Lisszabon 3. - Belém, ginjinha, fado

Portugália Lisszabon

Ott-tartózkodás ideje: 2008. nov. 19.  - 2008. nov. 23. (4 nap)

3 hozzászólás I 8 330 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. feb. 07. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója

Cimkék: belém  fado  ginjinha  lisszabon 

Reggel ismét hibátlan napsütés keltett, teljesen hihetetlen volt számunkra, hogy ilyen idő is lehet valahol Európában november végén. Hosszabb sétával kezdtük a napot, át a Bairro Alto-n, a Chiado-n és a Baixa-n, majd a Praca de Commercio-n lévő turisztikai hivatalban váltottunk egy 24 órás Lisszabon-kártyát. Ennek segítségével ingyen lehet utazni az összes közlekedési eszközön és a legtöbb múzeumba is ingyenes belépést szolgáltat. Nyugat felé indultunk a vízparttal párhuzamosan futó 5-ös villamossal. Ez a 28-assal ellentétben modern, mini Combino-ra hasonlító kocsikkal közlekedett. Második napja voltunk itt és ránk nem jellemző módon még nem voltunk piacon, ezen sürgősen változtatni kellett! Így hát néhány megálló után leszálltunk a Mercado de Ribeira-nál, egy rövid villámlátogatás erejéig. A tágas csarnokban kissé elvesztek az árusok és hiányoltuk a mediterrán nyüzsgést is, de a halas pultok nem okoztak csalódást és láttunk néhány azonosíthatatlan zöldséget és gyümölcsöt is. Nyugat felé haladva rábeszéltem a Klárit, hogy szálljunk le a (san fransisco-i Golden Gate mintájára épült) Vasco da Gama hídnál, mert át akartam rajta gyalogolni. A híd méreteit és a távolból is jól kivehetően dübörgő forgalmat látva hamarosan letettünk erről a finoman szólva is meglehetősen ambíciózus (inkább bolondos) tervről. Pedig olyan csábító volt a híd túloldalán a Krisztus-szobor (melynek hasonmása Rio de Janeiro-ra tekint le). Maradt ehelyett a villamosozás Belém felé. Ez a biblikus elnevezésű negyed (Belém = Betlehem) régebben nem tartozott Lisszabonhoz, de kiváló kikötője miatt sorsa szorosan összefonódott a földrajzi felfedezésekkel. Innen indult Vasco da Gama Indiába és ide is érkezett meg, kikötött itt Kolombusz is hazafelé Amerikából, de innen indult végzetébe 1588-ban a spanyol Armada is (ekkoriban néhány évtizedig a spanyolok uralták Portugáliát). Ennek megfelelően az itteni látnivalók többsége is ehhez a témakörhöz kapcsolódik.
A nagy felfedezéseknek emléket állító folyóparti Padrao dos Descobrimentos-nál kezdtünk, ahol a szoborcsoport élén Henrique herceg áll. (Őt az angolok Harry a navigátor néven magukénak tekintenek, mivel anyja a Lancester ház sarja volt. Az angolok és portugálok történelmi szövetsége több évszázadra nyúlik vissza és kölcsönös érdekeken alapult: a portugáloknak kellett valaki, aki megvédi őket a spanyoloktól, míg az angoloknak kapóra jött, hogy betehették lábukat a spanyolok orra alá.) Az emlékmű előtt egy nagy márvány világtérkép jelöli a különböző portugál gyarmatokat. Brazília és két afrikai gyarmatuk, Angola és Mozambik kivételével apró területek ezek a világ minden táján. Az lehet az ember első benyomása, hogy más gyarmatosító nagyhatalmak levetett morzsáit szerezték meg, holott sok távoli helyre elsőként tették be a lábukat. Vajon mi hajthatta ezt a Magyarország méretű, akkoriban kétmilliós lakosságú országot, hogy mindenkit megelőzve először hajózzák körül a Jóreménység fokot (Bartholomeu Diaz, 1487) és először érjék el Indiát tengeri úton (Vasco da Gama, 1498)? Talán az, hogy a portugál nemzet harcban kovácsolódott és a viszonylagos béke beálltával valahol le kellett vezetni harci potenciáljukat. A legyőzhetetlennek tűnő spanyolok és a legyőzhetőnek tűnő óceán közé beszorulva inkább az utóbbit választották.
A Padrao dos Descobrimentos-tól jó egy kilométerre áll Lisszabon egyik szimbóluma, a szintén a felfedezőknek emléket állító, ám sokkal régebbi Torre de Belém. A piciny, Manueline (portugál késő-gótikus) stílusú erőd a mohácsi vész környékén épült, és a lisszaboni kikötő bejáratát volt hivatott őrizni. A bejáraton fehér papírlapra nyomtatott szöveg: sztrájk miatt zárva. Talán majd legközelebb.
A folyópart mellett húzódó út túloldalán egy gyönyörű, szintén Manueline stílusú épület fehér kövei szikráztak a napsütésben: ez volt a Mosteiro de Jéronimos. A monostort I Manuel állíttatta (na miért is?) a felfedezések (különösen Vasco Da Gama inidiai útjának) dicsőségére. Rögtön a főbejárat mellett két kőszarkofág vonja magára a belépők figyelmét: az egyikben maga Vasco de Gama nyugszik. Az aprólékosan kidolgozott kőfaragások tengerében tengerészeti motívumok (pl. horgony, kötelek) is megjelennek. A belső tér amatőr szemünknek inkább barokkosnak tetszett, az impozáns főoltár mellett elég lehangoló volt a meglehetősen modern rózsaablak. A kétszintes kerengő a nagy belső udvarral azonban varázslatos volt, különösen a délutáni napsütésben.
Ennyi szépség után óhatatlanul a fáradás jelei mutatkoztak rajtunk, még szerencse, hogy a következő látnivaló egy kávézó volt. Nem akármilyen kávézó, hanem a híres „pasteis de Belém” hazája. Ez a sütemény olyan Lisszabonnak, mint Bécsnek a Sacher torta. Vagy talán még olyanabb, lépten nyomon látja az ember óriásplakátokon, mindent reklámoznak vele, ami az élet élvezetével kapcsolatos (egy kedvező hitelt népszerűsítendő még a Barclays bankfiókok kirakatában is feltűnik). Szürke hétköznapokon tízezret, hétvégeken akár húszezret is eladnak belőle ebben a kávézóban, nem túlzás azt mondani, hogy messze földről elzarándokolnak ide az emberek csak ezért a süteményért. Elfoglaltuk az egyetlen szabad asztalt a 17. századi Belém-et ábrázoló csempékkel borított helységben és rendelünk kettőt a hírességből. Kerek, ropogós levelestészta kosárkában vaníliakrém, tetején fahéj. Leírva nem tűnik nagyon szofisztikáltnak, de egyszerűen olyan, mintha tündérek sütötték volna. Az állaga, az ízek kifinomult harmóniája évszázados tudást sejtet (mindössze három cukrász ismeri a pontos receptet). Azonnal rendeltünk még kettőt, és ezúttal megpróbáltuk lassabban, megfontoltabban élvezni – sikertelenül. Az első szétomló falat azonnal követelte a következőt, így hamarosan már újfent csak a morzsákat csipegettük szomorúan a tányérról. Mielőtt elhagytuk ezt a kulináris szentélyt, még körbenéztünk. Kiderült, hogy az elülső két helységen kívül még három van hátul, az egyik közülük legalább ötvenfős. Látványkonyha is volt, üvegfal mögött szorgos kezek rakosgatták a frissen készült süteményektől roskadozó tálcákat hatalmas görgőskocsikra, hogy aztán hamarosan találkozzanak végzetük bendőjével. Két japán nagyban fotózta őket, nem bírtuk megállni, hogy ne csatlakozzunk (pedig ez egy kicsit olyan, mintha a Príma Pék dolgozóit fényképeznénk). Nagy nehezen ellenálltunk a kísértésnek és nem vettünk egy kartondoboznyit. Elragadva szülőföldjétől biztos nem lenne ugyanolyan az élmény... Ha valaha visszatérek Lisszabonba, itt biztosan tiszteletemet teszem.
A Rua de Belém-en továbbsétálva hamar elértünk egy különleges múzeumhoz, ahol szinte kizárólag hintók voltak kiállítva (Museu dos Coches). Időutazás volt ez a javából, szinte láttuk a kabinok üvege mögött felsejlő nemesi arcvonásokat. A legdíszesebbek természetesen a királyi ünnepi hintók voltak, festményekkel és túlburjánzó aranyozott fafaragásokkal (még a küllőkre is jutott belőle). Ezek mögött alig maradtak el a vallási ceremóniákon használt hintók, amikben csupán az éppen aktuális vallási ereklyét szállították. A hosszú útra tervezett távolsági járművek jóval puritánabbak voltak, itt már előtérbe került a funkcionalitás, néptelen vidékek átszeléséhez talán nem az aranyozott angyalszobros változat a legalkalmasabb. Ha az embernek nagy kertje van (meg pláne, hogy ha király is), nem gyalog járja körül. Ennek jegyében voltak kizárólag kerti használatra készült kisebb, kabrió-hintók – természetesen gyerekméretben is. A kínálat legegyszerűbb darabjai a két ember által hosszú rudakon cipelt , dobozszerű gyaloghintók voltak, a köpenyes-tőrös drámák elmaradhatatlan kellékei.
Az 5-ös villamos nevű, jóval modernebb hintón tértünk vissza a belvárosba. A Chiado főutcáján, a Rua Garret-en sétálva beugrottunk Pessoa másik törzshelyére, a Cafe a Brasileira-ba, ahol a teraszon nem foglalt asztal, hanem bronzszobor tiszteleg a költőóriás emlékének. A Baixa felé ereszkedve benéztünk Lisszabon legrégebbi könyvesboltjába, az 1732 óta működő Livraria Bertrand-ba. Jó nagy volt, jó sok könyvvel, de azért angol nyelvű Pessoa verseskötetük nem volt (csak életrajzuk). A Baixa-ba átérve Lisszabon kártyánkat kihasználva egy megálló erejéig metróra ültünk, leginkább azért, hogy megnézzük, milyen. Volt egy kép az útikönyvben egy metróállomásról, ami lehetett volna egy modern művészeti múzeumban is, de sajnos semmi ilyen élményben nem volt részünk. Hiányzott belőle a londoni metró patinája, a párizsi metró bohém eleganciája és a teheráni metró egzotikuma. Egyszerűen csak metró volt, mondjuk nem is hirdették másként.
A Rossio-nál kiszállva már bennfentesként szaporáztuk lépteinket a Larga de Sao Domingo felé, ahol már várt minket a napi városnézést lezáró cseresznyelikőrünk. A turbános-kaftános afrikai tömeg talán még sűrűbb volt, mint tegnap, ismeretlen nyelvek zsongtak a levegőben, miközben mi is egy kicsit elzsibbadtunk az, alkohollal átitatott cseresznyéket ropogtatva. Megint bementünk az Igresia de Sao Domingo-ba, ahol éppen mise volt, félig telt ház mellett. Megint rácsodálkoztunk a hihetetlen kontrasztra, innen néhány lépésre akár egy bamako-i piactéren is lehettünk volna.
Hazafelé egy újabb közlekedési eszközt pipálhattunk ki, a szállónk és a Rossio közti szintkülönbséget régi, patinás siklóval győztük le (Elevador de Gloria). A koktélozást a Pavilhao Chinés-ben ezúttal a szállodai ejtőzés előtt ejtettük meg, Klári maradt a jól bevált Bloody Mary-nél, én meg ezúttal – az előző este hatására – caipirinha mellett döntöttem, ami szerencsés választásnak bizonyult. A szállóban rövid ideig révetegen bámultunk valami portugál talk-show-t a tévében, majd az ólmos fáradtságot legyőzve felkerekedtünk. A 28-as villamos egészen a Sé katedrálisig repített minket, ahol már előző nap kinéztünk egy helyes kisvendéglőt. A Tasca de Sé kirakatában a legtöbb vendéglőhöz hasonlóan jégkásán legalább egy tucatféle hal várta, hogy vacsora legyen belőle. Családi vendéglőnek hirdette magát és ennek megfelelően Teresa asszony a konyhában egy segéddel főzte az ételeket, míg férje a pincér szerepét töltötte be. Nyugodtan böngésztük az ismeretlen halaktól nyüzsgő terjedelmes étlapot, hiszen rajtunk kívül csak egy asztalnál ültek. Nemsokára azonban hirtelen sürgőssé vált a rendelés, hiszen nem kevesebb, mint tizenhárom helyi lakos viharzott be. A már ismerős bekészített előétel mellé rendeltünk még gyorsan egy adag grillezett garnélát fokhagymás szószban, főételnek pedig a majonézzel-hagymával egybesütött tonhalat és egy olyan halat választottunk, aminek nem sikerült megtalálni a magyar megfelelőjét: black trooper. Miközben vörösbor mellett csendben áldottuk Poseidon kifogyhatatlan kincsestárának és a portugál konyhának szerencsés találkozását, a pincér egyre csapzottabb hajjal villámgyorsan hordta ki a hatalmas társaságnak a különböző főételeket (a konyhában uralkodó káoszt csak elképzelni tudtuk). Mindenesetre két tengeri sügér között maradt ideje a desszert-éhségünket is kielégíteni: mandulás tortát rendeltünk, meg ananászt portóival leöntve. Hiába, élni tudni kell.
A Bairro Alto-ba visszavillamosozva sűrűn hömpölygő tömegbe csöppentünk. Hiába, péntek este volt, jóval több ember és hasisárus között kellett navigálni. Most már valami életszagúbb fado-élményre vágytunk és hosszas bolyongás után meg is találtuk. A Caldo Verde bár előtt egy szikár, szangvinikus, gyorsbeszédű felhajtónak nem tudtunk ellenállni és hagytuk magunkat leültetni egy színpad közeli asztalhoz. Itt már csak 10 euro volt fejenként a lefogyasztható belépő, jóval szolidabb árakkal. Kétféle sangria volt, mi a drágábbat rendeltük, ami aztán fehérnek és túlságosan édesnek bizonyult. Az előadás viszont mindenért kárpótolt. A bejáratnál megismert szikár barátunk ceremóniamesterként (MC) felkonferálta a fellépőket és egyben világosítóként is tündökölt (lekapcsolta a villanyokat). Egy csinos, fiatal nő énekelt először, színpadiasan maga köré terített stólával, egy guitarra és két viola kíséretében. Rövid szünet után besétált az utcáról egy Hemingway-re távolról hasonlító, kinyúlt garbós, őszes úriember. Sokaknak köszönt (ekkor még azt hittük, hogy csak törzsvendég) majd hirtelen kezébe ragadta a mikrofont és az MC sietős felkonferálását és villanykapcsolgatását követően rázendített. Talán karizmájának, talán a választott daloknak köszönhetően ő sokkal jobban lázba hozta a közönséget. Több asztalnál is csatlakoztak hozzá, még énekeltetés is volt: a refrénnél a leghangosabb asztalok felé tartotta a mikrofonját. Bizonyos soroknál a közönség különböző tagjai felé mutatva énekelt, még Klári is sorra került (bár értettük volna, miről van szó). A mellettünk lévő asztalnál ülő középkorú hölgyek is meglehetősen jól ismerték a dalokat, később kiderült, hogy nem véletlenül. A harmadik előadó ugyanis innen került ki, egy Göncz Kinga hasonmás személyében. (Ez már biztosan az öregség jele, hogy mindenki emlékeztet valakire). Ő is stólát terített maga köré és az asztalok között körbe sétálva az előző fellépőhöz hasonló interaktív műsort adott. A következő produkcióra sem kellett sokat várni, ezúttal az MC-ről derült ki, hogy szintén zenész. Saját magát felkonferálva, igazán kiforrott hangon vitt el minket eddig ismeretlen melankolikus magasságba (mélységbe). Neki még saját CD-je is volt, amiből vettünk is egyet, amit a művész saját kezűleg dedikált Klárinak. Mindeközben a közönség ivott, evett (volt, aki éjfél után vacsorázott), énekelt, mulatott. Ez a füstös, izzadságszagú fado számunkra sokkal autentikusabb volt, mint a tegnapi. Lehet, hogy még ez sem az igazi, de nekünk, lelki szegényeknek, Lisszabon bugyraival ismerkedőknek tökéletes volt.

www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
8.5 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
hoerr - 2009.02.24. 12:56

hjajj, ez a nosztalgia...bő tíz éve pont februárban voltam először Lisszabonban

rider71 - 2009.02.07. 20:26

Maradjunk annyiban, hogy az angolok teljes mértékben magukénak tekintik, de igazad van. Mivel ez az írás Portugáliáról szól, így az ő verziójuknak kell szerepelni, így kijavítottam.

tizma - 2009.02.07. 18:41

Tetszik a beszámoló:-)A Felfedezések emlékművének első szoboralakja, Tengerész Henrik herceg vagy Harry a navigátor (Infante Dom Henrique el Navigador) azért nem angol herceg hanem portugál... http://hu.wikipedia.org/wiki/TengerĂ©sz_Henrikhttp://www.padraodescobrimentos.egeac.pt/egeac/padrao_files/folhetos_padrao_english.pdf


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina