Lisszabon 4. - Gyõztes csapaton ne változtass!

Portugália Lisszabon

Ott-tartózkodás ideje: 2008. nov. 19.  - 2008. nov. 23. (4 nap)

0 hozzászólás I 9 492 látogató olvasta. Rögzítve: 2009. feb. 16. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója
Utolsó napunk reggelén a szokásos napsütés fogadott. A Bairro Alto-ban meg tájkép csata után, üres üvegek és poharak, Rizla papírok tömkelege mutatta, hogy itt megint sokan jól érezték magukat. A jó öreg 28-as villamossal Alfama-ba mentünk, ott is a Feira de Ladra bolhapiacra. Volt itt minden: gramofonok, régi rádiók, afrikai csecsebecsék, indiai ruhák, még régi üdítősüvegeket és kupakokat is árultak. A bakelitek között békésen megfért egymás mellett Led Zeppelin, Bartók és Amália Rodrigues, a fado „királynője”. Az utóbbi lemez borítójáról egy igazi végzet asszonya nézett ránk vissza, mindkettőknek azonnal Karády Katalin ugrott be. Amália Rodriguez több mint 40 éves aktív pályafutása alatt sokat tett a fado nemzetközi elismerésért, még a Broadway-en is fellépett (1999-ben halt meg). Egy másik standnál CD-ket árultak, a hangszórókból varázslatos női hang szólt: „azt a CD-t kérnénk, ami szól, meg egy Amália Rodrigues-t” – mondtuk/mutogattuk az árusnak. Jót mosolygott rajtunk, hiszen éppen maga Amália énekelt – vettünk is tőle gyorsan 2 CD-t. Néhány apró szuveníren kívül még egy dolgot vásároltunk magunknak: egy eredeti azulejo csempét. A jó ötszáz éves hagyományra visszatekintő kékes csempék elmaradhatatlan díszítőelemei a portugál építészetnek: lépten-nyomon találkozik velük az ember templomok, lakóépületek falán, de még vasútállomásokon is. Amellett, hogy szépek, még remek hőszigetelők is, ami nem hátrány ezen a perzselő klímán. Az egyik standnál az olcsó utánzatokon kívül árultak igen réginek látszó, eredeti azulejokat is. A meglehetősen borsos ár sem riasztott vissza, amikor a csempéket böngészve rábukkantunk egy kissé kopott és csorba darabra, ami egy kutyát ábrázolt. A bolhapiacról visszaindulva tudatosan Alfama eddig nem ismert utcáit jártuk be. Nem tudtunk betelni ezekkel az ősi sikátorokkal, amiket lépten-nyomon bájos kis terek és buja növényzet színesített. Sok házon láttunk művészi kidolgozású azulejo-kat, némelyikből hiányzott egy-egy négyzetméter. Talán a mi kutyás csempénk is valahonnan innen származott. Láttunk néhány mór stílusú, sűrű ráccsal védett ablakot is, amin keresztül észrevétlenül nézhettek (és nézhetnek) ki a nők az utcára.
A Baixába visszaérve bementünk a Rua de Conceicao-n egy delikátesz boltba, ahol kizárólag portugál étel-és italkülönlegességeket árultak. Az üzletet vezető testvérpár hölgytagja erős amerikai akcentussal sorban mutatta be a polcok különböző becses portékáit és olyan szövege volt, hogy még a Szaharába is elmehetne homokot eladni. Vettünk is egy drága portóit („befektetésnek”, akár száz évig is el lehet tartani), egy csupor vadvirágmézet, amit kizárólag egy kolostorban állítanak elő évszázadok óta, meg néhány üveg lekvárt, ami valamiért szintén nagyon különleges volt, de ekkorra már elvesztettem a fonalat.
Ezek után muszáj volt a rengeteg zsákmánnyal visszatérni a szállodába, ezúttal még egy félórás csendes pihenőt is engedélyeztünk magunknak. A délutánra klasszikus turista programot hagytunk: a Praca de Commercio-n felültünk egy ősöreg városnéző villamosra, ahol volt fülhallgatós angol nyelvű idegenvezetés. Ismerős vidékek (Bairro Alto, Rossio, Chiado, Alfama) mellett olyan helyeken is jártunk, ahova csak szerettünk volna eljutni, csak nem maradt rá idő. Ilyen volt például az Estrela negyed egy gyönyörű templommal, meg Madragoa, a város régi halásznegyede. Nagyon élveztük, de egyben szomorúak is voltunk. Akármennyire hajtottuk ezt a három napot, nagyon kevésnek bizonyult erre a csodálatos városra. A túra után a Rossio-n megittunk egy kávét a legendás Cafe Nicola teraszán, miközben előttünk az úton többezres békés tömeg tüntetett valami ellen vagy valamiért. A naplemente előtti utolsó félórát a vártól északra és nyugatra fekvő Mouraria negyedben való bóklászással töltöttük. Ez nagyjából olyan volt, mint az Alfama, csak jóval meredekebb utcákkal és főleg afrikai, illetve ázsiai bevándorlókkal. Sötétedéskor már utolsó cseresznyelikőrünket kortyolgattuk a Praca de Sao Domingo-n. Távolról sem voltunk egyedül, a délutáni tüntetés néhány résztvevője – középkorú férfiak és asszonyok – is ott lazítottak mellettünk. Egy búcsúpillantás a templom belsejébe, majd mászás fel a szállodához, és rövid pihenés következett. Az estét természetesen az elmaradhatatlan Pavilhao Chinés-ben kezdtük, ezúttal Bloody Mary és Tequila Sunrise társaságában. Az egyedi berendezés egyszerűen megunhatatlannak tűnt, mindig újabb részleteket fedeztünk fel. A sejtelmes félhomályban felsejlő többezer tárgy és az ízléses berendezés (meg a koktélok) mindig olyan különleges hangulatba ringattak minket, hogy közös megegyezéssel ki is kiáltottuk a Pavilhao Chinéz-t kedvenc bárunknak.
Búcsúvacsoránk helyszínét ezúttal ösztönösen választottuk meg, betértünk egy vendéglőbe a Baiiro Alto-ban, aminek az étlapján szerepelt az a két specialitás, amit még mindenképpen meg akartunk kóstolni. Az egyik a bacalhau, azaz füstölt tőkehal volt, amire a portugáloknak több receptje van, mint ahány nap van az évben. Klári egy natúr változat mellett voksolt, míg én garnélát rendeltem acorda-val. Az acorda tulajdonképpen egy köret, ami bármilyen halhoz illik: olívaolajba, fokhagymába és fűszerekbe áztatott kenyér, tojással feldúsítva (sokkal jobb, mint amilyennek hangzik). A természetesen mennyei főételeket fűszeres zöldbabos tekercs előzte meg és mandulás sütőtökös sütemény követte, az elmaradhatatlan asztali vörösbor társaságában.
Kereshettünk volna egy még autentikusabb fado-bárt, de a „győztes csapaton ne változtass” elv jegyében a Caldo Verde-be tértünk vissza. Alig kaptunk asztalt, annyira tömve volt a hely, körülöttünk főleg idegesítő amerikaiakkal. Azt már megszoktam, hogy az amerikaiak általában jó hangosan beszélnek, de a mellettünk lévő csikasz társaság ezt a zavaró szokást különösen magáévá tette. Ráadásul akkor sem hallgattak el, amikor éppen szólt a fado. A pincér ekkor a diszkrét félhomályban egy zseblámpával világította meg nekik az étlapokat és igyekezett halkan felvenni a rendelést, ennek ellenére az amerikaiak kiabálva rendeltek (pedig még az MC is rájuk szólt). Ez sem tudta azonban elrontani az esténket, egészen kiváló vörösbor mellett a tegnapihoz hasonló remek műsort élvezhettünk, sok ismerős előadóval. MC barátunk megint megpróbálta a CD-jét eladni nekünk, amikor udvariasan figyelmeztettük, hogy tegnap már vettünk belőle, hirtelen a felismerés szikrája villant a szemében és „Eva!” felkiáltással Klári nyakába borult. Ezen jót mulattunk, különösen, mikor ezt a produkciót távozásunkkor a kijáratnál megismételte.
A Bairro Altoban hazafelé bandukolva fájó szívvel néztük a boldogan hömpölygő tömeget. Minden elválás szomorú, különösen, ha ilyen jó helynek kell búcsút mondani, mint Lisszabon. Egy fiatalokkal zsúfolt autó húzott el mellettünk, a letekert ablakokon áradt kifelé a hasisfüst és Amália Rodriguez fenséges énekhangja. Fado forever!

www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
6.7 (6 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina