. Péternek.

A szobortól átjöttünk a Dekabristák terét alkotó parkon és az Izsák Székesegyházhoz értünk. A szentély kupolájának kialakítása hasonlít a mi budapesti bazilikánkéhoz: itt az épület tetején 24 hatalmas oszlop tartja a félgömb formájú kupolát. A templom belsejébe már nem tudtunk bemenni, mert zárva volt (300 Rbl l), a toronyba felmehettünk volna (szintén 300 Rbl), de egyrészt elég hosszú sor állt, másrészt a lábaink már romokban voltak a sok sétától (10 órája gyalogoltunk már), továbbá onnan fentről még alig ismertünk volna fel néhány épületet, lévén kirándulásunk elején tartunk. Úgy gondoltuk, hogy maradandóbb lesz majd az élmény, ha majd utolsó nap, miután már láttunk sok szépet, felmegyünk és rácsodálkozunk a városra. Ez volt a terv és az ideológia, de aztán végül nem jöttünk vissza később.

A székesegyház előtti Izsák parkban leültünk egy padra és kb. fél órát regenerálódtunk. Kellemesen sütött a nap, a gondozott környezet, és nem kevésbé az a tudat, hogy a hátunk mögött lévő Astoria szállóból olyan hírességek is feltűnhettek itt, mint maga Bush elnök, vagy Michael Jackson, némi felüdülést adtak J.

E kis pihenés után, sajgó lábakkal megkerestük a közelben azt a 300 Rubeles „Parkovka” éttermet, aminek a reklámcéduláját még valamikor kora délután nyomták a kezünkbe. A szórólap tanúsága szerint ennyi pénzért 1 órán keresztül eszel a svédasztalos ételekből annyit, ami beléd fér, és sörből, borból, vagy üdítőből is korlátlanul ihatsz.

A dolog nagyon rendben volt jól laktunk, majd a tele hastól, és az egész napi sétától elálmosodva hazaindultunk. Kb. ¾ 10-re értünk haza, a Nap csak akkor kezdett lemenni, még jócskán fent volt a narancssárga tallér a kései időpont ellenére.

3. nap, Szentpétervár – június 1.



Erre a napra a Néva túloldalát céloztuk meg. Metróval elmentünk a Gorkij állomásig, ahonnan kilépve valami nagy népünnepélybe csöppentünk. Katonazenekar, pomponos lányok, sokaság, sátrak mindenféle finomságokkal.

Kiderült,hogy az „Édesség Napját” tartották. Beöltözött állatfigurák, sétáló kindertojás, gólyalábas bohócok hozták ámulatba a rendezvény célközönségét, a gyerekeket. A nagyszínpadon ízes oroszsággal köszöntötték a tömeget, lelkesítő „urráááááá”-kat kiabáltak, konfettiket lődöztek. Jó nagy volt a felhajtás.

A tömegből kikecmeregve elindultunk a Nagy mecset kék majolikacserepekkel borított épülete felé. Ennek a templomnak a léte is jelzi, hogy Pétervár tengeri kereskedelme révén sok nemzet sokhitű nációit vonzotta. A mecsetbe nem tudtunk bejutni, többször is próbálkoztunk, de még az idetartó, a szent helyre belépés előtt fejkendőt kötő helyiek számára is ismeretlen okok miatt zárva volt a szentély.

Tovább haladva a parkon keresztül találtunk egy komor, fekete vasból készült emlékművel, ami az Orosz-Japán háborúban önmagukat elsüllyesztő tengeralattjáró katonái előtt tisztelgett.

Elmentünk a Ksesinszkaja Villa előtt. A névadó balettáncos hölgy a 17-es forradalom után kivégzett II. Miklós cár szeretője volt. A hosszú életű táncosnő (1971-ben hunyt el) az uralkodótól kapta ezt a 35 szobás villát, melynek erkélyéről 1917-ben Lenin többször is beszédet mondott.

A parkot a Kamennoosztrovszkij sugárút zárja le, majd innen lehet a János hídon, majd a János kaput követően a Péter kapun át bejutni a Péter-Pál erődbe.

Az erődítmény stratégiai kihasználtsága elhanyagolható volt, igazából a falai mögül kinéző ágyúkat nem is használták a város védelmére. Militáris szerepe jobbára csak a falak mögötti börtönöknek volt.

Találomra megvettük a belépőket. Az egyszerűség kedvéért kombinált jegyet vettünk (230 Rbl), de igazából nem használtuk ki, szinte csak a Péter-Pál Székesegyházban voltunk.

A bejárattól nem mesze a helyiek nemrég divatba jött szokása szerint egy 2001-ben a városnak ajándékozott I. Péter szobor ülébe ült Zsuzsi, majd lefényképeztem.

A Péter-Pál Székesegyház jellegzetesen magas és keskeny tornya Pétervár egyik legmagasabb épülete. Péter kívánságára magasabbnak kellett lennie, mint a moszkvai Kremlben lévő Nagy Iván harangtoronynak. Így 122,5 m magasságúra húzták fel a vékony, tűszerű, aranyozott tornyú templomot.

A Péter-Pál Székesegyház belső kialakítása a Véren Megváltó Templomhoz hasonlatos. Sok közepes méretű, a szenteket és a hit ismerőinek érdekes jeleneteket ábrázoló képekkel vannak tele az épület oldalfalai és mennyezete. Az útikönyv szerint az épület kupoláját uráli márványoszlopok tartják, de a márványfelület helyett mi márvány utánzatú festést találtunk L.

A templomban 24 sír van, itt temették el I. Pétert is.

Egy külön kis kápolnában találhatók az 1918-ban kivégzett, majd 1998 újratemetett II. Miklós és hozzátartozóinak földi maradványai.

Bementünk még a Pétervár történetét bemutató múzeumba is, de mivel nem igazán értettük az orosz feliratokat, így csak átrohantunk rajta.

Felmentünk az erőd falán kialakított sétányra, néztük a Névát és a tegnapi sétánk után már felismertünk néhány épületet a túloldalról.

Visszamentünk a Gorkij metróállomással szemben lévő, délelőtt már a mosdó tisztaságára jól vizsgázott „Kartoska” gyorsétteremhez, aminek nevében is hordozott jellegzetességeit, a különböző burgonya alapú kajákat lehetett fogyasztani. Egy alufóliában egészben megsütött krumplit kicsit szétnyomnak, tesznek rá vajat és 3-féle feltét közül lehet választani (salátás, zöldséges vagy húsos), amiket még a tetejére tesznek, mint egy gombóc fagyit.

Elég nagy tömeg volt, az eladó meg pörgött össze-vissza. Amikor sorra kerültünk, az étlapról és a képekről nyert információk alapján kértük a kaját. Gondolom, valami nem volt egyértelmű, de ahelyett, hogy próbálta volna magát megértetni, a kitett ételfotók alapján kommunikálni velünk, csak pofákat vágott, és beszélt oroszul, mint a vízfolyás. Marhára nem érdekelte, hogy megértjük-e vagy nem, aztán végül adott valamit, amit ő gondolt. Persze, hogy a Zsuzsinak szánt krumpliba a húsos feltétet tette. Na mindegy, elegem lett az egészből, én magamnak nem kértem semmit. Helyette az étterem melletti talponállós Tyeromokban ettem.

Kaja után elsétáltunk I. Péter kis házáig. Már zártak be, de a biztonsági őr még külön beengedett minket, így helyreállt a lelkemben az orosz vendégszeretet képzeletbeli mérlegének nyelve.

A néhány szobás egyszerű faház tulajdonképpen egy „művezetői” felvonulási épület volt egyszerűen berendezve.

A város építésének kezdetén ebben lakott az uralkodó, majd amikor már elkészült a Téli Palota egy része, illetve a Nyári Lak, átköltözött oda. A házikóra már az 1700-as évek közepétől vigyáztak, őrizték I. Péter emlékét. Először ideiglenes, majd többszöri átépítés után egy végleges kőépületet építettek a ház fölé, így már jó régóta szolgál múzeumként.

A kis ház után átsétáltunk egy parkon, és a Kadét Iskola előtt búcsúzkodó tini párocskák mellett megpillantottuk az Aurorát.

Pechünkre már nem lehetett felmenni, mert csak délután 4-ig(!) látogatható. Igazából nem értettük, hogy miért kell ennyire korán bezárni a látványosságokat, mert egyrészt éjfélig még világos van, másrészt – főként orosz turistákból – iszonyú sokan vannak. Előző nap az Izsák Székesegyháznál tapasztaltuk ezt a korai bezárást, most meg itt….. Így jobb híján csak kívülről csináltunk néhány fényképet magunkról, háttérben a cirkálóval. A hadihajó egyes vélemények szerint nem is adhatott jelet a Téli palota ostromának kezdetére, mert javításon volt valami hajódokkban……

Mivel már 6 órája talpaltuk a várost, gondoltuk visszamegyünk a hotelunkba egy kicsit pihenni. Még reggel kinéztünk egy villamost, ami a szállásunk mellől indul, és az Aurora környékén bóklászik, de azt a járatszámút nem találtuk, pedig a sínek mentén mentünk két megállót is. Vélhetően a 4 éves térképünk óta megszüntették a járatot. A villamossal a metróval való közlekedés vakond-effektusát akartuk elkerülni, illetve transzportációs sokkturizmusként is érdekelt volna a dolog, mert iszonyatosan lepukkant szerelvények zötyögtek, csikorogtak mellettünk. Mivel a járatok nagyon ritkán közlekedtek (20-25 perc), a megállók meg jó messze voltak egymástól, na meg normális térképünk sem volt, ezért végül is nem kockáztattunk meg egy ismeretlen járatra való felszállást, inkább hazametróztunk.

A szállásunk utcai kapuját az eddigiektől eltérően már kora este zárva találtuk. Volt rajta 10 nyomógomb, ami nyilván valami számzárkódos nyitószerkezet lehetett. Szerencsénkre pont ott bóklászott egy lakó, aki megnyomkodta a gombokat, és elárulta a kódot (156). Felmentünk, lerogytunk, majd kb. este 7 körül újra felkerekedtünk sétálni.

Időközben egy futózápor frissítette fel a levegőt. Először megkerestük a Corvin filmpalotára hasonlító Auróra mozit.

Itt Orsi lányunknak lefényképeztük az Indiana Jones orosz nyelvű plakátját, ami kétség kívül viccesen hatott a fonetikusan átírt cirill betűivel.

A Nyevszkijen lesétáltunk a szokásos 300 Rubeles svédasztalos étteremig. A vacsi után elindultunk a Palota hídon át a nyílhegy formájú –innen a neve - „Sztrelka” (nyilacska) sziget felé. A hídról jól lehetett látni a folyón lévő szökőkutat, de mire közel értünk hozzá, abbamaradt a műsor. 11 után már kezdett szürkülni, ezért visszafordultunk.

Amatőr módon az utolsó metróhoz próbáltuk igazítani a programunkat, így lemaradtunk a kivilágított Pétervári sétáról. Ráadásul azt hittem, hogy a közvilágítással valami baj van, mert bár erősen kezdett szürkülni, csak néhány perccel éjfél előtt kapcsolták fel. És azért sötétben nem lett volna nagy kedvem bóklászni az utcákon. Így hazametróztunk.

A kapu ismételten zárva volt, de a biztos tudás birtokában megnyomkodtam a 1 5 6 gombokat, és semmi. Mégegyszer, mégegyszer, semmi. Vész esetére el volt tárolva a mobilomban a szálloda telefonszáma, és felhívtam őket. A recepciós már alhatott, úgy ébresztettem fel. Ékes orosz nyelvtudásommal ecseteltem a problémát, majd jött a bűvös varázsszó. „Vmésztye”, azaz egyszerre kell lenyomni a gombokat. Így már sikeresen bejutottunk. Érdekes, hogy egy hasonló „kapu sztorink” volt Londonban is, ott is „telefonos segítséget” kértünk. Ami az én angol, de még inkább orosz nyelvtudásom színvonala mellett igazán nagy kihívás volt :)


4. Nap, Szentpétervár – június 2.



Másnap reggel Petrodvorecet, Péter cár nyári rezidenciáját készültünk meglátogatni. Ez kb 30. km-re van Pétervártól. A legkényelmesebben szárnyashajóval lehet odajutni, de helyi vonat + busz kombinációval is megközelíthető, jóval kedvezőbb áron. Mi a biztost és a kényelmest választottuk. Persze ennek meg is kérték az árát: irányonként 400 Rbl/fő -ért indították a hajókat az Ermitázs előtt a Néváról.

Egy bő félórás út után szemerkélő esőben kötöttünk ki. Megváltottuk a belépőt az „alsó” parkba (300 Rbl). A mólóról már lehetett látni az aranyozott kupolájú kastélyt, ahová nyílegyenes út vezetett egy parkon át a partról. Közelebb érve egy csatorna mellett vitt az utunk, hidak íveltek át rajta és már látni lehetett a központi szökőkútrendszert.

A magaslaton lévő kastélyhoz középen a szökőkutak vezettek fel, két oldalán lépcsők.

A szökőkutakat aranyozott szobrok díszítették.

Péter cár nyári rezidenciája tulajdonképpen a tengerpartra épített gyönyörű park, több száz szökőkúttal, ligetes sétányokkal.

A terület közepén áll a központi palota.

A park két ellentétes végében van a Péter magánszálláshelyeként szolgáló „Monplaisir” Palota (külön 300 Rbl belépővel a helyszínen),és a másik végén a vendégek elhelyezésére (is) szolgáló „Marly” Palota.

A központi palota külön (a bejáratnál előre megvett) belépővel múzeumként látogatható, de lévén hétfő, így nem tudtunk bemenni. Az egész park, az épületek nagyon szépek, rendezettek voltak. Aki erre jár, meg kell néznie!

Néhány praktikus dolog: WC a tenger felől nézve a palotától jobbra, az alsó park szintjén félig a föld alá besüllyesztett betonbunkerben van.

Kajálni a központi palota épület közepén lehet leülős étteremben. Az épülettel szemben állva balra, kb. 100 méterre a lenti szinten meg néhány egyszerű falatot, üdítőt lehet venni egy büfében, és azt a parkban a padokon ülve tudjuk elfogyasztani. Nyilván ez utóbbi sokkal olcsóbb. Órákon keresztül bóklásztunk, aztán az utolsó hajóval visszajöttünk Pétervárra.

Az Ermitázs mögött kötött ki. Innen a Néva rakpartján felsétáltunk a Nyári kertig. Azt olvastuk, hogy a Versailles-i kastély parkját akarták lepipálni az építésekor. Hogy mennyire sikerült, nem tudom – lévén még nem voltam Versaillesben -, de mindenesetre szép nagy, gondozott terület.

A főbejáratnál Saturnus Isten horrorisztikus jelenete, miként megeszi az egyik gyermekét.

És mindezt azért teszi, mert előtte az apját ölte meg, és félt, nehogy már az unokák bosszút álljanak ezért. Így aztán megette őket. Nem semmi. Később már nyugalmasabb szobrok szegélyezik a sétányokat. Általában a művészetek, tudományok mindegyikét valamilyen emberi alak testesíti meg. Pl. a navigáció tudományát egy csinos feszes cicijű néni alakjában ábrázolják. Lehet, hogy a mostani GPS-ek „50 méter után forduljon jobbra” bemondó hölgyét ábrázolja a szobor J.

A parkon át a mérnöki palotához jutottunk, itt rendezkedett be a kissé paranoiás Pál cár. Félve a merényletektől a palota egyes részei erődítményre hasonlítanak. Az épület másik különlegessége, hogy falának színe a barack és a bugyirózsaszín között van. A legenda szerint Anna Gagarina viselt ilyen színű kesztyűt, és arra számítva, hogy a hölgynél be fog vágódni, ilyen színűre festette a palotát. Annak ellenére, hogy a cár igen elővigyázatos volt, az erődítmény elkészültét követő hetekben meggyilkolták, pont itt, a „várban”.

A „bástyás” palota mögötti téren szintén áll egy Nagy Péter lovas szobor. Ezt az alkotást azonban a cári emlékmű bizottság nem fogadta el. Helyette a Néva partján álló alkotás nyert. Az itt található művet Pál cár állíttatta fel a nagy uralkodó emlékére 1800-ban, és egy egyszerű felirat díszíti: „A Dédunokától”.

Kigyalogoltunk a Nyevszkijig, közben felfedeztünk egy magyar cukrászdát, az „Eszterházit”.

Mivel valami „komolyabb” kajára gondoltunk, így inkább a Tyeromok mellett döntöttünk, de a leülős verziót választottuk. A kaja kikérésével valami itt sem stimmelt, de itt viszonylag kreatívak voltak, és valahogy túltettük magunkat a nyelvi nehézségeken.

A vacsi után rengeteg időnk volt még indulásig, így úgy döntöttünk, hogy hazagyalogolunk. Ekkor derült ki, hogy metróval sem volt gyorsabb a bejutás a Nyevszkijre, mint sétálva. Utólag most már mindegy, pedig jó lett volna előző este egy kicsit a hajnalban hidait felnyitó Néva partján sétálni…..

Átmentünk az Anyicskov hídon. A szerkezet 4 hídfőjénél 1-1 megvadult lovat megfékező szoborcsoport áll.

A híd alatt folyó Gribojedov csatorna mentén sétáltunk egy háztömbnyit, majd elfordultunk, 3-4 perc séta után már a Kuznyecsnyij Székesegyháznál, a metróállomásnál voltunk.

Itt bementünk egy bevásárlóközpontba, amit belül nagyon igényesen, kívül a szokásos egyen-üvegpalota formára alakítottak ki. Vélhetően egy régi bérház helyére emelték a plázát, mert belső térben megőrizve maradt a többemeletes, sok kis ablakos épület fala, szépen felújítva.

Sok időt nem töltöttünk bent, elmentünk a szállodába a cuccunkért. Már éppen gyalog akartunk nekiindulni a pályaudvarnak (1 metrómegálló), de elkezdett esni az eső, így maradtunk a szokásos földalatti közlekedésnél.

Az állomáson iszonyú nagy tömeg volt, de le tudtunk ülni a váróteremben.

Az indulás idejéhez közeledve a rengeteg ember is eltűnt, végül beállt a szerelvényünk és beszálltunk a teljesen új, kék-narancs festésű „két főváros” nevű szerelvénybe. Irány Moszkva!

Ismét a felső ágyon utaztam, és teljesen rendben volt a vagon meg az utazóközönség is a platzkartnij vagonban.

5. nap, Moszkva – Június 3.



Kora reggel pontosan érkeztünk, de sajnos szakadó eső fogadott minket. Metróval indultunk a Vosztok szállóhoz. Egy átszállással, bő félóra metrózás után kiszálltunk a „Петровско-Разумовская”‎ megállónál. A metróhoz kapcsolódóan egy óriási placcról indultak a régi Ikarusz buszok a környék külső részei felé. Sok kis kioszk bódé mindenütt, tömeg, és eső, továbbá egy jó nagy tér, aminek lövésünk se volt, hogy melyik részén állunk. Találomra, és esőköpenybe burkolásunk lévén optikai érzékelésünket csőlátásra korlátozva elindultunk valamilyen irányba, hogy legalább valami kereszteződéshez érve be tudjuk azonosítani magunkat a térkép alapján. Szerencsére ez elsőre sikerült, viszont szomorúan tapasztaltuk, hogy a szállás Gostinichnaya úlicája közöttünk és a bekerített vasútsínek mögött van, viszont lövésünk sem volt, hol lehet átmenni. A gyorséttermek kommunikációs kudarcait félretéve bementem találomra az első boltba – ami jellegzetesen egy 24 órán át nyitva tartó virágbolt volt – és megérdeklődtem az átkelés módját. Szerencsére csak 1-2 száz métert kellett menni előre, és ott volt az átjáró, így a magyarázat során nem bonyolódtunk bele nyelvi problémákba.

A hotel utcájának elnevezése: „Gostinichnaya” arra utalt, hogy itt csupa szálloda lesz. És nem tévedtünk, rengeteg eléggé egy kaptafára épült, a 60-70-es években felhúzhatott, egyen piros téglás, vakolatlan épülettel találkoztunk. Egy részük szálló, más valamilyen irodának átalakítva és néhány csak úgy üresen állt. A házak között szépen gondozott park. A környéknek olyan József Attila lakótelep hangulata volt. Némi keresgélés után megtaláltuk a szállodát.

Annak ellenére, hogy kb. reggel 8 körül érkeztünk, átvehettük a szobát, sőt reggelit is kaptunk. Ami azért érdekes, mert a foglalásnál spóroltunk, és nem kértük. Itt meg úgy volt nyilvántartva, hogy a szoba reggelivel jár. Nem tiltakoztunk. Álmosan, kicsit ázottan, de a félnapos utcán kóborlástól megmenekülve felmentünk a szobába.

Ez is rendben volt, fürdőszoba, tisztaság, ágy és hajszárító.

Rendbehoztuk magunkat és lementünk enni. Tisztáztuk, hogy most felhasználjuk a szobához járó reggelijegyet, aztán holnap meg fizetünk a kajáért (150 Rbl/fő). Mindezt oroszul és egyszerűen kommunikáltam le. Nyelvi sikerélményem és az elfogyasztott ennivaló tovább szépítette a napot, bár az még erősen takarásban volt, de már nem esett. Ejtőztünk, kipakoltunk és elindultunk a Kremlbe. A térkép alapján a szállodánk két metróállomás között volt, így próbaképpen elindultunk a másik felé. Az időközben betaknyosodó és torkát fájlaló nejemnek kerestünk egy patikát. A gyógyszertár egy egészségcentrum aulájában volt, az eladó néni nagyon készségesen még egy pohár forró vizet is hozott a hazai csodaszerhez.

A „Владыкино‎” állomásig kellemesebb volt az út, mint reggel a hotelhez. Egy kisebb, 4 emeletes házakból álló, de szintén parkosított lakótelepen kellett átvágni.

A házak a hajdani ideiglenesen itt állomásozók tiszti lakótelepére emlékeztettek. Némelyik erkélyt kifakult, rozsdás hullámlemezzel kerítették körbe, a kapuk mindegyike valamilyen zord tele-vas szerkezet.

No, hiába, ez már nem a kirakat városrész. Néhány régi Ladával és Volgával is találkoztunk. Többel, mint a belvárosban, de itt is csak elvétve. Viszont új Ladából, ami az Opel Astrára emlékeztetett, itt már elég sok futott.

A „Боровицкая” megállónál szálltunk ki, majd rövid sétával a Kremlhez értünk.

A területet körülvevő, több bástyával tagolt épületkomplexum egyik fele az orosz politikai élet központja, a másik fele a skanzenként megőrzött régi városmag, ahová múzeumi belépőt (300 Rbl) váltva mehetünk be. Két pénztárban lehet jegyet venni, ami felváltva időnként 20 perces technikai szünetet tart. Eközben megállt a sor. Érdekes…

A látványosságok egy kis teret vesznek körül. Itt található az Uszpenszkij Székesegyház (Mennybemenetel Székesegyház), ami a volt állami főtemplom, az orosz cárok koronázó-temploma.

A Blagovescsenszkij Székesegyház (Angyali Üdvözlet Székesegyház) a moszkvai nagyfejedelmek és cárok egykori házitemplomaként működött.

Az Arhangelszkij Székesegyház (Mihály Arkangyal Székesegyház) a nagyfejedelmek és cárok temetkezési temploma volt. Az épületben félóránként egy néhány főből álló fiúkórus énekel egy-egy dalt. A sok száz éves épület, a szent hely maga és a középkori kórusmű, a templomok suttogó alapzajától eltérő kristálytiszta csengésű ének összhatásában egyedi élményt nyújt. Érdemes úgy bóklászni, hogy ennek az apró kulturális csemegének is részesei legyünk.

Itt állították fel az oroszokra jellemző gigalomániás legeket: a Cárágyút

és a Cárharangot. Az ágyúval valószínűleg sohasem lőttek, az utóbbi meg egyszer sem kondult meg a Nagy Iván harangtoronyban.

A harangot a világon a legnagyobbra akarták készíteni egy korábbi tűzvészben megsérült másik helyére, de még az öntőformában volt az óriás 200 tonnás monstrum, amikor ismét tűzvész pusztított. Az oltáskor víz érte és egy jó nagy darab kitört belőle. Ma a turisták fényképezkednek előtte.

A kincstár aznap nem volt nyitva és az eső elkezdett szakadni. A templomok részletes ismertetését tartalmazó régi útikönyvet meg a szállóban felejtettük, és az egymástól 20 méterre lévő templomok kulturális töménysége elérte a befogadóképességünk határát. Így megázva, mind hangulatilag, mind időjárásilag kissé borúsan elhagytuk a helyszínt. Közérzetünk javítására betértünk az „Ohotnij Rjad” bevásárlóközpont földalatti gyorséttermeihez, ahol rengeteg kajálda várta a rengeteg turistát. Hát, mit mondjak, megtalálták…. Vagy 90%-ig tele voltak az asztalok. Az árak az első moszkvai vacsinkhoz hasonlatosak: jó drágák. De az eső esett, kajálni meg kell, így aztán találomra beálltunk egy pulthoz. Természetesen itt is előjöttek a kommunikációs problémák, így én még egy körben ettem valamit, amivel egyrészt nem tudtam leülni, másrészt nem volt olyan finom, és csupa zsír lett a kezem…. Szóval a hangulatjavítás nem sikeredett annyira.

Kissé vert sereg benyomását keltve visszavonultunk a szállodába. Most már a szimpatikusabb Владыкино metróállomásnál szálltunk le. Még benéztünk egy „közértbe” a lakótelepen. Kicsit el volt dugva, és vélhetően foglalkoztatáspolitikai megfontolásból külön volt választva az édességes, az alkoholos, az üdítős, a húsos, a vegyi stb…. pult, mindegyiknél volt egy-egy eladó, és nála kellett fizetni. A boltban kb. olyan árak voltak, mint nálunk. Vettünk valami nasit, meg egy igazán „bolsaja” «Балтика» sört 7 (!) dl-es dobozban.

Visszamentünk a hotelbe. Neteztem egy kicsit a szálló internet kávézójában, nézegettük a képeket, dokumentáltam a „pénztárkönyvünket”, összepakoltunk a bőröndökbe, végül szunya.



6. nap, Moszkva – Június 4.

Kaja után levittük a cuccunkat a recepcióra. Itt volt egy külön rácsos szoba a poggyászoknak. A gondos összepakolásban az esőköpenyeink is a táskákban maradtak, de mivel éppen sütött a nap, gondoltuk nem megyünk vissza érte. Úgy terveztük, hogy bemegyünk a Vörös térre, egy kicsit bóklászunk és ajándékokat veszünk az itthoniaknak.
A tér bejáratánál sétálgatott egy Lenin és egy Sztálin imitátor.

Nyilván a bő pénztárcájú turisták közös fotózására építették a vállalkozásukat. Mi azonban nem a hasonmások, hanem az ott lévő utcai árusok aznapi üzletmenetét állítottuk be erősen pozitív egyenlegűvé. Az éppen eleredő eső elől bemenekültünk a GUM-ba, de ott nem igazán találtunk semmit sem, kijöttünk és gondoltuk megnézzük a Lenin Mauzóleumot. Az épület ajtajából az őr visszaküldött a tér elejére, mert kordonokkal ott volt kialakítva a bejárat, meg egy átvilágító kapu. Mire odaértünk, már szakadt az eső, így inkább az ott lévő Történeti Múzeum melletti szuvenír boltba mentünk: egyrészt nem áztunk, másrészt még kellett néhány ajándék. Sikeresen elköltöttünk itt is egy kisebb vagyont, aztán lévén még nem csillapodott az eső, meg az idő is előrehaladt, usgyi be a metróba.

Szállásra be, csomag fel, és irány metróval a reptérre. A Domogyedovszkaja metróállomáson jól láthatóan jelölték, hogy honnan indul a reptérre menő „normál” és marsrutnoje autóbusz.

Mivel az utóbbi pont indulni készült, így gyorsan beszálltuk, csak előtte még vettem valami péksüteményt meg ásványvizet, mert már kajás voltam. Utólag visszagondolva jól tettem, mert a reptéren horror árak vártak: egy szendvics 8-10 € között mozgott. Maga az épület teljesen modern, tiszta és óriási. A légitársaságok pultjaiba színes fényekkel megvilágított akváriumok voltak építve, nagyon jól nézett ki.

Becsekkolásnál némi fejtörést okozott az ügyintézőnek, hogy mind nekem, mind a nejemnek ugyanaz a név volt a nyilvántartásukban. A problémát az okozta, hogy a rendszerük nem volt képes olyan hosszú karaktereket eltárolni, mint a hivatalos nevünk, és a nejemnél a „-né” már nem került rögzítésre. A dolog érdekessége volt még, hogy az ügyintéző egy szót sem tudott angolul, csak oroszul, meg ugye osztrák gépről lévén szó, németül. Úgy általában elmondható volt, hogy az ottlétünk alatt szinte senki nem tudott angolul (recepciós, jegyárus, éttermi kiszolgáló stb…)
Az átvizsgálásokon a cipőt is le kellett venni, sőt feltartott kézzel átvilágítottak mindenkit. Amíg ezen is túlestünk, meg vettünk néhány apróságot, már csak 5-10 percünk maradt a beszállás megkezdéséig. Aki teheti, a reptéri boltokban ne vásároljon semmilyen szuvenírt, mert pl. a Vörös téri áraknak a többszöröséért (!!) adtak mindent!!
A gép időben indult, a jó hosszú gurulóút alatt megint láttunk egy csomó ismeretlen légitársaságot,akik közül nagyon sokan nem a betonon, hanem a füves részen álltak. Első ránézésre nem tűntek olyan leharcoltnak a gépek, hogy arra gondoljak, ezek már leselejtezett gépek, és csak idetolták őket…

A repcsi megint Airbus gyártmányú volt. Megteszteltem a mosdót is, mert bár az utóbbi időben jópárszor repültem, még sohasem voltam a WC-n. Az öblítés valami iszonyatosan nagy zajjal jár, tisztára olyan, mintha a külső tér jóval alacsonyabb légnyomáskülönbsége szippantaná be a produktumot a csészéből, pedig hát nyilván nem…

A gép időben érkezett, de mivel tartva némi késéstől csak kézipoggyászunk volt, így 5 perc alatt kint voltunk az előcsarnokban. Na, itt vagy 20 percig kerestük, hogy honnan fog indulni a busz, mert nem azon a szinten voltunk, mint induláskor, térképet meg nem találtunk. A reptér ezen részén egyszerűen nem volt semmilyen pad, amire le lehetne ülni, így bementünk egy gyorsétterembe a hátralévő fél órára. Utána kimentünk a megállóhoz, és pár perc múlva megérkezett a busz, majd bő 3 óra múlva már itthon voltunk.

Hát így ért véget a nagy kalandunk, pontosabban néhány nap múlva már itthon ért minket egy nagy meglepetés: kintlétünk alatt az egyik alkalommal leklónozták a bankkártyánkat, így már régen itthon voltunk, amikor egyszer csak kapom az SMS-eket, hogy Szmolenszkben vesznek fel a kártyámmal pénzt. Sikerült is nekik 80.000 Rubelt lenyúlni. Szerencsére ilyen esetekben a bankot terheli a kár, és 1,5 hónap alatt visszakaptam a teljes összeget. Kapcsolódó élménybeszámolók:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina 
Kedves Látogatónk!

Az ongo.hu oldal jelen formájában már nem frissül, ezért az oldalon megjelenő információk elavultak lehetnek.
Jelenleg azon dolgozunk a háttérben, hogy megújult formában és új funkciókkal ismét a felhasználók rendelkezésére álljon az ongo.hu.
Hamarosan jelentkezünk!

Az ongo.hu csapata
ongo