Görög körút, saját szervezésben

Görögország

Ott-tartózkodás ideje: 2005. szept. 03.  - 2005. szept. 18. (15 nap)

4 hozzászólás I 7 355 látogató olvasta. Rögzítve: 2007. jún. 18. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar mia Beszámolója

Cimkék: athén  görögország  peloponnészosz  tolo 

Körutazás Görögországban

Életemben először 12 évesen jártam Görögországban. Az általános iskolám szervezte az utat, és rengeteg helyre ellátogattunk: Kateriniből indulva, Athénban megpihenve, a Toloi öbölben lubickolva, a Meteórákban gyönyörködve töltöttünk el 16 napot. Az utazásból nem maradt meg túl sokminden az emlékeimben, "csak" annyi, hogy gyönyörű volt, és hogy Görögországot még látnom kell.

Tulajdonképpen nem is kellett olyan sokáig várnom a következő utazásra, mint ahogy azt először gondoltam. 16 évesen volt szerencsém legközelebb elmenni oda, és mostanáig 7-szer jártam ott. Beleszerettem. Szigetek közül eddig csak Korfu szerepelt az uticélok között, te persze a jövőre nézve tervben van Kos, Rodosz, Santorini, Kréta, Kefalonia és még sorolhatnám. Egyszerűen bármerre jártam eddig azon a földön, mindig találtam valami olyan dolgot, ami miatt azt kellett mondanom, hogy ide még visszajövök. Ezt látni kell mégegyszer.

Ez ösztönzött minket a szeptemberi nagy utazásunkra. Persze jól meg kellett gondolni a dolgot: építkezés után/közben voltunk, a konyhabútorból még csak a gépek (hűtőszekrény, sütő, főzőlap) és a munkalap volt meg, és a nyaralásra szánt pénzből lazán meg tudtuk volna csinálni a konyhát teljes egészében. Na persze májusban elhatároztuk, hogy Görögország, azon belül pedig elsősorban a Peloponnészosz lesz az uticél. A konyha ráér. :) Nem kellett hozzá túl sok idő, már papíron is voltak a felkeresendő városok, tengerek, romok. Aztán pár hét alatt kialakult a konkrét terv: megvolt a részletes utiterv, városokkal, látnivalókkal, kilométerekkel, átlagfogyasztással, szállástervekkel együtt. Júniusban lefoglaltuk a szállást, és elkezdtünk centit vágni: mennyit kell aludni az indulásig. Júliusban már az útra szánt euro jó része is megvolt, augusztusban pedig teljes volt a zsongás. A városban minden görög rendszámú turistabuszra beindultam, a tévében minden görög témájú filmet megnéztünk, hetente tartottunk grillpartyt a kerben, ahol rendszerint gyros, souvlaki, tzatziki és görög saláta volt a menü. A barátaink mind azt mondták, hogy nem vagyunk normálisak, de én még most, az út után 3 hónappal is ugyanúgy érzem azt a vágyakozást, az izgalmat, mint akkor. Persze másoknak biztosan fárasztó volt, amikor csak az útról tudtunk beszélni, meg mindenre rávágtuk, hogy ok, de ez a görögöknél így szokás, azt a görögök úgy csinálják. :)
Aztán eljött az idő, amikor azt mondhattuk: jövő héten ilyenkor...


2005. szeptember 3., szombat
Indulás. Szombat hajnal volt. Míg a barátaink aludtak, buliztak, mi útra keltünk. Éjjel osontuk ki a fővárosból (ilyenkor a legszebb, azt hiszem) és az országból. A fejemben még mindenféle gondolat kavargott: mennyi munkát hagytam bent a többieknek, minden rendben lesz-e itthon, és hogy milyen hihetetlen, hogy végre úton vagyunk Görögország felé. 3 óra alatt értük el a határt, napkeltekor értünk Szerbiába.


Még fűtöttünk a kocsiban, annyira hideg volt. Kerestünk egy benzinkutat, ahol olcsóbb a gázolaj és kultúrált a WC. Az árakban csalódnunk kellett: benzinturizmus ide vagy oda, ugyanannyiért sikerült tankolnunk a déli szomszédoknál, mintha itthon tettük volna. Reggel 8-ra értünk Belgrádba. Rengeteg építkezés és útépítés volt, de meglepő módon a forgalom normális ütemben haladt. Csak kisebb terelések voltak, de azok sem okoztak nagyobb fennakadást. Fél óra alatt gond nélkül átjutottunk a városon. Elmerengtem, ... egyre szebb volt a táj, és egyre jobb minőségű az út (ez utóbbi elég meglepő volt errefelé), és egyre jobban sikerült beleélnem magam abba, hogy végre úton vagyunk. Végre eljött az, amire már hónapok óta vártunk. Az első görög vonatkozású táblánál (Thesszaloniki 415 km) mindannyian fellelkesültünk. Ez már igazán nem sok, csak Macedóniát kell átvészelnünk. Macedóniáról nem tudok túl sokat, csak annyit, hogy bármikor jártam arrafelé, nem nagyon láttam lakott települést, sőt egyáltalán szinte senkit és semmit ami és aki jellegzetesen macedón lett volna, a táj viszont olyan, mintha valami mesevilágban járnánk. Rengeteg zöld, rengeteg hegy, rengeteg völgy, folyó patak... mintha valami képeskönyvet néznénk, annyira szép.

Ami problémás feléjük, azok a határőrök és a rendőrök: szeretnek sokat kekeckedni. Még a szerb részen szinte minden parkolóban láttunk német rendszámú Volkswageneket, Audikat, Mercedeseket... persze körülöttük törökök sündörögtek. A férfiak úgy tekintgetnek körbe, mintha az övék lenne a világ, a nők pedig fejkendőben és hosszú szoknyában pakolásznak és ugrálják körül az uraikat. Gondoltuk, biztos ők az új célpont a macedón egyenruhásoknak. :)

Tulajdonképpen a megmaradt Jugoszláviából bármerre is mennénk a görögök felé (Bulgária vagy Macedónia a két esélyes választás), az utolsó 1-200 km hihetetlenül gyönyörű. Mivel a macedón a kevésbé problémás nép, mi őket választottuk odafelé. Fél óra alatt átjutottunk a határon, és a sejtésünk beigazolódott: csak a törökökkel szórakoztak. Kipakolták a cuccaikat, kiabálás, nyüzsgés... nekünk pedig csak belekukkantottak a papírokba, a csomagtartóba, aztán legyintettek, hogy mehetünk tovább. Mivel a macedón útdíj euroban fizetve meglehetősen drága (kb 3-szor annyi pénzt gombolnak le mint kellene), ott a határon megpróbáltam még a maradék szerb dínárt macedón denárra váltani. Egy útépítő munkás utánam kiabált, amikor a pénzváltót kerestem, és mivel azt hittem hogy az utat fogja megmutatni, vele tartottam. Kiderült, hogy ő maga, személyesen a "bankár", na de mindegy, ha már így alakult, elsefteltem vele a feleslegessé vált dínárunkat denárra. Gondolom, hogy nem a legjobb árfolyamon számolt, de mivel csak 1000 forintnyi összegről volt szó, belementem, csak haladjunk tovább. :) 12 órai utazás után Macedónia közepén jártunk. Még mindig gyönyörűek a hegyek, a patakok, a völgyek... és a mi a lényeg: 100 km volt hátra a görög határig. Vagyis már csak egyetlen óra. Egyre csak fogyott a tájból a zöld szín, bozótos domboldalak letek a buja zöld hegyekből, szürkésbarna kiégett növényzet volt majdnem mindenhol, amerre csak néztünk. Egyre melegebb volt, és mi kezdtük egyre jobban érezni magunkat. 920 kilométert tettünk meg, amikor megálltunk pihenni. Elvarázsolt az, ahogy kitettem a lábam a kocsiból: 35 °C árnyékban, perzsel a nap, serceg a talpam alatt a kiégett fű. Micsoda ellentét... itthon egész nyáron esett az eső, és esténként pulcsit kellett vennünk... itt meg mindha hónapok óta egyetlen csepp csapadék nem esett volna. Mindent elpusztított a tűző nap, amerre a szem ellát mindenhol kopár, és hiába hegyes, mégis kicsit élettelen a táj. A hegyek úgy néznek ki, mintha erdősek lennének, de azok csak elszáradt bozótok... és én ettől valami perverz módon nagyon jól éreztem magam.

Innen már csak tényleg pár perc Hellász, és tényleg megkezdődik az, amiért jöttünk. A határhoz egyre közelebb érve egyre gyorsabban dobogott a szívem, úgy izgultam, mintha életem első randijára siettem volna. Tudtam, hogy mi vár ránk, hetedszer tettem meg ezt az utat, mégis leírhatatlan, hogy mit éreztem akkor. Most valahogy mindent másképp akartunk megnézni, mindent saját magunk szerveztünk, és mindent látni akartunk, amit csak lehetett. Olyan, mintha egyik pillanatról a másikra belém bújt volna valami kisördög, vagy nem is tudom micsoda, és nem fért belém, és nem is tudtam mit kezdeni azzal az érzéssel. Vagy talán mint egy madár, aki a mítoszok földjén szabadulna ki csak igazán a kalitkájából. Leírhatatlan az érzés, amit akkor éltem át, és azt hiszem kár is próbálkozni mindenféle buta hasonlattal, csak nevetségessé válna tőlük az, amit én nagyon is komolyan gondolok.


A görög határ különös egy "jószág". Először is a tábla (lehet hogy csak nekem) kifejezetten szívderítő látvány. Aztán a sorozatos, jobbnál jobb élmények: mosolygó határőrök külön szólítanak minket a nevünkön, megkérdezik (mosolyogva!), hogy mennyi időre jöttünk, melyik részre utazunk, és megköszönve a papírjainkat, jó nyaralást kívánva engednek tovább. Mi pedig mentünk... kb 200 métert, gyorsan megálltunk, kiszálltunk a kocsiból... és élveztük azt, hogy végre Hellász földjén állunk. Mélyeket szippantottunk a levegőből, és csak mosolyogtunk, összeölelkeztünk, talán soha nem voltunk még ennyire boldogok. Nem ér kinevetni, de ezt leírva könnybe lábadt a szemem. Már tudom, hogy ezt nem utoljára éltem át. Biztosan nem!
Innentől kezdve az autóút két oldalán és közepén leander borít mindent, az összes útjelző táblán minden görög és latin betűkkel is ki van írva... de valahogy jobban esik a görög betűket olvasni. Persze nem beszélek görögül, csak pár szót, de jó érzés elolvasni a betűket, valahogy boldogabb vagyok tőlük. :) A határtól már nem sok választott el minket attól, hogy szállást keressünk végre Thesszalonikiben, az első városban, amit fel kellett fedeznünk. Hullafáradtak voltunk: 14 órája voltunk úton, és körülbelül 1000 kilométert tettünk meg.

Thesszalonikiben könnyedén találtunk szállást. Egy jó térkép kell tulajdonképpen, és az ember el sem tud tévedni. Olyan szállást szerettünk volna, ami mindenhez közel van, van parkolója, és olcsó. 55€/szoba volt az az ár, amiben megegyeztünk a tulajjal. Kis motel volt, tényleg nagyon közel mindenhez, és parkoló is volt. Kedves volt a recepciós, berakta a fagyasztóba a már rég kiolvadt jégakkukat, felajánlott egy térképet, és egy egész jó szobát kaptunk. 3 ágy, zuhanyzó, wc, tévé is volt, és a klíma is működött. Az ablak egy szűk utcára nézett, aminek egy templom volt a végén: a 12 apostol temploma., Ez lett a tájékozódási pontunk, mert a városban mindenhol ki volt táblázva, hogy merre kell menni felé.

Természetesen nem bírtunk magunkkal, bármilyen fáradtak is voltunk. Bedobáltuk a cuccainkat a szobába (persze csak a fontosabb dolgokat), és elmentünk egy jó nagyot sétálni. Megnéztük, hogy merre is vagyunk tulajdonképpen, és hogy másnap vajon merre kell indulnunk, ha meg akarjuk nézni a legtöbb látnivalót, amit bele lehet préselni 1 napba. Nem terveztük hosszúra a délutáni sétát, tényleg csak terepszemlére készültünk. Az első helyen, ami szimpatikus volt és nem is volt túl drága, azonnal megálltunk frappézni egyet. Az első igazi, görög frappé. Majd' összeestem, olyan kimerült voltam, de ezt nem lehetett kihagyni. A fiúk persze ittak 1-1 jéghideg sört. Visszasétáltunk a hotelbe, ott letusoltunk, megvacsoráztunk a még otthonról hozott finomságokból, de még mindig nem tudtunk megülni a fenekünkön: újabb sétára indultunk. Se utikönyv, se térkép: naná hogy kicsit eltévedtünk, és este 10-körül sikerült visszakeverednünk a szállásunkra, ahol kb hullaként dőltünk be az ágyba. Nem kellett minket elringatni.

2005. szepember 4., vasárnap
Hajnalban arra ébredtünk, hogy iszonyatosan szakad az eső, de hamar visszaaludtunk. Reggel 7-körül keltünk fel végül a város zajára. Addigra már szerencsére elállt az eső, csak egy kicsit volt borongós az ég. Nem baj - gondoltuk - épp ideális időjárás a városnézésre. 1 óra alatt összeszedtük magunkat, és egy kávé után elindtultunk Szaloniki nevezetességeit végigjárni. Arisztotelész utcáján indultunk el, és itt is vettünk istenifinom reggelit: 2 féle süteményt. Az egyik sajtos volt és sós, a másik édes és porcukros, és mindkettő friss és meleg. Az utcán felfelé sétálva folyton visszanéztünk, a felhős idő ellenére (vagy talán pont emiatt) csodálatos volt a tenger. Kicsit szürkés, mégis gyönyörű.
Későbbi látnivalókhoz képest Thesszaloniki nem túl régi: i.e. 316-ban alapította Kasszander makedón király, aki feleségéről nevezte el a várost. Történelme meglehetősen viharos, mint egész Görögországé. A római Szaloniki nagyrésze a föld alatt van, vagyis abból a korból nem maradt meg sok látnivaló. Galerius diadalíve az i.sz. 297-ből származik, ehhez közel van Agiosz Georgiosz rotundája, egy római körtemplom. Templomok közül kettőt néztünk meg. A Hagii Aposztoli templomot, ami 1327-ben épült. Nekem ezek a templomok tetszenek a legjobban. A késő bizánci építészetre jellemző az alaprajza: négyzetbe foglalt görög kereszt.

A külső falak egyszínű díszítése, a kupola, a diadalívek, a belső mozaikok engem sokkal jobban megfognak, mint egy későbbi, római katolikus templom... akár kívülről, akár belülről. Nem vagyok vallásos, viszont a templomoknak megvan a maguk hangulata, és a bizánci építészet megmaradt emlékeiben valahogy nagyon jól érzem magam. Emiatt látogattunk el Misztrába, de erről majd később.
A másik templom amit meglátogattunk, az Agiosz Dimitriosz. Ez egy háromhajós bazilika Görögország legnagyobb temploma. Az 5. században épült, de az 1917-es tűzvész után szinte teljessen újjá kellett építeni. Itt már messziről észrevettük, hogy valami történik odabent, mert rengeteg autó volt, és soksok ember nyüzsgött az ajtóknál. Elgondolkoztunk azon, hogy illik-e bemenni ilyenkor, aztán úgy döntöttünk, hogy miért ne... elvégre templomban nem szokás "zárt körű rendezvényt" tartani, a görögök pedig különben sem olyanok, akik ne fogadnák szívesen akár a hívatlan vendégeket is. Két oldalt voltak az emberek, meg még sokan elöl. Közelebb érve kiderült, hogy épp keresztelő van, egy meztelen kisbabát nyomtak bele többször egy hatalmas üstbe. A hangját hallva nem hinném hogy élvezte, de a rokonság nagyon mosolygott. :)
A templomok után egy kicsit lazább látnivalóra vágytunk, így kerültünk a Fehér Toronyhoz. A velencei uralom idején épült, mára a város jelképévé vált. Az útikönyv szerint bizánci múzeum működik benne, de mi nem láttunk ilyesmit. Voltak ugyan kiállítótermek, amiket egy lőrésekkel (és ma már mesterséges fénnyel is) megvilágított csigalépcső köt össze egymással, és itt lehet feljutni a torony tetejére is. A múzeum hiánya ellenére nem szabad kihagyni, jó érzés ott fent, és gyönyörű a kilátás is.


Thesszaloniki után Delfi felé indultunk, de mivel megéheztünk, gondoltam miért ne mehetnénk be Paraliára. Na persze nem a hely szépsége vonzott, inkább az a sok emlék. Többször nyaraltam már ott, és tudtam, hogy a Fradista bácsinál nagyon finom gyrost ehetünk. Naná, hogy nem volt olyan finom, mint 2 évvel ezelőtt amikor Zs.-val nyaraltam itt, de azért ettünk vagy kettőt fejenként, az éhségünk elmúlt, de egy másik helyre ültünk be frappézni. Elgondolkoztunk azon, hogy vajon miért isznak az emberek frappét. Tulajdonképpen az nem lehet, hogy szomjúságból, mert hát nem feltétlen akkor kívánjuk, amikor szomjazunk. Nem is a fáradság elűzésére, mert akkor is isszuk, ha nem vagyunk fáradtak. Inkább csak úgy. Élvezetből. Mert finom, hideg... és mert frappé. Na persze innentől kedve minden nap ittunk frappét, legalább egyet. Ha egy nap kimaradt, akkor másnap szívügyünknek éreztük, hogy behozzuk a lemaradást. :)
Paralia után tényleg siettünk Delfibe, de sajnos nem eléggé. Annyi időt elvesztettünk a bolyongós hegyi utakon, hogy választanunk kellett mit nézzünk meg: romterület, vagy múzeum. Én már láttam a romterületet, a fiúk pedig azt mondták hogy azt nézzük meg, ahol több a látnivaló. Így jutott a választás a múzeumra. Delfiről azt kell tudni nagy vonalakban, amit történelem vagy irodalom órán megtanítottak nekünk. A mítoszok szerint Delfi története a világ kezdetéig nyúlik vissza: a jósdát az istenek születése idején alapították, és első jövendőmondója maga Gaia, a Földanya volt, és itt található a Világ közepe (köldöke).

A mükénéi korban a későbbi szentélykörzet északkeleti részén egy település húzódott, és néhány szentély is állt már ekkor. Az i.e. 8. századra már igen nagy tekintélye volt a jóshelynek, és i.e. 7. századtól már sokan látogatták - legalábbis ezt tanúsítják az ebből a korból származó fogadalmi ajándékok. Ezeket az ajándékokat különböző kincsesházakban helyezték el, amiknek a romjait még most is láthatjuk, ha a romterületen sétálunk. Vagyis a helyzet a következő: a szentélykörzetben meglátjuk, hogy hol voltak a dolgok, a múzeumban pedig azt, hogy mik voltak, amiket találtak. A kettő külön-külön nem mondom, hogy semmit sem ér, de mindenképp kiegészítik egymást a látnivalók, szerencsésnek gondolom magam, hogy mindent láttam azon a helyen, amit csak lehet.

A naxosziak oszlopán ülő szfinx volt találn az első megdöbbentő látnivaló a múzeumban. I.e. 550-körül épült... mégis úgy rohantam hozzá, mintha valami rég nem látott ismerős lett volna. Mosolyogtam, és azt gondoltam: de jó hogy itt vagy. Előttem. Nekem.

Hihetetlen volt, hogy ilyen hatalmas, és próbáltam elképzelni az eredeti helyén. Ha lenne rá módom, egészen biztos, hogy Delfit újjáépíteném. Biztos nagyon gyönyörű volt. A következő szobrok, amikhez szintén úgy siettem, mintha valami régi kedves rokonok lettek volna, a kuroszok voltak: Kleobisz és Bitón. Olvasmányaim szerint Héra papnőjének ikerfiaival álltam szemben, i.e. 6. századból. Innentől kezdve úgy rohangáltam a múzeumban, mint valami gyerek az iskolai folyosón. Tudtam, hogy mennyi minden van még itt, és hogy milyen kevés az idő. Eszembe jutott, hogy itt van még a kocsihajtó (i.e. 5. századi bronzszobor), a Táncoló leányok (egy akanthoszfős oszlop tetején, az i.e. 4. századból), na meg persze az ezüst fogadalmi bika. Ha nem rakták volna ilyen hülye üvegfal mögé, biztosan megérintem (miért is rakhatták egy ilyen hülye üvegfal mögé? :D), annyira csodálatos volt. 1939-ig a föld alatt bújkált, pedig kb 2400 éve készítették. Fogdosási mániámat viszont kiélhettem az omphaloszon, vagyis a világ köldökén. Naná hogy ezt nem zárták el annyira, ugyanis amit láttam, csak egy római másolat - márványból. Az élményrengeteg után, mielőtt (a zárás miatt) kizavartak volna a múzeumból, kimentünk magunktól, bár a fiúk már vagy negyed órája szólongattak, hogy meeenjüüünkmmááár. Persze, hogy én voltam az utolsó (az ott dolgozókon kívül), aki aznap kitette onnan a lábát. :)
Delfiről a földrajzi fekvését tekintve is akad tudnivaló: a Parnasszosz oldalában, magasan, a sziklák árnyékában terül el. A szentélyből az olajfás ligetekre, és a 10-15 km-re lévő tengerre lehet kilátni, és nem lehet betelni a látvánnyal. A település egy kis mesefalu (azt hiszem több helységre is fogom használni ezt a szót, de nincs jobb). Igaz már esteledett, és nagyon bájos (és ez nem vicc, tényleg bájos) hotelek és tavernák sorakoznak a főutcán, de egészen biztos, hogy nem olcsók. Itt még a képeslapok is drágábbak voltak, mint eddig bárhol útközben.
Amikor elindultunk tovább, Antirio felé, órákig nem voltam képes megszólalni, de még írni sem (addig útközben folyamatosan jegyzeteltem). Elképzeltem Delfit teljes valójában, 2500 évvel ezelőtt, a gyönyörű tájban, ahogy istenek és királyok jönnek-mennek az utcáin. Hihetetlen és leírhatatlan a látvány, amit akkor képzeltem magam elé. A következő gondolatsor az volt, hogy még csak 2. napja vagyunk úton, és annyi minden történt. Iszonyú györsan pörögnek az események, és nagyon tömény az, amit eddig átéltünk. És még csak most jön a java. Miközben zakatolt az agyam az addigi élményeken, a hegyoldalban autózva a Korinthoszi öböl partján, néztem a túloldalt... igen, az ott a Peloponnészosz. Oda megyünk majdnem 2 hétre. Félelmetes. Hatalmas. És rengeteg a látnivaló. És egyszer csak megláttam egy kis csillogó kékséget. Pár perce néztem már, miután rájöttem, hogy ez az, amire gondolok. A Híd. Hónapok óta gyűjtöttük róla a képeket, és néztük a webkamerát. Egyszerűen vágytunk rá, hogy átmehessünk rajta. Gyönyörű volt a sötétben, kivilágítva, de még oda sem értünk, már megbeszéltük, hogy ezt világosban is látni kell. Tudtuk, hogy hazafelé nem fogunk tudni erre jönni, vagyis máris begyűjtöttünk egy dolgot, ami miatt mégegyszer ide kell majd utaznunk. :) Félelmetes volt átmenni rajta. 2,5 km hosszú, és úgy emelkedik, hogy szinte csak az orrunkig láttunk előre. Alattunk akkora volt a mélység, hogy hatalmas tengerjáró hajók is elférnek... hiszen erre mennek a Korinthoszi csatornához. Nem tudtunk betelni vele. (akkor még nem volt állványom, ezért ilyen a kép.  )

Mivel erre az éjszakára nem terveztünk szállást (vagyis alvást igen, csak fizetni nem nagyon akaródzott érte), úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Patraba pár órára. 11-körül értünk oda, az utcán rengetegen voltak, mindenki csak beszélt, evett, ivott, jó nagy volt a nyüzsgés. Nem hiába, ugyanis ez Görögország 3. legnagyobb városa, emellett nagyforgalmú kikötőváros. Sokat nem láttunk a városból, de eltöltöttünk itt pár órát sétával, evéssel, ivással, és indultunk uticélunk, Tolo felé. Kellett legalább 1 perc, mire el tudtam aludni a kocsiban, és valahol Korinthosznál ébredtem fel. Alig tudtam nyitva tartani a szemem, és nehéz is volt, mert a vaksötétben még a tájat sem láttam.


2005. szeptember 5., hétfő
Hajnalban, fél 4-kor értünk Toloba. Addig 1815 km-t autóztunk. 48 órája indultunk otthonról, és majdnem 24 órája voltunk ébren. Úgy döntöttünk, hogy a kocsiban alszunk reggelig, de én nem tudtam. Egyszerűen zakatolt az agyam. 4-ig csak szenvedtem a kocsiban, aztán inkább kiültem a kikötőbe, és néztem a halászokat. Nem tudtam rájönni a logikájukra: volt aki ekkor ment ki a vízre, volt aki ekkor jött vissza. A tengert és a hajókat nézve valahogy megállt az agyam zakatolása. Kikapcsoltam, ellazultam, és elmúlt a fáradság érzése is. Vártam a napfelkeltét.


A nap azon kívül, hogy megkerestük és elfoglaltuk a már júniusban lefoglalt szállásunkat, eseménytelenül telt. Az utazási iroda (illetve a szálloda, amihez az apartman tartozott) nagyon korrekt volt. Az árat, a szolgáltatást, és a helyet is beleértve. Összefoglalva tökéletesen elégedettek voltunk. Egész nap a teraszról az ágyba, onnan a konyhába és vissza a teraszra tengődtünk, próbáltuk feldolgozni az addigi élményeket, na meg persze próbáltuk kipihenni az út fáradalmait. Mert ugye azok aztán voltak bőven. Élmények is, fáradalmak is. Na de ilyen látvánnyal a teraszról nem volt nehéz: festői kilátás a toloi öbölbe - ezt ígérte a prospektus, és meg is kaptuk. A pihentető nap után még lesétáltunk a faluba, kerestünk egy helyet, ahová majd minden nap beülhetünk frappézni. A második választás bizonyult jónak, finom, édes, krémes, habos... pontosan olyan, amilyennek egy frappénak lennie kell. :)



2005. szeptember 6., kedd
Felhős volt az ég, úgyhogy elhatároztuk: itt az ideje egy újabb kirándulásnak. :) A terv a következő volt: Epidaurosz, Korinthosz, Mükéné. Több-kevesebb sikerrel sikerült is bejárni a kijelölt utat. Toloból 3/4 óra alatt Epidauroszba értünk. Először - természetesen - a színházat néztük meg, ami lélegzetelállító volt. Legalább 1 órát töltöttünk el ott. Az i.e. 4. században épült színházat a 19. század végéig föld fedte, ezért nagyon jó állapotban maradt meg. A színházbn 12 000 néző fért el, és az akkusztikája tökéletes. Egy olasz idegenvezető nő tartott egy kis előadást a csoportjának, amikor ott voltunk. Sóhajtott, leejtett egy pénzérmét, összegyűrt egy újságpapírt, és a legfelső sorból is tisztán hallottunk mindent. Később német, olasz, és ki tudja még honnan érkezett turisták álltak ki énekelni, szerencsénkre csak jóhangúak, nagyon nagy élmény volt. :) Ami szintén érdekes volt, az az, hogy az ott lévő néhány néző tapsának is olyan hangja volt, mintha 12 000 ember tapsviharát hallottuk volna. Már csak ezért is megérte eljönni idáig.

Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy először a színházat néztük meg. Ugyanis van itt még más látnivaló is: a színház egy óriási szentélykörzet része, amit a gyógyítás istenének, Aszklépiosznak szenteltek. A feltárt romok leglátványosabb része a színház, a többi - szerintem - elbújhat mögötte. Van itt még stadion, aminek a kőpadjai és a startvonala látható, egy hatalmas kapuzat, és egy kör alakú tholosz, amit most restaurálnak. Mérnöki pontossággal másolják le, és pótolják ki a hiányzó köveket. A szentély a görög világ egyik legfontosabb kultuszhelye volt, i.e. 380-ban megépült a templom, és később még sok más épület. Ezekből mára már szó szerint csak romok maradtak meg, azon kívül, hogy nagyjából ki lehet venni, hogy hol voltak az épületek falai, nekem nem sok élményt nyújtott. Mondjuk ha először néztük volna meg a szentélykörzetet, valószínűleg a színház élménye nem elnyomja, hanem inkább erősíti az itt látottakat, de sajnos nem így történt. De sebaj, így is boldogan mentünk tovább Korinthosz felé.
Amit útközben láttunk, na az leírhatatlan. A táj egyszerűen mesés volt. Azok a színek... nem mintha valami különös lett volna, csak kék meg zöld, de ezek onyan intenzitással, és annyi árnyalatban, hogy nem hittem volna, hogy ilyen tényleg van. Rengeteg képet csináltam. Persze nem lettek túl jók, mert főleg a kocsiból kényszerültem fotózni, nem volt időnk minden 2. kanyarban megállni. A Korinthoszi csatornát teljesen véletlenül egy fura kis hídhoz érve találtuk meg. Nem a híd alatt mentek át a hajók, hanem a kis vashidat valamilyen szerkezet segítségével lesüllyesztették a víz alá, és a hajók efölött mentek át. Ilyenkor az autóúton, mint egy vasúti átjárónál piros lámpa villogott, és egy sorompó zárult le. Ezt onnan vettük észre, hogy amikor odaértünk, csurom víz volt a kis híd, és ahogy balra néztünk, láttuk hogy épp ott megy egy hatalmas hajó. Az 1882-93 között épült csatornát tulajdonképpen azért készítették, hogy a hajóknak ne kelljen megkerülniük az egész Peloponnészoszt. Korinthoszi kirándulásunknak sajnos ez volt a végeredménye, bár nem így terveztük. Az ókori Korinthosz 4 kilométerrel a maitól található, de nekünk sajnos nem sikerült megtalálni, ehelyett véletlenül felkeveredtünk az autópályára, amiről csak soksok kilométer után tudtunk lekeveredni. Na persze nem estünk nagyon kétségbe, A Híd miatt úgyis visszajövünk még ide, akkor majd megnézzük az ókori Korinthoszt is. A következő uticélunk Mükéné lett. Ez is egy olyan pontja volt az utazásnak, amit mérhetetlen izgalommal vártunk.

Nagyjából tudtuk, hogy mi vár ránk, hiszen erről is tanultunk még az iskolában, utánaolvastunk az utazás előtt, láttunk képeket az Oroszlán kapuról, mégis sokkolt a látvány. Hogy tényleg itt vagyunk, és tényleg látjuk ezt a sok gyönyörűséget. Hihetetlenül épen fennmaradt a vár - legalábbis korához képest. A település már i.e. 2500-ban is lakott volt, a sírkörök pedig az i.e. 1600-as évekből valók. Először Klütaimnésztra sírját néztük meg. Ezt a tholoszt állítólag véletlenül fedezték fel. A sírkamra 13,5 m átmérőjű, és 13 méter magas. Innen mentünk fel a mükénéi várba. Az erődítmény egy könnyen védhető, szakadékos hegygerincre épült, és a városról egy egész bronzkori kultúrát neveztek el. Ezt olvasva később még lelkesebben nézelődtem az athéni régészeti múzeumban. Az építmény szabálytalan kőtömbökből épült, amit küklopszfalazásnak is hívnak. A hatalmas kőtömbök közötti réseket kisebb kövekkel töltötték fel. Az i.e. 13. században megerősítették a városfalakat, és elkészült az Oroszlán-kapu és az Északi kapu. A falak kerülete 900 méter, és a falvastagság átlagosan 6 méter volt. A falak magassága néhol elérte a 12 métert, de amit ott láttunk, abból ítélve ez egyáltalán nem hihetetlen. A kerítésfal két sorát egymástól 1,2 méter távolságra elhelyezett kőlapok alkották, amiket kisebb kövekkel töltöttek fel, és vízszintes kőlapokkal fedték le. Minden annyira egyértelműen, látványosan megmaradt, hogy nem hittünk a szemünknek. Félretéve a mítoszokat, a történelmet, az építészeti technikát, és mindenféle tudományos magyarázatot... Ezek aztán tudták, hogy hová kell építkezni. Ha csak úgy barangolnék Argolisz megyében, szerintem én is építkeznék oda, annyira gyönyörű és fenséges minden. Ahogy az ember belenéz a tájba.. az maga a nyugalom. Mintha onnan bármit megláthatnánk, de mégsem fontos semmi, mert annyira jó az a pillanat, csak az, ahogy nézünk a messzeségbe, hogy amellett minden más elhomályusul. Itt minden szép lehet. A napsütés, az eső, a hó (?), a köd... szeirntem ha az ókorban katona lettem volna, lehet hogy elbámészkodtam volna a táj szépségében ahelyett, hogy az ellenséget nézzem.
Két óra bámészkodás után szántuk rá magunkat az indulásra. Az Oroszlán-kapuról elkészítettük a sokadik képeket, és útba vettük Tolót. Délután 5 óra volt már, és a reggelin, meg az út szélén vásárolt hatalmas fürt szőlőn kívül semmi nem volt a gyomrunkban, így igazán nem jött jól egy újabb eltévedés. Valahol, egy kisebb faluban rossz felé kanyarodhattunk, de pontosan nem is tudjuk, hogy hol rontottuk el az utat. Egy hegytetőre érve nagyjából tudtuk, hogy jó irányba megyünk, de hogy pontosan merre tartunk, arról fogalmumnk sem volt. Útközben egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Azaz de... néhány kecskével és birkával.

Ezen kívül még láttunk kő-mezőt, lakatlan hegyi tanyát, és egy biciklis mellett is elhaladtunk, de ő is félreállt, és tanácstalanul nézte a térképét. Láttunk még kis kápolnát, ahol egy mécses is égett... de vajon ki gyújthatta meg és mikor? Elmerengve az ijesztően lakatlan tájon volt egy kis bökkenő. A nyolcadrangú hegyi út kb 30. kilométerénél aszfaltozás miatt útlezárás volt. Hogyan tovább? A hegyoldalból úgy láttuk, hogy nagyon is jófelé megyünk. Visszafordulni egyet jelentett kb 30 km biztos kerülővel, ahonnan még nem biztos, hogy egyenes lett volna az út "hazáig". Így hát rámentünk a friss aszfaltra (a lezárás kikerülhető volt), és azon tettünk meg vagy 4-5 kilométert. Közben voltak aszfaltozó munkások is (3 fő, és mindhárom dolgozott, nem ám magyar mentalitás!), akik igencsak furán néztek ránk. A táj továbbra is csodálatos volt, egyszerűen nem tudtunk betelni a látvánnyal. Egy hegytetőre érve kiszálltunk a kocsiból és olyan csend volt, amilyet még soha nem hallottam. Vagyis nem hallottam most sem semmit.... sem a szél zúgását, sem madárcsicsergést, de járműveket, embereket sem. Semmit. A tökéletes csend. Azt hiszem ez az volt. Már amennyire a csend tökéletes tud lenni. Mert ez egyben egy kicsit ijesztő is volt.
A kocsiba visszaülve tovább folytattuk úttalan utunkat, és 10 perc autókázás után megtaláltuk azt a kereszteződést, amin már volt végre egy tábla: Tolo jobbra. Este 7-re értünk vissza a szállásra, ahol egy gyors tisztálkodás után lesétáltunk a faluba, és elfogyasztottuk első igazi, jól megérdemelt, görög lakománkat. Igazi, kockás terítős kis taverna volt, kóbormacskák az asztalok között lófráltak, és várták, hátha leesett valami. Na persze nem kellett sokáig várniuk, ugyanis úgy megrakták a tényérjainkat, hogy nem bírtuk megenni. Úgy jóllaktunk, hogy eldöntöttük, nem ott isszuk meg a frappét, inkább átsétálunk arra a helyre, ahol előző nap azt a finomat ittuk., addigra talán leülepszik a bőséges vacsora is. Kiültünk az utcára, tényleg mint a görögök, és hullafáradtan szürcsöltük a finomságot. A szállásra érve egyszerűen beájultunk a puha, hűvös ágyba.

2005. szeptember 7., szerda és 8., csütörtök - illetve egy átlagos pihenőnap :)
Annyit jöttünk-mentünk már az országban, hogy csináltunk magunknak két strandolós napot. Én rendszerint korán keltem, és a teraszról fotóztam a napfelkeltét. Amúgy sem vagyok későn kelő típus, de ezért a látványért szerintem bárki felkelt volna reggel 7kor. A. reggel lement a pékségbe finomságokért, és a teraszon reggeliztünk. 10-körül elindultunk Tolo nagyobb strandjára... illetve ami a Toloi strandokat illeti, szerintem egyetlenegy van neki, nem tudom miért szokták nagyobbnak nevezni azt az egyet. Ugyanis szerintem a helyzet a következő: van a strand, és a többi helyen egy viszonylag keskeny (néhol pedig még keskenyebb) homoksáv, és a falu másik végén a kikötő. Na szóval mi mentünk a "rendes" strandra, és egész nap tulajdonképpen semmit tettünk. Fürödtünk, napoztunk, és képtelenek voltunk betelni a tenger szépségével.

Délután 4-5-körül mentünk vissza a szállásunkra, természetesen útközben leöblítettük a nap fáradalmait a szokott helyen a szokott frappéval, és a teraszunkra kiülve továbbra is csendben bámultuk a tengert. Azt hiszem soha nem laktam még ennyire szép helyen. Hamar meg tudnám szokni, hogy amint kinyitom a szemem az ágyban, ilyen látvány táruljon elém. A napfelkelte álomszép, délután pedig a tiszta idő miatt csodálatos a tenger színe. Ezzel nem lehet mit kezdeni... csak nézni, nézni, merengeni, és rengeteg fényképet csinálni. A semmittevős napok délutánjain általában sétálni indultunk, és felfedeztük Tolo szépségeit. Egy-egy helyes ház, citromfa, virággal futtatott fal, mind annyira jellegzetesek, hogy ha becsukom a szemem, akkor képes vagyok odaképzelni magam. A hely illata is magával ragad, és ami a legfontosabb: ez tényleg egy kis halászfaluból lett nyaralóhely. Mesébe illőek a házak, a kertek, és minden apró részlet, amit az ember szeme észrevesz.
Volt olyan délután, amikor Nafplioba mentünk át. Nafplion a Tolohoz legközelebb eső nagyobb város, 1829 és 1834 között ez a város volt az ország első fővárosa. Az óváros nagyon szép állapotban van, szűk a kis sikátorok, drága ékszerboltok és kafeteriák között jó érzés sétálgatni. A drágát itt különösen kihangsúlyoznám: míg Toloban 1-1,5 euro egy frappé, itt 2,5-3 eurot is elkérnek érte. Persze felejthetetlen élmény ott ülni a szűk utcák szélén egy napernyő alatt, és gondtalanul elszürcsölni egy ilyen finomságot, de nem olcsó mulatság. Az óvárosban tett sétánk után elindultunk kocsival csak úgy valamerre, és a várral szemben lévő dombon kötöttünk ki. Az Akornafplia, ahová 900 lépcsőfok visz fel iszonyatosan hatalmas. Én oda szerettem volna menni, de a fiúk egészségügyi okokra hivatkozva lefújták a programot - pechemre. Javasoltam nekik, hogy akkor menjenek le a dombról kocsival, én majd lesétálok. Ebben azért a parnereim voltak, mégsem olyan megerőltető egy dombról lesétálni. Nem is bánták meg, mert csodaszép dolgokat láttunk. Van egy kis sziget, ami az erődítmény része, Burtzi erődszigete.

A legtöbb Nafplionról készült képeslapon és fotón látható. Olvasmányaim szerint ma puccos étterem működik benne, de mi a domboldalról, ráadásul szieszta idején ezt nem tudtuk megállapítani. A domboldal másik sajátossága - számomra - a rengeteg, hatalmas fügekaktuszok voltak. Az út szélén csak 1-1, de a domboldalban egész erdőnyi volt belőlük. Soha életemben nem láttam még ekkora kaktuszokat. A gyümölcse állítólag ehető, de fogalmam sincs, hogy hogy kezdenék hozzá, ha rászánnám magam a csemegére. A dombról lefelé sétálva kisebb erkély, vagy talán lőrés-szerű, kilátókkal találkoztunk, ahonnan meseszerű volt nézni a türkizkék tengert. Mintha innen teljesen más színe lett volna, mint máshonnan nézve. A séta után visszamentünk Toloba, megittuk a szokásos helyen a szokásos frappénkat. Már mosolyogva, kérdezés nélkül hozták is, amint megláttak minket a szokásos asztalhoz közelíteni.
A kajálások ha nem a teraszon, akkor valamelyik tengerparti tavernában zajlottak. Érdemes viszont odafigyelni arra, hogy vannak olyan tavernák, ahol az utcáról próbálják szinte berángatni a turistákat, csodaszép a kilátás minden asztaltól, és csodasok pénzt hagynánk ott, ha akár egyetlenegyszer is kipróbálnánk. Ezek a tavernák, ha a kikötő felől megyünk, akkor az út jobb oldalán vannak egy nagy kanyar után. Nem lehet eltéveszteni, szinte üvölt a felszolgáló srác fejéről a horribilis összeg, amit elkérne a vacsi után. Mi rendszerint szerényebb, amolyan kockás-terítős tavernákat választottunk, ahol sok helyi - illetve görög vendég volt. Nem bántuk meg, mindenhol kedvesek voltak, annyi ételt hoztak, hogy egyszerűen nem bírtuk megenni. És persze 35 euroból megúsztuk hárman, pedig a fiúk még söröztek is.

2005. szeptember 9., péntek
Ezen a napon hajókázni mentünk. Az előre megtervezett uticélok között szerepelt Hydra, és amikor elindultunk itthonról, még nem tudtuk, hogy hogyan fogunk eljutni oda. Sziget lévén biztos volt, hogy hajóval, na de milyennel? Merthogy több lehetőség is van. Utazási irodáknál be lehet fizetni fakultatív kirándulásként a Szaronik-szigetekre (ez a legdrágább), vagy pl. Ermioniból megy szárnyas hajó (ez a legolcsóbb), Athénból megy menetrend szerinti járat (alsóbb árkategória), illetve Toloban egy hajótársaság irodája szervez sétahajó kirándulásokat. Ezt választottuk,... mert ha már egyszer hajókázás, akkor ne zsúfolódjunk be egy szárnyasba, amiből szinte semmit sem lehet látni, inkább menjünk fel a fedélzetre, és csináljunk egy egész napos tegneri utat 30 euroért fejenként. Reggel fél9-körül indult a hajónk Hydrára. Tolotól távolodva megállapítottuk: ez a falu a tenger felől nézve is szép. A hajóról a messzeségbe bámulva eszembe jutott Szabó Magda. A Zeusz küszöbén című könyvében írt egy görög körutazásról (ez ösztönzött minket is a nagy útra, engem pedig az írásra). Amikor a tengeren hajózott, akkor használta azt a kifejezést, hogy "bortenger". Megragadt bennem a szó, de nem tudtam elképzelni, hogy mit jelent. Hiszen a tenger kék... a bor pedig vörös, vagy fehér. Ahogy a mélybe bámultam, és néztem a vízet, a hajó által keltett hullámokat, megértettem. Ez a bortenger.
2,5 óra hajózás után értünk Hydrára, a Szaronik (Szaróni) öböl egyik szigetére. A sziget legforgalmasabb pontja a szintén Hydra nevet viselő kikötőváros, ami valójában falu - szerintem. Már az első benyomás nagyon kellemes volt, de tudtuk mi ezt előre, nem véletlenül akartunk idejönni. :)

Egyszer olvastam egy beszámolót, még valamikor tavasszal. Miután a végére értem, azonnal tudtam, hogy Hydrát látnom kell. Igyekszem minél kevesebbet írni a helyről, az a beszámoló magáért beszél. Ajánlom mindenki figyelmébe. Az öbölből fehér falú házak, fehérre meszelt lépcsők kúsznak fel a domboldalra, és a kikötő két oldalán 19. századi ágyúk vannak. Rengeteg a taverna és az étterem, és a hagyományos turistacsalogató "csetreszes" bolt helyett itt inkább kézműves tárgyakat árulnak. Vannak agyagedények, díszprárnák, hímzett asztalterítők (vettünk is egy olívásat), szőnyegek, és nem olyan vészesen drágán, mint azt először gondoltuk. Itt ettük egész utazásunk alatt a legeslegfinomabb görög salátát, és itt kóstoltam meg a báránysültet is. Gondolom nem kell mondanom, hogy isteni volt, a frappéval együtt. Ami nem változott a szárazföldhöz képest, az a soksok kóbormacska volt, de macska-párti révén engem egyáltalán nem zavartak. Ami viszont az első szembetűnő különbség a szárazföldhöz képest az az, hogy itt nem járnak autók. Nincsenek aszfaltutak, nincs semmiféle motoros járművel való közlekedés a szigeten. Csak a szamár, öszvér vagy a vizitaxi tud elvinni egyik faluból a másikba. Mindent szamarak visznek: a tetőcseréptől kezdve, az áruszállításon keresztül a hűtőszekrényig mindent ők cipelnek. Mi egyiket sem próbáltuk ki, az evésen kívül próbáltuk a legtöbb időt sétával eltölteni. Azt viszont le kell szögezni, hogy ezen a szigeten, bármilyen kicsi is a kikötőváros (nekem akkor is falu), nagyon kevés a 3 óra. El is határoztuk, hogy majd amikor legközelebb jövünk a Peloponnészoszra, Hydrán egy teljesn napot el kell töltenünk.
Délután ismét hajóra szálltunk, és 1 óra alatt elértük Spetses szigetét. Ez fekszik a legdélebbre a Szaronik szigetek közül, és első ránézésre ugyanolyannak tűnik, mint az előző kis szigetünk. A látszat viszont csal: sokkal jobban kiépített, mint Hydra, és itt már járnak "rendes" járművek is, főleg robogósok. Ők viszont mint a félőrültek, úgy közlekednek, külön mutatványos érzék kell ahhoz, hogy elugráljon előlük az ember. Itt már kevesebb szabadidőnk volt, úgyhogy próbáltuk a legtöbbet megnézni a városból. A görög szabadságharc egyik központja volt, 50 hajóból álló kereskedőflottával. Ez a kikötő is ágyúkkal van szegélyezve. Bubulina, a szabadságharc hősnője ezen a szigeten született, és miután a férjét megölték a kalózok, 22 hajóval járult hozzá a sziget hadiflottájához. Bubulina múzeum, Bubulina szobor, Bubulina fesztivál... ezt hallottuk-láttuk mindenfelé, amerre csak sétáltunk a szigeten. Ami még roppant látványos és emlékezetes volt számunkra, az az, hogy nem kővel voltak lerakva az utcák, nem is aszfalt vagy betonburkolat volt, (legalábbis a kikötő mentén), hanem cementbe ágyazott apró kövekből voltak kirakva mindenféle minták. A kikötőtől távolodva a házak kapui előtt pedig lábtörlő-szerűen egy-egy téglalap, amiben évszámok és monogramok voltak kirakva díszítésként. Természetesen egyből mondtam A.-nak, hogy én is akarok ilyet itthonra, amire egyértelműen nemleges választ kaptam: télen úgyis kifagyna. Nem jó helyen élünk, mondtam már ezt többször is. :D
A hosszúra nyúlt, de valahogy mégis rövidke sétánk után ismét hajóra szálltunk, és elindultunk "haza" Tolo felé. Naplementében andalogni a tengeren - ez volt a tökéletes befejezése a napnak.





2005. szeptember 11. vasárnap
Egy pihenős nap után 3 főből 2 vett részt az aznapi túrán: Misztra és Mani megismerése volt a cél. Ahogy már írtam, a bizánci építészet a szívem csücske, Mani megye lakótornyaihoz pedig valami rejtélyes szenvedély fűzött. Olyan ez, mint beleszeretni egy kopár, bozótos, nap által kiégetett növényzetű tájba. A Tripoliszig vezető út annyira gyönyörű volt, hogy nem bírtunk vele betelni. Kanyar után szakadék, ismét kanyar, hatalmas hegyek, hátborzongató völgyek... útközben nem is szóltunk egymáshoz, csak néztük a tájat. Misztra felé haladva, ahogy megláttunk egy csodálatos, hatalmas hegyvonulatot. Nem kellett a térképre néznem ahhoz, hogy tudjam: ez a Tajgetosz. Iszonyúan magas, ködbe burkolózik és félelmetes a látványa. Mintha a szépsége valamilyen gonosszágot is rejtene: amit megnéz az ember, de tudja, hogy talán jobb ha távol marad tőle. Ebben a furcsa hangulatban értünk Misztrába, az elhagyott bizánci városba. Misztra neve a "mizitrasz" szóból származik, ami krémsajtot jelent. Ez a sajtféle ugyanolyan kúpot formáz, mint a hely, amire a város épült. Az autóból kiszállva megcsapott minket a rettenetes, száraz hőség. A várost a frankok alapították 1249-ben, majd a bizánci uralom idején 20 000 fős településsé fejlődött. Kulturális központként is működött, erről tanúskodnak a templomokban talált falfestmények, a többi épületben talált műalkotások sokasága. Építészetileg a kolostorok alaprajza a háromhajós bizánci bazilika és a kupolázott görög kereszt keveréke - ezért Misztra a bizánci építészet utolsó nagy mérföldköve - és az én szívem csücske. Ahhoz, hogy az egész területet körbeséltáljuk, azt hiszem legalább 3-4 órára lenne szükség, de mivel mi még Maniba is el akartunk menni, csak 1,5-2 órát nézelődtünk. Először a főbájáraton át mentünk az alsóvárosba, és onnan néztük meg a Metropoliszt és a múzeumot, majd tettünk egy nagy kört, meglátogatva a környező templomokat és kolostorokat. A kilátás festői fentről, a domb lábánál meseszerű olajligetek. Na "ezek" is tudták hogy hová kell építkezni, akárcsak a mükénéiek. :)

Délután 3 óra lehetett, mikor tovább indultunk innen Mani felé. Már előre féltem, hogy vajon mikor fogunk odaérni, és mennyi időt fogunk tudni eltölteni azon a csodálatos helyen. A reggelin kívül még semmi nem volt a gyomrunkban, úgyhogy egy ebédet is be kellett iktatnunk. 4-re értünk Githioba, az éhségtől szédelegve be is estünk az első, szimpatikus tavernába. Annyira nem kellett keresgélnünk, mert az egész hely annyira szép volt, minden olyan meseszerű. A taverna, ahova beültünk, közvetlenül a vízparton volt. Itt aztán megérezhettük az igazi, déli mentalitást, amit más szóval lassúságnak is nevezhetnénk. Nem is lassúság, inkább a ráérősség a legjobb szó. Amikor leültünk, azonnal hozták is az étlapot és egy 1,5 literes ásványvizet... majd fél óra elteltével jött csak újra a felszolgáló srác. Megkérdezte, hogy mit szeretnénk enni, mi elsoroltuk, és újabb fél... vagy talán 1 órára megint eltűnt. Hatalmas adag finomságokkal tért vissza: ettünk görög salátát, apróhalat, souvlakit... na hát ilyen finom souvlakit sem ettem még soha, sehol. Miután elfogyasztottuk a lakománkat, ittunk volna még egy frappét. Vagy 20 perce néztem a pincért, hátha figyel rám, de nem. Elképzelhető, sőt biztos, hogy errefelé nem szokás felállni az asztaltól 2 óránál rövidebb időn belül. Sőt, ahogy elnéztem, ezen a vidéken senki nem siet sehová. Minden borzasztó messze van, nincs is ami, vagy aki sürgesse az embert. Miután odaintegettem az emberünknek, hogy mostmár nem is frappét szeretnénk, csak fizetni, fogta magát és visszaintegetett. :D Mintha jókedvemből integettem volna. Na hát csak kivárta, míg eltöltünk a tavernában 2 órát - kénytelenek voltunk bemenni, és úgy kifizetni azt, amit ettünk. Viszont sajnos rengeteg időt vesztettünk. Ezzel is, meg talán azzal is, hogy később indultunk el a kelleténél. Azt olvastam Maniról, hogy az olajfán kívül itt semmi nem terem: a Peloponnészosz egyik legszárazabb, legkopárabb, legszelesebb és legbarátságtalanabb vidéke. Talán éppen ezért olyan vonzó számomra, ezért akartam megismerni annyira.
Tovább indultunk ugyan a félsziget belseje felé, de 20 km megtétele után megbeszéltük: nem megyünk tovább. A lakótornyokból szinte semmit nem láttunk, ahogy Manit sem sikerült felfedeznünk. De ez volt az ésszerű megoldás. Ésszerű... kérdés, hogy mit nevezünk ésszerűnek. 1800 km-re az otthonunktól visszafordulni valamitől, ami már csak alig 100 km-re van. Ez egyáltalán nem tűnik ésszerűnek. Viszont mire odaértünk volna, besötétedett volna, és az iszonyú szerpentines szakaszt visszafelé éjszaka kellett volna megtennünk. Azt hittem megszakad a szívem. Elsírtam magam. Először csak hisztiztem, mert persze beleegyeztem abba, hogy forduljunk vissza, de már az első visszafelé megtett méterek után még szebbnek találtam a tájat, mint odafelé.
Megígértük egymásnak, hogy ide (is) vissza kell jönnünk. Nemsokára. Hamarosan. Minél előbb. Ez lett volna az utazásunk csúcspontja (minden uticél az volt...), és nem láthattam. Nem sikerült. Elterveztünk valamit, annyira akartuk, és mégsem sikerült. Eljöttünk ilyen messzire, semmiféle fizikai akadálya nem volt, és mégsem néztük meg azt, amit akartunk. Úgy gondoltam, hogy nem vagyunk normálisak, de persze most már tudom, hogy nem nagyon volt más választás. Mit láthattunk volna sötétben? És mennyire veszélyes lett volna a hazaút éjszaka?
A visszafelé vezető úton, egyszerűen zakatolt az agyam. Többek között azon, hogy hogyan tudnánk ide újra eljutni. Kisebb költségvetésből, rövidebb idő alatt, és csak ide. Maniban el KELL tölteni legalább egy hetet. És Githioban kell megszálni, ez nem kérdés. De hogyan? Athénig repülővel, és ott kocsit bérelni? Vagy Githioig valami távolsági busz jön vajon? És akkor itt lehetne autót bérelni? Ránézésre nem tűnt úgy, mintha bárki is foglalkozna ilyesmivel... "autóbérlés". Itt mindenki olyan gondtalan, ráérős... mintha nem lenne senkinek semmilyen problémája, csak az, hogy szieszta után mikor menjen el a kedvenc tavernájába. Ahogy leírom ezeket a sorokat, ugynaúgy visszavágyom, mint akkor, amikor még el sem jöttem onnan. Közben szépen ránk esteledett. Megint egy hosszú nap (és persze a szokásos frappé) után dőltünk be az ágyba. Csak ezúttal nem éreztem fáradtságot. Csak valami megbántottság-félét, miközben csendben pityeregtem.


2005. szeptember 13. kedd

Egy újabb strandolós nap után Athén felé vettük az irányt. Az egyik toloi pékségben megvettük a reggelinek való szokásos finomságokat, amit már útközben tömtünk magunkba. Az autópálya úgy halad át a Korinthoszi csatorna felett, hogy szinte észre sem veszi az ember, hogy merre jár. Athénba érve szembesültünk a forgalmi dugóval, és a szmoggal - az Akropolisznak csak a körvonalait láttuk. El is határoztuk, hogy ez lesz a nap utolsó programja, hátha délutánra tisztul egy kicsit az idő, és talán nem is lesz annyira meleg. Athénban, ha van egy jó térképünk, nem lehet eltévedni. A gondot inkább a parkolóhely keresése okozta. Addig addig kavarogtunk a városban, míg a Plaka szélén találtunk egy egyirányú utcában egy kiszélesített részt. Magyar szemmel nézve maximum 6-8 autó fért volna el, de ott mint valami kompon, szorosan egymás mellett állt vagy 18 autó, és még volt szabad hely! A "parkolóőr" látta hogy lassítunk, és egyből elkezdett magyarázni az ablakon át, hogy le se állítsuk a kocsit, 6 euro a parkolás, és akkor jövünk vissza amikor akarunk, csak hagyjuk ott a slusszkulcsot. Elkezdtünk tanakodni, hogy mi a csudát csináljunk, de mivel más lehetőség nem volt, és már fél órát bolyongtunk a városban, úgy döntöttünk hogy legyen, otthagyjuk az autót kulcsostul. Tulajdonképpen nem bántam volna, ha nem lett volna mivel hazajönni. :)
Innen, tehát a Plaka mellől indult athéni sétánk. Nem volt konkrét terv, gondoltuk megnézzük ami útba esik, de a Régészeti Múzeumot és az Akropoliszt semmiféle képpen nem akartuk kihagyni. A Plakáról kifelé sétálva a Hadriánus kapu előtt találtuk magunkat, emögött van a Zeusz-templom, amit mi csak a kerítésen át (majd később az Akropoliszról) néztünk meg. A kaput i.sz. 132-körül építették a Zeusz templom felavatásának emlékére. Az egyik oldalán "Ez itt Hadrianus városa, és nem Thészeuszé", a másikon pedig "Ez Thészeusz Athénja, a régi város" felirat volt a kőbe vésve. Tovább sétálva a Népkerthez értünk, ahová ingyenes ugyan a belépés, de csak napkeltétől napnyugtáig van nyitva. A népkert egyben botanikus kert is, de állatokat is láttunk. Volt teknős, rengeteg kacsa és egyéb szárnyas jószág (pl. strucc is, de ő már ketrecben), négylábúak közül csodaszép macskák, és valami muflon-szerű, de igazából nem tudom milyen állat. A növényekről sokmindent nem tudok mondani, mert sajnos túlságosan nem ismerem őket, de a szobanövényeink közül azt hiszem mindent megtaláltam, csak épp 50-szeres nagyításban. A kertet régen Amália királyné (Ottó, az első görög király felesége) alapította, és a világ minden tájáról érkező növényekkel telepíttette be. Jóleső érzés volt az árnyékot adó fák közt sétálni, de ahogy láttuk, nemcsak nekünk okozott kellemes perceket a Népkert. Voltak itt babakocsit tologató anyukák, nézelődő-beszélgető fiatalok, és valamilyen táblás játékot játszó idősebb férfiak. A park közepén a Zappeion Palota áll. A palota a 70-es évekig kiállítási csarnok volt, később az Európai Úniós tanácskozások helyszíne, mára sajtóközpont lett. Én néhány évvel ezelőtt, a Rally Világbajnokság ünnepélyes megnyitóján voltam itt először. A népkerten átsétálva a Stadionhoz érkeztünk.

Már messziről csillogott a hatalmas területet beborító márvány. Az első újkori olimpiára készülő stadion építési munkálatai során az 1890-es években egy i.e. 4. századi stadion nyomait találták meg, ezért a kivitelezők ennek az eredeti stadionnak a körvonalait követve építették fel az újat. Az új stadion 90 000 férőhelyes, sport- és kultúrális rendezvényeket szoktak itt tartani. A stadion oldalában álló márványtáblákba bele van vésve az eddig megrendezett olimpiák sora (furcsa módon az athéni még nem szerepelt a táblán), illetve az olimiai elnökök névsora. A Stadion lábánál, a hűvös márványhoz dőlve pihentünk egy picit. innen tökéletes kilátás nyílt az aznapra tervezett látnivalók csúcspontjára: az Akropoliszra.
Sétánk innen a Parlament elé vezetett, a Syntagma térre. A szindagma szó alkotmányt jelent. A tér a 19. században kapta nevét, mikor Ottó, az első görög király aláírta az alkotmánytervezetet, a téren összegyűlt emberek ezt kiabálták: "Éljen az Alkotmány!" A tér teraszos elrendezésű, a legnevesebb bankok, szállodák és éttermek kaptak rajta helyet, és legfelül pedig a Parlament épülete áll. A Parlament előtti tér közepén áll márványból az "Ismeretlen katona sírja", ami egy haldokló görög harcost ábrázol. A dombormű két oldalán Periklész beszédének részlete olvasható, amit a peloponnészoszi háborúban elesett athéniak emlékére mondott el. Itt néztük meg a népviseletbe öltözött evzónok ünnepélyes őrségváltását, ami óránként történik, kivéve vasárnap. Már messziről lehet hallani az érkező katonák hangos lábcsapásait, az egész ceremónia nagyjából 5-10 percig tart, és a katonák részéről hihetetlen fegyelmet igényel. Megéri megnézni.

Az őrségváltás után metróra szálltunk. Korábban olvastam róla, hogy az athéni metró (főleg a Syndagma térnél) álomszép, úgyhogy gondoltuk nem sétálunk, hanem metróval utazunk a Régészeti Múzeumig. Már maga a metró épülete felért egy múzeummal: az építés során talált tárgyak az épület oldalán, üvegfal mögé zárva láthatók. Ami még érdekes volt, hogy az hagyján, hogy sehol nem láttunk graffitit és falragaszt, de még reklámplakátok sem voltak sehol. Nyilván a budapesti metrónál is van különbség a Kossuth téri és a Pillangó utcai megálló között, de ennyire szép megállót mint Athénban, még sehol sem láttam. Hasznos volt az is, hogy sokféle jegyet lehet kapni: egy útra szólót, bizonyos időtartamra érvényeset, napi vagy három napra szóló jegyet, és így tovább. Az egy útra szóló jegy és a budapesti vonaljegy ára között nem volt nagy különbség, de a többi variáció lényegesen olcsóbbra jött ki nekünk ott, mint egy turistának a mi fővárosunkban. Néhány megálló és egy rövid séta után a Régészeti Múzeum bejáratához érkeztünk.
Igen hosszadalmas lenne leírni, hogy mi mindent láttunk a múzeumban, és az ókori történelem alapos ismerete is szükséges lenne hozzá. A múzeum bejárásához legalább 2 órára van szükség, aki különösen érdeklődő, annak 3-4 óra is kevés. A termekben az időrendi elrendezést követően anyaguk szerint mutatják be a műemlékeket. A hihetetlen mennyiségű szobor között így találkozhattunk több "hírességgel" is - persze bronzból, vagy épp agyagból. Találkozhattunk időszámításunk előtti istenekkel, római kori császárokkal... több, mint 2000 éves használati tárgyakkal, szerszámokkal, fegyverekkel, évszázadokat átölelő gyüjteménnyel vázákból, többszáz-féle kerámiából... és a Mükénében hiába keresett, de itt végre megtalált Agamemnón arany maszkjával.


Ebben a teremben találtam meg a számomra legértékesebb leleteket: a Schliemann által feltárt mükénéi aknasírokban talált tárgyakat. Vannnak itt ékszerek, fegyverek, különböző díszek, aranymaszkok. Agamemnón maszkjáról később kiderült, hogy Schliemann tévedett: valójában egy 400 évvel korábbi leletről van szó. Múzeumi sétánk során nem igazán követtük a "menetrendet", így mi utolsóként néztük meg az i.e. IV. évezredből származó, újkőkori leleteket, az agyagidolokat. A szobrocskáknak nem is a kidolgozottsága, hanem a kora volt megdöbbentő. Csak álltam ott, és szó szerint remegő lábbakkal néztem az egyik embernagyságú, és nagyjából ember-kinézetű szobrot, és próbáltam ésszel belegondolni, hogy mennyi idős is tulajdonképpen. Összehasonlítani az én 26 évemmel lehetetlen, de ha belegondolunk, tulajdonképpen azt sem tudjuk teljesen biztosan, hogy mi történt a világban ez alatt az idő alatt.

Ebben a kissé mámoros állapotban sétáltam ki a múzeumból, már-már teljes elégedettséget érezve az athéni kirándulást illetően. Éreztem én mást is, ezt pedig úgy hívják hogy éhség... ugyanis délután 4 óra volt már, és a reggeli péksütemény és vagy 2 liter víz volt csak a gyomromban. Hozzátenném, hogy a reggeli péksütemény sem volt túl nagy, de a 2 liter vizet is csak 2 decinek éreztem akkor, olyan nagy hőség volt. Ismét metróra szálltunk, és a Plaka felől közelítettük meg az Akropoliszt - végre. Útközben csak egy gyrost vettünk pitában, sajnáltuk volna az időt egy hosszabb, tavernás ebédre. Így is negyed 5-re értünk fel a dombra. Már majd' leszakadt a lábunk, rajtam nem is sportcipő volt, hanem csak egy papucs, de kedvem lett volna szaladni fölfelé. Eehhez hozzáfűzném, hogy én akkor sem futok, ha kergetnek. :D Megvettük a jegyeket, a nagyobb táskát le kellett adni a csomagmegőrzőbe, és már úgy toporogtam a bejárat előtt, mintha életem legjobb mozielőadására mentem volna, és perceken belül kezdődne a film. Fura volt ez az izgatottság, hiszen a Parthenón nem szalad el.
Elég stabilan áll már a helyén nagyjából 2500 éve.

Itt volt 12 éves koromban is, amikor én először láttam, de gyerek-szemmel sajnos nem értékeltem eléggé. Azóta vágytam ide vissza, és egy alkalommal sikerült is feljutnom a dombra, de sajnos már sötétedés után, amikor zárva volt. Érdemes éjjel is felmenni a dombra: felejthetetlen a kilátás a kivilágított városra.
Nagyjából 2500 éve, valójában pedig i.e. 566-ban kezdődtek itt az építkezések, bár már i.e. 13. században is állt már itt egy mükénéi erődítmény. A Parthenón építése előtti feladat a 12 méter magas Pallasz Athéné arany-elefántcsont szobrának kifaragása volt, amit Pheidiasz alkotása volt. Az eredeti szobrot nem ismerhetjük, mert még az ókorban Konstantinápolyba került, onnan pedig nyomtalanul eltűnt, de létezik jónéhány másolat. Biztos sokaknak ismerős, és maguk elé tudják képzelni: Athéné egyik oldalán pajzs, a lándzsája a vállának dől, attikai sisak a fején. Az eredeti szobron kb 10 éven át dolgoztak. A templomot (amiben a szobor állt) i.e. 448-körül kezdték építeni egy úgynevezett Ős-Parthenón maradványának alapjaira. A Parhenón megépítése után a következő feladat a Propülaia megépítése volt. Tulajdonképpen ezt látjuk meg először, amint a bejáraton belépünk az Akropolisz területére. Sok érdekességet olvastam az építéséről: itt szintbeli különbségeket kellett leküzdeni, és ugyen középen felfelé vezet egy lépcsősor, teljesen szabályosnak, és szimmetrikusnak tűnik az egész építmény. Csak ha részleteiben nézi az ember, akkor jön rá, hogy nem is olyan egyszerű ez a "bejárat".
Az óriás-kövek közt sétálni meseszerű volt. Majdnem ugyanaz az érzés volt bennem, mint Delfiben: szinte láttam magam előtt mindent, többezer évvel ezelőtti csodálatos pompájában, akkori emberekkel, talán még magam is hófehér tóga-szerű ruhában. Belemehetnék az építészet rejtelmeibe, rengeteget olvastam az építés technikájáról, a frízekről és az oromzatokról, az oszlopokról mint tartószerkezetről, de azt hiszem ez teljesen fölösleges: akit ez érdekel, bármilyen könyvben megtalálhatja az erre vonatkozó adatokat. Ide el kell jönni, és látni kell. Hogy mennyire hatalmas, hogy mennyire lenyűgöző, és hogy akkoriban milyen nemcsak fizikai, hanem lelki erőre volt szükség ahhoz, hogy ezt felépíthessék. Manapság melyik vallás, melyik isten készteti ilyen mértékű munkára az embereket? Mert manapság jóformán minden csak pénz és technika kérdése, de akkoriban más volt a helyzet. Nem volt számítógép, aminek a segítségével megtervezhették volna, nem voltak gépek, daruk, vasbeton... csak az intelligens agy, a puszta kéz és rengeteg kő, márvány. Lenyűgöző. Nincs rá jobb szó.
A Parhtenónt körbesétálva a másik irányba is csak kapkodtuk a fejünket: mindent megnéztünk most fentről, amit azelőtt közelebbről néztünk meg a városban. Miután kibámészkodtuk magunkat az egyik oldalon, átmentünk a másikra, és ameddig a szem ellát, csak Athén volt látható. Szerencsére jól döntöttünk, hogy a délutánt választottuk a nap (és a város) csúcspontjának megmászásához: a déli 35 fok helyett már csak 30 fokos volt a hőség, de ami jelentős különbség volt, hogy sokkal tisztább volt a levegő, nem volt akkora szmog. A város minden nevezetességét, főútját láthattuk fentről, amit korábban közelebbről néztünk meg - na meg persze minden olyan dolgot is, amire csak a legközelebbi utunk során fogunk tudni sort keríteni: pl. a Lükabéttosz dombot. Bámészkodásunk és fáradságunk kellős közepén, mondhatni belebotlottam abba az épületbe, amit én személy szerint a világ legszebb épületének tartok. Soha nem láttam még ennyire szépet, és könnybe lábadt a szemem, amikor most megpillantottam. Az Akropoliszt ismerő olvasók már biztosan tudják: az Erekhtheionról beszélek. Annyira elegáns, finom a kidolgozása... lenyűgöző akkor is, ha úgy egészben nézi az ember, de akkor is, ha a részleteit figyeli. A templomot szinte ismeretlen építészek alkották, akik Kallikratész tervei alapján végezték munkájukat. Kultikus és rituális tevékenységek folytak itt, tele van változatos méretű és jellegű termekkel. A keleti oldali bejáratnál ión oszlopcsarnok áll: innen bejutva több oltárhoz is juthattak az ókoriak. Itt állt Zeusz, Poszeidón és Erekththeusz, Héphaisztosz és Butész oltára. Átugorva a többi oldalt én már persze siettem a déli részre: a Karüatidák teraszához.

A "lányok" Kekropsz (Athén mitikus alapítója) sírja fölötti oszlopok szerepét töltik be - a leírás szerint. A kialakítás viszont annyira könnyed, hogy én sem oszlopot, sem bármi súlyt tartó szerepet nem láttam bennük, csak úgy álltak, gyönyörűen, kecsesen. Csodálatos látvány volt, amit nem elég egyszer megnézni. Lenyűgöz. Egyébként olvasmányaim szerint itt állt az az olajfa is, amit Athéné a szilából varázsolt elő, amikor Poszeidónnal Attikáért harcolt.

Akropoliszi sétánk után enyhén szólva is elvarázsolva indultunk le a dombról. Rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak aznap is, és hullafáradtak voltunk. A Plakán is csak kullogtunk szótlanul, de már nem volt erőnk rácsodálkozni a különféle árusra, talán csak azokra a dolgkora figyeltünk, amikbe éppcsak bele nem botlottunk. Eszünkbe jutott, hogy a kocsit nekünk kulccsal együtt kellett a görögnél hagyni, és csak remélhetjük, hogy az ott áll a helyén. Az utcát, ahol a parkoló volt, hamar megtaláltuk, de közeledve láttuk, hogy már csak 3-4 autó áll ott. Megkönnyebbültünk: megvolt a miénk is. Ahogy közelebb mentünk, akkor láttuk, hogy le van tekerve az ablak. Furcsálltuk, reméltük hogy minden megvan, bár egy teremtett lélek sem volt az autók körül. Egészen közel, a kocsihoz érve vettük észre, hogy az ajtó nincs is bezárva: sőt benne van a kulcs a helyén. Szinte sokkot kaptunk, láttuk hogy a többi autó is ugyanígy áll, parkolóőrünk még mindig sehol. Az ablaktörlőhöz egy cetli volt tűzve: tulajdonképpen valami számla-féle lehetett: rá volt írva, hogy 6 eurot fizettünk, és hogy ez mennyi adót tartalmaz. Mi beültünk a kocsiba, és elhajtottunk... közben azon töprengtünk, hogy ezt valójában bárki megtehette volna. Sőt, a mi fővárosunkban (vagy bármelyik városunkban) bárki meg is tette volna.
Athénból a Pireusz felé vezető úton szerettünk volna kimenni. Ebből annyi volt a sikeres hadművelet, hogy Pireuszt (egy óriási kikötőváros, óriásibbnál óriásibb hajókkal) sikeresen körbekocsikáztuk (ha az ember nem kifejezetten hajó-fanatikus, annak ennyi elég is a kikötőből), de a végén egy terelés miatt újra láttuk Athént. Gyakorlatilag nem nagyon tudtuk, hogy hol is lehetünk, még térkép alapján sem sikerült belőnünk, de 20 perc sétakocsikázás után megtaláltuk az autópályához vezető utat. Este fél10-re értünk vissza Toloba, ahol a szokásos helyen megittuk az aznap tényleg megérdemelt szokásos frappénkat, és félholtként dőltünk be az ágyba.

2005. szeptember 14. szerda, és 15. csütörtök.
Utolsó két napunk Toloban. A szerdai napon semmi különös nem történt: strandoltunk, pihentünk, tavernáztunk, frappéztunk. Vettünk még egy fürt szőlőt - istenifinom volt, akárcsak a többi. A kisebb fürtök 1 kg körül voltak, óriási, szilva-nagyságú szemek, mag persze sehol, mézédes, lédús. Naná, hogy csak én szeretem a szőlőt, és volt, hogy két napra osztottam be egyetlen fürtöt, és nemám spórolásból, hanem mert egyszerűen nem tudtam negenni.
A strandon sokáig kint voltunk délután, mert eddig szokatlan módon egész nagy hullámok voltak. A víz nagyon jó volt, de feltámadt a szél. Nem volt hideg, hanem inkább pont kellemes volt az idő. Ebből estére persze már semmit nem éreztünk: az utolsó előtti nap gondoltuk, hogy próbáljunk ki mégegy tavernát. Elindultunk sétálni, és ahogy kitettük a házból a lábunkat, megcsapott minket a fülledt hőség. Este fél9-körül. Akkor még fel sem tűnt, hogy érdekes az aznapi időjárás a többihez képest. Elmentünk Tolo általunk legjobbnak ítélt tavernájába, jól belakmároztunk, vettünk egy csomó ajándékot, aztán jött a szokásos frappé. Sokáig beszélgettünk még a teraszon, hogy milyen jó is volt a nyaralás, mennyi helyen jártunk, de ha még ugyanennyi időt el lehetne itt tölteni, akkor sem unatkoznánk. Későn feküdtünk le aludni.
Másnap, vagyis az utolsó toloi reggelünkön is kimentem a teraszra a napfelkeltét fényképezni. Felhős volt a reggel, most először ittlétünk alatt. Hihetetlen jó képeket sikerült alkotni... de a folytatás az volt, hogy egész nap csak esett. Először azt hittük, hogy biztos csak egy felhős reggel, majd talán kisüt a nap később. De nem. Már korán eleredt az eső, és egyre jobban lehűlt a levegő. Először még a teraszról néztük ahogy esik, de egyre jobban szakadt, és annyira hideg lett már kora délutánra, hogy be kellett csuknunk az ablakokat. Fáztunk. Előkerült a zokni, a hosszúnadrág és a pulóver - pedig már azt hittem, hiába pakoltuk be. Mondjuk jobban örültem volna, ha nem használjuk. Délután bekapcsoltuk a tévét, ahol 2 csatorna jött be: egy zenés, és valami helyi, Nafplioi hírműsor. Mutatták, hogy Nafplioban őrültek háza van: minden utcában legalább bokáig ér a víz, és az üzletekbe, kávézókba, és minden földszinti helyiségbe befolyik. Később jutott csak eszembe az előző napi különös időjárás. Szeles déután, fülledt este... esős másnap. Estére már egy kis túlzással fogalmazva elegünk volt a vízből: láttuk magunk előtt (tenger), láttuk magunk fölött (eső), és láttuk mindenhol, ahol hömpölygött, hullámzott, sodort, megállt szinte tavat formázva. A tengert is egyre jobban elcsúfította a hegyoldalról lemosódó hordalék: egyre nagyobb területen vált barnás árnyalatúvá a víz. Estére alábbhagyott: már csak szemerkélt. Még sétáltunk is egy kicsit: pulóverben és hosszúnadrágban. Persze nem lehetett kihagyni az utolsó frappét... amit már kérdés nélkül hoztak ki nekünk az utolsót a nyaralás során. Furcsa látvány lehettem, amikor vacogva szürcsöltem a jeges finosmágot, de nem tudtunk nem bemenni oda az utolsó estén. Kicsit lehangolóra sikeredett az utolsó napunk, de szerencsére nem tette tönkre a nyaralás élményét. Talán jobb is volt ez így, legalább nem fájt a szívünk annyira, ilyen időben úgysem lehetett volna tovább sem strandolni, sem pedig kirándulni.

Szeptember 16. péntek, és 17. szombat
Péntek reggel viszonylag korán keltünk: 9-kor elhagytuk a szállást, és elindultunk Thesszaloniki felé. A reggel még hűvös volt, de ahogy haladtunk észak-felé, egyre jobb idő lett. Kényelmes tempóban, délután 5 óra tájban értünk a városba, és megkerestük ugyanazt a kis hotelt, ahol az odaúton szálltunk meg
mia kapcsolódó élménybeszámolói:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
keri0502 - 2014.08.31. 20:22

a szállásodat akartam megtudni, de közben láttam,hogy nem egy mai bejegyzés,de azért nagyon élveztem, kőszőnőm

keri0502 - 2014.08.31. 20:22

a szállásodat akartam megtudni, de közben láttam,hogy nem egy mai bejegyzés,de azért nagyon élveztem, kőszőnőm

mia - 2007.08.13. 07:57

köszönöm a kommentet. :)mi az autós utazás hívei vagyunk, idén is megjártuk a magunk útját - nászút keretein belül, ez 20 nap volt, és a Peloponnészosz volt a fő cél. én sem ajánlom senkinek a szervezett utakat, de van sok ember, akinek nincs módja/türelme/szervezőkészsége az ilyesmihez. az igazi Görögország viszont tényleg csak egyénileg fedezhető fel. :)hamarosan feltöltöm az idei utunk leírását is - azt hiszem, hogy az egy picit bővebbre sikerült . :D

tkrisztian1 - 2007.08.12. 21:52

Örömmel olvastam a beszámolód, meg kell mondjam az egyetlen autentikus ezen az oldalon. Aki meg szeretné ismerni és érteni Görögországot, annak a szervezett utakat nem ajánlom, lehet, hogy csalódni fog. Görögországhoz teljes kikapcsolódás, higgadtság és türelem kell, hiszen amit ők megtehetnek ma, azt inkább holnap teszik meg. Avrio - mondják. Néhány nap alatt rájön az utazó, hogy nem is kell rohanni, az első egy hideg Frappé, a többi nem is igazán fontos. Vonattal a legolcsóbb kijutni, Szabadkáról, belgrádi átszállással egészen Szalonikiig, vagy akár Athénig oda-vissza mindössze 96euroba(26 év alatt csak 48!)kerül a "Balkan Flexipass" nevű vonatjegy. Krisztián


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!
Magyar  Română  Slovenčina