Garda-cajga 2011 Prológus VIDEÓ

Olaszország

Ott-tartózkodás ideje: 2011. júl. 22.  - 2011. júl. 31. (9 nap)

4 hozzászólás I 3 870 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. dec. 10. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar tantras Beszámolója

Cimkék: Sé teke Graz Klagenfurt Wörthersee sátor kemping eső ferrari 

Olyan, mintha csak két hete történt volna!

És tényleg…pontosan két hete történt…

A nyár kellős közepén jártunk, az „orrvérzés” meleg gyötört hetekig, így –gondoltam- egy fürdőgatyában is elég lesz elindulni a Garda tóhoz. Aztán ahogy az lenni szokott ilyenkor, indulásunk napján markáns hidegfront jelent meg a nyugati végeken mázsás köveket aggatva nyakamba. Gondolkodóba estem mit lehetne tenni. Mivel az útvonal megálmodója én voltam - úgy megszokás gyanánt –, nagy agytorna vette kezdetét kigúvadt szemekkel és a google térképet összehangolva az időjárás jelentés percre pontos állapotával próbáltam közös nevezőre jutni…hiába. Aztán újra kezdtem, de mindhiába…A markáns hidegfront annyira markánsra sikeredett, hogy egyedül Japán és Ausztrália jöhetett szóba, ha a napos órák számát mondjuk 5 fölött szerettem volna tudni utazásunk hetén .

Nem! Oda talán jövőre majd, most a Garda tóhoz vágytunk tekerni – minden körülmények között!

„Ati, nem érzem a meggyes pite illatát, mint a múltkor!”- mondtam szemrehányóan már valahol Pesthez közel.
„ Inkább ne firtassuk! Kicsit változott a helyzet otthon…” –mondta, és én nem is firtattam tovább. Inkább odaképzeltem omlós mivoltát imádott édességemnek orrom elé és elidőztem látványán csukott szemmel egy kicsit. „Mit szóltok egy röpke pihenőhöz az Auchan-ban? Veszünk a stadtschlaidingieknek valami ajándékot” – váltott témát drága barátom és ebben a pillanatban már ki is csusszant a fehér porcukorral lehintett piciny szelet virtuális kezemből.

Persze, hogy italt vettünk. Hagy vedeljenek. Viszont csodaszép, nyújtott nyakú díszes üvegben aludta mézédes tiszta álmát a 3 liter badacsonyi nedű. Feldobtuk a cuccok tetejére (hátha eltörik), aztán dübörögtünk tovább nyugat felé.

„Mit mondtál, hol fogunk aludni?” – kérdezte Pinyó, mert a GPS még Kurityánon állt, előző vadregényes utunk célállomásaként, így pöttyinteni kellett néhány gombon, nehogy leszaladjunk a térképről véletlenül.
„Sé” – válaszoltam teljesen közömbösen és közben a Turul madarat sasoltam jobb felől Tatabánya fölött, mert bár sokszor láttam már, úgy látszik mindig meg fogom nézni, ha erre járok.
„Tes Sé k?” – kérdezte Pityu, mert valószínűleg neki nem volt olyan természetes, hogy van kicsiny hazánkban olyan falu, mely csupán 2 betűből áll.
„Jól hallottad! Sé! Sándor Éva. Két betű. Sé. Ja, és Charlie Panzió!”
Néhány csendben eltelt másodperc után megelégedett „Megvan!” következett, és én nem tehettem mást, lágy, elfojtott mosollyal konstatáltam, hogy vannak még csodák…

Már Sében voltunk. A Charlie Panzióból ínycsiklandozó illatok lengték be az egész falut, de mi - az idegenek - nem találtuk egyelőre.
„Gyerekek, a kocsmában csak tudja valaki merre találjuk!” – próbálkoztam valami ötlettel előrukkolni. Tudták is. Ha nem kanyarodunk le a főútról, 200 méterre meg is találjuk. Persze így sem dőltünk kardunkba 2 okból. Az egyik, hogy nem volt nálunk, a másik, hogy ebben az esetben annak a valószínűsége, hogy a Garda tavat 2 nap múlva elérjük, exponenciálisan csökkenő tendenciát mutatott volna.

A Panzió fantasztikus. Ha nem recsegne az ágy, egész jó osztályzatot adnék. Az egész első emelet a miénk volt egyébként. Igaz, Ariadné fonalát gurítani kellett a folyosón rendesen, mert anélkül visszatalálni az éttermi részhez nem volt lehetséges. Ettünk, ittunk, rábeszéltünk az adatrögzítőre, aztán mivel „Túr a franc” volt, kapcsolódtunk a TV-re csukott szemmel. A spanyol ikon nem szedte be aznap az EPO-t minden bizonnyal, mert még a nyaka is vérzett, mégsem ő ért fel a hegyre először. Mosolyogtam rajta egy kicsit és a kommentár aranyköpésén morfondírozva estem mély álomba…az első ágyrács reccsenéséig. „Mert ugye tudjuk, szódavízzel nem lehet a hegyre feltekerni!”

Reggel benne voltunk a hidegfrontban. Ez a tény a késői lefekvéssel, a recsegéssel és a korán keléssel kissé sok volt egyszerre, de a duzzogáson kívül mást nem tehettem. „Meg nyaralunk, ugye!” – mondogattam úgy gondűzőnek egészen a stadtschlaidingi teke burgyingosig. Körülbelül tízszer, ha elismételtem, mert hamar odaértünk. Kellett is iparkodni, hiszen miattunk nyitottak ki 1 egész órával hamarabb. 7.50-kor már a pályán voltunk. A hivatalos nyilatkozatok megtétele a meccs előtt megtörtént, aztán már az éles dobások előtt néma csend honolt és Ati nekilódult…Kilenc…Jött Pisti:kilenc…Én se maradhattam le: kilenc…Ragának is ennyinek kellett volna lennie, de ekkorra már oly mértékű feszültség lett úrrá rajta, hogy a 7 megállította. A következő sorozatról meg inkább nem beszélnék.

Már fél tíz volt, itták a fiúk a söröket és bosszankodtunk, hogy lehetett volna ez több is… Aztán elköszöntünk és robogtunk az esőben Klagenfurt felé.

De nem sokkal ezután az aznapi első csoda megtörtént velünk…

Hirtelen vakító napsugár szökött be a szélvédőn keresztül a semmiből, mosolyt varázsolva a tekétől és az esőtől egyaránt elcsigázott ábrázatunkra. Egyre többet tapadtunk az ablakokra, mert ez a szívderítő idő még szebbé tette az egyébként se csúnya Graz-Klagenfurt közötti erdős, hegyes vidéket.
„Szerintem cseréljünk, mert mindjárt bealszok!” – Attilának ez az őszinte megnyilvánulása a kormány mögött tetszett nekem, mert szó mi szó, még nem volt kedvem meghalni. Megálltunk tehát egy pihenőhelyen, s ha már itt voltunk felmásztunk egy 10 méteres kilátóba csodálkozni. „Jani, te nem jössz?” –kérdezte Pinyó, mert Cigány aggódva vizsgálgatta a tartószerkezet stabilitását…”Az első szintig talán felmegyek.” – hangzott bizonytalanul. Mivel hősünk tériszonya a 2 évvel ezelőtti állapotokhoz képest hihetetlen mértékben javult, tanúsíthatom, hogy ez megtörtént. Tovább azonban mézes madzaggal se tudtam felcsalogatni. Talán ha a 20 literes vörösboros kannát viszem magammal érek el jobb hatásfokot, de az lent maradt…Fent megcsináltuk a „csúcsfotót”, aztán már kisgatyában vágtattunk egészen a Wörthersee-ig.

„Gyerekek, nagyon szép helyen vagyunk!- Jani a kempingben már elemében volt. Mire mi a sátrakat felállítottuk, ő már 42-ször zuhanyozott le. Nem is csodáltam egyébként, mert hihetetlenül jó idő volt. Párás, fülledt meleg levegőt kavart a szél. Egy szál semmiben ültünk a kempingszékekben kacagva míg megebédeltünk, aztán végre nyeregbe pattantunk és megkezdtük a tó körbebiciklizését a keleti csücskétől az északi oldalon, bicikli úton végig.
Krumpendorf, Goritschach, Pörtschach, Töschling, Saag és a végén a csodás Velden. Mindegyikbe begurultunk, néhol sebesen, máshol tolva is, de bejártuk őket. Velden déli oldalán beültünk fél órára italozni kicsit, mert szomjasak is voltunk, pihenni is kellett, meg az első ijesztés is megérkezett eső képében. Szerencsére amilyen gyorsan jött, úgy is ment. Mária Wörth előtt aztán nem tehettünk mást, fürdésre került a sor. Volt ki Ádám kosztümben, mások fecske alsót is viseltek kétségtelen. Wörthnél hágót másztunk, Janit feltartotta egy Ferrari, jött a nagy eső, csorgott rólunk az izzadtság és az esővíz keveréke…

A kempingbe érve azonban az eső alább hagyott, majd elállt. Jó jelnek ítéltük és lezuhanyozás után, átöltözve vacsorázó hely után néztünk. Szerencsére az első bepróbálkozásunkat Gáborunk rövidnadrágos megjelenésének köszönhetően nem kísérte siker, mert szerintem túl puccos volt az a hely. A sok fehér szín oly mértékben megzavart egyébként, hogy forgott velem az egész világ. (De ha jobban belegondolok, mégis a bortól lehetett talán…)

Már a pizzériánkban ültünk. Idegenforgalmi látványosságként vittük a prímet. Olyan jó hangulatban mondtuk adatrögzítőre az aznapi dolgainkat, hogy a munkavédelmi szempontból kritikus 85Db fölötti hangzavar miatt füldugót osztogattak asztal szomszédainknak…Egyébként a pizzákat az orrunk előtt készítették, így láthattuk a tésztadobálástól kezdve a feltét ráhelyezésen és a sütőkemencébe rakáson át az asztalunkra helyezésig. Hihetetlen nagyok és ízletesek lettek. Ráadásul háborgó nyomromra áldást jelentett Őnagysága, s mikor már a bendőben lakozott, nem is kiabáltam annyira. Később fájó szívvel köszöntünk el, búcsúfénykép is született, és Attila békára lépése előtt még az Arsenal panorámás busza állt be a „Fehér Lepel” elé s minő meglepetés, a spanyol rövidgatyás suhancok bevonulhattak a nagy fehérségbe fennhordott orrokkal (Fene a pofájukat). Persze ekkor már nem bántuk a dolgot. Sőt. Olyan jól sikerült ez a nap, hogy még a kempingben is kurjantgattunk vadul a holland lakótársaink legnagyobb bánatára…

Reggel már megint benne voltunk…

A szakadó eső és a gyomorsav túltengésem miatt nem nevettem úgy, mint előző este. „Uraim, mit lehet ilyenkor csinálni?”- kérdeztem kiszólva az éterbe.
Rövid csend után meg is jött a helyes válasz, de Attila bajaim első felére tudott csak megoldást találni: „Gyors kipakolás az autóba, a sátrat úgy ahogy van a mosdórész fedett része alá vinni, letörölni, elpakolni, aztán elindulni!” Na ezt annyira jól sikerült megvalósítani, hogy a „sült galamb a számba röpül”-höz szokott angol ficsúrok tátott szájjal nézték végig mozdulatsorainkat. A Menő az ötletéért járó gratulációt sajnos nem tudta „bezsebelni”, mert röviddel akciónk után már úton is voltunk.

A Dolomitok következtek. Az első terv szerint megmásztuk volna a Mauria hágót, de az eső miatt erre nem kerülhetett sor. Fent azonban már mintha nem is esett volna. Később megebédeltünk és mivel a has tele volt, az idő javult, egyszer csak a bicókon találtuk magunkat. Sajnos bicikli út nem volt, így a tömött autósorok közé, mögé, mellé kerültünk, de nyomtuk tiszta izomból. Szép volt egyébként az út, hatalmas hegyek mindenfelé, vízmosások, vízesések, völgyek, szurdokok, alagutak…és itt álljunk meg egy kicsit. Az elsőn (1200 méteres) valahogy átevickéltünk a szalagkorlát és az alagút fala közötti fél méteres párkányon, de a másodiknál már a polizia fogadott. Na –mondtam magamban- itt fizetünk, nincs mese. Legnagyobb meglepetésemre azonban mutogatta Colombo főhadnagy, hogy arra fel, kerülve kissé jobbak lehetnek túlélési esélyeink. És tényleg. Ráadásul a jó dolgok (látvány) mind megmaradtak, a rosszak (forgalom) viszont eltűntek. Sehol senki, madárfütty, kanyargós út a másik, forgalmas fölött. Legalábbis egy ideig. Aztán az adrenalin hiány visszacsábított a káoszba bennünket és innen ismét egy idegtépő vesszőfutás kezdődött egészen a következő alagútig…

Ott megtorpantunk.

Először Pinyó nézett be…Nagy busa fejét aszinkronban rángatva szaggatta a zabolát a látványtól. Gyöngyöződő verejtékcseppjei látva sanyarú helyzetünket küszködve próbáltak visszajutni a hámsejtjei alá. Ebben a pillanatban megértettem, hogy számunkra itt többet fű nem terem. Ennek ellenére Pisti örök optimizmusa felülkeveredett félelmén és a következő abszurd mondattal rukkolt elő: „Nyomjuk át izomból!”

Nekem addig sem volt, de most az a semmi mosolyom is lefagyott arcomról. Aztán összeszedve minden erőmet benéztem én is…de gyorsan rájöttem: nem kellett volna! 5 méter széles 1,5 kilométer hosszú alagutat láttam bábeli zűrzavart okozó folyamatos kocsisor, száguldó kamionok, széles buszok halálra tipró hadával. Szörnyű emlékek. Jobb vissza se gondolni rá. Néhány másodpercre felsejlett előttem szörnyű sorsunk. Faltól falig repültünk, gépeink roncsait a nagyobb erő tiporta maga alá, s aztán hirtelen már az Úr színe előtt állottam bebocsájtásra várva, miközben szebbnél-szebb és jobbnál-jobb tetteimet sorolták gyönyörű tündérkisasszonyok a hosszú éjszakába nyúlva el. (Mondjuk… ezt sokáig hallgattam volna még…)

Attila már nem nézett be! Arcunkra minden írva volt, így „Hátra arc!” vezényszó következett és néhány perc után már ismét a helyes úton haladt a gép velünk. Longarone, templom a búcsúval, Ragáéknak hűlt helye, benzinkúton az ijedősök biciklije fel és már Feltre után a sárkányrepülők vásznainak szárítása után Attila gépe is a többiekhez került. Együtt volt tehát a Nagy Csapat.

Arsiében ismét jó helyen voltunk. Nem akarom ismételni magam, de itt már megint bennünket csodált a holland nézősereg. Pinyó sátra az előző napi eső és a tavalyi kiszárítás hiányos eltevés miatt gyakorlatilag gombatenyészet. Olyan harmatgombákat vettünk le másnap róla, hogy alig kellett tojást ütni rá, degeszre ettük magunkat. Még este csináltunk egy rövidke biciklizést a tavat kerülgetve érdekesebbnél-érdekesebb hidakon, függőhidakon egészen a gátig. Végül a szokásos pizza következett, ami világrekord gyorsasággal készült el világrekord ízvilággal fűszerezve. Bort is ihattunk, mert nagy kacagásokra emlékezem. Vagy azok a hollandok voltak?

Aztán - már másnap - a Garda tó következett…
Feltöltve: 2011. okt. 24.
Értékeld az élménybeszámolót!
8.8 (4 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
rallymax - 2011.10.25. 10:37

Kurva jó a videó is, alig várom a folytatást :)

rallymax - 2011.10.25. 10:36

Kurva jó a videó is, alig várom a folytatást :)

tantras - 2011.08.11. 16:28

Szerénység Barátom, szerénység! Ha valamit szeretek magamban az a szerénység...:)

rallymax - 2011.08.11. 09:40

Tudtam jó lesz, na de ennyire....


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina