2010 Nyár, Románia, Moldova, Ukrajna – 3. rész, Ukrajna

Ukrajna

Ott-tartózkodás ideje: 2010. aug. 15.  - 2010. aug. 22. (7 nap)

0 hozzászólás I 4 108 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. ápr. 19. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar ruba Beszámolója

Cimkék: Azovi-tenger  Csap  Dnyeper  faerőd  Fekete-tenger  Fekete-tengeri  flotta  hadihajó  Harkov  iszapvulkán  Jalta  Kercs  Kercsi-szoros  Kijev  kozák  plackart  skanzen  strand  Szevasztopol  Szimferopol  Ukrajna  Ungvár  Vízerőmű  vonat  Zaporozsje 

(A szöveg egy 3 részes beszámoló harmadik része, az első Romániáról, a második Moldováról, és a Dnyesztermenti Moldáv Köztársaságról, ez pedig Ukrajnáról szól)

Augusztus 15.-Kijev

Reggel Kijev előtt nem sokkal keltett a kocsikísérő. A vonatunk jó ukrán szokás szerint percre pontosan érkezett meg a kijevi főpályaudvarra. Utunk először a Petrivka állomásnál lévő könyvpiacra vezetett, ugyanis egy ismerősöm megkért, hogy nézzek meg neki valamit. A piac elég nagy, állítólag itt minden könyv beszerezhető, ami valaha megjelent a Szovjetunió területén. Vasárnap reggel lévén azonban sok stand zárva volt, így ezt nem tudom mennyire igaz. Viszont több helyen, amikor meghallották, hogy magyarul beszélünk felkínáltak különböző magyar nyelvű könyveket. A könyvpiac után a Nagy Honvédő Háború Emlékműve felé vettük az irányt. Az ide legközelebbi metróállomás az Arsenalna a világ legmélyebb metróállomása, több mint 100m-el a felszín alatt található (összehasonlításul Budapest legmélyebb állomása a 2-es metró Deák téri megállója, ha jól tudom, 38m mélyen van). Emiatt két mozgólépcső hozza fel az embereket, és a kettő között félúton van egy kis átszálló csarnok. Ezért aztán az itteni metrós utazásba bizony már bele kell kalkulálni azt a 3-4 percet, amíg az ember felér az állomásról a felszínre. Innen marsrutkával mentünk az emlékműhöz. Az emlékmű tulajdonképpen egy hatalmas területen elterülő komplexumot takar, rengeteg szoborral, több kiállítással. Az egész egy dombtetőn van a Dnyeszter partja fölött, így innen szép kilátás nyílik a túlpartra, azonban ekkor pusztítottak a környéken az erdőtüzek, így a túloldal sűrű tejfehér füstbe burkolózott. Igazából ez volt az egyetlen alkalom, amikor az erdőtüzek hatását éreztük ukrajnai tartózkodásunk során, és ez se volt vészes. Mivel itt már tavaly is jártunk, így elsősorban az „Ukrán Nemzetanyácska” szobor talapzatában található második világháborús múzeum miatt jöttünk el ide, ez ugyanis tavaly az idő hiánya miatt kimaradt. A múzeumban az első nagyon jó dolog a légkondicionálás volt. A múzeum a szobor kör alaprajzú alapzatába van beépítve, emiatt a kiállításon elég logikusan végig lehet menni. A múzeum kétszintes, így két kört kell megtenni. Kívülről talán a hatalmas szobor miatt nem látszik túl nagynak az épület, de valójában nagyon nagy múzeumról van szó. A belső tere igen impozánsra sikeredett, igazi építészeti remekműről van szó. Az épületet egyébként a 80-as évek elején adták át. Maga a múzeum anyaga is igen gazdag, és érdekes volt. Rengeteg tárgy van kiállítva, többek közt teherautók, lelőt repülő roncsai, motorkerékpár, útzárhoz használt elemek, auschwitzi szögesdrótkerítés, és persze végtelen sok fegyver, kitüntetések (többek közt egy német vaskereszt kitüntetésekből (hivatalos nevét nem tudom) kirakott nagy vaskereszt), térképek és fényképek. Bár a feliratok csak ukránul és oroszul voltak kiírva, a múzeum így is élvezhető volt, mert sok helyen igazából a szöveg ismerete nélkül is tudni lehetett, hogy miről volt szó. Más helyeken a kiállított eredeti német nyelvű dokumentumok segítettek, mivel németül tudok, így azokat megértettem. Majdnem 2 órát töltöttünk el a múzeumban, és a végén már így is csak végigrohantunk, mert nem akartunk már több időt ott tölteni. A belép ide 10 hrivnya volt, de abszolút megérte, de sajnos itt nem lehetett fotózni (még külön jegy vásárlásával se, erre minden teremben szigorú tekintetű nénik ügyeltek), szemben az ezután megtekintett szabadtéri harckocsi-múzeummal. Ez a kiállítás mindössze 2 hrivnyába került, plusz vettünk 5 hrivnyáért egy fotós jegyet, agy tudtunk fényképezni. Itt is igen érdekes dolgok voltak kiállítva, erről részletesebben a galériában lehet olvasni az egyes képek leírásánál, illetve lehet, hogy feltöltök erről egy teljesen külön álló albumot is. A múzeum után lementünk a tavalyról már jól ismert Dnyeper strandra, kicsit fürdeni, kicsit kikapcsolódni. Innen visszamentünk a pályaudvarra, mert egyik útitársunk innen hazament, a munkája miatt (ez előre is így volt betervezve). Feltettük ugyanarra az ungvári vonatra, amivel pontosan 6 nappal később mi is hazaindultunk. Miután elváltak útjaink sétáltunk egy jót még a Hrescsatikon, Kijev fő utcáján, ami így hétvégén le van zárva a forgalom elől. A Függetlenség téren épp az esti koncertre készültek, melynek apropója, India függetlenségének 64. évfordulója. Ennek ellenére valami érthetetlen okból jamaicai zenészek játszottak, lehet az ukránok is rossz fele keresték Indiát, mint annak idején Kolumbusz. Végül estére visszamentünk a pályaudvarra. A vonatunk Zaporozsjéba 20:27-kor indult. Egész Ukrajnában egyébként 3.-ad osztályú (plackart) hálókocsikon utazunk.

Augusztus 16.-Zaporozsje

Reggel 6:42-re értünk Zaporozsje városába. Az állomáson letettük a cuccainkat a megőrzőbe, majd elindultunk. Az itteni pályaudvar eléggé a város szélén található, a villamosnak itt van a külső végállomása, és a trolibusz sem megy már sokkal kijjebb. Ezért villamosra szálltunk, és bementünk a belváros szélére, ez nagyjából 15 percnyi utazást igényelt. Innen gyalog mentünk egy elég hosszú, úton a belváros szélén keresztül a DnyeproGESZ vízerőmű felé. Útközben egy kisboltban vettünk némi ennivalót, és megreggeliztünk a helyi második világháborús emlékmű mellett egy kis padon. Folytatva utunkat végül eljutottunk a Lenin sugárút és a Metalurgiv sugárút kereszteződésébe, ahol egy McDonald’sban letisztálkodtunk, és kávéztunk egyet. Innen a Lenin sugárúton mentünk tovább a DnyeproGESZ irányába. Végül megérkeztünk a sugárút végéhez, ahol egy kis parkban áll Európa legnagyobb Lenin-szobra. Innen már látszott a hatalmas vízerőmű. Az erőmű teljes neve „Днепровская гидроэлектростанция имени В. И. Ленина” ,ami magyarul annyit jelent, hogy: V.I. Leninről elnevezett Dnyeperi Vízerőmű. Az erőmű Európa egyik legnagyobb vízerőműve, teljesítménye megközelíti a Paksi Atomerőmű teljesítményét. Az erőmű tetején közúti átkelési lehetőség van, egy 2X2 sávos út formájában, mely mellett az egyik oldalon járda is található. Így nem volt kérdéses, hogy átsétálunk a hídon. A híd összesen több mint 1km hosszú, ebből 800m található magán a gáton. Az úttest nagyjából 35m magasan van a gát alja fölött. Az egész elég félelmetes volt, mivel a híd acélszerkezete állandóan kilenget (föl-le), és remegett az lehaladó járművek súlya alatt, akár 1-2 cm-el is lejjebb ment a híd egy-egy nagyobb teherautó áthaladásakor. A szerkezet sok helyen látványosan rozsdás volt, néhol pedig az esővíz elvezető lyukakat semmi nem fedte, egy kisgyerek simán beleeshetne egy ilyenbe. Viszont megérte átsétálni, mert a kilátás a Dnyeperre, és a szemben lévő Horticja-szigetre gyönyörű volt. A szigeten található egy középkori kozák faerőd korhű másolata (olyasmi, mint a szentendrei skanzen). El is határoztuk, hogy továbbsétálunk, és elmegyünk oda. Így továbbsétáltunk, itt már egészen külvárosias vidéken haladtunk keresztül. Útközben kezdett egyre melegebb lenni, így az első adandó alkalommal bementünk egy nagyobb boltba némi jégkrémet, és hideg ásványvizet venni. Átkeltünk egy rövidebb hídon, a Dnyeper közepén álló elég nagy szigetre. A szigeten az út mellett már semmilyen épület nem volt, így bár elméletileg a város belterületén voltunk, a gyakorlatban mégis olyan volt az egész, mintha vidéken egy erdei országút mellett sétálgatnánk a semmi közepén. Járda azért volt az út mellett, és a civilizációra emlékeztetett az itt-ott szakaszosan még meglévő trolibusz-felsővezeték is (régen ugyanis még trolibusz is járt erre, de azt a 90-es években bezárták, ma már marsrutka sincs, emiatt ide csak gyalog, vagy kocsival lehet jönni). Az útról végül egy leágazásnál befordulva kb. 1km-es sétával értük el az erődöt. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy mióta reggel fél 8 fele leszálltunk a villamosról már vagy 10km-et gyalogoltunk (délután egy körül értünk ki az erődhöz). Az erődről először azt hittük, hogy zárva van, mivel nem találtuk a nyitott bejáratát, és a szintén arra járó oroszok és ukránok sem találták, pedig gondoltuk ők csak tudnak valamit. Végül szerencsére megtaláltuk a bejáratot az erőd átellenes oldalán. A belépőjegy ide is nevetséges 3 hrivnya volt (1 hrivnya kb. 25Ft). Az erődben régies házak, és templomok, illetve mindennapi eszközök, szekerek, ágyúk voltak kiállítva. Volt egy fatemplom is, melybe be is lehetett menni (a házak többségébe nem lehetet bemenni). Innen szép kilátás nyílt a vízerőműre. Nagyon érdekes, és szép hely volt, mindenképpen megérte ide eljönni. Miután kinézelődtük magunkat visszaindultunk. A néhány 100m-re lévő parkolónál volt egy büfé, itt ittunk hideg sört, és megkérdeztük az eladót, hogy van-e olyan marsrutka járat, ami innen megy. Mondták, hogy nincs, ezért visszafele is gyalogolnunk kellett. Miután megittuk a sörünket szerencsére találtunk egy rövidebb utat a hídhoz az erdőn keresztül egy gyalogösvényt kihasználva kb. 1km-t spóroltunk. Amint átértünk a hídon a legközelebbi trolibuszmegállóba mentünk, mert már eléggé lejártuk a lábunkat. A városközpontba érve leszálltunk, és a Lenin sugárúton most a vízerőműtől elfele sétáltunk. Egészen a „Dnyeproszpecsztal” művelődési házig mentünk, amivel szemben a Városi Tanács épülete volt látható. A Lenin sugárút szép, rendezett főútja a városnak. A városházánál felszálltunk egy trolibuszra, és lementünk a Dnyeper partra, ahol a városi strandon pihentük ki a nap fáradalmait. A város strandja egy hatalmas homokos strand a folyó parton, jóval nagyobb a kijevinél. Nagyon tetszik, hogy a városiak akár munka után hétköznap is lejöhetnek ide egy kicsit fürdőzni, és ehhez mindössze egy trolibuszra kell felszállniuk, és a városközponttól 5 percnyire van az ingyenes strand. Miután kicsit fürödtünk, és pihentünk, visszamentünk a Lenin sugárútra tovább folytattuk sétánkat a pályaudvar felé. Mivel a cipőm teljesen szétment a rengeteg gyaloglásban, így új cipőt is kellett vennem. Elég sokat sétáltunk, mire a Megyei Tanács épületével szemben lévő nagy tér egyik oldalsó házának aljában egy használtruhás boltban tudtunk cipőt venni. Igaz a cipőt kissé drágának tartottam (kb. 5000Ft-nyi hrivnyába került), de egyrészt kénytelen voltam megvenni, másrészt, mint azóta kiderült nagyon jó minőségű cipőről van szó (azóta is azt hordom, pedig már lassan 8 hónap telt el). Végül majdnem ott, ahol reggel leszálltunk a villamosról felszálltunk egy trolibuszra (bár ezt akkor ott nem tudtuk, csak utólag derült ki), és visszamentünk a pályaudvarra, ahova este 9-re érkeztünk meg. A vonat este 11-kor indult Szevasztopolba, így még volt egy kis időnk. A pályaudvar előtt egy örmény árustól vettünk kebabot, nagyon finom volt, teljesen máshogy csinálta, mint az eddigi helyeken, ahol ettem. Összességében Zaporozsje abszolút pozitív csalódás volt, a többi város Ukrajnában nagyjából azt hozta, amit vártam tőle, de ez a város messze jobb volt, mint amit a közép-ukrajnai iparvárosként az ember várna tőle. Volt látnivaló bőven, a város rendezett és egész tiszta volt. Pozitív véleményemet alátámasztja, a tény, hogy Kijeven kívül csak itt láttunk nyugati turistacsoportokat (még reggel a Lenin-szobornál láttunk 3 turistacsoportot, az egyik oroszokból, a másik németekből, a harmadik meg, ha jól hallottam a nyelvüket spanyolokból állt). A vonatra felszállva hamar elaludtunk, hiszen reggel elég korán keltünk.

Augusztus 17.-Szevasztopol

Szevasztopol előtt nem sokkal keltünk. Épp egy kis állomáson álltunk, majd miután a szembevonat elment mi is elindultunk. Hamarosan a hegyek mögött már kibukkant a Szevasztopoli-öböl. Itt a hegyek között áthaladtunk néhány vasúti alagúton, mindegyik körbe volt véve szögesdrót-kerítéssel, és gépfegyveres katonák őrizték az alagutak bejáratait. Végül leértünk az öböl partjára, és ott haladtunk Szevasztopol felé. Az út során rengeteg hadihajót láttunk, és az egyik öbölben egy tengeralattjáró is pihent. A város ugye az Orosz Fekete-tengeri Flotta egyik központi bázisa. Az orosz hadihajók mellett persze ukránok is állomásoznak itt. Emiatt Ukrajnában ez a város volt legtovább zárt város (olyan terület, ahova külföldiek nem utazhattak be, csak külön engedéllyel), egészen 1995-ig. Végül reggel 6:16-ra megérkeztünk Szevasztopol állomására. A város „pályaudvara” a hely méretéhez (több mint 300ezren laknak itt), és jelentőségéhez képest nagyon kicsi, mindössze 3 vágány van, ebből is az egyik olyan rövid, hogy csak elektricskák (elővárosi vonatok), használják. Ez a szűk hely miatt van, az állomás ugyanis két hegy között egy völgyben terül el. A szűkös kapacitás komoly problémát okoz, naponta mindössze 8 távolsági vonat érkezik ide (3 Moszkvából, 1 Szentpétervárról, 3 Kijevből, és 1 Donyeckből), és persze ugyanennyi indul vissza. Emiatt Szevasztopolba nagyon nehéz helyet szerezni, főleg a nyári időszakban. Ide már tavaly is el akartunk látogatni, de amikor 4 héttel a tervezett indulás előtt meg akartuk venni a jegyet (az egy hónappal később induló vonatra), már csak 2 szabad hely volt az egész vonaton. Éppen ezért idén nem bíztuk a véletlenre, és 40 nappal előre megvettük a jegyeket. A vonatról leszállva először trolibusszal bementünk a belvárosba, majd itt a tengerparton üldögélve akartuk kivárni a McDonald’s reggel 8-as nyitását. A kulturált WC miatt akartunk bemenni, a reggelinket már a padon ülve elfogyasztottuk, és a közeli automatából kávét is tudtunk venni. Közben néztük a tengert, a kilátás gyönyörű volt. A túlparton az öböl bejáratánál egy orosz erőd állt, rajta orosz zászló, és egy felirat volt, mely az orosz flotta dicsőségét hirdette. Az öböl túlpartjáról folyamatosan érkeztek a hajók, melyek utasokat szállítottak a két part között. Mivel reggel volt, és a túloldalon nagyrészt lakótelepek voltak, így az érkező hajókon jóval többen voltak, mint az induló hajókon. Átlagosan nagyjából 10 percenként indultak a hajók. Kicsit ritkábban, de azért elég sűrűn érkezet az autókat is szállító komp. Az öbölben további kisebb hajók jöttek mentek, de nagy hadihajót nem láttunk menni. Ahogy ott ültünk, megtalált minket 3 részeg csaj, akik mindenféle vicces dolgot mondtak oroszul (ezt onnan tudom, hogy ők nagyon nevettek rajta), amiből persze egy szót sem értettünk, de nem baj, mi mondtuk nekik magyarul, aztán jól elvoltunk, igazából nem zavartak. Végül egy óra után összevesztek egymással, és részletekben továbbálltak. Ekkorra pont kinyitott a McDonald’s, ahol megejtettük a tisztálkodást, vételeztünk vizet, és a konnektorban úgy egy 1,5-órát töltöttük a telefonokat, elemeket. Ez alatt olvasgattunk, beszélgetünk, stb. Igazából persze lett volna értelmesebb eltöltése is az időnknek, de sajnos ezt már nagyon muszáj volt megejtenünk. A városnézést a belvárosi parkon való keresztülsétálással kezdtük, majd az utunkat a tengerparti sétányon folytattuk. Az egész városban nagyon komolyan érezhető az orosz jelenlét. Sokfele látni orosz katonákat, és a város tele van a Fekete-tengeri Flotta különböző emlékműveivel, irodáival, laktanyáival. Az orosz zászlót is rengeteg helyen látni, míg az ukrán csak a közintézményekre van kirakva, ahol gondolom kötelező kirakni. Az emberek is jóval kedvesebbek, mint Ukrajna más vidékein, ahol az ukránok vannak többségben (ezt az elméletet erősíti, hogy másnap Kercsben is nagyon kedvesek, és segítőkészek voltak az emberek, ami szintén orosz többségű város, míg utunk többi részén az átlag ukrán hozzáállást tapasztaltuk). A McDonald’s után rövid belvárosi séta következett, a tengerparton igyekeztünk lefotózni a bent álló hadihajókat, amik sajnos az öböl távolabbi részein álltak, így sokat nem láttunk belőlük. A város tele volt mindenféle emlékművekkel, így azokat nézegettük. Volt egy flotta múzeum is, aminek egy része szabadtéren volt, itt mindenféle torpedók, tengeri aknák és egyéb dolgok voltak kiállítva, ezt is megnéztük ingyen, az utcáról. Koradélután trolibusszal kimentünk a városi strandra fürdeni. A strand elég messze volt a belvárostól, közel 20 percet trolibuszoztunk. Maga a strand nem volt egy nagy szám, sokfele hínáros volt, és pici medúzák is voltak a vízben, ezek nem csíptek, de azért fura, kissé kellemetlen érzés volt, amikor az emberhez értek, így sokat nem fürödtünk. A strandon azért így is eltöltöttünk összesen nagyjából két órát, így innen már a pályaudvarra mentünk. Trolival indultunk el a strandtól, ám néhány megálló után, még a külvárosi részen elment az áram, így az egyik megállóból a trolink már nem tudott továbbindulni. Pár perc ücsörgés után meguntuk a dolgot, és leintettünk egy marsrutkát, ami a pályaudvar felé ment. Az út elég hosszú volt, de mivel nem nagyon álltunk meg, így jól haladtunk. A pályaudvartól néhány 100m-re dugóba kerültünk, itt kihasználva a lehetőséget, hogy épp álltunk le is szálltunk, és gyalog tettük meg az út hátralévő részét. Az állomáson megvettük a jegyeket Szimferopolba, vettünk némi ennivalót, illetve feladtunk néhány képeslapot (ez képeslaponként 2 hrivnyába, vagyis kb. 50Ft-ba került, igaz az itt feladott 5 képeslapból egy azóta se érkezett meg, de a többi egy héten belül eljutott a címzettekhez). A Szevasztopoli állomás várótermében van egy hatalmas térkép kifüggesztve a falra, amely a volt Szovjetunió országainak vasúthálózatát mutatja, elég komoly darab. Itt nagyjából fél órát töltöttünk el, ezután megérkezett az elektricskánk Szimferopolból, amire egyből fel is szálltunk. A vonatunk este Kercsbe ugyanis Szimferopolból indult, így először oda kellett eljutnunk, ehhez elektricskára kellett szállnunk, ami nagyjából a budapesti hévhez hasonló jármű, a helyi forgalmat bonyolítja le, mindenhol megáll. Az út elején újra elhaladtunk az öböl partján, innen jobban látszódtak a flotta hadihajói. Az út végig gyönyörű tájakon haladt keresztül, eleinte még nagyobb hegyek, később már csak dombok, Szimferopol környékén pedig már síkság vette körül a vasutat. Az út során érintettük Bahcsiszerájt, az egykori Krími Tatár Kánság fővárosát, de sajnos a vonatból néhány panelházon kívül semmit se láttunk belőle. Az út során mindenféle árusok, és zenészek próbáltak pénzt szerezni a vonat utasaitól, a legjobban felszerelt zenészpárosnak még erősítője és mikrofonja is volt. Szimferopol forgalmas főpályaudvarára 2 óra utazás után fél 8-ra érkeztünk meg. A kercsi vonat innen este 11-kor indult, az időt az állomás egyik kis büféjében méregdrága sörözéssel töltöttük (egy sör 360Ft volt), de így legalább tudtunk elemeket, telefonokat tölteni. Mivel a pályaudvar a Krímre érkező turisták fő csomópontja, így annak ellenére, hogy hétköznap volt, iszonyatos nyüzsgés és tömeg volt. Főleg a koraesti órákban gyakran 5-10 percenként indulnak a teljesen tömött 20-25 kocsis vonatok. Olyan helyekre lehet innen eljutni közvetlen vonattal, mint Vorkuta, Murmanszk, Irkutszk, Chita, Baku, Alma-Ata és még sorolhatnám. A mi kercsi vonatunk mindössze 5 kocsijával igencsak kilógott a hosszú vonatok sorából. Felszállásunk után állítottak be a szomszéd vágányra egy Szimferopol-Moszkva vonatot, mely egy olyan kocsit is tartalmazott, ami általában a Moszkva-Peking vonatban szokott közlekedni, így ezen a kocsin már kínai írásjelek voltak, és a kocsikísérők is (ránézésre) kínaiak voltak, ez igen érdekes volt. Indulás után hamar elaludtunk.

Augusztus 18.-Kercs

Reggel 6-kor keltünk, és bizony erősen a világvégén éreztük magunkat. A tegnap esti nyüzsgésnek nyoma sem volt, a vonatunk lassan haladt az egyhangú, lakatlan puszta közepén, mellettünk a Kercsbe vezető főút haladt, de autók nem nagyon voltak rajta. A vonat utasai is erősen megfogyatkoztak. Megálltunk ugyan néhány megállónál, de települést, falut sehol sem láttunk, azok valószínűleg messzebb voltak. Kercsbe érve ez az érzetünk tovább erősödött. Bár a város lakossága 150ezer fő, amivel a Krím-félsziget 3-ik legnagyobb városa Szevasztopol és Szimferopol után, forgalma meg sem közelíti ezekét. Az állomást mindössze napi 4 pár vonat szolgálja ki. Azonban nem csak az állomáson érződik a világvége hangulat, hanem az itteni egyetlen trolibuszjáraton is, mely az állomás elől indul a város központja fele. Néhány utas volt csak rajta, és az autóforgalom is csekély az úton. A belvárosba érve azért érződik, hogy nagyvárosban vagyunk, ám forgalom meg sem közelíti Szimferopol, vagy Szevasztopol forgalmát. Viszont egész sok az orosz rendszámú autó, a közelben üzemel ugyanis egy komp Oroszországba. Első utunk a buszpályaudvarra vezet, ugyanis a közelben található iszapvulkánokat akarjuk megnézni, mielőtt túl meleg lenne. Az iszapvulkánok egy Bondarenkovo nevű falu határában vannak, a falu Kercstől 3 km-re, az iszapvulkánok a falutól szintén kb. 3km-re vannak. Kérdeztük a helyieket, hogy melyik busz megy Bondarenkovoba, mutattak egyet, arra felszálltunk, erre kiderült, hogy az nem arra ment, ez persze a Kercs utáni első falunál derült ki, amikor kérdeztem, hogy akkor ugye ez Bondarenkovo. Persze ekkor az előbb minket erre a buszra feltessékelő nő már értetlenül nézett, hogy ez a busz nem is arra megy. A fene se érti ezeket az ukránokat, valami Yurkinoba mentünk, ezt nem tudom, hogy lehet összekeverni Bondarenkovoval, annyira azért csak nem rossz a kiejtésem. Mindegy, leszálltunk, és szerencsére pár percen belül jött egy marsrutka, ami visszavitt minket a buszpályaudvarra. Viszont emiatt a kis kitérő miatt lemaradtunk az amúgy ritkán közlekedő bondarenkovói marsrutkáról, így megegyeztünk egy taxissal, aki először felajánlotta, hogy meg is vár, meg vissza is hoz minket 10,000Ft-nyi hrivnyáért, de mondtuk, hogy az kicsit sok lesz, végül abban állapodtunk meg, hogy odáig elvisz minket 3000Ft-ért, vissza meg gyalog jövünk. El is vitt a Bondarenkovo határában lévő szennyvíz-tisztítóhoz, ez volt az utolsó pont, ameddig kiépített út volt. A szennyvíz-tisztítón minden gond nélkül keresztülmentünk, fotóztunk is, érdekes, hogy egy szovjet ipari létesítményt ennyire őrizetlenül hagytak. Innen földúton haladtunk tovább, északkelet felé már látszott az Azovi-tenger. Nem mentünk el odáig, hanem úgy egy kilométer után letértünk az útról, és a pusztában, térdig érő, száraz fűben haladtunk az iszapvulkánok felé. Maga az iszapvulkán olyan helyen jön létre, ahol egyszerre tör fel valamilyen gáz és víz a földből. Az állandóan nedves, saras talaj a gáz bugyogása miatt kicsi, vulkánokra emlékeztető kúpokat épít. Vannak persze nagyobb vízhozamú források, itt pici tavak alakulnak ki, ám mivel itt nem sárról van szó, itt értelemszerűen a bugyogó gáz nem tud kúpot építeni. Több nagyon szép forma is található itt, viszonylag kis területen. Ez már tényleg abszolút a világ vége volt, rajtunk kívül senki nem volt a környéken, a legközelebbi emberi objektum az innen egy kilométerre lévő szennyvíz-tisztító volt, de az is alig látszott. Sajnos mivel az időt a rossz buszra szállással eltököltük, így már dél volt, mire ide kiértünk, kezdett nagyon meleg lenni. Ennek ellenére annyira érdekes, és szép volt ez a hely, és annyira nyugodt, hogy nagyjából másfél órát töltöttünk itt el. Főleg a nyugalom volt az, amit 4 ukrán nagyvárosokban eltöltött nap után igen csak tudtunk értékelni. Végül visszaindultunk Kercs felé. Ekkor már bőven több mint 30°C lehetett, és árnyékot adó fa sehol nem volt. A szennyvíz-tisztító után az út már betonelemekből volt összerakva, ám nem volt valami jó állapotban, a közelben volt egy villanyvezeték, ami egyszer csak véget ért a semmiben, szóval a világvége hangulat még mindig megvolt. Az út felvezetett egy dombra, igazából ez a domb takart el Bondarenkovot, és Kercset is. A domb tetejéről már el lehetett látni Kercsig, és azon túl a tengerig. Hamarosan beértünk Bondarenkovoba, majd elhagyva azt már rendes aszfaltozottt úton haladtunk Kercs felé. Itt már néha volt egy-egy fa, amiknek árnyékában megpihentünk. Az egyik ilyen pihenőnél, úgy egy kilométerre Bondarenkovotól (és 2km-re Kercs szélétől), pont jött a marsrutka, amit leintettünk, így innen marsrutkával mentünk be a kercsi buszpályaudvarra. Ez életmentő volt, mert már kezdtünk fáradni. Innen trolibusszal kimentünk a város egyik strandjára, ami viszonylag a város külső részén volt (ennek oka, hogy a belvárosi tengerpartot egy nagy kikötő foglalja el). A víz elég gyorsan mélyült, nagyjából 5-6m-t lehetett besétálni úgy, hogy az embernek még leért a lába. A strand kavicsos-köves volt, így papucs nélkül bemenni a vízbe kínszenvedés lett volna, még szerencse, hogy nálam volt. Talán ezek miatt nem is voltak túl sokan. Miután kipihentük a délelőtt fáradalmait visszamentünk trolival a belvárosba, ahol volt néhány régebbi, szép épület (színház, városháza, templom stb.). Az igazi érdekesség azonban a második világháborús emlékmű volt, amit a város hős rangjának emlékére emeltek (Kercs, Szevasztopollal és néhány másik várossal együtt a „Szovjetunió Hős Városa” kitüntetés birtokosa). Az emlékmű a belváros fölé magasodó dombon található, ahova egy szép, díszes lépcsőn lehet feljutni. A dombra főleg egy ilyen délelőtt után elég kimerítő volt felmászni, de abszolút megérte, ugyanis innen gyönyörű kilátás nyílt a környékre. Egyrészről be lehetett látni egész Kercset, a közeli belvárostól a nagy kikötőn át a távoli lakótelepekig. Aztán a távolban látszott Bondarenkovo, és néhány másik falu. Másrészt a Kercsi-szoros, és mögötte az Azovi-tenger is látszott, és a Kercsi szoros túloldalán, ha halványan is, de látszott Oroszország. A tengeren néhány teherhajó haladt át épp a szoroson. Maga az emlékmű is egész jól nézett ki. A szép panorámában szintén sokáig gyönyörködtünk, majd elindultunk le a belvárosba, ahonnan rövid séta után visszamentünk a vasútállomásra. A vonatunk Szimferopolba este ¾ 8-kor indult.

Augusztus 19.-Jalta

Reggel korán (2-3között, már nem emlékszem pontosan) keltünk arra, hogy a nyitott (és nem zárható) ablakon át ömlik be az éjszaka hideg levegője, emiatt túl sokat nem aludtunk. Hajnali 5-re érkeztünk Szimferopolba, ahonnan 5:05-kor indult a trolibuszunk Jaltára, így volt egy nagy rohanásunk a trolihoz. Eddig ez a napunk kísértetiesen emlékeztetett az egy évvel korábbi jaltai napunkra. Ez a Szimferopol-Jalta trolibusz a világ leghosszabb trolibuszvonala, 86km-es hosszával. A trolibuszon 2óra 40 percünk volt, és mivel a vonaton nem tudtunk eleget aludni, így hiába volt nagyon szép a táj, a felkelő nappal, hegyekkel és a tengerrel, rendszeresen elbóbiskoltunk. Végül pontosan ¾ 8-kor megérkeztünk Jaltára. A buszállomástól lesétáltunk a tengerpartra, ahol beültünk a McDonald’s-ba egy kávéra és reggelire, valamint fogmosás, tisztálkodás, WC használat és elemtöltés céljából. Miután ezeket mind elintéztük, kimentünk a strandra, ahol egész délelőtt pihentünk, fürödtünk. Jalta nagyon szép hely, nem véletlenül volt a Szovjetunió legfelkapottabb üdülőhelye. Az oroszok itt ma is annyian vannak, mint az oroszok. Sajnos mivel a vonatunk Szimferopolból viszonylag korán indult, így itt nem tudtunk egy egész napot eltölteni, de megérte, mert tényleg nagyon szép hely. Ez volt az utolsó igazán meleg nap, itt még bőven 30°C fölött volt a csúcshőmérséklet, de ezt a tengerparton viszonylag jól el lehetett viselni. Visszafele is trolibusszal mentünk, de most nem aludtunk, hanem néztük a már tavalyról ismerős tájat. A trolibusz most a megszokottnál egyel régebbi típus volt, ami minden induláskor valami iszonyat nagyot kattant, eleinte ez eléggé aggasztott. Út közben kétszer kiugrott az áramszedő, ami miatt néhány percekre meg kellett állnunk, de ennek ellenére pontosan megérkeztünk Szimferopolba. Viszont itt már nem volt sok időnk a vonat indulásáig, ám a 16:52-kor induló Szimferopol-Szumi vonatot, amivel Harkovba mentünk csak 16:45-kor írták ki. Előtte már nagyon ideges voltam, mert máskor nem szoktak késni az ukrán vonatok, és féltem, hogy most is csak néhány percem lesz megkeresni a megfelelő kocsit az akár 25 kocsis (vagyis közel fél kilométer hosszú) vonaton. Ez azért aggasztott különösen, mert ha itt lekéssük a vonatot, akkor könnyen előfordulhatott volna, hogy akár napokig egy vonatra se lett volna szabad hely (ugye a következő nap már péntek volt). Szerencsénkre a vonat egy negyed órás késéssel indult, így volt időnk odaérni, de a peronon iszonyatos tömeg volt, épp beérkezett ugyanis a Szevasztopol-Murmanszk vonat, amire rengetegen szálltak fel, és még éppen hogy elment a Szimferopol-Szent-Pétervár vonat, aminek a helyére a mi vonatunk állt. A vonatról később még napfénynél láthattuk a Krím félsziget nyakát, azt a részt, ahol a vasút gyakorlatilag a tenger közepén egy töltésen halad, két oldalt pedig a majdnem végtelen kék víz, ez nagyon szép volt. Ezután már semmi érdekes nem történt, aludni tértünk.

Augusztus 20.-Harkov.

Hajnali 2-kor keltett minket a kocsikísérő, mivel a vonat Harkovba 2:55-re ért. Azért ezzel a vonattal jöttünk, mert a normál Szimferopol-Harkov vonatra, ami emberi időben ér Harkovba már nem volt szabad hely. Voltak még páran, akik velünk együtt szálltak le, de összességében nem voltunk sokan. Az aluljáróban már vártak minket a rendőrök, 6-an, ugyanis Harkov az a hely, ahol 1 órán belül tuti igazoltatják az embert. Így Magyarországon még csak két órája tartott államalapításunk ünnepe, de minket már igazoltattak, és átkutattak a harkovi rendőrök. Csomagjainkat alaposan átkutatták, kérdezték, hogy van-e nálunk drog, mondtuk, hogy nincs (mégis mi mást lehet erre a kérdésre felelni?). Végül fél óra kellemes időtöltés után utunkra engedtek minket. Az első metró indulásáig hátralévő időt a pályaudvaron töltöttük. Ezalatt láttuk, hogy a rendőrök nem csak a minket, külföldieket, hanem gyakorlatilag mindenkit igazoltattak, aki élt és mozgott. Korahajnalban megtalált minket egy bevodkázott arc, aki valami gyévocskáról hadovált valamit elég bánatosan, igyekeztem együtt érző arcot vágni, de mást nem tudtam tenni az illetőért. Ezt fél óra után ő is felfogta, és továbbállt. Mivel én úgy tudtam, hogy az első metró 5:30-kor indul, ezért 5:20-kor összeszedtük magunkat, és kimentünk a térre, ahol épp nyitották az aluljárókat. Azonban a metró nem 5:30-kor, hanem 6:00-kor indult, addig az állomás bejáratánál egyre sűrűsödő tömegben álltunk lent az aluljáróban. Végül 5:55-kor, amikor kinyitották az állomást már vagy 2 metrószerelvényre való ember tömörült az állomás előtt, akiknek ezután a fele (velem együtt) beállt a 2db üzemelő zseton-automatához zsetont venni. Emiatt végül vagy 10 percbe telt, mire lejutottunk a metróba, ahol már megspórolva a korareggeli időszakot, rögtön a csúcsidővel kezdenek. Azt mondjuk nem tudom, hogy aki reggel 6-ra jár dolgozni, az hogy ér be. A metróval elmentünk az egyetemhez, körülnéztünk a belvárosban, de a tavalyi leíráshoz képest sok újdonság nem volt, itt csak azokat írom le, ha valakit érdekel részletesebben Harkov, akkor az a tavalyi beszámolóim között megtalálja. Röviden annyit, hogy a belváros után csakúgy, mint tavaly, idén is kimentünk a traktorgyárhoz, onnan végigutaztunk a villamossal. Viszont most elmentünk ezután a libegőhöz, ami egy érdekes, halál közeli élményt biztosított. A szerkezetbe oldalról kellett beszállni, és egy park fölött tett meg 1,8km-t. A legmagasabb pontja 30m-el a talaj fölött van, és az egész kabin egy nem túl bizalomgerjesztő rúdon keresztül kapcsolódott a drótkötélhez. Az időjárás ráadásul eléggé viharba hajlóan szeles volt, így egy-egy kisebb széllökésnél (szerencsére nagyobb széllökések nem voltak) szépen himbálózott oldalra az egész cucc. Volt egy rövid kis eső is, de mivel volt tető, így nem áztunk meg nagyon, csak oldalról esett be egy kicsit az eső. Egyesével ültünk, mert a kabinok teherbírása elvileg 100kg volt. A kiszállásnál ez az oldalra kiszállás gondokat okozott, én még úgy-ahogy simán kiszálltam, de volt, aki majdnem hasra esett. Ezután a tavalyinál hosszabb és részletesebb belvárosi séta következett. Harkov egész sok látnivalót kínál, ide mindenképp érdemes ellátogatni. Az Angyali üdvözlet Katedrális a világ egyik legmagasabb ortodox temploma, és nagyon szép is. Az időjárás, ha nem is fordult őszire, azért itt a nyáron először éreztem az ősz közeledtét, már eleve vagy 10 fokkal hidegebb volt, mint előző nap (ami persze még így is 20-25°C-ot jelentett, szóval nem volt hideg azért), a levelek is sárgultak, és valahogy a levegőben is lehetett érezni azt az ősz illatot. Este 8-ra mentünk vissza a pályaudvarra, ugyanis ekkorra már mindent megnéztünk, és ráadásul ekkor meg tudtuk nézni az állomáson a világ leghosszabb utat bejáró vasúti kocsiját (már a személyszállítók közül). A Kijev-Vlagyivosztok közvetlen kocsiról van szó, ami 11068km-t tesz meg, kicsit több mint egy hét alatt. A vicces az, hogy a jegy rengeteg pénzbe kerül rá (8,000grivnya, vagyis kb. 180,000Ft), mégis tele volt, úgy, hogy minden második nap van ilyen kocsi. Igazából persze semmi látványos dolog nem volt rajta, ennek inkább csak eszmei értéke volt. Este 11-kor indult a vonatunk Kijevbe, ami igazi luxus éjszakai vonat volt, légkondicionált, saját festésű új kocsikkal, hímezett függönyökkel, kényelmes ágyakkal. Mivel ugye nagyon korán keltünk, így hamar elaludtunk

Augusztus 21.-Kijev

Reggel 7-re kipihenten érkeztünk Kijevbe. Alapvetően sok újdonság már nem volt, nagyrészt olyan, belváros szélső részén lévő helyeken sétáltunk, ahol eddig még nem voltunk. Ezek is szép részek voltak, így egy sétát megértek, ám külön említésre méltó, extra látványosság nem volt. Megnéztük a TV-tornyot is, ami szintén érdekes volt, de nem az a látványosság, amit minden áron meg kell nézni Kijevben, nem is véletlen, hogy mi is csak most néztük meg (nekem ez már az 5-ik napom volt Kijevben). Az időnk se volt túl sok, hiszen innen a délután fél négykor induló vonattal hagytuk el a várost. Éppen ezért most inkább csak sétálgattunk a belvárosban, olyan helyeken is, ahol már többször jártunk, és élveztük a város hangulatát. Délután. Végül elindultunk a vonattal Ungvárra. Az út eseménytelenül, békésen telt, a táj nem volt túl izgalmas, hiszen végig síkságon haladtunk. Sepetivka fele kezdett besötétedni, és mivel eddigre kijött rajtam az elmúlt két hét fáradtsága, viszonylag korán elaludtam.

Augusztus 22.-Ungvár

Reggel korán, reggel 6-körül keltem föl arra, hogy egy nagyobb csoport szedelődzködik, majd leszáll Munkácson. Mivel előző este korán elaludtam, így nem már nem tudtam visszaaludni, bár még 2 óránk volt Ungvárig. Itt aztán igazán elkezdődött az ősz, az ablakon csípős hideg szél süvített be, a tájat pedig sűrű köd borította. A vonaton már alig voltak rajtunk kívül. Reggel 8-ra érkeztünk meg Ungvárra, ahol rögtön az állomáson igazoltatott egy civil ruhás rendőr. Csomagot nem akart átkutatni, de azért ez is megkérdezte, hogy van-e nálunk drog. Most vagy nekünk van ilyen drogos fejünk (nem igazán), vagy ide minden külföldi drogozni jár. Ungváron 4 óránk volt, ám mivel elég kis városról van szó, ezért ez a legfontosabb nevezetességek megtekintésére elég. A belváros építészete természetesen itt már sokkal ismerősebb a magyar szemnek, mint Ukrajna más tájain. Igen jól esett, amikor az egyik belvárosi templomból magyar nyelvű misét hallottunk. Bár nem vagyunk vallásosak, de ez akkor ott annyira jól esett, hogy vagy 10 percig álltunk a templom ajtajában, és hallgattuk a misét. A belváros szép volt, megérte ide is eljönnünk. A várba sajnos nem tudtunk bemenni, mert egyrészt belépős volt, és ittenre már rendesen elfogyott a pénzünk, másrészt időnk se nagyon volt. Talán a legszebb épület, ami nekem legjobban tetszett a városban, az a kéttornyú görög katolikus székesegyház volt. Délben indult az elektricskánk Csapra, mi 11:20-ra értünk vissza a pályaudvarra. Itt 5 perc alatt megint előkerült egy civil ruhás rendőr, aki idegbeteg módon igazoltatott minket (ez alatt azt kell érteni, hogy tök türelmetlenül kérdezgette, hogy akkor most mi itt mit akarunk, mikor megyünk, hova megyünk stb.). Mindenesetre a rutinkérdések után békén hagyott minket. Az út Csapra fél óra volt. Csapon még volt egy kis időnk vásárolni, majd jött a határellenőrzés. Érdekes volt, hogy a bolton ki volt rakva a városi napok programja, de az időpontok nem kijevi (hivatalos) idő szerint voltak megadva, hanem magyar idő szerint. Az út hátralévő része hazafelé eseménytelenül telt. Összességében jó kis kéthetes nyaralás volt ez, nagyon jól éreztük magunkat, és el is határoztuk, hogy Moldovába még visszamegyünk, mert ott még rengeteg látnivaló van, amit nem néztünk meg.
Értékeld az élménybeszámolót!
7 (2 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina