Lisszabon 2. - egy városrendezõ földrengés és a fado nyomáb

Portugália Lisszabon

Ott-tartózkodás ideje: 2008. nov. 19.  - 2008. nov. 23. (4 nap)

0 hozzászólás I 6 841 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. feb. 22. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója

Cimkék: Alfama  BairroAlto  Baixa  fado  ginjinha  Lisszabon 

Reggel balzsamos napsütés ugrasztott ki az ágyból. A reggeli szerény svédasztalos: friss gyümölcs, zsemle, kétszersült, sajt, sonka, müzli, joghurt, vaj, lekvár. Tegnapi lépteink nyomában lesétáltunk a Bairro Alto-n, ami ezúttal más képet mutatott. Kis zöldségesek előtt nyugdíjasok csevegtek, gyerekek igyekeztek iskolába és fáradt, őszi napfény fürdette az elmaradhatatlan, ablakban száradó ruhákat. A tegnap esti kavalkádot elnézve elég nehéz volt elképzelni, hogy ebben a negyedben lakhatnak is. A szűk utcákból kilépve a forgalmasabb Calcada do Combro-ra értünk, ahol már villamossín is futott. A legközelebbi villamosmegállóban csak néhány percet kellett várnunk, hogy megkezdhessük a kötelező turistaprogramot: az utazást a 28-as villamoson. Lisszabon dimbes-dombos utcáin 1930-as évekbeli szerelvények futnak, közülük a 28-as számú a legtöbb, turisztikailag fontos negyeden végighalad. Először Chiado negyedben ereszkedtünk le, ami a 19. században és a 20. század elején az intellektuális élet központja volt. Itt a mai napig kávéházak és könyvesboltok húzódnak meg színházak, múzeumok és elegáns nemesi paloták árnyékában. Lassan véget ért ereszkedés (tisztára olyan volt, mintha egy nagyon lassú hullámvasúton ültünk volna) és már Baixa-ban jártunk, az „Alsóvárosban”. Elegáns üzletek és turisták hadai mellett suhantunk el, majd megkezdtük a felkapaszkodást a város legrégebbi negyedébe, az Alfama-ba. A Sé Katedrálist elhagyva végül is a Largo Portas del Sol- nál, azaz a Napkapu téren szálltunk le a villamosról. A közeli Santa Lucia templom melletti kilátótól először pillanthattunk le Lisszabonra. Balra a portugál-barokk stílusú nemzeti panteon, a Panteao Nacional de Santa Egrácia fehér kupolája, körülötte az Alfama kanyargós labirintusa piros cseréptetőkkel és vakítóan fehérre meszelt házakkal. A háttérben a tengernek is beillő méltóságteljes Tagus folyót elnézve érthetőbbé vált, miért is nevezték el a föníciaiak ezt a települést „békés kikötőnek” (Alis Ubbo).

Az Alfama negyedet még a mórok építették, a név az arab al-hama azaz forrás-ból ered, utalva a negyed bőséges vízellátottságára. A vizigót alapokra épült házak többsége még a Nagy Földrengést is túlélte. Szűk, meredek lépcsősoron ereszkedtünk le a város legrégebbi negyedébe, ahol meglehetősen nagy csend honolt, hiszen az autók ki vannak tiltva a negyed jelentős részéből (nem mintha egyáltalán elférnének a keskeny utcákon) Macskaköves utcákon bolyongtunk, gyakran zsákutcába jutva. A homlokzatok egy része szépen felújított, mások omladozóbbak, de egy visszatérő motívum közös volt bennük: az ablakba kifeszített kötélen száradó ruhák. Álmos kisvendéglők és piciny boltok mellett haladtunk el, a csöndet csak a kiakasztott kalitkákban daloló kanárik és hancúrozó gyerekek törték meg. Egy lépcsősor tetején narancsfák nőttek, az érett gyümölcsök szanaszét szóródva. A lépcsők egy nagyobbacska térre vezettek, a Largo de Sao Miguel-re, ahol a hasonló nevű templom tövében kézműves kirakodóvásár volt. Ennél jobban érdekelt volna minket az innen elvezető kis utcákban állítólag hétköznapokon tartott halpiac, de mi csak egy halboltot találtunk. Lassan visszakapaszkodtunk a Largo Portas del Sol-ra, majd tovább folytattuk a mászást a vár felé. A Castelo de Sao Jorge helyén kezdődött a város története, itt már 3000 éve is volt település, aminek helyén később római, vizigót, majd mór erődítmény állt. A portugálok a 12. században hódították vissza, azóta ők, meg a földrengések formázták a várat. A fő látnivaló itt a kilátás volt: a nyugati falon végigsétálva felmásztunk majdnem az összes bástya tetejére és a végére átfogó képet kaptunk a városról. Az egyik napos lépcsőn megettük a közeli cukrászdában vett süteményeket szőlővel, majd elkezdtünk leereszkedni a dombról. Az egyik mellékutcában belebotlottunk az éppen kiásás alatt lévő római amfiteátrum romjaiba. Érdekes, hogy erre így ráépítkeztek az évszázadok során, a legtöbb helyen a római színházak megmaradtak műemléknek, vagy esetleg átépítették erődítménynek (mint pl. Bosrában). A következő megállóhely a Sé katedrális volt, ami a 12. században épült a város móroktól való visszafoglalásának örömére – stílusosan a főmecset helyén. Annak idején itt kerültek elhelyezésre a város védőszentjének, Szent Vincent-nek a földi maradványai. (Az Algarveből hajón Lisszabonba szállított ereklyéket a legenda szerint hollók kísérték végig útján: A legendát később a város címere tette halhatatlanná: a központjában egy hajó található, két hollóval). A későbbiekben a gótika, a barokk és a Nagy Földrengés formálta tovább az épületet, a mai formáját egy 1930-as ráncfelvarrás után nyerte el. A barokk sallangoktól megtisztított gótikus boltívek, a rózsaablak és az impozáns főoltár mellett leginkább a kerengő tetszett. Itt is a gótika uralkodott, az íves árkádok alatt mintha rózsafüzért morzsoló, imát mormoló szerzetesek suhantak volna el. A központi udvaron pedig egy többrétegű ásatás nyújtott betekintést a történelem különböző rétegeibe. A mélyben egy római utcarészletet láttunk, majd feljebb haladva vizigót épületalapokat. A legfelső rétegben a mór időket a főmecset alapjai és egy méretes ciszterna képviselték.

Közben már erősen benne jártunk a délutánban, így ideje volt egy kávészünetnek. A Praca do Comércio északkeleti sarkán lévő, 1782 óta üzemelő Cafe Martinho de Arcada-t választottuk, egyrészt közelsége, másrészt irodalmi vonatkozása miatt. Ez volt ugyanis az egyik törzshelye a portugál Petőfinek, Fernando Pessoa-nak, aki 72 különböző álnéven írt különböző stílusú filozófiai értekezéseket és verseket. Életében csak egyetlen epikus költeménye, a Mensagem jelent meg, a többit haláláig ládájában rejtegette. Napközben fordított, munka után pedig leült kedvenc kávéházi asztalához írni, olvasni, beszélgetni, álmodozni – végtelen mennyiségű kávé, cigaretta és abszcint mellett. 1935-ben, 47 évesen vittel el a májzsugor, de asztala a kávéház teraszán azóta is foglalt, még bíznak benne, hogy visszatér.
A Praca de Commercio a Baixa déli végét alkotja és Lisszabon jelentős részéhez hasonlóan a Nagy Földrengés után épült. 1755-re Lisszabon a gyarmatokból beáramló fűszereknek és egyéb kincseknek köszönhetően Európa leggazdagabb és legfényesebb városa volt. November elsején reggel azonban mindez örökre megváltozott: hatalmas földrengés rázta meg a várost, amit még Párizsban is lehetett érezni (a Richter skála szerint közel 9-es erősségűre becsülik a tudósok). A baj nem járt egyedül, az iszonyatos erejű rengést szökőár és többnapos tűz követte. Több tízezer ember meghalt és az épületek 85 %-a megsemmisült. Nemcsak a föld, hanem a keresztény hit is megrendült: az emberek nehezen tudták feldolgozni, hogy az Úr ilyen természeti csapást küldjön Mindenszentek Napján, amikor a templomok zsúfolva voltak hívőkkel, akiket maguk alá temettek az összerogyó épületek (ezt az érvet még Voltaire is felhasználta a vallásról folytatott vitáiban). Az akkori uralkodó, I. José vezető miniszterét, Sebasti José de Carvalho e Melo-t (későbbiekben Pombal márki) bízta meg az újjáépítéssel, javarészt az ő nevéhez fűződik a város mai arculata. A Baixa újjáépítésénél a negyed déli és északi végére két teret tervezett a nagy újjáépítő, a folyóparti Praca de Commercio-t szánva zászlóshajónak. Olyan teret álmodott ide, ami rivalizál Európa legpompásabb tereivel és ez nagyjából sikerült is. A teret délről a Tagus folyó, míg három oldalról patinás épületek (többnyire minisztériumok) határolják. Középen I. José lovasszobra (egyben Portugália első bronzszobra) állít emléket a földrengés és az újjáépítés idején regnáló uralkodónak Az északi oldalon egy barokkos diadalív (Arco Triunfal) vezet át a Rua Augustára, a Baixa fő tengelyét képező sétálóutcára. A Baixa helyén az ókorban egy mocsaras terület volt, amit a Tegus folyó két mellékága táplált (ezen mellékágak helyén ma az Avenida de Liberdade és Rua da Palma fut). A középkorban az Alfama-hoz hasonló szűk sikátorok és zegzugos utcák alkották az „Alsóváros”-t, ami aztán a 1755 november 1.-jén a gyenge alapok miatt a földdel lett egyenlővé. Pombal márki a Baixát katonai táborok mintájára négyzetrácsos utcahálózattal építette újjá, ahol minden utcának külön funkciója volt. Ezt a mai nevek is híven tükrözik és bár az aranyművesek és a cipőkészítők már eltűntek a róluk elnevezett utcákból (Rua Ouro, ill. Rua dos Sapateiros), a textilkereskedők még tartják magukat a Rua dos Fanquireos-ban.

Kóboroltunk egy kicsit az üzletek között, a legérdekesebbnek a Rua de Conceaico apró üzleteit találtuk, volt itt gombra, illetve kesztyűre specializált üzlet és a magyar Bahia láncra hajazó orientális beütésű ruhabolt. Ugyan távolról sem volt hideg, de a Rua de Augustán vettünk sült gesztenyét, mivel ezt a téli finomságot sajnos Angliában erősen nélkülözzük. Tetszett a „tálalás” is, a két zsebes papírzacskó egyik részében a gesztenye volt, a másik a héjak részére volt fenntartva. Következő látnivalónk egyben közlekedési eszköz is volt: az Elevador de Sanra Justa-val fellifteztünk a Baixa fölötti Chiado negyedbe. A Raul Mesnier de Ponsard (Eiffel tanítvány) által tervezett vasszerkezetben futó kabinos lift jó száz éve segíti a siető és/vagy megfáradt embereknek legyőzni a két negyed közötti szintkülönbséget. A szerkezet tetején van egy kis kávézó, 360 fokos panorámát nyújtó terasszal. Gyönyörködtünk egy ideig a lemenő nap fényében fürdő várban és az Alfama negyedben, majd a szerkezet középső szintjétől Chiado-ba átvezető hídon átsétáltunk a Largo do Carmo-ra. A kis tér névadó temploma, a Convento do Carmo erősen megrongálódott a Nagy Földrengés során, lezuhanó teteje alatt sok hívő lelte halálát. A tetőt nem újították fel és a valaha volt főhajóban szabad ég alatt, zöld gyepről csodálhattuk meg a megmaradt gótikus oszlopokat, boltíveket, illetve egy kortárs sajtófotó-kiállítást. A mellékhajó fedett részében az Archeológia múzeum meglehetősen vegyes gyűjteménye kapott helyet. Egy középkori, finoman kidolgozott kőfaragásokkal díszített nemesi szarkofágon érdekes dolgot figyeltünk meg: az összes figura (angyalok stb.) arca le volt kopva, csak Krisztusé maradt meg aránylag épen. Az egyik teremben pedig ősöreg könyvek között guggoló pózban prezervált perui múmiák ijesztették meg a belépőket – ha jól értettük a portugál feliratot, egy nemesi magángyűjteményből származtak (érdekes szenvedély, de hát sok furcsaságot gyűjtöttek/gyűjtenek az emberek).
Közben lement a nap, mi meg lesétáltunk a Baixa szintjére, a negyed északi végét alkotó Praca Dom Pedro IV (köznyelven Rossio) térre. A középkorban ezen a téren égették el máglyán az eretnekeket, a tér északi végén lévő nemzeti színház (Teatro Nacional Dona Maria II) helyén volt az inkvizíció székhelye. 1974-ben pedig jelképesen ezen a téren kezdődött a jobboldali Salazar rezsimet megdöntő forradalom: a tér virágárusai szegfűt tűztek a katonák puskacsövébe, a felkelés békés jellegét kihangsúlyozandó. A Rossio északkeleti sarkánál egy kis téren (Largo de Sao Domingo) bújik meg egy talponálló, ahol 1840 óta mérik Lisszabon helyi likőrjét, a morello cseresznyékből készült Ginjinha-t. A helyi jelző ebben az esetben különösen találó, hiszen ezt a főzetet csak ezen a környéken mérik (hasonló, trafikméretű boltokban), máshol a városban és Portugáliában nem lehet kapni. Íze és a benne lévő egész cseresznyék miatt minket egy az egyben gyerekkorunk cseresznyekompótjára emlékeztetett. Nem tudom, mennyit adnak el reggel 7-től éjfélig, de elég népszerű lehet, mert kisebbfajta sor mindig volt, amikor mi arra jártunk (és ginjinha-n kívül csak cigarettát árulnak). Miközben cseresznyéztünk, figyeltük, ahogyan a fehér leplekbe burkolózott szikár férfiak és a színes köntösökbe bugyolált, turbános, széles csípejű asszonyok megvitatták a legfrissebb híreket Angolából vagy Bissau-Guinea-ból. Ez a tér régóta a fekete közösség találkozó helye, leginkább azért, mert a tér templomát, az Igreja de Sao Domingos-t hagyományosan színesbőrű pap vezeti. Ez a templom is elég hányattatott sorsú, nyolcszáz éves fennállása alatt a szokásos földrengések mellett még tűzvész is többször pusztított itt (legutóbb 1959-ben). A tűzzel más téren is szoros kapcsolatot ápolt ez az épület: annak idején innen indultak az eretneken megégetését megelőző ünnepélyes egyházi szertartások, az autodafék. A Larga de Sao Domingo színes forgatagával éles kontrasztban állt a templomban uralkodó tömjén illatú csönd és a lobogó mécsesek árnyékában táncoló füstös gótikus oszlopok. Meglepően sokan voltak, fehérek és feketék egyaránt, valószínűleg a délutáni misére vártak. Egy kicsit mi is elüldögéltünk az egyik padsorban a sokat látott falak között.

Közben leszállt az este, de mielőtt még visszamásztunk volna a szállodánkhoz, a tegnapi jazzklub közelében hódoltam utazásokhoz kapcsolódó egyik szenvedélyemnek: elmentem borbélyhoz. Az eddig látott sok csilivili fodrásszalon hidegen hagyott, de ez a kicsit kopottas, ám erősen hagyományos intézmény rögtön a szívembe zárta magát. Minimum velem egyidős székbe ültetett be a jó hatvanas mester. Hagyományos szertartás következett: borotvakrém, pengés borotválás, timsó, illatos kendő... Lehetett érezni a mozdulatain, hogy az évtizedek során kezei alatt már igen sok arcszőrzet találkozott végzetével. Gáláns borravalóval háláltam meg a különleges élményt, majd tükörsima arccal távoztam. Egy rövid, szállóbeli pihenő után már a Pavilhao Chinés-ben ültünk a rohamsisakok alatt. Ezúttal is a 80-as évekbeli válogatás szólt, Tarzan boy és Wild boys szolgáltatta a zenei aláfestést a koktélokhoz. Klári Bloody Mary-t ivott, míg én egy Singapore Sling-gel próbálkoztam, de ez utóbbi nem igazán jött be. Nem tudom, milyen az eredeti, amit a múlt század eleje óta mérnek a singapore-i Raffles hotelben, de Délkelet Ázsiában ennél sokkal jobbat kevernek (különösen az Elephant bárban, Phnom Penh-ben). Hosszabb gyaloglás következett, át a Bairoo Alto-n, majd tovább lefele a Bica negyedben, egészen a folyó közelében lévő Barrigo de Freira étteremig. Ez a tegnapihoz hasonló stílusú kisvendéglő volt, csak éppen turisták nélkül. Először egy kicsit aggódtunk, mert csupán két ember ült az étteremben (kevés vendég mindig rossz cégér), de aztán hamarosan egy nagyobb helyi társaság érkezett. Az asztalra készített ismerős előétel-falatkákkal hamar végeztünk, aztán az egészen kiváló polipot (a ház specialitását) és a tengeri sügért a ház (vörös)borával öblítettük le, majd sülttökös-mandulás süteménnyel tettük teljessé a kulináris élményt. Visszaküzdöttük magunkat a Bairro Alto-ba, ahol a tegnapi Armazem bárban ezúttal brazil est volt (azért becsúszott egy Guantanamera is). Szinte mindenki caipirinha-t ivott, ami Brazília nemzeti koktélja, és nagyon hasonlít a daiquiri-hez, csak a rum helyett cachaca van benne (amit szintén cukornádból erjesztenek). Az abbamaradt zene és a növekvő tömeg miatt hamar továbbálltunk és a Bairro Altoban sétálgatva hallgatóztunk, hogy melyik bárból szűrődik ki a keserédes fado. Ez a portugál nemzeti identitás szerves részét képező, melankolikus zenei műfaj az 1820-as években alakult ki, de gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza. A zenében megfigyelhetők mór behatások, illetve a középkori Provence trubadúr hagyományai. A fado („végzet”) líráját pedig átszövi a portugál honfibú, a „saudade”, amit leginkább talán „fájdalmas vágyódás”-nak lehetne lefordítani. A földrajzi felfedezések idején a hosszú tengeri utakra induló felfedezők (és persze az itthon maradottak) lelkében állandóan konfliktusban állt a vidám mediterrán életérzés és a szentimentális fatalizmus, ezt segített enyhíteni a saudade, a keserédes vágyakozás valami elérhetetlen után. A 19. század végére a fado Lisszabon éjszakai életének meghatározó része lett, fénykorát a Salazar rezsim alatt érte. Az 1974-es forradalom után az előző baljós rendszerhez való kötődése miatt egy időre háttérbe szorult, de az 1990-es évektől fogva ismét reneszánszát éli. A mai szövegek középpontjában a féltékenység, szerelmi csalódás áll. A fado-t általában hárman adják elő, értelemszerűen egy énekes (fadista), akinek melankolikus mondanivalóját kiemeli a 12 húros, mandolinszerű portugál gitár („guitarra”) rezonáns hangzása, mindehhez egy spanyol akusztikus gitár („viola”) szolgáltatja a ritmikus hátteret.
Némi bolyongás után első fado élményünk helyszínéül Lisszabon legrégebbi fado házát, az 1927 óta üzemelő Cafe Luso-t választottuk. A 17. századi nemesi udvarház istállójából átalakított, elegáns étteremben az eredeti gótikus boltívek alatt szinte kizárólag turisták üldögéltek. A lefogyasztható 16 eurós belépőt ugyan sokallottuk, de az itallapot nézegetve hamarosan kiderült, hogy nem esik majd nehezünkre ezt az összeget elkölteni: éppen egy kancsó sangria-ra tellett. A klasszikus fado-felállást (guitarra-viola) egy nagybőgős színesítette. Az első előadó egy hatvanas férfi volt, aki behunyt szemmel elénekelt három dalt, amelyekben felfedezni véltünk némi vidám felütést. Ezután hosszú szünet következett. Nagyobbacska japán társaság telepedett le a mellettünk lévő asztalhoz, akik aztán végigbeszélgették a következő sessiont. Ekkor egy fiatal nő énekelt igazán szomorú hangulatú dalokat hosszú stólában, szintén behunyt szemmel és gyönyörű hangon. Az utolsó fordulóra majdnem egy órát kellett várnunk, ekkorra már elfogyott az italunk is és csak azért maradtunk, mert keveselltük a pénzünkért a fado mennyiségét. Végül egy fiatal férfi sétált a színpadra, aki a falnak dőlve, zsebre dugott kézzel adott elő néhány, ezúttal pökhendibb hangvételű nótát. Összességében tetszett, amit láttunk és hallottunk, csak kevés volt a muzsika és az egész hely nagyon a turistákra volt kihegyezve. Egy kicsit olyan volt, mintha a Mátyás pincében próbáltuk volna megismerni a cigányzenét.

www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
9.5 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina